Címke: konfliktus

Beküldve:

Párkapcsolati konfliktusok megoldása vagy feloldása?

Az előző blogbejegyzésemben egy olyan játékról meséltem, amely segítséget nyújt a családon belüli konfliktusok rendezésében. Ebben a bejegyzésben a párkapcsolati konfliktusok feloldásáról beszélek majd. A lépések valójában nagyon hasonlatosak ahhoz, mint a játékban, csak a „jutalom” nem annyira megfogható, mint ott, hiszen a konfliktus feloldódása a jutalom maga.

Nagyon nem mindegy, hogy a párkapcsolati konfliktus, amit meg szeretnénk oldani egy akut, régen húzódó probléma miatt tör ki, vagy újonnan keletkezett. Előfordulhat az is, hogy a felszínen megmutatkozó konfliktus egy régebbit  rejt, és az egy még régebbit, és úgy bújnak elő ezek a konfliktusok, ahogy a nagy matrjóska babákból az egyre kisebbek,

hogy a végén eljussunk egy őskonfliktushoz, amiről úgy gondoljuk, hogy már el is felejtettük. Pedig könnyen lehet, hogy nem, csak besöpörtük a szőnyeg alá. Vagyis fontos tisztázni, hogy az a profán konfliktus például, hogy

miért nem vitted le a szemetet?

az tényleg arról szól-e, hogy nem vitted le a szemetet vagy valami egész másról. A veszekedések láncolatába belebonyolódott pár sok esetben már nem is tudja kideríteni, hogy miért is veszekednek valójában. Gyakran azt hiszik, hogy azért veszekednek, mert eltávolodtak egymástól, mert nem jól választottak, hiszen látszik, hogy annyira különböző véleményen vannak, hogy folyton gyűlölködnek. Pedig az esetek többségében arról van szó, hogy megértésre, szeretetre, elfogadásra vágyunk, és a konfliktusok akkor robbannak ki, amikor ezeket nem kapjuk meg.

A téves észlelés azért jöhet létre, mert a konfliktus sok negatív érzéssel jár. Dühvel, haraggal, azzal a gondolattal, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. És ez akár a sokszorosára is erősödhet, ha a konfliktust nem sikerül feloldani. Vagy épp megoldódik ugyan valahogy, de nem oldódik fel.

Mi a különbség a konfliktus megoldása és a feloldódása között?

Óriási!

A konfliktust ugyanis meg lehet oldani erőből is. Valaki győz, valaki eléri, hogy „igaza legyen”, míg a másik veszít, és kiderül, hogy „nincs igaza”. Sok pár alkalmazza a konfliktusmegoldásnak azt a formáját, hogy nem vesz tudomást a problémáról, és akkor az vagy egy váratlan pillanatban csap le rájuk, vagy Demoklész kardjaként lebeg a fejük felett, és mindenki ideges, szorong, hiszen ilyenkor a csoda lehet az egyetlen megoldási lehetőség vagy a véletlen, ami aztán vagy kedvező lesz vagy sem. Ez az a helyzet, amikor kiszolgáltatják magunkat az elemeknek. Beléphet ebbe a bizonytalanságba egy harmadik, határozott fél is, aki igazságot tesz, vagy az akaratosságával eldönti a kérdést, például a gyerek, aki mégiscsak megeszi a csokit, mert a szülőknek nem sikerült megegyezniük ebben a kérdésben.  De beléphet egy távolabbi családtag is, az anyós, vagy az após, aki hirtelen „rendet tesz”. A legtöbb konfliktusunkat azonban a harc eszközeivel próbáljuk kezelni. Győzni akarunk, hogy a mi érdekeink érvényesüljenek. Az életünk nagyon sok pontján tapasztaljuk ezt a konfliktuskezelési „módszert”, ezért aztán a párkapcsolatunkban is így járunk el.

De ha egy jól működő kapcsolatra vágyunk, akkor ez itt nem fog működni A kard ki kard módszer ugyanis megöli az intimitást, rombolja a kapcsolatot, az egyik felet sértetté, megalkuvóvá, megbántottá teszi, míg a másik azt érezheti, hogy minden döntési teher az övé, mert a másik „képtelen” bármiért is kiállni. Ilyenkor kétféleképpen alakulhat a pár élete:

  1.  Kialakul egy alá- fölérendeltségi viszony, amikor mindig az egyik győz, és mindig a másik veszít. Ez a helyzet akár hosszan is működhet, különösen, ha az alárendelődő fél „jól játssza” a szerepét, és nem lázadozik, nem hangoztatja az elégedetlenségét. Akár egy teljes életet is le lehet élni így, de biztos, hogy ez az alárendelődő fél hatalmas önfeladásával és áldozatvállalásával jár együtt.
  2. A másik út, amikor mindenki győzni akar, nem áll be a győztes-vesztes rend és ezért örök harci szintér lesz a pár élete.

Konfliktusok feloldása, ha a harmónia a cél

Ha a konfliktust nem megoldani, hanem feloldani szeretnénk, és harmónikus kapcsolatra vágyunk, akkor el kell felejteni azokat a mondatokat, hogy nekem van igazam, és te bolond vagy, ha ezt szeretnéd! Le kell tennünk a fegyvert, és nem csak arra kell törekednünk, hogy nekünk jó legyen, hanem arra is, hogy a másiknak jó legyen. A pár mindkét tagjának vállalnia kell, hogy olyan megoldást talál konfliktushelyzetekben, amely mindkettőjük számára egyformán jól működik. Nem fogadható el, hogy az egyik fél nyer, míg a másik veszít. Ha ez nincs így, akkor sérelmek, fájdalmak keletkeznek, a vesztes fél ugyanis mindig sebeket szerez.

