A válás sokkja

Nagyon sokan hangoztatják, hogy manapság könnyen válunk, könnyen hozzuk meg ezt a döntést, nézzük csak meg a válási statisztikákat, a házasságok közel fele válással végződik, és egyébként is ejnye-bejnye, micsoda világban élünk! Bezzeg régen nem váltak el az emberek, a házasság csodálatos intézményében élték le az életüket nagy-nagy boldogságban.

„Amikor manapság valaki – többnyire nosztalgikusan – a családi élet régenvolt rendjét emlegeti, a legritkább esetben szokta pontosan meghatározni, mikor is volt az a „régen”, sem azt, melyik társadalmi réteghez tartoztak azok a férfiak és nők, akik megjelennek lelki szemei előtt. Valójában legtöbben, anélkül hogy tudnák,  a 19. és a 20. század közepe közötti polgári családideált általánosítják időtlenné.” – írja Fónagy Zoltán, történész, a blogjában, aki több bejegyzésében is  kérdésessé teszi idillikus elképzeléseinket az egykori házassági boldogságról. Ha közelről kezdjük el ugyanis vizsgálni a régvolt családok történetét, hamar kiderül, hogy az egyáltalán nem volt olyan felhőtlen, mint ahogy most képzelni szeretjük. Sőt! Maga a házasság sem azért köttetett, hogy boldogok legyünk benne, a szerelmi házasság ugyanis a polgárosodás terméke.

https://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/01/12/a_szerelmi_hazassagh

A boldogság nem volt szempont

A szerelmet, az érzelmeket ugyanis múlékonynak tartották, légvárnak, amelyre nem lehet építeni. Senki nem a boldogságot várta a házasságtól, hanem olyan biztos keretet, amelyben felnőhetnek a gyerekek, és amely a felek számára megfelelő anyagi környezetet teremt.  Hogy boldogok leszünk-e végül ebben a kapcsolatban, életünk hátralévő részében, nem volt szempont.

Egykori elődeim, a házassági tanácsadók, immár a polgárosodás idején, azt az álláspontot képviselték, hogy az anyagi kérdések legalább annyira számítanak, mint az érzelmek, az egymás iránti vonzódás. (Hogy mi, mai családterapeuták mit mondanunk ugyanerről a kérdésről, arról majd később, de annyit elöljáróban elárulhatok, hogy a szerelemnek és a hosszú távú (érzelmi) elköteleződésnek, sokkal nagyobb szerepet tulajdonítunk). Minden esetre mindössze nagyjából kétszáz éve honosult meg a házasság és a boldogság fogalmának összekapcsolása, vagyis, ha valaki egykor nem volt boldog a házasságában, az valójában nem számított, az egyéni boldogság, fogalmazzunk úgy, nem volt az élet központi kérdése. A házasság fennmaradt akkor is, ha a felek élete veszekedéssel, konfliktusokkal, külső kapcsolatok fenntartásával járt együtt, mert a válás jogi procedúrája valóban nehézkes volt, és csak különleges esetekben volt egyáltalán lehetséges, és a közös megegyezés nem volt az opciók között. A boldog és a boldogtalan házasságok fennmaradása pedig azt is jelenti nekünk, az utódok számára, hogy ősapáink és ősanyáink egykori boldogtalan kapcsolati megoldásait is hordozzuk magunkban mind epigenetikusan, mind pedig a tanult viselkedés szintjén. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy ezeket a konfliktusaikat valóban megoldották, valóban megértették a másikat, és megbocsátottak egymásnak mondjuk a harmadik megjelenését követően, és ezzel a megelégedéssel folytatták a közös életüket. Kétlem, hogy így történt, sokkal inkább jegelték, szőnyeg alá söpörték a problémáikat, becsukták a szemüket és mentek tovább gazdasági egységként, de nem társként és szövetségesként. Ha nem így lenne, ha csak a boldogság mintáit hordoznánk, akkor nem válnánk el ma közel fele arányban. Mindenki idézze fel a saját nagyszülei történetét. Ha lehet, mind a négyét, így saját példáján keresztül láthatja majd, mennyi megoldatlansággal, mennyi fájdalommal járt az együttélés akkor is. De ugyanakkor találni fog jó példákat, erősségeket, számtalan családi értéket is. Az azonban gyanítható, hogy a konfliktuskezelésnek kevés jó példáját hozzuk örökségként magunkkal. Ez a mai „eredményeinken” látszik legjobban. Valószínűleg a válások aránya nem volna ilyen magas, ha ebben jobbak lennénk.

