Az iskolai bántalmazásról

Nagyon tehetetlennek érezheti magát az a szülő, akinek a gyermeke épp most szenved az iskolai erőszak bármely formájától, különösen akkor, ha az iskolában ehhez nem kap megfelelő segítséget és támogatást. Tragédia is származhat ebből, épp úgy, ahogy abban a baktalórándházi középiskolában, ahol végül öngyilkosságot követett el egy kamasz fiú, mert diáktársai zaklatták.

Azt iskolai erőszak és bántalmazások megállításában óriási szerepe lenne az iskolának, az ott dolgozó pedagógusoknak. Mindannyian tudjuk azonban, hogy milyen erőforráshiánnyal küszködnek az oktatási intézmények, példának két adatot említek, kilencszáz tanulóra alkalmaznak egyetlen egy iskolapszichológust, és kétszáz gyerekre egy pedagógusasszisztenst. Arról a szemléletformáló munkáról nem is beszélve, ami ahhoz szükséges, hogy minden tanár minden kritikus helyzetben a lehető legcélszerűbben reagáljon. Ennek a rendszernek az átalakítása sajnos intézményi hatáskör. Azért sajnos, mert ha épp most szenved a gyermekünk az iskolai bántalmazás bármilyen formájától, akkor szülőként nagyon tehetetlennek érezhetjük magunkat.

https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/
https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/

Azt általánosságban érdemes azért megértenünk, hogy nem lesz mindenki öngyilkos, akit zaklatnak. Ez ugyanis annyira gyakori jelenség, hogy valószínűleg mindenki tudna ilyesmit mesélni a saját diákkorából. Ezzel semmiképpen sem akarom a zaklatás jelentőségét az eseménysorban semmissé tenni. De az biztos, hogy a gyermekkori erőszakos cselekedetek térnyerése, elharapódzása MINDIG a felnőttek felelőssége, a szülőké és a pedagógusoké! Soha nem a gyerekeké. Ők ugyanis  annak a rendszernek a kiszolgáltatottjai, amelyben élnek, ahhoz próbálnak alkalmazkodni, annak a szabályrendszerét teszik magukévá. Az agresszió minden egészséges gyermekben megjelenik, ennek létezik olyan szintje, amely nemhogy nem káros, hanem épp a túlélésünket szolgálja. Hogy hol van az a határ, amikor már az agresszió a másikat veszélyezteti, ennek a megítélése a felnőtt hatásköre. Kényes egyensúlyról van szó, de az biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy a megjelenése veszélyt jelent valakire, vagy valamire, reagálni kell rá. Ez az erőszak megelőzésének első és legfontosabb szabálya, tehát nincs olyan, hogy látom, hogy két gyerek bántja egymást, és hagyom, hogy intézzék el egymás között…

De, mint már említettem, arra nincs ráhatásunk, vagy meglehetősen csekély, hogy az iskolában mi történik, csak a saját hatáskörünkben tevékenykedhetünk.

Szerencsére szülőként is vannak eszközeink, dönthetünk gyermekünk sorsáról, és dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol nem hajlandóak arra, hogy azt a szituációt, amelyben az agresszió született, megértsék és feloldják az ott dolgozó pedagógusok.

Azért nem úgy fogalmazok, hogy dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol ki van téve a gyerek az agressziónak, mert a gyerek, és a gyerekek, mint ahogy mindannyian, állandóan ki vagyunk téve az agressziónak, állandóan létrejöhetnek ilyen szituációk. Vagyis nem az a dolgunk, hogy mindenáron elkerüljük az agressziót, mert ez nem lehetséges, hanem az, hogy megértsük, miért alakul ki, és megtanuljunk rá hatékonyan reagálni.

Most persze, mondhatják, hogy az a gyerek, akit a társai megvernek például, nem nagyon reagál már sehogy. És ez igaz. Viszont az nagyon valószínű, hogy az agressziónak már jóval ezelőtt lehettek jelei, nem a verés aktusa volt az első.  Ráadásul úgy gondolkodunk az agresszióról, annak pusztán két szereplője volna, a bántalmazó, és az áldozat. Holott van még egy nagyon jelentős szereplője, és az az, aki ezt a helyzetet kívülről nézi, látja, tapasztalja. Aki ezt hagyja.

Amikor az agresszió létrejön, akkor mindhárom szereplővel foglalkoznunk kell. Szülőként ez a „foglalkozás” azt kellene, hogy jelentse, hogy figyelünk a gyermekünkre, megfigyeljük, hogy vajon bántalmazó vagy áldozat szerepbe kerül-e gyakrabban. Ha olykor bántalmazó szerepben van, olykor meg az áldozatéban, akkor még nincs nagy baj. A gyerekcsoportokban folyamatosan előfordulnak összeütközések, amelyek magával hozzák az agresszió megjelenését, nem győzöm hangsúlyozni, hogy ennek van egy nagyon természetes szintje, amit semmiképpen nem tekinthetünk kórosnak.

Az viszont igaz, hogy gyerekek ezekben a konfliktushelyzetekben lehetne megtanítanunk arra, hogyan kezeljék a konfliktusaikat. ( És abból tanulják meg, ahogy mi kezeljük! Minket lesnek, ránk figyelnek, tehát első feladatunk, hogy nekünk magunknak legyenek hatékony konfliktusmegoldó technikáink.) Akkor kell aggódnunk, és arra kell figyelnünk, ha a gyermekünk beleragad valamelyik szerepbe, és MINDIG ő az áldozat, vagy MINDIG ő az agresszor. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek akkor is segítségre szorul, ha ő az agresszor, és akkor is, ha ő az áldozat. Az áldozatra mindenki egyértelműen együttérzéssel gondol, és ösztönösen segítünk neki, a baj az, hogy többnyire ez azt is jelenti, hogy azt gondoljuk, vele ebben a helyzetben minden rendben van, hiszen nem ő az agresszor. Az általános gondolkodás az, hogy ilyenkor a bántalmazót megbüntetjük, és ezzel meg is oldottuk a helyzetet.

Sajnos azonban ez nem elég, mert szülőként meg kell értenünk a teljes szituációt, azt, hogy mi az agresszió története,  mi előzte meg, mi váltotta ki. Épp így fel kell tárnunk, hogy miért szorul bele a gyermekünk gyakran az áldozat szerepébe, és ha ezt tapasztaljuk, akkor hatékonyan segítenünk kell neki abban, hogy ebből ki tudjon lépni.  (ahogy az agresszor a bántalmazó szerepéből) Ebben nem feltétlenül az iskolaváltás a megoldás, hanem a gyermek megerősítése, személyiségének fejlesztése.

A családi rendszer működéséből is származhat az, hogy egy gyerek gyakran az agresszor vagy az áldozat szerepébe szorul. Ilyen lehet például:

–   ha gyakran találkozik otthon erőszakkal, ha azt tapasztalja, hogy a konfliktusokat a felnőttek így oldják meg. Ha nem lát erre más példát, akkor ő is ezt a megoldást fogja választani, vagyis vagy üt, vagy tűr… Attól függően, melyik szerepet választó családtagjával azonosul!

–  A családban olyan feszültségek jelentkeznek, amelyet a gyerek tombol ki magából vagy vezet le. Sokkal gyakoribb jelenség ez, mint gondolnánk, ugyanis a gyerek a kimondatlan feszültségeket is érzi a felnőttek viselkedéséből, és ez benne robbanásig feszülő érzéseket fog kelteni, hiszen a szülei jól léte, a saját jól létével kapcsolódik össze. A szülőpár megoldhatatlan, vagy annak tűnő párkapcsolati problémáit is érzékelni fogja, de a válási nehézségeket és az e körül kibontakozó harcokat mindenképpen.

–  Testvérkonfliktus is állhat a háttérben, ami már az anya várandóssága alatt is megjelenhet

A gyermek egyéni problémái is megjelenhetnek ezekben a helyzetekben, például valamilyen tanulási nehézség, disz-es problémák, hiperaktivitás, autizmus stb. Olyan egyedi tulajdonságok is, amelyek mentén őt csúfolják, ez akár apróság is lehet, például a kövérség, vagy a szemüvegesség

Egyéb társadalmi szintű problémák is állhatnak a háttérben, például ha az anya egyedül tartja el a gyerekeit, rengeteget dolgozik, és nincs lehetősége arra, hogy elég időt, figyelmet fordítson a gyerekeire

Beteg családtag ápolása, szegénység, munkanélküliség, szegregáció, kisebbségi lét, és más egzisztenciális problémák, amelyek olyan feszültséget szülnek, amelyeket a család önmagában nem képes megoldani.

Mit tehetünk?

Legyünk tisztában gyermekünk sérülékenységével, nehézséget okozó tulajdonságaival, és segítsük őket ennek leküzdésében!

Legyünk annyira jó kapcsolatban a gyermekünkkel, hogy megossza velünk a problémáit!

Tanuljunk konfliktuskezelő technikákat

Oldjuk meg feszültséget keltő családi, párkapcsolati problémáinkat!

Kérjünk családunkra szabott segítséget annak megfelelően, hogy milyen jellegű a problémánk, egyéni, családi, vagy anyagi, egzisztenciális!

Az EFT-hatás

Vissza a szerelembe!

Legutóbbi bejegyzésemben már írtam Bowbly-ról és a kötődéselméletről, amelynek legfontosabb tétele, hogy a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van valakire, aki megért, vigaszt és támaszt nyújt nekünk, akinek az ölelésében biztonságot élhetünk át. Minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat, annál bátrabban lépünk ki a világ színtereire, annál inkább merünk felfedező utakra indulni.

A kötődés a legfontosabb szükségletünk, olyannyira, hogy ez életben maradásunk záloga. Elég csak arra gondolni, hogy azok az újszülött csecsemők, akiknek minden fizikai szükségletét kielégítik, tehát etetik, öltöztetik, tisztába teszik őket, de nem kapnak ölelést, nem beszélnek hozzájuk, nem figyelnek rájuk, fizikailag sorvadni kezdenek, betegek lesznek, majd meghalnak. De a felnőttekre is igaz ez, az elszigeteltség, a szociális kapcsolatok hiánya épp akkora egészségügyi kockázattal jár, mint a dohányzás! Vagyis a magány betegít.

Mindennél nagyobb szükségünk van tehát kapcsolatokra, méghozzá szeretetteljes kapcsolatokra, mert bármennyire is igaz, hogy a magány betegít, az is igaz, hogy a rosszul működő kapcsolat is ezt teszi velünk. Sőt, továbbmegyek,

egy elítélő megjegyzés, egy félrefordított fej, ami megvetésről árulkodik, az is rombolja, rögtön(!), az immunrendszerünket.

Egy nagyon izgalmas kísérletet végeztek el ennek bizonyítására. Tizenöt percen keresztül vizsgálták párok kommunikációját, egymásra adott válaszreakcióikat, miközben különféle problémákat kellett megoldaniuk. A vizsgálat tárgya azonban nem az volt, hogy milyen hatékonysággal oldják meg ezeket a feladatokat, hanem az, hogyan reagál a férj a feleség jelzéseire. Annak alapján, hogy hányszor mutatkozott megvető kifejezés a férj arcán, meglepő hatékonysággal tudták megjósolni, hogy a feleség az elkövetkező négy évben milyen gyakran szenved majd valamilyen fertőző betegségben.

Kevés vizsgálat mutatja meg ekkora drámai erővel, hogy milyen elemi módon hat egymásra test és lélek, mennyire szorosan összefüggésben működik a kettő, mi több, milyen elemi módon vagyunk összekötve egymással. De vajon miért is lehet betegítő egy elítélő megjegyzés vagy fejrándítás?

Azért, mert épp olyan testi reakciók indulnak el egy kritikai megjegyzés hatására, mint veszély esetén. Stresszreakciók bontakoznak ki, emelkedik a kortizol szint, az adrenalin-szint, az agy vészhelyzeti impulzusokat küld, a vérnyomás nő, a pulzus emelkedik, a test készenléti állapotba kerül, hogy megküzdjön a felbukkanó veszéllyel. És ez nagyon hasznos, ha épp egy  oroszlánnal találkozunk, vagy menekülni kell a villámcsapások és a vihar elől a természetben. Vészhelyzetben az agyunknak az egyik legősibb rétege aktiválódik, ami sokkal gyorsabban reagál, mint ahogy tudatosan végiggondolnánk a cselekvést. Az agyunknak ez a része az amigdala, ami ösztönös reakciókat ad, azonnali választ tudatos gondolkodás nélkül. Az agykéreg, amivel tudatosan gondolkodunk, kimarad a folyamatból. Amikor párkapcsolati konfliktus alakul ki, akkor a párok valójában veszélyt élnek át, és többnyire nem tudatosan reagálnak, a limbikus-rendszer ösztönös szinten ad választ megkerülve a tudatos gondolkodást.

Minél több rossz tapasztalatunk volt korai, legfontosabb kapcsolatainkban, ez annál inkább igaz. Vagyis annál nagyobb veszélyt fogunk átélni, minél kevésbé reagáltak a szükségleteinkre kisgyerekkorunkban.

Vagyis, amikor a párunk kritizál bennünket, vagy ítélkezik felettünk, a testünk ezt vészhelyzetként értékeli, és az „üss vagy fuss” -reakció verbális szinten jelenik majd meg, azaz vagy támadásba lendülünk szavakkal és vádakkal, vagy elmenekülünk és bezárkózunk. Mondanom sem kell, hogy egyik sem fogja erősíteni a kapcsolati közelséget. Van még egy hatása ennek a készenléti állapotnak, méghozzá az, hogy az immunrendszer működése gyengül, vagyis sokkal könnyebben leszünk betegek.

Így eshet meg, hogy a párkapcsolatunk, ahonnan az erőforrásainkat, a biztonságérzetünket meríthetnénk, veszélyzónává válik. Ekkor fogod azt érezni, hogy rosszul választottál, hogy aki melletted él, az nem az igazi. Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy túl gyakran adtok ösztönös, vészhelyzeti  reakciókat egymásra. Lassan belecsavarodtok egy rossz spirálba, egyre inkább lehetetlenné válik a kölcsönös sérelmek sokaságában az egymásra hangolódás. Ha ezt a spirált nem sikerül megakasztani valahol, akkor egyre jobban beleragadtok majd.

Mire képes az EFT?

Az EFT-terápia lehetőséget kínál arra, hogy ebből a spirálból kiszabaduljatok, és másképp kezdjetek el reagálni a saját  érzéseitekre, szükségleteikre és a másikéira. Az EFT abból indul ki, hogy a legbelső vágyaink és késztetéseink jók, mert mindannyian azt szeretnénk, hogy szeressenek minket, és elfogadjanak bennünket. A felszínen sok mindenen veszekedhetünk, a pénzen, a munkamegosztáson, a gyerekeken, de a végső kérdés mindig az, ami a veszekedések felszíni témája mélyén rejtőzik, az, hogy ott leszel-e majd mellettem, ha bajban leszek, számíthatok-e rád, megértesz-e majd a bánatomban.

A veszekedés hevében azonban ritkán kiáltjuk vörösre vált arccal, hogy:

SZÜKSÉGEM VAN RÁD!

Ezt a mondatot nem is lehet így kimondani, legfeljebb csak sírva! De csak akkor, ha át tudunk hatolni a haragunk, a dühünk vastag falán, ha el tudunk jutni  valahová sokkal mélyebbre, ahol nem a napi történések, az épp elhangzó szavak számítanak, hanem ahhoz a lényegi valamihez, ami, mint egy folyó ott mozog, halad, kanyarog bennünk.

Gyakorta nem látjuk ezt a mélyen mozduló valamit, csak a mindent elsöprő erejét érezzük, és ebből az erőből kritizálunk, vagy teszünk szemrehányásokat, míg a másik oldalon gyakran undok visszatámadás, vagy teljes bezárkózás lesz a válasz. Vagyis egyik veszekedés sem arról szól, amiről szól, hanem valami sokkal mélyebbről, amit azonban nem mondunk ki, és nem akarunk meghallani sem. A kimondhatatlanról beszélünk, a legmélyebb, legelemibb szükségleteinkről, amikhez gyakorta magunk sem jutunk hozzá tudatosan.

Az EFT-terápia

Az EFT terápia épp ahhoz segít hozzá, hogy meglássuk azt a folyót, ami bennünk folyik, abban támogat, hogy tisztában legyünk a sodrásával, hogy tudjuk, hol vannak olyan örvényei, amelyek beszippanthatnak. Hol vannak napfényes és fövenyes szakaszai, és mitől indul el az áradás. Segít ráébredni, ráérezni arra is, milyen folyó folyik a másikban. Az EFT-terápia lassú, és ebben a csendes lelassulásban kibomlik, mi az, ami a szavaink legbensőbb motivációját adja, rájövünk, hogy mi rejlik a másik mondatai mélyén, és ez lehetőséget ad arra is, hogy másképp reagáljunk.

EFT-terápiás képzésen

volt az oktatónk, aki Floridából érkezett
Budapestre

A folyamat első lépésénél még csak a tudatosodás zajlik, amikor a lassításban szépen nyomon tudjuk követni kis lépéseken át, mi is történik közöttünk. És aztán, a felismerés ereje elvezet ahhoz, hogy elérkezzünk erre a másik, sokkal mélyebb érzelmi szintre. Ebben a varázslatos, érzelmi világban pedig leválik rólunk az álarc, az a sok ruha, és néha páncél, ami a szerepeinkhez kell. A lecsupaszodás szokatlan és kiszolgáltatott érzés, de ha a pár két tagjában közel egyszerre történik, nem kerülhet egyik fél sem fölénybe, és közben új tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy ez a lecsupaszodás nem a bántást hívja meg, hanem a vigasztalást, az érintést, a gondoskodást.

Néha nagyon lassan jutunk el ide, néha viszont átrepülünk egyik pillanatról a másikra. Minden párnál másképp fog történni, de az utat nem lehet megspórolni. Gyakran érzem úgy ebben a folyamatban, hogy ásatások zajlanak, azért, hogy a mélyben végre elérjük ezt a belső folyót. De sajátos ásatás ez, mert az ásó nem nálam van, hanem a klienseimnél, akiknek  önmagukhoz kell eljutniuk, és én csak kísérhetem őket ebben. Nem is nagyon gyorsíthatom vagy lassíthatom a folyamatot. Az én jelenlétemnél sokkal fontosabb, hogy a társuk is jelen van ilyenkor, hogy közösen mennek végig ezen az úton, és miközben leveszik az álarcaikat, nem maradnak egyedül, hanem megélhetik, hogy számíthatnak egymásra.

Milyen sors vár rád?

Nem annyira misztikus, mint hinnéd!

Sokszor kérdezzük, hogy mi miért történik velünk, miért alakult úgy az életünk, ahogy, miért épp ez a sors jutott nekünk. Tanácstalanságunkban és kétségbeesésünkben gyakran fordulunk a horoszkópokhoz, azt remélve, most valami más következik, valami jó. Gyakran magam is elolvasom ezeket, és nem egyszer érzem, hogy jólesik hinni bennük. De azért hasznos lenne, ha nem csak az ilyesfajta „előrejelzéseket” figyelnénk, hanem olykor-olykor rátekintenénk egy másféle táblázatra is, méghozzá a kötődési stílusok táblázatára, és megpróbálnánk ezek egyikébe besorolni magunkat. A kötődési stílusunk ugyanis az a valami, ami alapvetően befolyásolja emberi kapcsolatainkat, választásainkat és ezáltal a jövőnket. Ha tehát valaki tényleg kíváncsi arra, milyen sors vár rá, akkor érdemes ránéznie erre a táblázatra, hogy egy kicsit tesztelje önmagát. E nélkül a tudás nélkül ugyanis nem beszélhetünk valódi önismeretről. Mert (talán már ezt egyszer írtam) nem elég a belső tulajdonságainkat ismerni, tudni, hogy milyenek vagyunk mi önmagunkban, azt is jó lenne megértenünk, hogyan viszonyulunk másokhoz, például mennyire vagyunk képesek közel engedni valakit magunkhoz. Vajon direkt vágyunk erre, vagy pedig zaklatásnak éljük meg, hogy csüng rajtunk valaki? Ezeknek a kérdéseknek a megállapítására hosszabb, pszichológiai tesztek is rendelkezésre állnak, és ha rajtam múlna, legalább egyszer mindenkivel kitöltetném. Mert gyakran nem vagyunk tisztában azzal, hogyan idézzük elő újra és újra ugyanazokat a szituációkat. Kevesebbszer vádolhatnák a sorsukat, ha ismétlődő dramaturgiával találkozunk.

A  nagy csel ugyanis az, hogy miközben megélhetjük megmagyarázhatatlannak a saját sorsunkat, nem vagyunk tudatában annak, hogyan is „értük el” ezt, és hogy ez nem  másokból, és nem isteni erők kifürkészhetetlen akaratából származik, hanem belőlünk. Igaz, ez elég megterhelő gondolat, összeomlanak tőlük azok a mesék, amiket magunknak mondogatunk.

Nézzünk akkor rá egy pillanatra erre a táblázatra.

Bartholomew és Horowitz (1991) négykategóriás modellje

        Pozitív modell önmagáról
Alacsony szorongás
Negatív modell önmagáról
Magas szorongás
  Pozitív modell a másikról + Alacsony elkerülés     Biztonságos Érzelmileg
könnyen kerülök közel másokhoz, kényelmes számomra, ha másoktól függök vagy ők
függnek tőlem, nem aggódom, hogy egyedül maradok, vagy mások nem fogadnak el engem.
Elárasztott Mély intimitásra törekszem másokkal, de úgy látom, hogy mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, mint amennyire én szeretném. Közeli kapcsolatok nélkül nem érzem jól magam, de néha aggódom amiatt, hogy mások nem értékelnek engem annyira, mint én őket.
 Negatív modell a másikról + Magas
elkerülés  
Elutasító Közeli kapcsolatok nélkül is jól érzem magam. Nagyon fontos, hogy függetlennek és önállónak érezzem magam, és jobban szeretem, ha nem függök másoktól, és mások se függnek tőlem Félelemteli Kényelmetlenül érzem
magam, ha közel kerülök másokhoz.
Szeretnék közeli kapcsolatokat, de
nehezen bízom meg másokban, vagy
nehezen függök tőlük. Aggódom, hogy
megsérülhetek, ha túl közel engedek
magamhoz másokat.
A kötődés-elméletet John Bowlby, angol pszichoanalitikus alkotta meg, és ebben azt állítja, hogy mindannyian kötődési szükséglettel születünk. A kötődés elhanyagoló, bántalmazó szülők iránt is kialakul, akkor is létrejön, ha nem etetnek, nem jól gondoznak bennünket. Az az igényünk, hogy kapcsolódjunk valakihez élethosszig fennáll, nem múlik el a gyerekkorral, vagyis a kötődés nem „gyermeki” jelenség, és egyáltalán nem az önállótlanság jele.

Bowlby szerint a kötődés funkciója hármas,

  1. a közelség: aggodalomra okot adó, illetve veszélyhelyzetben
  2. biztonságos menedék: a másikra támaszkodás képessége betegség, fáradtság, tanácstalanság esetén
  3. bázis: amiből az autonómia törekvések kibontakoznak,

A kutatók a kötődés mintázatait Bowlby után tovább vizsgálták és alapvetően két típust különböztettek meg, a biztosan és a bizonytalanul kötődőeket. A bizonytalan kötődést többféle alcsoportba rendezték, a táblázatban bemutatott az egyik mód, de más felosztások is léteznek. A lényeg azonban az, hogy a bizonytalan kötődésűek szoronganak valamitől, vagy a másik elvesztésének félelme hatja át őket, vagy épp a közelségtől tartanak. Vannak, akik mindkettőtől egyszerre, nagy valószínűséggel az ő sorsukban lesz a legtöbb drámai elem.

A jó hír azonban az, hogy ezek a kapcsolódási mintáztok nem kizárólagosak, vagyis nagy valószínűséggel mindenkiben vannak olyan elemek, amelyek a személyiségükben a biztonságos kötődés felé mutatnak, míg mások a kapcsolatok iránti sóvárgás vagy az elkerülés felé. Egyedileg nagyon változó , hogy kiben melyikből lesz több és kevesebb, és természetesen nem mellékesek az arányok sem.

Biztonságos és bizonytalan kötődés

A biztonságosan kötődő emberek önértékelése jó, és hasonlóan jót feltételeznek a világról és a többi emberről is. Bátran kapcsolódnak másokhoz, nem félnek közel kerülni a párkapcsolatban, a barátságban, és képesek az elköteleződésre. Ha valaki megtetszik nekik, de az nem fogadja a közeledésüket, nem törnek össze, hamar elfogadják az elutasítást is. Nem jellemző rájuk a féltékenykedés sem, mert bíznak a másikban, és önmagukban, nem tartja őket fogságban a másik elvesztésének a félelme. A másik rossz megjegyzéseire is képesek jól reagálni, ez nem vált ki feltétlenül belőlük védekező vagy támadó attitűdöt.

A bizonytalan kötődés hátterében mindig szorongás áll, bármelyik fajtájáról is beszélünk, az a tapasztalat, hogy a másikra nem, vagy csak korlátozott mértékben számíthatunk. Mindez pedig elemi módon hat ki arra, hogyan működünk a kapcsolatainkban, leginkább a párkapcsolatunkban.

A kötődés a párkapcsolatban

Egy párkapcsolat sikeressége nagyban függ attól, hogy mennyire kötődünk biztonságosan. Ha két biztosan kötődő ember kerül össze, akkor a kilátások jók, és egy bizonytalan és biztos kötődésű ember között is viszonylag kiegyensúlyozott viszony alakulhat ki. Legalábbis addig, amíg nincs jelen különös stressz, vagy nem történik valamilyen traumatikus esemény. A stressz azonban gyakran megjelenik, azt aligha tudjuk elkerülni, és ilyenkor a korábban kialakult egyensúly megbomolhat. Elkezdődhet egy olyan negatív ciklus, amelynek van egy klasszikus forgatókönyve, a pár egyik tagja folyamatosan elégedetlenségét fejezi ki, állandóan nyomasztja ezzel a társát, mire a másik menekülőre fogja, és magára zárja az ajtót.

Párterápiákon leggyakrabban ezzel a helyzettel találkozunk, a konfliktus már elmélyült, a pár két külön úton indult el, és a kérdés az, hogy ez a két út hogyan fordulhat egybe ismét, egyáltalán esély van-e még erre. Több másféle negatív ciklus is indulhat, attól függően, hogy milyen kötődési stílusú felek kerülnek össze, de a vége mindegyiknek az érzelmi eltávolodás lesz. Nagyon egyszerű megjegyzésekből is szélsőséges erejű veszekedések vagy épp napokig tartó nemszólokhozzádok lehetnek.

Nézzük például az alábbi párbeszédet:

Szorongó/Elárasztott: – Már megint nem értél haza időben vacsorára. Pedig a lelkem is kiteszem érted!

Elkerülő/Elutasító: – Nem értelek, mi bajod van. Nem tudtam hamarabb jönni. Neked semmi sem jó, amit csinálok!

Az elárasztott valójában kapcsolódni szeretne, de a mondatot, hogy ne adja ki magát, vádként formálja meg. Erre az elkerülő/elutasító néhány diplomatikus mondat után nagy eséllyel bele sem megy majd egy komolyabb vitába, magára zárja az ajtót, ami tovább fokozza a szorongó szorongását, aki még kétségbesettebb lesz, még inkább vagdalkozni kezd, mire az elkerülő még inkább bezárkózik…

Ha két elárasztott találkozik, akkor a viták nehezen csitulnak el, támadást visszatámadás követ majd, és ennek nagyon nehezen lehet véget vetni.

Ha a kötődés elméletéből indulunk ki, abból, hogy a kötődési stílusunk alapvető vonásai gyermekkorunkban alakulnak ki, akkor felmerül a kérdés, mit is tud tenni a párterapeuta? Hogyan lehet kimozdítani egy párt egy ilyen a negatív körből?

A megoldás az EFT ( az Érzelmekre Fókuszál Párterápia) lehet, amely nagyon alaposan kidolgozott lépésekben halad a kívánt változás felé. Az EFT-ről majd legközelebb beszélek, elöljáróban azonban azt mondanám el róla, hogy olyan módszer, amely hisz az emberben, a klienseire nem “betegként” vagy sérültként gondol, hanem változásra kész emberként, olyasvalakiként, aki képes gyógyulni, és javulni. Nem a személyiség sérüléseire koncentrál, és nem diagnosztizál. Eredendően jónak látja az embert, úgy hiszi, hogy legmélyebb, eredendő szükségleteinkben nagyon egyformák vagyunk, akár férfinak, akár nőnek születtünk, és mindannyiunknak a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van védelemre, és támaszra, olyan szeretetteli, megértő kapcsolatra, amely megadja nekünk a biztonság érzését. A párkapcsolat, ha benne maradunk, és kettőnk boldogságán dolgozunk, ezt a mindennél nagyobb lehetőséget kínálja nekünk.

Dodó – az igazi elkerülő

Árva korunkban

Kazuo Ishiguro japán származású brit író regényében találkoztam Dodóval. Chirstopher Banks  gyerekkori beceneve Dodó, az édesanyja nevezte így, akihez nagyon szoros, bensőséges kötelék fűzi. A regény az Árva korunkban címet viseli, és egyáltalán nem tűnik (elsőre) mélylélektani vagy pszichologizáló alkotásnak. Nagyon is fordulatos a cselekmény, egzotikus a helyszín, hiszen Sanghajban vagyunk épp a második világháború kitörése előtt. A brit család a Nemzetközi Enkláve védelme alatt él, de vagyonát nem épp tisztességes módon szerzi, a cég, amelynél Dodó apja dolgozik, ópiumkereskedéssel foglalkozik. Az anya mélységesen elítéli ezt, keresztényietlennek találja, hogy úgy jutnak extra haszonhoz, hogy emberek mennek benne tönkre. Mozgalmat indít, hogy Kínában az ópiumkereskedés büntethető legyen.

Mindez csak lassan, Dodó gyermeki szűrőjén keresztül derül ki, homályos sejtések közepette. És talán nem is derül ki minden, de az igen, hogy az anyja és az apja nem egy ügyön dolgozik, hogy a szülei szemben állnak egymással.

A regényben ez nem jelenik meg túl nagy hangsúllyal, csak messziről figyeljük a felnőttek felnőttes világát, épp úgy, ahogy egy gyermek valóban érzékelheti ezt. Sokkal fontosabb japán barátja, Akira, akivel együtt szövögetik furcsa fantáziavilágukat egyik cselédjük élete köré. A cseléd emberi kézfejeket gyűjt, képzelik, amelyek furcsa pókokká változnak, úgy hiszik, tele van vele a szobája. Mintha az a megfoghatatlan szorongás, ami az életüket áthatja, itt, ebben a horrosztikus képzelgésben öltene testet.

Nem mintha teljesen hiányoznának az életéből a szép pillanatok.  Az anyja mindig szakít időt rá, hintáznak együtt, énekelnek, képesek önfeledten játszani. Az apja azonban mindig a dolgozószobájában van, alig látják.

Aztán egy nap egészen eltűnik, a történetnek ennek a pontján az derül ki, hogy emberrablás áldozata lesz.

Aztán, kis idő múlva az anyja is erre a sorsra jut, de még annyi magyarázatot sem kapunk, mint az apja eltűnésére. Dodó mégsem esik kétségbe, tartja  magát, mintha nem volna semmi baj. (Épp úgy, ahogy az elkerülő típusúak egyébként.) Angliába kerül, gazdag nagynénje biztosítja a taníttatását, és Dodó, aki már lassan Christopher Banks, és felnőtt férfi, egy különös pályát választ magának. Mesterdetektív lesz. A küldetése és a hivatása egyben, hogy bűnügyeket göngyölítsen fel, és nehéz elkerülni azt gondolatot, hogy ebben a választásában megjelenik az anyja erkölcsössége, és az a mindenekfeletti vágy, hogy megtalálja a szüleit, és leleplezze, megbüntesse az emberrablókat. Valahogy így tud kapcsolódni önmagához, és ezáltal a hivatás által kapcsolódik a szüleihez.

Mert még azok is vágynak a kapcsolódásra, akik elkerülik őket. És Dodó elkerüli.

Ha elolvassák a regényt, akkor látni fogják, hogy mindannyiszor, ahányszor erre lehetősége kínálkozna, másképp dönt, vagy „véletlenül” másképp alakul. Elkerüli a kapcsolódást a szerelemben és nem vállalja végül a barátságban sem. És amikor a regény végén kiderül, mi is történt valójában a szüleivel, nem az első dolga lesz, hogy a szálakat rendezze. Talán ez a legmegdöbbentőbb a végén. És olvasóként itt kezdünk el homályos sejtéseink után, elgondolkodni azon, hogy mit is olvasunk tulajdonképpen. Hogy a történet, amit olvasunk, valamiképp másodlagos.

Mindig elcsodálkozom, mennyi mindent tudnak az írók az emberi lélek működéséről. Kazuo Ishiguro például nagyon pontosan ábrázolja, milyen életsrtatégiával él az elkerülő kötődésű ember, tudja a történetét, hogy a szülei nem lehettek boldogok, tudja, hogy mély traumát kellett átélnie, amelynek során elvesztette a hitét abban, hogy a világ biztonságos hely. Választott pályájában ennek a biztonságnak a helyreállítására törekszik, de a saját életében igazi kapcsolat kiépítésére képtelen. Mert kerüli a bensőséges kapcsolatokat, nem fogadja el erre azokat a lehetőségeket sem, amelyeket az élet tálcán kínál fel számára. Azt hiszi, a szeretet feltételekhez kötött.

De nem csak ezeket tudja az író , tud valami mást is, ami nem annyira egyértelmű, és ami engem elgondolkodásra késztet. A pszichológia szerint ugyanis kötődési stílusunk életünk első éveiben alakul ki, és főképp az anyai gondoskodás milyenségéhez kapcsolható. Kötődési stílusunk alapvetően nem változik, bár némiképp (mindig) módosítható. Ha Dodót ebből a szempontból figyeljük, akkor az életének rendben kellene lennie, hiszen az anyjával való kapcsolata nagyjából rendben van.  Szeretetteljes, bensőséges, támogató viszonyban vannak egymással.

Az édesapjával azonban szinte semmilyen kapcsolatban nincs! Ennek a viszonynak a jelentőségét a kötődési stílusunk kialakulásában kevéssé szokták hangsúlyozni a szakemberek. És ez az egyik, amit megmutat nekünk Kazuo Ishiguro, hogy ennek a dolgozószobai létezésnek súlyos nyoma van Dodó személyiségében.

És még valamit megmutat, azt hogy a szülők egymáshoz való viszonyának is nyoma van, az ő ellentétük sem fedhető el, tagadható le, még ha próbálkoznak is ezzel. A gyermek mindig benne van a kapcsolatok bonyolult szövedékében és nem titkolható el előle, hogy a szülők hogyan élnek, mit tesznek egymással. Mindenekfelett pedig ennek nyoma lesz a gyermek személyiségében.

A korai évek persze, kétszeres nyomatékkal számítanak, de mindent átszínezhet, módosíthat az, ami utána történik, és ami legalább ennyire fontos. Legalábbis az író szerint, amit persze semmiféle tudományos bizonyítékkal nem támaszt alá, hiszen ez egy regény. Ő csak elmeséli Dodó történetét.

Ma már vannak modelljeink az emberi lélek, a személyiség leírására, aminek alapján elemezhetünk akár egy regényhőst is. A pszichológia sok mindenre választ adott, és segít megérteni a motivációnkat. A regényírók azonban, amikor leírnak egy történetet, mintha kísérleteznének az emberi lélekkel, képzeletben, és ezzel olyasmire is rálátnak, amire a lélektan még nem.

Mert a kötődési stílusunkat sokszor kutatták már, de azt, hogy ebben milyen szerepe van az édesapánkkal való kapcsolatunknak, és milyen szerepe van annak, hogy a szüleink hogyan kötődtek egymáshoz, arra csak Kazuo Ishiguro végzett „kísérletet”.

Családteraputaként persze tudjuk, magam is látom, hogy milyen következményei vannak az elkerülő kötődésnek a párkapcsolatban, (akármi miatt alakult is ki ez), hogy milyen démonokkal küzdenek azok, akiknek valami hasonló életélmény jutott, mint Dodónak. Az ő esete persze, mondhatjuk, hogy extrém, eltúlzott, legalábbis, ami az emberrablást és a szülők teljes eltűnését illeti. De még erre sem mondanám, hogy ilyesmi nem történik meg a hétköznapi életünkben, a mi kis magyar valóságunkban. A saját praxisomban is találkoztam olyanokkal, akiket elvették az édes szüleiktől, vagy maguk a szülők vetették ki őket a családból. Állami gondozásban vagy nevelőszülőkkel nőttek fel, és alapélményük, hogy minden kifordulhat a sarkából egyik pillanatról a másikra. Hogy el lehet veszíteni azt, ami a legfontosabb.

De kevésbé extrém helyzetek is lehetnek, amikor az anya például depressziós lesz a gyermek nevelésének egyik szakaszában, és képtelen lesz figyelni a kicsi igényeire. Vagy itt van az az eset, ami viszont számtalanszor megesik, hogy a szülők azért nem tudnak a gyerekre koncentrálni, mert olyan mély kapcsolati válságban vannak, hogy erre egyáltalán nincs érzelmi lehetőségük! Egyszerűen képtelenek rá.

Az eredmény persze nem túl biztató, mert mindennek a vége a gyermek szorongása lesz, és a félelem a kapcsolatoktól, félelem attól, hogy akit szeretünk, az egyszerre elmegy, eltűnik, elhagy, elrabolják. Ezt végső soron tudjuk, nem véletlenül írom ezeket a sorokat. A kötődés-elmélet szerint, azok, akiknek nem sikerült biztonságosan kötődniük a szüleikhez, kétféleképpen reagálhatnak, vagy kapaszkodnak a kapcsolatokba, szinte foggal-körömmel, és kétségbeesnek, ha a másik kicsit is távolodni próbál. Ők a szorongóak. A másik típus az elkerülők típusa, ők többnyire meg sem próbálkoznak a kapcsolattal, mert nem kockáztatnak, nehezen vagy egyáltalán nem köteleződnek el, és ha mégis, mindig távolságtartóak maradnak. A vitákból kivonulnak, a konfliktusokat egyáltalán nem akarják felvállalni. Nekik az az alapélményük, hogy nem szabad/lehet/érdemes kötődni senkihez, mert akikhez kötődnének, azokat elveszítik!

Talán megjegyeztem már korábban is, hogy a család minősége a párkapcsolat minősége. Hogy a jól működő család alapja a jól működő párkapcsolat. Ez a talapzat. Ha jól működő családot szeretnénk, akkor gondozni, ápolni, táplálni kell a párkapcsolatunkat, időt kell rá szánni, mert nem működik perpetuum mobile-ként. Erre Kazuo Ishiguro most újra ráébresztett.

Végességünk tudatában

Nagyon különös érzés, amikor belenézek a tükörbe, és nem az a nő néz vissza rám, aki bennem él. Aki visszapillant, annak az arca összetörtebb, vájatok vannak benne a száj körül, sötétlő karikák a szem környékén, és egyre mélyülő ráncok a homlokon. Az idő lassan lépeget előre, pusztítását  észre sem venni, csak a fényképek tükrözik egyre pontosabban, és egyre kíméletlenebbül. És néha egy-egy pillanatban az arc, aki rám köszön a tükörből.

Nehéz megmondani, ki az, aki visszanéz. Vajon ugyanaz-e, aki húsz évvel ezelőtt volt, vagy egy másik? Vajon ugyanaz-e, aki megszületett, több, mint ötven évvel ezelőtt? És vajon holnap ugyanaz lesz-e, aki ma? Vajon az, aki egyszer a földben fekszik majd, ugyanaz lesz-e, mint aki most vagyok? Mi marad? A lényege mi volt?

