Kemény okok: A bántalmazás 2. rész
A válás végső oka szinte minden esetben a bizalom végleges és visszafordíthatatlan elvesztése és ezt még nagyon sokszor el fogom mondani. Bántalmazással nagyon könnyű eljutni eddig, de paradox módon nem mindig következik ebből, hogy a pár el is válik. Ez az, ami kívülről nézve meglehetősen nehezen érthető meg. Miért is nem menekül el valaki onnan, ahol bántják? Pedig, ha létezik a válásnak egyértelműen elfogadható oka, akkor a bántalmazás éppen az. Mindenki károsodik egy ilyen kapcsolatban, nem csak az, akit bántalmaznak, hanem a gyerekek is, akiknek ezt végig kell nézniük. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy akiknek ezzel együtt kell élniük, mert nem biztos, hogy látják a bántalmazást, lehet, hogy csak hallják, vagy „csak” el kell viselniük anyjuk összetört arcát, a veszekedéseket, a félelemmel teli otthoni légkört, ott, ahol egyébként a megnyugvást és az elfogadást volna jó átélni.
De miért olyan nehéz elválnia annak, aki bántalmazó kapcsolatban él?
Nos, épp a bántalmazás miatt. A bántalmazó ugyanis épp azért agresszív, hogy megakadályozza, hogy a másik elhagyja őt. Ez első pillantásra akár még tetszetős és érthető is lehetne, csakhogy valójában nem a kapcsolatot akarja megvédeni, hanem a saját hatalmát és vezető szerepét, azt az érzést, hogy ő irányítja a helyzetet. Vagyis mindenki, aki ki akar ebből szállni, ellenség. Ezért lesz nem kívánatos személy barát, családtag, segítő szakember. A bántalmazás ténye ráadásul nagyon sokáig a bántalmazott számára sem annyira megfogható. Gyakran azért, mert eleinte pusztán szavakkal zajlik. De már kezdettől fogva lehetnek jelei annak, hogy a kapcsolat nem egyenrangú, valamelyik fél fölényre törekszik, és egyáltalán nem veszi figyelembe a másik érdekeit, szempontjait, véleményét. A törekvése arra irányul, hogy egyfajta hierarchikus, alá-fölérendelt kapcsolat épüljön ki, amelyben mindig neki van igaza. Sokszor ebbe már beletartozik az alárendelt partner önértékelésének a leépítése, külső kapcsolatainak a korlátozása, a barátok, barátnők, sőt a családtagok kizárása. Vékony a határ a hierarchikus és a bántalmazó kapcsolat között, hiszen ahol ez az alárendeltség megszületik, ott nagyon-nagyon könnyű ezzel visszaélni. Mégis van határ – és muszáj ezen a ponton megemlíteni, hogy igen sok kapcsolatban a nők ülnek a hierarchia csúcsán, ők azok, akik irányítanak, akik megszervezik, és működtetik az egész család életét. A férfiak ezekben a típusú családokban inkább csak további gyerekként vannak jelen, amelynek legfontosabb előnye, hogy nem ők viselik a felelősséget a döntéseikért. Gyakran bélyegzik őket tutyimutyinak, papucsférjnek, olyasvalakinek, aki nem képes megfogni a dolgok végét – de ebben a viszonyban ritkán jelenik meg a fizikai erőszak. (Bár ilyen is előfordul, arról azonban nagyon nehezen szerez tudomást a világ, mert a férfiak a legritkább esetben fogják ezt elmesélni. )
Ritka az is, hogy férfiak halnának bele kapcsolati erőszakba, a nők annál inkább, átlagosan minden héten egy-kettő. A bántalmazás, a fizikai erőszak pedig nem mindig nyeri el méltó „jutalmát”. A napokban a borsodnádasdi Csenge gyilkosát a bíróság mindössze négy évre ítélte el, mert álláspontja szerint a bántalmazós nem volt bizonyítható.
