Címke: bántalmazás

Beküldve:

Nőnapon – virág helyett

A nőnap tele van ellentmondásokkal még ma is, mert a nők ilyenkor rendre kapnak egy virágcsokrot , vagy erről szóló képüzeneteket a közösségi oldalakon, és ugyanakkor egy hírt, hogy ma dönthetnek a lúgos orvos feltételes szabadlábra helyezéséről… (!!!???)

 https://telex.hu/belfold/2024/03/07/bene-krisztian-lugos-orvos-szabadulas-targyalas

 A nemzetközi nőnap a nők egyenjogúságának a nők emberi jogainak a napja, ami eredendően nagyon pozitív üzeneteket tartalmaz, csakhogy nálunk a rendszerváltás előtt kötelezően kellett megünnepelni. És ahogy minden kötelező „ünnep” ez is rossz szájízt hagyott maga után.

Holott az a mozgalom, amit bátor New York-i textilmunkás nők kezdtek 1853-ban, amikor március 8-án a férfiakéval egyenlő bért és jobb munkafeltételeket követelve maguknak, végül számtalan olyan változást hozott, ami nélkül már nehezen tudnánk elképzelni az életünket. A világ sok országában indultak el a nőmozgalmak, amelyek végül elvezettek a választójog megszerzéséhez és később a nők egészen másféle társadalmi jelenlétéhez. Mindez a családon belüli szerepeket is átformálta és formálja ma is.

Néhány évszám:

Új-Zélandon 1893. szeptember 8-án adta meg a parlament a huszonegy év feletti nőknek a választójogot.

Az USA-ban 1920-ban, a világháború után elsőként iktatták törvénybe a nők választójogát.

1918-ban Németországban és Ausztriában,

1928-ban Nagy-Britanniában,

1944-ben Franciaországban,

Magyarországon 1945-ben.

 Svájcban csak 1971-ben engedélyezték, és van olyan ország, ahol a nőknek még ma sem szabad választaniuk, ilyen például Szaud-Arábia.

Vagyis csak egy-két nemzedék telt el a nők jogainak bevezetése óta. És sok minden azóta is nagyon lassan változik. Németországban például a nők csak 1977 óta vállalhatnak munkát férjük beleegyezése nélkül, a házasságon belüli nemi erőszak pedig csak 1997 óta büntetendő Németországban. Magyarországon is 1997-ben kriminalizálták a házasságon belüli nemi erőszakot, de azóta sem ítéltek el senkit.

De vannak olyan területei ma is az életnek, ahol felvetődik a nők egyenjogúságának, az egyenlő bánásmódnak a kérdése, és ezért még mindig felvetődik a társadalmi szintű változás kérdése. Ilyen például az, hogy mit teszünk, gondolunk, hogyan alkalmazzuk a rendelkezésre álló jogszabályokat például a nők bántalmazása esetén. Gyakran a családon belüli bántalmazásra az iskolában derül fény a gyerek agresszív viselkedése kapcsán. Ilyenkor az agresszív gyerek „viszi el a balhét”, aki maga is áldozat, amikor nap mint nap látja, ahogy az édesanyját az apja bántalmazza. (Őt ki védi meg?) Mindennapos gyakorlat ugyanis, hogy ő ilyenkor kikerül az iskolájából fegyelmi eljárással, miközben az apa, aki az erőszakot elkövette, benne marad a családban, nem rendelnek el ellene távoltartást sem. Vagyis ez a gyakorlat a leggyámoltalanabbat bünteti, és a bántalmazót menti fel. Ami a gyerek számára óriási fruszrációt okozhat, és rendkívül rossz mintát ültet el. (Hiszen a bántalmazó az, aki megússza, és a bántalmazott, aki szenved. Ilyen helyzetben a társadalmi üzenet az, hogy jobb bántalmazóvá válni, hiszen a játszmát tudhatóan ő fogja nyerni.)

