A házasság a nők alávetésével a vagyon örökléséért

2. rész: A házasság története

 Az első írásos emlékek a házasságról az i.e. 3. évezredből maradtak ránk, és mire eljutottunk a civilizációnak erre a fokára, addigra a házasság már intézményesült férfi-női kapcsolattá vált. Ez az írásos emlék a mezopotámiai Úr városából származó kőtáblán maradt ránk, amelyen egy lányos apa írta össze a házassággal kapcsolatos kiadásait. Pusztán ebből a tényből is sejthető, hogy a házasság örömszerző, érzelmi-kiegyensúlyozó vagy épp szexuális szerepe kevéssé volt hangsúlyos. Sokkal „nagyobb” feladata volt! A vagyonról, a társadalmi kapcsolatok újraszervezéséről szólt elsősorban.  A sokat idézett kőtábláról tudjuk, hogy a jegyespár házasságát  egy hosszú udvariassági szertartássorozat előzte meg, ez kezdődött azzal, hogy az apa megajándékozta a vőlegényt, ezután folytatódott azzal, hogy a szülők szerződését a templomban hivatalossá tették, majd udvariassági látogatások sora kezdődött el, és végül egyfajta előházasságként a menyasszony a vőlegény családjához költözött. Mivel ez gyakran a lányok igen fiatal korában történt, ezért a házasság gyakorlatilag csak akkor vált hivatalossá, ha azt a pár elhálta. A lány jegyajándékot vitt magával, ami biztosította korábbi jóllétét. A kőtábláról tudjuk, hogy mindez igen sok pénzbe került mind a menyasszony mind pedig a vőlegény családjának. A házasságot körülvevő szokások tehát sokkal inkább kifelé, a társadalom számára bírtak jelentőséggel. A házasság már nem magáról a párról szólt, nem az ő érzéseikről, hanem a vagyonról és a társadalmi státuszról.

https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2013/02/okor_2012_3_nyomdanak_018.pdf

A házassághoz szigorú törvények kapcsolódtak, amelyek másféle szabályokat róttak a férfiakra és a nőkre. Mezopotámiában például a törvény zabályozta, hogy a férfi ágyasokat tarthat abban az esetben, ha a nő beteg vagy meddő.  Magasabb társadalmi osztályokban több feleséget is tarthattak, de ilyenkor a házasság főképp politikai célokat szolgált, és a mellék-feleségek jogállását szigorúan rendezték a viták elkerülése végett. De az alsóbb társadalmi csoportokban inkább a monogámia volt általános, a sok feleség mindig sok pénzbe is kerül…

Az ókori kultúrák többségében a Közel-Keleten és a Földközi-tenger vidékén a családfőnek jogában állt eladni  a gyermekét, vagy meggyilkolni a feleségét, ha házasságtörésen érte. Vagyis a feleség nem partner volt, sokkal inkább tulajdon, ez magyarázza, hogy nem csak a házasságtörő nőt, de a más feleségét megerőszakoló férfit is nagyon szigorúan büntették. Miközben a férj házasságtörése nem számított bűnnek. Mindez Egyiptomban is így volt, pedig ott a nők helyzete kedvezőbb volt, mint a többi kultúrában, például szabadon rendelkeztek vagyonukkal, a férj halála esetén a vagyon egyharmad része törvényesen megillette őket az örökségből.

De hogy jutottunk idáig?

Hogy milyenek lehettek az írásbeliség előtti kultúrák, hogyan éltek az emberek az őskorban, arról a hagyományos, természeti népek megfigyeléséből van némi fogalmunk. Az ausztrál Elkin, a sidney-i egyetem antropológus professzora például 1927-től haláláig, 1979-ig kutatta az ausztrál bennszülöttek életét. Ők tipikusan olyan vadászó-gyűjtögető népcsoport voltak, akik megőrizték hagyományos kultúrájukat.  A róluk szóló könyvében Elkin azt írja, hogy a család a társadalmuk legfontosabb egysége, még akkor is, ha a férj és a feleség közötti kapcsolat kevésbé szoros, mint napjainkban. Ez azt jelenti, hogy a házasság nem egy életre szól, sok asszony két vagy több férfi felesége lesz egymást követően, és az is szokás, hogy a férj ideiglenesen kölcsönadja vagy másikra cseréli feleségét. Az ausztrál bennszülöttek nagycsaládokban, hordákban éltek, ahol a rokonsági kapcsolatok jelentették az emberek közötti legfontosabb kötőelemet. Az olyan hordákat, amelyekben nem voltak rokonaik, ellenségesnek, félelmetesnek tekintették. Egy hordából a vérfertőzés elkerülése érdekében, nem házasodhattak, ezért a törzshöz tartozó, de más hordákból választottak maguknak társat, és többnyire a nők költöztek férjük családjához.  A családoknak nem volt önálló vagyonuk vagy tulajdonuk, minden a közösségé. Az ausztrál bennszülöttek azért sem tudtak sokáig beilleszkedni a hódítók kultúrájába, mert nem értették a magántulajdon fogalmát. Ha pénzt kerestek, nem magukra, vagy a családjukra költötték, hanem szétosztogatták a közösség tagjai között. Kultúrájukban  a rokonsági és más egyéb törvények szabták meg a házasodási szokásokat, amelyek aztán meghatározták a gyermekek társadalmi státuszát, de a vagyonnak ezen a fejlettségi szinten még nem volt szerepe.