Aki készen áll erre, az kész akár egy ilyen párkapcsolati szerződést is aláírni:

É n, _________________________________, elkötelezem magam a nyertes-nyertes gondolkodásmód mellett, amelynek során a jelenlegi és a jövőbeli nézeteltéréseinken úgy dolgozom, hogy mindketten megkapjuk, amit akarunk és amire szükségünk van.

Ha valaki most úgy érzi, miután elolvasta ezt a „szerződést”, hogy képtelen volna ezt tiszta szívvel aláírni, az valószínűleg nagyon sok múltbéli sértettséget hordoz magában, vagyis sok olyan sebet szerzett, ami miatt inkább bosszúvágyat él át, mint a konfliktusok feloldásának a vágyát. Vagyis már nem csak a konfliktusok állnak a boldogság útjában, hanem az is, hogy a másik iránti bizalom elveszett. Ilyenkor érdemes párterápiás segítséget kérni, mert a bizalom helyreállítása az alapja a konfliktusok megoldásának, és ha ez nincs, akkor nagyjából a startvonalra sem lehet állni.

Mi kell ahhoz, hogy win-win helyzet alakuljon ki?

TE+ÉN helyett MI

Tudnod kell, hogy te mit szeretnél és közben figyelned kell arra is, hogy a másiknak mi a jó. Ahelyett, hogy a magad nyereségére gondolnál, MI-ben gondolkodsz, és tisztában vagy vele, hogy ami a másiknak nem jó, az neked sem lesz jó, és nagyon nem lesz jó nektek kettőtöknek. Hallgass!

Tudj hallgatni!

Ez azt jelenti, hogy add meg annak a lehetőségét, hogy a másik is elmondhassa a véleményét, hagyd, hogy beszéljen, hogy feltárja magát. Legyél rá kíváncsi! Ne tereld másra a szót, ne nézz tévét közben, ne nézz rá az órádra, és ne nyomkodd a telefonodat sem közben, hanem teljes figyelmeddel fordulj felé.

Önismeret

Tisztában vagy azzal, hogy mik azok a helyzetek, amelyek nagyon érzékenyen érintenek és ezért extrán erősen reagálsz rájuk. Ezek általában olyan gyerekkori sérelmekhez vezetnek, amelyekben gyerkként esélyed sem volt helytállni, csak el kellett szenvedned őket. Elismered a kommunikációs gyengeségeid. Ha például könnyen mondasz ítéletet a másik felett, minőséted például azzal, hogy trehány és lusta, akkor tudd, hogy az ilyen megjegyzések nagyon gyorsan a vita eszkalálódásához vezetnek, és ez nem a másik lustasága miatt történik így, hanem azért, mert a kritika minden esetben rombolja a kapcsolatot.

Jó kommunikáció

Ez azt jelenti, hogy nem értékelsz, nem ítélkezel, nem minősíted a másikat, úgynevezett énüzenetekben kommunikálsz, amelyekben az érzéseidről is számot adsz. Veszed a másik jelzéseit, végighallgatod, és elismered, hogy érted, és érzed, hogy miről beszél. Nem mondasz olyanokat, hogy nem lehetsz fáradt vagy álmos, hiszen semmi okod nincs rá. Azaz együttérző vagy. Ez a bizalom alapja. Ha így fordulsz a másik felé, egyre inkább meg fog nyílni és olyan dolgokat is elárul majd, amit senki másnak. Ha igazán sikerül megértened őt, a konfliktusból származó haragod úgy száll majd fel, mint a reggeli harmat.  

Önfeltárás

Hajlandó vagy megosztani a másikkal a vágyaidat, az érzéseidet, és a szükségleteidet, nem félsz elárulni azokat, mert bizalommal vagy a másik iránt. Ha ez nem történik meg, akkor a másiknak nincs esélye arra, hogy megértsen és figyeljen rád.

Kreativitás – ötletbörze

Néha az is elég, ha a másik látja, hogy megérted és elfogadod a szempontjait. Ilyenkor eldönthetitek, hogy most azon az úton indultok-e, amit te, vagy azon, amit a másik preferál. De középen is találkozhattok, vagy kitalálhattok valami harmadik megoldást, ami mindkettőtöknek megfelel. Ne a hibát és a hibást keressétek, hanem a megoldást, és akkor el is fogtok jutni odáig!

Beküldve:

Konfliktuskezelés játékosan

Találtam egy régi, angol nyelvű tudományos cikket a családi konfliktusok feloldásának játékos módjáról. A cikk a The Family Coordinátor-ban jelent meg 1974-ben, vagyis nem mai darab, mégis van benne néhány olyan gondolatot, amely ma is értékes lehet számunkra.

A Family Contract Game játék végére az egymással konfliktusban álló családtagoknak egy szerződést kell kötniük egymással. Ez egy olyan konkrét lépéseket tartalmazó konfliktusmegoldási módszer, amely a családot a konfliktus feloldásának különböző állomásain vezeti keresztül, anélkül, hogy mélyebben is vizsgálná az összetűzések kiváltó okait. Strukturáltan, szabályozott lépéseken keresztül kínál megoldást, és eszközt ad a szülők kezébe a konfliktusok rendezéséhez.

Mik is ezek a lépések?

A konfliktus résztvevői közül az egyik fél az elégedetlen, a kritikus fél, aki valamiért nem találja helyénvalónak a másik viselkedését. Nevezzük őt K-nak, azaz Kritikusnak. A másik oldalon az áll, aki ezt a nem kívánt viselkedést végrehajtja. Nevezzük őt M-nek, azaz Másik félnek. A Szabó családban Szabó anyuka például arról panaszkodik, hogy serdülő fiai ruháit a lakás legkülönfélébb pontjain találja meg, és ez rendszeresen konfliktust okoz közöttük. Ő lesz tehát a Kritikus ebben a speciális esetben. Egy családban azonban rengeteg más konfliktus és elégedetlenkedő lehet ezzel párhuzamosan, vagyis másik helyzetben, lehet, hogy Szabó anyuka M-lesz, és a gyerekek töltik be a Kritikus szerepét.