A társadalom pedig a nőtől kérdezi, hogy miért nem válik el a bántalmazótól? És nem gondol bele, hogy ezzel az áldozatot hibáztatja, hiszen egy megfélemlített, gyakran anyagilag is kiszolgáltatott ember, aki elvesztette az önbecsülését, nem lesz képes hatékony megoldásokat alkalmazni. Mindezt azért mondom el, hogy érezzük, mindannyiunk fejében meg kellene végre fordulnia valaminek!

De vannak nagyon jelentős pozitív változások is, amelyek jók és jól kellene élnünk velük.

A mai helyzet óriási előnye, hogy sokkal szabadabban határozhatnánk meg a párkapcsolatunkban (is), hogy mi az, amit a nő és mi az, amit otthon a férfi végez el, old meg, ki, mikor, hová megy, mit csinál. Ennek a rendjét mégsem alakítjuk ki tudatosan, rossz beidegződésekhez alkalmazkodunk, gyakran hagyományos szerepekhez igazodunk, amelyek már korábban sem váltak be, vagy amelyeket már régen felülírt a jelenlegi élethelyzetünk. Óriási zavart okoz például egy nő fejében is, ha egy férfi anyalelkű és nem teljesíti a hagyományos értelemben vett férfiszerepeket. Magam is dolgoztam olyan családdal, ahol a nő sokkal jobban betöltötte a kenyérkereső szerepét, a férfi pedig szerető közelséggel vette körül a gyerekeit. Ez akár működőképes is lehetett volna, csakhogy a nő azt várta a férjétől, hogy játssza el A férfi szerepét.  Ez egyfajta elvárásként fogalmazódott meg és folyamatos kritizáláshoz vezetett. A zavart az okozza, hogy a társadalom nagyon erőteljesen meghatározza a női-férfi szerepeket, és a szerepeinket gyakran összekeverjük azzal, hogy kik vagyunk mi valójában emberként, milyen a személyiségünk, milyen képességekkel rendelkezünk, és milyen feladatokat látunk el szívesen, és miket nem. Ennek ellentmondásairól már írtam ebben a cikkben: http://parkonzultacio.hu/2022/01/20/teher-alatt-a-no/

Nem azt látjuk meg, hogy kik vagyunk, kik lehetünk mi a párkapcsolatunkban a személyiségünk alapján, hanem valamiféle külső elvárás szerint próbáljuk meg berendezni a párkapcsolati életünket.

A hagyományos és mindenféle szerepelvárás előnye, hogy nem kell rajta gondolkodni, hiszen egy egész közösség írja azt kötelezően elő. A hátránya, hogy nincs tekintettel az egyéni sajátosságokra, amelyek nagyon különfélék lehetnek. Ha viszont nincs ilyen szerepelvárás, akkor szabadságunkban áll dönteni a személyiségünk szerint a feladatok elosztásáról. Ez a szabadság több egyeztetést, nagyobb önismeretet igényel, de több konfliktust is jelenthet. Hosszú távon mégis egy sokkal harmonikusabb együttélést eredményezhet, amelyben mindenki a helyén érezheti magát.

Mindenkit arra biztatok, hogy éljen ezzel a szabadsággal!

Beküldve:

Az iskolai bántalmazásról

Nagyon tehetetlennek érezheti magát az a szülő, akinek a gyermeke épp most szenved az iskolai erőszak bármely formájától, különösen akkor, ha az iskolában ehhez nem kap megfelelő segítséget és támogatást. Tragédia is származhat ebből, épp úgy, ahogy abban a baktalórándházi középiskolában, ahol végül öngyilkosságot követett el egy kamasz fiú, mert diáktársai zaklatták.

