Ma már egy egész nemzedék közös élménye, hogy apa vagy dolgozik, vagy a válás miatt csak vasárnapi apukaként van jelen a családban, esetleg még úgy sem. Amikor ez a nemzedék családot alapít és újra megpróbálja beépíteni az apamodellt a családi kapcsolatok közé, akkor nincs könnyű dolga. Elfelejtettük, mi is az apák igazi szerepe, és miért van kiemelkedő jelentősége a jelenlétüknek a gyermeknevelésben.
Az apák jelenléte evolúciós előny
A hosszú távú párkapcsolat azért jelent meg az emberi közösségekben, mert az apai jelenlétnek evolúciós előnye volt. Azok a családok, ahol az apák részt vettek a családi életben, a gyereknevelésben, egyszerűen életképesebbnek bizonyultak. Nem nehéz belátni, hogy az apák védelmező jelenléte csökkenthette az anyák és az újszülöttek kiszolgáltatottságát, a szülői feladatok megosztásával pedig nem csak a gyereknevelés terhein enyhítettek, hanem plusz mintát és lehetőséget adtak a kötődésre. Nem árt megjegyezni, hogy milyen nagy szerepe lehetett az apaság megjelenésének a kötődés és a hűség érzéseinek kialakulásában. Érdekességként pedig hozzátenni, hogy a természet ennek jutalmazására adta az emberpárnak a szexualitás örömét, az orgazmust, ami az embernél gyakorlatilag életünk végéig átélhető örömforrás, nem csak a „párzás” kitüntetett időszakában. A természet ezzel jutalmazott minket a hűségért, a hosszú távú párkapcsolatért.
Az apátlanság eredménye
A második világháború után nagyon sok családban a gyerekek apátlanul nőttek fel. A kutatók nagyon hamar felfigyeltek arra, hogy a modern társadalomban a férfiak a családban, az iskolában és az óvodákban is egyre kevésbé vannak jelen, és ez nagyon hamar tüneteket okoz. A gyerekekből igen sok esetben magatartászavart vált ki. Német iskolákban vizsgálták a jelenséget, és azt tapasztalták, hogy az apa nélkül felnövő
fiúk iskolai teljesítménye romlott.
gyerekek között az öngyilkosság elkövetésének esélye ötszörös
a nemi erőszakot elkövetők aránya tizennégyszeres
gyerekeknél a viselkedészavar húszszoros eséllyel fordul elő
illetve az apa hiánya sokszorosára növeli a gyermekszegénység arányát.
Mai apátlanság
De nem kell ahhoz háború, hogy az apák hiányozzanak a gyermek neveléséből. Elég, ha éjt nappallá téve dolgoznak, és sokszor túlvállalják magukat a családi jóllét fenntartása érdekében. Ennek egyik következménye lesz, hogy az anyák érzelmileg magukra maradnak, és akkor máris eljutottunk oda, hogy a szülőpár két külön világban kezd el élni, ami megnöveli a válás esélyét.
Mit kell megértenünk? A pszichológiai vizsgálatok ma már nem csak az anya-gyerek kapcsolatot vizsgálják, hanem az apa-gyerek kapcsolatot is és a modern lélektani kutatások rávilágítottak, hogy az apa szerepe ugyanolyan értékű, mint az anyáé.
Az apák okosító hatásúak
– Egy angol, 11 ezer fős vizsgálatban például 1958-ban született férfiakkal és nőkkel beszélgettek és azt tapasztalták, akikkel az apa többet foglalkozott, azok magasabb IQ-val rendelkeztek még 42 éves korukban is. Az amreikai Paul Popenoe 26 éven keresztül vizsgálta az apai törődés és a gyerekek intelligenciájának a kapcsolatát, és azt tapasztalta, hogy az apák szerepe a játékon keresztül érvényesül, ennek rendkívül lényeges szerepe van az érzelmi élet, a kommunikacio fejlesztésében, az érzelmi kontroll, az empátia és az együttműködési készségek kialakításában
Az apa jelenléte növeli az önkontrollt és együttműködés készségét
Az apa a játékon keresztül együttműködésre, szabálykövetésre, önismeretre és önkontrollra tanít. Az apával való játék jellegzetessége és öröme az újszerűség, a keretekből való kilépés, a határok átlépése és keresése, amely már abban is megnyilvánul, ahogy egy apa magasra dobálja a kisgyerekét – halálra ijesztve ezzel az anyát. Ez azért lehet nagyon fontos élmény, mert az utolsó pillanatban elkapni a gyereket, azt üzeni, hogy még veszély esetén is vigyáznak rá, és megtartják, ami a biztonság élményét adja.
Az apai szeretet és a kötődés a fontos, nem a fegyelmezés!
Nagyon fontos azt is megértenünk, hogy az apaság, az apaszerep a közhiedelemmel ellentétben nem fegyelmezést jelent, ez egyáltalán nem járul hozzá ahhoz, hogy a férfiak a siaikból stabil személyiségű férfiakat neveljenek. Ehhez pusztán az kell, hogy szoros, érzelmi alapú, apa-fiú kapcsolatot alakítsanak ki.
Apák hatása a lányaikra
Azok a lányok, akiknek jó volt a kapcsolatuk az édesapjukkal, jobban érzik magukat a női szerepekben, később az élet minden területén kiemelkedőbben teljesítettek, zavarmentesebb lesz a kamaszkoruk, és stabilabb párkapcsolatot alakítottak ki.
Sokszor tapasztalom, hogy a párok nem jutnak el időben párterápiára, mert sokáig halogatják, hogy szembenézzenek a problémáikkal. Néhány „indok” következik, ami sokszor a párterápiával kapcsolatos tévedéseken, előítéleteken alapul. Ezeket igyekeztem most tisztázni.
1. Mert majd megoldjuk magunk
Az jó jel is lehet, hogy azt gondoljátok, hogy meg tudjátok oldani a konfliktushelyzeteiteket. Ha úgy tudtok visszagondolni egy veszekedésre, hogy egyikőtökben sincs utólag harag, megbántottság, sértettség, akkor valóban eljuttok a megoldáshoz, és akkor minden rendben. De ha már egy ideje görgetitek magatok előtt a konfliktusaitokat, és nincs meg a feloldódás élménye, hanem egyre távolabb és távolabb kerültök egymástól, akkor lehet, hogy érdemes volna mégis megfontolni. A probléma szőnyeg alá söprése hosszú távon nem fog segíteni. Egyre nagyobb és nagyobb lesz a konfliktuscsomag, amit egyre nehezebb lesz eldugni – magatok elől is!
2. Mert nem fogunk kiteregetni mindent egy idegen előtt
Ez az idegen valójában olyan szakértő, aki nap mint nap találkozik párkapcsolati problémákkal. Épp az a legfőbb erénye, hogy „idegen”, vagyis egyik fél felé sem elfogódott, és az az egyik feladata, hogy ez így is maradjon. Vagyis mindkét fél nézőpontjából lássa a helyzetet. Ez egy új szempont. A pár mindkét tagja számára nagy segítség lehet a külső nézőpont, ami őket is segíti abban, hogy másképp tekintsenek önmagukra. A párterapeuta ezen kívül soha nem „szennyesként” látja a pár belső életét, hanem érvényes történetként, amelyben érzések, fájdalmak, veszteségek, örömök és nagyon fontos értékek is vannak. Ezek feltárása és visszatükrözése az egyik legfontosabb feladata.
