A Kézenfogva Alapítványhoz kapcsolódva kezdtem el foglalkozni olyan családokkal, ahol valaki autizmusban érintett. Családterapeutához egyébként sem jókedvükben fordulnak a párok, de itt különös erővel tapasztalhattam meg, mekkora feszültséget élnek át az autista gyereket nevelő szülők.
A szakirodalmi adatok is azt mutatják, hogy az autista gyerekek szülei sokkal nagyobb stresszt élnek át az átlagosnál. Gyermekvállalás esetén egyébként is minden esetben újra kell definiálni a párkapcsolatot, ami mindenképpen új megküzdési módok kialakítását igényli. Az autista gyermekek nevelése azonban még ennél is nagyobb kihívást jelent. Első gyermek születése esetén az sem biztos, hogy teljesen világos a szülőpár számára, hogy mi az, ami még beletartozik a tipikus fejlődési útba, és mi az, ami már nem és gyanakodni kell. A környezet gyakran látja a gyerek szokatlan viselkedését nevelési hibának, ami újabb nehézségeket jelent a szülőpár számára.
Az autizmus elfogadása
Nem könnyű pillanat, amikor kiderül, hogy a gyermek autizmusban érintett, és erről végül diagnózis születik. Egyrészt a szakértői vélemény segíthet abban, hogy hirtelen érthetővé váljon a gyermek viselkedése, másrészt azonban nehéz lehet ennek a helyzetnek az elfogadása, sok esetben megjelenik az autizmus tagadása, vagy az a remény, hogy majd a gyerek ezt kinövi, esetleg az a gondolat, hogy valamiféle szigorral, neveléssel a viselkedése „jó” irányba terelhető.
Holott az autizmus nem múlik el, élethosszig fennmarad, hiszen az idegrendszer olyan sajátos működését jelenti, amely eltér a tipikus fejlődési úttól. (Ezt jelenti az újonnan született neurodiverz kifejezés is.) További nehézséget jelent, hogy az autizmusnak számtalan formája létezik, mindenkinél másképp jelentkezik, másféle szinten, más-másféle részképességeket érintve.
Autizmus a mindennapokban
Általánosságban két fő területen tapasztalhatunk eltérést ezeknél a gyerekeknél, a szociális-társas-kommunikáció készségek szintjén és a mozgásfejlődésükben. Talán velünk is előfordul olykor, hogy nem értjük, mit gondolnak, éreznek a körülöttünk élők, és miért viselkednek úgy, ahogy viselkednek. De a neurodiverz emberek és gyerekek annak sem értik a jelentését, hogy adott esetben mit jelenthet, ha valaki közeledik hozzájuk, vagy épp, ha elfordul. Gyakran nem keresik a szemkontaktus, vagy másképp használják, nem akkor, amikor ezt mi egyébként ösztönösen helyesnek érezzük, és már önmagában ezzel is zavarba hozhatják a környezetüket. Ennek hátterében az áll, hogy nehezen képzelik bele magukat mások helyzetébe, sőt a saját érzéseiket sem tudják minden esetben beazonosítani. Ezért fordulhat elő, hogy az autizmussal élők sokkal gyakrabban esnek áldozatul szexuális bűncselekménynek. Hiszen nem érzékelik a másik ember valódi szándékát. Mindez korántsem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseik. Gyakran nagyon mélyen vágynak a szeretetre, de ezt sokszor nem tudják kifejezni, vagy ha mások fejezik ki a szeretetüket irántuk, akkor ezt nem tudják az elvárt nonverbális jelekkel (sem) viszonozni, ami szomorú bezártság-élményt adhat a létezésüknek.
Autizmus és túlérzékenység
Más területeken viszont túlérzékenyek lehetnek, egyesek a fényre, mások a hangokra reagálhatnak extrán erős módon. Ha ilyen gyermeket nevelünk, akkor pontosan tisztában kell lennünk ezekkel az érzékenységekkel, különben nem fogjuk megérteni, hogy egy-egy helyzet miért vált ki dührohamot vagy kétségbeesést.
