Nem az internet a hibás!
https://port.hu/adatlap/film/mozi/kamaszok-adolescence/movie-261397
Amikor megnéztem a Kamaszok című sorozatot, rögtön arra gondoltam, hogy írnom kell róla, mert nagyon fontos gondolatokat fogalmaz meg, amit minden szülőnek tudnia kellene. Aztán egymás után jöttek a sorozatról szóló posztok, és mindenki megírta, hogy a Kamaszok miért nagyszerű, egyszóval, úgy éreztem, nekem már nem kell megírnom százharmincegyedjére. De aztán próbáltam megkeresni ezekben a reflexiókban, amit én láttam meg a filmből fontosnak, és lassan kiderült, hogy arról senki nem írt. Vagy épp az ellenkezőjét gondolta annak, amit én.
Volt, aki azt írta, hogy a Kamaszok a kamaszokról szól, de szerintem nem róluk, sokkal inkább a szülőkről.
Elég sokan fogalmazták meg, hogy az internet káros hatása az, amitől meg kell védeni a gyerekeinket. De szerintem korántsem ez a lényeg!
Volt, aki azt helyzete középpontba, hogy a kamaszokat nem szabad magukra hagyni és akkor is rájuk kell törni az ajtót, ha ők inkább bezárkóznának… Hát…!
Hogy tovább fokozzam, azzal az ausztrál pszichológussal sem értek teljes mértékben egyet, akinek a véleményét a Nők Lapja cikke is idézte: „A tragikus igazság az, hogy Jamie torz férfiképe nem valahol az internet legsötétebb bugyraiban született meg, hanem az Instagramon zajlott, mindenki szeme előtt. A felnőttek – szülők, tanárok, rendőrök – nem tudták, hogy Katie elutasította Jamie-t. A tinédzsereknek saját nyelvezetük van. De amikor Katie nyilvánosan megalázta Jamie-t az Instagramon, a fiú törékeny önképe teljesen megsemmisült, és a benne rejlő szorongás brutális haraggá vált.”
Hogy rövidre zárjam azért nem értek ezzel a véleménnyel egyet, mert családterapeutaként szerintem Jamie „torz férfiképe” illetve „törékeny önképe” nem az interneten és nem is az Instagramon született meg, hanem az édesapjával, és a szüleivel való kapcsolatában.
De erre persze nem jövünk rá rögtön. Én sem jöttem.
Ezért is briliáns ez a sorozat, nem csak azért, mert bravúros a megoldás, ahogy vágás nélkül, egyben vették fel a film minden egyes részét. A technikai megvalósításnál azonban sokkal figyelemreméltóbb az az út, ahogy a történet mélyére jutunk, és egyre inkább közelebb kerülünk ahhoz, hogy miről is van szó valójában.
(Vigyázat, spoiler!)
Az utolsó résszel kezdem, amiben a szülők sokáig megpróbálnak úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és Jamie nem volna már hosszú ideje elzárva, mert megkéselte és megölte azt a lányt, aki tetszett neki. Az utolsó részben szépen fel van építve, ahogy a szülők próbálnak az apa születésnapján „normális, ünnepi” hangulatot teremteni, úgy tenni, mintha ez egy szokásos születésnap lenne. Az anya komplett angol reggelit készít, dudorászik közben és mosolyog. A megjelenő családtagok gondosan kerülik azt a témát, hogy Jamie nincs otthon és legfőképp azt, hogy miért. Próbálják fenntartani a látszatot még akkor is, amikor kiderül, az apa kisteherautóját összefestette valaki. A sorozat legdrámaibb pontja, amikor már nem próbálják meg fenntartani az idillről szóló látszatot, hanem hagyják, hogy elöntsék őket az érzések. A tragédiában pedig immár nem Jamie felelősségét keresik, hanem a sajátjukat. Épp ez benne a felszabadító, hogy nem kenik a felelősséget az internetre, az iskolára, a körülményekre, sőt még Jamie-re sem, hanem meglátják a gyermekükben azt a kisfiút, aki magára maradottan küzdött a világgal, a saját kétségeivel, fájdalmaival, felnőtté válásának kínjaival, meglátják, hogy ők azok, akik nem tudtak ebben vele lenni, és nem csak arról van szó, hogy fizikailag nem voltak jelen, hanem sokkal inkább arról, hogy nem jelentettek számára érzelmi támaszt. És ezen a ponton szakadnak fel az apa könnyei, és szembesül saját apaszerepének jelentőségével.
