Baráttalanság, covid, párkapcsolat

Ha meg kellene nevezni a két legfontosabb embert az életünkben, akkor nagyon valószínű, hogy az egyik a párunk, a másik pedig a legjobb barátunk lenne. A jól működő párkapcsolatok ismertetőjele egyébként, hogy ez a két ember egy és ugyanaz a személy. Szociológiai kutatásokból tudjuk azonban, hogy az ilyen párkapcsolatok egyre ritkábbak, és egyre kevesebben nevezik meg a társukat a legfőbb bizalmasuknak, vagyis sok házasságban a párunk nem a barátunk. Ez nem tűnik túl biztató jelenségnek.

Ennek az ellenkezője is előfordul, amikor a pár tagjai ugyan barátnak tekintik egymást, de kizárják vagy jelentősen korlátozzák a saját maguk és a másik baráti kapcsolatait. Valamifajta félelem jelenik meg akkor, ha a másik meccsre megy a haverjaival, kocsmázik, vagy ha nőnemű az illető, akkor eljár „pletykálkodni” a barátnőivel. Mert ezek a külön programok gyanúsak számukra, árulást sejtetnek, sértik a párkapcsolatot, talán attól tartanak, vagy olyasmikre adnak alkalmat, amik semmiképp nem helyénvalóak. Lehetséges, hogy volt is már ezzel kapcsolatban rossz tapasztalatuk, és ez most jó apropó arra, hogy megtiltsák ezeket a külső, nélkülük zajló programokat. De az is lehet, hogy az első gyermek születése idézi elő a teljes barát-nélküliség állapotát. Ilyenkor különösen jelentős erőfeszítést igényelne ezeknek a kapcsolatoknak a további ápolása, és ez elmarad.

A baráttalanság állapotát azonban nem csak ehhez hasonló belső, hanem abszolút külső okok is elhozhatják, ahogy most elhozta a járvány.

Miért jelent ez gondot lelki értelemben?

A szociológusok úgy találták, hogy emberi kapcsolatainknak különféle szintjei vannak. John M. Reisman, kultúrantropológus például különféle körökre osztotta ezeket a kapcsolatainkat. A legbelső körbe tartoznak a családtagjaink, a legjobb barátaink, azok, akikkel legbizalmasabb titkainkat is megosztjuk. Ezek után jönnek a lazább barátok, ismerősök, munkahelyi kapcsolatok, távoli ismerősök. Mindenféle szintű kapcsolatnak jelentősége, szerepe van. A közeli barátok érzelmi, lelki támaszt nyújtanak, a távolabbi ismerősök azonban sokat segíthetnek például a munkahelyváltásban, munkahelykeresésben, ezért ezeknek is óriási a szerepük.

A járvány megállításához azonban éppen a kapcsolatainkat kellett a nulla felé közelíteni, a cél az volt, hogy a kontaktusaink, az érintkezéseink száma csökkenjen, hogy a vírust ne adhassuk át egymásnak. Vagyis azokkal a családtagjainkkal sem találkozhattunk, akik távolabb éltek tőlünk, nemhogy a barátainkkal.

Bezáródtunk.

Erre a védekezés érdekében valóban szükség volt, de fel kell ismerni, hogy ezzel olyasmiről kellett – időlegesen – lemondanunk, ami nagyon jelentősen járul hozzá a lelki jóllétünkhöz.

Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja kimutatta, hogy a boldogságérzetünk leginkább attól függ, mennyire erősek a baráti kapcsolataink, sokkal inkább függ ettől, mint az anyagi helyzetünktől. Minél többször találkozunk a barátainkkal, annál boldogabbnak érezzük magunkat, annál inkább azt gondoljuk, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. A baráti körben eltöltött idő gyakran okoz flow-élményt, azt a fajta örömérzést, időnkívüli önfeledtséget, amit nehezen kaphatunk meg másból. Szociológiai kutatásokból is kimutatták, hogy azok, akiknek vannak jó baráti kapcsolataik, egészségesebbek, és ha mégis betegek lesznek, könnyebben felépülnek. A barátok ugyanis segítenek megküzdeni a nehézségekkel, lelki támaszt nyújtanak, vagy egészen tevőlegesen is segítenek, gyógyszert vesznek, főznek, pénzt adnak kölcsön. Vagyis a jó minőségű élethez egyszerűen hozzátartoznak a barátok.