Azt iskolai erőszak és bántalmazások megállításában óriási szerepe lenne az iskolának, az ott dolgozó pedagógusoknak. Mindannyian tudjuk azonban, hogy milyen erőforráshiánnyal küszködnek az oktatási intézmények, példának két adatot említek, kilencszáz tanulóra alkalmaznak egyetlen egy iskolapszichológust, és kétszáz gyerekre egy pedagógusasszisztenst. Arról a szemléletformáló munkáról nem is beszélve, ami ahhoz szükséges, hogy minden tanár minden kritikus helyzetben a lehető legcélszerűbben reagáljon. Ennek a rendszernek az átalakítása sajnos intézményi hatáskör. Azért sajnos, mert ha épp most szenved a gyermekünk az iskolai bántalmazás bármilyen formájától, akkor szülőként nagyon tehetetlennek érezhetjük magunkat.

https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/
https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/

Azt általánosságban érdemes azért megértenünk, hogy nem lesz mindenki öngyilkos, akit zaklatnak. Ez ugyanis annyira gyakori jelenség, hogy valószínűleg mindenki tudna ilyesmit mesélni a saját diákkorából. Ezzel semmiképpen sem akarom a zaklatás jelentőségét az eseménysorban semmissé tenni. De az biztos, hogy a gyermekkori erőszakos cselekedetek térnyerése, elharapódzása MINDIG a felnőttek felelőssége, a szülőké és a pedagógusoké! Soha nem a gyerekeké. Ők ugyanis  annak a rendszernek a kiszolgáltatottjai, amelyben élnek, ahhoz próbálnak alkalmazkodni, annak a szabályrendszerét teszik magukévá. Az agresszió minden egészséges gyermekben megjelenik, ennek létezik olyan szintje, amely nemhogy nem káros, hanem épp a túlélésünket szolgálja. Hogy hol van az a határ, amikor már az agresszió a másikat veszélyezteti, ennek a megítélése a felnőtt hatásköre. Kényes egyensúlyról van szó, de az biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy a megjelenése veszélyt jelent valakire, vagy valamire, reagálni kell rá. Ez az erőszak megelőzésének első és legfontosabb szabálya, tehát nincs olyan, hogy látom, hogy két gyerek bántja egymást, és hagyom, hogy intézzék el egymás között…

De, mint már említettem, arra nincs ráhatásunk, vagy meglehetősen csekély, hogy az iskolában mi történik, csak a saját hatáskörünkben tevékenykedhetünk.

Szerencsére szülőként is vannak eszközeink, dönthetünk gyermekünk sorsáról, és dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol nem hajlandóak arra, hogy azt a szituációt, amelyben az agresszió született, megértsék és feloldják az ott dolgozó pedagógusok.

Azért nem úgy fogalmazok, hogy dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol ki van téve a gyerek az agressziónak, mert a gyerek, és a gyerekek, mint ahogy mindannyian, állandóan ki vagyunk téve az agressziónak, állandóan létrejöhetnek ilyen szituációk. Vagyis nem az a dolgunk, hogy mindenáron elkerüljük az agressziót, mert ez nem lehetséges, hanem az, hogy megértsük, miért alakul ki, és megtanuljunk rá hatékonyan reagálni.

Most persze, mondhatják, hogy az a gyerek, akit a társai megvernek például, nem nagyon reagál már sehogy. És ez igaz. Viszont az nagyon valószínű, hogy az agressziónak már jóval ezelőtt lehettek jelei, nem a verés aktusa volt az első.  Ráadásul úgy gondolkodunk az agresszióról, annak pusztán két szereplője volna, a bántalmazó, és az áldozat. Holott van még egy nagyon jelentős szereplője, és az az, aki ezt a helyzetet kívülről nézi, látja, tapasztalja. Aki ezt hagyja.

Amikor az agresszió létrejön, akkor mindhárom szereplővel foglalkoznunk kell. Szülőként ez a „foglalkozás” azt kellene, hogy jelentse, hogy figyelünk a gyermekünkre, megfigyeljük, hogy vajon bántalmazó vagy áldozat szerepbe kerül-e gyakrabban. Ha olykor bántalmazó szerepben van, olykor meg az áldozatéban, akkor még nincs nagy baj. A gyerekcsoportokban folyamatosan előfordulnak összeütközések, amelyek magával hozzák az agresszió megjelenését, nem győzöm hangsúlyozni, hogy ennek van egy nagyon természetes szintje, amit semmiképpen nem tekinthetünk kórosnak.