A jó hír az, hogy ma már számtalan terápiás lehetőség létezik, ami lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek szociális, nyelvi, mozgásos készségeiket fejlesszük, hogy megtanítsuk őket arra, hogyan kell közlekedniük a társadalomban, milyen társas viselkedést várnak el tőlük. Fontos tudni azonban, hogy ezeknek a készségeknek a tanulása nem kis feladat. Az az ösztönszerű tudást például, hogy mikor kell a másik emberre nézni, mikor elvárt ez és mikor zavaró, korántsem egyszerű tanult tudatossággal helyettesíteni. Arra is bátorítani kell őket, hogy kifejezzék érzéseiket, hiszen e nélkül nem válik érthetővé a viselkedésük. Senki nem fogja érteni például, hogy miért lettek dühösek, ha nem mondják el, hogy előzőleg a nagyszünetben elvették tőlük az uzsonnájukat. Saját magukat is tanulniuk kell ugyanis, hogy ezt a két dolgot (a megbántottságot és a dühöt) összekacsolják önmagukban.
Az autizmus és a szülői nevelés
A szülők szempontjából a gyermekük megértése kulcsfontosságú, hiszen csak ezek ismeretében tudják kezelni a kialakuló helyzeteket. Erre ráadásul nincs recept sem, mert egyedileg kell kideríteniük, hogy a saját gyerekük milyen készségekkel, képességekkel, és érzékenységekkel rendelkezik. Ehhez nagy figyelem és empátia szükséges, és annak belátása, hogy nem magát a dührohamot kell elcsitítani, hanem annak az esélyét kell csökkenteni, hogy ez bekövetkezzen. Illetve a bekövetkezése esetén azt kell tudatosítani, hogy mivel lehet a gyereknek segíteni abban, hogy megnyugodjon. Ami biztosan nem a hagyományos fegyelmezési eszköztár alkalmazását jelenti.
A terápia ilyenkor abban segíthet, hogy a családok jobban megértsék a gyermeküket, az autizmusból fakadó sajátos családi helyzetet, hogyan találhatnak rá a saját eszközeikre és hogyan tudják az erőforrásaikat úgy összpontosítani, a párkapcsolatukat úgy megerősíteni, hogy az abból származó öröm és megelégedettség ne vesszen el teljesen.
Az életed legnehezebb pillanata lesz, amikor elmondod a gyereknek, hogy el fogtok válni. Mégis túl kell rajta esni, nem lehet megúszni, és nem is érdemes. Titkolni, hazudni semmiképp sem szabad, mert a gyerek mindent tud, lát és mindenre figyel. Még arra is, amit te talán észre sem veszel.
A gyerekek, de még a csecsemők is „tudják”, mikor van baj a kapcsolatotokkal, talán már jóval előbb, hogy benned tudatosodna. Persze, a „tudni” szót itt nem szó szerint kell értened, mert jóval elemibb dologról van szó a tudásnál. Valami ösztönös megérzésről, beleérzésről, valamiről, amit szinte a zsigereinkben élünk át. A gyerek nem „tudja”, hogy mit jelentenek a viták, a konfliktusok, az egymás előtt becsapódó ajtók, csak azzal a szinte testi szintű érzéssel szembesül, hogy baj van.
Legyél megértő a gyerekkel!
A gyerekek stresszként és feszültségként fogják átélni már a válást megelőző helyzetet is, sőt lehetséges, hogy ennek a bizonytalansága sokkal megterhelőbb lesz számukra, mint az a pillanat, amikor már eldőlt, mit hoz a jövő. A bizonytalanság ugyanis mindannyiunk számára a legnehezebben viselhető érzés. Remény és kétségbeesés között vergődünk, és ez ránk és a gyerekekre is igaz. A krízishelyzetnek ez az egyik ismérve, még nem lehet tudni, hová fut ki, hogyan végződik majd. Azért is lesz ez nehéz a gyerek számára különösen, mert bármilyen furcsa, ő is meg akarja majd menteni a kapcsolatot, az apja és az anyja számára örökre egybetartozó, benne egybefonódó egységét. Emiatt nagyon könnyen bevonódik a konfliktusba, vagyis mindent elkövet, hogy a szülei figyelme egymásról rá terelődjön. Ha sír, ha rosszalkodik, ha bepisil, ha a koránál éretlenebbül viselkedik, mind-mind ugyanazt a célt szolgája! Azt, hogy apa és anya ne veszekedjen, rá figyeljen inkább, mert még rossznak lenni is jobb a válás fenyegetésénél!
