A bennünk élő agresszió

Agresszió a párkapcsolatban

2015-ben megismételték a Milgram-kísérletet, amely a szociálpszichológia leghíresebb kísérlete. Erre leginkább azért volt szükség, mert Milgram eredményeit nagyon sokan vitatták, sőt megkérdőjelezték a hitelességét is. Az újabb kísérlet azonban hasonló válaszokat hozott, mint az eredeti, annak ellenére, hogy a kísérleti alanyok fele ezúttal nő volt. Az eredmények azonban ebben az újabb változatban is azt mutatták, hogy az emberek többsége, körülbelül a 65 százaléka képes súlyos agresszióval büntetni embertársait, ha erre felső utasításra engedélyt kap.

Milgram kísérlete

Az eredeti MIlgram-kísérlet úgy zajlott, hogy a kísérleti alanyoknak azt mondták, hogy tanulási céllal szópárokat kell megjegyezniük a tanulóknak. Ha a „tanulók” nem jól válaszolnak, akkor a kísérleti alany áramütéssel büntetheti őket. A tanuló valójában egy beépített ember volt, egy színész, aki eljátszotta, hogy az áramütések hatására fájdalmat él át, de a kísérleti alanyok ebbe nem voltak beavatva, vagyis a fájdalmat valósnak élhették át. Ennek ellenére a legtöbben képesek voltak nagyon súlyos áramütéssel is sújtani résztvevőket.

Az eredeti kísérletnek van egy nagyon érdekes, újabb változata is, amikor két „tanár” áll a kísérleti alany mellett. A vizsgálatban, amikor a két tanár összeveszett azon, hogy szabad-e ilyen büntetést alkalmazni, akkor szinte senki nem nyomta meg a gombot.

Miért hozom ezt a témát ide?

Mert megrázó szembesülni azzal, mennyire félünk szembeszállni a hatalmi szóval még akkor is, ha ezzel másokat bántunk. Másrészt nagyon tanulságos az is, hogy mennyire nem tudjuk magunkról, hogy az engedelmesség, a megfelelni vágyás még a morális határokat is áttöri. A kísérletnek volt olyan változata is, ahol külső szemlélőknek kellett megbecsülniük, hogy hányan fognak áramütéssel büntetni, és a megfigyelők rendre alábecsülték ezt az értéket. Vagyis azt gondolták, hogy a kísérleti alanyok sokkal kevésbé lesznek agresszívak.

Ez azt is jelenti, hogy azt feltételezzük másokról, hogy majd nem fognak bántani minket, és talán saját magunkról is azt feltételezzük, hogy nem fogunk másokat bántani, még külső nyomásra sem és még akkor sem, ha erre utasítást kapunk. Ez azonban nincs így. Nagyon erős hatása van, ha egy felettünk álló személy utasít bennünket. Sokkal erősebb, mint ahogy ezt magunk is gondolnánk.

Párkapcsolati tanulságok

Párkapcsolati és családi működés szempontjából azért érdekes kérdés ez, mert ebből látszik, hogy egyáltalán nem mindegy, mi a felülről képviselt elvárás. Ez a felülről érkező sugallat akár egyfajta kimondott vagy kimondatlan szülői vagy társadalmi szintű elvárás is lehet. Ha belegondolunk számtalan szerepelvárással találkozhatunk arra vonatkozóan, hogy hogyan kell a férfi-női szerepeinkben viselkedni, mit és hogyan kell cselekednie egy szülőnek, mi a család stb.

 A kísérelt egyik tanulsága lehet az is, hogy a szülő-gyerek viszonyban meghatározó lehet, hogy a szülő mire ad felhatalmazást a gyereknek. A csel ebben az, hogy a szülői „felhatalmazás” az agresszióra nem csak az erre való konkrét szóbeli utalás lehet, hanem a saját szülői mintája is, amelyben a verbális agressziótól kezdve a konkrét fizikai agresszióig sok minden beletartozhat.

A bennünk élő agresszió párkapcsolati szinten is megjelenhet és meg is jelenik. Olykor anélkül, hogy tudatosan ránéznénk erre. Ott van a düh, a harag formájában. Ezek teljesen természetes érzéseink, akkor jelentkeznek, ha valamifajta frusztráció ér bennünket. A párkapcsolatban (is) érdemes figyelni ezekre a könnyen elnyomott érzéseinkre, mert leginkább akkor okoz problémát, ha tudattalan marad. Ha nem foglalkozunk a frusztrációinkkal, a legbelsőbb vágyainkkal és szükségleteinkkel, akkor ez agresszióhoz vezethet. Főleg, ha valaki azt mondja, vagy azt érezzük, hogy ezt szabad…

Az iskolai bántalmazásról

Nagyon tehetetlennek érezheti magát az a szülő, akinek a gyermeke épp most szenved az iskolai erőszak bármely formájától, különösen akkor, ha az iskolában ehhez nem kap megfelelő segítséget és támogatást. Tragédia is származhat ebből, épp úgy, ahogy abban a baktalórándházi középiskolában, ahol végül öngyilkosságot követett el egy kamasz fiú, mert diáktársai zaklatták.