3. Mert a párom csak hisztizik, és majd megunja
Ha a párod hisztizik, akkor ez rád is hatni fog valamiképp. Felteszem nem érzed magad ilyenkor túl komfortosan, és jól esne, ha véget vetne a párod a hisztizésnek. Valóban megvárhatod, amíg megunja a „hisztit” és abbahagyja. A nehézséget az jelentheti, hogy egy idő után teljesen abba fogja majd hagyni a hisztit (is), és ezzel együtt a kapcsolatot magát is be akarja majd fejezni. Vagyis, ha azt tapasztalod, hogy a párod hisztizik, akkor MOST még van esélyed, mert valójában érted hisztizik, és a kapcsolatotokért. Most még épp van lehetőséged van arra, hogy válaszolj a valós igényeire és megmentsd a kapcsolatod. Ha már nem is hisztizik, akkor számíthatsz rá, hogy elhagy! Érzelmileg biztosan.
4. Mert majd megoldja az idő
Közkeletű tévedés, hogy az idő mindent megold. Nem! Az idő valóban segít az egészséges hegek gyógyulásában. De azokon a hegeken nem segít, ami alatt gyulladás van. Előbb a gyulladást kell kezelni, hogy felette egészséges heg keletkezzen. A gyulladást pedig nemhogy nem oldja meg az idő, hanem egyre csak súlyosabbá teszi, egyre mélyebb lesz a fertőzés. A párkapcsolati problémákkal is ez történik! Amit nem oldunk meg most, azt nem oldja meg az idő, hanem még inkább elmérgesíti.
5. Mert ha szeretjük egymást, akkor meg is tudjuk majd oldani
A szeretet valóban nagyon fontos érték, és sokat segíthet abban, hogy egymás felé forduljunk. De ki merjük-e fejezni a szeretetünket, és ha kifejezzük, ezt hogyan tesszük? Ráadásul a szeretet érzése önmagában nem ad a kezünkbe konfliktuskezelő technikákat. Sokszor az a mód, ahogy a szeretetünket kifejezzük, nem jut el a másikhoz, mert ő ugyanazt másféleképp észleli. Könnyen lehet a szeretetből adott figyelmet akár korlátozásnak érzékelni, vagy lehetséges, hogy rengeteg szívességet teszünk a másiknak, de azt ő észre sem veszi, mert neki az együtt töltött idő volna a fontos. Az ilyesfajta elcsúszásoknak még ezer más módja lehet. A vége azonban az lesz, hogy ezek az elcsúszások oda vezetnek, hogy azt gondoljuk, a másik már nem is szeret…
6. Mert sokba kerül
A párterápiás ülések valóban nem tűnnek olcsónak, de kétheti rendszerességgel zajlanak, ami azt jelenti, hogy két ülés van egy hónapban. Ha kiszámolod, hogy ehhez képest mennyibe kerül a válás, egy teljesen új egzisztencia felépítése, még egy lakás, vagy az albérleti költségek, hogy az érzelmi károkról ne is beszéljünk, akkor lehet, hogy mégis megéri?
7. Mert úgysem segít
Lehet, hogy tényleg nem segít, de ha meg sem próbálod, biztos nem fog megoldódni!
8. Mert a szüleink sem mentek párterápiára, mégis együtt maradtak
Ez igaz. De az biztos, hogy nem is oldották fel a konfliktusaikat. Különben nem jutottál volna idáig ebben a blogbejegyzésben.
9. Én mennék, de a párom nem akarja
A rossz hír az, hogy ez könnyen jelentheti azt, hogy a párod félig-meddig már kicsekkolt ebből a kapcsolatból. A másik lehetőség az, hogy nem mer szembenézni a párkapcsolati problémákkal, mert ezek kimondása számára a megoldhatatlansággal azonos. Ilyenkor lép életbe a 7. pont: Valóban, lehet, hogy a párterápia nem segít, de ha meg sem próbálod, biztos nem fog a probléma megoldódni magától.
Nagyon gyakran érkeznek hozzám párok azzal, hogy konfliktusaik vannak egymással. Amikor beszélgetni kezdünk, lehet, hogy már rögtön az első ülésen, de az is, hogy csak fokozatosan derül ki, hogy egyikük vagy mindketten, nagyon szoros kapcsolatban állnak a szüleikkel – gyakrabban az édesanyával. De előfordul, hogy az apával.
A szülők ilyenkor szinte belelógnak a pár elétébe, és ez akkor is így lehet, ha távol élnek, nem a közvetlen közelben. Jelen vannak a véleményükkel, a kritikájukkal, a gyermekük házastársának be nem fogadásával. A be nem fogadott fél olykor szinte láthatatlanná válik előttük, olyan szereplővé, akivel nem kell törődni. Például elfelejtenek terítéket tenni nekik az ünnepi asztalra. Mert „véletlenül” nem számolják bele a családba. A közös nagycsaládi eseményeken nem történik semmi különös, csak épp nem beszélgetnek vele, nem kérdezik meg tőle, hogy van, és nem veszik figyelembe a véleményét. Észrevétlenül, szavak nélkül fúrják, gyakran úgy, hogy ezt a saját gyermekük sem realizálja, nem érzékeli, és olykor nehéz megfogalmazni, hogy mi a baj, hiszen nincs nagyjelenet, veszekedés. Esetenként csak egy-egy odasúgott félmondatban hangzik el a gyerek és a szülő között, hogy ajjaj, a házastársad miféle ember, ha ezt és ezt teszi, így és így néz ki, így és így viselkedik. Vagy még ennyi sem történik, a szülő csak legyint egyet, hogy hja, a férjed/feleséged tudjuk, hogy ilyen, oh! És a házastárs, a be nem fogadott, ezt látja, ezt érzékeli.
Párkapcsolati konfliktus
Aztán a pár hazamegy és egyszerre kitör a háború valami apróságon, vagy valami olyasmin, ami a kapcsolatban egyébként is konfliktust okoz, sokszor gyermeknevelési kérdéseken. De AZ nem feltétlenül tudatosodik, hogy egy máshonnan hozott feszültség robban ilyenkor, és ettől szinte érthetetlenné válik, hogy ez a robbanás miért is ekkora erejű.
Ha ez a tudatosodás soha nem történik meg, akkor a pár gondolhatja azt, hogy egymással van bajuk, és, természetesen, ha sokszor veszekednek úgy, hogy a problémákat nem sikerül megoldaniuk és közben folyamatosan meg is bántják egymást, akkor olyan sebeket ejtenek és szereznek, ami miatt már valóban egymással is bajuk lesz.
Tegyük fel az apai nagymama azt képviseli, hogy az unokát húsvétkor se árasszák el egészségtelen csokoládékkal. Az anya azonban nyuszitojás-keresést szervez épp arra a napra, amikor a nagyi megérkezik. A mama persze „nem akar” háborúskodást szítani, és ezért „csak” a fiának mondja, hogy ez nem helyes, jobb lenne a gyereknek, ha nem zabálná tele magát csokival ebéd előtt. A nagymama morog, nem nagyon szól a menyéhez, az unokáját pedig megszidja, amikor csokis szájjal ül le az asztalhoz. Elmenőben pedig a fiának súgja oda, hogy jobb lenne, ha nem kényeztetnék el ennyire ezt a gyereket. Aztán végre kilép a lakásból, és az apa és az anya összevesznek, hogy ki kényezteti el a gyereket és mivel.
Vagyis a konfliktus átkerül egyik kapcsolati térből a másikba, a szülő-gyerek kapcsolatból a párkapcsolatba.