Konfliktuskezelés 1. lépése

A problémák feltárása azzal kezdődik, hogy család minden tagja ír egy problémalistát, és azt egyenként felírja egy problémakártyára, és a hátoldalára ráírja a saját nevét. Már önmagában ez is nagyon sok meglepetést okozhat egy családban, hiszen olyan problémák is idekerülhetnek, amelyekre eddig senki nem gondolt. Például a kamasz lány felírhatja, hogy amikor elkezdi mesélni, hogy mi történt vele aznap, az anyja, Szabó anyuka, nem figyel rá, mert a kisöccse teljesen leköti a figyelmét. De nem írhatja a problémakártyára azt, hogy „anya soha sem figyel rám”, mert azon konkrét viselkedésnek kell szerepelnie. Nem kerülhet fel a problémakártyára olyan mondat sem, hogy „Peti rendetlen” csak az, hogy Peti a szobája közepén hagyja a szennyes ruháit.

Konfliktuskezelés 2. lépése

Ugyanakkor a családtagoknak jutalomlistát is kell készíteniük, amelyek szintén felkerülnek az úgynevezett jutalomkártyákra. Ezeken olyan jutalmakat kell megjelölniük, amelyek lehetnek szavak, szívességek, tevékenységek vagy tárgyak is. Például: „Dicsérj meg, ha jól nézek ki!”, „Adj egy puszit, amikor megérkezem.” „Vegyél nekem jégkrémet” stb. Ez a lista is szolgálhat felismerésekkel, mert belátást nyújt abba, hogy kinek mi hiányzik a családban, kit mi motiválna, mi az, amit nem kap meg, de jó volna, ha megkapna.

Konfliktuskezelés3. lépés

Ezután egy olyan feladat vár a Kritikusra, ami nem is olyan könnyű. A kritikáját ugyanis Kéréssé kell alakítania. Ez a Kérés szintén nem lehet általános, vagyis Szabó anyuka nem kérheti azt kamasz fiától, hogy legyen ezután rendes. A kérésnek egészen konkrétnak kell lennie, olyannak, amit bárki végrehajthatna az utasítást meghallva. Pozitívnak is kell lennie, tehát nem szólhat úgy, hogy ne hagy a szennyes ruháidat a földön. Másképp kell hangzania, valahogy úgy, hogy a „Szennyes ruháidat lefekvés előtt tedd be a szennyes kosárba!” A kamasz lánytól pedig úgy, hogy minden nap szánj rám fél órát, amikor csak kettesben vagyunk. A kritika kéréssé változtatása segíthet a Másik félnek abban, hogy ne bántásként élje meg ezt a helyzetet, és ne váltson ki belőle ellenállást. Ez a családokban, párkapcsolatokban nagyon gyakran megtörténik, és a konfliktus eszkalálódásához vezet. A Kritikus féltől is mentális befektetést igényel, hiszen amikor Kérést fogalmazunk meg, akkor a dühünket nem tudjuk közvetlenül a másikra önteni, azt valahogy máshogy kell feloldani.

Konfliktuskezelés 4. lépése

A kérést a K-nak M elé kell tárnia, aki azt is mondhatja, hogy ez a kérés nem jó kérés, és javasolhat helyette egy olyat, amit teljesíteni tud. Vagyis a Kérést M-nek is jóvá kell hagynia, és ez azt jelenti, hogy a Kérést addig kell gyűrni, amíg az elfogadható nem lesz mindkét fél számára. Ez egy rendkívül fontos lépés, mert itt kell kölcsönösen egymás szempontjait figyelembe venni és tekintettel lenni rá.

Konfliktuskezelés 5. lépése

A megfelelő Kéréshez, amelyhez mindkét fél hozzájárult, hozzá kell rendelni egy jutalmat is, ami azt jelenti, hogy minden egyes alkalommal, amikor K tapasztalja M kívánt viselkedését, akkor ezt jutalmaznia kell a kívánt módon. A játék végére erről készül egy pontosan megfogalmazott szerződés, amely tartalmazza tehát a kívánt viselkedést és az ehhez társított jutalmat.  A jó szerződésnek az is része, hogy a család számolja a kívánt és a nem kívánt viselkedést is az elkövetkező időkben. Már önmagában ennek is lehet ereje, mert az a tudás, hogy valamelyik családtag ezzel a feladattal van megbízva, önmagában csökkentheti a nem kívánt viselkedés előfordulását. Vagy éppenséggel kiderülhet, hogy a nem kívánt viselkedés sokkal ritkábban fordul elő, mint ahogy azt előzetesen feltételeztük. A jutalom azonban akkor jár, ha a kívánt viselkedés megvalósul.  És akkor mindenképpen fontos is, hogy a jutalmazás megtörténjen. Nagyon sok szülőnek támadnak ezzel kapcsolatban ellenérzései, például, hogy miért jutalmazza azt, aminek természetesnek kellene lennie, mondjuk, hogy a gyerek mosson kezet vacsora előtt, mert ezt jutalom és kérés nélkül is meg kellene tennie, miért is kellene cserébe adni valamit. Vagy felmerülhet, hogy miért egyenértékű a kamasz gyerek problémája a felnőttével. Ezek a kérdések már rögtön a család szerveződésének mélyebb okai felé visznek. De a konfliktusmegoldásnak ezek a lépései ezek a mélyebb okoknak feltárására is alkalmasak lehetnek.

Beküldve:

Bajban a kapcsolatunk

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy leírjam, hogyan érzékelik a nők és a férfiak a párkapcsolati válságot a folyamat kezdeti szakaszában. Egy tipikus (olykor talán közhelyesnek tűnő, kitalált) „történetet” mesélek el, először női, majd férfi hangon.