Furcsa köröket rajzolunk, ahogy átfutunk az időn, és miközben halad előre szép lassan és mi óvatlanul követjük, nem tudjuk, hová megyünk. Csak elkap egyszer-egyszer egy homályos sejtelem, hogy épp most lépünk át valahová, egy másik korszakba, átugrunk valahová, ugyanoda, ahová már az őseink is, és ezért a sorsunk is ugyanaz lesz, és számunkra sem lesz menekvés! Nincs kijelölt határvonal, hogy na, idáig tartott ez, és most más jön, de ez a szürke zóna, amikor az idő vákumszerűen beszippant, de még ott lebegünk két idősík határán, pontosan érzékelhető. Mint a születés, olyan. Nehéz.

És újra és újra át kell menni rajta. Nem elég egyszer, csak világra jönni, és kikerülni a fénybe, hanem meg kell tenni még sokszor. Átélve az oxigénhiányt, a nyomást, a fájdalmat, átélve a félelmet az ismeretlentől, a szorongató változást, és azt, hogy közeledünk minden egyes lépésünkkel a vég felé. Már a születésben is ott van ennek az árnya, és kísért minket mindörökké.

És amikor valaki megszületik, először éli át a változás összes terhét, akkor a családja minden egyes tagjának meg kell születnie újra. A magzatból újszülött lesz, földön élő, megfogható, törékeny palánta, a fiatal nőből anya, az anya anyjából nagymama, az apjából nagypapa, és a nagypapából, nagymamából dédik, akik már csak messziről integetnek az idő sodrában a most érkezőnek. Épphogy köszönnek neki, ha egyáltalán találkozhatnak.

Az újszülött felsír, így köszön a világnak, és így adja tudtunkra, hogy örökre elvesztett valamit, hogy a paradicsom, ami bent volt, ahol soha nem volt egyedül, és nem volt éhezés, és mindig ott lüktetett benn, közel, lágy ritmusában a szív, nincs többé. És jó, hogyha ez a kisbaba az anyja ölelő karjai közé kerül, ha nem választják el tőle, ahogy a kórházban mindig jó indok van erre. Mert ez lesz akkor az egyetlen vigasz, az elveszett tökéletességért.

Az újszülött sír, és sír az anya, Ő is átmegy most valamin, az idő kíméletlen sodrásán, otthagyja lányságát, a választás, a szabadság éveit, amikor önmagának lehetett a legfontosabb. A baba megnyugszik, a kar átölel, a szív ismét ott dobog közel, és a lányt megrendülve ismeri fel önnön nagyságát, és mérhetetlen felelősségét, hogy van itt valaki, akinek az öröme, jólléte, boldogsága, sőt az élete múlik rajta. Az apa, aki épp most lett azzá, megrészegülve figyeli őket, és kábult lesz a feladattól, ami mostantól nehezedik rá, jön a nyomás, a félelem, a változás sokkja, hogy ugyanoda kell hazamenni, mindörökké. Még int egyet egykori szabad önmagának, aki még arra ment, amerre akart, akinek még nem kellett hazarohannia munka után. Aki elkölthette a pénzét motorra és sörre, és nem kellett hitelt fizetnie hó elején.

A nagymama, aki az előbb még anya volt, és épp most engedte a világba a gyermekét, és nem is oly rég lélegzett fel a saját szülése után, megint itt áll, egy másik kapuban, ami a nagyszülőség felé viszi őt, nézi a gyermekét, aki most az unokáját tartja a karjaiban, és egy sok évvel ezelőtti emlék úszik be  a gondolatai közé, amikor ő tartotta így az első gyermekét. Nézi a lányát, és mintha kívülről látná önmagát, vagy még inkább úgy, mint mikor tükrök állnak szemben egymással, és a végtelen tükröződés egyre kisebb képeiben mintha egyszerre lenne jelen a múlt ezer síkja, és így nézné a lányát, önmagát, a nagymamáját, a dédanyját, és ükanyját és végig mindenkit az idő végtelennek tűnő rendjében.

Nem akarja elhinni, hogy ez megtörténhet vele, hogy az idő megint ugrott egyet előre, ahogy az apa sem, akiből épp most lesz nagypapa, és férfikora legszebb éveitől búcsúzik, sötét hajától és feszes izmaitól. Búcsúzik a vadászattól, a versenytől, és a választás ezer színétől, mert az út kijelölte önmagát, és vissza lehet térni ugyan bármikor a kezdőpontra, mint a startra a társasjátékok tábláján, de már jó nagy árat kell fizetni érte.

És az idő lök tovább. A nagyszülők dédszülők lesznek, és ők már nem a vadászattól, a versenytől, a feszes izmoktól és a szépségtől búcsúznak, hanem magától az élettől. Egymástól. Búcsúznak a reggeli kávé illatától, a futás élményétől, a hajnali harmattól, a tavaszi orgonától, az emlékeik között élnek, és szerencsések, ha ezek között az emlékek között több a jó. Több, ami vigaszt ad, és nem elkeserít.

A dédi int egyet ilyenkor minden most születőnek, a csecsemőnek, a szülőnek, a nagyszülőnek, int, hogy ez így van jól, még számtalan kaland vár rátok, csak menjetek! Elértétek, amit elérhettetek, áthatolhattatok az időn, megtettétek, amit kell, és nincs ennél nagyobb. Int, hogy jönnek a következők, az élet győzött a halál felett. A saját végességed tudata inkább csak a jel, hogy a jót kell gyűjteni, nem a rosszat. Hogy csakis a jó életen érdemes dolgozni. A boldogtalanságon sosem.

Baráttalanság, covid, párkapcsolat

Ha meg kellene nevezni a két legfontosabb embert az életünkben, akkor nagyon valószínű, hogy az egyik a párunk, a másik pedig a legjobb barátunk lenne. A jól működő párkapcsolatok ismertetőjele egyébként, hogy ez a két ember egy és ugyanaz a személy. Szociológiai kutatásokból tudjuk azonban, hogy az ilyen párkapcsolatok egyre ritkábbak, és egyre kevesebben nevezik meg a társukat a legfőbb bizalmasuknak, vagyis sok házasságban a párunk nem a barátunk. Ez nem tűnik túl biztató jelenségnek.

Ennek az ellenkezője is előfordul, amikor a pár tagjai ugyan barátnak tekintik egymást, de kizárják vagy jelentősen korlátozzák a saját maguk és a másik baráti kapcsolatait. Valamifajta félelem jelenik meg akkor, ha a másik meccsre megy a haverjaival, kocsmázik, vagy ha nőnemű az illető, akkor eljár „pletykálkodni” a barátnőivel. Mert ezek a külön programok gyanúsak számukra, árulást sejtetnek, sértik a párkapcsolatot, talán attól tartanak, vagy olyasmikre adnak alkalmat, amik semmiképp nem helyénvalóak. Lehetséges, hogy volt is már ezzel kapcsolatban rossz tapasztalatuk, és ez most jó apropó arra, hogy megtiltsák ezeket a külső, nélkülük zajló programokat. De az is lehet, hogy az első gyermek születése idézi elő a teljes barát-nélküliség állapotát. Ilyenkor különösen jelentős erőfeszítést igényelne ezeknek a kapcsolatoknak a további ápolása, és ez elmarad.

A baráttalanság állapotát azonban nem csak ehhez hasonló belső, hanem abszolút külső okok is elhozhatják, ahogy most elhozta a járvány.

Miért jelent ez gondot lelki értelemben?

A szociológusok úgy találták, hogy emberi kapcsolatainknak különféle szintjei vannak. John M. Reisman, kultúrantropológus például különféle körökre osztotta ezeket a kapcsolatainkat. A legbelső körbe tartoznak a családtagjaink, a legjobb barátaink, azok, akikkel legbizalmasabb titkainkat is megosztjuk. Ezek után jönnek a lazább barátok, ismerősök, munkahelyi kapcsolatok, távoli ismerősök. Mindenféle szintű kapcsolatnak jelentősége, szerepe van. A közeli barátok érzelmi, lelki támaszt nyújtanak, a távolabbi ismerősök azonban sokat segíthetnek például a munkahelyváltásban, munkahelykeresésben, ezért ezeknek is óriási a szerepük.

A járvány megállításához azonban éppen a kapcsolatainkat kellett a nulla felé közelíteni, a cél az volt, hogy a kontaktusaink, az érintkezéseink száma csökkenjen, hogy a vírust ne adhassuk át egymásnak. Vagyis azokkal a családtagjainkkal sem találkozhattunk, akik távolabb éltek tőlünk, nemhogy a barátainkkal.

Bezáródtunk.

Erre a védekezés érdekében valóban szükség volt, de fel kell ismerni, hogy ezzel olyasmiről kellett – időlegesen – lemondanunk, ami nagyon jelentősen járul hozzá a lelki jóllétünkhöz.

Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja kimutatta, hogy a boldogságérzetünk leginkább attól függ, mennyire erősek a baráti kapcsolataink, sokkal inkább függ ettől, mint az anyagi helyzetünktől. Minél többször találkozunk a barátainkkal, annál boldogabbnak érezzük magunkat, annál inkább azt gondoljuk, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. A baráti körben eltöltött idő gyakran okoz flow-élményt, azt a fajta örömérzést, időnkívüli önfeledtséget, amit nehezen kaphatunk meg másból. Szociológiai kutatásokból is kimutatták, hogy azok, akiknek vannak jó baráti kapcsolataik, egészségesebbek, és ha mégis betegek lesznek, könnyebben felépülnek. A barátok ugyanis segítenek megküzdeni a nehézségekkel, lelki támaszt nyújtanak, vagy egészen tevőlegesen is segítenek, gyógyszert vesznek, főznek, pénzt adnak kölcsön. Vagyis a jó minőségű élethez egyszerűen hozzátartoznak a barátok.

A veszélyhelyzet épp ezeket a baráti kapcsolatokat  vette el tőlünk, és most azt is tapasztalhatjuk, hogy ez a hiány megterhelte a párkapcsolatokat.

Miért is van ez így? Miért, és hogyan lehetséges, hogy a baráti kapcsolatok hozzájárulnak a párkapcsolatok jó működéséhez?

A válasz abban az egyszerű tényben rejlik, hogy egyetlen kapcsolatban sem kaphatunk meg mindent. Ez igaz mind a baráti kapcsolatainkra, és igaz a párkapcsolatainkra is. Mindannyiunknak nagyon sokféle szükséglete van, ezek ráadásul egyénileg nagyon különfélék, másféle arányban van szükségünk egyedüllétre, és társas kapcsolatokra, másféle szabadidős tevékenységeket végzünk, másféle szinten kötődünk a munkatársainkhoz vagy magához a munkához. Másféle szinten van szükségünk intellektuális élményekre, és nem egyforma az sem, milyen szintű érzelmi, lelki táplálékra vágyunk, vagy épp hogyan és mikor van szükségünk a szexre. Nincs olyan ember a földön, aki minden igényünket éppen az általunk szükségesnek tartott szinten tudná kielégíteni. Mert lehet például, hogy mi nagyon szeretünk kertészkedni és akciófilmeket nézni, de a társunk inkább a sci-fit szereti, és még véletlenül sem venne ásót a kezébe. Ráadásul teljesen hidegen hagyja, ha erről próbálunk beszélgetést kezdeményezni. Ilyenkor támadhat az a gondolatunk, hogy mindez azért van, mert nem illünk össze, de a valóság az, hogy ez nem igaz. Pusztán arról van szó, hogy senki sem tökéletes, ahogy egyetlen párkapcsolat sem az. Megpróbálhatjuk ugyan rákényszeríteni a társunkat a kertészkedésre, és cserébe elfogadni, hogy utált sci-fiket nézünk az ő kedvéért, és ez a kölcsönös áldozat akár a kapcsolat erősségéről is árulkodhatna, csakhogy gyaníthatóan egyre rosszabbul fogjuk érezni magunkat, különösen, ha sokszor kötünk ilyen jellegű kompromisszumokat, és sem a saját, sem a másik igényeit nem vesszük komolyan.

A jó párkapcsolatoknak az egyik jellemzője, hogy létezik benne egy közös tér, amibe a közösen végzett tevékenységek tartoznak, és ugyanakkor mindenkinek van önálló tere is, amiben saját magát élheti meg, amiben hódolhat a kedvteléseinek, és helye van a barátoknak. Ahhoz, hogy ez jó arányban legyen jelen az életünkben, el kell fogadnunk, hogy a másik más! Másféle igényekkel, tulajdonságokkal és vágyakkal, amihez a miénktől eltérő tevékenységek tartozhatnak. Ha a párunk például szenvedélyesen szereti a kosármeccseket, és mi elfogadjuk őt ezzel a „terheltségével”, akkor nem akarjuk majd lenevelni a kosármeccsekről, mondván, hogy ez egy családapa/anya életébe már nem fér bele, vagy mert nekünk nincs kedvünk kosármeccsekre járni, ezért a másik se menjen!

Életszakaszonként ugyanakkor nagyon különböző lehet az, hogy mennyi énidőre van lehetőségünk és szükségünk. Egy kisgyermekes anya például biztosan minden erejével a kisbabájára koncentrál, és legalábbis kezdetben jóval kisebb az igénye a baráti találkozásokra. Gyakran azonban arra sincs lehetősége, amire megvolna az igénye, mert ez szervezőmunkát igényelne, és a társa segítségét. Az idő múlásával, a gyerekek növekedésével azonban újra egyre több lehetőségünk adódik arra, hogy a baráti kapcsolatainkat ápoljuk. És nagyon jól tesszük, ha erre törekszünk, mert ez a legjobban megtérülő (lelki) befektetés. A barátaink lesznek ugyanis azok, akik egy-egy szavukkal átlendítenek nehéz helyzeteken, vagy egyszerűen csak meghallgatnak, és ezzel hozzájárulnak a gőz kiengedéséhez.

Ezek a baráti találkozások maradtak el leginkább a veszélyhelyzeti intézkedések miatt. Ha home office-ben dolgoztunk, akkor többnyire ki sem mozdultunk otthonról. Ha a munkahelyünkön, a benti munkakapcsolatokon kívül sem alkalom, sem tér nem volt arra, hogy baráti összejöveteleket tartsunk. Maradt az online tér vagy a telefon, ami azért korántsem olyan élményszerű, mint egy szombat esti kiruccanás valami kellemes helyre.

Ezekben az időkben mindennél jobban megérezhettük, mit jelent az, amikor a pszichológia azt mondja, hogyha minden lelki igényünk kielégítését a párunktól várjuk, akkor az nagyon erősen megterheli a kapcsolatunkat. Bezáródtunk, és csak a legszűkebb családi kapcsolatok maradtak. (A legnehezebb azoknak lehetett, akik teljesen egyedül éltek) Találkoztam olyan párokkal, akik arról számoltak be, hogy kisiskolás gyerekeik és a munkájuk mellett egyáltalán nem maradt idejük egymásra. A nagyszülők nem segíthettek, mindent egyedül kellett megoldaniuk, és ezért már fél éve egyszer sem ültek le vacsora után beszélgetni, csak  belehullottak az ágyba. A covid-helyzet az alvás-ébrenlét ritmusát is megváltoztatta, ráadásul könnyen lehet, hogy a pár tagjai számára eltérő mértékben. Míg a férj home officban dolgozott, addig a feleség a munkahelyén két műszakban, és így soha nem voltak összhangban, nem egyszerre keltek és nem egyszerre feküdtek. A baráti kapcsolatok hiányában minden szerepet a másiknak kellett (volna) betöltenie, ami feltehetőleg nem ment, és feltehetőleg feszültséget szült. Persze, az a jobbik eset, ha csak a baráti kapcsolatokat kellett nélkülözni, mert voltak, akiknek a munkahelyit is, mert nagyon hamar elbocsátották őket az állásukból. A gyerekek sem játszhattak együtt a barátaikkal, a kamaszok nem járhattak csapatostul, és csak elvétve találkozhattak egymással. A nagyszülők nem láthatták az unokáikat, egyedül kellett megoldaniuk minden nehézséget. Ha ezeket a hatásokat összeadjuk, akkor komoly feszültség jelenhetett meg a családok életében, amit nehezen lehetett feloldani, és könnyen lehet, hogy nem is sikerült. Ez önmagában gondot okozhatott szinte mindenhol, igazán nagy problémát azonban akkor jelentett, ha mindez valamilyen már meglévő, régi feszültségre terhelődött rá.

Egy hosszú ideje rosszul működő kapcsolatban ezek az új feszültségek robbanásszerű állapotot idézhettek elő. Amikor ugyanis nincs olyan baráti, munkahelyi vagy bármilyen külső kapcsolat, ahol megértésre és támaszra lelhetünk, sehol sem tudjuk kiengedni a gőzt, vagyis még panaszkodni sem lehet senkinek, ott az a bizonyos gőz bennmarad, és puskaporossá teszi a hangulatot. Nővédő szervezetektől tudjuk, hogy valóban megemelkedett a családon belüli erőszakos cselekedetek száma. Erősen valószínű az is, hogy ez a helyzet hamarosan a válási statisztikákban is tükröződni fog.

Ez a helyzet jól rávilágít arra, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a társadalom egészéből, a párkapcsolatunk nem egy sziget, amit körülbástyázhatunk, nagyon is hatással van rá minden, ami a külvilágban történik. Ha elveszítjük külső kapcsolatainkat, távolabbi ismerőseinket, barátainkat, akkor ez mindenképpen hatni fog arra, ahogy a most működünk.

Sokan lehetnek, akik most fontolgatják ilyen hatások miatt a válást. Nekik érdemes megvárni, amíg az életünk kicsit visszazökken a régi kerékvágásba, és a válásról nem ebben a krízishelyzet utáni lelkiállapotban hozzák meg a döntésüket. Az idő nem old meg semmit, közkeletű tévedés varázserejűnek feltüntetni, mert a konfliktusainkat az idő inkább csak elmélyíti. De ha az idők változnak, akkor annak jó hatásai is lehetnek. Ha visszatérnek régi, megszokott tevékenységeink, örömteli baráti találkozások várhatnak ránk, és végre megnyugszunk, akkor az pozitívan hathat vissza a párkapcsolatunkra, és kiderülhet, hogy amit visszafordíthatatlannak hittünk, még visszafordítható.

Üres fészek – űr a szívben

Már akkor, amikor kamaszodnak a gyermekeink, elkezdjük érezni szülőként, hogy nincs ránk szükség. Ami  persze, nem igaz, de az biztos, hogy ennek a szükségnek a minősége egészen más lesz, mint korábban. A fiaink és a lányaink sokszor szavakkal is kifejezik ezt, hogy nem kell már, hogy elmenjünk velük, hagyjuk őket békén, ne telepedjünk rájuk, boldogulnak ők egyedül is.

Soha nem felejtem el, amikor egy késő tavaszi reggelen a legidősebb fiam búcsúzáskor felszólított, nehogy megpusziljam őt az osztálytársai előtt! Egészen hátrahőköltem, egyáltalán nem számítottam erre. Hogyhogy ne pusziljam meg? Hiszen elmegy két napra osztálykirándulásra! Mit jelent ez? Hirtelen utálni kezdett? Nemrég még rajongva nézett rám, minden szavamat leste, és egyáltalán nem bánta, ha össze-vissza puszilgatom.

Egyszóval váratlan fordulatnak tűnt. Hiába tudtam, hogy igen, kamaszodik, igen, leválik, igen ez a dolga, igen, így van jól, és az volna a gond, ha nem ezt csinálná. Mert más az, amit tudunk a fejünkkel, és más, amit hirtelen érezni kezdünk. Például elutasítottságot, hogy nem kívánatos személyek lettünk egy eddig huszonnégyórásnak, letehetetlennek tűnő feladatban. Leértékelő, lekicsínylő vagy sokszor akár bántó megjegyzéseket kapunk összes szülői tevékenységünkről, a személyiségünkről, és arról, amit a világban teszünk.

Ha alapvetően jóban vagyunk magunkkal és a szülőségünkkel, akkor ezeket soha nem vesszük igazán komolyan, mert tudjuk, hogy kamaszodni sem könnyű, sőt mondhatjuk nagyon nehéz, rengeteg próbálgatással jár, hormonfröccsel, és hangulatingadozással, ami az átélőjének legalább annyira küzdelmes, mint azoknak, akik kísérik ezt a folyamatot.

Na, de a szülőnek sem könnyű. És most erről lesz szó, erről a szülői útról. Mert miközben kamasz gyerekünk elindul a leválás útján, és aminek a végén majd ott kell állnia önálló felnőttként, a szülőknek is be kell járniuk egy utat, az elengedés útját.

Sok későbbi probléma származhat abból, ha ez a folyamat nem megy végbe  elég jól.

Ha racionálisan közelítünk, akkor egyszerűnek tűnik a feladat, hiszen csak hátrább kell lépnünk egyet.  Ha viszont érzelmi szinten nézzük, akkor ez egyértelműen veszteségnek tűnik. Hiszen valaki elmegy, aki eddig jelen volt, szervezte az életünket, feladatot adott, munkát, szerepet, és nagyon mély és szeretetteli kapcsolódást is kínált egyben. Ha éppen átéljük ezt, akkor nem azt érezzük majd, hogy a fészek üres, hanem azt, hogy a szívünkben maradt egy fájdalmas űr.

Amikor szülők leszünk, akkor elemi szinten lesz szükség ránk, a gyerekeknek az életben maradása függ attól, hogy felvesszük-e magunkra ezt a felelősséget.  Anyaként a szoptatás, a táplálás feladatában nagyon mélyen átéljük, hogy valakinek, egy másik embernek a fejlődése, a fejlesztése a dolgunk. És miközben ez egy nagyon nehéz vállalás, és rendkívül sok áldozattal jár, megtisztelő és nemes is egyben, olyan értelemmel ruházza fel a mi életünket, ahogy talán semmi más. Apai oldalról is hasonló a helyzet, hiszen a család „táplálása” éltetése, legalább ennyire megtartó és felemelő feladat, miközben felelősség is, aminek számtalan nehézsége lehet.


Abban a pillanatban, amikor egy kisbaba a világra jön, létrejön a szülő-gyerek hierarchikus, alá-fölérendelt viszony. Ebben a szülő a döntéshozó, és ő az is, aki a felelősséget viseli a döntéseiért, a gyerek pedig az, aki élvezi vagy épp elszenvedi a szülői választásokat. Ez nem jelenti ugyanakkor, hogy a szülőnek nem volna dolga, hogy megértse és figyelembe vegye a gyermeki szempontokat! (sőt)  De azt igen, hogy a végső a döntéseket neki kell hoznia, és neki kell alakítania az élethelyzeteket is, amibe a gyerek kerül, vagyis neki kell fönt lennie. Elég nagy probléma származik abból, ha ez a helyzet megfordul, és valamiért a gyerek kerül fölérendelt szerepbe, ő az, aki “irányítja”, meghatározza a család életét. (Evészavaros gyerekeknél például előfordul, hogy az evésproblémákkal a gyerek gyakorlatilag “átveszi a hatalmat” a család felett, és a szülők életét is az határozza meg, hogy a gyerek mit hajlandó enni, hol és mikor. Odáig fajulhat a helyzet, hogy ennek alárendelődve választanak munkahelyet, mennek el nyaralni, vagy épp nem mennek sehová. )

A nagy csel az, hogy ennek a hierarchikus viszonynak fokozatosan enyhülnie kell, különösen a kamaszkor idején. Bár még hosszan meg kell maradnia a szülői kontrollnak, mégis egyre több döntési jogot kell átadni a „gyereknek”, és mire felnő, és kilép a közös életünk teréből, minden joggal felruházottnak kell lennie ahhoz, hogy elindíthassa a saját életét. A szülő-gyerek hierarchikus viszonyának pedig partneri, felnőtt-felnőtt viszonnyá kell alakulnia, amiben persze mindig marad egy csöppnyi hierarchikusság, de ez már inkább csak a tapasztalatnak, és a megtett útnak kell, hogy szóljon. Nincs benne gyermeki megfelelinvágyás, a “gyerek” már nem a szülőnek akar tetszeni, nem az ő kedvéért  dolgozik, és teszi azt, amit tesz, és nem tőle várja a szeretetet sem. Ahogy a szülő sem várja ezt a gyermekétől. Vagyis sem az anya, sem az apa nem innen, nem a gyerekétől akar szeretetet kapni, nem ebből táplálkozik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szeretet eltűnik ebből a viszonyból, hanem azt, hogy nem ez lesz a fő forrása, a hangsúlyok eltolódnak.

És itt jutunk el ahhoz, hogyan vezethet a kiürülő fészek párkapcsolati problémákhoz. Miért robbanhat fel egy kapcsolat ilyenkor sok-sok év házasság után. Miért érezhetik azt sokan, hogy most jött el a vége!

Ilyenkor ugyanis az az űr, amit a gyerek hagy, elviselhetetlenné válhat, ha a párkapcsolat romokban van, ha már régen nem alkalmas arra, hogy a szeretet iránti vágyunkat abban megéljük. Lehet, hogy ezt a képességét már régen elhagytuk valahol, csak korábban nem vettük észre, mert a gyerek, a  gyerekek betöltötték az űrt. Feladatot adtak, célt, úgy beosztották az időnket, hogy gondolkodni sem volt időnk, és persze lógtak, csüngtek a nyakunkon, szerettek minket, amennyire csak hagytuk!

Csakhogy ahhoz, hogy felnőtté váljanak, el kell tudni engedni őket, hogy elindulhassanak a saját útjukon, és ebben úgy segíthetjük őket leginkább, ha mi jól vagyunk, ha mi magunkkal is rendben vagyunk, van célunk, és van kedvünk is ahhoz, hogy megvalósítsuk a céljainkat. Például felfedezzük a lehetőségeinket, az újra kitáruló világot, és nem a gyerekeinktől várjuk, hogy boldoggá tegyenek bennünket!

Ez nem fog könnyen sikerülni, hiszen ez is egy olyan folyamat, ami nem zajlik le egyik pillanatról a másikra, és még akkor is nehéz, ha a párkapcsolatunk elég jó állapotban van. Ez azért lehet így, mert gyakorlatilag át kell programozni magunkat. Ez már a személyiségünk nem is tudom hányadik verziója lesz 3.0, vagy 4.0, sokadik javított kiadás. Szóval kikapcs, és újraindítás! És a kikapcs alatt persze, lehet sírni, hogy igen, véget ért valami, elmúlt egy korszak, nincsenek gyerekeink, se kicsik, se nagyok, és mi magunk is az életünknek egy következő szakaszába léptünk. Ezt nem elég tudni, át is kell érezni a fájdalmát, ez szükséges ahhoz, hogy az elmúlt korszakot le tudjuk zárni, el tudjuk temetni, mert csak így fut majd jól a következő verzió.

Igazi krízis akkor alakul ki, ha a párkapcsolatunkban már nagyobb törések vannak. Amikor kirepülnek a gyerekeink, akkor ez nagyon nyilvánvalóvá válik. A gyerekeink ugyanis gyakran megteszik nekünk azt a “szívességet”, hogy amíg vannak, elterelik a figyelmünket a megoldandó párkapcsolati problémákról. Aztán ők szépen kiszállnak a buliból (jó esetben) és maradunk mi, valamint az a nagy problémacsomag, amit a hosszú évek alatt összegyűjtögettünk. De ezek most szépen kibomlanak, és láthatóvá válnak. Többnyire megpróbálunk ugyanis ahhoz fordulni, aki ott maradt velünk, a társunkhoz. Próbálunk kezdeni valamit az életünkkel, a felszabaduló időnkkel, és felmerül, hogy elmehetnénk kirándulni, vagy hétvégére egy wellness programra, esetleg esténként játszhatnánk vagy beszélgethetnénk. Amikor a másik ezt értetlenül fogadja, vagy el is utasítja, mert nem akar utazni, és beszélgetni sem, akkor ez mély ütés lesz, amivel muszáj szembesülni. És miközben mi emiatt nyalogatjuk a sebeinket, a másik nem is érti, hogy miért kérünk olyasmit, amit eddig soha, miért várjuk azt, amit eddig nem! A gyerek felnőtt, kirepült, nincs pánik, ez az élet rendje, megyünk tovább!

Ebben a meg nem értésben azonban minden megkérdőjeleződhet, leginkább az, hogy miért is tartozunk akkor még össze, mi volt az, ami miatt eredendően összekapcsolódtunk, egyáltalán jó-e, hogy összekapcsolódtunk, mit rontottunk el, hogyan történt ez, bele kell-e nyugodni ebbe a kölcsönös meg nem értésbe, vagy lehet még javítani rajta, tudunk-e változni együtt, vagy már valójában vége.

Visszafelé is megkérdőjeleződnek dolgok, hogy ha most ennyire nem értjük egymást, akkor miben éltünk korábban?

Összességében mind-mind nagyon nehéz kérdés, amivel annál nehezebb szembesülni, minél régebben nem foglalkoztunk velük. Az üres fészek szindróma ilyenkor sokkszerű élmény. Nem önmagában a gyerekek kirepülése miatt, hanem a másodlagos hatása okán, amit a párkapcsolatra gyakorol.

Kivülállóak szempontjából boldognak tűnő házasságok robbanhatnak szét ilyenkor, a családtagok és az ismerősök nagy megrökönyödésére, sőt a saját magunk meglepetésére is, hiszen eddig, könnyen lehetséges, észre sem vettük, milyen kapcsolatban élünk. Mint egy kitörő vulkán, úgy dobhat felszínre rég eltemetett sérelmeket ez a helyzet, korábbi megoldatlanságokat, meg nem értettségeket, és fájdalmakat.

Vezethet ez a folyamat az elszakadáshoz is, ahhoz a felismeréshez, hogy nem szeretnénk tovább így folytatni. De lehetőségként is tekinthetünk rá, úgy, hogy a múltbeli sérelmek, fájdalmak megértése és feldolgozása után esélyünk van arra, hogy újraépítsük a kapcsolatunkat. Nem csak eltávolodást hozhat , hanem az ellenkezőjét is, igazi intimitást, amiben újra kötődhetünk egymáshoz, és felfedezhetjük, mennyire fontos a másik közelsége.

Válni nehéz! Első rész: Baljós jelek

Ha válási statisztikákat nézegetjük, és a növekvő arányokat vizsgáljuk, könnyen támadhat az az érzésünk, hogy válni egyre könnyebb. Sokan arról beszélnek, hogy már az emberek a párjukat is úgy cserélik le, amikor kiderül, hogy nem „működik”, mint egy autót. Nem akarják megjavítani, kidobják és kész. Ezzel azt sugallják, hogy ez a folyamat könnyen, egyik pillanatról a másikra megy vége, és nem jár túl sok lelki bonyodalommal sem. Én viszont meg vagyok győződve ennek az ellenkezőjéről,  arról, hogy válni nehéz, nagyon! Sokszor nem is sikerül, lásd: Hogyan ne váljunk el válás után című bejegyzésemet. Az egészen más kérdés, hogy közös megegyezés esetén ez valóban könnyen lezajlik – legalábbis, ami a jogi procedúrát illeti.

A korábbiakban már többször írtam arról, hogy a párnak a válás után sem sikerül elválnia, marad valamilyen kapocs közöttük, vagy érzelmi, vagy anyagi, ez lehet maga a gyermekelhelyezési per, a válási procedúra, ami paradox módon még hosszú évekre összeköti őket. Mindez azután történik, hogy meghozták a döntést, elválnak!

Csakhogy ennek a döntésnek a megszületéséig is gyakran rendkívül hosszú út vezet, sokszor évek telnek el kétségek között, bizonytalanságban, megcsalt vagy megcsaló félként. Aki ebben él, meg is szokta magyarázni a boldogtalanságnak ezt az állapotát, hogy hiszen ilyen a házasság, a párkapcsolat, mindig is ilyen volt, ilyenek a Nők/Férfiak, tűrni kell, nem szabad kiszállni, hisz annyi mindent átéltünk már együtt, és ott vannak a gyerekek is, satöbbi, satöbbi. Kétségek persze a legjobb kapcsolatban is lehetnek, rossz pillanatok, és gyakran nehéz eldönteni, hogy ami épp történik, az vajon arra utaló jel-e, hogy tényleg nem fog működni ez a kapcsolat, vagy valami átmeneti nehézség, ami megoldódik majd. Gyakorta abban reménykedünk, hogy majd MAGÁTÓL megoldódik, elfelejtődik, vagy abban, hogy majd a MÁSIK észhez tér, és isteni sugallatra hirtelen megértő lesz. Ez is megtörténhet, de az esetek többségében nem ez történik, hanem az, hogy éppen úgy, ahogy az évek telnek, gyűlnek és gyűlnek a megoldatlan konfliktusok. Hogy mikor szakad el a cérna, az teljesen egyéni, de egyszer csak el fog szakadni. Ezután pedig már csak két lehetősége marad a párnak, vagy elválnak, vagy együtt maradnak egy kihűlt kapcsolatban. Ilyenkor a párterapeutaként sem tehetünk csodát, bármennyire is szeretnénk! Ez akkor különösen fájdalmas segítői szempontból, hogyha a pár tagjai nem egyszerre távolodnak el egymástól, ebben nincs összhang, és miközben az egyik már meg van győződve arról, hogy csak a válás a jó út, addig a másik még kötődik, és szenved a kapcsolat elvesztésétől.

Amíg el nem szakad a cérna

Az a bizonyos cérna, ami elszakad, tűnhet úgy, hogy egyik pillanatról a másikra szakad el, hirtelen, minden előjel nélkül. A valóságban ez elég ritkán van így, mert mindig vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a cérna nem bírja túl sokáig. Magyarul nagyon sok minden próbára tehet egy párkapcsolatot, attól kezdve, hogy a pár tagjai nagyon különféle családokból érkeznek  olyan „egyszerű” krízisekig, mint az első gyermek megszületése. A  lényeg az, hogy amíg nem szakad el az a bizonyos cérna, addig VAN ESÉLYünk arra, hogy sokkal boldogabb kapcsolatban éljünk, hogy ne a válás felé vezető úton haladjunk, hanem az elköteleződés, az összetartozás, a meghitt együttlétek útján.  Ezzel csak azt szeretném sugallni, hogy mindig van visszaút, és soha nem késő változtatni! De ez csak akkor lehetséges, ha a valóságot látjuk, és nem azt, amit látni szeretnénk! Szembenézünk a fájdalmainkkal, a sérelmeinkkel, és ezzel párhuzamosan képesek vagyunk meghallgatni a másik fájdalmait és sérelmeit is!

Beférkőző rossz gondolatok

Most azonban azt vizsgáljuk meg, milyen lélektani út vezet a válásig, mennyi kétség és bizonytalanság kíséri, és azt, hogy ez bizony korántsem egyszerű út, rendkívül sok állomása van. Ebben a cikkben csak az első állomással foglalkozom most. Ez pedig az első beférkőző rossz gondolat állomása. Ebben a szakaszban még általában nem merül fel a válás gondolata, legalábbis komolyan nem, de keletkezik valamiféle rossz érzésünk, és egyszerre kétségeink támadnak afelől, hogy tényleg összeillünk-e. Gyakori, hogy ez az állapot egybeesik a szerelem rózsaszín szakaszának a végével, amikor elkezdjük látni a valós másikat, és nem csak a vágyaink kivetített képét. Olyan kérdések fogalmazódhatnak meg, hogy valóban ismerem-e a választottamat, ő ismer-e tényleg engem, egyáltalán kíváncsi-e rám igazán, fontos vagyok-e neki. Hirtelen feltűnhet, hogy mennyi mindenben nem értünk egyet, hogy más filmeket szeretünk nézni, és másképp képzeljük a nyaralásunkat. Valójában nem kellene megijednünk ezektől a különbségektől, mert minden párkapcsolatban lezajlik ez a folyamat. Aggodalomra akkor van ok, ha a természetesen jelentkező konfliktusokra nincs megoldás. De akkor is, ha azért nincs konfliktus, mert az egyik vagy a másik félnek olyan hiányos az önismerete, hogy nem tudja a másikétól eltérő véleményét megfogalmazni, nem tudja, mi baja van, csak valami homályos rossz érzés szorongatja a torkát.

Baljós jelek

A konfliktus, mint minden emberi kapcsolatban, meg fog jelenni, és ez önmagában nem baj. Baj akkor van, ahogy már említettem, ha a konfliktusnak nincs megoldása. Baljós jel lehet, ha az egyik fél azt tapasztalja, hogy míg ő törekedne a megbeszélésre, a megértésre, a másikban nincs erre hajlandóság. Hiába mondja el a véleményét, hiába érvel, ez nem számít, le van értékelve, vagy egyenesen hülyeségnek van bélyegezve. Előfordulhat, hogy egy konfliktusban nem lehet kompromisszumos megoldást találni, nem lehet középen találkozni, ezért csak az egyik fél szempontjai érvényesülnek. Ezzel sincs baj, akkor, ha előfordul fordítva is, és az ellenkező véleményt a másik nem hibának vagy gonoszságnak tünteti fel, hanem ellenkezőleg, érti, és átérzi. Tudja, hogy a másik miért érez így. Kölcsönösen kell erre törekedni, és ehhez pontosan el kell magyaráznunk a társunknak, hogy miért fontos nekünk mondjuk az, hogy zöld környezetben, családi házban éljünk, akkor is, ha a párunk vágya teljesülhet végül, nem a miénk, és a belvárosban élünk, ott, ahol kiváló a közlekedés, és a gyerekek gyalog is eljutnak az iskolába. A baljós jel ez esetben nem az, hogy „feladtuk” a vágyainkat, belementünk abba, hogy a másik elképzelése érvényesüljön, hanem az, ha a másik azt mondja, hogy vidéken, családi házban élni marhaság. Ilyenkor persze rögtön gondolhatjuk, hogy a társunk, akit nemrég még rajongva csodáltunk, egy érzéketlen tuskó. A kérdés az, hogy mi megpróbáltuk-e elmagyarázni neki valóban, nyugodt körülmények között, nem vádaskodva, hogy miért is fontos nekünk, mit is jelent az a „családi ház”.

Hasonlóképp rossz érzésekre adhat okot, ha a tágabb családtagok egyikével alakul ki a pár egyik-másik tagjának konfliktusa. Az anyóskonfliktusok, amelyek annyiszor megjelennek a viccekben, valójában párkapcsolati problémákat rejtenek. Az új pár gyakran nem tudja megvédeni a határait a szülői generációval szemben, a szülő-gyerek kapcsolat erősebb és szorosabb marad, mint a pár közötti. Erre gyanakodhatunk, ha az ifjú férj minden nap felhívja az édesanyját, és neki számol be a napi történésekről, az anyja vigasztalja és támogatja, vagy az anya szempontjainak kell megfelelni.  Fordítva is megtörténhet, ha az ifjú feleség édesanyja váratlanul megjelenik a pár lakásán, anélkül, hogy ezt bárkivel megbeszélné, majd kritikus megjegyzéseket tesz az ifjú pár életmódjára.  Probléma akkor keletkezik ebből, ha ezekkel az akciókkal sikerül éket verni a pár tagjai közé. Ez lassan, módszeresen is történhet, és ha a kötelék erősebb marad a szülő-gyerek között, mint a férj-feleség között, akkor a párkapcsolati egyensúly felborul. Lehetséges, hogy ennek kezdetben csak apró jelei vannak, például az anyós mondja meg, mi legyen a lakodalmas menü, és az ifjú férj szempontjait lesöprik az asztalról, és azért a menyasszony sem áll ki. Később folytatódhat azzal, hogy a szülők mondják meg, milyen legyen a tapéta a falon, hiszen ők fizetik az árát, és ez kezdetben még segítségnek is tűnhet. Valójában azonban ez is baljós jel, azt jelenti, nem sikerült igazán felnőtté válni, és felvállalni új életünket, amiben már elsősörben társak vagyunk és nem a szüleink gyerekei.