Régi örökség mai hatása

A válás, álláspontom szerint, ugyan mai jelenség, de az okai nem csak maiak, múltban gyökerező okai is vannak, amelyeket mi, családterapeuták, transzgenerációs hatásoknak nevezünk. Mire gondolok? Az az anya, például, aki a második világháborúban vesztette el a férjét, ugyan nem vált el, sőt haláláig siratta a társát, de a gyerekét mégis egyedül kellett felnevelnie. A fia, aki az én nagybátyám volt, egyáltalán nem tudta, nem tapasztalta meg, hogyan kell egy kapcsolatban működni, hiszen soha nem látta a szüleit együtt. Nem tudta, hogyan reagál egy férfi, nem látta, hogyan gondoskodik egy apa a fiáról. Ezért, amikor megházasodott, a házassága néhány hónap alatt tönkre ment. Alkoholista lett és egy hideg éjszakán megfagyott a saját háza mellett.

Minden családban fellelhetők hasonló történetek. És világháború sem kell ahhoz, hogy egy régi konfliktus megoldatlanságát a következő generáció is megérezze. A szerzett házasságok, a szülők megegyezése alapján létrejött házasságok között (erre is tudnék családi példát említeni) nagyon sok lehetett a boldogtalan, ezek közös jellemzője pedig nem a konfliktusmegoldások kifinomult technikája volt, feltehetőleg. Inkább az, hogy a konfliktusok, mivel senki sem volt érdekelt abban, hogy megoldja azokat, inkább csak mélyültek az idő múlásával, és nem oldódtak fel. Ezt pedig látták a gyerekek, egész pontosan nem látták, hogyan kell a vitákat, a veszekedéseket mindkét fél számára megnyugtató módon lezárni, és ezt a hiányt vitték tovább a saját kapcsolataikban. Az eredmény itt látható:

https://demografia.hu/kiadvanyokonline/index.php/demografiaiportre/article/download/2729/2642/

A válási mutatóink szerint 2008-ban értük el válási statisztikákban a csúcsot, akkor a házasságok csaknem felében, 46%-ában lehetett válásra számítani. A 2010-es évek eleje óta ebben némiképp csökkenő tendencia figyelhető meg: 2016-ban a házasságok mintegy 42%-a végződött válással. Ez meglehetősen magas szám, az 1876-os majdnem nullához viszonyítva, egész biztosan.

A válás jogi procedúrájának könnyebbsége azonban nem jelenti azt, hogy válni könnyű, egyáltalán nem az, legalábbis ezt mondatják velem azok a tapasztalatok, amelyeket a válási krízisben lévő párokkal folytatott munka során szereztem. Szinte minden esetben a válást nagyon hosszú ideig tartó érzelmi krízis jellemzi, a válást fontolgató fél kétségek közt vergődik, vagy olyan érzelmi válságot él át, ami sokkszerűen hat rá. A döntést meghozni egyáltalán nem könnyű! A harag, a bosszú, a kétségbeesés, a szomorúság érzései keverednek, szétszakadt illúziók kísérik, megkeseredés, csalódás, sok-sok olyan érzés, amit nehéz vinni, miközben ugyanúgy folynak tovább a hétköznapok, ugyanúgy fel kell kelni, munkába kell járni, játszani kell a gyerekkel, és mintha minden ugyanolyan lenne, miközben minden egészen más, az alapok csúsznak széjjel.

Miért fáj ennyire?

A válás fáj, akárki kezdeményezte! Annak is, aki így döntött, és annak is, akinek a feje fölött döntöttek. Aki így döntött, annak viselnie kell a döntése minden felelősségét, akinek a feje felett döntöttek, el kell bírnia, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás, hogy kiszolgáltatott. Mindezt amellett kell bírnia, hogy tűrnie kell, hogy elveszített valakit és valamit, amiben korábban hitt, vagy legalábbis hinni próbált.

Ennek tetejébe nem csak a másikat veszítjük el, nem csak magát a kapcsolatot, hanem vele együtt a hozzá fűzött álmainkat is, a reményeinket és illúzióinkat, csupa olyasmit, ami egyébként életben tart bennünket.