Az viszont igaz, hogy gyerekek ezekben a konfliktushelyzetekben lehetne megtanítanunk arra, hogyan kezeljék a konfliktusaikat. ( És abból tanulják meg, ahogy mi kezeljük! Minket lesnek, ránk figyelnek, tehát első feladatunk, hogy nekünk magunknak legyenek hatékony konfliktusmegoldó technikáink.) Akkor kell aggódnunk, és arra kell figyelnünk, ha a gyermekünk beleragad valamelyik szerepbe, és MINDIG ő az áldozat, vagy MINDIG ő az agresszor. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek akkor is segítségre szorul, ha ő az agresszor, és akkor is, ha ő az áldozat. Az áldozatra mindenki egyértelműen együttérzéssel gondol, és ösztönösen segítünk neki, a baj az, hogy többnyire ez azt is jelenti, hogy azt gondoljuk, vele ebben a helyzetben minden rendben van, hiszen nem ő az agresszor. Az általános gondolkodás az, hogy ilyenkor a bántalmazót megbüntetjük, és ezzel meg is oldottuk a helyzetet.

Sajnos azonban ez nem elég, mert szülőként meg kell értenünk a teljes szituációt, azt, hogy mi az agresszió története,  mi előzte meg, mi váltotta ki. Épp így fel kell tárnunk, hogy miért szorul bele a gyermekünk gyakran az áldozat szerepébe, és ha ezt tapasztaljuk, akkor hatékonyan segítenünk kell neki abban, hogy ebből ki tudjon lépni.  (ahogy az agresszor a bántalmazó szerepéből) Ebben nem feltétlenül az iskolaváltás a megoldás, hanem a gyermek megerősítése, személyiségének fejlesztése.

A családi rendszer működéséből is származhat az, hogy egy gyerek gyakran az agresszor vagy az áldozat szerepébe szorul. Ilyen lehet például:

–   ha gyakran találkozik otthon erőszakkal, ha azt tapasztalja, hogy a konfliktusokat a felnőttek így oldják meg. Ha nem lát erre más példát, akkor ő is ezt a megoldást fogja választani, vagyis vagy üt, vagy tűr… Attól függően, melyik szerepet választó családtagjával azonosul!

–  A családban olyan feszültségek jelentkeznek, amelyet a gyerek tombol ki magából vagy vezet le. Sokkal gyakoribb jelenség ez, mint gondolnánk, ugyanis a gyerek a kimondatlan feszültségeket is érzi a felnőttek viselkedéséből, és ez benne robbanásig feszülő érzéseket fog kelteni, hiszen a szülei jól léte, a saját jól létével kapcsolódik össze. A szülőpár megoldhatatlan, vagy annak tűnő párkapcsolati problémáit is érzékelni fogja, de a válási nehézségeket és az e körül kibontakozó harcokat mindenképpen.

–  Testvérkonfliktus is állhat a háttérben, ami már az anya várandóssága alatt is megjelenhet

A gyermek egyéni problémái is megjelenhetnek ezekben a helyzetekben, például valamilyen tanulási nehézség, disz-es problémák, hiperaktivitás, autizmus stb. Olyan egyedi tulajdonságok is, amelyek mentén őt csúfolják, ez akár apróság is lehet, például a kövérség, vagy a szemüvegesség

Egyéb társadalmi szintű problémák is állhatnak a háttérben, például ha az anya egyedül tartja el a gyerekeit, rengeteget dolgozik, és nincs lehetősége arra, hogy elég időt, figyelmet fordítson a gyerekeire

Beteg családtag ápolása, szegénység, munkanélküliség, szegregáció, kisebbségi lét, és más egzisztenciális problémák, amelyek olyan feszültséget szülnek, amelyeket a család önmagában nem képes megoldani.

Mit tehetünk?

Legyünk tisztában gyermekünk sérülékenységével, nehézséget okozó tulajdonságaival, és segítsük őket ennek leküzdésében!

Legyünk annyira jó kapcsolatban a gyermekünkkel, hogy megossza velünk a problémáit!

Tanuljunk konfliktuskezelő technikákat

Oldjuk meg feszültséget keltő családi, párkapcsolati problémáinkat!