Ezekből a konfliktusokból nagyon sok aprócska tüskét szerezhetünk, sokáig talán nem is tulajdonítunk nekik jelentőséget, igyekszünk őket elfelejteni. Néhányat talán sikerül is.  De ez zsákutca, a válás vagy az elhidegülés felé terel bennünket. A megoldás nem a felejtés, és nem a konfliktusok szőnyeg alá söprése, hanem a másik meghallgatása, és megértése. Ezen az úton haladva juthatunk el a másik „hibáinak” „tökéletlenségeinek” a megbocsátásáig. A megbocsátásra azonban nincsen izom, ahogy Feldmár András szokta mondani. Szükséges hozzá, hogy a másik bocsánatot kérjen, és átérezze a mi sérelmünket, nem csak a fejével, hanem a szívével is. (és fordítva!!!) Ha ez nem sikerül, és csak színleg leszünk képesek a megbocsátásra, az is baljós jel, mert így nem lesz feloldás, lelki felengedés, és akkor a viták újra és újra fellángolnak majd.

Másik mozit nézünk

Egyáltalán nem könnyű felismerni azt a tényt, hogy a párkapcsolatunkban tényleg másik mozit nézünk, hogy mi ketten mennyire máshonnan és másképp látjuk a világot.

Azt gondoljuk ugyanis, hogy aki legközelebb áll hozzánk, akire az életünk minden pillanatában számítunk, annak értenie kell, hogy mit gondolunk, érzünk, mit élünk át. Belénk kell látnia. Ez elég erős vágy mindannyiunkban. Az az elképzelésünk ugyanis, hogyha ugyanazok az élményeink az együtt töltött időnkben, akkor ugyanazt is éljük át, hiszen egy eseménysor meglehetősen tényszerű. A pár például elmegy kirándulni, de út közben eltévednek. Erre a férj azzal a mondattal reagál hogy… mire a feleség azt válaszolja, hogy… Ennek mindkét fél szemszögéből nézve meg kell/ene egyeznie! Ha felvennénk a beszélgetésünket, minden bizonnyal ugyanaz a képsor és hangsor követné egymást. Csakhogy az emlékezet egész másképp tárolja az információkat. Egyeseket kihagy, másokat felnagyít, bizonyos információk objektív okokból nem jutnak el a hozzánk, mások azért nem, mert nem akarjuk, nem tudjuk őket meghallani.

De ez még csak az egyik, kisebbik része a problémának. A másik rész, hogy mindannyian másféle szemüveggel látunk és hallunk, sőt másik szemszögből is látjuk ugyanazt a valóságot. A kettő törvényszerűen különbözik egymástól, olykor egészen drámai módon. A terápiás üléseken számtalanszor találkozunk ezzel, gyakran még az olyan fontos és emlékezetes események is más színben tűnnek fel mint a lánykérés. A két fél egészen másképp emlékezhet például arra, ki tette meg efelé az első lépést. A nő úgy, hogy a férfi egyszer séta közben váratlanul megkérte a kezét, a férfi meg úgy, hogy a nő séta közben megkérdezte őt, mi a véleménye a házasságról. Erre vetette fel a férfi, hogy tényleg, mi miért is nem házasodunk már össze. Másféle történet, ugye? Miközben talán nem mindegy, hogy ki akarta ezt a házasságot, és mennyire.

Az emlékezet torzításain túl, van még egy nagyon fontos, másik összetevője is annak, hogy miért emlékezünk másképp. Méghozzá az, hogy ugyanaz az eseménysor egészen másképp hat ránk, másféle érzéseket kelt, és másféle gondolatok születnek  meg a nyomukban.  A mondatok, a szavak hatásáról pedig ritkán beszélünk, mindig csak azok igazságtartalmát vizsgáljuk. Például a férfi azt mondja a nőnek, hogy „mindig rendetlenségre jövök haza”. Egyrészt megvizsgálhatjuk, hogy igaz-e ez az állítás, hogy tényleg mindig rendetlenség van-e, amikor a férj hazatér. Tegyük fel, hogy ez az esetek többségében valóban így van. Vagyis, amikor a férfi ezt mondja, akkor „igaza” van. Ő azt szeretné, hogy rend legyen, amikor hazajön, és a társa ezt a vágyát nem teljesíti. De megnézhetjük ennek a mondatnak a hatását is, azt, hogy milyen érzéseket kelt a nőben ez a mondat. Nagy valószínűséggel az az érzés fog megjelenni, talán nem is kellőképpen tudatosan, hogy elégtelen vagyok, nem vagyok jó a másiknak, bánt engem, amiből nagyon könnyen azt a (többnyire téves) következtetést vonhatjuk le, hogy nem szeret már. Ez pedig szorongást fog okozni, ami az esetek többségében vagy dühöt vált ki, vagy bezárkózást. Az egyik esetben élénk veszekedés lesz a megjegyzés utóhatása, a másikban pedig napokig tartó “nemszólokhozzád”. Mondani sem kell, hogy egyik sem fogja megoldani az alapproblémát, és ami a fő témánk ezúttal, mindkét fél egészen másképp fog emlékezni az eseményekre! Elkezdenek két mozit nézni, amiben egyik sem tudja, mit lát, és mit érez a másik. A lényegről ugyanis nem esik szó, azokról a kérdésekről, hogy miért annyira fontos a férfinak a rend, tényleg az-e a fontos, vagy valami egészen más van a mélyben, és arról sem, miért “nem tud” a nő rendet csinálni. Milyen fizikai vagy lelki akadályai vannak ennek, vajon nem érzi-e magát egyedül, nincs-e rajta túl sok teher, vagy a veszekedés biztosítja épp a kellően nagy lelki távolságot a pár tagjai között…

Amint ez a fajta mintázat gyakorivá válik, úgy kezdenek el csak gyűlni és gyűlni a sérelmek mind a két oldalon. Mert ha csak az igazságot keressük, akkor nem törődünk a másikkal, gyakorlatilag csak a saját igazságunkat látjuk, a saját külön bejáratú mozitermünkből.

Ha másik utat választanánk, és nem szeretnénk eltávolodni, olykor legalább be kellene kukkantanunk a másik mozitermébe. Vajon ott milyen film megy, komédia, vagy tragédia? Nagyot tévedhetünk már a film műfaját illetően is, ha nem nézünk be soha, és akkor is rosszul járunk, ha csak túl későn kukkantunk át, a film vége felé, amikor már megállíthatatlanul halad a történet a végkifejlet felé.

Abban segíthetek, ha mást szeretnének!  Ha nem szeretnének egymástól eltávolodni, ha azt szeretnék, hogy ez a film alapjaiban legalább közös legyen. És persze, abban, hogy ennek a filmnek jó vége legyen!

Hová lett a bizalom?

A bizalom érzésének az elvesztése a válás egyik fontos előjele, bekövetkezhet hirtelen, egy nem várt eseménysor hatására, de sokkal gyakoribb, hogy szép lassan, folyamatosan épül le, apró lépéseken keresztül. Vagyis nincs minden veszve az első jeleknél, csak akkor, ha már dolgozni sem szeretnél ezen, ha feladtad, és nincs reményed sem arra, hogy a bizalom köztetek újra kialakulhat.

A bizalom a kapcsolat legfontosabb alapköve, e nélkül nem lesz működőképes. Ha a teljes hiányát éled át, akkor valójában nem is vagy kapcsolatban a szó lélektani értelmében.

Jó esetben a szerelem kezdeti fázisában, abban a bizonyos rózsaszín ködben, megéled azt, hogy mindenben számíthatsz a másikra, hogy segít neked, hogy támogat, ha bajba kerültél, nem hagy magadra, együtt érez veled, és megvigasztal. Ahogy azt is, hogy te is tudod ezt adni neki, nem erőből, hanem nagyon jóleső érzésekkel kísérve. A szerelem kezdeti nagy hormonlökete ugyan elmúlik, de mire elmúlik, létrejön (ideális esetben) a valódi felnőtt kötődés, a kölcsönös bizalom állapota, amiben igazán társa lesz valaki az életednek, nem maradsz egyedül. Ezt az állapotot lehet aztán tovább építeni, és lehet rombolni. Mind a kettő kis építőkockákból áll össze, és ha tudod, hogy mik ezek a kockák, mely kockák építenek, és melyek rombolnak, akkor van esélyed arra, hogy jól válassz, hogy boldog kapcsolatban maradj. A nehézséget épp ez a nem tudatosodás okozza, az, hogy nem vesszük észre, mit teszünk a kapcsolatunkba. Gyakran hallom a terápiás üléseken azt a mondatot, hogy miért is nem vettem észre a jeleket, miért nem voltam tudatában annak, hogy mi történik velünk. Megrázó tanúja lenni annak a felismerésnek is, amikor valaki szembesül azzal, hogy, amikor veszekedett, vagy kifejezte a dühét, akkor a szándéka az volt, hogy közelebb kerüljön a másikhoz, de épp ezzel ellentétes hatást váltott ki, egyre inkább távolodni kezdtek.  Mintha önmagunk ellen dolgoznánk…

A bizalom kényes és finom dolog, könnyen lerombolható, és nehezen rakható össze újra. Nem lehetetlen, persze, a párterápia segíthet benne, de ott sincs könnyű dolga senkinek. Türelem kell hozzá, idő, és még akkor sem kaphatunk garanciát arra, hogy a folyamat visszafordítható. A bizalom végeleges elvesztése pedig válóok. A válást mindig negatív jelzővel illetjük, pedig jobb megoldás, mintha csak látszat szerint maradna együtt a pár egy végletesen bizalomvesztett állapotban. Ha úgy élnek együtt, hogy csak kifelé mutatják, hogy tökéletes családot alkotnak, az rombolja a személyiséget, és nagyon gyakran a fizikai egészséget is. Ahogy egy kedves kliensem fogalmazott, az a lassú halál.

Sokan már csak a folyamat végén hajlandóak szembesülni a valósággal, amikor tényleg csak a bizalom morzsái maradtak és ilyenkor gyakran nincs visszaút.

A bizalomnak ugyanis finom szövedéke van, áll saját tapasztalatokból, családból hozott mintákból, de áll a kapcsolatban szerzett tapasztalatokból, ítéletekből, és történetekből, amelyeket közösen éltünk át. Olyasmi, amire vigyáznunk kell, és óvnunk, mint az egészségünket, mert sokkal jobban járunk a megelőzéssel, mintha már a betegséget kellene gyógyítanunk.

Miből láthatod, hogy a kapcsolatodban a bizalom nem túl erős? Hogy olyan kockák kerültek a párkapcsolatodba, amelyeknek talán nem kellett volna?

Néhány jel, a teljesség igénye nélkül:

  • Nem tudsz, nem mersz tőle segítséget kérni
  •  Nem számítasz rá, mert úgy gondolod, nem fog segíteni
  • Megválogatod, mit mondasz el neki
  • Akkor is féltékeny, ha emberek közé mész
  • Nem kér segítséget, inkább egyedül csinál mindent
  • Nem számít rád
  • Nem mond el mindent, titkolózik
  • Gyakran érzel féltékenységet
  • Nincsenek közös tervek
  • A barátoknak/ anyjának/ szomszédnak meséli (meséled el) el a gondjait/gondjaidat
  • Egyedül hoz/ol olyan döntéseket, amelyek mindkét felet érintik

Ezek olyan jelek, amelyeket jó, ha tudatosítasz. Már amennyiben felfedezed, hogy vannak. Gyakori, hogy nem tulajdonítunk annak jelentőséget, hogy a párunk milyen hosszan panaszkodik valaki másnak (vagy lehet, hogy nem is hosszan, de azért el-elkotyog idegeneknek is akár valamit) Ez önmagában nem volna baj, a baj az, hogy a problémafelvetés nem ott hangzik el, ahová tartozik, nem a kapcsolatban, hanem valahol máshol. Így esély sincs a megoldására. Az, aki a barátainak, barátnőnek panaszkodja ki magát, és otthon közben a gondjairól nem mer szót ejteni, az elvesztette a bizalmát, vagy annak egy jelentős részét, nem tudja, nem meri megosztani azt, ami bántja.

De vajon hogy jutunk el idáig?

Rendkívül sokféle „eszközünk” van erre, nagyon gyakran észre sem vesszük, hogy ilyesféle eszközöket használunk, mert az IGAZSÁGOT keressük, és azt gondoljuk, hogy nekünk van igazunk, amikor azt mondjuk, hogy te soha nem csinálsz rendet,  mert rendetlen vagy, például. De valójában ítélkeztünk, pálcát törtünk a másik felett. Az ítélkezésre aztán gyakran vagy a bezárkózás a válasz, vagy a visszacsapás, olyan mondatokkal,  hogy persze, hogy nem tudok rendet csinálni, mert te mindent rám hagysz, önző vagy és csak a saját dolgoddal foglalkozol. A visszacsapásra pedig érkezik majd egy újabb csapás és ez így mehet akár hosszú éveken keresztül. Mi lesz ennek a vége? Semmi jó. Egyre kevésbé hisszük majd, hogy a másik támogat bennünket, egyre inkább ellenségnek érezzük majd, és ha ellenség, akkor rögtön arra is kísérletet teszünk, hogy győzzünk. De az ellenségben az ember nem bízik… maximum fegyverszünetet köt vele egy időre.

Kritikus helyzetekben könnyen kicsúsznak olyan szavak is, amelyeket nap mint nap használunk, nem is vesszük észre őket, hogy te bolond vagy, nem vagy normális, pedig apró szögecskék ezek, amelyek kis sebeket okoznak, és szép lassan szinte észrevétlenül rombolják a bizalmat, és ezáltal magát a kapcsolatot. A lekicsinylés, a másik leértékelése, amikor olyasmit mondunk, hogy ez neked úgyse menne, szintén nem a pozitív építőkockák közé tartozik. Ahogy a másik megalázása, megszégyenítése sem. Minősített eset, amikor valaki ezt társaságban teszi, például a barátai előtt hozza szégyenbe a társát, vagy elmesél egy olyan történetet, ami megalázó lehet a másiknak. Gyakorta ezek a történetek vicces keretben jelennek meg, de a hatása, már amit a párkapcsolatra gyakorol, garantáltan nem lesz az.

A hibáztatás, a másik gyakori kritizálása sem bizalomépítő hatású, ennek lesz az az eredménye, hogy egyre kevesebb mindent osztunk meg a másikkal, egyre kevésbé lesz tudomásunk arról, mi zajlik benne, vagyis távolodni kezdünk.

Minden kritika és negatív megjegyzés bizalomvesztést okoz és ezért rombolja a kapcsolatot!

 Ez akkor is igaz, ha igazunk van, és a másik mondjuk valóban rendetlen. A kérdés mindig az, mi a fontosabb, az igazunk, a mi igazunk, a rend, vagy maga a kapcsolat?

A jó kérdés soha nem az, ha valamilyen problémába ütközünk, hogy ezt ki rontotta el, ki a felelős és a hibás ebben, hanem az, hogy ezt a problémát hogyan tudjuk mi ketten közösen megoldani. Ezen dolgozunk? vagy ítéletet hozunk, és felelőst keresünk?

Vedd észre a jót!

Mi az ami épít? Értelemszerűen mindennek az ellenkezője, a dicséret, az elismerés, a másik nagyrabecsülése, annak a keresése, hogy mi a jó a másikban. Fedezd fel a jót, vagy még inkább vedd észre, tudatosítsd, ne tekintsd természetesnek. És ejtsél róla szót! Mond ki! Nagyon gyakran hallgatunk a pozitív érzéseinkről, mintha valami szégyellni való dolog volna, fukarkodunk a dicsérettel, a bókkal, az elismeréssel. Ez afféle magyar nemzeti sajátosságnak is tűnik olykor, mintha kifejezetten szeretnénk szenvedni és csak az élet árnyékos oldaláról látni a világot, amelyben a másiknak is csak a hibái tűnnek fel, az erősségei alig. Az életünket át meg átszövi ez az alaphozzáállás, tapasztalhatjuk a munkahelyünkön, az iskolában, vagy a közlekedésben is akár. Mindenütt pusztító hatása van, de talán a legfájdalmasabb, ha a párkapcsolatunkban, a családunkban éljük át, mert ha ott nincs bizalom, akkor minden más is összeomlik.  

Megcsaltak és megcsalók

Valami alapvető szakad szét, amikor két ember közé beférkőzik egy harmadik. Olyan fájdalmat okoz, ami a férfiakat is zokogásra kényszeríti, kétségbeesésre, az élet kilátástalanságának átélésére. A gyomorba kést szúr, kínoz, nem enged enni, gondolkodni, élni. Megfog egészen, és nem lehet szabadulni, míg valahol nem kapunk feloldást.

A csalás mindent felforgat. Kifordít önmagadból, és felforgatja, átrendezi a kapcsolatot, a családot. Fájdalmas folyamat veszi kezdetét. Úgy, hogy közben kevéssé érthető, hogy miért is történik mindez, mert az agyunkban az érzelmek elöntenek mindent, és nem hagynak teret a gondolatoknak. Akár megcsalt vagy, akár megcsaló.

A helyzet nehéz, nagyon-nagyon az! Ezt leszögezhetjük.

Az életünk folyamában állhatunk mindkét oldalon, lehetünk megcsaltak és megcsalók, ez változhat, átkerülhetünk egyik szerepből a másikba. Mert ezek a szerepek nem öröklöttek vagy sorsszerűek, nagyrészt abból a helyzetből következnek, amelyben épp vagyunk, vagy pontosabban, amelyeket magunk is létrehoztunk. De bármelyik oldalra kerültünk is ezúttal, a helyzet azt üzeni, hogy muszáj foglalkozni a kapcsolattal, önmagaddal, azzal, hogyan élsz, és hogyan szeretnél élni! Végső kérdésekhez juttat el, hogy mi fontos neked az életben, és ahhoz, hogy most hol tartasz ebben.

Muszáj megnézned, milyen volt az a kapcsolat, amiben eddig éltél!

Muszáj megnézned, mi vezetett el odáig, hogy valamelyikőtök nyitottá vált a harmadikra!

Muszáj megnézned, mit tettél bele ebbe a kapcsolatba eddig, és mit nem! Mire vagy egyáltalán hajlandó! Mennyire biztos alapokon áll a kapcsolatod, mennyire szilárd az elkötelezettséged, mi is az, amit vársz a másiktól, és mi az, amit adni tudsz!

Muszáj megnézned, mennyire vagytok társai egymásnak, vagy csak „használtátok” a másikat valamire!

A harmadik, és a krízis, amit okoz, kényszerít erre a szembenézésre. És ez valójában jó. Mert olyan kérdések kerülhetnek felszínre, amelyek egyébként talán soha. Csak hordoztátok volna magatokban még éveken át… Nem könnyű ezekre a kérdésekre  válaszolni, nem is tudom, melyik a nehezebb, eljutni idáig, vagy szembenézni a fájdalommal, amit a megcsalás helyzete hoz.

Megcsaltak

Ha ezen az oldalon állsz, a fájdalom, és a kiszolgáltatottság érzése nagyon erős lehet. Átvágtak a palánkon, de amúgy rendesen! Mert nem erről volt szó! Nem erről volt szó, amikor hinni kezdtél ebben a kapcsolatban, amikor megbíztál a másikban, amikor elhitted, hogy a mesék veletek valóra válnak. Együtt öregedtek meg, és boldogan fogjátok egymás kezét életetek alkonyáig. Őszinteségről beszéltetek, hogy majd elmondtok a másiknak mindent. A teljességet ígértétek, amikor azt mondtátok egymásnak, mindig veled leszek, mindig számíthatsz rám, mindig te leszel az első!

És most ez a teljesség iránti vágy szertefoszlott, mert a másik becsapott, megcsalt, elfordult tőled.

Valami alapvető kérdőjeleződik meg ekkor, nem csak a párkapcsolatba vetett hit és a másik emberbe vetett bizalom, hanem általában a szerelembe, az életbe vetett hit is. Azért érint ilyen mélyen, mert az egyik legfontosabbat, a kötődést teszi próbára.

Mit is jelent ez?

A szerelem lángoló szakasza, amit a szenvedély ural, egy-két év után véget ér, helyére azonban belép valami, ami nagyon fontos, talán még fontosabb is, mint a lángoló szenvedély, és mégsem értékeljük eléggé, és ez a valami, a felnőtt kötődés. A társszerelem. Amiben jó esetben megélhetjük, hogy szeretünk és szeretve vagyunk, hogy fontosak vagyunk, hogy jól tudunk reagálni a másik igényeire, és a másik jól reagál a mieinkre. A másik elérhető érzelmileg, megért bennünket, és nem használ ki, felemel, és segít. És mindez visszafelé is igaz… De ha nem ennyire szép és tökéletes a kép, a kötés két ember között hosszabb együttélés után, akkor is ott van, és a kapcsolódás vágya paradox módon jelen van a hiányainkban is.

Ez a nagyon fontos kapocs az, ami sérül, amikor megjelenik a harmadik. Olyan mély fájdalmat okozva, ami még azokat is az érzelmekkel való küzdésre és szembenézésre kényszeríti, akiknek ez korábban egyáltalán nem volt szokásuk. Erős férfiak kezdenek sírni, és gyönyörű nők veszítik el önmagukba vetett hitüket. Hirtelen tényleg minden kérdőjeles lesz, és nehéz, mintha nem kapnánk levegőt.

Megcsalók

Ha ezen az oldalon állsz, akkor sem vagy könnyű helyzetben. Igazi érzelmi hullámvasúton ülsz, és nem nagyon érted, hogy hol a helyed, lebegsz két világ között, hol úgy érzed, hogy ide tartozol, hol úgy, hogy oda. Vagy nagyon is pontosan tudod, hogy hova, de nem mered bevallani még magadnak sem. Túl nagy és félelmetes változással kellene szembenézned. A változás pedig „véráldozatokkal” jár, és felmerül a kérdés, hogy vajon megéri-e? Megéri-e kilépni a régi kapcsolatból? Vagy megéri-e vállalni az újat, az ismeretlen kockázatát? Megéri-e feladni mindent? Megéri-e maradni, ha ugyanúgy folytatódik minden? Megéri-e menni, miközben a fél szíved és az életed a régi helyen marad? Össze-vissza kavarodnak az érvek és az érzelmek, ma így gondolod, holnap egészen máshogy, és nem nagyon látod a megoldást.

A megcsalók azért lehetnek mégis – egy fokkal – könnyebb helyzetben, mert ők tartják a kezükben a kontrollt. Vagy legalábbis úgy tűnik, hogy ők tartják, mert meghozhatják azt a döntést, hogy mennek vagy maradnak. Legalábbis addig, míg a másik fél nem dönt hirtelen helyettük… és dobálja, hajigálja ki a ruháikat az ablakon a sárba! Töri össze a számítógépüket, vagy veri szét a közös fürdőszobát. Mert bármi megtörténhet.

A megcsalóknak többnyire erős bűntudat-érzésük van, ami származhat morális elveikből, de annak a mély átérzéséből is, hogy tudják, mekkora fájdalmat okoztak, vagy okoznak mai is a másiknak. Ez annyira erősen jelentkezhet, hogy lehetetlenné teszi, hogy átlássák, milyen érzések kötik még a másikhoz valóban. (De ha már bűntudat sincs, akkor nagyon nagy az esélye annak, hogy az eredeti kapcsolatot már nem lehet megmenteni. Úgyhogy ennek az érzésnek a jelenléte mégis a kötődésről árulkodik.)

A megcsaló félnek tisztáznia kell magában, hogy mit is akar valójában, csak jelzést akar küldeni az eredeti társának, hogy hé, figyelj rám jobban, vagy ki akar szállni végleg. A válasz azért nehéz, mert a kettőt olykor nehéz elkülöníteni, és az új kapcsolat izgalmában könnyen össze is lehet keverni.

Feloldozás

Hogy mi a megoldás? Akármelyik oldalra is kerültél most, meg kell találnod az igazi válaszaidat. Legalábbis akkor, ha nem egy elhamvadt, kiüresedett kapcsolatban szeretnél élni. Nagyon sokan nem kapnak a megcsalás drámája után feloldozást, és úgy hordozzák ezt a történetet a kapcsolatuk szövedékében tovább, mint valami zárványt, ami egyszer volt, vége lett, és mélyre temetik, ne is lássák. Csakhogy ez a zárvány szivárogni kezd, kilyukad, és folyton hatással lesz mindenre, pusztító ereje szétterjed, ahogy a rákos sejt kezd el áttéteket rakni a test legtávolabbi pontjaira. Mérgez, és lassan megöl. Nem biztos, hogy konkrétan betegséget okoz, még az is előfordulhat, de az biztos, hogy a kapcsolatból kiöli a lelket, azt a kötődést bomlasztja fel, ami miatt érdemes a másikkal lenni, élni.

Ha nem akarod ezt, akkor muszáj válaszolni a kérdésekre. Ráadásul a legbelsőbb érzéseid szerint. Nem a felszínt kapirgálva.

Meg kell értened, hogyan, mivel jutottatok el idáig.

Meg kell értened, mi volt ebben a te részed, és mi a másiké.

Meg kell értened, hogyan hatottatok egymásra.

Meg kell értened, hogyan működhettek együtt jól, miben kell a változás.

Fel kell dolgoznotok a megcsalást.

A megcsalt félnek el kell jutnia az igazi megbocsátásig. (Ami nem a megbocsátás kényszerén alapszik)

A megcsalónak vissza kell találnia érzelmileg is a társához, át kell éreznie, hogy milyen fájdalmat okozott a társának, és jóvátétellel kell szolgálnia a megcsalt félnek.

Újra fel kell építeni a kölcsönös bizalmat!

Ezután már „csak” újra kell szervezni a kapcsolatot!

Nagyon nagy feladat. Lehet, hogy nem fog menni segítség, külső szem nélkül.

Ha így érzed, jelentkezz bátran!

A siker titka: Beszéljünk az érzéseinkről!

Van, amikor összeér az újságírói munkám a párterapeutáéval. Ez történt akkor is, amikor az érzelmek felismeréséről írtam a legutóbbi Nők Lapjába. A cikkhez az a tapasztalásom adta az ihletet, hogy nagyon sokan nem tudják, hogy egy-egy élethelyzetben milyen érzéseket élnek át, sőt nem is gondolják fontosnak, hogy ezen morfondírozzanak.

Kezdő terapeutaként az volt az első megrendítő felismerésem, hogy mennyire nem nézünk befelé, és hogy az érzések világába alig akarjuk beleengedni saját magunkat. Ma is, ha elkezdem a párokat kérdezgetni, hogy ki hogyan élt át egy adott helyzetet, milyen érzésekkel, akkor minduntalan eltérnek ettől a témától és elkezdenek a gyerekekről, a számlákról, a ház felújításának munkálatairól beszélni, és nekem újra és újra meg kell erősítenem, hogy jó, jó, de én nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy mit éltek át, milyen érzéseik voltak egy fontos pillanatban.

Olyan nagy lesz ilyenkor a csönd!

És színte én is érzem azt a kínt, a mélyre ásás kínját, ahogy kezdünk haladni befelé, és közben recsegnek-ropognak az eresztékek, mert le kell bontani ott belül valamit, hogy hozzáférjünk ezekhez a soha ki nem mondott dologhoz. Néha nagyon kemény odabent a föld, mert már régen nem kutakodott arrafelé senki.

De miért is ragaszkodom én ahhoz, hogy eljussunk az érzésig, és ne csak annyit tudjunk róla, hogy „rossz” volt, hanem legyen ennél valami megfoghatóbb?

Nem csak azért, mert egyénileg is fontos tudatosítani, hogy mit élünk át, mert ez minket is meghatároz. Hanem azért is, hogy a másik előtt is nyilvánvalóvá váljanak az átélt érzések, hiszen egy párterápiában ott ül a másik fél is, és végre hallhatja, és megértheti, mi zajlik a másikban. Azt hisszük, sokszor, hogy tudja, vagy legalábbis így szeretnénk hinni, közben könnyen lehet, hogy nem, vagy nem egészen úgy, ahogy mi gondoljuk. És ez bizony félreértésekhez vezet, félregondolásokhoz, elbeszélésekhez, olyan helyzetekhez, amelyeket jobb volna elkerülni.

Közhelynek tűnik, de közben nem az, hogy csak azt tudom mondani a másiknak, amiről magam is tudok. Ha nem vagyok képes legalább azt elmesélni neki, hogy figyelj, ezt ne csináld, mert nekem ez nem jó, mert nem is vagyok tudatában, hogy ez nekem nem jó, akkor lehetetlen elvárni a másiktól, hogy ehhez alkalmazkodjon!

A párkapcsolatok többségében az egyik fél jobban képes a saját érzéseinek a tudatosítására, mint a másik, és ezért az érdekeit is könnyebben érvényesíti. Elmondja, hogy mi baja van, miért érzi magát rosszul, és meg is kéri a másikat, hogy erre figyeljen. Ha valaki erre egyénileg képes, akkor valószínűleg jó az önismerete, gyakorlott a saját érzései felismerésében, és ezeket hatékonyan is tudja kommunikálni, vagyis úgy tűnik, minden rendben van vele, ezzel elboldogul. Ha valaki a saját egyéni terápiájában eljut idáig, akkor a terapeutája bátran útjára fogja bocsátani. De egy párterapeuta azt fogja mondani erre, hogy ez nagyon jó, és fontos, de csak az út feléig jutottunk.

Az érzések cseréje

Mert a sikeres párkapcsolathoz nem csak magunkra kell tudni figyelni, hanem a másikra is. Kimondunk egy mondatot, és az hatást gyakorol valahogyan a másikra. Mert a kimondott szónak a puszta, abszolút értelemben vett jelentésén túl is van egy üzenete, egy kapcsolati jelentése. Méghozzá abban a hatásában, amit kivált. Vajon mit vált ki, hogyan hat, amit mondunk?

Egy egyszerű mondat is képes olyan hatást kiváltani, ami meglepő, vagy olyasféle, amit egyáltalán nem akartunk.

Ha azt kérdezi például a hazatérő férj, hogy Mikor lesz vacsora? a felesége ezt  számtalan módon értheti, úgy, hogy „Hány órakor lesz vacsora?” – ez a mondat abszolút nyelvi értelme, de lehet úgy is érteni, hogy „Miért nincs MÉG vacsora?” Vagy úgy, hogy „SOHA nem csinálod meg időre a vacsorát!!” Vajon a kérdezőnek mi volt a szándéka, milyen érzései diktálták ezt a mondatot? Dühös volt, vagy egyszerűen csak éhes?  És milyen hatást váltott ki? Ha a feleség a „Hány órakor” értelemben értette a kérdést, akkor nyugodtan fog válaszolni, nem emeli fel a hangját. De ha a „miért nincs még vacsora?” értelmet tette magáévá, akkor sürgetettséget fog átélni, és azt, hogy elvárnak tőle valamit, amit ő nem tud teljesíteni, vagyis idegesen fog válaszolni, vagy visszavág, vagy magába húzódik. Sértett lesz, megbántódott, haragos, vagy elkedvetlenedik, kedélyállapot szerint.

A férj valószínűleg nem ezt a hatást akarta kiváltani, amikor feltette ezt a kérdést, és az ideges, sértett hangnem dühöt fog kiváltani belőle, hiszen ő csak annyit kérdezett, hogy mikor lesz vacsora. Gondolhatja, hogy a felesége baja, hogy ilyen rossz érzéseket élt át, ő tehet róla, hiszen neki nem állt szándékában megbántani.

Csakhogy, ha ezt a hatást magától függetlennek gondolja, soha nem fogja megérteni, mi történik közöttük.

Mert nem csak az a fontos, hogy mi történik bennünk belül, milyen érzéseket élünk át mi magunk, hanem az is, hogy mi történik a másikban, és ez a kettő hogyan hat egymásra. Ha erre nem vagyunk kíváncsiak, akkor soha nem fogjuk megérteni, hogyan működünk ketten együtt, mi az a folyamat, amiben vagyunk, amit ketten teremtettünk.

Hogy boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban éljünk, ne legyenek félreértések, és kisiklások, ahhoz az érzések folyamatos cseréjére van szükség, arra, hogy mondjam, hogy mit élek át, és tudjam azt is közben, hogy mit él át a másik, és milyen hatása van a mondataimnak őrá. Ez folyamatos, őszinte kommunikációt feltételez. Az őszinteség szót itt abban az értelmében használom, hogy azt mondom ki, amit valóban átélek, átérzek, és annak mondom ezt, akire tartozik. (nem a barátnőmnek /barátomnak/anyámnak, haveroknak, szomszédnak) Mert a másik csak akkor tud ehhez alkalmazkodni, akkor tudja ezeket figyelembe venni, ha tud róluk!!

A párok gyakran nincsenek tisztában az érzelmek cseréjének a jelentőségével. Azzal, hogyha elmarad, akkor egy idő után nem fogják érteni, hol és miben van a másik, eltávolodnak egymástól.

Van olyan párkapcsolat, ahol csak az egyik fél képes hozzájutni az érzelmeihez , és a másik nem, ilyenkor a kapcsolat megbillen, egyensúlytalan lesz, mert ha csak az egyik fél képes kimondani az emócióit, ott a másik kimondatlan érzéseire, vágyaira nem lehet reagálni sem.

A sikeres párkapcsolathoz az érzések oda vissza áramlása szükséges, hogy én magam értem, hogy mit élek át, és értem, hogy a másik mit él át, és tudatosan kommunikálok vele annak érdekében, hogy olyan hatást váltsak ki, ami a kapcsolatot építi és nem rombolja.

A feladat nem kicsi, és egy beragadt kapcsolatban hiába kezd el kíváncsiskodni az egyik, hogy megtudja, mi zajlik a másikban. Ha ez eddig nem volt szokás, akkor a másik ezt akár támadásnak, ellenőrzésnek is érezheti, nem valódi érdeklődésnek, ami  épp az ellenkező hatást fogja kiváltani. Ilyenkor új működésmódokat kell kialakítani, és ehhez gyakran már nem elég a jó szándék, szakember kell, párterapeuta, aki olyan biztonságos teret hoz létre, amelyben az érzések mindkét fél számára kimondhatóvá, megérthetővé  és elbírhatóvá válnak.

Veszekedj jól!

Ezt a cikket egy párkapcsolati szakértő előadásának a címe ihlette, aki arra ösztönöz bennünket, hogy  veszekedjünk kevesebbet, illetve béküljünk ki gyorsan. Mondhatom, hogy kissé felbosszantottam magam, mert már maga a cím azt a képzetet kelti, hogy a veszekedés egyfajta mumus, valami olyan rossz, amit lehetőleg el kell kerülnünk a párkapcsolatunkban. Kibékülni is „gyorsan” kell, ahogy eszünk egy fast food étteremben, különben valószínűleg elkövetkezik a világvége.

Természetesen értem, hogy veszekedni nem kellemes dolog, rossz érzés átélni a félelmet, az agressziót, a dühöt, és közben azt, hogy távolra kerülünk egymástól. A kérdésem mégis az, hogy tényleg biztos-e az, hogy a veszekedéseket el kell kerülni, mert az az ideális kapcsolat, ahol ilyesmi soha nem fordul elő. Azért teszem fel ezt a kérdést, mert a párterápiákon nagyon sokszor tapasztalom, hogy olyasmiről kell az üléseken beszélnünk, amiről otthon soha sem tudtak, inkább elfojtották a vágyaikat, az érzéseiket, a gondolataikat, csakhogy elkerüljék az ebből kialakuló konfliktust. Adott esetben, a kapcsolat végén, még gyakran azt is megfogalmazódik, hogy bárcsak többet veszekedtünk volna, mert ennek hiányában egy racionálisnak hitt kordinátarendszerben valahogy elfogyott a szenvedély.

És valóban, ha nem merjük kimondani az érzéseinket, a vágyainkat, akkor előbb-utóbb falak emelkednek közöttünk, aminek fokozatos eltávolodás és végül szakítás vagy válás is lehet a vége. Egyszóval igen súlyos következménye van annak, ha valaki nem meri vállalni önmagát a másik előtt, ha nem mer vele adott esetben konfrontálódni. A konfliktusok jó része ugyanis nem azért pusztító, mert van, mert létrejön, hanem azért, mert nem oldódik fel. (Nem véletlenül használom a „fel” igekötőt a „meg” helyett. Mert a konfliktus álláspontom szerint nem kompromisszumosan, félúton oldható meg, hanem egymás KÖLCSÖNÖS megértésében oldódik „fel”, és válik súlytalanná.)

Vagyis a veszekedéseket nem elkerülni kell, hanem vitává szelídíteni, adni neki egy olyan forgatókönyvet, ami elvezet ehhez a feloldódás élményhez.

Mert nincs olyan kapcsolat, ahol mindkét fél ugyanazt gondolja, érzi, ugyanarra vágyik, ezért a konfliktus szükségszerű velejárója az emberi kapcsolatoknak. Egy párkapcsolat nem attól jó, hogy soha nincs benne vita, ne adj isten veszekedés, hanem attól, hogy a felek képesek meghallgatni, megérteni a másik szempontjait, jól veszekedni, egy olyan forgatókönyvvel rendelkeznek, aminek a végén mindketten győztesnek érezhetik magukat, és nem azért, mert az lett vagy lesz a konfliktus vége, amihez az egyikük ragaszkodott, hanem azért, mert kölcsönösen átérzik, mi zajlott le a másikban.

Ez az a forgatókönyv, amiről kevés élményünk van, mert gyaníthatóan elég kevesen tapasztaltuk meg azt, hogy a szüleink jól veszekedtek, a konfliktusaikat el tudták rendezni, fel tudták oldani, és közben nem alázták meg egymást, és nem veszítették el egymásba vetett hitüket. A gyermeki énünk ezért retteg a veszekedéstől, hiszen az a megélése, hogy az egyik szülő a veszekedésben veszít, megaláztatást szenved el, háttérbe szorul. És ki az, aki ezt akarja? A veszekedésben tehát a vereségtől félünk, és nagyon nehezen tudjuk elképzelni, hogy mindketten jól járhatunk a végén.

Holott ez lehetséges! A forgatókönyvet, amely segíthet a fent említett előadó is ismerteti majd az előadásában, mert ennek lépései elmondhatóak néhány szóban. Én is írtam már erről egy korábbi bejegyzésem végén.

De valójában nem maga a forgatókönyv a lényeg, mert minden forgatókönyv félre csúszik, ha hiányzik az az attitűd, amivel a konfliktusainkhoz és a másikhoz hozzáállunk. Ez az attitűd viszont nem születik egyik pillanatról a másikra, egyetlen előadás vagy cikk hatására. Valamit mélyen, belül kell átalakítanunk ahhoz, hogy igazán partneri viszonyt legyünk képesek kialakítani a másikkal.

A másik mássága iránti mély tisztelet, és elfogadás kialakulása nélkül nem fog működni semmilyen forgatókönyv. Anélkül, hogy belátnánk, a másik szükségszerűen más, mert máshonnan, másféle családból jött, másféle értékekkel, tapasztalatokkal, és testi-lelki adottságokkal. De legalább ennyire kell hozzá az is, hogy merjük vállalni önmagunkat, mert szeretjük és tiszteljük magunkat annyira, hogy fontosnak tartjuk képviselni a saját értékeinket. Az önmagunk iránti érzett szeretet és tisztelet kialakítása is nagy belső munkát igényel azok számára, akik ezt nem hozzák magától értetődő természetességgel a gyerekkorukból, vagyis ez sem fog villámcsapásszerűen bekövetkezni. De sokat fejlődhet egy párterápiás folyamat alatt, amiben a felek lassan, egymást kölcsönösen támogatva és erősítve változhatnak.

Majd elválunk karácsony után

A karácsonyt még kibírjuk együtt, mondják ilyenkor sokan, mert a válás különösen rémisztő a karácsony fényei alatt. Egész pontosan az a rémisztő, hogy nem felelünk meg annak az idealisztikus képnek, ami bennünk él a tökéletes családról, és most azzal kell szembesülnünk a kapcsolat kudarcában, hogy ezt nem sikerült megközelítenünk sem, sőt a családot, mint illúziót is el kell gyászolnunk. Nagyon sokan érzik azt, hogy bármennyire is rosszul működik már a kapcsolatuk, a házasságuk, még kibírják együtt, karácsonyig nem veszíthetik el, így elhalasztják a döntést a kapcsolatról addig, amíg véget nem ér az év végi felhajtás.