Leválás
„Elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy.” – mondja a Biblia, megfogalmazva, hogy a párkapcsolati szövetséggel valami új jön létre, amihez fel kell adni a régi kapcsolódásokat. A szülőnek útjára kell engednie a gyermekét, hogy új, saját szövetséget alakíthasson, és a gyermeknek el kell indulnia a saját útján. Ezt a lassú, kétoldalú folyamatot hívjuk leválásnak, ami gyakorlatilag már a megszületéssel elkezdődik, de számtalan fokozata van a teljes felnövekedésig és szülőtől és gyermektől egyaránt többféle, olykor nehéz pszichés feladatot kíván. Bátorságot, bizalmat, önbizalmat, azt a fajta életbe és önmagunka vetett hitet, hogy boldogulunk az újraformálódó helyzetekben. Kibírjuk ezt a változást, nem omlunk benne össze, és nem akarjuk, hogy visszaálljon a régi rend. A szülői oldalról különösen fontos, hogy legyen ehhez elég érzelmi tartalékunk és olyan más közeli, bensőséges kapcsolatunk, amire ebben a változásban is számíthatunk. Gyermeki oldalról pedig elég jó megküzdési képességünk és önmagunkba vetett hit, hogy boldogulunk a szüleink nélkül.
Nehezített leválás
Sokféle okból lehet ez a leválás nehezített. Szülői oldalról hiányozhat az érzelmi tartalék depresszió, vagy gyász, krízis, munkanélküliség, szegénység miatt, de lehet a háttérben valamilyen személyiségzavar is. Ha a szülőnek nincs olyan közeli, bensőséges kapcsolata, amiben érzelmi támaszt kaphat, akkor könnyen teheti rá ezt a fajta kapcsolódási vágyát a gyerekére. Ez azt jelentheti, hogy tőle vár érzelmi, fizikai támogatást, támaszt, segítséget, barátságot, programokat, védelmet, biztonságot, olyasfajta dolgokat, amiket épp fordítva, neki kellene megadnia a gyerekének és jó esetben mindez egy társkapcsolatból várható leginkább. Amikor ez nincs, mert a szülők például elváltak, vagy adott esetben az egyikük meghalt, akkor ez a folyamat megakadhat. Ilyenkor az egyedül maradó szülő nem „akar” felépíteni másik társkapcsolatot, mert a gyerekeinek szenteli az életét. Az áldozata mögött azonban sokszor az áll, hogy fél belemenni egy új kapcsolatba, vagy az, hogy még érzelmileg az előzőt sem zárta le. Amikor ezeket a társkapcsolati igényeit a szülő a gyerekre rakja rá, akkor a „gyerek”, aki már nem is annyira gyerek, megterhelődik, hiszen bármennyire is igyekszik, soha nem lesz képes felnőtt szülője társává válni. Néha ez a folyamat már kamaszkorban lezajlik, akkor, amikor még nem elég érett ahhoz, hogy védekezzen ellene. A kamaszkori lázadás ebben az esetben akár el is maradhat, hiszen a gyereknek az lesz a feladata, hogy a szülő mellett álljon, és megvédje őt a nehézségektől. A szülő ilyenkor gyakorlatilag bűntudatot alakít ki a gyerekben, hogyha úgy érzékeli, hogy az fizikailag vagy érzelmileg távolodik tőle. Igazi csapda helyzetet alakít ki, szinte fogva tartja a saját gyerekét, hogy ne maradjon egyedül.
Válás vagy leválás
A csokis példánál maradva – egy ilyen helyzetben az apa nem lesz képes a felesége mellé állni, és az anyjának fog igazat adni, hiszen a nagymamának „igaza van”, amikor azt mondja, hogy ne kényeztessék el a gyereket, és ne adjanak neki egészségtelen ételeket. A problémát azonban nem az jelenti, vajon kinek van igaza ebben a helyzetben, hanem az, hogy új szövetségesként ők – vagyis a pár – nem válhattak „egy testté”, vagyis nem alakították ki a közös álláspontjukat most épp a csokievés terén. Az apa két tűz közé kerül, az anyja és a felesége közé, az anya pedig magára maradottnak érzi magát, azt éli át, hogy a férje nem áll mellé, a nagymama véleménye fontosabb, mint az övé. Gyakorlatilag mindenki rosszul jár.
A folyamatos veszekedések és viták össztüzében pedig egy kevésbé szép napon már az lesz a kérdés, hogy tudnak-e még együtt élni egyáltalán, a krízis akár a válás kérdéséig is eljuthat. Ilyenkor válik el, hogy a már felnőtt gyerek, aki ennyire bevonódott a szülő életébe, le tudja-e tenni a bűntudat érzését, és belátja-e, hogy az új szövetség létrehozásáért már nem a szüleihez kell lojálisnak lennie, hanem a társához. Az elvárásokat közösen alakítják, és ebben a közösen alakítás sokkal fontosabb, mint az, hogy kinek van igaza. A tét nagy, hiszen nem mindegy, hogy leválás lesz a folyamat vége, vagy válás. El tudjuk-e engedni régi kapcsolódásainkat, hogy megszülessen az új.
Ha nem boldogulsz egyedül ebben a nehéz folyamatban, kérj segítséget és hívj telefonon!
Mit is jelent a válásterápia? Akkor is szükség lehet a párnak segítségre, ha már eldöntötték, hogy elválnak. Ennek több oka is van, az első, hogy nagyon ritka, hogy ez a döntés mindkét félben egyformán, egyszerre születik meg. Mert annak belátása, hogy a kapcsolat visszafordíthatatlanul megromlott, hosszadalmas folyamat. Miután ez megtörtént, abban is rendet kell valahogy tenni, hogy megértsük, mi vezetett a kapcsolat sikertelenségéhez.
Miért van szükség válásterápiára?
Valójában minden párnak szüksége van arra, hogy megértse, mi történt velük. Ez azért elengedhetetlenül fontos, mert csak így van mód arra, hogy újra a kezükbe vegyék az irányítást, és ne kövessék el ugyanazokat a hibákat legközelebb. Ennek feldolgozása, megdolgozása nélkül nem történik meg a válás lélektani értelemben. Ilyen esetben nagyon nehezen fogunk újra kapcsolódni máshoz, könnyen lehet, hogy olyan sérüléseket szenvedtünk el, amelyeket később is hordozunk. Ha nem értjük meg ezeket, akkor ez megakadályozhatja, hogy esélyünk legyen egy olyan kapcsolatra, amelyben valóban boldogok lehetünk.
Válásterápia a gyerekekért
Nem csak önmagunk, hanem a gyerekeink miatt is fontos, hogy volt házastársunkkal, párunkkal, gyerekeink apjával/anyjával békében éljünk. Ha ez nem történik meg, akkor ennek a gyerekek isszák meg a levét, hiszen ők maradnak a kapocs a pár tagjai között. Amíg a szüleik rajtuk veszekednek, ez félreérthetetlenül jelzi azt, hogy a szülők lélektani értelemben nem zárták le a kapcsolatot, nem váltak el. Ez elhúzódó váláshoz vezet, a gyerekek személyiségének torzulásához, amelynek többgenerációs hatása is lesz. Ha nem is hetedíziglen, de harmadíziglen biztosan.
A válásterápia megértés és megbékélést hozhat
A válásterápiás folyamat mindössze hét-nyolc ülést vesz igénybe. Ennyi idő alatt a pár mindkét tagja ránézhet arra, ami a kapcsolatuk alatt történt, megértheti a saját és a másik szerepét és felelősségét. Ennek a megértési folyamatnak a hozadéka az lehet, hogy a kiszolgáltatottság érzése csökken. Ha ugyanis tudjuk, mit rontottunk el, esélyünk van arra, hogy máskor másképp csináljuk. Másképp láthatjuk a másik szerepét, motivációit is, ami megértést és megbékélést hozhat.
Ha szeretne válásterápiára jelentkezni, írjon vagy hívjon!