ÉVA

Bajban a kapcsolatunk - női oldal

Éva: „A kapcsolatunk kezdetén nem csak a munka volt, rendszeresen találkozgattunk a barátainkkal, ha úgy hozta a kedvünk, beültünk egy moziba, vagy hazamentünk a szüleinkhez. Ádám olykor meglepett egy kis ajándékkal, vacsit készített, én meg elkísértem az edzéseire olkyor én is edzettem a szenior úszócsapattal. Nehezen viseltem, amikor a munkája mellett tanulni is kezdett, de akkor én is beiratkoztam egy tanfolyamra és elkezdtem fotózással foglalkozni.

A szüleink segítségével vettünk egy kétszobás panellakást, és hogy ide költözhettünk, óriási megkönnyebbülést jelentett, nem kellett végre albérletet fizetni. Végre biztonságban érezhettük magunkat, és nemsokára meg is született a kisfiúnk Márk. A terhesség nagyon megviselt, mert veszélyeztetett terhes voltam, de jó érzéssel tapasztaltam, hogy Ádám nagyon helyt állt, mindenben segített, járt velem szülésfelkészítőre, megoldotta a háztartási munkákat, főzött is, én nyugodtan feküdhettem az ágyban. A szex viszont a veszélyeztetett terhesség miatt tilos volt, és azt érzékeltem, hogy egyre türelmetlen lett. De nem beszéltünk erről, én aggódtam, el voltam foglalva azzal, hogy minden rendben van-e a gyerekkel, mi lesz a szüléssel, ő meg belevetette magát a gyerekszoba készítésébe.

Apás szülés volt, ő vágta el a köldökzsinórt, és ő vehette kézbe elsőként a kisfiúnkat, én a császár után csak 24 óra múlva kaphattam a kezembe. Emiatt nagyon el voltam keseredve, sokat sírtam az első napokban, Ádám azonban láthatóan nem értette, hogy mi bajom van, mikor gyönyörű, egészséges gyerekünk született. A császár miatt lassan épültem fel, ugyan minden  nap jobban lettem, de valahogy teljesen átalakult a testem, mindenem nagy volt, elvesztettem a derekamat, a mellem golyóként feszült, nem ismertem magamra. A szoptatás viszont jól ment, Márk folyamatosan rajtam lógott, gyakran éjszaka is, sokszor felébredt különösen az első hetekben, gyakran annyira fáradt voltam, annyira ideges, amikor a megint felsírt hajnali ötkor, hogy legszívesebben világgá mentem volna.

Aztán Márk másfél éves lett, majd kettő, és egyszerre feltűnt, hogy mindent én csinálok otthon. Ádám jó, ha hazaér fürdetésre, olykor hétvégéken is konferenciákra jár. A múltkor mondtam neki, hogy segíthetne, mert nem bírom, legalább elmehetne bevásárolni, vagy olykor felválthatna, mert szeretnék edzésre járni, hogy visszakapjam az alakomat. De azt mondta, jó vagyok így, ahogy vagyok, neki nincs azzal semmi baja, ne nyavalyogjak, és ha nem bírok a háztartással, akkor vegyünk fel valakit, mert neki nincs ideje, és nem tud segíteni, ha hazajön, mert  tizenkét óra munka után neki nem hiányzik a mosogatás. Erre felvettük Marikát, aki egy háten egyszer megcsinál mindent, de ettől még rengeteg napi teendő van, Ádám nem érti, hogy olykor pisilni sem tudok elmenni a kicsi mellől. Mondtam, hogy be kellene szállnia neki is, és megint megemlítettem, hogy szeretnék elmenni edzésre, erre kiborult, hogy ő mindent megtesz értünk, mert mi vagyunk a legfontosabbak, én meg itt hisztizek. Ezek a veszekedések havonta megismétlődnek most már, és nekem egyre inkább elegem van. A játszótéren minden anyuka hasonlókról számol be, csak ők ezt természetesnek veszik, nem verik ki a balhét, csak én vagyok ilyen elcseszett, hogy panaszkodom, meg Ádámtól várom a megoldást.

Ádám nagyon rendes egyébként, ha itthon van, akkor mindig játszik a gyerekkel, Márk imádja, és nekem nagyon jó érzés, ha kettőjüket együtt látom. Szóval jó ember, biztos velem van a baj, mert hiányzik a munkám, a korábbi életem, nem vagyok elég jó anya. Ezt néha ő is megjegyzi, hogy más anyák nem ennyire hisztisek. És valóban egyre nehezen viselem, hogy itthon vagyok bezárva már két éve, és a bolt, otthon, játszótér háromszögében élek, nem találkozom a régi barátaimmal, mert még egynek sincs gyerek, és csak nagy hallgatás van a telefonban, amikor azt mondom, mennem kell, mert délutáni alvás van, le kell fektetnem a gyereket.

A legnagyobb esemény az volt mostanában, hogy bementük a gyerekkel a munkahelyemre, ahol mindenki el volt ájulva Márktól. Én meg már annak is örültem, hogy végre felvehettem magamra egy szebb ruhát, nem a szokásos farmer-póló kombót halásztam ki a szekrényből. Hazafelé az utcán  pedig találkoztam egy régi haverommal, és valami olyasmi történt, amit már régen nem éreztem. Végigmért, és azt mondta, nagyon csinos vagyok, és láttam a szemében, hogy tényleg nőnek lát, és akkor bevillant, hogy ezt Ádám már annyira régen éreztette velem, hogy nem is emlékszem, mikor. Ádámnak persze, ezt nem említettem, mert nem kell, hogy még féltékeny is legyen! De aznap megint összevesztünk, és én nagyon elgondolkodtam, kivel is élek együtt, és mikor lettem ennyire boldogtalan.