A karácsony ma is az egyik legnagyobb ünnepünk, és rengeteg elvárás, szokás, hagyomány kapcsolódik hozzá. A nem keresztény emberek számára is igen fontos családi ünnep, aminek a szimbolikájában, és a hagyományaiban is az összetartozás és a szeretet jelenik meg. Olyasmit ünneplünk ilyenkor, ami egyetemes, vallástól független érték, mert emberi létezésünkben valóban a legfontosabbat ünnepeljük, azt a fajta kötődést, ami benntart minket a világban, reménnyel tölt el és hitet ad a legsötétebb napjaiban is az évnek.   

Bármennyire is eltávolodtunk már a saját ideáinktól, és próbáljuk racionálisan látni a helyzetünket, vagy egyenesen a cinikus távolságtartás állapotába kerültünk, a szenteste magánya senkit sem tölt el örömmel. A családról alkotott képünk, eszményeink elég jelentős mértékben a „szent családból” eredeztethetőek. A Kisjézus születése, az a fajta bensőséges kapcsolódás, ahogy az édesanyja a karjaiban tartja és szoptatja, a legmélyebb vágyainkat jeleníti meg, a teljes odafordulást, a feltétel nélküli szeretetet, azt a mély, intim, egészen testi szintű összefonódást, amelyben a közelség teljességét élhetjük meg. A karácsony az erre a fajta kötődésre való élethosszig tartó igényünket is megjeleníti, egyáltalán nem csoda, hogy nem szívesen válunk meg tőle.

Épp ezért különösen alkalmas ez az időszak arra, hogy számot vessünk azzal, hogyan is vagyunk jelen a saját családunkban.

Vajon nem valódi élethazugság-e egy olyan családban élni, ahol eredendő vágyaink közül már semmi sem teljesül? Vagy épp ellenkezőleg, a karácsony előtti szakítástól való félelmünk jelzi, hogy nagyon is sokféle kötelék van még közöttünk, amit korai lenne elvágni?

Ahhoz, hogy megértsünk valamit önmagunkból, nagyon hasznos elképzelni egy karácsonyt a válás után. Menjünk csak bele abba az érzésbe, hogy milyen egyedül fát venni, ajándékokat csomagolni, a szülőtársunk nélkül a gyerekekkel a karácsonyfa alatt állni! Milyen nélküle enni a karácsonyi vacsorát, és aztán egyedül bújni ágyba. Milyen reggel egyedül ébredni, és magányosan válaszolni a gyerekek Jézuskával kapcsolatos kérdéseire, vagy egyedül ápolni őket, ha betegek. Milyen egy félig berendezett albérletben ünnepelni, fele akkora pénzből, mint tavaly. Milyen ilyenkor rokonokat fogadni? Ki az, akivel két felnőtt szót válthatunk felnőtt dolgainkról? Van-e olyasvalaki, aki mellettünk áll, és kiknek kell a rosszalló tekintetével szembenéznünk. Vajon a szüleink hogyan fogadják majd a válást? Mit érzünk majd, ha ellenzik? Ki tudunk állni magunkért?

Nézzük csak meg, hogy vajon mit fogunk csinálni a következő hétvégén, amikor a volt házastársunknál lesznek épp a gyerekek és semmilyen feladatot nem adnak? Lesz-e egyáltalán valaki, akit felhívhatunk? Épp azon a napon, amit mindenki a családjának szán?

Megkönnyebbülés lesz ez vagy épphogy átok?

Az a jó, ha nem döntesz hirtelen, ha érlelgeted magadban a válaszokat, és ha kétségeid vannak, akkor inkább nem lépsz. Az érzéseink ugyanis elég különösek, nem mindig tudjuk őket pontosan dekódolni. Azt mondjuk, hogy a gyerekek miatt nem akarunk szakítani karácsony előtt, rájuk vagyunk tekintettel, de valójában mi viselnénk nehezen, ha minden felborulna. Vagy más ürügyeket találunk, például hogy a szüleink miatt nem válunk, akik „belehalnának” a tudatba, vagy a pénz, a ház miatt, amit együtt építettünk…

A kétség, bármire is fogjuk, valójában azt jelzi, valami még ott van abból a kötelékből, ami kialakult közöttünk, és sokkal nehezebben vágható el, mint képzeljük.  

I love családterápia!

Miért szeretem a családterápiát, miért gondolom, hogy érdemes a család- illetve párterápiát választani?

Egy mondatban összesűrítve, azért, mert a rendszer több tagját bombázza egyszerre, a család működésmódja alakítható át vele.

Miért fontos ez? Gyakran gondolunk úgy magunkra, mint teljesen független individuumokra, akik képesek önálló döntéseket hozni. Ez igaz is, meg nem is, mert valóban bírhatunk „önálló” véleménnyel, nézhetünk az életünkre, a döntéseinkre külső szemlélőként, de ahhoz, hogy valóban önálló véleményünk legyen, óriási erőfeszítést kell tennünk. Azért van ez így, mert családi kölcsönhatások hálózatában létezünk, minden egyes megnyilvánulásunk, reakciónak felfogható egy másik családtagunkra adott válaszként is. A született temperamentumunkon, energiaszintünkön, intelligencia-szintünkön, az extrovertált-introvertált beállítottságunkon túl, minden egyes megnyilvánulásunk a neveltetésünk függvényében alakul. Azaz a családi rendszerben jön létre az egyéniségünk. Ez határozza meg a szorongás-szintünket, a kötődési stílusunkat, a családi, a politikai narratíváinkat, a tanulásra való hajlandóságunkat, a szexualitáshoz, a sikerhez való viszonyunkat, a megküzdési mintáinkat, hogy utoljára a sok-sok részterületből még valami nagyon fontosat emeljek ki. Ha pedig komolyan vesszük, mélységében megértjük, hogy valóban a családi rendszer bonyolult hálózatában létezünk, akkor másképp fogunk reagálni egy-egy családtagunk problémájára is. Nem elszigetelt jelenségnek tekintjük, hanem olyasminek, ami a rendszer működéséből fakad.

Ezért van az, hogy a családterápiában

nem alkoholistáról beszélünk, hanem alkoholista családi rendszerről,

nem drogosról beszélünk, hanem drogos családi rendszerről

nem anorexiásról beszélünk, hanem anorexiás családi rendszerről

A család működése „termeli ki” ugyanis az alkoholistát, a drogost, az anorexiás tagot vagy a gyerekek más deviáns viselkedését, sőt a családtagok pszichoszomatikus tüneteit. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mindezért SOHA nem egyetlen családtag a felelős, hanem a rendszer minden egyes szereplője, SOHA nem az egyes emberrel van a gond, hanem magával a MŰKÖDÉSmóddal.

Ugyanakkor, és ez a családterápia egyik alaptézise, hogyha a rendszer egyetlen eleme megváltozik, akkor az egész rendszer működése is törvényszerűen meg fog változni. Ezért érdemes mindig egyéni terápiában is gondolkodni.

Miért hatékonyabb mégis (sok esetben) a család- és a párterápia?

Azért, mert egyedül változni nagyon nehéz. Azért nehéz, mert az egész rendszer nyomásával, sok esetben az ellenállásával kell egyéni szinten megküzdeni. Ha például egy családban a nő túlterhelt a házimunkával, a gyerekneveléssel, óriási ellenállással találhatja szemben magát, ha hirtelen ezeket a problémákat nem maga oldja meg, hanem megpróbál valami másikféle utat. Vagy ha egy férfi soha nem hallatta a hangját, de most megerősödött önmagában, és hirtelen, felborítva a régi egyensúlyt, elkezdi vállalni a véleményét. Ha a rendszer merev, akkor szét is feszítheti azt egészen, vagyis az egyén változása a rendszer széthullásához – akár váláshoz, szakításhoz is vezethet. Pár- illetve családterápiában lehetőség van viszont arra, hogy ezek a változások egyszerre, kis lépéseken keresztül történjenek meg. Ahogy az eddig alárendelődő fél meri egyre inkább felvállalni önmagát, a véleményét, úgy képes figyelembe venni a másik a tőle eltérő álláspontot. Ilyenkor a meginduló változás egymást erősítheti, mert rögtön érzékelni fogják mind a ketten a változás hasznát, az elmélyülő, egyre bensőségesebbé váló kapcsolatot.  

Annak pedig, aki a tüneteivel tükrözi a családi rendszer működését, kifejezetten heroikus küzdelmet kell folytatnia, ha egyedül akar megküzdeni a saját gondjaival (alkoholizmusával, függőségeivel, pszichoszomatikus betegségeivel, vagy valamilyen deviáns viselkedésével). Különösen így van ez, ha gyerekként vagy kamaszként viszi a rendszer tüneteit. Nem véletlen, hogy azok a csoportok, terápiás megoldások, rehabilitációs központok, ahol alkoholistákkal, vagy épp drogosokkal foglalkoznak, olyan kis hatékonysággal működnek. Ha el is indul az egyéni szintű változás, ez abban a pillanatban visszafordulhat, ahogy a kliens visszatér a saját családjába. Visszazuhan ugyanis ugyanabba a rendszerbe, ahonnan elindult, és ha a rendszer működése nem változik, óriási lesz az esély arra, hogy ugyanazokhoz a rossz mintákhoz tér vissza, mint amit kezdetben gyakorolt. A rendszer maga kényszeríti erre.

Mi lehet a hatékony megoldás?

Talán elfogult vagyok, de hiszem, hogy ez a családterápia vagy a párterápia, attól függően, hogy a gyerekek hajlandóak-e részt venni a rendszer működésének az átalakításában. (kamaszok sokszor ellenállnak)  A párterápia azért lehet megoldás a gyerekek részvétele nélkül is, mert a rendszert nem a gyerekek működtetik és határozzák meg, hanem az abban együttműködő felnőttek, a szülőpár. Vagy azok a felnőttek, és ezt ma fontos hangsúlyozni, akik a gyerekek nevelésében részt vesznek. Legyenek ők bármilyen neműek és státuszúak. Ha ők elkezdenek dolgozni a kapcsolatukon, a gyereknevelési módszereiken, a rendszer változni fog, és a gyerekek, a kamaszok megszabadulhatnak a családi rendszer tüneteitől.

vagyis és összességében:

I LOVE családterápia!

#Ilovefamilytherapy#

Rendesen elválni!

Az előző blogbejegyzésemben azt a közvélekedéssel ellentétes véleményemet fejtettem ki, hogy válni nagyon nehéz.  Most úgy folytatnám, hogy nagyon sok esetben nem is szokott sikerülni,  és ennek rengeteg káros következménye van. Jogilag persze, megtörténik a válás, előbb vagy utóbb, de aztán a valódi válás, ami érzelmi szinte is lezajlik, kevéssé sikerül, vagy csak felemás módon. Ez sajnos, paradox módon még nehezebb folyamat, ha “csak” egy együttélést kell megszakítani, különösen, ha ott gyermek is született. Bármennyire is furcsa ugyanis, a válás könnyebb akkor, ha volt esküvő. A jogi procedúra közben ugyanis esélyünk van érzelmileg is megérkezni újra abba az érzésbe, hogy már nem tartozunk össze. De még a jogi válás sem jelent garanciát arra, hogy az érzelmi válás megtörtént, vagyis nagyon nehezen válunk el rendesen! Valójában erről szólt egy korábbi bejegyzésem is a


Ebben rengeteg gyakorlati példát hoztam arra, milyen jelei lehetnek annak, hogy a válás nem történt meg. Most ennek a jelenségnek az érzelmi tényezőit venném górcső alá, nézzük meg először azt, miféle tünetei vannak ennek a meg nem történt válásnak! Hogyan ismerheted fel, hogy még mindig kötődsz ahhoz a társadhoz, akitől a felszínen válni szeretnél?

Tagadás

“Már nem érdekel” -, mondják sokan, és ez egy olyan mondat, ami jónak tűnik. Elsőre. Mert valóban az volna a jó, ha a másik már tényleg nem érdekelne. Csakhogy ez a mondat rendkívüli érzelmi töltéssel szokott elhangzani. Magdi, például, aki harminc(!) évvel ezelőtt vált el gyermekei apjától, ezt mondta, amikor megemlítettem, hogy esetleg a közös lányuk esküvőjén összefuthatnának. Persze, lehetséges, válaszolta, mert már nem érdekel az exem, de közben remegni kezdett a hangja, és gyorsan fel kellett állnia a székből, ahol előzőleg nyugodtan ült. Majd bővebben kifejtette, miért nem érdekli az a pasi, aki harminc éve elhagyta, és azóta feléje sem nézett a gyerekeknek. Mindezt olyan érzelmileg túlfűtött hangon mesélte el, mintha  nem telt volna el közben harminc év, hanem tegnap történt volna.!

Mert a “nem érdekel” szókapcsolat valójában azt jelentette, nagyon fáj, ma is, ami történt, teljesen egyedül maradtam, teljesen tehetetlen vagyok!

Hasonlókat jelent az a mondat is, hogy „nem találkozom az exemmel, lezártam azt a kapcsolatot!” Ez is jól hangzik. Elsőre. A felszínen. Csakhogy a „nem találkozom” nem azt jelenti, hogy lezártam, éppen ellenkezőleg, azt jelenti, hogy nem találkozom vele, mert túlságosan felkavarna a találkozás, nem merek vele találkozni, mert nagyon rosszul érezném magam. A fájdalom beismerése ugyanis, hogy a másik (az a szemét!) fájdalmat okoz (még mindig) nekünk, sokkal nehezebb, mint gondolnánk. Nem is vállaljuk.

Harag, gyűlölet, negatív érzések

A fájdalom helyett inkább más  érzéseket engedünk útjukra, a haragot, a gyűlölet, a dühöt, ezek sokkal könnyebben elérhetők, és könnyebben vállalhatók, mint a fájdalom.  A legtöbb ember számára ezeknek az érzéseknek a megjelenése azt jelenti, hogy elmúlt nem csak a szerelem, hanem a szeretet is. Haragszom rád, sőt egyenesen gyűlöllek, mondjuk, tehát már nem szeretlek! A helyzet viszont az, hogy ez egyszerűen tévedés. Ezeknek az érzéseknek a jelenléte valójában arról árulkodik, hogy nagyon is ott van a kötődés közöttünk. Gondoljunk csak bele, akit nem szeretünk, vagy nem szerettünk soha, arra nem haragszunk, és biztosan nem gyűlölünk, legfeljebb bosszankodunk a tettei miatt egy rövid ideig. A válási krízis alatt megjelenő erőteljes negatív érzések ezért még reményre adnak okot, arra, hogy a kapcsolatban még olyan erők vannak, ami miatt még folytatható (lehetne). Természetesen csak akkor, ha a negatív érzések mögött álló konfliktusokat sikerül közösen rendezni.  És sikerül a gyűlöletünk mögé nézni, és megvizsgálni, milyen szükségleteink nem teljesültek, amelyek miatt most így érzünk. A legtöbbször azért gyűlölünk, mert a legfontosabb szükségletünk, a szeretet iránti igényünk, nem elégül ki. A válást fontolgató pároknak ezt nagyon nehéz beismerniük, hiszen miért is vágynának szeretetre a másiktól, mikor annyi fájdalmat okoztak már egymásnak.  És ha ezt mégis, valamilyen csoda folytán, beismernék, akkor kiszolgáltatottak lennének, és a másik még több fájdalmat okozna nekik. Szóval nehéz ügy… (nem biztos, hogy megy terapeuta nélkül)

Titkos féltékenység

Nagyon sok jele lehet még, hogy nem váltál el teljesen, ilyen például, hogy nem a volt társadat gyűlölöd, hanem annak új választottját. Persze, nem ennyire őszintén jelenik ez meg, sokkal inkább olyan elejtett megjegyzésekben, hogy „mekkora bunkó az utód”, „micsoda cuccokat hord”, „édes kis cicababa”, „ez egy senki” és egyéb leértékelő megjegyzéseket teszel, amelyek mind a féltékenységet próbálják álcázni. Csakhogy ez a féltékenység azt jelzi, hogy van ott még valami érzés, kötelék, vékonyka szál, aminek nem kellene.

Ehhez hasonlóan, ha rossz érzéseket kelt, hogy a volt társad új partnerével találkozz, hogy vele, ne adj isten egy levegőt szívj, akkor a helyzet hasonló. Még mindig ott van az a kapocs, ami a másikhoz köt, amitől féltékeny, űzött, fájdalommal teli leszel.

Ugyanez a helyzet, ha a volt társad új gyereke kelt benned rossz érzéket, ha a jelenlétét sem tudod elviselni egy rövid időre sem. Talán nem is kell elmagyaráznom, hogy miért, hiszen ez a gyerek a megtestesülése lehet a ti kudarcotoknak, és az ő újrakezdésének, ami viszont NEKED fáj.

Ha ilyen érzéseket tapasztalsz magadon, nem a másikat kell javítóba küldened, mert ezekkel az érzésekkel neked van dolgod!

Mi történik, ha nem teszed, ha mindezekkel az érzésekkel nem kezdesz valamit, és nem válsz el rendesen?

Az első, amit tisztáznunk kell, hogy az idő nem segít, nem fogja begyógyítani a sebeket, ez szintén a közkeletű tévedések sorába tartozik. Egy dologban segíthet, hogy nyugodtabb leszel, de az idő önmagában nem fog elrendezni semmit, és ha nem kezdesz ezekkel az érzésekkel valamit, akkor még harminc év után is hurcolod majd magaddal, akár a cikk elején idézett Magdi.

Ez azonban nagyon veszélyes a jövendő boldogságodra nézve. Számtalan dologban akadályozhat meg ez a feldolgozatlanság.

Nem lesz új kapcsolatod

vagy

Nem tudsz elköteleződni egy új kapcsolatban

vagy

Nem fog működni az új kapcsolatod

vagy

Az új partnered sérül

vagy

A gyerekeid sérülnek

vagy

Te magad sérülsz,

esetleg ez mind egyszerre.

Miért nem lesz új kapcsolatod?

Azért, mert aki még érzelmileg nem vált el, azt fogva tartják a saját negatív érzései, az nem látja meg azt sem, aki az orra előtt van. A negatív érzések és végső soron a fájdalom elnyomásához annyi sok energiára van szükségünk, hogy nem marad szabad vegyértékünk. Mindent felemészt, eléget az az energia, ami ahhoz kell, hogy úgy tegyünk, minden rendben van! Egy új párkapcsolat ebben az érzelmi helyzetben lehetetlen.

Miért nem tudsz elköteleződni egy új kapcsolatban?

Azért, mert aki még érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes teljes szívéből arra figyelni, akit újonnan választott. A negatív érzések és végső soron a fájdalom elnyomása rengeteg energiát használ el, ezért ez nem is sikerülhet. Az előző kapcsolat kudarca pedig egyúttal azt is jelenti, ami persze téveszme, hogy egy új sem sikerülhet, vagyis elköteleződni veszélyes! (Minden férfi/nő egyforma! felkiáltás szokott kapcsolódni a jelenséghez, senkiben sem lehet megbízni. )

Miért nem fog működni az új kapcsolatod?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes teljes szívéből arra figyelni, aki mellette él. A negatív érzések, és végső soron a fájdalom elnyomása rengeteg energiát von el, ezért nem tudsz igazán jelen lenni a másik számára, amit ő is érzékelni fog. Érezni fogja az összerezzenéseidből, abból, hogy mennyire figyelsz a volt partnered minden kérésére, jelzésére, még akkor is, ha ezek negatívak, hogy érzelmileg nem itt vagy, nem vele élsz, hanem a múltban, a másikkal. Mindez konfliktusokat szül majd, amelyeket nehéz lesz tisztázni, mert nem így jelennek meg, nem ilyen tisztán, hanem apróságokban, a szokások különbözőségeiben, politikai vitákban, gyereknevelési kérdésekben, egyszóval álcázott formában. Kimondani ugyanis, hogy még mindig kötődsz valamilyen szinten a másikhoz, képtelenségnek tűnik.

Miért sérül a másik?

Nagyjából érvényes minden, amit az előző pontban leírtam. Összefolgalva azért, mert nincs elég energiád, hogy az új társadra figyelj, mert leköt az előző. Az új társad pedig ettől leértékertnek fogja érzeni magát.

Miért sérülnek a gyerekek?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes a gyerekei előtt a volt társát pozitív színben feltüntetni, haragszik rá, leértékeli, olyan jelzőkkel illeti, amelyeknek ugyan lehet valóságtartalma, de mégis csak a lemez egyik oldalának az igazsága. A gyerekek azért sérülnek ebben, mert ők mindkét szülőhöz szeretnének kötődni, mert mindkét szülőjük iránt lojalitást éreznek. Ha el kell titkolniuk valamelyikük iránti érzéseiket, nehogy megbántsák a másikat, akkor kivágnak magukból valamit, valamit, ami egyébként a lelki fejlődésük szempontjából nagyon fontos lenne, a fél szívüket, a fél családjukat. Ha nem lehetnek jól mindkét szülőjüknél, akkor a másik felüket el kell titkolniuk, és ebben egész biztosan megsérülnek. Vagyis nem önmagában a válás miatt sérülnek, hanem ettől! Ha nem szerethetik egyszerre mindkét szülőjüket.

Miért sérülsz te magad?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, azt fogva tartják a saját negatív érzései. Ezeknek a negatív érzéseknek, és végső soron a fájdalomnak az elnyomása rengeteg energiát von el, ezért nem tudsz benne lenni a saját életedben, nem tudsz jelen lenni az itt és mostban, ezért nem tudsz jól működő kapcsolatokat felépíteni, ez pedig a világról és az emberekről alkotott képedet is negatívan befolyásolja majd. Nem hiszel majd, a szeretetben, a boldog kapcsolatokban, kiegyensúlyozatlan leszel, boldogtalan, és reményvesztett. Közben akár habzsolhatod is az életet, de akár vissza is húzódhatsz, begubózhatsz végleg, de ez csak két végpontja lesz egy régi, elvarratlan történetnek, amit azóta sem sikerült megemésztened.

Ha másképp szeretnéd, van segítség.

Keress!

A válás sokkja

Nagyon sokan hangoztatják, hogy manapság könnyen válunk, könnyen hozzuk meg ezt a döntést, nézzük csak meg a válási statisztikákat, a házasságok közel fele válással végződik, és egyébként is ejnye-bejnye, micsoda világban élünk! Bezzeg régen nem váltak el az emberek, a házasság csodálatos intézményében élték le az életüket nagy-nagy boldogságban.

„Amikor manapság valaki – többnyire nosztalgikusan – a családi élet régenvolt rendjét emlegeti, a legritkább esetben szokta pontosan meghatározni, mikor is volt az a „régen”, sem azt, melyik társadalmi réteghez tartoztak azok a férfiak és nők, akik megjelennek lelki szemei előtt. Valójában legtöbben, anélkül hogy tudnák,  a 19. és a 20. század közepe közötti polgári családideált általánosítják időtlenné.” – írja Fónagy Zoltán, történész, a blogjában, aki több bejegyzésében is  kérdésessé teszi idillikus elképzeléseinket az egykori házassági boldogságról. Ha közelről kezdjük el ugyanis vizsgálni a régvolt családok történetét, hamar kiderül, hogy az egyáltalán nem volt olyan felhőtlen, mint ahogy most képzelni szeretjük. Sőt! Maga a házasság sem azért köttetett, hogy boldogok legyünk benne, a szerelmi házasság ugyanis a polgárosodás terméke.

https://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/01/12/a_szerelmi_hazassagh

A boldogság nem volt szempont

A szerelmet, az érzelmeket ugyanis múlékonynak tartották, légvárnak, amelyre nem lehet építeni. Senki nem a boldogságot várta a házasságtól, hanem olyan biztos keretet, amelyben felnőhetnek a gyerekek, és amely a felek számára megfelelő anyagi környezetet teremt.  Hogy boldogok leszünk-e végül ebben a kapcsolatban, életünk hátralévő részében, nem volt szempont.

Egykori elődeim, a házassági tanácsadók, immár a polgárosodás idején, azt az álláspontot képviselték, hogy az anyagi kérdések legalább annyira számítanak, mint az érzelmek, az egymás iránti vonzódás. (Hogy mi, mai családterapeuták mit mondanunk ugyanerről a kérdésről, arról majd később, de annyit elöljáróban elárulhatok, hogy a szerelemnek és a hosszú távú (érzelmi) elköteleződésnek, sokkal nagyobb szerepet tulajdonítunk). Minden esetre mindössze nagyjából kétszáz éve honosult meg a házasság és a boldogság fogalmának összekapcsolása, vagyis, ha valaki egykor nem volt boldog a házasságában, az valójában nem számított, az egyéni boldogság, fogalmazzunk úgy, nem volt az élet központi kérdése. A házasság fennmaradt akkor is, ha a felek élete veszekedéssel, konfliktusokkal, külső kapcsolatok fenntartásával járt együtt, mert a válás jogi procedúrája valóban nehézkes volt, és csak különleges esetekben volt egyáltalán lehetséges, és a közös megegyezés nem volt az opciók között. A boldog és a boldogtalan házasságok fennmaradása pedig azt is jelenti nekünk, az utódok számára, hogy ősapáink és ősanyáink egykori boldogtalan kapcsolati megoldásait is hordozzuk magunkban mind epigenetikusan, mind pedig a tanult viselkedés szintjén. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy ezeket a konfliktusaikat valóban megoldották, valóban megértették a másikat, és megbocsátottak egymásnak mondjuk a harmadik megjelenését követően, és ezzel a megelégedéssel folytatták a közös életüket. Kétlem, hogy így történt, sokkal inkább jegelték, szőnyeg alá söpörték a problémáikat, becsukták a szemüket és mentek tovább gazdasági egységként, de nem társként és szövetségesként. Ha nem így lenne, ha csak a boldogság mintáit hordoznánk, akkor nem válnánk el ma közel fele arányban. Mindenki idézze fel a saját nagyszülei történetét. Ha lehet, mind a négyét, így saját példáján keresztül láthatja majd, mennyi megoldatlansággal, mennyi fájdalommal járt az együttélés akkor is. De ugyanakkor találni fog jó példákat, erősségeket, számtalan családi értéket is. Az azonban gyanítható, hogy a konfliktuskezelésnek kevés jó példáját hozzuk örökségként magunkkal. Ez a mai „eredményeinken” látszik legjobban. Valószínűleg a válások aránya nem volna ilyen magas, ha ebben jobbak lennénk.

Régi örökség mai hatása

A válás, álláspontom szerint, ugyan mai jelenség, de az okai nem csak maiak, múltban gyökerező okai is vannak, amelyeket mi, családterapeuták, transzgenerációs hatásoknak nevezünk. Mire gondolok? Az az anya, például, aki a második világháborúban vesztette el a férjét, ugyan nem vált el, sőt haláláig siratta a társát, de a gyerekét mégis egyedül kellett felnevelnie. A fia, aki az én nagybátyám volt, egyáltalán nem tudta, nem tapasztalta meg, hogyan kell egy kapcsolatban működni, hiszen soha nem látta a szüleit együtt. Nem tudta, hogyan reagál egy férfi, nem látta, hogyan gondoskodik egy apa a fiáról. Ezért, amikor megházasodott, a házassága néhány hónap alatt tönkre ment. Alkoholista lett és egy hideg éjszakán megfagyott a saját háza mellett.

Minden családban fellelhetők hasonló történetek. És világháború sem kell ahhoz, hogy egy régi konfliktus megoldatlanságát a következő generáció is megérezze. A szerzett házasságok, a szülők megegyezése alapján létrejött házasságok között (erre is tudnék családi példát említeni) nagyon sok lehetett a boldogtalan, ezek közös jellemzője pedig nem a konfliktusmegoldások kifinomult technikája volt, feltehetőleg. Inkább az, hogy a konfliktusok, mivel senki sem volt érdekelt abban, hogy megoldja azokat, inkább csak mélyültek az idő múlásával, és nem oldódtak fel. Ezt pedig látták a gyerekek, egész pontosan nem látták, hogyan kell a vitákat, a veszekedéseket mindkét fél számára megnyugtató módon lezárni, és ezt a hiányt vitték tovább a saját kapcsolataikban. Az eredmény itt látható:

https://demografia.hu/kiadvanyokonline/index.php/demografiaiportre/article/download/2729/2642/

A válási mutatóink szerint 2008-ban értük el válási statisztikákban a csúcsot, akkor a házasságok csaknem felében, 46%-ában lehetett válásra számítani. A 2010-es évek eleje óta ebben némiképp csökkenő tendencia figyelhető meg: 2016-ban a házasságok mintegy 42%-a végződött válással. Ez meglehetősen magas szám, az 1876-os majdnem nullához viszonyítva, egész biztosan.

A válás jogi procedúrájának könnyebbsége azonban nem jelenti azt, hogy válni könnyű, egyáltalán nem az, legalábbis ezt mondatják velem azok a tapasztalatok, amelyeket a válási krízisben lévő párokkal folytatott munka során szereztem. Szinte minden esetben a válást nagyon hosszú ideig tartó érzelmi krízis jellemzi, a válást fontolgató fél kétségek közt vergődik, vagy olyan érzelmi válságot él át, ami sokkszerűen hat rá. A döntést meghozni egyáltalán nem könnyű! A harag, a bosszú, a kétségbeesés, a szomorúság érzései keverednek, szétszakadt illúziók kísérik, megkeseredés, csalódás, sok-sok olyan érzés, amit nehéz vinni, miközben ugyanúgy folynak tovább a hétköznapok, ugyanúgy fel kell kelni, munkába kell járni, játszani kell a gyerekkel, és mintha minden ugyanolyan lenne, miközben minden egészen más, az alapok csúsznak széjjel.

Miért fáj ennyire?

A válás fáj, akárki kezdeményezte! Annak is, aki így döntött, és annak is, akinek a feje fölött döntöttek. Aki így döntött, annak viselnie kell a döntése minden felelősségét, akinek a feje felett döntöttek, el kell bírnia, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás, hogy kiszolgáltatott. Mindezt amellett kell bírnia, hogy tűrnie kell, hogy elveszített valakit és valamit, amiben korábban hitt, vagy legalábbis hinni próbált.

Ennek tetejébe nem csak a másikat veszítjük el, nem csak magát a kapcsolatot, hanem vele együtt a hozzá fűzött álmainkat is, a reményeinket és illúzióinkat, csupa olyasmit, ami egyébként életben tart bennünket.

A másik elvesztése mégis mind közül a legfájóbb, még akkor is, ha ez a kapcsolat nem volt tökéletes, és akkor is, ha ezt kezdetben lehetetlen beismerni. Azért lehetetlen, különösen kezdetben, mert a dühünk és a haragunk az elsődleges, felszínen megjelenő érzésünk, amelynek legfőbb összetevője a másik hibáztatása a kapcsolat megromlásáért. Ez a düh és harag nem engedi látni, hogy a másik, akkor is, ha ez egy erősen kérdéses kapcsolat, nagy valószínűséggel az életünk legfontosabb kapcsolatát jelenti, és ez még akkor is igaz, ha a szerelmi boldogság már régen a múlté. Ennek pedig az az oka, hogy a kötődés kialakult közöttünk, ami nem egyszerűen közös élményeket, együtt töltött éveket jelent, még csak nem is a gyerekeinket, bár ezeket is mind-mind egyben, hanem olyan érzelmi szálakat, amelyek zsigeri, hormonális szinten is összekapcsolnak. Ismerjük a másik jelzéseit, reakcióit, tudjuk mit fog mondani a társunk egy-egy kérdésre, hogyan reagál egyes felvetésünkre, tudjuk, hogyan issza a kávét, és mikor, tudjuk, hogy horkol-e éjszaka, és felébred-e, ha megpöcköljük. Ismerjük a bőre érintését, a szagát, a ráncait az arcán, az anyajegyeit, tudjuk, milyen hangokat ad ki szeretkezés közben, és tudjuk, hogy ő is tudja, és hogy mindez nincs, nem lesz, el kell engednünk, legalábbis, ha valóban el akarunk válni. Az érzelmi válás, ezeknek az „apróságoknak” az elengedése, magának a kötődésnek az elengedését jelenti, érzelmi szinten, amibe beletartozik a dühünknek az elengedése is. Akkor váltunk el valóban, ha már nincs harag bennünk a másik iránt, ha nem rándul össze a gyomrunk, ha a nevét halljuk, és nem gondoljuk meg kétszer is, hogy egyáltalán felhívjuk-e telefonon. Sőt, akár az új barátjával/barátnőjével is gond nélkül találkozunk. Hogy ezt mennyire nehéz valóban megtenni, arról egy régebbi bejegyzésem szól:

Miért döntünk nehezen?

A statisztikai adatok szerint egyre később válunk, ami azt is jelenti, hogy a kötődés szálai az évek során biztosan kialakultak már, ez határozottan benne lesz a veszteséglistában. A kötődés elvesztése válás esetén is olyan, mintha a lényünk egy részét vágnánk ki, veszítenénk el. Lehet, hogy ezt nem is érezzük át a válás mellett szóló döntés meghozatalakor, mert az ellenérvek erősebbek.  Ebben a lélektani pillanatban még nem tudjuk, milyen, ha nem szuszog valaki mellettünk az ágyunkban, nem tudjuk, milyen, ha nincs kihez szólni, ha hazajövünk esténként, ha tényleg soha, senki nem mosogat/takarít ki/fizeti be a csekket/főzi meg a vacsorát satöbbi, satöbbi, helyettünk, ha senki sem csattan fel egy rossz szavunkra. Ha mégis sikerül ebbe belegondolni, akkor a másik oldalon ott a faktum, a tény, hogy már nem okoz semmilyen örömöt a másik jelenléte. Hogy nem jó együtt, hogy már több a konfliktus, mint az örömteli pillanat, hogy a mérleg nyelve lassan átbillen.

És ilyenkor kezdődik a nézegetés, a rakosgatás, a pakolgatás a serpenyő két oldalára. Mi és mennyi van az egyik és a másik oldalon? Vajon a jó a több, vagy a rossz? Vajon kell, hogy a jóból legyen több? Vajon kell, hogy boldogok legyünk, hogy mindig azok legyünk? Vajon fontos, hogy a család együtt maradjon, hogy a gyerekeink teljes családban nőjenek fel? Vajon jobb lesz a másik nélkül? Vajon segít a válás? Vajon a gyerekek megsérülnek majd a válás miatt? Vajon mit csinálok a válás után magamban, egyedül. Kibírom? Vajon boldogulok anyagilag? Vajon nem lenne-e mégis jobb megpróbálni együtt? Vajon…?

Tudod a választ?

És a barátnőd, legjobb barátod tudni fogja?

Nem.

Mert csak a saját válaszát mondhatja el, ami a saját élettörténetéből ered. Nem lesz jó válasza a te kérdéseidre. Mert azt csak te derítheted ki.

Nem biztos, hogy menni fog egyedül. És nem biztos, hogy a krízis állapotában megtalálod a számodra megfelelő, leginkább helyes választ. Ha jól szeretnél dönteni, kérj egyéni konzultációt, vagy párterápiát. Így a saját válaszaid is megszülethetnek.

Segítek.

El fogtok válni? Mit mondj a gyereknek?

Az életed legnehezebb pillanata lesz, amikor elmondod a gyereknek, hogy el fogtok válni. Mégis túl kell rajta esni, nem lehet megúszni, és nem is érdemes. Titkolni, hazudni semmiképp sem szabad, mert a gyerek mindent tud, lát és mindenre figyel. Még arra is, amit te talán észre sem veszel.

A gyerekek, de még a csecsemők is „tudják”, mikor van baj a kapcsolatotokkal, talán már jóval előbb, hogy benned tudatosodna. Persze, a „tudni” szót itt nem szó szerint kell értened, mert  jóval elemibb dologról van szó a tudásnál. Valami ösztönös megérzésről, beleérzésről, valamiről, amit szinte a zsigereinkben élünk át. A gyerek nem „tudja”, hogy mit jelentenek a viták, a konfliktusok, az egymás előtt becsapódó ajtók, csak azzal a szinte testi szintű érzéssel szembesül, hogy baj van.

Legyél megértő a gyerekkel!

A gyerekek stresszként és feszültségként fogják átélni már a válást megelőző helyzetet is, sőt lehetséges, hogy ennek a bizonytalansága sokkal megterhelőbb lesz számukra, mint az a pillanat, amikor már eldőlt, mit hoz a jövő. A bizonytalanság ugyanis mindannyiunk számára a legnehezebben viselhető érzés. Remény és kétségbeesés között vergődünk, és ez ránk és a gyerekekre is igaz. A krízishelyzetnek ez az egyik ismérve, még nem lehet tudni, hová fut ki, hogyan végződik majd. Azért is lesz ez nehéz a gyerek számára különösen, mert bármilyen furcsa, ő is meg akarja majd menteni a kapcsolatot, az apja és az anyja számára örökre egybetartozó, benne egybefonódó egységét. Emiatt nagyon könnyen bevonódik a konfliktusba, vagyis mindent elkövet, hogy a szülei figyelme egymásról rá terelődjön. Ha sír, ha rosszalkodik, ha bepisil, ha a koránál éretlenebbül viselkedik, mind-mind ugyanazt a célt szolgája! Azt, hogy apa és anya ne veszekedjen, rá figyeljen inkább, mert még rossznak lenni is jobb a válás fenyegetésénél!

Nem biztos, hogy rájövünk erre, hiszen gyakran sokkal könnyebb a gyerek rosszaságával szembesülni, mint a saját kapcsolatunk kudarcával. Ilyenkor sokat segíthet az a kérdés, hogy miről kellene a párommal beszélgetnem, ha egy jó tündér hirtelen eltüntetné a gyerekkel kapcsolatos problémákat. Mit kellene tisztáznunk, elrendeznünk, ha hirtelen a gyerek nem hisztizne körülöttünk?

Mondd el a gyerek szintjén!

Ha még nem dőlt el, hogy elváltok-e vagy sem, akkor is érdemes a gyerek életkori sajátosságaira figyelemmel mondani valamit arról, hogy miért is van most köztetek konfliktus, például azt mondhatjátok, hogy apa és anya most valamiben nem ért egyet, és ezért vitáztok egymással. A gyermeki képzelet sokkal ijesztőbb képeket teremt a valóságosnál, ezért fontos, hogy valamiképp magyarázatot adjatok a helyzetre. Az is megnyugtató lehet a számára, hogyha elmesélitek neki, miféle külső segítséget kértetek, vagy azt hogyan próbáljátok valamiképp rendezni a vitát és megoldást találni. Ezzel azt is üzenitek a gyereknek, hogy nincsenek tökéletes kapcsolatok, két ember nem élhet állandó rózsaszín felhőben, de a vitákat el lehet rendezni, van esély a megoldásra.

Ha viszont  már eldöntöttétek, hogy elváltok, akkor érdemes leülni a gyerekkel, vagy a gyerekekkel és KÖZÖSEN elmondani neki/k, hogy el fogtok válni, így döntöttetek. Ti ketten, együtt! Ezzel az egy mondattal nagyon sok későbbi problémát előzhettek meg. Ha ugyanis az egyikőtök „miatt” kell elválni, ő az oka a család szétesésének, akkor óhatatlanul bűnbaknak látja majd a gyerek azt a szülőt. Magatokban is érdemes tisztázni, hogy a kapcsolat sohasem egyvalakin múlik, sohasem egyvalaki hibája, ketten vettetek benne részt, ketten alakítottátok olyanná, amilyenné lett. Pontosan tudom, hogy nagyon ritka, hogy egy ilyen döntés egyforma erővel születik meg mindkét szülőben, gyakran az egyiknek sokkal inkább fáj a válás, mint a másiknak. (Ha te vagy az, érdemes segítséget kérned, mert a válás is gyászfolyamat, amit nem is olyan könnyű feldolgozni.) A gyereknek viszont azt kell éreznie, hogy nem őmiatta történik mindez, nem ő volt a rossz, nem ő tehet róla. A kicsik ugyanis sokáig mindenhatónak gondolják magukat, úgy érzik, körülöttük forog a világ, és ezért olyan felelősséget is magukra vehetnek, ami nem tartozik rájuk. Ahhoz, hogy ezt elkerüld, vállalnod kell a felelősséget a kapcsolatod kudarcáért, hinned kell magadban, hogy a kudarc terhét el fogod bírni magad, nem kell az ő vállára tenned. És ezt a hitet kell közvetítened felé.