Ahhoz, hogy a válás a lehető legkisebb bonyodalommal és lelki sérüléssel járjon, a legjobb, ha közös megegyezéssel sikerül elválni. Ennek azonban lelki feltételei is vannak. Az első, hogy mindkét fél a válás mellett tegye le a voksát, és ne akarja a kapcsolatot újraépíteni. Előfordul az is, hogy már egyik fél sem szeretné folytatni a házasságot, de annyi sértettség és fájdalom van benne, hogy megpróbál revánsot venni.
A közös megegyezés lelki feltételei
A válásra elsősorban mint jogi aktusra gondolunk, közben egy kapcsolat megszakítása alapvetően lélektani folyamat, amelynek egy nagyon fontos állomása a válás törvényesítése és jogi aktusa. Ahhoz, hogy ez közös megegyezéssel történjen, elsősorban a lelkünkben kell rendet tennünk, és tisztáznunk, végül is mi vezetett a kapcsolat kudarcához, mi volt ebben a mi részünk és mi a másiké. Az a jó, ha ennek tisztázására mindkét fél készen áll, és már kellő higgadtsággal képes a kapcsolatra ránézni. Időre is szükség van ahhoz, hogy ez a higgadtság bennünk létrejöjjön, de arra is, hogy újra és újra végignézzük, elmondjuk, átértékeljük, mi történt velünk a kapcsolatban. Vagyis belső munkára van szükség. A válást kísérő gyász feldolgozására.
A közös megegyezés és az út tisztelete
A válás lélektani értelemben sokkal inkább egy folyamat, ami hosszan eltarthat. Kezdetben még nagyon ellentmondásos érzéseink lehetnek ezzel kapcsolatban, gyakran előfordul, hogy egész mást gondolunk erről reggel, mint este. Vagyis először önmagunkra kell időt szánnunk, és türelmesnek kell lennünk a saját ellentmondásos érzéseinkkel. Amikor viszont tisztába jöttünk magunkkal, akkor érdemes az álláspontunkat következetesen közvetíteni a társunknak. Közben tekintettel kell azonban lenni arra, hogy ő is úton van, ami azt jelenti, hogy gyorsabban és lassabban is haladhat nálunk. Az ő útját is érdemes tiszteletben tartani.
Közös megegyezés és következetesség
Ha már eldőlt bennünk, hogy el akarunk válni, akkor jó ezt következetesen képviselni, és a kapcsolatot valóban megszakítani, lehetőleg minden szálon. Kivéve a gyerekek ügyében, mert a gyerekek örökre összekötő kapcsot jelentenek. Minden más területen azonban a továbbra is fennmaradó szálak azt üzenik, hogy a válás nem történt meg valójában. Ha például közös marad az autó, a nyaraló, vagy munkahelyi, üzleti kapcsolatban maradunk egymással, akkor ennek ugyan lehetnek nagyon gyakorlati okai, mégis a tudattalan szintjén jelzik, hogy valamit nem sikerült elengednünk. Ha pedig ragaszkodunk ezekhez a szálakhoz, akkor könnyen válik az életnek ez a területe a kapcsolati harc színterévé. Vagyis biztos, hogy nem lesz közös megegyezés.
Közös megegyezés és a személyiségünk
A válás az egyik legerőteljesebb stressz, ami érhet bennünket az életünk során. Ez sajnos azt is jelenti, hogy a legrosszabbat fogja felszínre hozni a személyiségünkből. Két nagyjából egészséges személyiségű felnőtt számára is szükség lehet némi párterápiás szakértelemre, hogy mindketten eljussunk a közös megegyezésig, feldolgozzák a gyászt, felmérjék, mi volt a mi szerepünk a kapcsolat megromlásában. Akiknek azonban úgy alakult az életük, hogy az átlagnál több sérülést kellett elszenvedniük, most olyan válságot élhetnek át, amiben sehogy sem nyernek majd megnyugvást. Ilyenkor egyéni terápiás segítségre is szükség lehet ahhoz, hogy ez a közös megegyezés megszülethessen, és békében élhessünk tovább önmagunkkal.
Ha szeretne közös megegyezéssel elválni, feldolgozni a kapcsolatban történteket, hogy minél kevesebb sérüléssel lépjenek tovább, bátran keressen!
Miután megszületik a döntés a válásról, előbb-utóbb bekövetkezik a szétköltözés, amikor a pár fizikailag is elkülönül egymástól. Ez a válás érzelmileg legmegterhelőbb időszaka. Tele van ellentmondásos érzésekkel, mert ilyenkor szembesülünk a másik valós hiányával. Gyűlölet és szeretet keveredik furcsa összevisszaságban.
Válófélben is megjelenik a szeretet
A szeretet érzése nem múlik el olyan könnyen, mint szeretnénk. Hiába haragszunk a másikra, hiába „bizonyosodott be” már sokszor, hogy a másik érdemtelen rá, akkor is jelen van. Talán akkor járunk jól, ha ezt az érzést nem is szeretetnek, hanem kötődésnek nevezzük. Kapocsnak, ami összeköt bennünket, és sokféle szálból áll. Azért zavarba ejtő a jelenléte, amikor válófélben vagyunk, mert azt gondoljuk, haragudnunk kellene a másikra.
Válófélben – egy szabályozatlan kapcsolat
A társadalom nagyon pontosan körülhatárolja, hogyan kell viselkednie például annak, akinek meghalt a házastársa. De semmilyen fogódzót nem ad, milyen szabályokhoz kell alkalmazkodnia annak, aki éppen válik. Holott a másik elvesztése, a válás és a szakítás, olyan gyászfolyamatot indít el, mint amikor meghal egy hozzátartozónk. Egyetlen szabályt mégis „illik” váláskor betartani, méghozzá azt, hogy akitől elválunk, azt kellőképpen gyűlölni kell. Mert ha nem, akkor érthetetlenné válik a válás a körülöttünk élők számára.
Válófélben gyűlölni illik
A külvilág megköveteli tőlünk, hogy magyarázzuk meg a válásunk okát, ezt várják a barátok, a család, ezt a társadalom. Kellőképpen alá kell hát támasztanunk a döntésünket, és ilyenkor a leghatásosabb, ha a másik elviselhetetlenségét sikerül „kimutatni”. Magunknak is meg kell magyaráznunk mindezt, és miközben átéljük a másik hiányából fakadó fájdalmat, ki kell zárnunk minden pozitív érzést is, ami még a másikhoz köt. Minél inkább kötődünk a másikhoz, annál inkább meg kell mutatnunk magunknak és a külvilágnak a gyűlöletet, hogy igazolhassuk a döntésünk helyességét.
Válófélben hibáztatunk
Válófélben a sérelmeink elevenek, és amikor nagyon fájdalmasan élünk át valamit, akkor nem tudunk a másik szemével látni, csak a saját fájdalmunk vesz körül. A pár két történetet mesél, kétféle világban él, és már nem tud átlépni a másikéba. Ebben a kettéosztottságban pedig óhatatlanul a másikat látjuk hibásnak. Ő lesz mindennek az oka, a jobbik énje nem látható, elvész, mint a Hold árnyékos oldala. Ha mégis megjelenik bármiféle pozitív érzés a másik irányába, akkor azt magunk előtt is eltitkoljuk.
Megérlelt döntés
A válás még ma is tabu, hiába fordul elő gyakran. Senki sem teszi ki a közösségi oldalára, hogy tegnap elvált. Ezzel azért fontos tisztában lenni, hogy értsük, amikor a másikat okoljuk a „kapcsolat megromlásáért”, akkor ezzel igazoljuk is magunkat azért, hogy miért szegtük meg a társadalmi normát. És felmentjük önmagunkat is. A felmentettségnek azonban van egy negatív következménye, mégpedig az, hogyha nem tudjuk, mit rontottunk el, nem is tudunk a viselkedésünkön változtatni, és legközelebb ugyanabba a hibába esünk. Annak, aki valóban megérlelte a válás mellett szóló döntését, nincs szüksége arra, hogy a másikat hibáztassa, vállalja a felelősséget a mostani döntéséért, és azokért a hibákért, amiket a kapcsolatban elkövetett. A kapcsolat felbomlását differenciáltan értékeli, érti, hogy ebben kinek mi volt a szerepe.