https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/eletmodtortenet-oskor-es-okor/a-vadasz-kulturak/egy-vadaszkultura-forras-alapjan-az-ausztraliai-bennszulottek

A Trobriand-szigetek lakói már foglalkoztak földműveléssel, mégsem jelentett számukra sem túl sokat a vagyon. Ha többletet termeltek valamiből, akkor azt hagyták egyszerűen megrohadni. Mégis, az a gazda, aki sokat termelt valamiből, az nagy dicsőséget szerzett. A nagycsalád számukra is legalább annyira fontos volt, mint az ausztrál bennszülötteknél, és az is sokatmondó, hogy a rokonságot anyai ágon tartották számon. Úgy gondolták, hogy igazi rokoni kötelék csak az anyával és annak családjával van. A fiúgyermekek nevelésének feladata pedig az anya fiútestvérére hárult. Mindezt  Bronislaw Malinowski lengyel származású angol kultúrantropológus vetette papírra A Trobriand-szigetek lakói című könyvében.

Talán azért volt ez így, hogy a rokonság csak anyai ágán számított, mert az apa kiléte nem volt annyira biztos vagy fontos. Malinowski így fogalmaz:

A szüzesség ismeretlen erény errefelé. Hihetetlenül korán avatják be a lányokat a szexuális életbe, és számos, még gyermekinek tűnő játék sem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Ahogy felnőnek, válogatás nélküli szabad szerelmet élnek, amely fokozatosan fejlődik tartósabb kapcsolatokká, s ezek egyike aztán házassággal végződik. Mielőtt azonban ez bekövetkezne, a házasulatlan lányokat a közvélemény egészen szabadoknak tekinti; tehetnek, amit akarnak, és még szertartásos egyezmény is van arra, hogy egy falu lányai csapatban átmenjenek valamely más faluba, ahol nyilvánosan felsorakoznak megtekintésre, és mindegyiket kiválasztja egy-egy ottani fiú, aki vele akar tölteni egy éjszakát.

A házasság alig áll kapcsolatban bármilyen nyilvános vagy zárt körű rítussal vagy szertartással. A nő egyszerűen férjéhez költözik, később egy sor ajándékot cserélnek, amit azonban semmiképpen sem lehet úgy felfogni, mint vételárat a feleségért. Tény, hogy a trobriandi házasság legfontosabb jegye az, hogy a feleség családjának hozzá kell járulnia – méghozzá tekintélyes mértékben – a lányuk háztartásához, és hogy mindenféle szolgálatot kell teljesíteniük a férjnek. Az asszonytól házasélete során elvárják, hogy hű maradjon, ezt a szabályt azonban nem tartják be szigorúan, és nem torolják meg a megszegését. Minden más szempontból a nő nagymértékben független marad, és férjének jól és kíméletesen kell bánnia vele.

Vagyis a hűség már megjelenik mint követendő magatartás, de a megszegése még egyáltalán nem jár megtorlással. A nők társadalmi státusza sem kisebb, mint a férfiaké, vannak olyan területei az életnek, amelyekben ők döntenek, és fontos vallási rituálékban is szerepet játszanak. A nők alacsonyabb társadalmi státusza csak később következik be. Mire kialakulnak a nagy folyamvölgy kultúrák Egyiptomban és Mezopotámiában, akkorra már a nők többsége vagy az apjuk vagy a férjük tulajdonának számít. Voltak persze különleges jogállású nők, például a hetérák a görögöknél, vagy a papnők Mezopotámiában, de ez semmiképpen sem volt általános, és státuszuk a házasság történetét sem érinti.

https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/eletmodtortenet-oskor-es-okor/a-korai-termelok/egy-korai-termelo-kultura-forras-alapjan-a-trobriand-szigetek-lakoi

Az ókori görögöknél tovább szigorodtak a szabályok, legalábbis ami a nőket illeti. A házasság előtt tilos volt a szexuális élet, a menyasszonyt szüzességének megőrzésére kötelezték. A férfiak szexuális életét azonban nem korlátozták, a házasság előtt sem volt tilos számukra a szerelem, és a házasságkötés után is tarthattak ágyasokat, és rabszolganőket. Homérosz Iliásza például arról (is) tanúskodik, hogy a szép rabszolganők gyakorta fontosabbak voltak feleségeiknél. A házasság a vagyon továbböröklése szempontjából volt igazán lényeges. Mert azt csak a törvényes házasságból származó gyerekek örökölhették.

