Sokan mondják, hogy az esküvő nem fontos, mi enélkül is szeretjük egymást. Való igaz, az esküvő, a házasság elvesztette korábbi jelentőségét. Egy-két nemzedékkel korábban még elképzelhetetlen volt, hogy egy pár házasság nélkül éljen együtt, ezt megkövetelték a hagyományok és az erkölcsi szabályok.
Ma már a gyerekek közel fele házasságon kívüli kapcsolatból születik, egyáltalán nem unikális jelenség ez, erre a helyzetre nem használunk már olyan megbélyegző szavakat sem, hogy az ilyen gyerek zabigyerek, vagy bal kézről született. Azzal, hogy a házasságon kívüli szexuális kapcsolat már nem minősül erkölcstelennek, azt sem érezzük feltétlenül szükségesnek, hogy az anyakönyvvezető elé álljunk. A fiatalok különösen nem, akik már nem a szülők akaratából, hanem saját elhatározásukból gyakran saját anyagi erőforrásaikat igénybe véve kötnek házasságot.
Házasság hagyományok szerint
A magyar nyelvben a menyasszony és a vőlegény szavak is arra utalnak, hogy az új pár egyfajta anyagi szerződés következtében jött létre, amiről nem maguk a fiatalok, hanem a szülők döntöttek. A /ve/vő/legény ugyanis feleségül kérte választottját annak szüleitől, akik még hozományt is adtak azért, mert elviigye tőlük a lányt. A menyasszony szavunkban a menés szó töve szerepel, ami azt jelenti, hogy az ifjú asszonynak kellett elhagynia a szüleit és ő volt az, aki a férje családjához költözött., A házassággal aztán földek is egyesülhettek, adósságokat lehetett kiegyenlíteni, vagy épp új hatalmi dinamikák jöhettek létre az adott közösségben. Vagyis az ifjú pár gyakran csak elszenvedte a szülők döntését, és nem feltétlenül számíthatott arra, hogy figyelembe vesznek érzelmi szempontokat. A házasság főképp gazdasági kérdés volt, a szerelemre pedig úgy tekintettek, hogy azt majd meghozza az idő. Aztán ez vagy megtörtént, vagy nem.
Szerelmi házasságok gyakoribbak voltak a legszegényebbek körében, mert felfelé nem lehetett házasodni, vagyis a szegények esetében mindegy volt, hogy melyik szegény legény, épp melyig szegény leányt veszi el.
Kavarodás a házasság körül
Az, hogy manapság hogyan is tekintünk a házasság intézményére, erősen függ attól, hogy milyen közösségben szocializálódtunk, ott mennyire maradtak fenn a hagyományok, illetve, mennyire vannak még most is jelen vallási tilalmak. Mindezt befolyásolja az a tájegység, ahol élünk és a társadalomban betöltött pozíciónk, valamint a saját értékítéletünk is, azaz egy nagyon sajátos mix az, ahogy ma a házasságra tekintünk. Ezért nagyon különféle elvárásai lehetnek mondjuk a pár szüleinek, és mást gondolhatnak erről a pár tagjai is. Mivel a házasodási szokásokat már nem szabályozza semmilyen közös erkölcsi norma, ezért akár a nagycsalád minden tagjának más lehet az álláspontja arról, hogy kell-e esküvő, mikor kell azt megkötni és hogyan. Ha így nézünk erre a helyzetre, akkor talán jobban megérthetjük, miért lehet annyi vita és sértődés a családban az esküvő kapcsán. Annak ugyanis minden egyes pontján össze lehet veszni, ebben különféle elvárások és értékítételet csaphatnak össze.
Ha például egy fiatal pár összeházasodik, de az esküvő költségeit nem tudják állni, akkor felmerül a kérdés, hogy ki fizesse azt ki. Ha mondjuk a vőlegény szülei adják bele a nagyobb összeget, és ők fizetik a menyasszonyi ruha kölcsönzési díját is, akkor megmondhatják-e, hogy milyen ruhát viseljen a menyasszony? Mennyire szólhatnak bele abba, hogy kiket hívjanak meg, és hogy milyen zene szóljon a lakodalomban. Ha viszont az ifjú pár fizeti az esküvő költségeit, akkor a szülők élhetnek át sérelmeket, ha valakit nem hívtak meg, kifogásolhatják a zenét vagy az ültetési rendet. Vagy egyáltalán azt, hogy mire jó ez a rongyrázás.