Válófélben – elfogulatlan segítség
A megérlelt döntéshez néha nem elég az, hogy a barátainkkal vagy a családtagjainkkal beszélünk. Olykor az sem segít, ha a párunkkal tisztázunk sok múltbeli eseményt, mert a körülöttünk élők mindannyian túlságosan közel állnak hozzánk ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan lássanak. A külső szem sokat segíthet abban, hogy legalább utólag megértsük, mi történt velünk. Az események olykor egészen traumatikusak is lehetnek, ilyenkor az érzelmek elborítanak, és segítség nélkül nehéz ezekből kilátni. Ha nem sikerül egyedül, írjon, vagy hívjon!
Valójában hosszú út vezet addig, amíg meghozzuk azt a döntést, hogy elválunk, és képesek leszünk ezt először önmagunknak, a házastársunknak és végül a világnak is kimondani. A válásról szóló első gondolat is egy folyamat eredménye, amit kezdetben még önmagunk előtt is takargatunk.
Tudattalan döntés a válásról
A váláshoz vezető döntés is gyakran tudattalan folyamatok mentén zajlik, aminek az első jele lehet például, paradox módon, annak a túlhangsúlyozása, hogy mi mindenképpen meg szeretnénk menteni a kapcsolatot. Azért paradox ez a helyzet, mert ilyenkor mi kerülünk a „jó” pozíciójába, és a másik a „rosszba”, ami rögtön játszmahelyzetet teremt. Vagyis nem megmenti igyekszünk ezzel a kapcsolatot, hanem épphogy harcolni kezdünk a másikkal, és legyőzni őt, erkölcsi fölénybe kerülni.
A játszma a válás kapuja
A játszmát nagyon komoly csalódások és veszteségélmények előzhetik meg, vagyis aki játszmázik, az is okkal teszi ezt, annak is van története a kapcsolatban (vagy a transzgenerációs örökségében). A játszma azonban az intimitás (ez alatt nem csak a szexualitást, hanem a bensőséges érzelmi kapcsolat minden megnyilvánulását értem) legfőbb ellensége. Amikor elkezdünk arra törekedni, hogy legyőzzük a másikat, hogy valamilyen úton fölénybe kerüljünk vele szemben, akkor ráléptünk az eltávolodás útjára, és tudattalan szinten döntöttünk.
A válási döntés előtt kétségbeesett próbálkozások
Ha azt tapasztaltuk a kapcsolatunk alatt, hogy nem sikerült kellően intim közelségbe kerülni a másikkal (és intimitás alatt nem csak a szexualitást, hanem a bensőséges érzelmi kapcsolat minden megnyilvánulását értem), akkor megpróbálunk legalább érzelmi nyereségre szert tenni, példádul győzni egy játszma segítségével. Önmagunkon nehezen vesszük majd észre ezt a jelenséget, a másik viselkedése szabotőr vagy provokatív viselkedése viszont jelzésértékű lehet.
A válási döntés előkészítése, szabotálás és provokálás
A szabotőr és a provokatőr viselkedés olyasmi, mint amikor valaki a vesztesre fogad. Mindkét játszma hátterében az áll, hogy már elkezdtünk visszavonulót fújni, nem teszünk erőfeszítést a kapcsolat megmaradásáért, viszont a döntés felelősségét szeretnénk áthárítani a másikra. Ez persze gondolhatjuk csúnya viselkedésnek, de a jelenség hátterében itt is a közelkerülés kudarca, és a kapcsolattal összefüggő ellentmondásos érzések állnak. A tehetetlenség érzése, az, hogy a krízist nem tudtuk megoldani. A szabotőr és provokatőr viselkedésről itt olvashatsz részletesebben: http://parkonzultacio.hu/2020/06/18/ti-is-valasi-krizis-kapcsolj-idoben/
Válási döntés és a felszámolási stratégia
A szabotőr és a provokatőr viselkedés nagyon sok kapcsolatban megjelenik, de nem minden esetben vezet válás melletti döntéshez. Megjelenése mégis azt jelzi, hogy az egyik, vagy mindkét fél olyan stratégiát követ, amely a kapcsolat felszámolásának irányába hat. Valamelyik fél, vagy mindketten rombolják a kapcsolatot a kivonulással, vagy a provokációval. Mivel az érzések ellentmondásosak, ezért nem mondja ki senki nyíltan, hogy szeretné befejezni a kapcsolatot, hanem ezekkel a magatartási formákkal „elérik” hogy a másik mondja azt ki, és inkább ő vessen véget a házasságnak vagy az együttélésnek. A szabotáló és provokatív viselkedés egy idő után olyan folyamatos nyomást és állandó szenvedést okozhat, hogy ezen a ponton megszületik a válásról szóló döntés immár tudatosan is!
Válási döntés helyett párterápia
A párterápia lehetőséget ad arra, hogy tisztázzátok az érzéseiteket. Vajon vannak-e még olyan értékei a kapcsolatotoknak, amelyekről nem mondanátok le, vagy már annyi fájdalmat okoztatok egymásnak, hogy innen már nincs visszaút? Néha az érzések annyira ellentmondásosak, hogy egyáltalán nem látunk tisztán. Az is segítség lehet, ha ki tudjátok mondani, vége. De még az is megtörténhet, hogy vissza tudtok fordulni a válás felé vezető úton. Ha olykor-olykor képes vagy meglátni a kapcsolatotok jobbik oldalát, akkor lehet esély arra is, hogy túljutva a krízisen, sokkal mélyebben kapcsolódjatok egymáshoz, mint valaha.
A válás nagyon sok esetben megelőzhető. Ennek azonban feltételei vannak, mert a párkapcsolat nem perpetuum mobile, amely akkor is halad előre, ha nem figyelünk rá. Az első és a legfontosabb feltétel tehát, hogy folyamatosan karbantartsd, mert soha nincsen kész.
A válás megelőzése – az első érzés
Ha rákattintottál erre a bejegyzésre, akkor valószínűleg megjelent már benned valamiféle rossz érzés, hogy a kapcsolatodnak akár vége is szakadhat. Ez nagyon nehéz, hiszen nem úgy hitted, ti majd mások lesztek, és nem követitek el ugyanazokat a hibákat, amelyeket a környezetedben élő párok, hiszen ti annyira szeretitek egymást. Most azonban mégis itt van a kapcsolat elvesztésének a félelme, ami bizonytalan szorongással markolja a szívedet.
A válás megelőzhető, ha még félted a kapcsolatod
Ha még félted a kapcsolatod, ha még úgy gondolsz rá, hogy több benne a jó, mint a rossz, akkor nincs minden veszve. Sőt, úgy is fogalmazhatnék, hogy az, amit most átélsz, teljesen természetes velejárója a kapcsolatnak. A jól működőnek is. Mert az út előre, talán furcsán hangzik, de kríziseken keresztül vezet. A kérdés az, mit kezdtek a nehézségekkel, meg tudjátok-e azokat oldani, vagy pedig háborúzni kezdtek, esetleg az egészet a szőnyeg alá söpritek.