Bajban a kapcsolatunk (férfi változat: Ádám)

ÁDÁM

Bajban a kapcsolatunk - férfioldal

Ádám: „A kapcsolatunk kezdetén nem csak a munka volt, rendszeresen találkozgattunk a barátainkkal, ha úgy hozta a kedvünk, beültünk egy moziba, vagy hazamentünk a szüleinkhez. Éva olykor meglepett egy kis ajándékkal, mindig kis melba szeleteket tett az asztalomra vagy a cipőmbe, én meg meglepetésvacsikat készítettem neki, vagy elvittem egy-egy wellness hétvégére. Rosszul esett, hogy nem vagyok otthon, amikor tudtam, hogy vár rám, igyekeztem mindig hazaérni, ha nem is sikerült mindig, mert beiratkoztam egy továbbképzésre, ami később lehetővé tette, hogy vezető legyek. De ő is tanulni kezdett, fotózott, és büszke voltam rá, amikor az első albuma megjelent.

A szüleink segítségével vettünk egy kétszobás panellakást, és hogy ide költözhettünk, óriási megkönnyebbülést jelentett, úgy éreztem, hogy most már jöhet a gyerek. Nemsokára meg is született a kisfiúnk, Márk. Éva veszélyeztetett terhes volt, nem tudta vinni a háztartást, mindent megtettem, hogy pihenhessen. Már ekkor ki akartak nevezni, de elutasítottam, hogy minden erőmmel Éva mellett lehessek. Amikor Márk megszületett, végre megnyugodtam, a kisfiúnk tökéletes volt, és büszke vagyok rá, hogy én vágtam el a köldökzsinórt, és én kaptam a kezembe először a császár után. Éva is egészséges volt, de azt tudom, hogy a császárt rosszul viselte, mindig fájt valamije, hozzá se lehetett érni. Természetesen otthon maradt gyeden, az első hat hét zűrös időszaka után kezdett visszatérni az élet a rendes kerékvágásba, én meg elvállaltam a vezetői pozíciót, nőtt a felelősségem, de ezzel a fizetésem is. Jól jött ez most, mert az, amit Éva kapott, édes kevés volt, a gyedet elköltöttük egy nagybevásárlás alkalmával, nekem kellett előteremtenem mindent. A cégnél egyre nőtt rajtam a teher, a munka minden időmet elvette, Éva meg szinte összenőtt a gyerekkel, éjjel és nappal, olyan érzésem volt, hogy rám már nincs is itt szükség. Azt éreztem, hogy minden gondolatát lekötötte a gyerek, ha hazamentem, Márkot a kezembe nyomta, hogy most már hurcoljam én. És amikor segítettem neki ebben, azt gyakorlatilag észre sem vette. Holott legszívesebben világgá mentem volna olykor, mert amikor hazamegyek egy feszült nap után, és egy síró gyereket kapok a kezembe, az nagyon kimerítő.

Vannak olykor rossz gondolataim, de én még mindig ugyanúgy szeretem Évát, és egyszerűen nem értem, mi a baja, hiszen jól keresek, szép családunk van, tökéletes gyerekünk, ő meg már szinte naponta veszekszik velem. Intézem az új lakóparki házunkat, nemsokára oda költözünk, de addig is mindent megadok Évának, Marikát is felvettük, hogy ne kelljen annyit dolgoznia. Én tényleg mindent megtennék érte, mert még most, a szülés után is gyönyörű, csak nem hiszi el nekem, hiába mondom, és ünnepnapnak számít, ha közel enged magához. Ha hazaérek, akkor nekem esik, hogy ezt és ezt csináljam meg, vagy pusztán csak számon kéri, hogy miért nem vittem be a pálmát, miért nem hívtam ki a mosógépszerelőt, miért nincs még mindig kész a szegőléc, és egyébként is, ő végre edzésre szeretne járni. Én próbálom csitítani, hogy ne hisztizzen, hiszen minden rendben van, de gyakran könnyebb bent maradni a munkahelyemen, mint hazajönni.

A múltkor, amikor bement a munkahelyére, hogy bemutassa Márkot, aznap este összevesztünk. Bejelentette ugyanis, hogy szeretne visszamenni dolgozni, mert ő nagyon boldogtalan itthon a gyerekkel, én nem segítem őt, nem értem meg egyáltalán, a munkahelyén legalább sikerélménye lehetne és pénzt keresne. De szerintem csak udvaroltatni akar magának, láttam, hogy aznap mennyire kiöltözött. Szóval mondtam neki, hogy Márk még kicsi, nem kellene bölcsibe adni, inkább itthon maradhatna még!”

Olvasd el ezt is:

Előre jelezhető-e a válás?

Előre jelezhető-e a válás?

Beküldve:

Másik mozit nézünk

Egyáltalán nem könnyű felismerni azt a tényt, hogy a párkapcsolatunkban tényleg másik mozit nézünk, hogy mi ketten mennyire máshonnan és másképp látjuk a világot.

Azt gondoljuk ugyanis, hogy aki legközelebb áll hozzánk, akire az életünk minden pillanatában számítunk, annak értenie kell, hogy mit gondolunk, érzünk, mit élünk át. Belénk kell látnia. Ez elég erős vágy mindannyiunkban. Az az elképzelésünk ugyanis, hogyha ugyanazok az élményeink az együtt töltött időnkben, akkor ugyanazt is éljük át, hiszen egy eseménysor meglehetősen tényszerű. A pár például elmegy kirándulni, de út közben eltévednek. Erre a férj azzal a mondattal reagál hogy… mire a feleség azt válaszolja, hogy… Ennek mindkét fél szemszögéből nézve meg kell/ene egyeznie! Ha felvennénk a beszélgetésünket, minden bizonnyal ugyanaz a képsor és hangsor követné egymást. Csakhogy az emlékezet egész másképp tárolja az információkat. Egyeseket kihagy, másokat felnagyít, bizonyos információk objektív okokból nem jutnak el a hozzánk, mások azért nem, mert nem akarjuk, nem tudjuk őket meghallani.