Azt iskolai erőszak és bántalmazások megállításában óriási szerepe lenne az iskolának, az ott dolgozó pedagógusoknak. Mindannyian tudjuk azonban, hogy milyen erőforráshiánnyal küszködnek az oktatási intézmények, példának két adatot említek, kilencszáz tanulóra alkalmaznak egyetlen egy iskolapszichológust, és kétszáz gyerekre egy pedagógusasszisztenst. Arról a szemléletformáló munkáról nem is beszélve, ami ahhoz szükséges, hogy minden tanár minden kritikus helyzetben a lehető legcélszerűbben reagáljon. Ennek a rendszernek az átalakítása sajnos intézményi hatáskör. Azért sajnos, mert ha épp most szenved a gyermekünk az iskolai bántalmazás bármilyen formájától, akkor szülőként nagyon tehetetlennek érezhetjük magunkat.

https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/
https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/

Azt általánosságban érdemes azért megértenünk, hogy nem lesz mindenki öngyilkos, akit zaklatnak. Ez ugyanis annyira gyakori jelenség, hogy valószínűleg mindenki tudna ilyesmit mesélni a saját diákkorából. Ezzel semmiképpen sem akarom a zaklatás jelentőségét az eseménysorban semmissé tenni. De az biztos, hogy a gyermekkori erőszakos cselekedetek térnyerése, elharapódzása MINDIG a felnőttek felelőssége, a szülőké és a pedagógusoké! Soha nem a gyerekeké. Ők ugyanis  annak a rendszernek a kiszolgáltatottjai, amelyben élnek, ahhoz próbálnak alkalmazkodni, annak a szabályrendszerét teszik magukévá. Az agresszió minden egészséges gyermekben megjelenik, ennek létezik olyan szintje, amely nemhogy nem káros, hanem épp a túlélésünket szolgálja. Hogy hol van az a határ, amikor már az agresszió a másikat veszélyezteti, ennek a megítélése a felnőtt hatásköre. Kényes egyensúlyról van szó, de az biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy a megjelenése veszélyt jelent valakire, vagy valamire, reagálni kell rá. Ez az erőszak megelőzésének első és legfontosabb szabálya, tehát nincs olyan, hogy látom, hogy két gyerek bántja egymást, és hagyom, hogy intézzék el egymás között…

De, mint már említettem, arra nincs ráhatásunk, vagy meglehetősen csekély, hogy az iskolában mi történik, csak a saját hatáskörünkben tevékenykedhetünk.

Szerencsére szülőként is vannak eszközeink, dönthetünk gyermekünk sorsáról, és dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol nem hajlandóak arra, hogy azt a szituációt, amelyben az agresszió született, megértsék és feloldják az ott dolgozó pedagógusok.

Azért nem úgy fogalmazok, hogy dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol ki van téve a gyerek az agressziónak, mert a gyerek, és a gyerekek, mint ahogy mindannyian, állandóan ki vagyunk téve az agressziónak, állandóan létrejöhetnek ilyen szituációk. Vagyis nem az a dolgunk, hogy mindenáron elkerüljük az agressziót, mert ez nem lehetséges, hanem az, hogy megértsük, miért alakul ki, és megtanuljunk rá hatékonyan reagálni.

Most persze, mondhatják, hogy az a gyerek, akit a társai megvernek például, nem nagyon reagál már sehogy. És ez igaz. Viszont az nagyon valószínű, hogy az agressziónak már jóval ezelőtt lehettek jelei, nem a verés aktusa volt az első.  Ráadásul úgy gondolkodunk az agresszióról, annak pusztán két szereplője volna, a bántalmazó, és az áldozat. Holott van még egy nagyon jelentős szereplője, és az az, aki ezt a helyzetet kívülről nézi, látja, tapasztalja. Aki ezt hagyja.

Amikor az agresszió létrejön, akkor mindhárom szereplővel foglalkoznunk kell. Szülőként ez a „foglalkozás” azt kellene, hogy jelentse, hogy figyelünk a gyermekünkre, megfigyeljük, hogy vajon bántalmazó vagy áldozat szerepbe kerül-e gyakrabban. Ha olykor bántalmazó szerepben van, olykor meg az áldozatéban, akkor még nincs nagy baj. A gyerekcsoportokban folyamatosan előfordulnak összeütközések, amelyek magával hozzák az agresszió megjelenését, nem győzöm hangsúlyozni, hogy ennek van egy nagyon természetes szintje, amit semmiképpen nem tekinthetünk kórosnak.