A saját praxisomban, a családterápiás folyamatokban is azt látom, hogy ez az a lélektani pillanat, ez a fájdalmas ráismerés az, ami változást és gyógyulást hozhat egy család életében. Ha ez nem történik meg, és nem lehet megsegíteni ezeket a családokat abban, hogy legyen erejük, bizalmuk, hitük, hogy a családtagok (a szülők egymással, és a szülök a gyerekeikkel) újraértékelve saját szerepeiket, ismét szeretetteljesen kapcsolódhatnak majd a gyógyulás folyamatában egymáshoz, akkor maga az élet kerülhet veszélybe. Ha ez a ráismerés és az ebből következő pozitív változás és kapcsolódás nem következik be jókor, akkor nem csak egy filmben veszítheti el az életét valaki, hanem a valóságban is. A film persze a végletekig kisarkítja, felnagyítja ezt, és ez a dolga, mert így tudunk felfigyelni rá. De a valóságban is eljöhet az a pont, amikor maga létezés lesz a kérdés. A szorongás, a környezetből és a családból érkező feloldatlan konfliktusok feszültsége ugyanis frusztrációt okoz, és agresszióban csúcsosodhat ki. Az agresszió pedig fordulhat kifelé, mások felé, ahogy Jamie esetében történt, és valódi bűncselekmény formáját öltötte, de fordulhat önmagunk felé is, ahogy ezt ma nagyon gyakran a falcoló, öngyilkossággal kísérletező kamaszok teszik, akikből sokkal több van, mint gondolnánk.
Az élet velejárója a konfliktus. A konfliktus pedig megérkezhet online vagy offline, valójában mindegy, hol találkozunk vele, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mit kezdünk vele.
Ahhoz, hogy jól tudjuk kezelni, bizalomra van szükségünk, önmagunkba és a másikba vetett bizalomra, reális, pozitív önképre, és konfliktusmegoldó technikákra. Jamie egyikkel sem rendelkezik. Ez a tizenhárom éves kamasz fiú valószínűleg kiemelkedően intelligens és kifejezetten jóképű, de ő csúnyának találja magát, egyáltalán nincs tisztában az értékeivel, nem bízik önmagában és a környezetében élőkben sem. Manipulatív eszközökkel próbál felszínen maradni, kapcsolatot, barátnőt szerezni. És nem, nem az internet miatt alakult ez így! A sorozat alkotói nagyon is utalnak erre a mélyebb összefüggésre abban a mozzanatban, amikor az apa arról beszél, hogy beíratta focizni a fiát. De amikor látta, hogy mennyit szerencsétlenkedik a gyerek a pályán, akkor elfordította a fejét… mert szégyellte őt. A fiú pontosan tudta, hogy az apja így érez, hogy nem büszke rá, hogy nem is akarja látni őt, és ezt annyira fájdalmasan szörnyű volt átélnie, hogy ezután minden erejével arra hajtott, arra törekedett, hogy az apja elismerését elnyerje. Ennek a mozzanatnak a jelentőségét megemeli, hogy mindketten felidézik életüknek ezt a pillanatát. Itt fontos megjegyezni, hogy az apa által átélt szégyen nem azt jelenti, hogy nem szereti a fiát, „csak” azt, hogy nem fogadja el őt olyannak, amilyen. „Csak” annyit jelent, hogy a gyerek másmilyen lett, mint amilyennek elképzelte, várta, nem abban tehetséges, ami az apa számára értéket jelent. Amiben pedig mégis ügyes, azt talán észre sem veszi. Ez a fájdalmas hiány pedig átszövi az egész életét, és a film szinte minden pillanatában jelen van.