Ne szidd, ne okold a másik szülőt!

Ez egy nagyon nehéz kérés, különösen a válás sűrűjében, amikor még nagyon sok fájdalom és sérelem kavarog benned. Csak akkor sikerülhet, ha a gyermekedet nem a magadénak tekinted, hanem olyasvalakinek, akinek mindkettőtökre szüksége van. Elemi szinten kapcsolódik hozzátok, hozzád és a másikhoz, akkor is hordozza három előző generáció epigenetikus történetét, ha soha nem mesélt róla neki senki. Ennek nagyobb ereje van, mint gondolnád, és nem veheted, nem műtheted ki a gyerekedből.

Ő akkor lesz teljes, ha mindkettőtökhöz kapcsolódhat, és általatok kapcsolódik az ősökhöz is, ahhoz az örökséghez, amit az előző generációk hagyományoztak rá genetikusan, és kulturálisan egyaránt. Ha megfosztod a másik szülőtől, elveszti a kapcsolódás lehetőségét, elveszti a lénye egy fontos örökségét, önmaga egy részét, és ezáltal azt az erőt is, amit a másik családrészétől kap vagy kaphatna.

Ez alól csak akkor szabad kivételt tenni, ha a másik szülő bántalmazó volt. Ebben az esetben is jó, ha tarthatja a kapcsolatot a másik szülővel, de csak ellenőrzött körülmények között, egy gyermekjóléti intézmény fennhatósága alatt.  

A bántalmazó kapcsolatokról egy másik cikkemben olvashatsz.

Te dönts, ne a gyerek!

Egész pontosan ti, közösen döntsetek a válást követő élet részleteiről, ne a gyerek! Ti döntsétek el, kinél él, váltottan gondoskodtok róla, vagy alapvetően egyikőtök neveli, mikor van a láthatás, hogyan tartjátok egymással a kapcsolatot szülőpárként, hogyan tartjátok az ünnepeket, a hétvégéket, ki milyen fizetési kötelezettséggel tartozik stb.

A gyerek véleménye fontos lehet, hogy hol szeretne, vagy kinél szeretne élni, amit jó, ha figyelembe vesztek, de nagyon lényeges, hogy erről ne ő hozza meg a döntést, hanem ti. Ez még akkor is fontos, ha már elmúlt tizennégy éves. Ilyen esetben nagyobb súllyal eshet a latba a véleménye, sőt érdemes is ezt tiszteletben tartani, de ne ő mondja meg, hogy márpedig így és így legyen, mert ez olyan súlyú döntés, ami megterheli, később, akár lelkiismeret-furdalást is okozhat, amikor szembesül azzal, hogy egyik vagy másik szülője ellen döntött. Ez egyébként sem olyan kérdés, amit átláthatna teljes egészében, nagyon sok olyan részlet lehet a szülei házasságával kapcsolatban, amit nem ismerhet.

Mi történik, ha ti ketten nem tudtok megállapodni arról, ki nevelje ezután a gyereket? Akkor sokkal hosszabb, és nehezebb út vár rátok. Ennek jogi részleteiről itt olvashatsz:

https://jogaszvilag.hu/napi/a-kulon-elo-szulo-is-szulo-marad-jogokkal-es-kotelezettsegekkel/

Ha a gyerekkel ketten maradtok, sok olyan kérdés kerülhet elő, ami fejtörést okoz számodra. Fontos, hogy ne a gyerekkel oszd meg ezeket a gondjaidat, ne neki meséld el a munkahelyi konfliktusokat, ne vele oszd meg a párkapcsolati kérdéseidet, ne neki sírj, ha megbántott valaki. Mert ő még csak egy gyerek, ne terheld túl, ezek olyan súlyú kérdések, amelyekre minden erejével megpróbál majd jól reagálni, segíteni neked, és épp ez a legnagyobb veszély, mert még nem érett rá. 

Mondd el, mi vár rá!

Az egyik, amit biztosan megtehetsz, hogy elmondod, mi vár rá, elmondod, ki hol fog lakni, hol lesz a szobája, az ágya, a játékai, mikor találkozhat a másik szülővel, hogyan tartjátok majd a kapcsolatot. Biztosítsd arról, hogy továbbra is szereted, és a másik szülő is szereti, nem kell lemondania senkiről. Biztosítsd arról, hogy az elköltöző szülő nem megy el örökre, nem veszíti őt sem el, továbbra is láthatják majd egymást. Minél inkább rendben lévőnek érzed magad is ezt a helyzetet, annál inkább így érzi majd a gyerek is. A kétségeiddel neked van dolgod, nem a gyerekre tartozik.  De ha így van, akkor jobb, ha szembenézel velük, és felkeresel egy pszichológust, vagy egy családterapeutát, aki segít rendet tenni az érzelmek zűrzavarában.

 Itt kereshetsz valóban hozzáértő szakembert:

https://csaladterapia.hu/csaladterapeutat-keres

Hogyan NE váljunk el válás után!

Előrebocsátom, ez egy kissé ironikus poszt lesz, ami azért lehet így, mert egy ferde tükörben talán jobban megmutatkozik ezeknek a helyzetnek az abszurditása – egész pontosan az, amikor az egymástól már évek óta elvált exházastársak, bár minden erejükkel azt hangoztatják, hogy egyáltalán nem érdekli őket a másik, valójában továbbra is összeköti őket egy nagyon is látható vagy épp láthatatlan kötelék. Az irónia azért is jelenvaló, mert ez az a helyzet, ami biztosan romboló. Rombol a jelenben, és eleve lehetetlenné teszi jövőbeli kapcsolataidat, sőt megmérgezi a gyerekeid életét.

Én persze, pontosan értem, hogy jó okod van erre a rombolásra, hiszen nagyon sokat benyeltél a házasságodban,  a másik annyi mérhetetlen fájdalmat okozott neked, hogy igazán visszakaphat ebből valamit.  Ne fogd vissza tehát magad, had szóljon! Még a végén tényleg újra lehetne kezdeni az életet!

Vegyük tehát most sorra, hogy mit tehetsz azért, hogy egész biztosan NE válj el a válás után sem. Ennek nagyon sok módozata van, számtalan lehetőség áll rendelkezésedre, nem is tudom, képes vagyok-e felsorolni az összeset.

  1. Ne add be a válókeresetet, csak költözz el!

Rafinált módszer, csak kifinomultaknak! Nagyon jó arra, hogy megkíméld magad és házastársadat a válás kellemetlenségeitől. Óriási előnye, hogy nem kell a bírósággal kínlódnotok, végigjárnotok a bürokrácia útvesztőit, a gyerekek továbbra is a gyerekeid maradnak, akkor láthatod őket, amikor csak akarod, mert talán még a lakáskulcsot is megtartod, és mivel mindent meg tudtok európai módon beszélni egymással, ezért nincs is miről beszélni. További előnye, hogy sikeresen akadályozza meg volt házastársad mindennemű újítási kísérletét, nem tud elköltözni, nem tud újraházasodni, és esetleges új gyerekei is a te családod részei lesznek. Az igaz, hogy ugyanezek rád is érvényesek, de sebaj, a lényeg, hogy senki ne legyen boldog!

2. Ne költözz el, csak add be a válókeresetet!

Ez drasztikusabb és gyakoribb változat, állandó jelenléteddel továbbra is kontrollálhatod  volt házastársadat, beszólhatsz neki, veszekedhetsz vele, továbbra is korlátlanul élhetsz szülői jogaiddal, nem kell a gyerekektől elszakadnod, és szidhatod volt, vagy épp válófélben lévő házastársad pocsék gyereknevelési módszereit. Sikeresen akadályozhatod meg az exed mindennemű kicsapongásait, lévén hogy folyamatosan jelen vagy a lakásban, ő biztosan nem fogadhatja sem a barátait, sem új partnereit. Megőrizhetitek a teljes család látszatát, ennek nagyon izgalmas előnye, hogy az exedet senki sem fogja sajnálni a tönkrement kapcsolat miatt. Sőt, élvezheted a közös háztartás minden előnyét, nem kell albérletre sem költened, és egyáltalán – ez a legolcsóbb megoldás, nem igaz? Meg egyébként sem tudnál elköltözni, mert ugye az a fránya ingatlanpiac…

Érezheted persze úgy olykor, hogy ez azért kicsit megterhelő számodra, de szerintem te is pontosan érzed, hogy a másiknak sokkal nagyobb fájdalmat okozol így, mint önmagadnak!

3. Költözz el, válj el törvényesen, de hagyd az exedre az anyád!

Ritka változat, de különösen jó módszer, mert nehéz belekötni. Ugyan ki várná el, hogyha már otthagytad az egész házat vagy lakást az exednek, akkor a lakás kisszobájában/házrészében/szomszédjában élő anyád életét is fel kellene forgatnod. Na, ugye! Azt nem lehet, mert a nagyit szeretik a gyerekek, sőt az exednek is jól jön a segítség, ha el akar menni valahová. Nem-nem, ez a szimbiózis mindenkinek hasznos. Neked főképp, mert az anyád mindenről tájékoztat majd, ami a volt társaddal történik, tudni fogsz mindenről, ami a gyerekeket érinti, és természetesen az édesanyád a volt partnered erényeire is szigorúan vigyáz majd, jobb, mint az erényöv, a felségterületed senki sem fogja megsérteni, miközben te gyakorlatilag azt csinálsz, amit csak akarsz. Tökéletes rabszolgaságban tarthatod egykori házastársad. Nőknél még nem láttam erre példát, de nekik is szívből ajánlom!

4. Válj el, de ne oszd szét a vagyont!

Nagyszerű ötlet, ha hagysz valamit, ami közös tulajdonotokban marad. A legjobb, ha a ház, vagy a lakás az, ahol az egyikőtök megpróbál tovább élni. Ez fenntartja majd a párkapcsolat kölcsönösségét, hiszen kölcsönösen tudjátok egymást függésben tartani. Aki továbbra is a régi közös otthonban lakik, az joggal várhatja el, hogy a másik segítsen, ha fel kell például újítani a lakást, vagy olyan nagyobb költségek merülnek fel, amit nehéz egyedül kifizetni, elromlik a kazán, vagy leszakad a tető egy viharban. A másik oldalról pedig a régi otthon elhagyója is rajta tarthatja a szemét a közös tulajdonon, hiszen semmilyen átalakítás nem történhet meg a beleegyezése nélkül. Tehát, ha a volt feleség/férj szeretne valamit átalakítani, újracsempézni, vagy áttenni a falakat a család új igényeinek megfelelően, akkor ezt a külsős megtilthatja. További előny, ha az egykori közös otthonban maradónak új partnere lesz, az semmilyen hatalommal nem rendelkezhet a régi otthon felett, nem lesz joga átalakítani, talán még kifesteni sem. De akár egy kisebb ingatlan, vagy csak egy kocsi közös fenntartásával is könnyen sakkban lehet tartani a másikat, gondoljunk csak arra, milyen könnyű így a volt partnert megakadályozni abban, hogy hétvégén elutazzon, vagy külföldre menjen nyaralni a gyerekekkel és az új partnerével! Hohó, azt azért mégsem! Még a végén boldogok lennének!

6. Válj el, de legyen továbbra is az alkalmazottad! (családi vállalkozásod tagja, közös vállalkozásotok résztulajdonosa stb.)

Az emberek elismerően fognak bólogatni, ha megtudják, milyen kulturált módon váltatok el, nem nehezítettétek a helyzetet a közös vállalkozás megszüntetésével, nem kellett a szegény elvált embernek még a munkáját is elveszítenie. Akár az alkalmazottadként, akár a munkáltatójaként vagy közös tulajdonosokként maradtok kapcsolatban, a kölcsönös függés így még hosszú évekig fenntartható. Hiszen úgy tetszik, a másik még most is jelen van, nem ment el, továbbra is lehet rágni a fülét, veszekedni vele, felhánytorgatni az elmúlt évek sérelmeit satöbbi, satöbbi, sőt, ami még jobb, sakkban tartható az anyagi függőséggel. Végre a lábaid elé borul, vagy legalább gyűlöl. Nagyon célszerű ez a módszer, ha új partneredet is lehetetlen helyzet elé szeretnéd állítani, hiszen ő is alkalmazkodni kényszerül majd a régi „cég” anyagi érdekeihez. Hisztizik is emiatt rendesen! Ebből is látszik, mennyire nem működik ma a házasság intézménye, egyik férfi/nő (beosztás igény szerint) sem normális!

7. Utolsó véredig harcolj a gyerekekért a gyermek-elhelyezési perben!

Szinte általánosan tapasztalható módszer, egyedülálló előnye, hogy különösen mély, soha nem gyógyuló sebeket lehet okozni a másiknak, aki nyilvánvalóan ALKALMATLAN a gyereknevelésre. De most tényleg! Ez szintén nyilvánvalóan abból is látszik, hogy pop cornt ad neki vacsorára, és lukas zokniban viszi az óvodába. Hja, és rászól, de még milyen hangon, hogy ne kenje a vacsorát a falra. Hatásosabb változat, ha a gyereknek is elmagyarázzuk, hogy a másik szülő mennyire felelőtlen/léha/csapodár/ alkoholista/drogos/hűtlen/tutyimutyi/szerencsétlen/vadállat/törtető/karrierista/antianya/antiapa/ stb. Ha jól csináljuk, a gyerek elhiszi, és maga sem áll majd szóba a másik szülővel, ami kész haszon, mert így nekünk sem kell. Kicsit nehéz persze, ezt az intenzív, gyűlölködő hangulatot fenntartani, legalábbis hosszú távon, de nem lehetetlen. Ha kitartóak vagyunk ebben, nem kell kitalálnunk a jövőnket, mert ez teljesen lefoglal majd.

8. Tűnj el örökre a volt családod, a gyerekeid életéből!

Micsoda tanács ez? Így hogy érhető el a válás utáni nem válás? Hát nem az a cél, hogy örökre kitöröljük az exünket az életünkből?  Az írmagját is kiirtsuk annak a gondolatnak, hogy ilyesmi, mint ebben a kapcsolatban, megtörtént velünk! Hát, nem erre kell törekednie minden normális embernek, hogy LEZÁRJA a régi kapcsolatot, hogy SOHA ne történhessen hasonló? Nem kell itt lacafacázni, nem találkozunk soha többé, így nincs veszekedés, nincs sírás, nincs könyörgés, semmi! Vége. Pont. Had fagyjon a másik arcára a mosoly, akadjon meg a szájában a falat, egyék a máját a vérebek, szaggassák szét a vadállatok! Így legalább végre megérezheti, hogy mit csinált! Ha eddig nem, akkor legalább most dögöljön bele a sírásba! Érezze csak meg, milyen egyedül maradni, mert megérdemli, mint a reklámban! És így én is lefoglalom magam egy életre a haragommal! Nem kell kitalálnom, ki is a hibás MINDENÉRT. Hát, persze, hogy Ő!

9. Semmiképpen NE próbáld meg megérteni a másikat!

Ez a legfontosabb tanács! Ha csak ezt az egy tanácsomat megfogadod, akkor biztosan nem kell elválnod tőle még a válás után sem. Végzetes következményei lehetnek ugyanis annak, ha véletlenül beleéreznél, milyen a másik helyzetében lenni, mit élhetett át a másik, és te esetleg mit rontottál el (ez persze eleve kizárt). Ezt biztosan hagyd ki a lehetőségek tárházából, mert eszköztelenné válsz, és nem tudsz rajta rendesen bosszút állni a kapcsolatodban korábban elszenvedett BORZALMAS sérelmek miatt. Ezt legkönnyebben úgy tudod elérni, ha nem beszélgettek, és SOHA nem ültük le együtt, hogy végiggondoljátok, mikor, miért, mi romlott el. Ez szigorúan tilos! Sokkal jobb, ha a sérelmeitekkel úja és újra előhozakodtok, ez fel fogja tüzelni őt is és téged is, és lehetetlenné teszi az empátiát. Ez ebben az esetben egyáltalán nem lehet cél, ugye, érted? A háborús légkör fenntartását is ez segíti legjobban, így soha nem fogtok megnyugodni, ami (egyébként) szintén a megértés melegágya. Szóval tilos megnyugodni, még a végén racionális dolgok is eszedbe jutnak!  Ajánlom inkább, hogy magadban dédelgesd az elszenvedett fájdalmaid, tartsd észben, és emlékezz rá lehetőleg naponta! Ezeket mondd el a gyerekeidnek is, ami a hatos pontban felsorolt további előnyöket hozhatja. Ezek a ténykedések azért is lesznek hasznosak, mert hatékonyan akadályozzák meg, hogy olyan kapcsolatot alakíts ki, amelyben teljes figyelmeddel, odaadásoddal és szerelmeddel a másik felé fordulsz.

Ti is válási krízisben vagytok? Kapcsolj időben!

Nem egyszer találkoztam olyan párokkal, ahol az egyik fél számára tökéletes meglepetést jelentett a másik bejelentése, hogy válni akar. Holott a válás nem ezzel a bejelentéssel kezdődik, már jóval hamarabb vannak határozott jelei annak, hogy a pár kapcsolata krízisbe került. Utólag persze, azok is felismerik a jeleket, akiknek ez őszinte meglepetést okozott, csakhogy ekkor már párosul egyfajta önmarcangolással is, hogy miért nem vették ezt idejében észre.

Nézzük tehát mik azok a jelek, amelyek a válási krízisre figyelmeztetnek:

  1. Szabotőr magatartás

Egy kapcsolat folyamatosan változik. A leghatározottabb változáson azután esik át, hogy megszületik az első gyermek, ilyenkor mindenkinek megváltoznak a feladatai és a szerepei. Elképzelhető, hogy a pár hónapokig nem tud egyetlen estét sem kettesben eltölteni. Aztán hirtelen mégis lehetőség adódik rá, az egyik kezdeményez egy közös vacsorát, de a másik elutasítja, kifogásokat keres, hogy a gyerekkel kell lennie, vagy arra hivatkozik, hogy dolgoznia kell. Ha ez csak egyszeri alkalom, akkor még nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, de ha eltűnnek a közös programok, ha már nem is kezdeményezi ezt soha senki, mert fél a visszautasítástól, akkor bizony gyanakodni kell! A közös programok szabotálása, például a családi nyaralás halogatása, vagy végleges elmaradása felkiáltójelnek kellene lennie. Ha már nincsenek közösen átélt élmények, nem fontos, hogy mit kér, mit szeretne a másik, akkor be kellene a vészvillogónak kapcsolnia. Különösen akkor érdemes utánajárni, mi is történik épp a kapcsolatban, ha ez tendenciává válik.

2. Provokatőr magatartás

A provokatőr gyakran piszkálja a másikat, mintha direkt veszekedést akarna kirobbantani. Semmi sem jó neki, mindenbe beleköt, miért hideg a leves, miért hagytad szét a ruháid, miért nem vigyáztál a gyerekre, miért nem szóltál előre, miért vagy mindig ideges, kérdezi. A válasz pedig csöppet sem érdekli, többnyire csak olaj a tűzre. A helyzet jellegezetessége, hogy soha nem arról van szó, amiről valójában szó van. A provokatőr nem arról beszél, ami ténylegesen bántja, ami valóban fáj, hanem valami mást tűz a szászlajára, valami olyasmit, ami kimondható.

3. Sérelmek

A szabotőr és a provokatőr magatartásnak hamar megvan az eredménye, elég gyorsan felgyűlnek a sérelmek, amelyeket aztán egy kiadós veszekedésnél rendre a másik fejéhez lehet vágni. A sérelmek jellegzetessége, hogy nem oldódnak fel, szinte fegyverként gyűjtögetjük őket, hogy egy-egy szócsatában bombaként robbanjanak fel. Amikor nem az a cél, hogy a sérelmeket feloldjuk, hanem használjuk őket a másik ellen egy furcsa küzdelemben, és már nem is az a fontos, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz, hanem az, hogy felülkerekedjünk, akkor nagy valószínűséggel a válási krízis állapotába jutottunk.

4. Eltávolodás

A krízis következő fázisa lehet az, amikor a pár már nem is veszekszik. Ilyenkor az eltávolodás olyan mértéket öltött, hogy hidegen hagy minket a másik viselkedése. Már nem is csodálkozunk, hogy nem ment el a gyerekért, pedig megkértük rá, nem vásárolt be, pedig megigérte, vagy nem veszi fel a telefont, pedig épp most rúgtak ki a munkahelyünkről. Amikor már nem is háborodunk fel, mert lassan beletörődtünk a megváltoztathatatlanba, akkor már igen komoly veszélyben van a párkapcsolat. Ebben az állapotban nem érdeklődünk a másik iránt, talán azt sem tudjuk, hol járt késő estig, és ezt nem is hánytorgatjuk fel, mert már kitaláltuk, hogyan szórakoztassuk önmagunkat. A másik nélkül.

5. Külső kapcsolat

Az eltávolodás, a feloldatlan sérelmek, a megoldatlan konfliktusok pedig a boldogtalanság érzését hozzák. Mivel mindannyian szomjazzuk a boldogságot, ezért megpróbáljuk beszerezni ezt az érzést valahol. Nagyon veszélyes pillanat ez, mert elég néhány kedves, figyelmes mondat valakitől, egy rajongó szempár, és már el is kezdődik egy másik, külső kapcsolat, ami aztán előbb-utóbb kitudódik, és a másikban újabb, nagyon súlyos kötődési sérülést okoz. 

Valóban villámcsapás?

Különös, de nagyon sokáig képesek vagyunk a homokba dugni a fejünket, és úgy tenni, mintha ezeket a jeleket nem érzékelnénk. Különösen akkor lehet ez így, ha vannak jó vagy egy kicsit jobb időszakok. Gyakran fordítjuk a figyelmünket másfelé, a munkára, a gyerekekkel kapcsolatos gondokra koncentrálunk, vagy elindulunk megkeresni a saját örömünket. Inkább választjuk ezt, mint a szembenézést a konfliktussal, vagy a fájdalmas valósággal. Fővünk a saját levünkben és nem érzékeljük, miben fő épp a másik. Nagyon gyakori, hogy csak az utolsó utáni pillanatban nézünk szembe a valósággal, akkor, amikor már nagyon muszáj és nincs visszaút. Így történhet, hogy derült égből villámcsapásnak tűnik, ami egyébként végig ott volt az orrunk előtt.

Mit lehet tenni?

Figyelj tudatosan a kapcsolatodra, a jeleket vedd komolyan, és kapcsolj időben, mert ha időben kérsz segítséget, még lehet közös jövője a párkapcsolatodnak!

7 lépés mielőtt beadnád a válópert karantén után!

Ezeket gondold végig, mielőtt beadnád a válópert!

  1. Várd meg, amíg újra visszatér az élet normális lüktetése, és már nyugodtan tudsz visszanézni!

2. Gondold végig a kapcsolatotok működését! Mi volt az, ami meglepetésként ért ebben a szokatlan időszakban!

3. Volt-e valami, ami jó volt benne?

4. Mi az, amit nem szeretnél még egyszer átélni?

5. Próbáld meg átbeszélni a pároddal a 2. 3. és 4. pontban foglaltakat!

6. Ha nem sikerül megbeszélni, vajon ennek milyen lelki akadályai vannak?

7. Meg tudjátok-e kölcsönösen bocsátani egymásnak a karantén idején átélt sérelmeket? Érted-e, átérzed-e, mit élt át a másik?

7 jel, hogy valami nincs rendben a párkapcsolatoddal

Már felmerült benned, hogy talán jobb volna külön? Kétségeid vannak, de még szeretnéd rendbe hozni? Együtt vagy külön? – ez itt a kérdés. 7 olyan jelet gyűjtöttem össze, ami már jelzi a problémát, de még tudok segíteni:

  1. Nem tudjátok megoldani a konfliktusaitokat, sokat veszekedtek
  2. Szorongsz, ha haza kell menned, inkább lennél a barátaiddal, sőt inkább dolgozol
  3. Azt gondolod, a másiknak kellene bocsánatot kérnie tőled
  4. Rendszeresen panaszkodsz a barátaidnak, ismerőseidnek a párkapcsolatodra
  5. Megjelent valamilyen drog az életetekben
  6. Azt érzed, a másik sokat ül a számítógép előtt
  7. Nincs elég szex

A bizalom építésén dolgozunk? Vagy épp ellenkezőleg

Sosem felejtem el a harmincas Annát, aki a férjével keresett fel, azzal, hogy nem tudja hogyan tovább, egyáltalán érdemes-e tovább élnie ebben a házasságban. Kezdetben még bizonytalan volt ebben, legalábbis látszatra. De sokféle jel mutatott arra, hogy valami végleg eltört benne, csak ezt még magának sem merte bevallani.  Aztán eljött az a nap is, amikor ezt már ki tudta mondani a férje előtt, akiben csak ebben a pillanatban tudatosodott, hogy ez a másik elvesztésével jár. Mivel ő még egyáltalán nem volt felkészülve erre, sőt szerette a feleségét, teljesen összeomlott. De már késő volt. Anna hajthatatlan maradt, a férje hiába zokogott, ezzel már nem tudta visszaépíteni az eltört bizalmat.

A bizalom elvesztése mindig a végső ok, ez vezet a kapcsolatok befejeződéséhez. Ha valamelyik féllel ez történt, a másik már hiába próbálkozik tovább, nem lesz képes az elszakadt szálakat újra összekötni, bármennyire fájdalmas is lesz ez számára. Sokféle úton el lehet jutni ide, többféle okból, azért  tárgyalom mégis külön fejezetben, mert fontos tudatosítani magunkban, hogy mi zajlik bennünk, hogy épp a másikba vetett bizalmunk kezd megfogyatkozni. Legalább ennyire lényeges, hogy erről a bennünk zajló folyamatról jelzéseket küldjünk a másiknak, mert ez a tudatosítás az, ami a bizalom elvesztésének a folyamatát még visszafordíthatja.

Mint említettem a bizalom végleges elvesztéséig igen sokféle úton el lehet jutni, olykor van egy látványos, traumatikus pont, amikor ez megtörténik, máskor a másikba vetett hitünk szép lassan fogy el. Ez a lassabb folyamat azért nagyon kritikus, mert gyakran mi magunk sem vesszük észre, hogy miben vagyunk benne, és próbáljuk kisebbíteni a bajt, mentegetni magunkat, vagy a másikat, és ezért nem teszünk lépéseket a folyamat visszafordítására.

A bizalom elvesztése a már korábban felsorolt kemény válási okok egyike miatt is bekövetkezhet, így lehet az oka a bántalmazás, a másik személyiségzavara, drog- és alkoholfüggőség, vagy az az eddig még nem tárgyalt helyzet, amikor belép a kapcsolatba a harmadik, illetve, az a fajta hierarchikus, alá-fölérendelődő viszony, ami valamelyik fél számára kényelmetlenné válik.

A bizalom elvesztését a pár egyéni története is elhozhatja, amely a választásaikból, a döntéseikből adódik. Nincs benne sem függőség, sem személyiségzavar, nem lép félre senki, és nincs bántalmazás sem. Ilyenformán nem kellene feltétlenül megtörténnie, mégis így „alakul”.

Ha a szerencsejáték függő férj, tegyük fel, a teljes családi vagyont eljátssza egy lóversenyfutamon, akkor könnyen lehet, hogy a feleség eddig tűrte a férje hóbortjait, de ezen a ponton úgy érzi, hogy vége, nincs tovább! Ebben az esetben mondhatjuk, hogy van egy mélyebb ok, ami a szerencsejáték-függőség köré rendeződik. De mi van, ha a férj, nem azért teszi kockára a családi vagyont, mert játékfüggő, hanem azért, mert új vállalkozásba szeretne kezdeni. Ezt a tényt azonban, a kockázatot, és a lehetséges veszteség nagyságát nem osztja meg otthon, hanem egyeztetés nélkül belevág az üzletbe. Ha sikeres lesz a vállalkozás, talán soha nem derül ki, mi történt, ha viszont nem, és a családi ház kalapács alá kerül, a tartozásokat, a kölcsönöket pedig szinte életfogytig kell viselnie minden családtagnak, ott komoly lelki következménye lesz mindennek. A bizalom alapjaiban fog megrendülni, és kérdésessé válik, hogy valaha visszaépíthető lesz-e.

Az eféle bizalomvesztés történhet szinte egyik napról a másikra, például akkor, amikor megérkezik a végrehajtásról szóló levél, és mindez úgy is megeshet, hogy tegnap még
boldogan sütögettek egy kerti partin, másnap viszont megérkezik az a levél, és minden egyszerre omlik össze.

Lassú, sokkal kevésbé drámai folyamatok is elvezethetnek a bizalom végleges elvesztéséig. A pár például nem egyeztet kisebb-nagyobb döntések előtt, nem beszélik meg, hogy ki jön estére vacsorára, vagy valaki vesz egy nagyobb dolgot úgy, hogy azt nem jelenti be előre. Valamelyik fél nem kap segítséget, ha beteg, vagy ha bajban van, esetleg egyszerűen csak leértékelő megjegyzéseket kell kiállnia nap mint nap.

Ilyenkor mindig rengeteg kérdés merülhetne fel, de gyakran a kérdések is cenzúra alá esnek.

A dráma sokféle úton kibontakozhat, és gyakran tényleg azért lesz drámai, mert van valamiféle titok mögötte, ami egyszerre kitudódik, és akkor óriási erővel robbantja szét a kapcsolatot.

Titkok között? Vagy?

A titok persze nem véletlenül keletkezik, ezt is érdemes észrevenni, hiszen úgy születik, hogy valaki a nulladik pillanatban nem mer elmondani, megosztani a másikkal valamit, például azt, hogy az élete álma egy chopper motor. Csak ábrándozik róla. És aztán hirtelen ötlettől vezérelve megveszi. Vajon jó oka van erre?

Mint sok más párkapcsolati kérdésnél, itt is felvetődik, hogy egyáltalán mi az, amit meg merünk osztani a másikkal, hol a határ kettőnk között, mi az a bizalmi szint, amiben eleve működünk. Ha kevés információt adunk a másiknak önmagunkról, akkor könnyen a titkok erdejében találhatjuk magunkat. Ha sokat, ilyen is előfordul, és semmit nem tarthatunk meg maguknak, akkor egy idő után eltűnik a határ kettőnk között. Ilyenkor túl szorossá, szimbiotikussá válik a kapcsolat, a felek mindent tudnak a másikról, az összes létező gondolatukat és tettüket. Ez egy idő után olyan szorongatóvá válik, hogy a feszültség törvényszerű megnövekedéséhez vezet. Könnyen rányomhatja a bélyegét a szexualitásra, mert ez a fajta túlzott közelség a szex teljes megszűnését is eredményezheti. A szexualitásban ugyanis fontos tényező valamekkora távolság, mert ebből származik az a vágy, hogy megismerjük, felfedezzük, és a magunk részévé tegyük a másikat.

Vagyis az sem jó, ha mindent megosztunk a másikkal és az sem, ha alig valamit. A jó határ a kettő között van, de nehéz megmondani, hogy éppen hol, nincs rá recept, mert ez a határ, ami konfortosan betartható, mindenkinél máshol húzódik. Életciklusonként is változhat ez, mert másra lesz szükség a szerelem első időszakában, másra, amikor megszületik az első gyermekünk, és másra, ha kamaszokká válnak, és készülnek kirepülni a fészekből. Mert a család és a párkapcsolat is akkor működik jól, ha rugalmasan változhat a rendszer. Ha beleragadunk valamibe, és csak a régit próbáljuk konzerválni, azzal nem jutunk a megoldáshoz közelebb.

A bizalom építése

A változáshoz azonban bizalom kell, amit nem csak elveszíthetünk, hanem építhetünk is. Irányíthatjuk a figyelmünket arra, hogy mi az, ami ezt támogatja, vagy, éppen ellenkezőleg, felemlegethetjük, sorolhatjuk a sérelmeinket is. Vajon melyik úton akarunk elindulni? Vajon a bizalmat szeretnénk építeni, vagy inkább lebontani törekszünk?

Gyakran találhatjuk magunkat a bizalom elvesztésének negatív spiráljában,  mert ösztönszerűleg úgy vagyunk programozva, hogy a rossz élményekre erőteljesebben  emlékezünk. A fájdalom, a fizikai , de a lelki is, sajnos, intenzívebb élmény, mint az öröm. Teljesen hétköznapi példákkal is illusztrálható ez, például megkérhetjük a párunkat, hogy vegyen nekünk valamit hazafelé a boltban, ami nagyon fontos épp most valamiért. Ha megteszi, másnapra el is felejtjük az esetet. Ha azonban elfelejti, vagy eleve elutasítja, hogy teljesítse a kérésünket, akkor erre emlékezni fogunk. Lehet, hogy egész hosszú időn keresztül, sőt, az is lehet, hogy időről időre felhánytorgatjuk majd!

A tanulság az, hogy a bizalmat is ápolni kell, kifejezetten rá kell tanulnunk arra, hogy feljegyezzük magunkban a pozitív eseteket, amikor azt tapasztaltuk, hogy támogatott, segített minket a társunk. Még jobb, ha az elismerésünket a másiknak is jelezzük, mert ha megköszönjük a segítségét, akkor elindul az a pozitív kör, ami a bizalom hatványozódásához vezet. Hiszen, ha megköszönök valamit, akkor ezzel megerősítjük ezt a cselekvést, jó érzést keltünk a másikban, amit ő jólesően fog átélni. Legközelebb is szívesen segít majd valamiben, aminek hatására nekünk is az lesz az élményünk, hogy számíthatunk rá. Ez pedig azt eredményezi, hogy mi magunk is szívesen teljesítjük majd a másik kéréseit.

A spirál azonban negatív irányba is elindulhat, és könnyen el is indul, ha nem kapunk észbe, és nem kezdünk el valamit másképp csinálni. Ehhez azonban az kell, hogy érzékeljük, mi történik bennünk, tudatosítsuk magunkban, és kezdjünk el a jóra (is) figyelni.

Akkor leszünk erre képesek, ha még nem nyelt el teljesen bennünket a hurrikán, a bizalomvesztés negatív spirálja, még a folyamat elején járunk, és nem vagyunk teljesen elkeseredettek. Mert  ha sokféle kisebb-nagyobb bizalomvesztés lezajlott már, akkor egyre inkább el fog kapni ezt a centrifuga-szerű örvény, és nem látunk majd ki belőle. Ha azonban észrevesszük, amikor a másik értünk tett meg kisebb-nagyobb dolgokat, ezt tudatosítjuk, akkor van esélyünk a változtatásra, akár így, a saját erőfeszítéseink árán is. Akkor még nem kell a folyamat megfordításához szakember. Később, minél több idő múlik el, minél nagyobb a bizalomvesztés, annál nagyobb lesz a fölöttünk tornyosuló viharfelhő, ami már nehezen tűnik el külső segítség nélkül. Ha a pár sokáig halogatja ezt a folyamatot, sokáig a homokba dugja a fejét, akkor a bizalom végleg elveszhet. Ennek egyik jele lehet, ha azt kérdezzük, miért éppen mi kezdjük el a pozitív spirált, miért épp mi fektessünk bele a kapcsolatba a másiknak tett kedvességekkel, pozitív visszajelzésekkel, közös programokra irányuló kezdeményezésekkel. Ha ez a kérdés felmerül, akkor már elkapott minket az a bizonyos centrifuga. Ha sokáig ebben a helyzetben maradunk, és csak várjuk a csodát, a bizalom magától nem nőni fog, hanem csökkenni, és eljön a nap, amikor már csak a bíróság segíthet, a párterapeuta nem.

Látszatra jó lesz!

Egyik ismerősöm egy kisváros vegyesboltjában dolgozik, ahová férfiak és nők egyaránt betérnek. A karantén idején sokan el-ellátogattak a kisboltba, gyakorta nem is a vásárlás kedvéért, inkább azért, hogy egy pillanatra kiszabaduljanak megszokott környezetükből. Sokan elmesélték, miközben csavarkulcsot, vagy vörös zománcfestéket kerestek, hogy azért jöttek, mert már nem bírták tovább elviselni otthon a feleségüket, vagy a férjüket.

Ezt a kis történetet azért mondtam el, mert azt érzékelteti, hogy milyen nagy bajba keveredünk, amikor nem tudjuk hirtelen kivinni otthonról a problémáinkat, és ebből az is látszik, mennyi párkapcsolati terhet hordunk át valahová máshová, vezetjük le annak a feszültségét valahol máshol.

Szokásos megoldásaink azonban a bezártság idején csődöt mondtak, erre az időre nem lehetett elmenekülni a problémák elől, az összezártságban gyakran kiborult a bili. Új, jó megoldásaink, azonban nincsenek, marad tehát a vegyeskereskedés eladónője, aki villámhárítóként hallgatja a panaszáradatot.

Veszélyhelyzettől függetlenül is érvényes, sajnos, hogy nem ott oldjuk meg a problémáinkat, ahol keletkeznek, ezek elől kitérünk. A megoldatlan konfliktus azonban feszültséget okoz bennünk, de ezt nem keletkezésük helyén adjuk ki magunkból, hanem valahol máshol. Ennek négy alapvető formáját gyűjtöttem most össze, és bár ezek egyáltalán nem konstruktív megoldások, és mindegyik inkább egyfajta kerülőút, azért korántsem nevezhetőek ritkának. Azért érdemes mégis figyelni rájuk, mert ha ezeket magunkon tapasztaljuk, akkor jó elgondolkodni azon, hogy vajon minden rendben van-e otthon!

  1. Amikor kirobban a düh

Biztos ismerik azt az autóst például, aki az öklét rázza, ha az előtte álló másik nem indul el időben, épp akkor, amikor a lámpa zöldre vált. Vajon valóban arra a másik autósra haragszik ennyire?

Nem valószínű!


https://24.hu/belfold/2019/07/08/budapest-autos-tombolas/

Az viszont biztos, hogy a máshol keletkezett, máshonnan származó dühét itt és most kiengedte, levezette. Ez több szempontból is „jótékony” hatású, egyrészt azonnal csökken a feszültség, ami megkönnyebbülést hoz (legalábbis átmenetileg), és főképp, nem kell szembenézni a probléma valódi forrásával. Gyaníthatjuk, hogy ilyen megoldással állunk szemben, ha valaki hirtelen kirobbanó dühvel reagál, és ennek szintje sokkal erőteljesebb, mint ami ilyenkor logikusan várható lenne.   

2. Panaszáradat

A fenti „megoldás” mondhatjuk, hogy inkább a férfiakra jellemző, de vannak nőies megoldások is, amelyek épp úgy nem jelentenek igazi feloldást az eredeti konfliktusra, mint az ökölrázás, és a hangos szitkozódás a kocsiban. A nők ritkábban ordibálnak ilyenkor, másképp eresztik ki a gőzt, nem a dühüket engedik szabadjára, sokkal jellemzőbb, hogy ráöntik valakire a panaszaikat. Ez a valaki lehet a barátnőjük, de egy kozmetikus vagy fodrász is, sőt egy ismeretlen is villamoson, ha épp úgy alakul.