De ez még csak az egyik, kisebbik része a problémának. A másik rész, hogy mindannyian másféle szemüveggel látunk és hallunk, sőt másik szemszögből is látjuk ugyanazt a valóságot. A kettő törvényszerűen különbözik egymástól, olykor egészen drámai módon. A terápiás üléseken számtalanszor találkozunk ezzel, gyakran még az olyan fontos és emlékezetes események is más színben tűnnek fel mint a lánykérés. A két fél egészen másképp emlékezhet például arra, ki tette meg efelé az első lépést. A nő úgy, hogy a férfi egyszer séta közben váratlanul megkérte a kezét, a férfi meg úgy, hogy a nő séta közben megkérdezte őt, mi a véleménye a házasságról. Erre vetette fel a férfi, hogy tényleg, mi miért is nem házasodunk már össze. Másféle történet, ugye? Miközben talán nem mindegy, hogy ki akarta ezt a házasságot, és mennyire.

Az emlékezet torzításain túl, van még egy nagyon fontos, másik összetevője is annak, hogy miért emlékezünk másképp. Méghozzá az, hogy ugyanaz az eseménysor egészen másképp hat ránk, másféle érzéseket kelt, és másféle gondolatok születnek  meg a nyomukban.  A mondatok, a szavak hatásáról pedig ritkán beszélünk, mindig csak azok igazságtartalmát vizsgáljuk. Például a férfi azt mondja a nőnek, hogy „mindig rendetlenségre jövök haza”. Egyrészt megvizsgálhatjuk, hogy igaz-e ez az állítás, hogy tényleg mindig rendetlenség van-e, amikor a férj hazatér. Tegyük fel, hogy ez az esetek többségében valóban így van. Vagyis, amikor a férfi ezt mondja, akkor „igaza” van. Ő azt szeretné, hogy rend legyen, amikor hazajön, és a társa ezt a vágyát nem teljesíti. De megnézhetjük ennek a mondatnak a hatását is, azt, hogy milyen érzéseket kelt a nőben ez a mondat. Nagy valószínűséggel az az érzés fog megjelenni, talán nem is kellőképpen tudatosan, hogy elégtelen vagyok, nem vagyok jó a másiknak, bánt engem, amiből nagyon könnyen azt a (többnyire téves) következtetést vonhatjuk le, hogy nem szeret már. Ez pedig szorongást fog okozni, ami az esetek többségében vagy dühöt vált ki, vagy bezárkózást. Az egyik esetben élénk veszekedés lesz a megjegyzés utóhatása, a másikban pedig napokig tartó “nemszólokhozzád”. Mondani sem kell, hogy egyik sem fogja megoldani az alapproblémát, és ami a fő témánk ezúttal, mindkét fél egészen másképp fog emlékezni az eseményekre! Elkezdenek két mozit nézni, amiben egyik sem tudja, mit lát, és mit érez a másik. A lényegről ugyanis nem esik szó, azokról a kérdésekről, hogy miért annyira fontos a férfinak a rend, tényleg az-e a fontos, vagy valami egészen más van a mélyben, és arról sem, miért “nem tud” a nő rendet csinálni. Milyen fizikai vagy lelki akadályai vannak ennek, vajon nem érzi-e magát egyedül, nincs-e rajta túl sok teher, vagy a veszekedés biztosítja épp a kellően nagy lelki távolságot a pár tagjai között…

Amint ez a fajta mintázat gyakorivá válik, úgy kezdenek el csak gyűlni és gyűlni a sérelmek mind a két oldalon. Mert ha csak az igazságot keressük, akkor nem törődünk a másikkal, gyakorlatilag csak a saját igazságunkat látjuk, a saját külön bejáratú mozitermünkből.

Ha másik utat választanánk, és nem szeretnénk eltávolodni, olykor legalább be kellene kukkantanunk a másik mozitermébe. Vajon ott milyen film megy, komédia, vagy tragédia? Nagyot tévedhetünk már a film műfaját illetően is, ha nem nézünk be soha, és akkor is rosszul járunk, ha csak túl későn kukkantunk át, a film vége felé, amikor már megállíthatatlanul halad a történet a végkifejlet felé.

Abban segíthetek, ha mást szeretnének!  Ha nem szeretnének egymástól eltávolodni, ha azt szeretnék, hogy ez a film alapjaiban legalább közös legyen. És persze, abban, hogy ennek a filmnek jó vége legyen!

Beküldve:

Látszatra jó lesz!

Egyik ismerősöm egy kisváros vegyesboltjában dolgozik, ahová férfiak és nők egyaránt betérnek. A karantén idején sokan el-ellátogattak a kisboltba, gyakorta nem is a vásárlás kedvéért, inkább azért, hogy egy pillanatra kiszabaduljanak megszokott környezetükből. Sokan elmesélték, miközben csavarkulcsot, vagy vörös zománcfestéket kerestek, hogy azért jöttek, mert már nem bírták tovább elviselni otthon a feleségüket, vagy a férjüket.

Ezt a kis történetet azért mondtam el, mert azt érzékelteti, hogy milyen nagy bajba keveredünk, amikor nem tudjuk hirtelen kivinni otthonról a problémáinkat, és ebből az is látszik, mennyi párkapcsolati terhet hordunk át valahová máshová, vezetjük le annak a feszültségét valahol máshol.

Szokásos megoldásaink azonban a bezártság idején csődöt mondtak, erre az időre nem lehetett elmenekülni a problémák elől, az összezártságban gyakran kiborult a bili. Új, jó megoldásaink, azonban nincsenek, marad tehát a vegyeskereskedés eladónője, aki villámhárítóként hallgatja a panaszáradatot.