Az ilyen társtól való elszakadást a családvédelmi rendszer sem támogatja egyértelműen. Sőt, inkább tovább terheli az áldozatot. Az a bántalmazott nő például, aki a családsegítőhöz fordul, számíthat arra, hogy a bántalmazás ténye miatt a gyerekeit védelembe veszik, ami egyúttal gyámhatósági beavatkozást is jelenthet, ha a hatóság azt szükségesnek ítéli. Sajnos, a mai rendszer ezt akkor is szükségesnek látja, ha az anya együtt él a bántalmazó féllel, azaz nem költözik el az otthonából, mert a hatóságok szerint ezzel a gyerekeket (ő) kiteszi a bántalmazás esélyének. A terhet tehát nem a bántalmazóra teszi, nem az agresszornak kell elköltöznie és viselnie a tetteiért a felelősséget, hanem az áldozatnak. Távoltartást a hatóság nem kezdeményez. Ezt maguk a nők gyakorta azért nem teszik meg, mert a távoltartás lejárta után további, talán még súlyosabb bántalmazásnak lesznek kitéve. Az a nő tehát, aki bántalmazottként nagyon nehéz lélektani helyzetben van, még arra is rákényszerül, hogy új otthont teremtsen magának és a gyerekeinek, biztosítsa ennek anyagi feltételeit, és érje el, hogy a bántalmazó ne találja meg. Természetesen léteznek védett házak, de ez álláspontom szerint csak időlegesen jelenthet megoldást.
De ennél is fontosabb kérdés, hogy miért az áldozatnak kell elbújnia a világ elől? Miért őt „ítéli” egy úgynevezett védett ház rabságára a társadalom? Miért nem a bántalmazónak kell félnie és menekülnie?
Amíg ez így van, addig társadalmi szinten is támogatjuk az agressziót a párkapcsolatban. Addig nagyon nehéz számon kérni bárkit is, hogy miért nem hagyja ott azt, aki szidja, megalázza, vagy talán meg is veri őt.
Segítő szerepben
Sajnos, már család- és párterapeutaként is többször találkoztam ilyen helyzetben élő nőkkel. Segítőként ilyenkor a legfontosabb, hogy olyan bizalmi kapcsolat alakuljon ki, amelyben a bántalmazás ténye feltárhatóvá válik. A családsegítőben, ahol a gyermekek védelembe vételével kívánnak „segíteni”, ez a bizalmi légkör nem fog létrejönni. Hiszen melyik anya az, aki bármit is elárul, ha ennek az az ára, hogy a gyermekét „védelembe veszik”, azaz kiteheti őt annak, hogy állami gondozásba kerül. Vagy azért vállalja ezt, mert olyan súlyossá vált a bántalmazás, hogy ezt már nem lehet eltitkolni, vagy mert elérkezett a végső kétségbeesés állapotába. De biztosan nem azért, mert bizalommal fordul a segítő felé.
A segítő szakembernek ezért első dolga az, hogy biztosítsa az anyát, hogy amit hall, arról kifelé nem ad tájékoztatást. Ezek a nők ugyanis félnek! Félnek attól, hogyha kiderül, hogy beszélnek a segítőnek a bántalmazásról, a tényekről, akkor otthon ennek megfizetik az árát, azaz a bántalmazó büntetésből megveri őket.
Ezért válik kiemelkedően fontossá ezekben az esetekben a titoktartás, épp a bántalmazott érdekében van erre kiemelten szükség. Ha sikerül bizalmi kapcsolatba kerülni, és kiderül a bántalmazás ténye, akkor a segítő szakember ugyan nem fog tudni változtatni a körülményeken, a jogszabályokon, de lehetősége nyílik arra, hogy az áldozatot megerősítse önmagában. Tapasztalataim szerint óriási ereje van annak, ha valaki ezekkel a nőkkel végre együtt érez, végighallgatja, mi történt velük, és hitelesíti a bántalmazás tényét. Ezt sokszor senki mástól nem kapják meg, még a családtagoktól sem. Ezután már könnyebb feltárni a még rendelkezésre álló erőforrásokat, utakat arra, hogy ebből a szorongató helyzetből kilépjenek.