A lényeg, hogy mintha egy csapot nyitnának meg, elkezdenek panaszkodni életük párjára. Az egészen konkrét sérelmek felsorolásán kívül várható, hogy a másikat lejárató, megalázó, lekicsinylő jelzők következnek majd, kinek-kinek kedve és vérmérséklete szerint.  A legtöbben veszik a lapot, és hasonló okokból rá is tesznek a tétre még egy lapáttal, de legalábbis együtt éreznek a panaszkodóval. Ritkán kérdezi meg az alkalmi beszélgetőtárs, vagy a barát, hogy elmondtad-e már mindezt a férjednek is úgy, ahogy most nekem. Ha megkérdezné, valószínűleg döbbent csend lenne a válasz, vagy az, hogy ez teljesen felesleges volna, a másik ugyanis tökéletesen alkalmatlan arra, hogy egy másik érző, (női) lényt megértsen. A panasz tovább folyik megszakíthatatlanul, és ezzel máris csökken a feszültség. A hallgató és a panaszkodó között titkos érzelmi szál szövődik, ami az együttérzésből származik, és ilyenkor legalább egy másik szinten kapcsolódni lehet embertársainkhoz – ha már a párkapcsolatunk – ugye – veszett fejsze nyele…Elkerülő hadműveletek

3. Elkerülő hadműveletek

Rengetegféle technikát találunk ki, hogy a nehéz helyzetekből kilépjünk. Ennek valóságos mesterei vagyunk, túlzás nélkül állíthatom. A konfliktussal való szembenézés és annak megoldása helyett egyszerűen levonulunk a csatatérről. Néha egészen konkrétan kilépünk a szobából, a lakásból, elmegyünk valahová messze, távolabb. Ez akár még pozitív is lehetne, ha arra használnánk, hogy megnyugodjunk, hogy utána visszatérve hozzákezdjünk az eredeti konfliktus megoldásához, feloldásához.

Többnyire azonban nem ez történik. A kivonulás gyakorlatilag a probléma szőnyeg alá söprésével lesz egyenértékű. Nagyon sokféle formája lehet ennek, kezdve attól, hogy a munkánkba temetkezünk. Ilyenkor egyszerűen átfordítjuk a figyelmünket az életünknek egy olyan területére, amiről úgy gondoljuk, hogy sikeresek vagyunk benne. A megoldatlan párkapcsolati konfliktus így válhat örök hajtóműjévé egy rendes munkaalkoholizmusnak. De hasonló a helyzet akkor is, amikor a férfiak szinte a garázsban élnek, vagy ha egyenesen kiköltöznek a telekre. A kényszeresen folytatott diéta, vagy sporttevékenység is ilyesféle meg nem oldott párkapcsolati konfliktusokra mutathat úgy, hogy mindez az egészséges élet köpönyege alá bújtatva jelenik meg. Nem arra a fajta diétára, tornára gondolok, amikor valaki az egészséges életformát beépíti a mindennapjaiba, hanem arra, amikor ez a tevékenység eluralja az életét, és mindent ennek rendel alá. Vagyis, amikor úgy jelenik meg, mint egyfajta függőség.

De minden másféle függőség, alkohol, drog, internet, pornó stb. is hasonló kivonulást tesz lehetővé. A szabadság látszatát kelti… Nem kell talán különösképp ecsetelnem, hogy milyen messze áll a valódi szabadságtól!

4. A gyerek mint villámhárító

A gyermek a szemünk fénye, a legféltettebb kincsünk, szoktuk mondogatni, de a valóság az, hogy nagyon gyakran épp ők lesznek az első áldozatai párkapcsolati konfliktusainknak. Nem azért, mert így akarjuk, ez sokkal inkább tudattalan utakon történik. Épp ezért lesz annyira veszélyes.

A legutóbbi blog-bejegyzésemben már érintettem a stressz következményeit. A stressz természetes módon van jelen az életünkben, olyasmi, amit nem tudunk elkerülni. Gyakorta kívülről érkezik, mint az a fajta, amit most a karantén vagy a gazdasági helyzet romlása idéz elő. A gyerek érzékelni fogja ezeket, akkor is, ha a szülők nem veszekszenek kifejezetten a jelenlétében. A feszültség ugyanis benne ragad a levegőben, ott lesz egy elejtett megjegyzésben, a mondatok hanglejtésében. A gyerekek pedig ösztönösen arra törekednek, hogy a helyzet nyugodtabb legyen, és bármennyire is furcsa, gyakran magukra vállalják, szintén tudattalanul, a villámhárító szerepét. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben bevonódhat, és annál mélyebb személyiségsérülést okozhat mindez. Ennek a helyzetnek az elkerülése, (vagyis a konfliktusunk valódi megoldása) ezért elemi érdeke volna minden szülőnek. Ehhez azonban olyan nagyfokú tudatosságra volna szükségünk, ami gyakran azért sem lehetséges, mert annyira be vagyunk vonódva, annyira sok fájdalmunk van, hogy nem látjuk át a teljes helyzetet, abban csak önmagunkat és saját veszteségeinket, sérelmeinket érzékeljük. Ezért a helyzet megértéséhez, kibogozásához már feltétlenül szakember segítségére volna szükségünk, aki kívülről látja ezt a szituációt. De sajnos gyakran ezt sem vállaljuk, mert ahhoz el kellene ismerni, hogy a probléma létezik, hogy van valami gond a kapcsolatunkkal, fel kellene vállalni a saját igényeinket, önmagunkat, és vállalni kellene az ebből kialakuló konfliktust. Minden olyan esetben, amikor egy párkapcsolati konfliktus nem tisztázódik, vagy nem oldódik fel valahogyan, ennek a feszültsége tovább él, és munkálkodik bennünk, a család minden tagjában. Nagyon gyakran ez a feszültség a gyerekeknél „sül ki”, fájdalmas módon éppen a legérzékenyebbeken, a testvérek között is a legsérülékenyebbeken. Ez azért van így, mert a család olyan, mint egy nagy, rejtett szálakkal összekötött rendszer, minden tagja hatással van oda-vissza egymásra. Ha ezt egy elektromos hálózatnak képzelnénk, amit nagyobb feszültség alá helyeznek, mint amire tervezték, rögtön belátnánk, miért épp azon a ponton romlik el, ahol a legérzékenyebb, ahol a legsérülékenyebb.

Hogyan is történik a gyerek bevonása, bevonódása a párkapcsolati konfliktusba? A gyerek érzékeli a szülők közötti konfliktust, és az ebből származó elnehezülő légkört, és ez annyira frusztráló érzést kelt, hogy inkább tesz valamit, ami kiváltja mindkét szülő ellenérzését, vagyis ezzel a gyerek „eléri”, hogy a szülők ne egymással veszekedjenek, hanem vele, vagy miatta, ezzel hozza őket közös nevezőre. Inkább lesz villámhárító, csak hogy a szülei közötti „összhangot” megélje.

Ha egyszer például megtapasztalja, hogy a bepisilése  minden figyelmet rá irányít, és ez mindkét szülő reakcióját egyformán kiváltja, akkor lehet, hogy ilyen módon könnyít önmagán, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A pár pedig „örömmel” tapasztalja, hogy végre másra irányulhat a figyelmük, lám, nem velük van a gond, hanem a gyerekkel, a feszültség csökken, egy pillanatra úgy hihetik, mintha a gyerek lenne a probléma, nem a kapcsolatuk.

 Rengeteg féle gyerektünet eredője valamilyen ki nem beszélt, fel nem tárt, meg nem oldott párkapcsolati konfliktus. Ilyen tünet lehet például a kamaszkori deviáns viselkedés, étkezési, bepisilési, székelési problémák, gyomorpanaszok, szorongásos tünetek, éjszakai felriadás, iskolai teljesítményromlás, magatartásproblémák, hogy csak olyanokat említsek, amelyekkel én magam is találkoztam már terápiás gyakorlatomban.

Nagyon fontos kiemelni, hogy ezeket a tüneteket egyik szülő sem akarja tudatosan a gyerekének, a folyamat maga olyan lassan formálódik, hogy szinte észre sem vesszük, mikor és hogyan csúszunk bele. Olykor az is nehezen kibogozható, milyen párkapcsolati nehézség áll a háttérben, mert az eredeti sérelem már hosszú évekkel ezelőtt történt, és a pár azt görgeti még most is előre. Ezeknek a sérelmeknek a feltárása pedig komoly és hosszadalmas munkát igényel, amihez olyan családterapeuta szükséges, aki nem ítélkezik, hanem kibontja az idáig vezető folyamatokat, és megérteti a családtagokkal az ebben betöltött saját szerepüket és egymásra gyakorolt hatásukat.

Ehhez azonban elég erős énerő szükséges és hit abban, hogy olyan kapcsolatban élünk, amelyben elbírjuk a változást, egymás valódi személyiségét, valódi igényeit. Önmagunkban is hinnünk kell, hogy elég erősek leszünk ahhoz, hogy szembenézzünk a saját gyengeségeinkkel, képesek leszünk változtatni a reakcióinkon, a hozzáállásunkon a kapcsolat javítása érdekében.

Ez a szembenézés fájdalmas lesz. De biztos vagyok benne, hogy hosszú távon megéri, mert jobban fogjuk érteni, mi történik bennünk, a másikban, és mert csak ez vezethet bennünket a boldogság útjára.

Veszélyhelyzetben a párkapcsolat

A veszélyhelyzet kihirdetése óta gyökeres fordulatot vett az életünk. Bezárkózásra kényszerültünk, és ez a párkapcsolatunkat is kihívás elé állítja. A krízis, az életünk természetes velejárója, olyan értelemben, hogy minden egyes életciklus-váltásnál átéljük, és ez ugyan nehézségeket okoz, de önmagában nem nevezhető rossznak. Hogy miért? Mert ezeken a kríziseken keresztül fejlődünk tovább, és alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez. Olyasféle átalakuláson megyünk át, mint a megdagasztott tészta, amikor megkel. A mostani válság azonban nem az életünk természetes velejárója, nem belülről fakad, nem az életkorunk, az élethelyzetünk változásából származik, hanem kívülről, a világból.

Fenyegetésként jelenik meg, amely egész biztosan stresszt okoz. Már önmagában az is feszültséget kelthet, hogy otthon kell maradnunk. Ez most nem lehetőség, hanem kényszerűség, ami egyúttal azt is jelenti, hogy le kell mondanunk megszokott napi tevékenységeinkről, és újakat kell kialakítanunk. Ez akkor is nehéz lenne, ha a járvány rémképe nem jelenne meg mögötte. De megjelenik. Ráadásul olyasvalamivel kell szembenéznünk, amiről nem tudjuk micsoda, nincsenek egész pontos információink arról, honnan ered, hogyan kezdődött, és hogyan lehet vége. Nincs rá vakcinánk, gyógyszerünk, nem tudjuk, ki beteg és ki nem, és nem lehetünk biztosak benne, hogyha megfogunk valamit, akkor nem fertőződünk-e meg. A folyamatos kézmosások világában teljesen elvesztettük hagyományos biztonságérzetünket. Ez még a legstabilabb személyiségű embernek is kihívást jelent majd, és még sokkal több nehézséget és félelmet azoknak, akiket ilyennel nem áldott meg jó sorsa.

A helyzet fokozódik

Ahogy az idő halad, a stressz – legalábbis egyelőre – nem csökkenni, hanem növekedni fog. Ahogy emelkedik a fertőzöttek és a halálesetek száma, úgy fogyatkozik majd a biztonságérzetünk . Olaszországot egyre közelebbinek érezzük, az onnan érkező hírek már nem ködös álomképeknek tűnnek, hanem olyan valóságnak, amivel a magyar egészségügynek is meg kell majd küzdenie. Ez a gondolat pedig további jogos aggodalmakra adhat okot.  Eljön a nap, amikor az „esetszám” nem elvont fogalom lesz, hanem ismerős embereket jelöl, barátokat, kollégákat, és egyre gyakrabban családtagokat is. Sőt, nagy valószínűséggel mi magunk is megfertőződünk. A túlélési esélyeink ugyan magasak, de joggal kezdhetjük el félteni mindazokat a családtagjainkat, akik krónikus, vagy immunhiányos betegségben szenvednek vagy már elmúltak hatvanöt évesek. Vagyis mindannyian félthetünk valakit. Elemi biztonságérzetünk inog meg ezzel.

Sajnos, itt még korántsem fejeződnek be a családot és a párkapcsolatot veszélyeztető tényezők, mert a veszélyhelyzet az otthonmaradás kényszere miatt a gazdaságot is térdre kényszeríti. Ez nem valami elvont, távoli nehézség már ma sem, mert naponta veszítik el az emberek a munkájukat, vagy kénytelenek elfogadni a bércsökkentés tényét. Nem dolgoznak a fodrászok, a kozmetikusok, a vendéglátósok, nullára csökkent a turizmus, bezártak az autógyárak, és az egyes ágazatok csődje továbbiakat ránt magával. Vagyis nagyon sokaknak nem csak a járvány fenyegetésével kell szembenézniük, hanem azzal is, hogy nem tudják, miből élnek holnap.

A hírt pedig mindenki hazaviszi. A bezártságba. Az otthon négy fala közé. A rémület beszivárog a hálószobákba, felsejlik a gyerekek játékaiban.

Vegyük sorra először, hogy ez a stressz, mit okoz/hat a párkapcsolatban és aztán azt is, mit a családi rendszer működésében.

Párkapcsolati hatások

A stresszelmélet a stresszre alapvetően kétféle módon reagálhatunk, vagy elmenekülünk a veszélyt jelentő helyzetekből, vagy ütünk, azaz agresszióval reagálunk. Stressz-hatásra ugyanis fiziológiás szinten megemelkedik az adrenalin szintünk, ami segít az erőinket koncentrálni, és felkészülni a támadásra vagy a menekülésre. A problémát az jelenti, hogy a járvány olyan stresszt jelent, amiben ez a két megoldási mód egyáltalán nem hatásos. Sem futni nincs hová, sem megütni nincs kit. Csak a feszültség van jelen, ahogy fentebb ecseteltem, méghozzá egyre erőteljesebb formában. És ha az jelen van, és nem tudjuk valahogy levezetni, akkor szinte törvényszerűen sül ki valahol, valamilyen formában. Elég lesz csak rossz helyre letenni a poharat, hogy felrobbanjon egy eddig láthatatlan bomba.

Képzeljük el azt a helyzetet, hogy a férj azzal a hírrel tér haza, hogy elbocsátották az állásából. Eleve mogorva, ahogy belép az ajtón, süt róla, hogy mindjárt szétrobban. Még le sem ültek a feleségével vacsorázni, amikor elmondja, mi történt. A felesége épp a tányért teszi elé, és mikor meghallja a hírt, döbbenten hallgat el. Felrémlik előtte, amit a legutóbbi válság idején élt át, a kifosztott spájz képe, a munkanélküli segély, majd a félfeketén végzett munkák között érzett állandó létbizonytalanság, és az a tapasztalat, hogy minden otthoni teendőjével, és a gyerekekkel is teljesen magára maradt. Mit fog mondani? Könnyen lehet, hogy nem azt, hogy

majd megoldjuk, mert ha mi ketten összefogunk, mindenre képesek leszünk!

Hanem inkább azt, hogy:

majd megint minden az én nyakamba szakad, a gyerekek, a háztartás, miközben én is erőn felül dolgozom…

és a szavak hangsúlya inkább vádló lesz… Erre a férj felpattan, és berohan a dolgozószobába/ műhelybe/ garázsba/ ami épp van, még dühösebb és mogorvább lesz, és lehet, hogy órákig nem szólnak egymáshoz. Elég kicsi a valószínűsége, hogy a felesége aggodalmait teljes szívvel átérzi majd és megpróbálja azokat maradéktalanuk eloszlatni. Sőt, valójában egyáltalán nem fogja érzékelni, hogy a feleségéből az aggodalom szólt. Sokkal inkább azt, hogy nagy bajban van, most nagyobb bajban, mint akkor, amikor hazajött.

Vagyis mind a ketten magukra maradnak, méghozzá éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség volna arra, hogy támaszt és vigaszt nyújtsanak egymás számára. Ettől mindketten még feszültebbek és dühösebbek lesznek, és még kevésbé tudnak majd egymás gondjaira megnyugtatással reagálni. A A stressz levezetésének ugyanis létezne egy harmadik módja is, ez pedig az ölelés, az érintés, egymás közelsége. Egyetlen érintés hatására ugyanis rögtön csökken az adrenalin-szintünk, oxitocin hormon kezd termelődni bennünk, ami a boldogság és az öröm érzéséért felelős hormon. Csúcsát az ölelés hetedik percében éri el, vagyis egy hosszú ölelés hatására elég elemi módon áthangolódhatunk.

 Épp ez a lehetőség vész el akkor, ha a pár ilyen csúnyán belebonyolódik a veszekedés negatív spiráljába.

Hogyan léphetnénk ki ebből?

A testünk jelzi a stressz jelenlétét, ezt éljük át, ha összeszorul a gyomrunk, ha a fejünkben lüktet egy ér, ha egyre jobban kalapál a szívünk. Ilyen állapotban nem fogunk tudni racionálisan gondolkodni, tehát az első feladatunk az, hogy megnyugodjunk. Lehetőség szerint ne vágjunk ilyenkor semmit a másik fejéhez, főképp ne olyan mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy te mindig, vagy úgy, hogy te soha… A stressz a legrosszabb formánkat hozza ki belőlünk, ilyenkor régen eltemetett fájdalmak is előbukkanhatnak. Ennek az az oka, hogy egy most megélt stressz, például az a hír, hogy mi magunk vagy a társunk munkanélküli lett, átvezet egy korábban átélt ehhez nagyon hasonló krízishez. Olyan, mint egy érzelmi híd, ami hirtelen összeköti a két élményt egymással. Ugyanazok a reakciók indulhatnak be, mint régen. Azért lehet ez nagyon veszélyes, mert a most átélt helyzet, egészen biztosan más, mint a korábbi. De amíg a stressz szintünk magas, addig képtelenek leszünk logikusan gondolkodni, és ezt belátni.

Vagyis az első feladatunk az, hogy adjunk időt magunknak és a másiknak a megnyugvásra. Ha minden erőfeszítésünk ellenére közben kiszaladt a szánkon egy olyan mondat, ami miatt a másik sértve érezheti magát, ami talán régi sérelmeket, fájdalmakat érint, akkor épp most jött el az ideje, hogy ezekről beszéljünk. A fenti példában a feleség azért reagálhatott ilyen élénken a munkanélküliség hírére, mert a 2009-es válságban a férje mindent megtett ugyan azért, hogy újabb munkát találjon, de közben a helyzetük hosszan bizonytalan volt. Miközben ő a saját gondjaival volt elfoglalva, a felesége egyedül oldott meg mindent otthon a gyerekekkel a háztartással, a munkája mellett. Ami egyébként akkoriban az egyetlen biztos megélhetési forrásuk volt.  Soha nem kapott semmilyen elismerést az erőfeszítéseiért, azt gondolta, hogy a férje ezt talán észre sem vette. Jóval azután sem beszéltek erről, hogy az anyagi helyzetük rendeződött.  Nagyon sokféle nehézséget viselt egyedül, vagy oldott meg, és ezeket sérelemként hurcolta magával. Ez az el nem ismerés, megoldatlanság volt az, ami megakadályozta, hogy most együttérzően reagáljon férje kirúgásának a hírére. Minden ehhez hasonló krízis, konfliktus, amit a pár úgy él át, hogy nem beszélik meg, a konfliktust nem oldják fel, és a sérelmekre nincs jóvátétel, csak a szőnyeg alá söpörik azokat, ilyenkor újraéledhet, a bomba felrobbanhat. Minél több ilyesmit hurcolnak magukkal, annál könnyebben. Vagyis valójában nem a stressz az, ami ennek a végső oka, ezt fontos hangsúlyozni, hanem az a sok fel nem oldott sérelem, amit egymásnak okoztak.

Nagyon sok ilyen kisebb-nagyobb bomba robbanása várható az összezártság idején. Hogy melyik bomba választja aztán ketté a párt, és melyik nem, az attól függ, hogy a pár milyen erőforrásokkal rendelkezik. Ki milyen tartalékokat hoz magával, mennyire képes feszült helyzetben is nyugodt maradni, illetve mennyire képesek egymás valódi igényeire reagálni.

A problémát az jelenti, hogy meglássuk, mi is a másik valódi igénye.  Nem könnyű dühöngő, morcos, akadékoskodó, kötekedő, régi sérelmeket felhánytorgató társunkban meglátni az esendő embert. Pedig többnyire épp esendőségünket, szeretetre való vágyunkat rejtjük el ezek mögé a felszíni érzések mögé. Alatta az a félelem áll, hogy talán a társunk nem akar minket. A félelem alatt pedig a közelségre és a szeretetre való elemi szintű igényünk. Mert mire is volna szüksége – valóban – a férjnek, amikor egy ilyen helyzetben hazatér? Arra, hogy megértse, és megnyugtassa valaki.  Szemrehányásra biztosan nem. És mire volna szüksége a sértett feleségnek? Elismerésre, megnyugtatásra, a másik közelségére, biztosítékra, hogy a gondjaival ezúttal nem maradj egyedül. Egyszóval a másikra. Ha sikerülne ezen az új szemüvegen keresztül látni egymást, ha át lehetne értelmezni a dühöt és a vádaskodást, akkor a közeledés újra lehetővé válhatna.

Valójában az ilyenkor felrobbanó párkapcsolati bombák, amit a krízis idéz elő, nem csak pusztítást hozhatnak, hanem az újraépítkezés lehetőségét is. Lehetőséget arra, hogy régi, megoldatlan sérelmeinket megbeszéljük, és feloldjuk. Ilyenformán ez a krízis is, mint minden más válsághelyzet, valódi esélyt kínál arra, hogy fejlődjünk.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy párok ritkán használják ezt a lehetőséget, a bombák felrobbanásának elkerülésére egészen másféle technikákat alkalmaznak. Ezekkel a technikákkal ugyan nem fogják hatástalanítani a robbanószerkezeteket, de több-kevesebb időre elkerülik őket. Hogy hogyan is történik mindez, legközelebb ezeket vesszük sorra.

Folyt. köv.

Hogyan hatástalanítsunk egy párkapcsolati bombát?

  • Olvastassuk el a másikkal ezt a cikket
  • Hagyjunk időt a megnyugvásra
  • Ha elrontottunk egy beszélgetést, és abból szörnyű vita kerekedett, kezdeményezzük a téma újratárgyalását!
  • Hallgassuk meg a másik mondanivalóját anélkül, hogy közben egyetlen szót is szólnánk
  • Foglaljuk össze, mit hallottunk
  • A másik hallgassa meg ezt az összefoglalónkat, és ha úgy ítéli meg, hogy tényleg azt hallja vissza, amit mondott, akkor fogadja el. Ha ez nem sikerül elsőre, akkor addig kell újrafogalmaznunk az összefoglalót, amíg a másik azt elfogadhatónak nem tartja.
  • Mi is elmondhatjuk a történetet a saját szemszögünkből.
  • A másik foglalja össze a hallottakat.
  • Hallgassuk meg ezt az összefoglalót, és ha úgy ítéljük meg, hogy tényleg azt hallottuk vissza, amit mondtunk, akkor fogadjuk el. Ha ez nem sikerül elsőre, akkor a másiknak addig kell újrafogalmaznia az összefoglalóját, amíg ezt elfogadhatónak nem tartjuk.
  • Ezután reagálhatunk a másik eredeti mondandójára, de ilyenkor a saját érzéseinket igyekezzünk megfogalmazni, mindig magunkról beszéljünk, ne a másikról!  

Ítélkezni, a másikat leértékelni, szidni szigorúan tilos – a folyamat egész ideje alatt!

Jelentkezz be hozzám az alábbi űrlap kitöltésével!

Védelem helyett

Kemény okok: A bántalmazás 2. rész

A válás végső oka szinte minden esetben a bizalom végleges és visszafordíthatatlan elvesztése és ezt még nagyon sokszor el fogom mondani.  Bántalmazással nagyon könnyű eljutni eddig, de paradox módon nem mindig következik ebből, hogy a pár el is válik. Ez az, ami kívülről nézve meglehetősen nehezen érthető meg. Miért is nem menekül el valaki onnan, ahol bántják? Pedig, ha létezik a válásnak egyértelműen elfogadható oka, akkor a bántalmazás éppen az. Mindenki károsodik egy ilyen kapcsolatban, nem csak az, akit bántalmaznak, hanem a gyerekek is, akiknek ezt végig kell nézniük. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy akiknek ezzel együtt kell élniük, mert nem biztos, hogy látják a bántalmazást, lehet, hogy csak hallják, vagy „csak” el kell viselniük anyjuk összetört arcát, a veszekedéseket, a félelemmel teli otthoni légkört, ott, ahol egyébként a megnyugvást és az elfogadást volna jó átélni.

De miért olyan nehéz elválnia annak, aki bántalmazó kapcsolatban él?

Nos, épp a bántalmazás miatt. A bántalmazó ugyanis épp azért agresszív, hogy megakadályozza, hogy a másik elhagyja őt. Ez első pillantásra akár még tetszetős  és érthető is lehetne, csakhogy valójában nem a kapcsolatot akarja megvédeni, hanem a saját hatalmát és vezető szerepét, azt az érzést, hogy ő irányítja a helyzetet. Vagyis mindenki, aki ki akar ebből szállni, ellenség. Ezért lesz nem kívánatos személy barát, családtag, segítő szakember. A bántalmazás ténye ráadásul nagyon sokáig a bántalmazott számára sem annyira megfogható. Gyakran azért, mert eleinte pusztán szavakkal zajlik. De már kezdettől fogva lehetnek jelei annak, hogy a kapcsolat nem egyenrangú, valamelyik fél fölényre törekszik, és egyáltalán nem veszi figyelembe a másik érdekeit, szempontjait, véleményét. A törekvése arra irányul, hogy egyfajta hierarchikus, alá-fölérendelt kapcsolat épüljön ki, amelyben mindig neki van igaza. Sokszor ebbe már beletartozik az alárendelt partner önértékelésének a leépítése, külső kapcsolatainak a korlátozása, a barátok, barátnők, sőt a családtagok kizárása. Vékony a határ a hierarchikus és a bántalmazó kapcsolat között, hiszen ahol ez az alárendeltség megszületik, ott nagyon-nagyon könnyű ezzel visszaélni. Mégis van határ – és muszáj ezen a ponton megemlíteni, hogy igen sok kapcsolatban a nők ülnek a hierarchia csúcsán, ők azok, akik irányítanak, akik megszervezik, és működtetik az egész család életét. A férfiak ezekben a típusú családokban inkább csak további gyerekként vannak jelen, amelynek legfontosabb előnye, hogy nem ők viselik a felelősséget a döntéseikért. Gyakran bélyegzik őket tutyimutyinak, papucsférjnek, olyasvalakinek, aki nem képes megfogni a dolgok végét – de ebben a viszonyban ritkán jelenik meg a fizikai erőszak. (Bár ilyen is előfordul, arról azonban nagyon nehezen szerez tudomást a világ, mert a férfiak a legritkább esetben fogják ezt elmesélni. )

Ritka az is, hogy férfiak halnának bele kapcsolati erőszakba, a nők annál inkább, átlagosan minden héten egy-kettő. A bántalmazás, a fizikai erőszak pedig nem mindig nyeri el méltó „jutalmát”. A napokban a borsodnádasdi Csenge gyilkosát a bíróság mindössze négy évre ítélte el, mert álláspontja szerint a bántalmazós nem volt bizonyítható.

https://www.blikk.hu/aktualis/krimi/itelet-borsodnadasdi-csenge-gyilkossag-negy-ev/vsxt494?utm_source=pushengage&utm_medium=pushnotification&utm_campaign=pushengage&fbclid=IwAR2YkOst1QvyKbgIke2SUCkrevhbq9ezpzAyOANC88JPZwrj307SqYnN8S4

Az ilyen társtól való elszakadást a családvédelmi rendszer sem támogatja egyértelműen. Sőt, inkább tovább terheli az áldozatot. Az a bántalmazott nő például, aki a családsegítőhöz fordul, számíthat arra, hogy a bántalmazás ténye miatt a gyerekeit védelembe veszik, ami egyúttal gyámhatósági beavatkozást is jelenthet, ha a hatóság azt szükségesnek ítéli. Sajnos, a mai rendszer ezt akkor is szükségesnek látja, ha az anya együtt él a bántalmazó féllel, azaz nem költözik el az otthonából, mert a hatóságok szerint ezzel a gyerekeket (ő) kiteszi a bántalmazás esélyének. A terhet tehát nem a bántalmazóra teszi, nem az agresszornak kell elköltöznie és viselnie a tetteiért a felelősséget, hanem az áldozatnak.  Távoltartást a hatóság nem kezdeményez. Ezt maguk a nők gyakorta azért nem teszik meg, mert a távoltartás lejárta után további, talán még súlyosabb bántalmazásnak lesznek kitéve. Az a nő tehát, aki bántalmazottként nagyon nehéz lélektani helyzetben van, még arra is rákényszerül, hogy új otthont teremtsen magának és a gyerekeinek, biztosítsa ennek anyagi feltételeit, és érje el, hogy a bántalmazó ne találja meg. Természetesen léteznek védett házak, de ez álláspontom szerint csak időlegesen jelenthet megoldást.

De ennél is fontosabb kérdés, hogy miért az áldozatnak kell elbújnia a világ elől? Miért őt „ítéli” egy úgynevezett védett ház rabságára a társadalom? Miért nem a bántalmazónak kell félnie és menekülnie?

Amíg ez így van, addig társadalmi szinten is támogatjuk az agressziót a párkapcsolatban. Addig nagyon nehéz számon kérni bárkit is, hogy miért nem hagyja ott azt, aki szidja, megalázza, vagy talán meg is veri őt.

Segítő szerepben

Sajnos, már család- és párterapeutaként is többször találkoztam ilyen helyzetben élő nőkkel. Segítőként ilyenkor a legfontosabb, hogy olyan bizalmi kapcsolat alakuljon ki, amelyben a bántalmazás ténye feltárhatóvá válik. A családsegítőben, ahol a gyermekek védelembe vételével kívánnak „segíteni”, ez a bizalmi légkör nem fog létrejönni.  Hiszen melyik anya az, aki bármit is elárul, ha ennek az az ára, hogy a gyermekét „védelembe veszik”, azaz kiteheti őt annak, hogy állami gondozásba kerül. Vagy azért vállalja ezt, mert olyan súlyossá vált a bántalmazás, hogy ezt már nem lehet eltitkolni, vagy mert elérkezett a végső kétségbeesés állapotába. De biztosan nem azért, mert bizalommal fordul a segítő felé.

A segítő szakembernek ezért első dolga az, hogy biztosítsa az anyát, hogy amit hall, arról kifelé nem ad tájékoztatást. Ezek a nők ugyanis félnek! Félnek attól, hogyha kiderül, hogy beszélnek a segítőnek a bántalmazásról, a tényekről, akkor otthon ennek megfizetik az árát, azaz a bántalmazó büntetésből megveri őket.

Ezért válik kiemelkedően fontossá ezekben az esetekben a titoktartás, épp a bántalmazott érdekében van erre kiemelten szükség. Ha sikerül bizalmi kapcsolatba kerülni, és kiderül a bántalmazás ténye, akkor a segítő szakember ugyan nem fog tudni változtatni a körülményeken, a jogszabályokon, de lehetősége nyílik arra, hogy az áldozatot megerősítse önmagában. Tapasztalataim szerint óriási ereje van annak, ha valaki ezekkel a nőkkel végre együtt érez, végighallgatja, mi történt velük, és hitelesíti a bántalmazás tényét. Ezt sokszor senki mástól nem kapják meg, még a családtagoktól sem. Ezután már könnyebb feltárni a még rendelkezésre álló erőforrásokat, utakat arra, hogy ebből a szorongató helyzetből kilépjenek.

Ha felmerülne az a kérdés, hogy maga a kapcsolat megmenthető-e ilyen helyzetben, akkor a válasz az, hogy  párterápia csakis akkor kezdhető, ha a bántalmazott elismeri a bántalmazás tényét, és hajlandó változtatni a viselkedésén. A legtöbb esetben azonban a bántalmazó „nem emlékszik” azokra az alkalmakra, amikor a bántalmazást elkövette, vagy lekicsinyíti azt, olyanformán, hogy csak meglökte, vagy megsuhintotta az illetőt. Ez a lekicsinyítés még akkor is megtörténik, ha a sérülés nagyon egyértelmű, lásd Orosz Bernadett esetét, aki a közösségi hálón is közzétette, hogyan nézett ki, miután a párja megverte. Az elkövető egyik interjújában azt állította, hogy nem emlékszik rá, valójában mi történt a bántalmazás estéjén, a volt barátnője arcáról készült fotók láttán pedig elsírta magát. A nyilvánosság előtt pedig a következő szavakkal tette semmissé cselekedetét, amikor a nő összevert arcáról készült fotót megpillantotta:    „Nem akartam elhinni, hogy ezt én okoztam. Ha így van, azt nagyon sajnálom, és természetesen vállalom érte a felelősséget. Azt azonban már akkor elképzelhetetlennek tartottam, hogy Bernadett életére törtem és fojtogattam volna, hiszen mindennél jobban szerettem.”

https://index.hu/belfold/2020/03/03/orosz_bernadett_igazsagugyi_orvosszakertoi_velemeny_bantalmazas/

A férfi ellen távoltartást rendeltek el, ez azonban nem is olyan sokára lejár, tehát utána ismét bármi megtörténhet. Íme, egy szép példája annak, hogy csúsznak ki a bántalmazók a törvény hatálya alól. Hogyan kezdhet el félni újra a bántalmazott.

Sajnos, ez a “nem emlékezés” egyáltalán nem egyedi, ahogy a történtek teljes tagadása sem. A bíróságok feladata (volna), hogy ezt a helyzetet is helyesen ismerje fel és oldja meg. A párterápiás lehetőségek ugyanis ilyenkor rögtön megszűnnek, hiszen nem alakulhat ki ebben a nagyon egyenlőtlen alá-fölérendelt viszonyban a kölcsönös bizalom légköre. Enélkül pedig nincs terápia, mert semmilyen változásra nem lehet számítani.

Volt olyan pár, ahol a bántalmazó férj a cselekedetét elismerte, sőt meg is bánta. Csakhogy a kapcsolat önmagában ettől nem tudott helyreállni, mert a nő ekkorra már elvesztette minden bizalmát a férje iránt. Nem csak abban nem hitt, hogy a társa meg tud változni, hanem abban sem, hogy ő maga képes lesz az éveken át tartó terrorért megbocsátani. Ami teljesen érthető.

Egy út marad, a bántalmazott védelme, külső-belső biztonságérzetének újraépítése, önbizalmának megerősítése, amelynek birtokában képessé válik arra, hogy megvédje önmagát.

Nem csak neki van ebben feladata, hanem mindannyiunknak, mert a kiszolgáltatottságuk megszüntetéséhez összefogás szükséges, szolidaritás, és közös társadalmi akarat, hogy a jogszabályi háttér is megváltozzon!

Olvasd el ezt is
http://parkonzultacio.hu/2020/02/20/kemeny-okok-szemelyisegzavarral-a-parkapcsolatban/

Kemény okok – Személyiségzavarral a párkapcsolatban

A válás végső oka szinte minden esetben a bizalom végleges és visszafordíthatatlan elvesztése. Az sem mindegy azonban, milyen lépcsőkön keresztül jutunk el idáig, illetve, mi van ennek a bizalomvesztésnek a hátterében. Elég gyakori, hogy a bizalmatlanságnak már vannak személyes „hagyományai”, azaz maga a személyiség hordoz olyan nagyon mély gyerekkori tapasztalatokat, amelyek miatt eleve, azaz már abban a pillanatban, ahogy belép valaki egy párkapcsolatba, a bizalma deficites. Sokszor a párkapcsolattól is az a belső, tudattalan elvárása, hogy ezt a deficites bizalmat a másik feltöltse, kipótolja.

Azért nagyon nehéz ezt a helyzetet reálisan értékelni, mert szinte mindannyiunknak van kisebb-nagyobb hiánya abban, hogy hogyan, mikor, és mennyire bízunk meg egy másik emberben, vagy általában a világ jól elrendezettségében. Egyikünk sem tökéletes, úgyhogy az a kérdés, hogy mi számít kórosnak, elég sokrétű. Ráadásul mindannyian „használjuk” legfontosabb kapcsolatainkat a töltődésre, a hiányaink befoldozására, egyszóval lelki gyógyulásra. Ezért azt kell mondanom, hogy ez a “használás” sem feltétlenül kóros, hiszen amikor kötődni kezdünk valakihez, akkor ezzel óriási esélyt teremtünk magunknak arra, hogy valami átformálódjon, jó irányt vegyen a lelkünkben. De ez csak és kizárólag akkor lehetséges, ha a pár tagjai kölcsönösen felismerik, hogy a másiknak hol vannak a hiányai, sérülései, és mindketten hajlandóak ezekre támadás helyett megnyugtatással reagálni. Ha ez történik, akkor a legjobb úton haladnak afelé, hogy helyreállítsák a világba, az emberekbe, az egymásba vetett megrongálódott hitünket, és hogy így legkorábbi sérüléseik (is) gyógyuljanak.

Mi család- és párterapeuták ezért nem is nagyon szeretünk diagnosztizálni személyiségzavarral senkit, mert nem erre tesszük a hangsúlyt, hanem arra, hogy mi az, ami a párkapcsolatban történik, hogyan reagálnak a felek egymásra, és hogyan lehetne úgy reagálni, hogy a biztonságérzetük és ezzel a bizalmuk növekedjen. Ezért mindig, mondhatni az utolsó vérünkig megpróbálunk olyan intervenciókat bevetni, amelyek segítenek a feleknek ránézni arra, hogyan is működnek ők együtt, és hogyan lehetne másképp. Csakhogy, ha túl későn érkeznek hozzánk, akkor, amikor már a kapcsolaton belül is nagyon sok sérülés érte őket, nagy valószínűséggel be lesz csukva a szemük erre az útra, és nekünk is el kell tudni fogadni, hogy nem a kapcsolat újraszervezése lesz a feladatunk, hanem a válás megsegítése. Ez nekünk sem mindig könnyű, különösen, ha közben fény derül a kapcsolat értékeire. Nem csak a közös gyerekekre gondolok, hanem azokra az élményekre, és tapasztalatokra, amelyekkel életük egy fontos pontján mégiscsak megsegítették, továbblökték egymást.

De be kell látni, hogy a bizalom kötéseit, ha egyszer már elszakadtak, nem könnyű összevarrni, és kizárólag akkor lehetséges, ha mindketten hajlandóak erre. Nem csak szavakban bizonygatják, hogy akarják a kapcsolatot, hanem ezt a tetteikkel is megmutatják, azaz úgy cselekszenek, hogy figyelembe veszik a másik valós igényeit. Például, ha a másik nagyobb távolságra vágyik, akkor ezt tiszteletben tartják. Ellentmondásos feladat, ugye? Messzebb menni, távolodni attól, akit szeretünk, mert neki erre van szüksége! Sokaknak meg is haladja a képességeit.

Amikor Andrea bekopogott hozzám, hogy nem tudja, elváljon-e a férjétől vagy sem, akkor is az volt a kérdés, a párja hajlandó-e időt és szabad teret adni neki ehhez a döntéshez. Andrea ugyanis úgy érezte, hogy nem tud dönteni úgy, hogy mindig együtt vannak, mert így nem tudja megérezni a hiányát sem.  Tamás azonban nem akart még csak a másik szobába sem átköltözni, teljesen kétségbeesett a távolságnak a gondolatától is, épp úgy, mint egy kétéves attól, hogy az anyukája elutazik. Miközben ő volt az, aki napi szinten chatelt fiatal lányokkal, akik közül néhány számára nem csak plátói kapcsolat volt. Gyakorta könyörgött Andreának, hogy ne hagyja el, és legyen jó, ne tegye tönkre a válásukkal a gyereket!!

Sajnos, Tamást nárcisztikus személyiségjegyei akadályozták abban, hogy felismerje a saját szerepét ebben a párkapcsolatban. Ugyanis csak egy erős énképpel és énerővel rendelkező ember képes megkérdőjelezni a saját korábbi tetteit. Tragikus módon ez a hiány meggátolta abban is, hogy olyan lépéseket tegyen, amivel a felesége bizalmát visszaszerezheti. Ehelyett a manipuláció technikáját alkalmazta, például akkor, amikor könyörgött, vagy amikor Andrea lelkiismeretére próbált hatni, és azt állította, hogy a válással Andrea tönkreteszi a kislányukat. Ezzel egyébként a válás felelősségének a terhét is egyedül a feleségére tolta, úgy, mintha az események láncolatának ő nem lett volna részese.