Veszélyhelyzettől függetlenül is érvényes, sajnos, hogy nem ott oldjuk meg a problémáinkat, ahol keletkeznek, ezek elől kitérünk. A megoldatlan konfliktus azonban feszültséget okoz bennünk, de ezt nem keletkezésük helyén adjuk ki magunkból, hanem valahol máshol. Ennek négy alapvető formáját gyűjtöttem most össze, és bár ezek egyáltalán nem konstruktív megoldások, és mindegyik inkább egyfajta kerülőút, azért korántsem nevezhetőek ritkának. Azért érdemes mégis figyelni rájuk, mert ha ezeket magunkon tapasztaljuk, akkor jó elgondolkodni azon, hogy vajon minden rendben van-e otthon!

  1. Amikor kirobban a düh

Biztos ismerik azt az autóst például, aki az öklét rázza, ha az előtte álló másik nem indul el időben, épp akkor, amikor a lámpa zöldre vált. Vajon valóban arra a másik autósra haragszik ennyire?

Nem valószínű!


https://24.hu/belfold/2019/07/08/budapest-autos-tombolas/

Az viszont biztos, hogy a máshol keletkezett, máshonnan származó dühét itt és most kiengedte, levezette. Ez több szempontból is „jótékony” hatású, egyrészt azonnal csökken a feszültség, ami megkönnyebbülést hoz (legalábbis átmenetileg), és főképp, nem kell szembenézni a probléma valódi forrásával. Gyaníthatjuk, hogy ilyen megoldással állunk szemben, ha valaki hirtelen kirobbanó dühvel reagál, és ennek szintje sokkal erőteljesebb, mint ami ilyenkor logikusan várható lenne.   

2. Panaszáradat

A fenti „megoldás” mondhatjuk, hogy inkább a férfiakra jellemző, de vannak nőies megoldások is, amelyek épp úgy nem jelentenek igazi feloldást az eredeti konfliktusra, mint az ökölrázás, és a hangos szitkozódás a kocsiban. A nők ritkábban ordibálnak ilyenkor, másképp eresztik ki a gőzt, nem a dühüket engedik szabadjára, sokkal jellemzőbb, hogy ráöntik valakire a panaszaikat. Ez a valaki lehet a barátnőjük, de egy kozmetikus vagy fodrász is, sőt egy ismeretlen is villamoson, ha épp úgy alakul.

A lényeg, hogy mintha egy csapot nyitnának meg, elkezdenek panaszkodni életük párjára. Az egészen konkrét sérelmek felsorolásán kívül várható, hogy a másikat lejárató, megalázó, lekicsinylő jelzők következnek majd, kinek-kinek kedve és vérmérséklete szerint.  A legtöbben veszik a lapot, és hasonló okokból rá is tesznek a tétre még egy lapáttal, de legalábbis együtt éreznek a panaszkodóval. Ritkán kérdezi meg az alkalmi beszélgetőtárs, vagy a barát, hogy elmondtad-e már mindezt a férjednek is úgy, ahogy most nekem. Ha megkérdezné, valószínűleg döbbent csend lenne a válasz, vagy az, hogy ez teljesen felesleges volna, a másik ugyanis tökéletesen alkalmatlan arra, hogy egy másik érző, (női) lényt megértsen. A panasz tovább folyik megszakíthatatlanul, és ezzel máris csökken a feszültség. A hallgató és a panaszkodó között titkos érzelmi szál szövődik, ami az együttérzésből származik, és ilyenkor legalább egy másik szinten kapcsolódni lehet embertársainkhoz – ha már a párkapcsolatunk – ugye – veszett fejsze nyele…Elkerülő hadműveletek

3. Elkerülő hadműveletek

Rengetegféle technikát találunk ki, hogy a nehéz helyzetekből kilépjünk. Ennek valóságos mesterei vagyunk, túlzás nélkül állíthatom. A konfliktussal való szembenézés és annak megoldása helyett egyszerűen levonulunk a csatatérről. Néha egészen konkrétan kilépünk a szobából, a lakásból, elmegyünk valahová messze, távolabb. Ez akár még pozitív is lehetne, ha arra használnánk, hogy megnyugodjunk, hogy utána visszatérve hozzákezdjünk az eredeti konfliktus megoldásához, feloldásához.

Többnyire azonban nem ez történik. A kivonulás gyakorlatilag a probléma szőnyeg alá söprésével lesz egyenértékű. Nagyon sokféle formája lehet ennek, kezdve attól, hogy a munkánkba temetkezünk. Ilyenkor egyszerűen átfordítjuk a figyelmünket az életünknek egy olyan területére, amiről úgy gondoljuk, hogy sikeresek vagyunk benne. A megoldatlan párkapcsolati konfliktus így válhat örök hajtóműjévé egy rendes munkaalkoholizmusnak. De hasonló a helyzet akkor is, amikor a férfiak szinte a garázsban élnek, vagy ha egyenesen kiköltöznek a telekre. A kényszeresen folytatott diéta, vagy sporttevékenység is ilyesféle meg nem oldott párkapcsolati konfliktusokra mutathat úgy, hogy mindez az egészséges élet köpönyege alá bújtatva jelenik meg. Nem arra a fajta diétára, tornára gondolok, amikor valaki az egészséges életformát beépíti a mindennapjaiba, hanem arra, amikor ez a tevékenység eluralja az életét, és mindent ennek rendel alá. Vagyis, amikor úgy jelenik meg, mint egyfajta függőség.

De minden másféle függőség, alkohol, drog, internet, pornó stb. is hasonló kivonulást tesz lehetővé. A szabadság látszatát kelti… Nem kell talán különösképp ecsetelnem, hogy milyen messze áll a valódi szabadságtól!

4. A gyerek mint villámhárító

A gyermek a szemünk fénye, a legféltettebb kincsünk, szoktuk mondogatni, de a valóság az, hogy nagyon gyakran épp ők lesznek az első áldozatai párkapcsolati konfliktusainknak. Nem azért, mert így akarjuk, ez sokkal inkább tudattalan utakon történik. Épp ezért lesz annyira veszélyes.