Mindezek miatt ezért egyénenként más és másféle élményként és emlékként élhet bennünk maga az esküvő. Lehet kényszer, olyasmi, amin át kell esnünk, de lehet a szerelem, az elköteleződés ünnepe is. Amennyiben az esküvőnek ez a minősége egyáltalán még eszünkbe ötlik. Ez utóbbinak sokkal nagyobb a valószínűsége akkor, ha a pár saját elhatározásából, mindenféle külső-belső kényszer nélkül kíván házasságot kötni. Van egy mély lelki út is, ami elvezet az elköteleződésig, aminek nagy jelentősége lehet később. Mert nem mindegy, hogy azért tartunk esküvőt, hogy felvegyük a CSOK-ot, vagy azért, mert mélységesen hiszünk abban, hogy összetartozunk. Ennek később jelentősége lehet, amikor a kapcsolat válságba kerül és már nem is tudjuk, miért is kötöttük össze az életünket, csak a kedvező hitelért, vagy mert egy csapatként tekintünk magunkra.
Az esküvő mint átmeneti rítus
Arról is gyakran elfelejtkezünk, hogy a rituálénak önmagában is lehet szerepe. Az esküvőt kísérő rituális cselekedetek és szertartások ugyanis láthatóvá tesznek valamit, ami kevéssé megfogható. Épp azt az átmenetet jelenítik meg, amit lélektanilag átélünk. Az esküvő esetében azt, hogy amíg eddig a szüleinkhez tartoztunk, innentől kezdve a társunkhoz kötődünk elsősorban. A mai ember számára pedig jelentheti azt is, hogy nem csak önmaga felé elkötelezett, nem csak a saját boldogságát kell szolgálnia, hanem a társáét is. Ez az átmenet lélektanilag sem könnyű. Mióta világ a világ, és ember az ember, azóta játssza el, jeleníti meg ezeket a belső történéseket rituális módon. Minden beavatási szertartás erről szól, elkísér egyik életciklusból a másikba egyik élethelyzetből a másikba. A néprajzosok ezért hívják ezeket átmeneti rítusoknak, amely alatt olyan szimbolikus cselekménysort értenek, amelyek a hely, az állapot, a társadalmi helyzet és életkor változásait kísérik. Olyan folyamatként tekintenek rájuk, amely alatt más emberré válunk. Ezekben a rítusokban eljátsszuk, hogy az egyén leválik arról a helyről, közösségről, ahol eddig volt, határhelyzetbe kerül, amelyet sokszor fájdalom kísér, és ezt gyakran fájdalmas cselekedetek vagy próbatételek segítik, hogy végül befogadja őt az új közösség. Jelen van ez a hármasság a természeti népek beavatási szertartásainál, de jelen van most is minden fontosabb rituálénknál. A szertartások egy lélektani utat tesznek láthatóvá. Hiszen ahhoz, hogy az életünk új minőségbe jusson, ki kell szakadnunk a régi viszonyaink közül, ami fájdalmas folyamat, a régi élet elgyászolását kívánja, és ha ezen a fájdalmas szakaszon túljutottunk, akkor kaphat az életünk új minőséget. Ilyenformán minden rituálé, minden szertartás segít bennünket ezen a belső úton. Az átmeneti állapotot különleges kellékek is jelzik, ilyen például maga az esküvői ruha is. Ez a nem hétköznapi, különleges alkalmakra tartogatott viselet az, amely az egyik jele annak, hogy a menyasszony és a vőlegény úton van, egyik életciklusból lép át épp a másikba. Hiszen minden megváltozik ezután azzal, hogy már nem a szüleik gondoskodnak róluk, vagy nem ők gondoskodnak saját magukról, hanem felelősséggel tartoznak egymás iránt. A szemüket le kell venniük a szüleikről, és önmagukról is, és egymás felé kell fordulniuk.
Az esküvői szertartáson ezt a fajta összetartozást jeleníti meg maga az eskü is, az ezt jelképező gyűrű, vagy még sokféle más szertartás, az egymásba ömlő homokszemek, az együtt meggyújtott gyertya, a párok kezének összekötése vagy az, hogy egy kendő vagy sátor alá állítják őket. Mindennek jelentősége van abból a szempontból is, hogy mindez a család és egy tágabb közösség előtt történik, a közösség tudtával és jóváhagyásával, ami azt jelenti, hogy egy egész közösség tanúja és átélője az eseménynek. Ez azért jelentőségteljesebb, mintha titokban történne, mert nem csak a párnak kell elfogadnia a változást, hanem az összes érintett szereplőnek, a csaldtagoknak, a barátoknak, a rokonoknak is. Az apa após lesz, az anya anyós, a testvérek sógorok és a barátoknak is el kell fogadniuk, hogy sokkal kevésbé lesznek ezután kitüntetett szerepben. Az esküvő maga őket is támogatja ezen a csöppet sem könnyű úton.