Nem biztos, hogy rájövünk erre, hiszen gyakran sokkal könnyebb a gyerek rosszaságával szembesülni, mint a saját kapcsolatunk kudarcával. Ilyenkor sokat segíthet az a kérdés, hogy miről kellene a párommal beszélgetnem, ha egy jó tündér hirtelen eltüntetné a gyerekkel kapcsolatos problémákat. Mit kellene tisztáznunk, elrendeznünk, ha hirtelen a gyerek nem hisztizne körülöttünk?
Mondd el a gyerek szintjén!
Ha még nem dőlt el, hogy elváltok-e vagy sem, akkor is érdemes a gyerek életkori sajátosságaira figyelemmel mondani valamit arról, hogy miért is van most köztetek konfliktus, például azt mondhatjátok, hogy apa és anya most valamiben nem ért egyet, és ezért vitáztok egymással. A gyermeki képzelet sokkal ijesztőbb képeket teremt a valóságosnál, ezért fontos, hogy valamiképp magyarázatot adjatok a helyzetre. Az is megnyugtató lehet a számára, hogyha elmesélitek neki, miféle külső segítséget kértetek, vagy azt hogyan próbáljátok valamiképp rendezni a vitát és megoldást találni. Ezzel azt is üzenitek a gyereknek, hogy nincsenek tökéletes kapcsolatok, két ember nem élhet állandó rózsaszín felhőben, de a vitákat el lehet rendezni, van esély a megoldásra.
Ha viszont már eldöntöttétek, hogy elváltok, akkor érdemes leülni a gyerekkel, vagy a gyerekekkel és KÖZÖSEN elmondani neki/k, hogy el fogtok válni, így döntöttetek. Ti ketten, együtt! Ezzel az egy mondattal nagyon sok későbbi problémát előzhettek meg. Ha ugyanis az egyikőtök „miatt” kell elválni, ő az oka a család szétesésének, akkor óhatatlanul bűnbaknak látja majd a gyerek azt a szülőt. Magatokban is érdemes tisztázni, hogy a kapcsolat sohasem egyvalakin múlik, sohasem egyvalaki hibája, ketten vettetek benne részt, ketten alakítottátok olyanná, amilyenné lett. Pontosan tudom, hogy nagyon ritka, hogy egy ilyen döntés egyforma erővel születik meg mindkét szülőben, gyakran az egyiknek sokkal inkább fáj a válás, mint a másiknak. (Ha te vagy az, érdemes segítséget kérned, mert a válás is gyászfolyamat, amit nem is olyan könnyű feldolgozni.) A gyereknek viszont azt kell éreznie, hogy nem őmiatta történik mindez, nem ő volt a rossz, nem ő tehet róla. A kicsik ugyanis sokáig mindenhatónak gondolják magukat, úgy érzik, körülöttük forog a világ, és ezért olyan felelősséget is magukra vehetnek, ami nem tartozik rájuk. Ahhoz, hogy ezt elkerüld, vállalnod kell a felelősséget a kapcsolatod kudarcáért, hinned kell magadban, hogy a kudarc terhét el fogod bírni magad, nem kell az ő vállára tenned. És ezt a hitet kell közvetítened felé.
Ne szidd, ne okold a másik szülőt!
Ez egy nagyon nehéz kérés, különösen a válás
sűrűjében, amikor még nagyon sok fájdalom és sérelem kavarog benned. Csak akkor
sikerülhet, ha a gyermekedet nem a magadénak tekinted, hanem olyasvalakinek, akinek
mindkettőtökre szüksége van. Elemi szinten kapcsolódik hozzátok, hozzád és a
másikhoz, akkor is hordozza három előző generáció epigenetikus történetét, ha
soha nem mesélt róla neki senki. Ennek nagyobb ereje van, mint gondolnád, és
nem veheted, nem műtheted ki a gyerekedből.
Ő akkor lesz teljes, ha mindkettőtökhöz
kapcsolódhat, és általatok kapcsolódik az ősökhöz is, ahhoz az örökséghez, amit
az előző generációk hagyományoztak rá genetikusan, és kulturálisan egyaránt. Ha
megfosztod a másik szülőtől, elveszti a kapcsolódás lehetőségét, elveszti a
lénye egy fontos örökségét, önmaga egy részét, és ezáltal azt az erőt is, amit
a másik családrészétől kap vagy kaphatna.