A veszélyhelyzet épp ezeket a baráti kapcsolatokat  vette el tőlünk, és most azt is tapasztalhatjuk, hogy ez a hiány megterhelte a párkapcsolatokat.

Miért is van ez így? Miért, és hogyan lehetséges, hogy a baráti kapcsolatok hozzájárulnak a párkapcsolatok jó működéséhez?

A válasz abban az egyszerű tényben rejlik, hogy egyetlen kapcsolatban sem kaphatunk meg mindent. Ez igaz mind a baráti kapcsolatainkra, és igaz a párkapcsolatainkra is. Mindannyiunknak nagyon sokféle szükséglete van, ezek ráadásul egyénileg nagyon különfélék, másféle arányban van szükségünk egyedüllétre, és társas kapcsolatokra, másféle szabadidős tevékenységeket végzünk, másféle szinten kötődünk a munkatársainkhoz vagy magához a munkához. Másféle szinten van szükségünk intellektuális élményekre, és nem egyforma az sem, milyen szintű érzelmi, lelki táplálékra vágyunk, vagy épp hogyan és mikor van szükségünk a szexre. Nincs olyan ember a földön, aki minden igényünket éppen az általunk szükségesnek tartott szinten tudná kielégíteni. Mert lehet például, hogy mi nagyon szeretünk kertészkedni és akciófilmeket nézni, de a társunk inkább a sci-fit szereti, és még véletlenül sem venne ásót a kezébe. Ráadásul teljesen hidegen hagyja, ha erről próbálunk beszélgetést kezdeményezni. Ilyenkor támadhat az a gondolatunk, hogy mindez azért van, mert nem illünk össze, de a valóság az, hogy ez nem igaz. Pusztán arról van szó, hogy senki sem tökéletes, ahogy egyetlen párkapcsolat sem az. Megpróbálhatjuk ugyan rákényszeríteni a társunkat a kertészkedésre, és cserébe elfogadni, hogy utált sci-fiket nézünk az ő kedvéért, és ez a kölcsönös áldozat akár a kapcsolat erősségéről is árulkodhatna, csakhogy gyaníthatóan egyre rosszabbul fogjuk érezni magunkat, különösen, ha sokszor kötünk ilyen jellegű kompromisszumokat, és sem a saját, sem a másik igényeit nem vesszük komolyan.

A jó párkapcsolatoknak az egyik jellemzője, hogy létezik benne egy közös tér, amibe a közösen végzett tevékenységek tartoznak, és ugyanakkor mindenkinek van önálló tere is, amiben saját magát élheti meg, amiben hódolhat a kedvteléseinek, és helye van a barátoknak. Ahhoz, hogy ez jó arányban legyen jelen az életünkben, el kell fogadnunk, hogy a másik más! Másféle igényekkel, tulajdonságokkal és vágyakkal, amihez a miénktől eltérő tevékenységek tartozhatnak. Ha a párunk például szenvedélyesen szereti a kosármeccseket, és mi elfogadjuk őt ezzel a „terheltségével”, akkor nem akarjuk majd lenevelni a kosármeccsekről, mondván, hogy ez egy családapa/anya életébe már nem fér bele, vagy mert nekünk nincs kedvünk kosármeccsekre járni, ezért a másik se menjen!

Életszakaszonként ugyanakkor nagyon különböző lehet az, hogy mennyi énidőre van lehetőségünk és szükségünk. Egy kisgyermekes anya például biztosan minden erejével a kisbabájára koncentrál, és legalábbis kezdetben jóval kisebb az igénye a baráti találkozásokra. Gyakran azonban arra sincs lehetősége, amire megvolna az igénye, mert ez szervezőmunkát igényelne, és a társa segítségét. Az idő múlásával, a gyerekek növekedésével azonban újra egyre több lehetőségünk adódik arra, hogy a baráti kapcsolatainkat ápoljuk. És nagyon jól tesszük, ha erre törekszünk, mert ez a legjobban megtérülő (lelki) befektetés. A barátaink lesznek ugyanis azok, akik egy-egy szavukkal átlendítenek nehéz helyzeteken, vagy egyszerűen csak meghallgatnak, és ezzel hozzájárulnak a gőz kiengedéséhez.

Ezek a baráti találkozások maradtak el leginkább a veszélyhelyzeti intézkedések miatt. Ha home office-ben dolgoztunk, akkor többnyire ki sem mozdultunk otthonról. Ha a munkahelyünkön, a benti munkakapcsolatokon kívül sem alkalom, sem tér nem volt arra, hogy baráti összejöveteleket tartsunk. Maradt az online tér vagy a telefon, ami azért korántsem olyan élményszerű, mint egy szombat esti kiruccanás valami kellemes helyre.