A válás megelőzése – leszámolás az illúziókkal
Él bennünk egy nagyon hamis, idealizált kép arról, hogyan működik egy jól működő párkapcsolat. Azt képzeljük, hogy abban soha nincsenek viták és konfliktusok, mindig mindenben egyetértünk, néha azt is gondoljuk, hogy egyformán gondolkodunk, sőt azt várjuk a másiktól, amit önmagunktól is várnánk, mintha egyformán nőttünk volna fel, egyforma hatások értek volna bennünket az életünk során. A valóság ennek épp az ellenkezője!
A válás megelőzése – a másság elfogadása és tisztelete
Ahhoz, hogy megelőzzük a válást, az első lépés annak belátása, hogy soha nem láthatjuk ugyanúgy a közösen átélt élményeinket sem, mert más-más nézőpontból szemléljük őket. Ebből pedig egyenesen következik, hogy különféle tapasztalataink lesznek ugyanarról az eseménysorról. Azok az élmények pedig, amelyeket gyerekként éltünk át más és másféle családban, azokra a tapasztalatokat ez még inkább igaz. Ahhoz, hogy jól működjön a kapcsolatod, és megelőzd a válást, mindent meg kell tenned azért, hogy részletes térképed legyen arról, mit és hogyan élt át a másik, tegnap és tegnapelőtt, és a régmúltban. Mélyen meg kell értened őt, sőt át is kell érezned a történetének a súlyát, különben nem leszel tisztelettel iránta.
A válás megelőzése és a kapcsolat fejlődése
Téves képzeteink közé tartozik az is, hogy a kapcsolat az változatlan, statikusan állandó. Mintha a „boldogan éltek” után már nem jönne semmi. Holott minden kapcsolat előtt alapvetően két út kínálkozik, vagy továbbfejlődik, vagy megreked valahol ezen az úton. A fejlődés azonban nem egyenes vonalú, kríziseken keresztül vezet, ami természetes velejárója az életnek. Ennek az az oka, hogy folyamatos változásokon megyünk keresztül, változunk mi magunk, változik a kapcsolatunk, és változik a világ, amiben élünk. Az átalakulás azonban mindig konfliktusokat fog eredményezni. Nagyon sok múlik azon, milyen konfliktuskezelő technikákat hozol magaddal gyerekkorodból, kaptál-e jó mintákat erre vagy sem. Ha igen, át fogsz jutni a nehézségeken. De ha úgy érzed, megakadtál, akkor keress bátran!
A halogatás nagymesterei vagyunk különösen, ha baj van! A párkapcsolati gondjainktól is szeretnénk minél messzebbre menekülni. De ha már folyamatosan a kapcsolatodon jár az agyad, azon, hogy jó-e ez így neked, elég-e ez így, meg hogy mi is az, amire az ember azt mondja, hogy na, ezt már nem, akkor talán érdemes elgondolkodnod azon, hogy nem kellene-e segítséget kérned. Könnyen lehet, hogy megkeresed alább a telefonszámomat, de aztán másnapra elfelejted az egészet, mert nem tudod egész biztosan, hogy itt tartasz-e, hogy TÉNYLEG itt tartasz-e, és reménykedsz, hamarosan meg fog oldódni minden. Mert ti mégiscsak boldogok vagytok, mert régen azok voltatok, legalábbis fel-felrémlik, hogy így volt. Vajon normális, hogy most nem?
Tudom, hogy vacillálsz, ezért most felsorolok néhány érvet amellett, hogy mégiscsak kérj segítséget!
Miért érdemes párterapeuta segítségét kérni?
Mert van segítség! És lehet jobb!
Mert nem érdemes boldogtalanul élni!
Mert igenis segíthet egy „idegen”, mert a külső
szem másképp lát és ez átlendíthet!
Mert belülről nem fogod tudni másképp látni a
helyzetedet!
Mert később rosszabb lesz, nem érdemes halogatni!
Mert meg fogod bánni, hogy nem kértél időben
segítséget!
Kicsit bővebben:
Mert van segítség, és lehet jobb!
Sokan azt gondolják, hogy majd megoldják
a gondjaikat, nem kell ehhez senki, nem jó kiteregetni a szennyest. Valóban nem
könnyű, különösen az introvertált, befelé forduló emberek számára, hogy
megosszák az életük legnagyobb nehézségét valaki mással. De a tapasztalatok azt
mutatják, hogy a „majd mi megoldjuk” többnyire azt jelenti, hogy elássuk a
problémákat, nem beszélünk róluk, elfelejtjük. Vagy azt, hogy a megszokott
megoldókulcsot alkalmazzuk, ami épp azért, mert megszokott, nem fog működni.
Valami másra van szükség, valami olyasmire, amit nem láthatunk belülről. Ezt a
mást segíthet megtalálni egy külső segítő. Az a jó hír, hogy azok a párok, akik
elkötelezetten benne maradnak egy párterápiás folyamatban, jobban lesznek. Vagy
azért, mert jobb lesz az együttműködés közöttük, vagy azért, mert rájönnek,
hogy az segít, ha különválnak.
Mert nem érdemes boldogtalanul élni!
Sokan épp ettől a szembenézéstől ijednek meg, hogy meg kell majd látniuk a párkapcsolatuk működésének a mélységét, hogy ők valóban boldogok tudnak-e lenni egymással. Ez tényleg nem könnyű, lehetséges, hogy valóban fájdalmas lesz, amit találunk, de az is lehet, hogy nem, és igazi szeretet-szövedékre lelünk. De az biztos, hogy segíteni csak akkor lehet, ha ez a szembenézés megtörténik. A kérdés az, hogy boldogan vagy boldogtalanul akarjuk-e tölteni az életünket. Ha elhessegetjük ezt a végső kérdést, benne maradunk abban a fajta hosszú távú stresszben, ami a leginkább megterhelő. Sem a testünknek, sem a lelkünknek nem használ a gondok elkendőzése, könnyen menekülhetünk előle valamilyen káros szenvedélybe, vagy épp az történik, ami sokszor, hogyha nem veszünk tudomást a párkapcsolati gondjainkról, nem beszélünk róluk, akkor a testünk kezd el szólni hozzánk valamilyen betegség formájában.
Mert igenis segíthet egy „idegen”, mert a külső szem másképp
lát és ez átlendíthet!
Sőt csak egy „idegen” segíthet! Már utaltam rá az
előbbiekben, hogy másképp lát, aki kívülről lát, és ez átlendíthet problémákon.
Ráadásul ennek az idegennek van egy nagyon jó tulajdonsága, méghozzá az, hogy
egyik fél felé sem elkötelezett, nem a férj barátja, nem a feleség barátnője,
nem rokon, és nem is munkatárs. Ők is segíthetnek néha pusztán azzal, hogy
meghallgatnak, de nem párterapeuták, és ezért olyan tanácsokat fognak adni, ami
a saját életükből következik, a saját tapasztalataikból – ami törvényszerűen
korlátozottabb, mint egy párterapeutáé. Ráadásul elfogultak is valakinek az
irányába, mert többnyire csak az egyik fél érveit hallják, a másikét nem. Érzelmileg
sem tudnak igazán kívül lenni. Egy igazi jó barát/rokon melletted áll, és
felment. De a változáshoz más kell!
Mert belülről nem fogod tudni másképp érzékelni a helyzetedet!