A nagycsalád ekkorra már nem létezett, vagy felbomlóban volt, a nukleáris család megjelenése pedig a magántulajdon egyre hangsúlyosabb megjelenésével kapcsolódott össze. A felhalmozott vagyont ugyanis, csak így lehetett egyben tartani. Mi is lett volna vele, ha szét kell osztani a nagycsaládban, ahogy az ausztrál bennszülötteknél volt szokás!

http://www2.szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon.php?id=406

https://mult-kor.hu/erosz-jatszmai—hazaselet-es-szexualitas-az-okori-gorogorszagban-20151109?pIdx=2

Hasonló volt a helyzet az ókori Rómában, bár sok tekintetben a házasság nem volt annyira szilárd intézmény. Létezett ugyanis egy lazább változata, amikor a felek egyszerűen egymáshoz költöztek esküvő nélkül. Egy év elteltével azonban jogilag már ezt is házasságnak tekintették, de nem vonatkoztak rá olyan szigorú szabályok, mint arra a házasságra, amit szertartással, lakomával is megerősítettek. A köztársaság-kori Róma pedig lehetőséget adott a válásra is, amit a férfi és a nő is kezdeményezhetett. Igaz válásnál is a férfiak voltak előnyben, a nők a gyerekeikkel való kapcsolatot kockáztatták ezzel, a római jog ugyanis őket az apának ítélte. Ez alól csak akkor tettek kivételt, ha az apának úgy volt jobb, ha a gyerek az anyánál marad.

https://mult-kor.hu/het-meglepo-teny-a-romai-nokrol-20191216?pIdx=3

A házassági szokások és törvények területenként és koronként elég nagy változatosságot mutatnak, de az látszik, hogy az irány a monogámia, nemenként különböző normákkal, és a férfiaknak adott nagyobb szabadsággal, és a nők társadalmi státuszának fokozatos gyengülésével. A válás sem volt elképzelhetetlen, még az ókori Mezopotámiában is el lehetett válni, igaz, ez a nők számára társadalmi kitaszítottsággal és megbélyegzéssel járt együtt. Ők akkor válhattak el, ha bizonyítani tudták, hogy férjük nem tesz eleget házastársi kötelezettségüknek vagy ha bántalmazza őket. Meg kellett gondolniuk, mert a házasságból csak üres kézzel távozhattak.

Míg az ősközösségi társadalmaknál a házasság a rokoni, emberi kapcsolatok fő szervező ereje, és a társadalmi státusz biztosítéka, addig az ókorban a vagyon továbbörökítésének az eszköze, vagy épp a vagyonszerzés egy módja.

Ez nem azt jelenti, hogy akkoriban ne lehettek volna jó házasságok, amelyekben megjelent a szeretet vagy az összetartozás érzése, ez minden bizonnyal akkor is kialakulhatott, ha a frigy a szülők közbenjárásával jött létre. De az is lehet, hogy rosszul sültek el a dolgok és a felek soha nem találtak egymással összhangot. Mégis, mivel a házasságtól nem várták a boldogságot, ahogy a mai ember, ezért talán nem is tulajdonítottak neki akkora jelentőséget.

Bár minden bizonnyal szenvedtek egy boldogtalan kapcsolatban. A görög tragédiákban és komédiákban gyakran megjelenik például a házsártos feleség alakja, aki uralni próbálja férjét. A drámaírók sokszor gúnyolódtak ezzel, kinevettették a papucs férjeket, akik társadalmi státuszuk ellenére otthon hallgatásra voltak ítélve. Ami azt is üzeni számunkra, hogy a párkapcsolati egyensúlyt nem feltétlenül az határozza meg, mi a trend odakint a nagyvilágban.

A válás, akkoriban is ritka volt, de nem is volt egészen lehetetlen. Vagyis a házasság még mindig nem jelentett feltétlenül életre szóló, Isten által szentesített, fel nem bontható közösséget.

Ezt a kereszténység hozta el.