Ezekben az időkben mindennél jobban megérezhettük, mit jelent az, amikor a pszichológia azt mondja, hogyha minden lelki igényünk kielégítését a párunktól várjuk, akkor az nagyon erősen megterheli a kapcsolatunkat. Bezáródtunk, és csak a legszűkebb családi kapcsolatok maradtak. (A legnehezebb azoknak lehetett, akik teljesen egyedül éltek) Találkoztam olyan párokkal, akik arról számoltak be, hogy kisiskolás gyerekeik és a munkájuk mellett egyáltalán nem maradt idejük egymásra. A nagyszülők nem segíthettek, mindent egyedül kellett megoldaniuk, és ezért már fél éve egyszer sem ültek le vacsora után beszélgetni, csak  belehullottak az ágyba. A covid-helyzet az alvás-ébrenlét ritmusát is megváltoztatta, ráadásul könnyen lehet, hogy a pár tagjai számára eltérő mértékben. Míg a férj home officban dolgozott, addig a feleség a munkahelyén két műszakban, és így soha nem voltak összhangban, nem egyszerre keltek és nem egyszerre feküdtek. A baráti kapcsolatok hiányában minden szerepet a másiknak kellett (volna) betöltenie, ami feltehetőleg nem ment, és feltehetőleg feszültséget szült. Persze, az a jobbik eset, ha csak a baráti kapcsolatokat kellett nélkülözni, mert voltak, akiknek a munkahelyit is, mert nagyon hamar elbocsátották őket az állásukból. A gyerekek sem játszhattak együtt a barátaikkal, a kamaszok nem járhattak csapatostul, és csak elvétve találkozhattak egymással. A nagyszülők nem láthatták az unokáikat, egyedül kellett megoldaniuk minden nehézséget. Ha ezeket a hatásokat összeadjuk, akkor komoly feszültség jelenhetett meg a családok életében, amit nehezen lehetett feloldani, és könnyen lehet, hogy nem is sikerült. Ez önmagában gondot okozhatott szinte mindenhol, igazán nagy problémát azonban akkor jelentett, ha mindez valamilyen már meglévő, régi feszültségre terhelődött rá.

Egy hosszú ideje rosszul működő kapcsolatban ezek az új feszültségek robbanásszerű állapotot idézhettek elő. Amikor ugyanis nincs olyan baráti, munkahelyi vagy bármilyen külső kapcsolat, ahol megértésre és támaszra lelhetünk, sehol sem tudjuk kiengedni a gőzt, vagyis még panaszkodni sem lehet senkinek, ott az a bizonyos gőz bennmarad, és puskaporossá teszi a hangulatot. Nővédő szervezetektől tudjuk, hogy valóban megemelkedett a családon belüli erőszakos cselekedetek száma. Erősen valószínű az is, hogy ez a helyzet hamarosan a válási statisztikákban is tükröződni fog.

Ez a helyzet jól rávilágít arra, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a társadalom egészéből, a párkapcsolatunk nem egy sziget, amit körülbástyázhatunk, nagyon is hatással van rá minden, ami a külvilágban történik. Ha elveszítjük külső kapcsolatainkat, távolabbi ismerőseinket, barátainkat, akkor ez mindenképpen hatni fog arra, ahogy a most működünk.

Sokan lehetnek, akik most fontolgatják ilyen hatások miatt a válást. Nekik érdemes megvárni, amíg az életünk kicsit visszazökken a régi kerékvágásba, és a válásról nem ebben a krízishelyzet utáni lelkiállapotban hozzák meg a döntésüket. Az idő nem old meg semmit, közkeletű tévedés varázserejűnek feltüntetni, mert a konfliktusainkat az idő inkább csak elmélyíti. De ha az idők változnak, akkor annak jó hatásai is lehetnek. Ha visszatérnek régi, megszokott tevékenységeink, örömteli baráti találkozások várhatnak ránk, és végre megnyugszunk, akkor az pozitívan hathat vissza a párkapcsolatunkra, és kiderülhet, hogy amit visszafordíthatatlannak hittünk, még visszafordítható.

2 hozzászólás “Baráttalanság, covid, párkapcsolat” bejegyzéshez

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.