A párkapcsolati konfliktusok az egyik legmélyebb nehézségek az életünkben, egy kisebb vita és veszekedés is kibillenthet az egyensúlyunkból. A hosszan elhúzódó párkapcsolati válság pedig az egyik legnagyobb lelki terhelés, ami embert érhet. Az ilyenkor átélt stressz igen erőteljes lehet. Ezért hiába mondogathatjuk magunknak, hogy ha majd megnyugszunk, elrendezzük magunkban és a másikkal a dolgainkat. Kicsi az esélye, hogy így történik, mert ehhez olyan mélységű önismeretre, önreflexiós képességre volna szükség, amivel kevesen rendelkeznek. (Néhány lelki témájú, önismereti könyv elolvasása nem jelent valós önismeretet). Ennek hiányában pedig még egy viszonylag higgadtabb állapotunkban sem látjuk, mi történik a kapcsolatunkban, ki hogyan vesz ebben részt, mi ebben a mi magunk, és mi a másik része, és ez a kettő hogyan kapcsolódik össze. A stressz önmagában is akadályozza ezt, ilyenkor senkitől sem várható el, hogy kilépve önmagából, kilépve a saját fájdalmából a másik fájdalmát is átérezze. (Ezért van az, hogy olykor a párterapeutának is párterapeutára van szüksége, és a pszichológusnak is pszichológusra.)
Mert később rosszabb lesz, nem érdemes halogatni!
A meg nem oldott, szőnyeg alá söpört, „elfelejtett” párkapcsolati gondokat, nehézségeket, konfliktusokat a párok évekig görgethetik maguk előtt tovább. Mondhatom a kedvenc példámat, amikor az első gyerek születése után nem sikerül a férfi-nő viszonyt regenerálni, akkor lehet, hogy a pár nem a gyerek hároméves korában fog elválni, hanem évekkel később, amikor felnő, és kirepül a családi fészekből. Anya és apa úgy fog egymásra nézni ekkor, mint két idegen, akik gazdasági társaságot üzemeltetnek. Időzített bombák az ilyen fel nem oldott konfliktusok, amelyek bármikor felrobbanhatnak. És ez meg is fog történni, ehhez nem férhet kétség, de akkor már nem biztos, hogy lehet segíteni. Mert az alapokat is széttörhetik.
Mert meg fogod bánni, hogy nem kértél időben segítséget!
Ha csak a bombatámadás után kapsz észbe, akkor már csak reménykedhetsz abban, hogy nem tört össze minden. Mi emberek sajnos, úgy vagyunk kitalálva, hogy csak akkor kezdünk el foglalkozni a gondokkal, amikor már ég a ház. Azt szeretjük látni, hogy minden rendben van magunk körül, és elhessegetjük a rossz gondolatainkat. Ezért fontos sokkal tudatosabbnak lennünk ebben, és már akkor segítséget kérni, amikor még nem robbant fel egyetlen bomba sem. Utólag, visszafelé persze látni fogod, hány helyen lehetett volna visszafordítani a folyamatot. Például akkor, amikor a párod kérlelt, hogy menjünk el, kérjünk segítséget, de te ellenálltál! Hogy nincs is itt semmi baj!
Az első írásos emlékek a házasságról az i.e. 3. évezredből maradtak ránk, és mire eljutottunk a civilizációnak erre a fokára, addigra a házasság már intézményesült férfi-női kapcsolattá vált. Ez az írásos emlék a mezopotámiai Úr városából származó kőtáblán maradt ránk, amelyen egy lányos apa írta össze a házassággal kapcsolatos kiadásait. Pusztán ebből a tényből is sejthető, hogy a házasság örömszerző, érzelmi-kiegyensúlyozó vagy épp szexuális szerepe kevéssé volt hangsúlyos. Sokkal „nagyobb” feladata volt! A vagyonról, a társadalmi kapcsolatok újraszervezéséről szólt elsősorban. A sokat idézett kőtábláról tudjuk, hogy a jegyespár házasságát egy hosszú udvariassági szertartássorozat előzte meg, ez kezdődött azzal, hogy az apa megajándékozta a vőlegényt, ezután folytatódott azzal, hogy a szülők szerződését a templomban hivatalossá tették, majd udvariassági látogatások sora kezdődött el, és végül egyfajta előházasságként a menyasszony a vőlegény családjához költözött. Mivel ez gyakran a lányok igen fiatal korában történt, ezért a házasság gyakorlatilag csak akkor vált hivatalossá, ha azt a pár elhálta. A lány jegyajándékot vitt magával, ami biztosította korábbi jóllétét. A kőtábláról tudjuk, hogy mindez igen sok pénzbe került mind a menyasszony mind pedig a vőlegény családjának. A házasságot körülvevő szokások tehát sokkal inkább kifelé, a társadalom számára bírtak jelentőséggel. A házasság már nem magáról a párról szólt, nem az ő érzéseikről, hanem a vagyonról és a társadalmi státuszról.
A házassághoz szigorú törvények kapcsolódtak, amelyek másféle szabályokat róttak a férfiakra és a nőkre. Mezopotámiában például a törvény szabályozta, hogy a férfi ágyasokat tarthat abban az esetben, ha a nő beteg vagy meddő. Magasabb társadalmi osztályokban több feleséget is tarthattak, de ilyenkor a házasság főképp politikai célokat szolgált, és a mellék-feleségek jogállását szigorúan rendezték a viták elkerülése végett. De az alsóbb társadalmi csoportokban inkább a monogámia volt általános, a sok feleség mindig sok pénzbe is került…
Az ókori kultúrák többségében a Közel-Keleten
és a Földközi-tenger vidékén a családfőnek jogában állt eladni a gyermekét, vagy meggyilkolni a feleségét, ha
házasságtörésen érte. Vagyis a feleség nem partner volt, sokkal inkább tulajdon,
ez magyarázza, hogy nem csak a házasságtörő nőt, de a más feleségét
megerőszakoló férfit is nagyon szigorúan büntették. Miközben a férj házasságtörése
nem számított bűnnek. Mindez Egyiptomban is így volt, pedig ott a nők helyzete
kedvezőbb volt, mint a többi kultúrában, például szabadon rendelkeztek
vagyonukkal, a férj halála esetén a vagyon egyharmad része törvényesen megillette
őket az örökségből.
De hogy jutottunk idáig?
Hogy milyenek lehettek az írásbeliség előtti kultúrák, hogyan éltek az emberek az őskorban, arról a hagyományos, természeti népek megfigyeléséből van némi fogalmunk. Az ausztrál Elkin, a sidney-i egyetem antropológus professzora például 1927-től haláláig, 1979-ig kutatta az ausztrál bennszülöttek életét. Ők tipikusan olyan vadászó-gyűjtögető népcsoport voltak, akik megőrizték hagyományos kultúrájukat. A róluk szóló könyvében Elkin azt írja, hogy a család a társadalmuk legfontosabb egysége, még akkor is, ha a férj és a feleség közötti kapcsolat kevésbé szoros, mint napjainkban. Ez azt jelenti, hogy a házasság nem egy életre szól, sok asszony két vagy több férfi felesége lesz egymást követően, és az is szokás, hogy a férj ideiglenesen kölcsönadja vagy másikra cseréli feleségét. Az ausztrál bennszülöttek nagycsaládokban, hordákban éltek, ahol a rokonsági kapcsolatok jelentették az emberek közötti legfontosabb kötőelemet. Az olyan hordákat, amelyekben nem voltak rokonaik, ellenségesnek, félelmetesnek tekintették. Egy hordából a vérfertőzés elkerülése érdekében, nem házasodhattak, ezért a törzshöz tartozó, de más hordákból választottak maguknak társat, és többnyire a nők költöztek férjük családjához. A családoknak nem volt önálló vagyonuk vagy tulajdonuk, minden a közösségé. Az ausztrál bennszülöttek azért sem tudtak sokáig beilleszkedni a hódítók kultúrájába, mert nem értették a magántulajdon fogalmát. Ha pénzt kerestek, nem magukra, vagy a családjukra költötték, hanem szétosztogatták a közösség tagjai között. Kultúrájukban a rokonsági és más egyéb törvények szabták meg a házasodási szokásokat, amelyek aztán meghatározták a gyermekek társadalmi státuszát, de a vagyonnak ezen a fejlettségi szinten még nem volt szerepe.
