Van, amikor összeér az újságírói munkám a párterapeutáéval. Ez történt akkor is, amikor az érzelmek felismeréséről írtam a legutóbbi Nők Lapjába. A cikkhez az a tapasztalásom adta az ihletet, hogy nagyon sokan nem tudják, hogy egy-egy élethelyzetben milyen érzéseket élnek át, sőt nem is gondolják fontosnak, hogy ezen morfondírozzanak.
Kezdő terapeutaként az volt az első megrendítő felismerésem, hogy mennyire nem nézünk befelé, és hogy az érzések világába alig akarjuk beleengedni saját magunkat. Ma is, ha elkezdem a párokat kérdezgetni, hogy ki hogyan élt át egy adott helyzetet, milyen érzésekkel, akkor minduntalan eltérnek ettől a témától és elkezdenek a gyerekekről, a számlákról, a ház felújításának munkálatairól beszélni, és nekem újra és újra meg kell erősítenem, hogy jó, jó, de én nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy mit éltek át, milyen érzéseik voltak egy fontos pillanatban.
Olyan nagy lesz ilyenkor a csönd!
És színte én is érzem azt a kínt, a mélyre ásás kínját, ahogy kezdünk haladni befelé, és közben recsegnek-ropognak az eresztékek, mert le kell bontani ott belül valamit, hogy hozzáférjünk ezekhez a soha ki nem mondott dologhoz. Néha nagyon kemény odabent a föld, mert már régen nem kutakodott arrafelé senki.
De miért is ragaszkodom én ahhoz, hogy eljussunk az érzésig, és ne csak annyit tudjunk róla, hogy „rossz” volt, hanem legyen ennél valami megfoghatóbb?
Nem csak azért, mert egyénileg is fontos tudatosítani, hogy mit élünk át, mert ez minket is meghatároz. Hanem azért is, hogy a másik előtt is nyilvánvalóvá váljanak az átélt érzések, hiszen egy párterápiában ott ül a másik fél is, és végre hallhatja, és megértheti, mi zajlik a másikban. Azt hisszük, sokszor, hogy tudja, vagy legalábbis így szeretnénk hinni, közben könnyen lehet, hogy nem, vagy nem egészen úgy, ahogy mi gondoljuk. És ez bizony félreértésekhez vezet, félregondolásokhoz, elbeszélésekhez, olyan helyzetekhez, amelyeket jobb volna elkerülni.
Közhelynek tűnik, de közben nem az, hogy csak azt tudom mondani a másiknak, amiről magam is tudok. Ha nem vagyok képes legalább azt elmesélni neki, hogy figyelj, ezt ne csináld, mert nekem ez nem jó, mert nem is vagyok tudatában, hogy ez nekem nem jó, akkor lehetetlen elvárni a másiktól, hogy ehhez alkalmazkodjon!
A párkapcsolatok többségében az egyik fél jobban képes a saját érzéseinek a tudatosítására, mint a másik, és ezért az érdekeit is könnyebben érvényesíti. Elmondja, hogy mi baja van, miért érzi magát rosszul, és meg is kéri a másikat, hogy erre figyeljen. Ha valaki erre egyénileg képes, akkor valószínűleg jó az önismerete, gyakorlott a saját érzései felismerésében, és ezeket hatékonyan is tudja kommunikálni, vagyis úgy tűnik, minden rendben van vele, ezzel elboldogul. Ha valaki a saját egyéni terápiájában eljut idáig, akkor a terapeutája bátran útjára fogja bocsátani. De egy párterapeuta azt fogja mondani erre, hogy ez nagyon jó, és fontos, de csak az út feléig jutottunk.
Az érzések cseréje
Mert a sikeres párkapcsolathoz nem csak magunkra kell tudni figyelni, hanem a másikra is. Kimondunk egy mondatot, és az hatást gyakorol valahogyan a másikra. Mert a kimondott szónak a puszta, abszolút értelemben vett jelentésén túl is van egy üzenete, egy kapcsolati jelentése. Méghozzá abban a hatásában, amit kivált. Vajon mit vált ki, hogyan hat, amit mondunk?
Egy egyszerű mondat is képes olyan hatást kiváltani, ami meglepő, vagy olyasféle, amit egyáltalán nem akartunk.