És miféle konfliktuskezelési technikával rendelkezik Jamie?
Olyannal, mint az apja.
Ami nem más mint az erőszak. Ezt látjuk először a fiú esetében, amikor megpróbál a pszichológusa fölé kerekedni. Látjuk, ahogy manipulál, ahogy elhallgat, hazudik, ahogy a frusztrációja szinte kortollálhatatlan dühvé válik. A miértekre pedig csak a következő részben érkezik meg a válasz, amelyből kiderül, hogy az apa, Eddie ugyan soha nem verte meg a gyerekeit, ahogy vele az édesapja tette, de a feszültség levezetésének a módja mégiscsak ez maradt számára is. Ezt jelenítik meg a film alkotói, amikor bemutatják, hogyan kezd el őrjöngeni a parkolóban azokat a gyerekeket üldözve, akikről úgy hiszi, ők festették le a kisteherautóját. És a jelenet tökéletesen párhuzamba állítható Jamie dühkitörésével. Hirtelen megértjük, hogy itt egy mintázatról van szó…
Ahol pedig nincs se bizalom, se reális önkép, se jó konfliktusmegoldó technika, ott marad az agresszió, ami – még egyszer megismétlem – fordulhat kifelé, mások felé, és fordulhat befelé depresszió, falcolás, öngyilkossági gondolatok és más szorongásos tünetek formájában. Végső soron mindkét esetben veszélyeztetve az életet.
Ezek az önmagukat vagy másokat bántó kamaszok, amikor így „játszadoznak” az élettel, megpróbálnak üzenni nekünk szülőknek, (amit úgy tűnik, mi nagyon nem akarunk meghallani) és a társadalom egészének, hogy ha legintimebb kapcsolatainkban nincs közöttünk szeretetteljes, megértő, egymást elismerő elfogadás, akkor lehet, hogy már élni sem érdemes. Vagyis nem a kamaszokat kell árgus szemekkel figyelnünk, hanem azt, hogy milyen kapcsolatban vagyunk egymással, és persze velük, hogy meg tudjuk-e őrizni a családunk elfogadó, oltalmazó légkörét, és azt a képességünket, hogy minden tinis mufurcságuk ellenére meghalljuk őket, amikor szólnak hozzánk, és elfogadó, bizalomteli, megértő szeretettel vagyunk jelen az életükben.
Azt nem tudom megmondani, hogy nőtt-e az ilyen Jamie-féle családok száma az elmúlt években. Azt viszont pontosan tudom, hogy a mai Magyarországon elég sokan lehetnek. A családbarátság azonban ez esetben nem jelenti azt, hogy segítséget, ellátást, támogatást is kapnak. Magyarország egyetlen gyermekpszichiátriai kórháza, a Vadakert Kórház nem tudja megadni ezt mindenkinek, vidéken sok helyen csak papíron létezik államilag finanszírozott családterápiás ellátás, a valóságban pedig alig hozzáférhető. Ahol most dolgozom, ott hétről hétre nő a családterápiára váró ilyen és ehhez hasonló családok száma. Az a nyolc-tíz alkalom pedig, amit rájuk szánhatunk gyakorlatilag csak tűzoltásra elég.
Tévedés ne essék, ezekből a családokból nem hiányzik a szeretet, többnyire nem szegények, nem tartoznak semelyik kisebbséghez, „rendes” középosztálybeli családok, ahol a szülők dolgoznak, gondoskodóak és szeretik a gyerekeiket. Mégis elcsúszhat valami, és nem, nem az internet miatt! Sokkal inkább nehéz, transzgenerációs örökségünk az (egyik) ok, az a múlt, ami sem konfliktusmegoldó technikákat, sem elegendő bizalmat, sem reális önképet nem tudott adni, aminek terhét ma is hurcoljuk felemásan működő pár- és családi kapcsolatainkban.
Mi vajon tudunk adni az utánunk jövőknek?