A legutóbbi blog-bejegyzésemben már érintettem a stressz következményeit. A stressz természetes módon van jelen az életünkben, olyasmi, amit nem tudunk elkerülni. Gyakorta kívülről érkezik, mint az a fajta, amit most a karantén vagy a gazdasági helyzet romlása idéz elő. A gyerek érzékelni fogja ezeket, akkor is, ha a szülők nem veszekszenek kifejezetten a jelenlétében. A feszültség ugyanis benne ragad a levegőben, ott lesz egy elejtett megjegyzésben, a mondatok hanglejtésében. A gyerekek pedig ösztönösen arra törekednek, hogy a helyzet nyugodtabb legyen, és bármennyire is furcsa, gyakran magukra vállalják, szintén tudattalanul, a villámhárító szerepét. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben bevonódhat, és annál mélyebb személyiségsérülést okozhat mindez. Ennek a helyzetnek az elkerülése, (vagyis a konfliktusunk valódi megoldása) ezért elemi érdeke volna minden szülőnek. Ehhez azonban olyan nagyfokú tudatosságra volna szükségünk, ami gyakran azért sem lehetséges, mert annyira be vagyunk vonódva, annyira sok fájdalmunk van, hogy nem látjuk át a teljes helyzetet, abban csak önmagunkat és saját veszteségeinket, sérelmeinket érzékeljük. Ezért a helyzet megértéséhez, kibogozásához már feltétlenül szakember segítségére volna szükségünk, aki kívülről látja ezt a szituációt. De sajnos gyakran ezt sem vállaljuk, mert ahhoz el kellene ismerni, hogy a probléma létezik, hogy van valami gond a kapcsolatunkkal, fel kellene vállalni a saját igényeinket, önmagunkat, és vállalni kellene az ebből kialakuló konfliktust. Minden olyan esetben, amikor egy párkapcsolati konfliktus nem tisztázódik, vagy nem oldódik fel valahogyan, ennek a feszültsége tovább él, és munkálkodik bennünk, a család minden tagjában. Nagyon gyakran ez a feszültség a gyerekeknél „sül ki”, fájdalmas módon éppen a legérzékenyebbeken, a testvérek között is a legsérülékenyebbeken. Ez azért van így, mert a család olyan, mint egy nagy, rejtett szálakkal összekötött rendszer, minden tagja hatással van oda-vissza egymásra. Ha ezt egy elektromos hálózatnak képzelnénk, amit nagyobb feszültség alá helyeznek, mint amire tervezték, rögtön belátnánk, miért épp azon a ponton romlik el, ahol a legérzékenyebb, ahol a legsérülékenyebb.

Hogyan is történik a gyerek bevonása, bevonódása a párkapcsolati konfliktusba? A gyerek érzékeli a szülők közötti konfliktust, és az ebből származó elnehezülő légkört, és ez annyira frusztráló érzést kelt, hogy inkább tesz valamit, ami kiváltja mindkét szülő ellenérzését, vagyis ezzel a gyerek „eléri”, hogy a szülők ne egymással veszekedjenek, hanem vele, vagy miatta, ezzel hozza őket közös nevezőre. Inkább lesz villámhárító, csak hogy a szülei közötti „összhangot” megélje.

Ha egyszer például megtapasztalja, hogy a bepisilése  minden figyelmet rá irányít, és ez mindkét szülő reakcióját egyformán kiváltja, akkor lehet, hogy ilyen módon könnyít önmagán, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A pár pedig „örömmel” tapasztalja, hogy végre másra irányulhat a figyelmük, lám, nem velük van a gond, hanem a gyerekkel, a feszültség csökken, egy pillanatra úgy hihetik, mintha a gyerek lenne a probléma, nem a kapcsolatuk.

 Rengeteg féle gyerektünet eredője valamilyen ki nem beszélt, fel nem tárt, meg nem oldott párkapcsolati konfliktus. Ilyen tünet lehet például a kamaszkori deviáns viselkedés, étkezési, bepisilési, székelési problémák, gyomorpanaszok, szorongásos tünetek, éjszakai felriadás, iskolai teljesítményromlás, magatartásproblémák, hogy csak olyanokat említsek, amelyekkel én magam is találkoztam már terápiás gyakorlatomban.

Nagyon fontos kiemelni, hogy ezeket a tüneteket egyik szülő sem akarja tudatosan a gyerekének, a folyamat maga olyan lassan formálódik, hogy szinte észre sem vesszük, mikor és hogyan csúszunk bele. Olykor az is nehezen kibogozható, milyen párkapcsolati nehézség áll a háttérben, mert az eredeti sérelem már hosszú évekkel ezelőtt történt, és a pár azt görgeti még most is előre. Ezeknek a sérelmeknek a feltárása pedig komoly és hosszadalmas munkát igényel, amihez olyan családterapeuta szükséges, aki nem ítélkezik, hanem kibontja az idáig vezető folyamatokat, és megérteti a családtagokkal az ebben betöltött saját szerepüket és egymásra gyakorolt hatásukat.

Ehhez azonban elég erős énerő szükséges és hit abban, hogy olyan kapcsolatban élünk, amelyben elbírjuk a változást, egymás valódi személyiségét, valódi igényeit. Önmagunkban is hinnünk kell, hogy elég erősek leszünk ahhoz, hogy szembenézzünk a saját gyengeségeinkkel, képesek leszünk változtatni a reakcióinkon, a hozzáállásunkon a kapcsolat javítása érdekében.

Ez a szembenézés fájdalmas lesz. De biztos vagyok benne, hogy hosszú távon megéri, mert jobban fogjuk érteni, mi történik bennünk, a másikban, és mert csak ez vezethet bennünket a boldogság útjára.