Ha azt kérdezi például a hazatérő férj, hogy Mikor lesz vacsora? a felesége ezt számtalan módon értheti, úgy, hogy „Hány órakor lesz vacsora?” – ez a mondat abszolút nyelvi értelme, de lehet úgy is érteni, hogy „Miért nincs MÉG vacsora?” Vagy úgy, hogy „SOHA nem csinálod meg időre a vacsorát!!” Vajon a kérdezőnek mi volt a szándéka, milyen érzései diktálták ezt a mondatot? Dühös volt, vagy egyszerűen csak éhes? És milyen hatást váltott ki? Ha a feleség a „Hány órakor” értelemben értette a kérdést, akkor nyugodtan fog válaszolni, nem emeli fel a hangját. De ha a „miért nincs még vacsora?” értelmet tette magáévá, akkor sürgetettséget fog átélni, és azt, hogy elvárnak tőle valamit, amit ő nem tud teljesíteni, vagyis idegesen fog válaszolni, vagy visszavág, vagy magába húzódik. Sértett lesz, megbántódott, haragos, vagy elkedvetlenedik, kedélyállapot szerint.
A férj valószínűleg nem ezt a hatást akarta kiváltani, amikor feltette ezt a kérdést, és az ideges, sértett hangnem dühöt fog kiváltani belőle, hiszen ő csak annyit kérdezett, hogy mikor lesz vacsora. Gondolhatja, hogy a felesége baja, hogy ilyen rossz érzéseket élt át, ő tehet róla, hiszen neki nem állt szándékában megbántani.
Csakhogy, ha ezt a hatást magától függetlennek gondolja, soha nem fogja megérteni, mi történik közöttük.
Mert nem csak az a fontos, hogy mi történik bennünk belül, milyen érzéseket élünk át mi magunk, hanem az is, hogy mi történik a másikban, és ez a kettő hogyan hat egymásra. Ha erre nem vagyunk kíváncsiak, akkor soha nem fogjuk megérteni, hogyan működünk ketten együtt, mi az a folyamat, amiben vagyunk, amit ketten teremtettünk.
Hogy boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban éljünk, ne legyenek félreértések, és kisiklások, ahhoz az érzések folyamatos cseréjére van szükség, arra, hogy mondjam, hogy mit élek át, és tudjam azt is közben, hogy mit él át a másik, és milyen hatása van a mondataimnak őrá. Ez folyamatos, őszinte kommunikációt feltételez. Az őszinteség szót itt abban az értelmében használom, hogy azt mondom ki, amit valóban átélek, átérzek, és annak mondom ezt, akire tartozik. (nem a barátnőmnek /barátomnak/anyámnak, haveroknak, szomszédnak) Mert a másik csak akkor tud ehhez alkalmazkodni, akkor tudja ezeket figyelembe venni, ha tud róluk!!
A párok gyakran nincsenek tisztában az érzelmek cseréjének a jelentőségével. Azzal, hogyha elmarad, akkor egy idő után nem fogják érteni, hol és miben van a másik, eltávolodnak egymástól.
Van olyan párkapcsolat, ahol csak az egyik fél képes hozzájutni az érzelmeihez , és a másik nem, ilyenkor a kapcsolat megbillen, egyensúlytalan lesz, mert ha csak az egyik fél képes kimondani az emócióit, ott a másik kimondatlan érzéseire, vágyaira nem lehet reagálni sem.
A sikeres párkapcsolathoz az érzések oda vissza áramlása szükséges, hogy én magam értem, hogy mit élek át, és értem, hogy a másik mit él át, és tudatosan kommunikálok vele annak érdekében, hogy olyan hatást váltsak ki, ami a kapcsolatot építi és nem rombolja.
A feladat nem kicsi, és egy beragadt kapcsolatban hiába kezd el kíváncsiskodni az egyik, hogy megtudja, mi zajlik a másikban. Ha ez eddig nem volt szokás, akkor a másik ezt akár támadásnak, ellenőrzésnek is érezheti, nem valódi érdeklődésnek, ami épp az ellenkező hatást fogja kiváltani. Ilyenkor új működésmódokat kell kialakítani, és ehhez gyakran már nem elég a jó szándék, szakember kell, párterapeuta, aki olyan biztonságos teret hoz létre, amelyben az érzések mindkét fél számára kimondhatóvá, megérthetővé és elbírhatóvá válnak.