Ez alól csak akkor szabad kivételt tenni, ha a másik
szülő bántalmazó volt. Ebben az esetben is jó, ha tarthatja a kapcsolatot a
másik szülővel, de csak ellenőrzött körülmények között, egy gyermekjóléti
intézmény fennhatósága alatt.
A bántalmazó kapcsolatokról egy másik cikkemben olvashatsz.
Te dönts, ne a gyerek!
Egész pontosan ti, közösen döntsetek a válást követő élet részleteiről, ne a gyerek! Ti döntsétek el, kinél él, váltottan gondoskodtok róla, vagy alapvetően egyikőtök neveli, mikor van a láthatás, hogyan tartjátok egymással a kapcsolatot szülőpárként, hogyan tartjátok az ünnepeket, a hétvégéket, ki milyen fizetési kötelezettséggel tartozik stb.
A gyerek véleménye fontos lehet, hogy hol szeretne, vagy kinél szeretne élni, amit jó, ha figyelembe vesztek, de nagyon lényeges, hogy erről ne ő hozza meg a döntést, hanem ti. Ez még akkor is fontos, ha már elmúlt tizennégy éves. Ilyen esetben nagyobb súllyal eshet a latba a véleménye, sőt érdemes is ezt tiszteletben tartani, de ne ő mondja meg, hogy márpedig így és így legyen, mert ez olyan súlyú döntés, ami megterheli, később, akár lelkiismeret-furdalást is okozhat, amikor szembesül azzal, hogy egyik vagy másik szülője ellen döntött. Ez egyébként sem olyan kérdés, amit átláthatna teljes egészében, nagyon sok olyan részlet lehet a szülei házasságával kapcsolatban, amit nem ismerhet.
Mi történik, ha ti ketten nem tudtok megállapodni arról, ki nevelje ezután a gyereket? Akkor sokkal hosszabb, és nehezebb út vár rátok. Ennek jogi részleteiről itt olvashatsz:
Ha a gyerekkel ketten maradtok, sok olyan kérdés
kerülhet elő, ami fejtörést okoz számodra. Fontos, hogy ne a gyerekkel oszd meg
ezeket a gondjaidat, ne neki meséld el a munkahelyi konfliktusokat, ne vele
oszd meg a párkapcsolati kérdéseidet, ne neki sírj, ha megbántott valaki. Mert
ő még csak egy gyerek, ne terheld túl, ezek olyan súlyú kérdések, amelyekre
minden erejével megpróbál majd jól reagálni, segíteni neked, és épp ez a
legnagyobb veszély, mert még nem érett rá.
Mondd el, mi vár rá!
Az egyik, amit biztosan megtehetsz, hogy elmondod,
mi vár rá, elmondod, ki hol fog lakni, hol lesz a szobája, az ágya, a játékai, mikor
találkozhat a másik szülővel, hogyan tartjátok majd a kapcsolatot. Biztosítsd
arról, hogy továbbra is szereted, és a másik szülő is szereti, nem kell
lemondania senkiről. Biztosítsd arról, hogy az elköltöző szülő nem megy el
örökre, nem veszíti őt sem el, továbbra is láthatják majd egymást. Minél inkább
rendben lévőnek érzed magad is ezt a helyzetet, annál inkább így érzi majd a
gyerek is. A kétségeiddel neked van dolgod, nem a gyerekre tartozik. De ha így van, akkor jobb, ha szembenézel
velük, és felkeresel egy pszichológust, vagy egy családterapeutát, aki segít
rendet tenni az érzelmek zűrzavarában.
Egyik ismerősöm egy kisváros vegyesboltjában dolgozik, ahová férfiak és nők egyaránt betérnek. A karantén idején sokan el-ellátogattak a kisboltba, gyakorta nem is a vásárlás kedvéért, inkább azért, hogy egy pillanatra kiszabaduljanak megszokott környezetükből. Sokan elmesélték, miközben csavarkulcsot, vagy vörös zománcfestéket kerestek, hogy azért jöttek, mert már nem bírták tovább elviselni otthon a feleségüket, vagy a férjüket.