Manipulációval és a lelkiismeret-furdalás felkeltésével azonban nem lehet bizalmat nyerni. Egy időre talán még ott lehet tartani a másikat, de hosszú távon csak egyfajta társas magányt sikerül építeni, falakat emelni egymás közé.

De még ehhez hasonló helyzetben is lehet remény. Ezt nem hitegetésből, hanem tapasztalatból mondom. Igaz, magam is kisebbfajta csodának éltem meg, amikor ez megtörtént, de megtanultam belőle, hogy nem az számít, hogy én mit gondolok, vagy milyen patológiát sejtek, hanem az, hogy kiben milyen erőtartalékok rejlenek. Mert amíg nincs vége, addig nincs vége! Addig még bármi megtörténhet!

Ebben a csodás esetben ugyanis a pár erősen nárcisztikus személyiségjegyekkel rendelkező tagja életének ebben a válságos pillanatában letette a manipuláció fegyverét. Hogy miért következett be ez a fordulat? Talán volt egy pont a párterápiás folyamatban, amikor felismerte, mekkorát veszíthet, ha elveszíti a másikat, és elhatározta, hogy mindent megtesz a győzelemért. Azon túl, hogy új szexuális technikákat tanult, hogy örömöt szerezzen a társának, elkezdte meghallani a párja véleményét is, és nem egyszerűen meghallotta, hanem figyelembe is vette. Közben utazásokat szervezett, hogy hosszú időre kettesben lehessenek, és átbeszélhessék a közös életüket. Eljött ebben a folyamatban az a pillanat is, amikor megmutatta a saját esendőségét is, egy időre lehullott róla a sebezhetetlenség álarca, ami átélhetővé tette a másik számára is, hogy  a kapcsolat elvesztése miféle fájdalommal jár. Az álarc lehullása mindig veszélyes, hiszen kiszolgáltatottságot eredményez. Talán a terápiás tér biztonságot adott, a társa bölcsen, nem támadott, nem használta ki a saját javára a helyzetet. A valódi, esendő, álarc nélküli ember megértésre talált. Nehéz megmondani még ebből a székből nézve is, hogy mi történt valójában, mitől fordult át valami, ami végül a “győzelemre”, a kapcsolat megtartására segítette őket. De talán valami olyasmi, hogy a korábban nárcisztikus fél rádöbbent, nem csak egyedül lehet győzni, hanem ketten is – egyszerre!

Nagyon izgalmas a másik fél oldaláról is megvizsgálni a kérdést, onnan, hogy miért választ valaki személyiségzavaros társat, például egy nárcisztikust.  Sokszor épp pszichológusokkal, vagy más segítő szakmát űzőkkel fordul ez elő, akik a kapcsolataikban is a megmentő szerepét játsszák. Ezek a párok gyakran erős vonzódást élnek át a szerelem kezdetén, és amikor kiderül, hogyan kötődnek egymáshoz, már késő. Egyenlőtlen kapcsolatukban a megmentő folyton ment, folyton megold, míg a másik élvezi ennek a kényelmét. Ennek is van pszichés haszna a megmentő számára, hiszen folyamatosan átélheti saját nagyszerűségét, érezheti, hogy mindent irányítani tud, de ez végső soron játszmaszerű helyzet, amiből hiányozni fog a valódi kapcsolódás, a bensőségesség, az intimitás. A kontrolláló szerepet játszó fél beleragad megmentő pozíciójába, és egy idő után törvényszerűen bele is fárad ebbe a szerepbe, hiszen nagyon nagy feladat állandóan résen lenni, megmenteni, megoldani. Az első csalódás akkor éri őket, amikor ráébrednek, hogy soha nem lehetnek gyengék, soha nem adhatják fel irányító szerepüket, mert akkor minden összeomlik. Egy egészséges párkapcsolatban ezek a szerepek nincsenek kőbe vésve, szabadon, és szükség szerint lehet váltogatni őket attól függően, hogy épp kinek mire van szüksége. A beragadt szerepek azonban rossz működést jeleznek. És ha senki sem tud kilépni ebből, akkor megint csak két lehetőség van, a társas magány, vagy a válás.

Olvasd el ezt is:
http://parkonzultacio.hu/2018/11/06/x-htm/

Ünnepeljük a szerelmet! Bálint-napi elmélkedések

A Bálint nap sokáig ismeretlen volt nálunk, és ma is sokan gondolják úgy, hogy ez inkább az édesség- és virágárusok ünnepe, nem a miénk, mert túlságosan is angolszász. De ha belegondolunk, nagyon is jogos, hogy legyen az emberi élet egyik legnagyobb, sorsfordító érzésének, a szerelemnek, egy kiválasztott ünnepnapja.

Nem véletlenül mondom, hogy sorsfordító, vagy legalábbis sorsszerű jelenség az életünkben a szerelem, mert szinte öntudatlanul érkezik, megragad minket, és olyan erővel sodor, hogy el is téríthet bennünket valamilyen meglepő, nem várt irányba. Olyan, mint egy vihar, vagy egy forgószél, ami felkap, és nem lehet tudni, hol tesz majd le. Vajon jó helyen tesz le, vagy egy lakatlan szigeten, ahol víz sincs? Vajon oda merjük-e adni magunkat ennek a viharnak, vagy inkább lekötözzük magunkat egy sziklához, nehogy elragadjon bennünket?  Ez az első kérdés, amit önmagunknak kell feltenni, és bizony, ha félünk, ha hezitálunk, ha kétségeink vannak, az nem jó jel, valami sérült egykor, a kezdetek kezdetén, amikor az életbe, az emberekbe vetett bizalomról szereztünk életre szóló tapasztalatokat.

Néha egy nagy szerelem átírja akár ezeket a korábbi sérülésekből származó félelmeket is, olyan hatalmas, hogy még ennek a gátját is áttöri, és talán ez az, amikor azt mondjuk, hogy a szerelem mindent legyőz. Ebből a típusú szerelemből nincs egyébként túl sok az ember életében. Egy-kettő talán. A többi inkább kaland, amin átugrunk, túl leszünk, mint egy náthán. Úgyhogy, amikor valóban szerelmesek vagyunk, az igazán ünnepi alkalom, aminek az értékét nem lehet túlbecsülni.

Manapság gyakran kerül idézőjelbe a szerelem, mintha valami hazug, nem létező dolog volna, aminek nem szabadna bedőlnünk, aminek úgyis vége lesz, és ami furcsa fénybe vonja az életünket, mintha bedrogoztunk volna, hiszen megfoszt a józan eszünktől. Olyasmi, aminek ellent kellene állnunk, mert kétes értékű, tiszavirág-életű, egyszóval semmi értelme sincs.

És valóban, miért kellene hinnünk valakiben, akit alig ismerünk, akinek nem látjuk át a szándékait, akihez mégis ellenállhatatlanul vonzódunk, de fogalmunk sincs, hogy miért.  Csak érezzük ezt a vonzódást, és teljesen zavarba jövünk, hiszen többnyire ellentmond a józan észnek. Miért is kellene hinnünk benne?

Manapság, amikor mindent meg szeretnénk érteni, a szerelem titokzatos kiismerhetetlenségével kilóg a megmagyarázható dolgok sorából. Olyasmi, mint valami zavaró tényező, ami nem illik bele a világképünkbe. Ráadásul a romantika is kiment a divatból, az a fajta romantika mindenképp, mi nagyít és kiszínez, és ezeket a gyengéd érzéseket állítja piedesztálra. Az erőszak sokkal gyakoribb a népszerű filmekben. Ezt dicsőítjük a populáris kultúrában mindenképp. És ez különösen a férfiaktól veszi el azt a lehetőséget, hogy vállaltan szerelmesek legyenek.

Nem volt ez mindig így. A trubadúrok a lovagkorban például imádott hölgyük nevét foglalták versbe, miközben szerelmük pusztán plátói volt, nem „szennyezte be” a testiség.

Ma a szex könnyebben vállalható, mint a szerelem.

Pedig a szerelem nem csak lila köd, és tomboló vihar, nem egyszerűen átkozott gyötrelem, hanem óriási lehetőség is, a kölcsönösen átélt fajtája mindenképp.

Gyógyító hatása van, gyógyítja a legkorábbi sérüléseinket, mert azt adja, amire a legnagyobb szükségünk van, folyamatos figyelmet, visszajelzést, gyengédséget, testi érintést, azt az érzést, hogy a másik nagyszerű, miközben mi is annak érezzük önmagunkat. Mindent megkapunk ilyenkor, még azt is, amit talán a legelső kapcsolatunkban az édesanyánkkal, vagy a legfontosabb gondozókkal, nem. Ami valamiért kimaradt, vagy sérült. Új tapasztalatokat szerezhetünk a bizalomról, azt, hogy a másik jelen van, elérhető a számunkra, és hogy mi is meg tudjuk nyugtatni, boldoggá tudjuk tenni a puszta jelenlétünkkel a másikat.

Sajnos, vagy szerencsére ez az eufórikus  állapot nem tart örökké. Leginkább azért, mert ebben a furcsa, teljes egymásrahangoltságban nem lehet élni a mindennapokat. Ketten nem lehet ugyanazt tanulni, ugyanott dolgozni, kutatni, versenyezni, nem lehet folyamatosan együtt létezni. Ez sajnos nem lehetséges.

De vissza lehet találni egymáshoz újra és újra.

És van itt még valami, ami fontos, és ez nem más, mint a felnőtt kötődés, az igazi, ami épp akkor kezdődik, amikor a szerelem véget ér. Mert ezt kapjuk a szerelem után, cserébe a tökéletes odaadásért, ezt a mély kötődést és elköteleződést egymás iránt.

Ezért fontos a szerelem! Ha nincs, akkor nincs meg az az olvasztótégely sem, amiben ez a hosszú távra szóló elkötelezettség megszülethet. Fontos hát, hogy megéljük a szerelmet a maga teljes, és olykor félelmetes nagyszerségében.

És gyanakodjunk, ha ebben hiányérzetünk van.

Ha most, a kapcsolat kezdetén nem vagyunk eléggé őrültek ahhoz, hogy mindenre hajlandóak legyünk a másikért, mi lesz később, mit teszünk meg tíz-húsz-harminc év múlva érte? És mit tesz meg értünk a másik, ha már most a kezdetek kezdetén is kételkedni lehet a szerelmében? Vannak baljós jelek, amelyek már ekkor megmutathatják, hogy nem a szerelmet találtuk meg, hanem valami mást. Ne érjük be kevesebbel!

Aki szerelmes beléd:     

  • nem késik el a randikról
  • csak a jót látja benned
  • őrültségekre is képes érted
  • nem féltékeny, maximálisan megbízik benne
  • csak veled akar lenni, mindig
  • te vagy neki az első, a családi, baráti programokat háttérbe szorítja érted
  • jól esik minden testi érintésed
  • megéri neki öt perc találkozásért megkerülni a fél várost
  • a te véleményed számít nem az anyjáé/ apjáé

Ha szerelmes vagy

  • nem késel el a randikról
  • csak a jót látod benne
  • őrültségekre is képes vagy érte
  • nem vagy rá féltékeny, maximálisan megbízol benne
  • csak vele akarsz lenni, mindig
  • ő neked az első, a családi, baráti programokat is lemondod miatta
  • jól esik minden testi érintése
  • megéri neked öt perc találkozásért megkerülni a fél várost
  • az ő véleménye számít nem az anyádé, apádé

Ha kérdésed van, írj a r.lilla3kukacgamail.com címre!

Olvasd el ezt is: http://parkonzultacio.hu/2018/10/11/lelki-oroksegunk/

Mikor jogos a válás?

A válás, fontos megértenünk, nem valami fátum, ami végzetszerűen bekövetezik velünk, nem a sorsunk elkerülhetetlen velejárója, inkább egy olyan döntés, amit életünk egy pontján meghozunk. Ezt azért érdeme tisztázni, mert nincs olyan ok, ami miatt a válás mindenképpen „jogos”, vagy „elkerülhetetlen”, sajnos nem létezik effajta felmentés. Amikor azt kérdezzük, hogy együtt vagy külön folytatjuk tovább, akkor nem külső körülményekre, nem kifelé kell tekintenünk, hanem befelé, önmagunkra, a másikra és kettőnk együttműködésére. Éppen ezért nincs recept, mindenkire egyformán érvényes válasz sem.  Az elkövetkező posztokban meg fogok ugyan különböztetni kemény és lágy okokat, amelyek közül az előbbiek a súlyosabbak, de álláspontom szerint még ezek fennállása sem vezet törvényszerűen váláshoz.  Úgy is fogalmazhatnék, hogy mindenen lehet segíteni és minden változhat, ha ehhez mindkét félben megvan az akarat, és a szándék. A hangsúly a mindkét félen van, a pár egyik tagjának  akarata, szándéka és vágya sajnos nem elég. Ha vajon az egyikük már meghozta azt a döntést, hogy el akar válni, eltéríthetjük ebbéli szándékától? Meggyőzhetjük, hogy rossz döntést hozott, hiszen minket egymásnak rendelt az ég, nem hiába fogadtunk örök hűséget fehér ruhában hulló rózsaszirmok között?

Vagy már késő?

Sajnos, ha ez a döntés határozott és végleges, hiába csak az egyik félben született meg, akkor többnyire tényleg késő van.

Soha nem felejtem el azt a párt, akinek a férfitagja keresett meg azzal, hogy segítsek. A feleség belement abba, hogy eljön egy ülésre,  ad maguknak még egy „utolsó esélyt”, és meghallgatja, amit egy szakember mond. De sajnos, nem az volt az érdekes, amit én mondtam, vagy a terapeutatársam, hanem az, amit ő mondott ki nagyon világosan és határozottan a férje előtt, méghozzá azt, hogy el akar válni. Évekig élt „magányosan”, míg a férje meccsekre járt és barátokkal sörözött esténként, miközben ő a közös gyereküket nevelte. Elfáradt, nincs több ideje erre a kapcsolatra, és nem hisz a változásban, mondta. Kemény szavak voltak. Sok jel mutatott ugyan arra, hogy lehetne tisztázni, ki miért és hogyan volt benne ebben a kapcsolatban, ki mit tett bele, és mit nem, és talán át is lehetett volna írni egy- s-mást, csakhogy a feleség nem volt már hajlandó erre. A döntése végleges volt, a szándéka tiszta. A férfi hiába nyelte a könnyeit közben.

 

Mire eltaláltak a segítséghez, addigra késő volt.  Minden bizalom elveszett. Addigra a nő nem hitt abban, hogy az életük, a kapcsolatuk megváltozhat.

Összességében (majdnem) minden válás mögött végső okként ez az elvesztett bizalom áll. A nehézséget az jelenti, hogy nem biztos, hogy ezt a bizalomvesztést egyformán éli meg mindkét fél. Lehetséges, hogy az egyikük már egészen elvesztette, mire a másik egyáltalán ráébred, hogy valami nincs rendben. És nem csak arról van szó, hogy „kisebb kommunikációs problémáik” vannak, vagy arról, hogy „néha, persze szoktunk veszekedni, de ki nem?” hanem arról, hogy igen nagy baj van. Az egyikből szép lassan elkopik a kapcsolatba vetett hit, míg a másik ebből semmit nem vesz észre. Nem szólal meg a vészcsengő időben, akkor, amikor még irányt lehetne változtatni, meg lehetne állítani a szakadék felé tartó kapcsolatot, hanem megy szépen minden tovább előre. Mígnem „hirtelen” már ott is állnak a szakadék szélén.

Hogy miért nem szólal meg az a bizonyos vészcsengő?

Mert utáljuk a vészcsengőket. Kicsit mindannyian ilyenek vagyunk, nem szeretünk a nehézségekkel találkozni, inkább görgetjük tovább magunk előtt, amíg csak lehet. Sajnos, ezzel a fajta emberi taktikával nem csak a párterápiában találkozunk, hanem az élet más területein is. A társadalmi változásokban is így van, ezt történetesen egy neves jövőkutatótól tudom, Novák Erzsébettől, aki szerint a történelem ezt már sokszor bebizonyította. Nagyon rosszul kell lennünk, el kell jutnunk a gödör legmélyére, hogy végre felébredjünk, és cselekedni kezdjünk.

Miért vagyunk ilyenek?

Ha nem így tennénk, fájdalmakkal, veszteségekkel kellene szembenéznünk, vagy ami még rosszabb, saját elrontott döntéseinkkel. Nagyon sok dolgot tudatosítanunk is kellene a tetteinkben, sőt változtatnunk a szokásainkon.  A változás pedig sok esetben félelmetes, de legalábbis kényelmetlen. Kirángat a megszokott puha kis fotelünkből, amiből ugyan helyenként kiállnak a rugók, meg fodrosodik is egy kicsit a huzat, de már olyan jól belekuckóztunk. Mit teszünk hát?

Homokba dugjuk a fejünket. És aztán az egyik félben – váratlanul, derült égből villámcsapásként – megszületik a döntés. Mi pedig már nem tehetünk semmit.

Ilyenkor tűnhet úgy, hogy tehetetlenül állunk az elemek csapásai között, vagy ami még rosszabb, ki vagyunk szolgáltatva a másik döntésének.

És való igaz. Ki vagyunk szolgáltatva! Ez az első törvény, amit minden párnak folyamatosan fejben kellene tartania, hogy egy párkapcsolat, valóban kiszolgáltatottság, kölcsönös függés. Ennek felismerése, elfogadása, sőt megbecsülése létfontosságú. A kapcsolat kettőnk által létezik, mert ketten működtetjük. Kölcsönösen. Ha valaki nem akarja működtetni, akkor nem létezik, mert akkor épp a lényege fog hiányozni, a kapcsolat. A kiszolgáltatottság nem tűnik túl pozitív szónak, sodródást feltételez. Pedig a párja a bizalom, mert amikor elköteleződünk egymás mellett, akkor épp azt mondjuk a másiknak, hogy oda merem adni magam neked, rád merem bízni a sorsom, az életem, mert tudom, hogy jót akarsz nekem. Ebből a bizalomból és jóakarásból táplálkozik egy valóban működő párkapcsolat. Ami ugyanakkor kölcsönös függést is jelent. Minden szerelemes tudja, hogy a boldogsága a másiktól függ, és akkor lesz teljes, ha a szerelme viszonzásra talál. Később is így van ez, a jól-létünk a másiktól (is) függ, akkor lesz teljes, ha a másik is jól van, és ha kölcsönösen hozzá tudunk járulni a másik jóllétéhez. Akkor akarunk továbbra is működtetni egy kapcsolatot, ha jobban vagyunk általa, mint nélküle volnánk. Megéri valamiért, több előnyünk származik belőle, mint hátrányunk. Nem az anyagi haszonra gondolok elsősorban, hanem a lelkiekre. A biztonságra, az elismerésre, a meghitt együttlétek boldogságára, olyan értékekre, amelyeket máshol nem kaphatunk meg csakis egy párkapcsolatban.

Amikor azt kérdezzük tehát, hogy együtt vagy külön folytatjuk tovább, akkor nem külső körülményekre, nem kifelé kell tekintenünk, hanem befelé, önmagunkra, a másikra és kettőnk együttműködésére. Azt kérdezzük, előnyösebb-e fenntartani a kapcsolatot, mint megszakítani. És amikor ezt vizsgáljuk, akkor a bizalom állapotát vizsgáljuk, arról kérdezünk, hogy elveszett-e már teljesen, vagy még maradt belőle valami, amiből újra lehet építeni mindent.

Nagyon sokféle oka lehet annak, hogy mitől is kezd fogyatkozni ez a bizalom. Legközelebb azokat az okokat szedem sorra, amelyek meglehetősen gyorsan erodálják a kezdeti bizalmat.

Olvasd el ezt is: http://parkonzultacio.hu/2020/02/06/valas-vagy-ujrakezdes/

Ha kérdésed van, írj a r.lilla3kukacgmail.com címre

Lelki örökségünk

Mit cipelünk a vállunkon?

Kevésszer gondolunk bele, hogy valójában a sorsunk, az életutunk, a választásaink, az értékeink, a hozzáállásunk, a kapcsolataink minősége, nem csak egyéni döntéseinken múlik, hanem része annak a nagy örökségcsomagnak, amelyet az előttünk járó generációktól kaptunk. Ez a csomag hatalmas, és mély, de a legkülönösebb, hogy olykor úgy öröklődik generációról generációra, hogy nem is vagyunk ennek tudatában.

A kutatók a Holokauszt-túlélők gyerekeinek viselkedésére figyeltek fel először. Ők ugyanis épp úgy a traumatizáltság jeleit mutatták, mintha maguk is átélték volna ez előttük járó nemzedék élményeit. Depresszió, szorongás, alacsony önértékelés, öngyilkossági gondolatok,  agresszió, pszichoszomatikus tünetek jelentek meg körükben. Ezek a generációkon átívelő hatások más nehéz élmények kapcsán is megfigyelhetőek voltak, ilyenek voltak a természeti katasztrófák, a tömegmészárlások, és háborúk, amelyek nem csak az azt közvetlenül átélő generációt sújtották, hanem az utódnemzedéket is. A szexuális erőszakot elszenvedők családjában is tapasztalták a jelenséget, az áldozatok gyermekei is olyan jellegzetes tüneteket mutattak, mintha maguk is átélték volna azt, amit anyáik. Vajon hogyan lehetséges ez? Sokféle tudományterület próbált válaszolni a kérdésre, és a biológusok ekkor alkották meg az epigenetika fogalmát, amely genetikán felülit jelent, és minden olyan hatást magában foglal, amely nem jár együtt a DNS alapszerkezetének változásával. Sokféle biológiai mechanizmusa lehet ennek, amelynek végeredményeképpen egyes génszakaszok az utódgenerációban felerősödhetnek, vagy elcsendesedhetnek, attól függően, hogy a szülői nemzedéket milyen hatások érték. Hogy a jelenségnek nem csak pszichés, hanem konkrét fiziológiai összetevői is vannak, állatkísérletekkel bizonyították. Vemhes patkányokat például fehérjeszegény táplálékkal etettek, ennek hatására az utódok kisebb súlyúak, csökkent agysejt-számúak lettek, mint a normál diétán nevelt anyák kölykei. Ez a hatás fennmaradt a rákövetkező generációnál is, egészen tizenkét generáción át kimutathatónak találták az utódgenerációk csökkent születési súlyán.

De vajon mit jelent ez? Hogy nem csak a fizikai tulajdonságainkat, hanem az élményeinket is átörökíthetjük az utódainkra? Ha valami borzalmat élünk át, akkor ezt keresztként viszik tovább a gyerekeink a vállukon? Egyáltalán le lehet tenni valamikor ezt a keresztet?

Különös egybeesések

– Amikor eljönnek hozzánk a családok, és elkezdjük vizsgálni az előző generációk sorsát és életét, gyakran egészen misztikusnak tetsző egybeeséseket tapasztalunk – mondja Horváth Magdolna család- és párterapeuta. –  Például megérkezik hozzánk egy házaspár, van egy ötéves gyerekük, és az a problémájuk, hogy az utóbbi időben olyan szintű konfliktusaik lettek, hogy felvetődött a válás gondolata. Ahogy mélyebbre ásunk a család történetében, kiderül, hogy az anya is épp ötéves volt, amikor elváltak a szülei. Vajon véletlen ez? Álláspontom szerint egyáltalán nem az, sokkal inkább arról van szó, hogy a gyerek életkora aktivál egy életeseményt, a korábban átélt kérdések, dilemmák újra megjelennek, és tudattalanul munkálkodni kezdenek. A párok között gyakran találunk olyan konfliktusokat is, amelyeket nem lehet megérteni úgy, ha csak a jelenből tekintünk rájuk, és nem tudjuk, hogy a felek mit éltek át gyerekkorukban. Volt például egy asszony, aki állandóan bántotta a férjét, teljesen érthetetlennek, és igazolhatatlannak tűnt ez a folytonos kritizálás egészen addig, amíg el nem kezdtünk kutatni a régi emlékek között. A nő egy olyan családba született bele, ahol az anyja családját lenézte az édesapja egész famíliája, és ahol a férfiak lebecsülték a nőket. Amikor ez az asszony azt hallotta a férjétől, hogy ugorj le a boltba, akkor úgy érezte, hogy cselédnek tekintik, pedig ez csak egy tárgyszerű kérés volt. Az asszony felcsattanása valójában nem a férjének szólt, sokkal inkább a múltnak, az édesanyának szolgáltatott vele igazságot, hozzá kötötte egyfajta láthatatlan lojalitás. A férje cselekedeteiben mindig az apja családjának rossz szándékát vélte felfedezni. Maga is megdöbbent, amikor ez kiderült, és épp ezzel az új tudással volt képes leválasztani a múltat a jelenről és a társát valóban meglátni. De gyerekekkel is előfordul, hogy épp arra az útra tévednek, amelyet rossz példaként állítanak eléjük. Ha egy elvált anya szidja a fia előtt a gyerek édesapját, és azt hangoztatja például, hogy az semmirekellő gazember, iszákos csavargó, akkor könnyen lehet, hogy ez a fiú előbb-utóbb az apja életét kezdi majd élni, mert csak így tud azonosulni vele és a férfiszereppel. Előfordulhat, hogyha megnősül, akkor az anyjához hasonló nőt vesz majd feleségül, akitől majd szinte törvényszerűen elválik, és a családi mintázat így öröklődhet sorszerűen generációról generációra.

A forgatókönyv marad?

A példában szereplő anya nyilván nem akarta, hogy a fiából csavargó iszákos gazember legyen. Miért lett az mégis, hiszen egyáltalán nem ez volt a cél?! Sok ehhez hasonló történet azt a gondolatot veti fel, mintha mi emberek is kapnánk egy programot, akár egy számítógép, ami lefut bennünk anélkül, hogy azt befolyásolhatnánk, akár akarjuk, akár nem. A szereplők változnak, a díszlet is hozzá, a forgatókönyv viszont megmarad. Előzetesen annyit elárulhatok, hogy a kiszabadulás a „mátrixból” elvileg lehetséges, de ehhez fontos megérteni, hogyan adjuk át azt is, amit nem akarunk!

– Mészáros Márta nemrég bemutatott filmjében, az Aurora Boreálisban láthattuk ennek a művészileg megformált módját – emlékeztet Horváth Magdolna – A filmben nagyon érzékletesen mutatták be az alkotók, hogy miután megtörténik a borzalom, és a lányt a szovjet katonák megerőszakolják, erre egy újabb borzalom épül, méghozzá az, hogy beszélni sem lehet erről, hiszen a szovjet katonák dicsőséges képét nem szabad megtörni. A titok ott lebeg kimondatlanul, és az így felnövő gyerekek ennek a titoknak a feszültségét érzik. Mivel nincsenek információik a traumatikus eseményről, de hallják esetleg a szüleiket felébredni egy rémálomból, ezért a fantáziájuk kezd el működni, és ezek traumaközeli fantáziák lesznek! A holokauszt túlélők között is megfigyelhető, hogy a történetük elmondhatatlanná válik, évekig, évtizedekig tartogatják magukban úgy, hogy senkivel nem beszélnek róla. Nagyon sok család a különféle nehézségek, katasztrófák, traumák és megpróbáltatásokból olyan szabályok, családi normák révén szabadul ki, amelyeket a rákövetkező generációknak is el kell sajátítaniuk, hiszen azok egyszer már beváltak. Gyakran ezek olyannyira szigorúak, hogy élhetetlenné teszik az életet. Ezért szoktam kérni a családokat, hogy gyűjtsék össze a családi mondásokat is, amelyek gyakorlatilag sorsszerűen meghatározzák a következő generációk életét. Ezek között vannak nagyon destruktívak, a lányoknak mondogatott, „hagyd magad, hamarabb szabadulsz”, például, vagy az a mondás, hogy „meglesz még ennek a böjtje”, ami előre vetíti, hogy nem szabad átélni a jót, mert mindenért végül megbűnhődünk. A legnagyobb veszélyben azok a családok vannak, ahol a trauma titok, vagy olyasmi, ami szégyenteljes, és ezért megbeszélhetetlen. Ilyenkor feldolgozatlan is marad, és az előző generáció tudattalanul hagyja rá a következőre. Gyakori, hogy ezek alól a szigorú szabályok, normák alól csak betegséggel lehet kiszabadulni, mert csak akkor nem kötelező betartani őket. Amikor a családterápiás üléseken elkezdünk a családfával foglalkozni, feltárjuk a generációkon átívelő ismétlődő mintázatokat, és a rosszul működőeket igyekszünk blokkolni. Ennek a tudatosításnak, feldolgozásnak óriási jelentősége van, mert ha egy trauma nincs feldolgozva, nagy eséllyel megismétlődik. Amíg ugyanis nem beszélünk ezekről, addig tudattalanul hatnak, és tudattalanul befolyásolják a választásainkat, a cselekedeteinket. Csak úgy van esélyünk rá, hogy ezeket a folyamatokat kontrolláljuk, ha elindul a tudatosítás és a feldolgozás folyamata. Szerencsére nem csak a rossz mintákat örököljük, hanem a jókat is. Még egyetlen olyan családdal sem találkoztam, ahol nem lett volna valami, ami értékes, ami erőt adó. Igen fontos ezeket is megkeresni, felismerni, mert csak ezekre támaszkodva lehet erőnk a rosszul működők felülírásához.

Pornó a párkapcsolatban

A szélessávú internet elérésével az internetes pornó olyan szinten vált elterjedtté, és könnyen hozzáférhetővé, hogy azok is használják, akik különben soha nem fizetnének érte, például a nők és a nagypapák. A közbeszédben mégis tabuként jelenik meg. Ha kiderül, akkor ennek megbélyegző hatása van! Jelenléte a társkapcsolatokat is mérgezi, mert titkokat szül, ha pedig valaki lelepleződik, az a kapcsolat végét is jelentheti.

Óriási a feszültség az internetes pornó-használat elterjedtsége és az elhallgatottsága között – vág bele a témába V. Németh Dániel pszichológus, pár- és családterapeuta. – Miközben az internetes letöltések harmada a pornográfiához kapcsolódik, és minden egyes másodpercben több mint 28 ezren néznek szexuális tartalmat a világhálón, addig kisközösségi és társadalmi szinten inkább becsukjuk a szemünket. Holott az aktív használók 43%-a 11 és 13 éves kora között látott először pornót, vagyis a fiatalok sokkal hamarabb ismerik meg ezt a „műfajt”, mint a másik nemmel megélt intimitást. A pornóhasználatról mégsem tudunk nyíltan beszélni – sem otthon, sem az iskolában. Tavaly egy budapesti intézményből azért rúgtak ki egy hetedikes fiút, mert a tornaöltözőben a társainak pornóoldalakat mutogatott. Ez a reakció azért álságos, mert 2014-es statisztikai adatok szerint a felnőtt férfiak 63, a nők 36%-a legalább egyszer még a munkahelyén is rákeresett pornográf tartalmakra az adatfelvételt megelőző 3 hónapban. Ennek tükrében még riasztóbb a fenti eset: szexuális nevelés helyett stigmatizálunk és büntetünk. Holott a kamasz fiúnak megbélyegzés és kirekesztés helyett sokkal inkább információra és segítségre lenne szüksége.

Segítség helyett elhallgatás

Bár a pornóoldalak legaktívabb használói a 13-24 éves korosztály tagjai, a pornófogyasztás és az abból fakadó problémák azonban nem csak őket érintik. A szexuális tartalmú oldalak látogatóinak egyharmada például a nők közül kerül ki, míg az 50-68 év közötti férfiak 25%-a számol be arról, hogy hetente többször is néz pornót. A weboldalak ingyen, titokban és bármikor letölthetők, senkivel nem kell kapcsolatba kerülni ahhoz, hogy elérhessük, kicsi a lelepleződés veszélye. Társadalmi szinten pedig a titokban használt pornó „rendben van”. Valójában azonban egyáltalán nincs rendben! Viselkedési függőséget eredményezhet és kimutatható neurológiai változásokat okoz az agyi jutalmazó rendszer működésében. Egyúttal hatással van a társkapcsolatokra is: óhatatlanul is irreális elvárásokat támaszt a partnerrel szemben. V. Németh Dániel szerint ráadásul a pornóhasználat kifejezetten erősíti azt az énközpontú működésmódot, amelyben a saját vágyaink és kielégülésünk fontosabb, mint a társunké.

Léna huszonkétéves volt, már egyáltalán nem tinédzser, amikor először együtt töltött egy éjszakát a barátjával, akit már több hónapja ismert. A szerelmes éjszaka azonban egyáltalán nem úgy zajlott, ahogy ő elképzelte, másnap zokogva mesélte a barátnőjének, hogy olyan volt, mintha megerőszakolták volna. Barátja durvasága megrémítette, és különösen kétségbe ejtette, hogy az együttlétük során a fiú kizárólag saját magára figyelt –

miközben egyáltalán nem értette, mi a baja a lánynak. Néhány héttel később sikerült csak tisztázniuk a helyzetet, mert erről beszélni egyiküknek sem volt egyszerű: a fiú elmondása szerint csak azt csinálta, amit a pornófilmekben látott…

Üres kielégülés

  • A pornófilmek egyik vonzereje abban rejlik, hogy szinte mindig van bennük valami, ami eltér a hagyományos szexualitástól, ami egy társkapcsolatban nem feltétlenül élhető meg – magyarázza a pszichológus. – A női és férfi orgazmus eléréséhez egész más út vezet, amit mindkét nemnek ismernie kellene, és közösen törekedniük arra, hogy a nő orgazmusa, ami általában összetettebb folyamat, előnyt élvezzen, a férfi a társa szükségleteit a sajátjai elé helyezze. Ez persze nagyfokú kölcsönös bizalmat, önkontrollt és önzetlenséget feltételez. A rendszeres pornófogyasztás azonban egész másra szoktat rá: a nők elsősorban a férfi kielégülésének eszközeként vannak jelen. Akaratlanul is begyűrűzik a kapcsolatba az összehasonlítás, a pornóoldalakon megszokott élményeket keressük szexuális és vizuális téren egyaránt, ami eleve teljesíthetetlen elvárásokat támaszt mindkét nemmel szemben. Ha egy tinédzser elsősorban online pornón keresztül ismerkedik a szexualitással, nem sok valós élménye lesz arról, milyen a szeretetkapcsolatban megélt szex, amiben az érzései, a vágyai, és az esetleges félelmei is biztonságosan megoszthatók. Ennek hiányában azt se nagyon érti, hogy mit veszít akkor, amikor lemond az igazi kapcsolatról a pornó javára.

 

Tibor (48) egy idő után csak akkor volt képes a szexre, ha a felesége valamilyen jelmezbe öltözött, nővérke, domina vagy playboy-cica lett, ahogy a férje éppen kívánta. Mindez profi szervezést, időzítést, és jelentős felkészülést jelentett számára; mindennek tökéletesnek kellett lennie a frizurájától kezdve a körmein át a teljes szőrtelenítésig. Ha hiba csúszott a gépezetbe, az erekció megszűnt, a férje kivonult a mindkettejük számára kudarcot jelentő helyzetből, vissza a pornóoldalak „védett” világába.

 

A pornó mint álmegoldás

 

  • Kapcsolatainkban gyakran élünk át konfliktusokat, azok nyomán feszültséget, szorongást és fájdalmat – magyarázza V. Németh Dániel. – Az érzelmi fájdalomra adott automatikus reakcióink mindegyike négy kategóriába sorolható: hibáztatás, szégyen, kontrollálás, vagy menekülés. Utóbbi lehet szó szerinti menekülés: nemes egyszerűséggel kisétálunk a konfliktust okozó helyzetből, de kereshetünk „menedéket” az alkoholban vagy a játéktermekben is. Ugyanide tartozik az elsőre sokkal ártalmatlanabbnak tűnő munkamánia vagy épp a pornófüggőség. Egy kapcsolat érzelmi feszültségének hatására a hálószobánkból bemenekülhetünk a chatszobába, ahol „Jessica” bármikor elérhető és nem várja el, hogy dolgozzunk a „kapcsolatunkon”. Párterápiában, ha az egyik fél pornófüggőségére fény derül, gyakran azt tapasztaljuk, hogy az sebtapaszként funkcionál, előfordulhat, hogy a pornó nem pusztán a szexuális kielégülés miatt vette át az irányítást. Lehet az unalom ellenszere, ideiglenes stresszoldó, vagy pótolhatja a biztonságos érzelmi kapcsolatot, az identitáserősítő elismerést, az osztatlan figyelmet. Ilyen értelemben válhat a pornó álmegoldássá. Természetéből fakadóan kezelése korántsem egyszerű feladat. Sokat segíthetnének az önsegítő csoportok, ebből azonban Magyarországon még nagyon kevés van. Pedig társas támogatás nélkül szinte lehetetlen a küldetés. Egy párkapcsolatban viszont nagyon labilis helyzetet teremt, ha az egyik fél lebukik – ami egyébként sokkal gyakoribb, mint az önkéntes bevallás.

 

  • Az ember nem úgy csajozik, hogy az első randin elárulja, hogy rendszeres látogatója különféle a pornóoldalaknak – írja Tamás egy segítő oldalon – nyilván nem ezzel akartam kezdeni az ismerkedést, de aztán később sem adódott ideális időpont, sem az esküvőnk előtt, sem a kislányunk születése körül. Amikor lebuktam, Anna, a feleségem teljesen kiborult. Fogalma sem volt arról, hogy hosszú évek óta küzdöttem a helyzettel, ami ráadásul a házasságkötésünk után nemhogy javult volna, csak még rosszabb lett.

 

  • ­Valóban nincs „ideális” pillanat, ez minden titokra igaz – kommentálja a történetet a párterapeuta. – Amikor napvilágra kerül, a másik fél teljes bizalomvesztést élhet át. Felmerül, hogy „ismerjük-e egyáltalán egymást, ha ezt nem vettem észre, vagy az, hogy hogyan voltál képes eltitkolni előlem”. Az online viszony gyakran éppúgy „viselkedik”, mint egy külső kapcsolat. A megcsalt félnek a pornóval kell osztoznia társán, aki a szexuálist kivitte a párkapcsolatból, nők vagy férfiak százaival megélve azt. Általában mindketten szenvednek, mert kapcsolatukat egy harmadik fél, a pornó uralja. Helyreállásra csak akkor van esély, ha nem a bűntudatkeltés az eszköz, és nem a büntetés a cél, hanem a probléma gyökerének megértése és a bizalom közös újraalapozása. A végső megoldás a kliensek kezében van, annak mély megértésében és megélésében, hogy nem veszteség, ha nemet mondunk a pornóra. Mert a kapcsolatot nyerhetjük meg általa.

 

Egy asszony élete

Regényelemzés családterápiás megközelítésben

Maupassant regényének hőse a zárdából épp most kikerülő Jeanne, romantikus lázban égve készül új, szabad életére, és benne a titokként felsejlő szerelemre. Az író tisztán és nagy belső átéléssel adja oda nekünk ezt a lányt, az én kérdésem mégis az, hogy vajon ő maga mennyire ért ezzel a romantikus lelkesültséggel egyet. A regényben Jeanne-t nemesi származású szülei eddig mindentől elzárták, hogy igazán tisztán őrizhessék meg leendő férjének. A fiatal hajadon fejében a szerelem a lélek szárnyalása, tele ábrándokkal, vágyakkal, csak a szív finom rezdülései tartoznak bele, testiség és bűnös izzadságszag nélkül. Így bocsájtja útjára a lányt a polgárosodás kora, így mutatja be nekünk az író, így kell bemutatnia, mert ez az az ideál, amit a kor eszménye vele szemben elvárásként támaszt. És ő tökéletesen meg is felel ennek, talán még azon is túl. És senki más rajta kívül. Ezt az ellentmondást maga az író szerkeszti bele a regényébe. Az, hogy a szerelem valami állati, testi, zsigeri késztetés, azt a nőnek nem szabad tudnia, arra a nászéjszakán kellene ráébrednie, de akkor rögtön, hogy eleget tehessen férje vágyának. Jeanne-nak egy éjszaka leforgása alatt kellene tiszta, harmatos, érintetlen leánykából érzéki, ösztönös, nőisége teljében lévő asszonnyá válnia, olyanná, aki összhangban van teste apró moccanásaival.