A másik elvesztése mégis mind közül a legfájóbb, még akkor is, ha ez a kapcsolat nem volt tökéletes, és akkor is, ha ezt kezdetben lehetetlen beismerni. Azért lehetetlen, különösen kezdetben, mert a dühünk és a haragunk az elsődleges, felszínen megjelenő érzésünk, amelynek legfőbb összetevője a másik hibáztatása a kapcsolat megromlásáért. Ez a düh és harag nem engedi látni, hogy a másik, akkor is, ha ez egy erősen kérdéses kapcsolat, nagy valószínűséggel az életünk legfontosabb kapcsolatát jelenti, és ez még akkor is igaz, ha a szerelmi boldogság már régen a múlté. Ennek pedig az az oka, hogy a kötődés kialakult közöttünk, ami nem egyszerűen közös élményeket, együtt töltött éveket jelent, még csak nem is a gyerekeinket, bár ezeket is mind-mind egyben, hanem olyan érzelmi szálakat, amelyek zsigeri, hormonális szinten is összekapcsolnak. Ismerjük a másik jelzéseit, reakcióit, tudjuk mit fog mondani a társunk egy-egy kérdésre, hogyan reagál egyes felvetésünkre, tudjuk, hogyan issza a kávét, és mikor, tudjuk, hogy horkol-e éjszaka, és felébred-e, ha megpöcköljük. Ismerjük a bőre érintését, a szagát, a ráncait az arcán, az anyajegyeit, tudjuk, milyen hangokat ad ki szeretkezés közben, és tudjuk, hogy ő is tudja, és hogy mindez nincs, nem lesz, el kell engednünk, legalábbis, ha valóban el akarunk válni. Az érzelmi válás, ezeknek az „apróságoknak” az elengedése, magának a kötődésnek az elengedését jelenti, érzelmi szinten, amibe beletartozik a dühünknek az elengedése is. Akkor váltunk el valóban, ha már nincs harag bennünk a másik iránt, ha nem rándul össze a gyomrunk, ha a nevét halljuk, és nem gondoljuk meg kétszer is, hogy egyáltalán felhívjuk-e telefonon. Sőt, akár az új barátjával/barátnőjével is gond nélkül találkozunk. Hogy ezt mennyire nehéz valóban megtenni, arról egy régebbi bejegyzésem szól:

Miért döntünk nehezen?

A statisztikai adatok szerint egyre később válunk, ami azt is jelenti, hogy a kötődés szálai az évek során biztosan kialakultak már, ez határozottan benne lesz a veszteséglistában. A kötődés elvesztése válás esetén is olyan, mintha a lényünk egy részét vágnánk ki, veszítenénk el. Lehet, hogy ezt nem is érezzük át a válás mellett szóló döntés meghozatalakor, mert az ellenérvek erősebbek.  Ebben a lélektani pillanatban még nem tudjuk, milyen, ha nem szuszog valaki mellettünk az ágyunkban, nem tudjuk, milyen, ha nincs kihez szólni, ha hazajövünk esténként, ha tényleg soha, senki nem mosogat/takarít ki/fizeti be a csekket/főzi meg a vacsorát satöbbi, satöbbi, helyettünk, ha senki sem csattan fel egy rossz szavunkra. Ha mégis sikerül ebbe belegondolni, akkor a másik oldalon ott a faktum, a tény, hogy már nem okoz semmilyen örömöt a másik jelenléte. Hogy nem jó együtt, hogy már több a konfliktus, mint az örömteli pillanat, hogy a mérleg nyelve lassan átbillen.

És ilyenkor kezdődik a nézegetés, a rakosgatás, a pakolgatás a serpenyő két oldalára. Mi és mennyi van az egyik és a másik oldalon? Vajon a jó a több, vagy a rossz? Vajon kell, hogy a jóból legyen több? Vajon kell, hogy boldogok legyünk, hogy mindig azok legyünk? Vajon fontos, hogy a család együtt maradjon, hogy a gyerekeink teljes családban nőjenek fel? Vajon jobb lesz a másik nélkül? Vajon segít a válás? Vajon a gyerekek megsérülnek majd a válás miatt? Vajon mit csinálok a válás után magamban, egyedül. Kibírom? Vajon boldogulok anyagilag? Vajon nem lenne-e mégis jobb megpróbálni együtt? Vajon…?

Tudod a választ?

És a barátnőd, legjobb barátod tudni fogja?

Nem.

Mert csak a saját válaszát mondhatja el, ami a saját élettörténetéből ered. Nem lesz jó válasza a te kérdéseidre. Mert azt csak te derítheted ki.

Nem biztos, hogy menni fog egyedül. És nem biztos, hogy a krízis állapotában megtalálod a számodra megfelelő, leginkább helyes választ. Ha jól szeretnél dönteni, kérj egyéni konzultációt, vagy párterápiát. Így a saját válaszaid is megszülethetnek.

Segítek.

2 hozzászólás “A válás sokkja” bejegyzéshez

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.