A Trobriand-szigetek lakói már foglalkoztak földműveléssel, mégsem jelentett számukra sem túl sokat a vagyon. Ha többletet termeltek valamiből, akkor azt hagyták egyszerűen megrohadni. Mégis, az a gazda, aki sokat termelt valamiből, az nagy dicsőséget szerzett. A nagycsalád számukra is legalább annyira fontos volt, mint az ausztrál bennszülötteknél, és az is sokatmondó, hogy a rokonságot anyai ágon tartották számon. Úgy gondolták, hogy igazi rokoni kötelék csak az anyával és annak családjával van. A fiúgyermekek nevelésének feladata pedig az anya fiútestvérére hárult. Mindezt Bronislaw Malinowski lengyel származású angol kultúrantropológus vetette papírra A Trobriand-szigetek lakói című könyvében.
Talán azért volt
ez így, hogy a rokonság csak anyai ágán számított, mert az apa kiléte nem volt annyira
biztos vagy fontos. Malinowski így fogalmaz:
A szüzesség ismeretlen erény errefelé. Hihetetlenül korán avatják be a lányokat a szexuális életbe, és számos, még gyermekinek tűnő játék sem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Ahogy felnőnek, válogatás nélküli szabad szerelmet élnek, amely fokozatosan fejlődik tartósabb kapcsolatokká, s ezek egyike aztán házassággal végződik. Mielőtt azonban ez bekövetkezne, a házasulatlan lányokat a közvélemény egészen szabadoknak tekinti; tehetnek, amit akarnak, és még szertartásos egyezmény is van arra, hogy egy falu lányai csapatban átmenjenek valamely más faluba, ahol nyilvánosan felsorakoznak megtekintésre, és mindegyiket kiválasztja egy-egy ottani fiú, aki vele akar tölteni egy éjszakát.
A házasság alig áll kapcsolatban bármilyen nyilvános vagy zárt körű rítussal vagy szertartással. A nő egyszerűen férjéhez költözik, később egy sor ajándékot cserélnek, amit azonban semmiképpen sem lehet úgy felfogni, mint vételárat a feleségért. Tény, hogy a trobriandi házasság legfontosabb jegye az, hogy a feleség családjának hozzá kell járulnia – méghozzá tekintélyes mértékben – a lányuk háztartásához, és hogy mindenféle szolgálatot kell teljesíteniük a férjnek. Az asszonytól házasélete során elvárják, hogy hű maradjon, ezt a szabályt azonban nem tartják be szigorúan, és nem torolják meg a megszegését. Minden más szempontból a nő nagymértékben független marad, és férjének jól és kíméletesen kell bánnia vele.
Vagyis a hűség már megjelenik mint követendő magatartás, de a megszegése még egyáltalán nem jár megtorlással. A nők társadalmi státusza sem kisebb, mint a férfiaké, vannak olyan területei az életnek, amelyekben ők döntenek, és fontos vallási rituálékban is szerepet játszanak. A nők alacsonyabb társadalmi státusza csak később következik be. Mire kialakulnak a nagy folyamvölgy kultúrák Egyiptomban és Mezopotámiában, akkorra már a nők többsége vagy az apjuk vagy a férjük tulajdonának számít. Voltak persze különleges jogállású nők, például a hetérák a görögöknél, vagy a papnők Mezopotámiában, de ez semmiképpen sem volt általános, és státuszuk a házasság történetét sem érinti.
Az ókori görögöknél tovább szigorodtak a szabályok, legalábbis ami a nőket illeti. A házasság előtt tilos volt a szexuális élet, a menyasszonyt szüzességének megőrzésére kötelezték. A férfiak szexuális életét azonban nem korlátozták, a házasság előtt sem volt tilos számukra a szerelem, és a házasságkötés után is tarthattak ágyasokat, és rabszolganőket. Homérosz Iliásza például arról (is) tanúskodik, hogy a szép rabszolganők gyakorta fontosabbak voltak feleségeiknél. A házasság a vagyon továbböröklése szempontjából volt igazán lényeges. Mert azt csak a törvényes házasságból származó gyerekek örökölhették.
A nagycsalád ekkorra már nem létezett, vagy felbomlóban volt, a nukleáris család megjelenése pedig a magántulajdon egyre hangsúlyosabb megjelenésével kapcsolódott össze. A felhalmozott vagyont ugyanis, csak így lehetett egyben tartani. Mi is lett volna vele, ha szét kell osztani a nagycsaládban, ahogy az ausztrál bennszülötteknél volt szokás!
Hasonló volt a helyzet az ókori Rómában, bár sok tekintetben a házasság nem
volt annyira szilárd intézmény. Létezett ugyanis egy lazább változata, amikor a
felek egyszerűen egymáshoz költöztek esküvő nélkül. Egy év elteltével azonban
jogilag már ezt is házasságnak tekintették, de nem vonatkoztak rá olyan szigorú
szabályok, mint arra a házasságra, amit szertartással, lakomával is
megerősítettek. A köztársaság-kori Róma pedig lehetőséget adott a válásra is,
amit a férfi és a nő is kezdeményezhetett. Igaz válásnál is a férfiak voltak
előnyben, a nők a gyerekeikkel való kapcsolatot kockáztatták ezzel, a római jog
ugyanis őket az apának ítélte. Ez alól csak akkor tettek kivételt, ha az apának
úgy volt jobb, ha a gyerek az anyánál marad.
A házassági szokások és törvények területenként és koronként elég nagy változatosságot mutatnak, de az látszik, hogy az irány a monogámia, nemenként különböző normákkal, és a férfiaknak adott nagyobb szabadsággal, és a nők társadalmi státuszának fokozatos gyengülésével. A válás sem volt elképzelhetetlen, még az ókori Mezopotámiában is el lehetett válni, igaz, ez a nők számára társadalmi kitaszítottsággal és megbélyegzéssel járt együtt. Ők akkor válhattak el, ha bizonyítani tudták, hogy férjük nem tesz eleget házastársi kötelezettségüknek vagy ha bántalmazza őket. Meg kellett gondolniuk, mert a házasságból csak üres kézzel távozhattak.
Míg az ősközösségi társadalmaknál a házasság a rokoni, emberi kapcsolatok fő
szervező ereje, és a társadalmi státusz biztosítéka, addig az ókorban a vagyon
továbbörökítésének az eszköze, vagy épp a vagyonszerzés egy módja.
Ez nem azt jelenti, hogy akkoriban ne lehettek volna jó házasságok,
amelyekben megjelent a szeretet vagy az összetartozás érzése, ez minden
bizonnyal akkor is kialakulhatott, ha a frigy a szülők közbenjárásával jött
létre. De az is lehet, hogy rosszul sültek el a dolgok és a felek soha nem
találtak egymással összhangot. Mégis, mivel a házasságtól nem várták a
boldogságot, ahogy a mai ember, ezért talán nem is tulajdonítottak neki akkora
jelentőséget.
Bár minden bizonnyal szenvedtek egy boldogtalan kapcsolatban. A görög tragédiákban és komédiákban gyakran megjelenik például a házsártos feleség alakja, aki uralni próbálja férjét. A drámaírók sokszor gúnyolódtak ezzel, kinevettették a papucs férjeket, akik társadalmi státuszuk ellenére otthon hallgatásra voltak ítélve. Ami azt is üzeni számunkra, hogy a párkapcsolati egyensúlyt nem feltétlenül az határozza meg, mi a trend odakint a nagyvilágban.
A válás, akkoriban is ritka volt, de nem is volt egészen lehetetlen. Vagyis a házasság még mindig nem jelentett feltétlenül életre szóló, Isten által szentesített, fel nem bontható közösséget.