És nem megy!

Jeanne szülei lányuk házassága előtt azon vívódnak, hogyan mondják el, mi vár kicsinyükre a nászéjszakán. Kínlódásuk jelzi, hogy itt az igazi lélektani konfliktus, amit nem csak Jeanne-nak kell most átélnie, hanem egykor talán az ő anyjának is át kellett. Anyuska nem is hajlandó felvilágosítani leányát, „Nem vagyok rá képes”  mondja, és a feladatot az apára hagyja. A férfi küszködve ugyan, pironkodva, de elmond valamit. Nem a szerelem „technikai” részleteit, hanem a kötelességet, hogy teljesen a férjének kell átadnia magát. Az egyik férfi, apuska,  átlöki a másiknak, Julien-nek az ártatlan lányt, Jeanne-nak eddig az egyiknek kellett alárendelnie magát, most a másiknak kell. Teljesen. Hogy az anya kimarad ebből az aktusból, az egyszerre szentesíti ezt az újrafogalmazódó hierarchikus viszonyt férfi és nő között. Ugyanakkor ennek elfogadhatatlanságát is rögzíti, hogy itt valami elbírhatatlan abúzus-szerű történik. Amikor a nászéjszakán „combjához egy idegen, hideg, szőrös comb” siklik, az író tárgyilagos pontossággal rögzíti ezt az élményt, anélkül, hogy bármiféle ítéletet mondana bárki felett. Bár felvetődhetne a nő frigidsége, a férfi érzéketlenségének vádja is akár, olvasóként azonban leginkább az a gondolat, hogy nem épp az egész társadalom akar-e illetéktelenül Jeanne testébe hatolni, amikor elvárja ezt a hirtelen és gyökeres átváltozást? A férj, aki igazi szépfiú, végül nem ront egyszerre ajtóstul a házba, bár vágyát és jogát pontosan érzékelteti, végül kivárja az időt és megéri, hogy a nőben magában támadjon fel az érzékiség.  Nászútjukon Korzikára utaznak, akkor élik át a kölcsönös testi szerelem örömeit, de ehhez semmiféle lelki közelség nem társul. Az asszony fájdalommal rögzíti is magában, hogy mennyire távol vannak egymástól, hiába forrt össze a testük.

Maupassant nem ábrázolja a férfit, Julien-t túl részlet-gazdagon, mindössze azt  tudjuk róla biztosan, hogy helyes fiú, ahogy az is hamar kiderül, hogy végtelenül kapzsi. Elveszi Jeanne-től azt a kis pénzt is, amit nászútjukra az anyjától kap, amit a lány nem mer vissza kérni, és nem mer rendelkezni felette, pedig minden joga meglenne hozzá. Ez az akaratnélküliség, ez a bágyadt, félénk, tétova odaadás sejteti, hogy ez a lány soha nem lehetett egy pillanatra sem önmaga ura, soha nem élhette meg a saját teste, és lelke feletti szabadságot. Pár hónap után szabad akaratából mond ugyan igent Julien-nek, de ezt semmilyen élettapasztalat nem támasztja alá. Sokkal később, Rosalie, vele egyidős szolgálólánya és tejtestvére mondja neki, hogy nem így kell férjhez menni, nem ennyire öntudatlanul. Jeanne valójában nem lehet felnőtt partnere Julien-nek, alárendelt lény, nem igazi társ. A férfi számára nem több, mint legyőzendő akadály, kipipálandó cél a hódítások sorában. Vagy még inkább eszköz a Jeanne-hoz kapcsolódó vagyon és tekintély megszerzéséhez. Így egészen „természetes” hogy nászútjukról hazatérve már külön hálószobában alszanak.  Az asszony ezután férje számára már egyáltalán nem érdekes.

De Jeanne ezt is tudomásul veszi, bár ekkor kezdődik legnagyobb fájdalma, hiszen épp most indult volna el a nővé válás útján, de ez az út egyszerre megszakad, újra magányos lesz, immár ábrándok nélkül. A szín besötétedik, az évszak őszre, majd fagyos télre vált, a lányos ábrándokat a rideg valóság töri meg. Jeanne továbbra is önmagába zárva él, és szülei szeretetébe próbál kapaszkodni, semmilyen saját megoldási kísérlete nincsen, csak csimpaszkodik a saját vágyaiba és nem látja, nem érzékeli a jeleket, amelyek kiragadhatnák ebből, felnöveszthetnék, felnőtté tehetnék. Marad a sodródás, aminek csak dráma lehet a vége. Amikor a szolgálólány, Rosalie egy este szinte hang nélkül egy gyermeknek ad életet, nem érti, hogy mi történt, nem érti, hogy a férje, miért akarja Rosalie-t egyből eltávolítani a házból, és hogy a lány miért nem árulja el csábítója nevét. A képlet pedig egyszerű, Rosalie éppúgy elolvadt Julien helyes arcától, mint annak idején ő, és nem észleli, ami a szeme előtt van, hogy a lány már akkor ágyába fogadta, amikor a férfi a kastélyba udvarolni járt.

Jeanne megcsalatása kettős, nem csak a férjébe vetett hitét veszíti el, amikor kettőjüket egy éjszaka egymás karjaiban találja, hanem korábbi bizalmasát, egykori tejtestvérét, Rosalie-t is. Sőt többet, mert annak a hitét is, hogy két ember igazán összetartozhat, és hogy az emberi élet fájdalmai feloldódhatnak ebben a közelségben.  Maupassant számára a fájdalom az egyik legfontosabb szó, szenvedélyesen keresi megszüntetésének módját, de Jeanne sorsában biztosan nem találja meg.  Jeanne tehát szenved. Mi sem jelzi jobban, hogy a romantika korszakán túl vagyunk, hogy a történet itt továbbgördül, nem ér véget a lány tragédiájával. Ellenkezőleg, kiderül, hogy maga is gyermeket vár. A terhesség inkább megviseli és elborzasztja, hiszen Rosalie fiának féltestvérét hordja magában. A vajúdás és a szülés hosszú órái alatt azonban megszületik benne az anya. A nő nem születhetett meg soha, de az anya igen, akinek egyetlen gondolata, reménye és életcélja maradt, a gyermek! Maupassant maga mond róla családterápiás szempontból is megrázóan pontos ítéletet: „Egyszerre rajongó anyává vált, túlzó anyává, mert megcsalták reményei.” Az az asszony ugyanis, aki nem tud kapcsolódni a férjéhez, a nő, aki nem lehet társ, egyetlen szerepbe kényszerül, az anyaság szerepébe, ami aztán nem csak az ő számára lesz csapda, hanem a fia, a gyermekei számára is. A Rosalie körüli hullámverést a család plébánosa, Picot abbé csendesíti le, mint egy igazi jóságos lelki segítő, aki tudomásul veszi a tényeket, az emberi természetet, és ennek megalkudva szolgálja Istent. Ő józanítja ki a bárót, Jeanne apját, aki őrjöng, amikor megtudja, hogyan alázta meg veje féltett kislányát. A plébános azonban bölcsen emlékezteti, hogy ifjan nem volt-e ugyanúgy együtt szolgálóleányokkal, mint Julien, amikor csak lehetősége adódott rá? Anyuska, az egyre növekvő hájtól már mozdulni is alig bíró asszony pedig mindig is belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Jeanne azonban nem szerez tudomást apja botlásairól, ez homályban marad előtte, az író csak előttünk fedi fel ezt a részletet, és csak utóbb kap igazán jelentőséget. Akkor, amikor anyuska meghal. Jeanne ugyanis a búcsú, a virrasztás óráiban kitalálja, hogy anyuska emlékes dobozából felolvassa neki régi, kedves leveleit. Nagyszülei rajongó szeretetéről árulkodó sorok kerülnek elő, majd a szerelem lobogását hirdető szavak, amelyek azonban nem az édesapjától, hanem egy ismeretlen férfitól származnak. Jeanne egyszerre ráébred, hogy anyja ugyanúgy hűtlen volt, mint a férje, ő sem különb, tehát édesanyjában is csalódik. Senki sem tiszta, mindenki bűnös, minden koszosnak és mocskosnak tűnik. Jeanne-nak nincs lehetősége arra, hogy megértse édesanyját, aki valószínűleg maga is kereste azt az ajtót, amelyen kiszabadulhat a magány zárkájából, és ezt nem az édesapja karjaiban találta meg. De ő legalább megtalálta, és benne boldogságra lelhetett, ha csak röpke pillanatokra is. Jeanne szemüvegén keresztül azonban mindez bűnnek tetszik, az apja szerepét a történetben ugyanis nem ismerhette meg. Tudása szülei lelki életéről – ahogy mindannyiunké – erősen hiányos. Megértés nem születhet belőle ezért, csak újabb és újabb fájdalom. Ennyi csapás után az már csak ráadás számára, hogy ráébred férje újabb hűtlensége.

Colette Dumas Lippmann, Geneviève Straus és Guy de Maupassant, 1889 (Fotó: Giuseppe Primoli-Wikipédia)

Ezt a kínt már szótlanul tűri, csak hogy férje kedves hangon beszéljen vele. Egyetlen értelme marad az életének, a fia, akit még akkor is Csibének, óvni való kicsinyének lát, amikor annak már a szakálla is sarjadzik. Paul persze, menekülőre fogja, mert három anyja is van, a valódin kívül a nagyapja, és a nénikéje is, akik féltő gondoskodással veszik körül, és akik épp úgy reménytelenül társtalanok, és kapaszkodnak a szeretet vékony szálaiba, ahogy Jaenne. Apja közben egy sincs. Nehéz így férfivá érni! Az apját ugyanis szeretője férje gyilkos indulattal öli meg egy végzetes napon. Azt gondolhatnánk, hogy az asszony ezzel megszabadul attól, aki boldogtalanságának okozója volt, és ezután nyugodtan és viszonylagos megelégedettségben élhet. De a sors kerekét már nem lehet megállítani, és leginkább azért nem, mert nem Julien-nel volt a „baj”. Hanem valahol másutt, és ez a „baj” most Paul sorsában folytatódik tovább.

Paul reakciója a menekülés lesz anyja nehéz szeretetéből. Ez a menekülés is sodródássá változik, féktelen tivornyákba, a kontrollálatlan pénzszórásba viszi, és nőkkel folytatott kalandokba. Ez utóbbi fáj Jeanne-nak a legjobban, hogy Paul „megcsalja” őt, nem szereti, amikor egy másik asszony karajiban köt ki. Könyörögve kéri, hogy jöjjön haza hozzá. Közben a fiú dőzsölése miatt majdnem teljes vagyonukat elveszítik, a Jegenyést, a kastélyt el kell adni, de Jeanne ekkor sem nő fel, nem tesz semmit, tehetetlenül nézi a család, a vagyon széthullását. Rosalie lesz az, aki hirtelen mellette terem, határozottságával, életrevaló egyszerűségével a segítségére siet, és megtiltja a tehetetlenül sodródó asszonynak, hogy ezután egy sout is adjon a fiának. Próbál véget vetni a tévútra tévedt szeretet pusztításának.

Az idő telik, és Paul egy nap kétségbeesett levelet ír az anyjának, egyezzen bele házasságába, had vegye el azt a nőt, aki mindvégig mellette állt, aki támogatta őt, akit szeret. Jeanne azonban a fia mellett álló „ringyó ravaszságaként” értékeli a levelet, aki most a kétségbeesett anya gyengeségére játszik. Vajon ezen a ponton mennyire érzett egyet  maga az író az asszonnyal, együttérzett-e vele, vagy kegyetlenségnek látta Jeanne gyűlöletét, önzését, aki csak magának kívánja a fiát? Valószínűleg kritikus volt vele, mert Rosalie egyszer megjegyzi a regényben, hogy a fiatalok az öregekkel ritkán maradnak együtt, mind elmennek egyszer, ebbe minden anyának bele kell nyugodnia! Maupassant tehát maga is tudta, hogy amit Jeanne most kíván, az már olyasmi, amit anya nem kívánhat, nem lehet a fiú anyja boldogságának a letéteményese. Mégsem hagyja szegény Jeanne-t teljesen magára, a regény cselekményét úgy szövi tovább, hogy Paul szeretője szülés közben meghal. A fiú pedig anyját kéri meg, hogy gondoskodjon tehetetlen, árva kislányáról, akinek a felnevelésére ő nem képes. Jeanne-ban „mély, bevallhatatlan titkos öröm fut szét” a hír hallatán, „aljas öröm”, amit a szerető halála miatt érez. Az írói ösztön odavet neki valamit, a győzelem kétes kéjét, és egy ártatlan gyermeket, a következő nemzedék egy újabb tagját, akinek ismét torz családi viszonyok között kell felnőnie.

Mert Paul maga sem válhatott le „anyjairól”, nem érezhette a saját tetteinek a súlyát, a felelősséget, és amikor ehhez végre közel kerülve elköteleződött volna, és vállalta volna a házasság súlyát, akkor ezt épp az anyja akadályozta meg. Megszülető lányáért képtelen volt felelősséget vállalni. Odaveti áldozatként őt hitét vesztett, összeaszott, a sorstól meggyötört anyjának. Neveld fel! Ezzel újra reményt ad Jeanne-nak, érezzük, hogy szinte életre leheli. Maupassant regényének utolsó mondata, „az élet nem olyan jó… De nem is olyan rossz, mint amilyennek hisszük”, katartikus mondat. Első pillantásra azért, mert vigasztalónak tűnik. De valójában azért, mert pontosan láttatja, hogy nem született valódi rend a családi kapcsolatok felborult egyensúlyában, csak kaptunk valami koncot helyette. Olyasmit, amivel valódi megoldás nélkül is beérhetjük, ha be akarjuk érni. Igaz, ezzel a családi boldogtalanságot is továbbadjuk a következő nemzedéknek.

Maupassant már 1883-ban, amikor a regény megszületett, pontosan érzékelte és rögzítette, hogyan is történik mindez.

Rist Lilla

Miféle földben

A két képen nem kétféle növény látható. Mindkettő hónapos retek, egyszerre vetettem őket, egyféle vetőmagból. Az időjárás is ugyanaz volt,  és locsolni sem locsoltam jobban az egyiket, mint a másikat. Egy dolog különbözött, a föld, amibe vetettem. Az egyik ágyásra még tavaly hozattam trágyás, tőzeges fekete földet, a másik csak egy kis komposztot kapott még ősszel.

Kicsire nőtt retek

Nagyra nőtt retek

A különbség megdöbbentő. A fekete földben a retek hamar kicsírázott és gyorsan nőni kezdett, a másikban viszont csak foltokban kelt ki a növény és sokkal kisebbre is nőtt. A különbség élesen hívta fel a figyelmemet arra, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy milyen a környezet, hogy miféle föld az, amelyben növekszünk. Hogy mik vagyunk és mik lehettünk volna…

Ez a két kép, akár a gyerekeink táplálásának a szimbóluma is lehetne. Miféle földből csírázik ki az életük? Vajon elég tápanyag van benne a növekedéshez és épp az, amire szükség van? Mi kell ahhoz, hogy a kis palánták megerősödjenek, hogy ágakat növesszenek és aztán gazdag termést hozzanak? Mi kell ahhoz, hogy ember-palántáink megerősödjenek önmagukban, célokat tűzzenek ki maguk elé, és ne csak kókadozzanak és lézengjenek a nagyvilágban? Milyen földbe kell ahhoz esni? A kérdés azért sem egyszerű, mert minden gyerek más. Akár még a testvérek is nagyon eltérő habitusúak, fizikumúak, temperamentumúak, személyiségűek lehetnek. Egy kicsit másféle számukra a “jó” föld. A termőtalajnak azonban vannak alapvető jellegzetességei. Vannak olyan alkotóelemei, amelyeknek mindenképpen benne kell lennie, ahhoz, hogy az embergyerek egészségesen nőni tudjon.

Az egyik ilyen a szeretet és az elfogadás.

“Piás Ati” története jut eszembe, akiről nemrég írtam a Nők Lapjában. Ő nem épp szerencsés földbe hullott. Amikor a szülei összeházasodtak, az apja és az anyja családja egymásnak esett, épp úgy, mint a Rómeó és Júliában. Hogy miért? Mert az anya parasztcsaládból származott, az apja meg munkásból. Alkoholgőzös, veszekedős hétköznapok következtek, aminek az anyja halála vetett véget. Ati ekkor az anyai nagyszülőkhöz került, akik puritán egyszerűségben nevelték, nem volt külön szobája, folyton dolgozni kellett a szőlőben, és mindezért nem járt sem ölelés, sem elismerés sem egy jó szó. Az édesapát a nagyszülők kizárták az életükből, ő volt minden gonoszság okozója. Nem csoda, hogy egyre nőtt benne a szorongás. Hogy mi lett a történet vége? Alkohol, alkohol, drog, és végül alkohol, aztán kórház, aztán megint drog, és megint alkohol és végül majdnem a vég. Nem sok kellett hozzá, hogy kövesse az édesanyját.

Hogy mit akarok ezzel a történettel elmondani? Azt, hogy nem volt túl jó az a föld, amibe Ati hullott! Mert nem csak az anyagi dolgok jelentik a “környezetet” a táptalajt, hanem a lelkiek is, maga a párkapcsolat, és a tágabb család. A gyerekeink a párkapcsolatunkból, jó esetben a szerelmünkből csíráznak ki és nőnek nagyra. Egy rossz kapcsolat pedig nem túl jó táptalaj. Ritkán gondolunk így a kapcsolatunkra, és azt sem gondoljuk, hogy a gyerekeink miatt kellene vigyázni rá. Pedig miattuk is kell, nem csak magunk miatt. Mi anyák, gyakran mondogatjuk, hogy mindent megteszünk a gyerekeinkért! Mindenre képesek vagyunk, éjszaka is sütit sütünk, farsangi jelmezt varrunk, tanulunk velük, hurcoljuk őket, úgy vásárolunk, és úgy készítjük a vacsorát, hogy a kedvükre tegyünk, rengeteget dolgozunk, és járunk utánuk.

De hányszor mondjuk, hogy mindenre képesek vagyunk a kapcsolatunkért? Ilyet mikor mondtunk utoljára? Hányszor hangzik el az a mondat, hogy én mindent megtennék a férjemért/ feleségemért? A kapcsolat kezdetén még csak-csak! De egyszerre ez elfelejtődik. Nagyjából akkor, amikor megszületik a csemete. És akkor valami átíródik, átrendeződik, és lassan homályba vész, hogy egykor a másik volt a legfontosabb. Pedig egy idő után ismét vissza kellene cserélni a szerepeket, és végig kellene gondolnunk, hogy mire vagyunk hajlandóak a kapcsolatért, azért, hogy egyezségre jussunk, hogy közös nevezőt találjunk, hogy ne “csak” legyőzzük egymást, hanem együttműködjünk és ezzel egyszerre mindketten győzzünk!

A mindent megteszek a gyerekért – szólama kevés és sok is egyszerre. Sok, mert felcserélődik a hierarchia, mintha a gyereket tennénk a párunk helyére. Ő lesz a legfontosabb és ez nem segíteni fogja őt, hanem valószínűleg torzítani a személyiségét, és ami még lényegesebb, megakadályozhatja az egészséges leválást. Mert hiszen ő csak “vendég a háznál”. Aki megmaradhat nekünk, már ha nem hagyjuk el valahol út közben, az nem a gyerek, hanem a társunk… Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy majd a gyerekünk tesz minket boldoggá. Anyák napján ezt jó tudatosítani. Nem, ő nem alkalmas erre! A párunktól kellene várnunk minden ilyesmit.És kevés, mert ahhoz, hogy a család együtt maradjon, nem elég tenni a gyerekért! A párkapcsolatért kell! Mert ez az a táptalaj, amiből a gyermek növekszik. Nem mindegy, milyen! Hiszen a föld, amiből fejlődik, átad neki mindent, ami benne van, azt szívja majd magába. Ezért van az, hogy ezek a kis palánták mindent tudnak és éreznek. Érzik a feszültséget, a ki nem mondott indulatokat, érzik, ha valaki titkol valamit, ha lélekben nincs jelen, és persze látják a konfliktusokat, és azt, hogyan NEM oldjuk meg őket.

Ezért nagyon fals, amikor egy pár “önzésnek” gondolja, ha kettesben mennek el nyaralni, ha kettesben vacsoráznak, ha kettesben szeretnének színházba járni. Ha gondolnak magukra (is).  És persze nem csak ünnepnapokon kell dolgozni a kapcsolatért, hanem a hétköznapokon is. Hogy minden áldott nap legyen tíz perc egymásra. Legalább tíz perc! Hogy megkérdezzék, hogy vagy, mi van veled, és kíváncsiak is legyenek a válaszra.

Egyszerűnek tűnik?

Akkor rajta!

 

Szoptass bátran!

 

A szoptatás az állatvilágban természetes és magától értetődő. Nem kell hozzá se cumisüveg, se mérleg, se tápszer, a kicsinyek megszületnek, és rögtön szopizni kezdenek, senkinek nem jut eszébe elválasztani őket az anyjuktól. Az embernél ugyanezek a természetes, biológiai folyamatok indulnak el, vagy inkább indulnának – ha nem szólna bele a civilizáció, a medicina és a fogyasztói társadalom ezerféle elvárása.

 

A huszadik század városiasodásának, modernizációjának az egyik velejárója volt, hogy az asszonyok egyre gyakrabban szültek kórházban, a korábbi bábai ellátás és tudás feledésbe merült,  végül teljesen kiszorult a gyakorlatból. A kórházban nagyon sok olyan komplikációt sikeresen láttak el, amelyeket otthon nehezebben vagy nem tudtak megoldani, és ezzel lényegesen javultak a születési mutatók. Az intézményi ellátásnak azonban volt egy „mellékterméke”, az, hogy az újszülötteket elválasztották az édesanyjuktól, mert ennek kockázatával senki nem volt tisztában. Lényegében alig volt tudományos ismeretünk arról, mennyire fontos és érzékeny időszak a születést követő első óra, milyen sokféle védőanyagot tartalmaz az anyatej, és hányféle lényeges, egészségre gyakorolt hatása van, nem csak közvetlenül az újszülöttekre, hanem a későbbi, felnőttkori egészségre is. Ma ezzel már egy egész tudomány foglalkozik, amit laktációs medicinának hívnak.

  • – A laktációs medicina az elmúlt tíz évben rengeteg új ismeretanyaggal gazdagította a tudományt. Csakhogy ez a tudás-arzenál nem jutott el a gyerekorvosokig, a szakmai szereplőig – mondja Dr. Szabó Miklós, a Magyar Perinatológiai Társaság elnöke, a Semmelweis Egyetem I. számú Gyerekklinikájának neonatológus szakorvosa.
  • – Ezért indítottunk útjára egy olyan kezdeményezést, amelynek az a célja, hogy ez a tudás minden szakmai szereplő számára elérhető legyen, mert ezt nem oktatják az orvosi egyetemen, nincs benne az ápolónők és a védőnők képzésében sem. Ezért szükség volna arra, hogy mindenki, aki az újszülött-ellátásban részt vesz, egy olyan képzésen essen át, amelyen az ezzel kapcsolatos legmodernebb ismereteket tanítják, ami aztán a gyakorlatban is alkalmassá teszi őket arra, hogy elkötelezetten és hatásosan legyenek képesek támogatni a szoptatni akaró anyákat. Egy ilyen átfogó képzést nem lehet megszervezni központi akarat és támogatás nélkül, ezért szeretnénk meggyőzni az egészségügyi kormányzatot arról, hogy erre érdemes áldozni, hiszen az anyatej védő hatásai miatt a szoptatott újszülöttek egészségesebbek lesznek, nem csak csecsemőkorukban, hanem későbbi, felnőtt életükben is.  A világban szinte egyedülálló az a hazai gyakorlat, hogy a csecsemőtápszerek fogyasztását támogatja az egészségügyi kassza.  Jelenleg a 0 – 6 hónapos korban alkalmazott csecsemőtápszerek forgalma évente 1.3 milliárd forint, amelyből az OEP által finanszírozott rész körülbelül 700 millió forint. Ennek az összegnek egy tetemes hányada megspórolható volna, ha az anyák nagyobb arányban szoptatnának.

A pomázi példa

Magyarországon a rendszerváltás után lehetett hallani először arról,  hogy az anyatejes táplálásnak sikeressége érdekében a korábbi kórházi gyakorlaton változtatni kell. Ekkoriban (1991-ben) indította útjára a Bababarát Kórház Kezdeményezést az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az UNICEF-fel közösen, felismerve azt, hogy a szoptatás későbbi kimenetelére jelentős befolyással van az, hogy mi történik a kórházban a szülést követő első napokban. A Bababarát Kórház cím elnyerői olyan protokollokat vezettek be, amelyek a szoptatás sikerességét segítették elő, ilyen például a baba mellre tétele a szülést követő első órában, vagy az anya és az újszülött együttes elhelyezése rooming in rendszerben. A kezdeményezéshez több kórház is csatlakozott, országos áttörés azonban nem következett be, annak ellenére, hogy a szülészeti osztályok vezetőit Antall József miniszterelnök személyes levélben kérte fel a program támogatására. A szoptatást segítő módszerek a WHO ajánlás ellenére nem kerültek bele a szülészeti protokollba, így a legtöbb édesanya ma is anélkül tér haza a szülést követően a kórházból, hogy tudná, mely gyakorlatok segítik, és melyek nem a szoptatás sikerességét.

  • – A legtöbben tápszeres recepttel és bimbóvédővel jönnek haza a kórházból – magyarázza Körmendi Edit, pomázi védőnő. – Holott mindkettő csökkenti a sikeres szoptatás esélyét. A babák igen sok esetben, mire hazaadják őket a kórházi cumisüveg használata miatt, cumizavarosak lesznek, mert a nagy lukú üvegből, amiből erőfeszítés nélkül ömlik a tápszer vagy a cukros víz, egészen más technikával lehet szopni, mint az anyamellből. Hiába mondjuk el az anyáknak a szülésfelkészítő tanfolyamokon, mit tehetnek azért, hogy sikeresen szoptassanak, például hogy semmiképpen ne adjanak „pótlást”, ne használják a bimbóvédőt, ha a kórházban egészen másféle információkat hallanak. Sajnos, a szülészetek többségében még mindig nem tudják, hogy a babák gyomra dió nagyságú, és azt sem, mennyire káros, ha cukros víz vagy tápszer tölti meg az értékes anyatej helyett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi sem úgy kerültünk ki a főiskoláról, hogy tisztában lettünk volna mindezzel. Ezt a tudást a „Korszerű Szoptatási Ismeretek” című egyhetes képzésen sajátítottuk el, amelyet önszántunkból, a saját(!) pénzünkből fizettünk ki, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt. Akkor már a kolléganőimmel együtt több éve a pályán voltunk, de sok információ a felismerés erejével hatott, például az, hogy a szoptatás természetes dolog, működik, ha nem így lenne, akkor kihalt volna az emberiség.

A szemléletváltásnak és kitartó munkának hamar meglett a gyümölcse, rövid időn belül országosan is kimagasló szoptatási arányokat értek el. A 2014-es KSH adatok szerint a hat hónapos korig tartó kizárólagos szoptatás aránya az országban 37,5% ,  Budapesten 43 % , Pomázon viszont 66 százalék.

  • Mindez nem volna lehetséges, ha nem beszélnénk át minden egyes édesanyával újra és újra, hogy mivel segítheti a szoptatás sikerét és mi hat ellenkező irányban – magyarázza a védőnő. – El kell mondanunk, hogy a bimbóvédő, amit a kórházban adtak, olyan anyáknak való, akiknek befelé forduló mellbimbójuk van, de ez irodalmi ritkaság, normál esetben teljesen felesleges használni. Sokszor rácsodálkoznak az anyák, hogy a tápszer tehéntejből készül, és nem anyatejből és ezért korántsem olyan jó, mint az, amivel ők tudnák táplálni a babájukat. Tudatosítjuk bennük, hogy a tejelválasztást a szoptatás indítja be, a tejmennyiség ezért akkor fog nőni, ha gyakran mellre teszik a babát. Ha pótlást adnak, az az anyatej fokozatos elapadásához vezethet. Az volna ideális, ha az anyák, mire hazatérnek a kórházból, ezekkel már mind tisztában vannak, ismerik a helyes mellretétel fogásait, és nem kapnak ezekkel ellentétes információkat. Ennek hiányában viszont nekünk kell mindenkit egyedileg meggyőznünk, és támogatnunk. Nehéz feladat. Csak azok a gyönyörű mondatok lendítenek tovább, amikor az anyák utólag megköszönik a segítséget, és azt, hogy mellettük álltunk a legnehezebb pillanatokban.

Változásban

Magyarországon jelenleg több mint 70 szülészeti osztályon jöhetnek világra a kisbabák, közülük mindösszesen 19 nyerte el a Bababarát címet. Ez azt jelenti, hogy a többi helyen egyáltalán nincsenek (vagy csak esetlegesen) beépítve a rendszerbe azok az eljárások, amelyek a szoptatás sikerességét növelhetnék.  A szülészeti osztályok ellátási rendjének megváltoztatása olyan komplex feladat, amely nem történik meg egyik pillanatról a másikra. Ezt Sződy Judit is tapasztalta, aki néhány évvel ezelőtt szoptatási tanácsadó lett az Uzsoki Utcai Kórház szülészeti osztályán. A legtöbb kórházban ilyen pozíció egyáltalán nincs, tekintve, hogy az OEP nem tart nyilván ilyen foglalkozást, ezért ennek szakmai kódja sincs.  Ő pszichológus végzettségének köszönheti, hogy alkalmazhatták. Magyarországon az elsők között tett le nemzetközi laktációs szaktanácsadói vizsgát (IBCLC), így speciális és korszerű ismeretekkel rendelkezik a szoptatás támogatásáról.

  • A szoptatás témájával tíz-húsz évvel ezelőtt kezdtek el igazán foglalkozni az egészségügyben – erősíti meg ő is – ezért nagyon sok most dolgozó szakember képzésében ez a tudás még egyáltalán nem szerepelt. Az orvosok, védőnők képzése során mai is inkább az elmélet dominál, sokat tudnak például az anyatej összetételéről, de arról alig valamit, hogy az anyatejes táplálást hogyan lehet sikeresen a gyakorlatban támogatni. A szoptatás ugyanis csak az újszülött oldaláról működik ösztönösen, az anyáknál tanult folyamat, amit segíteni kell. Fontos felismerés számomra, hogy a nagy szülészeti osztályok több évtized alatt kialakult gyakorlatán nagyon nehéz egy-egy elemet úgy megváltoztatni, hogy a biztonságos működést fenn lehessen tartani. Egy átlagos szülészeti osztályon közel százan is dolgozhatnak, és a szoptatás támogatását úgy lehetne leghatékonyabban megvalósítani, ha mindenki rendelkezne megfelelő ismeretekkel, és egyszerre mindenkinek megváltozna az ezzel kapcsolatos szemlélete is. Nem elegendő kiragadni egy elemet, például azt, hogy ezentúl a babákat huszonnégy órában az anyák mellett hagyjuk. Ha csak otthagyjuk a babákat, de nem biztosítunk egyúttal folyamatos támogatásukat, akkor rosszabb lesz a helyzet, mint korábban, különösen, ha nincsenek előre felkészítve a testükben lezajló rohamos változásokra.  A szoptatási tanácsadó épp ilyenkor tud támogatást adni. Én nap mint nap végigjárom a szobákat és – ha tehetem –  mindenkire annyi időt fordítok, amennyi a problémájából fakad. Mivel nekem kizárólag ez a feladatom, meg tudom várni, hogy a baba aktív állapotba kerüljön, vagy, hogy az anya megnyíljon, és alkalmassá váljon egy mélyebb beszélgetésre. Leggyakrabban nagyon gyakorlati tanácsokat adok például arra vonatkozóan, hogyan lehet úgy mellre tenni a kicsit, hogy hatékonyan szopjon. Az imént például két édesanyánál is voltam, mindkettőnek abban segítettem, hogy megtalálják a szoptatáshoz a megfelelő pozíciót. Szülés után ugyanis kevés kényelmes helyzet létezik, van, akinek a gátja fáj, másnak a hasa. Ha az anya nem tud úgy elhelyezkedni, hogy ő is jól érezze magát és a baba is rá tudjon kapni a mellre, akkor az anya fájdalmat él át, a baba türelmetlenül sírni kezd, és máris elindul egy negatív spirál: az anyának az lesz az élménye, hogy sem megnyugtatni, sem megetetni nem képes a kisbabáját, ezért cumit, cumisüveget vet be, amivel további szoptatási problémákat hoz létre. Rengeteget beszélgetünk azért, hogy megtudjam, miket gondol a szoptatásról, milyen előzetes ismeretei, élményei vannak, hogyan tudja őt a családja a szoptatásban támogatni. Gyakran ezeken a részkérdéseken múlik, hogy mennyire lesz sikeres ebben. De nem elég, ha az anyának vannak korszerű ismeretei a szoptatásról, fontos, hogy az egész szülészeti osztály ebben a szemléletben dolgozzon. Korábban az újszülött babák kompetens gondozójának a csecsemős nővéreket tekintették, ez volt az oka az anyák és a babák szétválasztásának. Ma már tudjuk, hogy a baba kompetens gondozója az anya. Ők ketten olyan egységet alkotnak, hogy nem is lenne szabad róluk külön gondolkodni! Azoknak a dolgozóknak, akiket a régi szemléletben képeztek, és abban is dolgoztak hosszú évekig, komoly kihívást jelent a mai irányelvekhez alkalmazkodni, hiszen eddig a baba épségéért, egészségéért voltak felelősek, ma viszont az anya-baba párost együtt kell gondozniuk. Ez hatalmas szakmai és kommunikációs kihívás. Bár a mi kórházunk hivatalosan nem rendelkezik bababarát minősítéssel, de fokozatosan komoly lépéseket tettünk a szoptatás korszerű támogatása felé. A babák nálunk már nem kapnak sem cukros vizet, sem tápszert az első 48 órában, kivéve, ha ennek komoly orvosi indoka van, vagy akkor, ha az anya ragaszkodik ehhez. Kezdeti alacsony vércukorszint esetén is első lépésként az anyától lefejt kolosztrummal igyekszünk segíteni a babának. Ha az újszülött állapota megengedi, a sárgaságot oldó kezelés is az anya ágya mellé gurított kékfény-ágyon történik, így együtt lehetnek, és a baba továbbra is szopizhat. A babákat csak kétszer fürdetjük meg kórházi benntartózkodásuk alatt, először a születés napján, másodszor két nap múlva. Ez bőrgyógyászati szempontból is jobb, mint a mindennapos fürdetés, de bevallom, számomra még fontosabb, hogy nem kell minden este több órára elkülöníteni a babát az édesanyjától. A szeparáció minden esetben stressz a baba számára. A császármetszéssel született újszülöttet közvetlenül a születés után édesapja meztelen mellkasára tesszük, ez az, ami szinte mindenkit boldoggá tesz: a papát, aki ekkor nagyon közel kerül a babához, a kisbabát, aki biztonságos, meleg helyen találja magát rögtön a kibújás után, és az anyát is, aki tudja, hogy az újszülött jó helyen van. Amint az édesanya a műtőből a gyermekágyas kórterembe kerül, az ő mellkasára helyezzük a pucér kisbabát, aki így már egy órás korában szopizhat. Ez az úgynevezett „késleltetett bőrkontaktus” segít legyőzni azt a hátrányt szoptatás terén, amivel a császáros babák indulnának.

Út az összefogás felé

  • Magyarországon nagy a szoptatás elfogadottsága, amely hatalmas társadalmi és biológiai tőke, tíz édesanyából kilenc szeretne szoptatni. Az eredmények azonban nem érik el ezt az arányt, a szoptatás sikere ugyanis több tényező együttes hatásán múlik – mondja Dr. Szabó Miklós. – A fogyasztói társadalom által diktált szokások, és a marketinghatások mind a szoptatás ellen szólnak. Hogy ezt ellensúlyozni tudjuk, sok területen kell lépni egyszerre. Az egyik legfontosabb az volna, ha az anya és az újszülött a szülést követő első órát együtt tölthetné bőr-bőr kontaktusban. Ha ez az egy óra, tényleg háborítatlanul zajlik, ez önmagában harminc százalékkal megnöveli a szoptatás sikerességét. Hogy mi az akadálya annak, hogy ezt a szülészeteken gyakorlatként bevezessék? Csak a tradíció, és az, hogy korábban nem ismertük fel ennek az első órának a jelentőségét. A korszerű ismeretek nem jutottak el a szakemberekhez, könnyen lehet, hogy egy értelmiségi nő, aki rászánta az időt az interneten történő tájékozódásra modernebb tudással rendelkezik ezzel kapcsolatban, mint egy gyerekgyógyász. De legalább ennyire fontos, hogy az anya még várandósságának 32. hete előtt felkészüljön a szoptatásra, és az is, hogy a kórházi tartózkodásuk alatt az újszülöttel folyamatosan együtt legyen, és közben a gyermek csak valóban indokolt esetekben kapjon hozzátáplálást. Lényeges volna, hogy mi, gyerekgyógyászok, neonatológusok beszéljünk ezekről a kérdésekről, és ne csak részproblémákról essen szó a konferenciáinkon. A célunk az, hogy a szakma egységesen kötelezze el magát a laktációs medicina legkorszerűbb eredményei mellett. Ebben már sikerült előrelépnünk, mert megnyertük a Magyar Perinatológiai Társaságot, a Magyar Gyermekorvosok Társaságát, a Házi Gyermekorvosok Országos Egyesületét a Magyar Védőnők Egyesületét  és a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaságot. Most pedig egyenként próbáljuk magunk mögé állítani a szülészeti osztályokat. A jelenlegi kórházi gyakorlat ugyanis rendkívül különböző, ahhoz, hogy minden újszülött egyformán korszerű ellátáshoz juthasson, átfogó, legalább tíz éves, a kormány által is támogatott programot kellene indítani.

Szoptatás a világban

Magyarországon a hat hónapos korig tartó kizárólagos szoptatás 37% körüli aránya jobbnak mondható, mint a fejlett világ többi országában. A kizárólagos szoptatás ideje, és  a szoptatás teljes időtartama azonban a világban és nálunk is csökkenő  tendenciát mutat. Némi növekedés nyugaton a szoptatást támogató kampányoknak köszönhető.

.A fejlődő országokban ezzel szemben a tendencia egyértelműen romló: csökken a szoptatást megkezdők aránya, alacsony a hat hónapos korig tartó kizárólag szoptatók száma, ami számtalan egészségügyi kockázatot rejt magában.

A hagyományos törzsi közösségek is számtalan módon szabályozták a baba táplálását.

Kalahári sivatagban a busmanok például a testükön hordozzák a csecsemőiket, és nem tudják megmondani, hogy hányszor szoptattak, a kicsi ugyanis annyiszor szopik, ahányszor arra igénye van és a legnagyobb melegben sem szorul semmilyen hozzátáplálásra. A tanzániai maszájok viszont születés után azonnal megetetik a kicsit gabonából készült péppel, az apró termetű efe-pigmeusok pedig nem váratják icipici csecsemőiket, míg belövell a tej: két-három napig több asszony is megszoptatja a csoportból, az anya csak ezután kaphatja meg az újszülöttet. Az előtejet kifejezetten károsnak tartják. Az arab világban a Korán utasításai a mérvadóak, amely két éves korig tartó szoptatást javasol. A zsidó vallásban a Talmud is nagyjából két éves korig ajánlja a szoptatást és különleges előjogokat biztosít a szoptató anyáknak.