Kérjünk családunkra szabott segítséget annak megfelelően, hogy milyen jellegű a problémánk, egyéni, családi, vagy anyagi, egzisztenciális!

Beküldve:

Védelem helyett

Kemény okok: A bántalmazás 2. rész

A válás végső oka szinte minden esetben a bizalom végleges és visszafordíthatatlan elvesztése és ezt még nagyon sokszor el fogom mondani.  Bántalmazással nagyon könnyű eljutni eddig, de paradox módon nem mindig következik ebből, hogy a pár el is válik. Ez az, ami kívülről nézve meglehetősen nehezen érthető meg. Miért is nem menekül el valaki onnan, ahol bántják? Pedig, ha létezik a válásnak egyértelműen elfogadható oka, akkor a bántalmazás éppen az. Mindenki károsodik egy ilyen kapcsolatban, nem csak az, akit bántalmaznak, hanem a gyerekek is, akiknek ezt végig kell nézniük. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy akiknek ezzel együtt kell élniük, mert nem biztos, hogy látják a bántalmazást, lehet, hogy csak hallják, vagy „csak” el kell viselniük anyjuk összetört arcát, a veszekedéseket, a félelemmel teli otthoni légkört, ott, ahol egyébként a megnyugvást és az elfogadást volna jó átélni.

De miért olyan nehéz elválnia annak, aki bántalmazó kapcsolatban él?

Nos, épp a bántalmazás miatt. A bántalmazó ugyanis épp azért agresszív, hogy megakadályozza, hogy a másik elhagyja őt. Ez első pillantásra akár még tetszetős  és érthető is lehetne, csakhogy valójában nem a kapcsolatot akarja megvédeni, hanem a saját hatalmát és vezető szerepét, azt az érzést, hogy ő irányítja a helyzetet. Vagyis mindenki, aki ki akar ebből szállni, ellenség. Ezért lesz nem kívánatos személy barát, családtag, segítő szakember. A bántalmazás ténye ráadásul nagyon sokáig a bántalmazott számára sem annyira megfogható. Gyakran azért, mert eleinte pusztán szavakkal zajlik. De már kezdettől fogva lehetnek jelei annak, hogy a kapcsolat nem egyenrangú, valamelyik fél fölényre törekszik, és egyáltalán nem veszi figyelembe a másik érdekeit, szempontjait, véleményét. A törekvése arra irányul, hogy egyfajta hierarchikus, alá-fölérendelt kapcsolat épüljön ki, amelyben mindig neki van igaza. Sokszor ebbe már beletartozik az alárendelt partner önértékelésének a leépítése, külső kapcsolatainak a korlátozása, a barátok, barátnők, sőt a családtagok kizárása. Vékony a határ a hierarchikus és a bántalmazó kapcsolat között, hiszen ahol ez az alárendeltség megszületik, ott nagyon-nagyon könnyű ezzel visszaélni. Mégis van határ – és muszáj ezen a ponton megemlíteni, hogy igen sok kapcsolatban a nők ülnek a hierarchia csúcsán, ők azok, akik irányítanak, akik megszervezik, és működtetik az egész család életét. A férfiak ezekben a típusú családokban inkább csak további gyerekként vannak jelen, amelynek legfontosabb előnye, hogy nem ők viselik a felelősséget a döntéseikért. Gyakran bélyegzik őket tutyimutyinak, papucsférjnek, olyasvalakinek, aki nem képes megfogni a dolgok végét – de ebben a viszonyban ritkán jelenik meg a fizikai erőszak. (Bár ilyen is előfordul, arról azonban nagyon nehezen szerez tudomást a világ, mert a férfiak a legritkább esetben fogják ezt elmesélni. )

Ritka az is, hogy férfiak halnának bele kapcsolati erőszakba, a nők annál inkább, átlagosan minden héten egy-kettő. A bántalmazás, a fizikai erőszak pedig nem mindig nyeri el méltó „jutalmát”. A napokban a borsodnádasdi Csenge gyilkosát a bíróság mindössze négy évre ítélte el, mert álláspontja szerint a bántalmazós nem volt bizonyítható.