Ezt a kis történetet azért mondtam
el, mert azt érzékelteti, hogy milyen nagy bajba keveredünk, amikor nem tudjuk
hirtelen kivinni otthonról a problémáinkat, és ebből az is látszik, mennyi párkapcsolati
terhet hordunk át valahová máshová, vezetjük le annak a feszültségét valahol
máshol.
Szokásos megoldásaink azonban a
bezártság idején csődöt mondtak, erre az időre nem lehetett elmenekülni a
problémák elől, az összezártságban gyakran kiborult a bili. Új, jó
megoldásaink, azonban nincsenek, marad tehát a vegyeskereskedés eladónője, aki
villámhárítóként hallgatja a panaszáradatot.
Veszélyhelyzettől függetlenül is érvényes, sajnos, hogy nem ott oldjuk meg a problémáinkat, ahol keletkeznek, ezek elől kitérünk. A megoldatlan konfliktus azonban feszültséget okoz bennünk, de ezt nem keletkezésük helyén adjuk ki magunkból, hanem valahol máshol. Ennek négy alapvető formáját gyűjtöttem most össze, és bár ezek egyáltalán nem konstruktív megoldások, és mindegyik inkább egyfajta kerülőút, azért korántsem nevezhetőek ritkának. Azért érdemes mégis figyelni rájuk, mert ha ezeket magunkon tapasztaljuk, akkor jó elgondolkodni azon, hogy vajon minden rendben van-e otthon!
Amikor kirobban a düh
Biztos ismerik azt az autóst
például, aki az öklét rázza, ha az előtte álló másik nem indul el időben, épp
akkor, amikor a lámpa zöldre vált. Vajon valóban arra a másik autósra haragszik
ennyire?
Az viszont biztos, hogy a máshol keletkezett, máshonnan származó dühét itt és most kiengedte, levezette. Ez több szempontból is „jótékony” hatású, egyrészt azonnal csökken a feszültség, ami megkönnyebbülést hoz (legalábbis átmenetileg), és főképp, nem kell szembenézni a probléma valódi forrásával. Gyaníthatjuk, hogy ilyen megoldással állunk szemben, ha valaki hirtelen kirobbanó dühvel reagál, és ennek szintje sokkal erőteljesebb, mint ami ilyenkor logikusan várható lenne.
2. Panaszáradat
A fenti „megoldás” mondhatjuk, hogy inkább a férfiakra jellemző, de vannak nőies megoldások is, amelyek épp úgy nem jelentenek igazi feloldást az eredeti konfliktusra, mint az ökölrázás, és a hangos szitkozódás a kocsiban. A nők ritkábban ordibálnak ilyenkor, másképp eresztik ki a gőzt, nem a dühüket engedik szabadjára, sokkal jellemzőbb, hogy ráöntik valakire a panaszaikat. Ez a valaki lehet a barátnőjük, de egy kozmetikus vagy fodrász is, sőt egy ismeretlen is villamoson, ha épp úgy alakul.
A lényeg, hogy mintha egy csapot nyitnának meg, elkezdenek panaszkodni életük párjára. Az egészen konkrét sérelmek felsorolásán kívül várható, hogy a másikat lejárató, megalázó, lekicsinylő jelzők következnek majd, kinek-kinek kedve és vérmérséklete szerint. A legtöbben veszik a lapot, és hasonló okokból rá is tesznek a tétre még egy lapáttal, de legalábbis együtt éreznek a panaszkodóval. Ritkán kérdezi meg az alkalmi beszélgetőtárs, vagy a barát, hogy elmondtad-e már mindezt a férjednek is úgy, ahogy most nekem. Ha megkérdezné, valószínűleg döbbent csend lenne a válasz, vagy az, hogy ez teljesen felesleges volna, a másik ugyanis tökéletesen alkalmatlan arra, hogy egy másik érző, (női) lényt megértsen. A panasz tovább folyik megszakíthatatlanul, és ezzel máris csökken a feszültség. A hallgató és a panaszkodó között titkos érzelmi szál szövődik, ami az együttérzésből származik, és ilyenkor legalább egy másik szinten kapcsolódni lehet embertársainkhoz – ha már a párkapcsolatunk – ugye – veszett fejsze nyele…Elkerülő hadműveletek
3. Elkerülő hadműveletek
Rengetegféle technikát találunk ki, hogy a nehéz helyzetekből kilépjünk. Ennek valóságos mesterei vagyunk, túlzás nélkül állíthatom. A konfliktussal való szembenézés és annak megoldása helyett egyszerűen levonulunk a csatatérről. Néha egészen konkrétan kilépünk a szobából, a lakásból, elmegyünk valahová messze, távolabb. Ez akár még pozitív is lehetne, ha arra használnánk, hogy megnyugodjunk, hogy utána visszatérve hozzákezdjünk az eredeti konfliktus megoldásához, feloldásához.