Ha felmerülne az a kérdés, hogy maga a kapcsolat megmenthető-e ilyen helyzetben, akkor a válasz az, hogy párterápia csakis akkor kezdhető, ha a bántalmazott elismeri a bántalmazás tényét, és hajlandó változtatni a viselkedésén. A legtöbb esetben azonban a bántalmazó „nem emlékszik” azokra az alkalmakra, amikor a bántalmazást elkövette, vagy lekicsinyíti azt, olyanformán, hogy csak meglökte, vagy megsuhintotta az illetőt. Ez a lekicsinyítés még akkor is megtörténik, ha a sérülés nagyon egyértelmű, lásd Orosz Bernadett esetét, aki a közösségi hálón is közzétette, hogyan nézett ki, miután a párja megverte. Az elkövető egyik interjújában azt állította, hogy nem emlékszik rá, valójában mi történt a bántalmazás estéjén, a volt barátnője arcáról készült fotók láttán pedig elsírta magát. A nyilvánosság előtt pedig a következő szavakkal tette semmissé cselekedetét, amikor a nő összevert arcáról készült fotót megpillantotta: „Nem akartam elhinni, hogy ezt én okoztam. Ha így van, azt nagyon sajnálom, és természetesen vállalom érte a felelősséget. Azt azonban már akkor elképzelhetetlennek tartottam, hogy Bernadett életére törtem és fojtogattam volna, hiszen mindennél jobban szerettem.”
https://index.hu/belfold/2020/03/03/orosz_bernadett_igazsagugyi_orvosszakertoi_velemeny_bantalmazas/
A férfi ellen távoltartást rendeltek el, ez azonban nem is olyan sokára lejár, tehát utána ismét bármi megtörténhet. Íme, egy szép példája annak, hogy csúsznak ki a bántalmazók a törvény hatálya alól. Hogyan kezdhet el félni újra a bántalmazott.
Sajnos, ez a “nem emlékezés” egyáltalán nem egyedi, ahogy a történtek teljes tagadása sem. A bíróságok feladata (volna), hogy ezt a helyzetet is helyesen ismerje fel és oldja meg. A párterápiás lehetőségek ugyanis ilyenkor rögtön megszűnnek, hiszen nem alakulhat ki ebben a nagyon egyenlőtlen alá-fölérendelt viszonyban a kölcsönös bizalom légköre. Enélkül pedig nincs terápia, mert semmilyen változásra nem lehet számítani.
Volt olyan pár, ahol a bántalmazó férj a cselekedetét elismerte, sőt meg is bánta. Csakhogy a kapcsolat önmagában ettől nem tudott helyreállni, mert a nő ekkorra már elvesztette minden bizalmát a férje iránt. Nem csak abban nem hitt, hogy a társa meg tud változni, hanem abban sem, hogy ő maga képes lesz az éveken át tartó terrorért megbocsátani. Ami teljesen érthető.
Egy út marad, a bántalmazott védelme, külső-belső biztonságérzetének újraépítése, önbizalmának megerősítése, amelynek birtokában képessé válik arra, hogy megvédje önmagát.
Nem csak neki van ebben feladata, hanem mindannyiunknak, mert a kiszolgáltatottságuk megszüntetéséhez összefogás szükséges, szolidaritás, és közös társadalmi akarat, hogy a jogszabályi háttér is megváltozzon!
Olvasd el ezt is
http://parkonzultacio.hu/2020/02/20/kemeny-okok-szemelyisegzavarral-a-parkapcsolatban/
És kevés, mert ahhoz, hogy a család együtt maradjon, nem elég tenni a gyerekért! A párkapcsolatért kell! Mert ez az a táptalaj, amiből a gyermek növekszik. Nem mindegy, milyen! Hiszen a föld, amiből fejlődik, átad neki mindent, ami benne van, azt szívja majd magába. Ezért van az, hogy ezek a kis palánták mindent tudnak és éreznek. Érzik a feszültséget, a ki nem mondott indulatokat, érzik, ha valaki titkol valamit, ha lélekben nincs jelen, és persze látják a konfliktusokat, és azt, hogyan NEM oldjuk meg őket.