https://www.blikk.hu/aktualis/krimi/itelet-borsodnadasdi-csenge-gyilkossag-negy-ev/vsxt494?utm_source=pushengage&utm_medium=pushnotification&utm_campaign=pushengage&fbclid=IwAR2YkOst1QvyKbgIke2SUCkrevhbq9ezpzAyOANC88JPZwrj307SqYnN8S4

Az ilyen társtól való elszakadást a családvédelmi rendszer sem támogatja egyértelműen. Sőt, inkább tovább terheli az áldozatot. Az a bántalmazott nő például, aki a családsegítőhöz fordul, számíthat arra, hogy a bántalmazás ténye miatt a gyerekeit védelembe veszik, ami egyúttal gyámhatósági beavatkozást is jelenthet, ha a hatóság azt szükségesnek ítéli. Sajnos, a mai rendszer ezt akkor is szükségesnek látja, ha az anya együtt él a bántalmazó féllel, azaz nem költözik el az otthonából, mert a hatóságok szerint ezzel a gyerekeket (ő) kiteszi a bántalmazás esélyének. A terhet tehát nem a bántalmazóra teszi, nem az agresszornak kell elköltöznie és viselnie a tetteiért a felelősséget, hanem az áldozatnak.  Távoltartást a hatóság nem kezdeményez. Ezt maguk a nők gyakorta azért nem teszik meg, mert a távoltartás lejárta után további, talán még súlyosabb bántalmazásnak lesznek kitéve. Az a nő tehát, aki bántalmazottként nagyon nehéz lélektani helyzetben van, még arra is rákényszerül, hogy új otthont teremtsen magának és a gyerekeinek, biztosítsa ennek anyagi feltételeit, és érje el, hogy a bántalmazó ne találja meg. Természetesen léteznek védett házak, de ez álláspontom szerint csak időlegesen jelenthet megoldást.

De ennél is fontosabb kérdés, hogy miért az áldozatnak kell elbújnia a világ elől? Miért őt „ítéli” egy úgynevezett védett ház rabságára a társadalom? Miért nem a bántalmazónak kell félnie és menekülnie?

Amíg ez így van, addig társadalmi szinten is támogatjuk az agressziót a párkapcsolatban. Addig nagyon nehéz számon kérni bárkit is, hogy miért nem hagyja ott azt, aki szidja, megalázza, vagy talán meg is veri őt.

Segítő szerepben

Sajnos, már család- és párterapeutaként is többször találkoztam ilyen helyzetben élő nőkkel. Segítőként ilyenkor a legfontosabb, hogy olyan bizalmi kapcsolat alakuljon ki, amelyben a bántalmazás ténye feltárhatóvá válik. A családsegítőben, ahol a gyermekek védelembe vételével kívánnak „segíteni”, ez a bizalmi légkör nem fog létrejönni.  Hiszen melyik anya az, aki bármit is elárul, ha ennek az az ára, hogy a gyermekét „védelembe veszik”, azaz kiteheti őt annak, hogy állami gondozásba kerül. Vagy azért vállalja ezt, mert olyan súlyossá vált a bántalmazás, hogy ezt már nem lehet eltitkolni, vagy mert elérkezett a végső kétségbeesés állapotába. De biztosan nem azért, mert bizalommal fordul a segítő felé.

A segítő szakembernek ezért első dolga az, hogy biztosítsa az anyát, hogy amit hall, arról kifelé nem ad tájékoztatást. Ezek a nők ugyanis félnek! Félnek attól, hogyha kiderül, hogy beszélnek a segítőnek a bántalmazásról, a tényekről, akkor otthon ennek megfizetik az árát, azaz a bántalmazó büntetésből megveri őket.