Többnyire azonban
nem ez történik. A kivonulás gyakorlatilag a probléma szőnyeg alá söprésével
lesz egyenértékű. Nagyon sokféle formája lehet ennek, kezdve attól, hogy a
munkánkba temetkezünk. Ilyenkor egyszerűen átfordítjuk a figyelmünket az
életünknek egy olyan területére, amiről úgy gondoljuk, hogy sikeresek vagyunk
benne. A megoldatlan párkapcsolati konfliktus így válhat örök hajtóműjévé egy
rendes munkaalkoholizmusnak. De hasonló a helyzet akkor is, amikor a férfiak
szinte a garázsban élnek, vagy ha egyenesen kiköltöznek a telekre. A
kényszeresen folytatott diéta, vagy sporttevékenység is ilyesféle meg nem
oldott párkapcsolati konfliktusokra mutathat úgy, hogy mindez az egészséges
élet köpönyege alá bújtatva jelenik meg. Nem arra a fajta diétára, tornára gondolok,
amikor valaki az egészséges életformát beépíti a mindennapjaiba, hanem arra,
amikor ez a tevékenység eluralja az életét, és mindent ennek rendel alá.
Vagyis, amikor úgy jelenik meg, mint egyfajta függőség.
De minden másféle függőség, alkohol, drog, internet, pornó stb. is hasonló kivonulást tesz lehetővé. A szabadság látszatát kelti… Nem kell talán különösképp ecsetelnem, hogy milyen messze áll a valódi szabadságtól!
4. A gyerek mint villámhárító
A gyermek a szemünk
fénye, a legféltettebb kincsünk, szoktuk mondogatni, de a valóság az, hogy
nagyon gyakran épp ők lesznek az első áldozatai párkapcsolati
konfliktusainknak. Nem azért, mert így akarjuk, ez sokkal inkább tudattalan
utakon történik. Épp ezért lesz annyira veszélyes.
A legutóbbi blog-bejegyzésemben már érintettem a stressz következményeit. A stressz természetes módon van jelen az életünkben, olyasmi, amit nem tudunk elkerülni. Gyakorta kívülről érkezik, mint az a fajta, amit most a karantén vagy a gazdasági helyzet romlása idéz elő. A gyerek érzékelni fogja ezeket, akkor is, ha a szülők nem veszekszenek kifejezetten a jelenlétében. A feszültség ugyanis benne ragad a levegőben, ott lesz egy elejtett megjegyzésben, a mondatok hanglejtésében. A gyerekek pedig ösztönösen arra törekednek, hogy a helyzet nyugodtabb legyen, és bármennyire is furcsa, gyakran magukra vállalják, szintén tudattalanul, a villámhárító szerepét. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben bevonódhat, és annál mélyebb személyiségsérülést okozhat mindez. Ennek a helyzetnek az elkerülése, (vagyis a konfliktusunk valódi megoldása) ezért elemi érdeke volna minden szülőnek. Ehhez azonban olyan nagyfokú tudatosságra volna szükségünk, ami gyakran azért sem lehetséges, mert annyira be vagyunk vonódva, annyira sok fájdalmunk van, hogy nem látjuk át a teljes helyzetet, abban csak önmagunkat és saját veszteségeinket, sérelmeinket érzékeljük. Ezért a helyzet megértéséhez, kibogozásához már feltétlenül szakember segítségére volna szükségünk, aki kívülről látja ezt a szituációt. De sajnos gyakran ezt sem vállaljuk, mert ahhoz el kellene ismerni, hogy a probléma létezik, hogy van valami gond a kapcsolatunkkal, fel kellene vállalni a saját igényeinket, önmagunkat, és vállalni kellene az ebből kialakuló konfliktust. Minden olyan esetben, amikor egy párkapcsolati konfliktus nem tisztázódik, vagy nem oldódik fel valahogyan, ennek a feszültsége tovább él, és munkálkodik bennünk, a család minden tagjában. Nagyon gyakran ez a feszültség a gyerekeknél „sül ki”, fájdalmas módon éppen a legérzékenyebbeken, a testvérek között is a legsérülékenyebbeken. Ez azért van így, mert a család olyan, mint egy nagy, rejtett szálakkal összekötött rendszer, minden tagja hatással van oda-vissza egymásra. Ha ezt egy elektromos hálózatnak képzelnénk, amit nagyobb feszültség alá helyeznek, mint amire tervezték, rögtön belátnánk, miért épp azon a ponton romlik el, ahol a legérzékenyebb, ahol a legsérülékenyebb.