Az viszont igaz, hogy gyerekek ezekben a konfliktushelyzetekben lehetne megtanítanunk arra, hogyan kezeljék a konfliktusaikat. ( És abból tanulják meg, ahogy mi kezeljük! Minket lesnek, ránk figyelnek, tehát első feladatunk, hogy nekünk magunknak legyenek hatékony konfliktusmegoldó technikáink.) Akkor kell aggódnunk, és arra kell figyelnünk, ha a gyermekünk beleragad valamelyik szerepbe, és MINDIG ő az áldozat, vagy MINDIG ő az agresszor. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek akkor is segítségre szorul, ha ő az agresszor, és akkor is, ha ő az áldozat. Az áldozatra mindenki egyértelműen együttérzéssel gondol, és ösztönösen segítünk neki, a baj az, hogy többnyire ez azt is jelenti, hogy azt gondoljuk, vele ebben a helyzetben minden rendben van, hiszen nem ő az agresszor. Az általános gondolkodás az, hogy ilyenkor a bántalmazót megbüntetjük, és ezzel meg is oldottuk a helyzetet.

Sajnos azonban ez nem elég, mert szülőként meg kell értenünk a teljes szituációt, azt, hogy mi az agresszió története,  mi előzte meg, mi váltotta ki. Épp így fel kell tárnunk, hogy miért szorul bele a gyermekünk gyakran az áldozat szerepébe, és ha ezt tapasztaljuk, akkor hatékonyan segítenünk kell neki abban, hogy ebből ki tudjon lépni.  (ahogy az agresszor a bántalmazó szerepéből) Ebben nem feltétlenül az iskolaváltás a megoldás, hanem a gyermek megerősítése, személyiségének fejlesztése.

A családi rendszer működéséből is származhat az, hogy egy gyerek gyakran az agresszor vagy az áldozat szerepébe szorul. Ilyen lehet például:

–   ha gyakran találkozik otthon erőszakkal, ha azt tapasztalja, hogy a konfliktusokat a felnőttek így oldják meg. Ha nem lát erre más példát, akkor ő is ezt a megoldást fogja választani, vagyis vagy üt, vagy tűr… Attól függően, melyik szerepet választó családtagjával azonosul!

–  A családban olyan feszültségek jelentkeznek, amelyet a gyerek tombol ki magából vagy vezet le. Sokkal gyakoribb jelenség ez, mint gondolnánk, ugyanis a gyerek a kimondatlan feszültségeket is érzi a felnőttek viselkedéséből, és ez benne robbanásig feszülő érzéseket fog kelteni, hiszen a szülei jól léte, a saját jól létével kapcsolódik össze. A szülőpár megoldhatatlan, vagy annak tűnő párkapcsolati problémáit is érzékelni fogja, de a válási nehézségeket és az e körül kibontakozó harcokat mindenképpen.

–  Testvérkonfliktus is állhat a háttérben, ami már az anya várandóssága alatt is megjelenhet

A gyermek egyéni problémái is megjelenhetnek ezekben a helyzetekben, például valamilyen tanulási nehézség, disz-es problémák, hiperaktivitás, autizmus stb. Olyan egyedi tulajdonságok is, amelyek mentén őt csúfolják, ez akár apróság is lehet, például a kövérség, vagy a szemüvegesség

Egyéb társadalmi szintű problémák is állhatnak a háttérben, például ha az anya egyedül tartja el a gyerekeit, rengeteget dolgozik, és nincs lehetősége arra, hogy elég időt, figyelmet fordítson a gyerekeire

Beteg családtag ápolása, szegénység, munkanélküliség, szegregáció, kisebbségi lét, és más egzisztenciális problémák, amelyek olyan feszültséget szülnek, amelyeket a család önmagában nem képes megoldani.

Mit tehetünk?

Legyünk tisztában gyermekünk sérülékenységével, nehézséget okozó tulajdonságaival, és segítsük őket ennek leküzdésében!

Legyünk annyira jó kapcsolatban a gyermekünkkel, hogy megossza velünk a problémáit!

Tanuljunk konfliktuskezelő technikákat

Oldjuk meg feszültséget keltő családi, párkapcsolati problémáinkat!

Kérjünk családunkra szabott segítséget annak megfelelően, hogy milyen jellegű a problémánk, egyéni, családi, vagy anyagi, egzisztenciális!