Ezért válik kiemelkedően fontossá ezekben az esetekben a titoktartás, épp a bántalmazott érdekében van erre kiemelten szükség. Ha sikerül bizalmi kapcsolatba kerülni, és kiderül a bántalmazás ténye, akkor a segítő szakember ugyan nem fog tudni változtatni a körülményeken, a jogszabályokon, de lehetősége nyílik arra, hogy az áldozatot megerősítse önmagában. Tapasztalataim szerint óriási ereje van annak, ha valaki ezekkel a nőkkel végre együtt érez, végighallgatja, mi történt velük, és hitelesíti a bántalmazás tényét. Ezt sokszor senki mástól nem kapják meg, még a családtagoktól sem. Ezután már könnyebb feltárni a még rendelkezésre álló erőforrásokat, utakat arra, hogy ebből a szorongató helyzetből kilépjenek.

Ha felmerülne az a kérdés, hogy maga a kapcsolat megmenthető-e ilyen helyzetben, akkor a válasz az, hogy  párterápia csakis akkor kezdhető, ha a bántalmazott elismeri a bántalmazás tényét, és hajlandó változtatni a viselkedésén. A legtöbb esetben azonban a bántalmazó „nem emlékszik” azokra az alkalmakra, amikor a bántalmazást elkövette, vagy lekicsinyíti azt, olyanformán, hogy csak meglökte, vagy megsuhintotta az illetőt. Ez a lekicsinyítés még akkor is megtörténik, ha a sérülés nagyon egyértelmű, lásd Orosz Bernadett esetét, aki a közösségi hálón is közzétette, hogyan nézett ki, miután a párja megverte. Az elkövető egyik interjújában azt állította, hogy nem emlékszik rá, valójában mi történt a bántalmazás estéjén, a volt barátnője arcáról készült fotók láttán pedig elsírta magát. A nyilvánosság előtt pedig a következő szavakkal tette semmissé cselekedetét, amikor a nő összevert arcáról készült fotót megpillantotta:    „Nem akartam elhinni, hogy ezt én okoztam. Ha így van, azt nagyon sajnálom, és természetesen vállalom érte a felelősséget. Azt azonban már akkor elképzelhetetlennek tartottam, hogy Bernadett életére törtem és fojtogattam volna, hiszen mindennél jobban szerettem.”

https://index.hu/belfold/2020/03/03/orosz_bernadett_igazsagugyi_orvosszakertoi_velemeny_bantalmazas/

A férfi ellen távoltartást rendeltek el, ez azonban nem is olyan sokára lejár, tehát utána ismét bármi megtörténhet. Íme, egy szép példája annak, hogy csúsznak ki a bántalmazók a törvény hatálya alól. Hogyan kezdhet el félni újra a bántalmazott.

Sajnos, ez a “nem emlékezés” egyáltalán nem egyedi, ahogy a történtek teljes tagadása sem. A bíróságok feladata (volna), hogy ezt a helyzetet is helyesen ismerje fel és oldja meg. A párterápiás lehetőségek ugyanis ilyenkor rögtön megszűnnek, hiszen nem alakulhat ki ebben a nagyon egyenlőtlen alá-fölérendelt viszonyban a kölcsönös bizalom légköre. Enélkül pedig nincs terápia, mert semmilyen változásra nem lehet számítani.

Volt olyan pár, ahol a bántalmazó férj a cselekedetét elismerte, sőt meg is bánta. Csakhogy a kapcsolat önmagában ettől nem tudott helyreállni, mert a nő ekkorra már elvesztette minden bizalmát a férje iránt. Nem csak abban nem hitt, hogy a társa meg tud változni, hanem abban sem, hogy ő maga képes lesz az éveken át tartó terrorért megbocsátani. Ami teljesen érthető.

Egy út marad, a bántalmazott védelme, külső-belső biztonságérzetének újraépítése, önbizalmának megerősítése, amelynek birtokában képessé válik arra, hogy megvédje önmagát.

Nem csak neki van ebben feladata, hanem mindannyiunknak, mert a kiszolgáltatottságuk megszüntetéséhez összefogás szükséges, szolidaritás, és közös társadalmi akarat, hogy a jogszabályi háttér is megváltozzon!

Olvasd el ezt is
http://parkonzultacio.hu/2020/02/20/kemeny-okok-szemelyisegzavarral-a-parkapcsolatban/

Kemény okok – Személyiségzavarral a párkapcsolatban