Hogyan is történik
a gyerek bevonása, bevonódása a párkapcsolati konfliktusba? A gyerek érzékeli a
szülők közötti konfliktust, és az ebből származó elnehezülő légkört, és ez
annyira frusztráló érzést kelt, hogy inkább tesz valamit, ami kiváltja mindkét
szülő ellenérzését, vagyis ezzel a gyerek „eléri”, hogy a szülők ne egymással
veszekedjenek, hanem vele, vagy miatta, ezzel hozza őket közös nevezőre. Inkább
lesz villámhárító, csak hogy a szülei közötti „összhangot” megélje.
Ha egyszer például megtapasztalja,
hogy a bepisilése minden figyelmet rá
irányít, és ez mindkét szülő reakcióját egyformán kiváltja, akkor lehet, hogy
ilyen módon könnyít önmagán, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A pár
pedig „örömmel” tapasztalja, hogy végre másra irányulhat a figyelmük, lám, nem
velük van a gond, hanem a gyerekkel, a feszültség csökken, egy pillanatra úgy hihetik,
mintha a gyerek lenne a probléma, nem a kapcsolatuk.
Rengeteg féle gyerektünet eredője valamilyen
ki nem beszélt, fel nem tárt, meg nem oldott párkapcsolati konfliktus. Ilyen tünet
lehet például a kamaszkori deviáns viselkedés, étkezési, bepisilési, székelési
problémák, gyomorpanaszok, szorongásos tünetek, éjszakai felriadás, iskolai
teljesítményromlás, magatartásproblémák, hogy csak olyanokat említsek,
amelyekkel én magam is találkoztam már terápiás gyakorlatomban.
Nagyon fontos
kiemelni, hogy ezeket a tüneteket egyik szülő sem akarja tudatosan a
gyerekének, a folyamat maga olyan lassan formálódik, hogy szinte észre sem
vesszük, mikor és hogyan csúszunk bele. Olykor az is nehezen kibogozható,
milyen párkapcsolati nehézség áll a háttérben, mert az eredeti sérelem már
hosszú évekkel ezelőtt történt, és a pár azt görgeti még most is előre. Ezeknek
a sérelmeknek a feltárása pedig komoly és hosszadalmas munkát igényel, amihez
olyan családterapeuta szükséges, aki nem ítélkezik, hanem kibontja az idáig
vezető folyamatokat, és megérteti a családtagokkal az ebben betöltött saját
szerepüket és egymásra gyakorolt hatásukat.
Ehhez azonban elég
erős énerő szükséges és hit abban, hogy olyan kapcsolatban élünk, amelyben
elbírjuk a változást, egymás valódi személyiségét, valódi igényeit. Önmagunkban
is hinnünk kell, hogy elég erősek leszünk ahhoz, hogy szembenézzünk a saját
gyengeségeinkkel, képesek leszünk változtatni a reakcióinkon, a hozzáállásunkon
a kapcsolat javítása érdekében.
Ez a szembenézés
fájdalmas lesz. De biztos vagyok benne, hogy hosszú távon megéri, mert jobban
fogjuk érteni, mi történik bennünk, a másikban, és mert csak ez vezethet bennünket
a boldogság útjára.
