A két képen nem kétféle növény látható. Mindkettő hónapos retek, egyszerre vetettem őket, egyféle vetőmagból. Az időjárás is ugyanaz volt, és locsolni sem locsoltam jobban az egyiket, mint a másikat. Egy dolog különbözött, a föld, amibe vetettem. Az egyik ágyásra még tavaly hozattam trágyás, tőzeges fekete földet, a másik csak egy kis komposztot kapott még ősszel.
A különbség megdöbbentő. A fekete földben a retek hamar kicsírázott és gyorsan nőni kezdett, a másikban viszont csak foltokban kelt ki a növény és sokkal kisebbre is nőtt. A különbség élesen hívta fel a figyelmemet arra, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy milyen a környezet, hogy miféle föld az, amelyben növekszünk. Hogy mik vagyunk és mik lehettünk volna…
Ez a két kép, akár a gyerekeink táplálásának a szimbóluma is lehetne. Miféle földből csírázik ki az életük? Vajon elég tápanyag van benne a növekedéshez és épp az, amire szükség van? Mi kell ahhoz, hogy a kis palánták megerősödjenek, hogy ágakat növesszenek és aztán gazdag termést hozzanak? Mi kell ahhoz, hogy ember-palántáink megerősödjenek önmagukban, célokat tűzzenek ki maguk elé, és ne csak kókadozzanak és lézengjenek a nagyvilágban? Milyen földbe kell ahhoz esni? A kérdés azért sem egyszerű, mert minden gyerek más. Akár még a testvérek is nagyon eltérő habitusúak, fizikumúak, temperamentumúak, személyiségűek lehetnek. Egy kicsit másféle számukra a “jó” föld. A termőtalajnak azonban vannak alapvető jellegzetességei. Vannak olyan alkotóelemei, amelyeknek mindenképpen benne kell lennie, ahhoz, hogy az embergyerek egészségesen nőni tudjon.
Az egyik ilyen a szeretet és az elfogadás.
“Piás Ati” története jut eszembe, akiről nemrég írtam a Nők Lapjában. Ő nem épp szerencsés földbe hullott. Amikor a szülei összeházasodtak, az apja és az anyja családja egymásnak esett, épp úgy, mint a Rómeó és Júliában. Hogy miért? Mert az anya parasztcsaládból származott, az apja meg munkásból. Alkoholgőzös, veszekedős hétköznapok következtek, aminek az anyja halála vetett véget. Ati ekkor az anyai nagyszülőkhöz került, akik puritán egyszerűségben nevelték, nem volt külön szobája, folyton dolgozni kellett a szőlőben, és mindezért nem járt sem ölelés, sem elismerés sem egy jó szó. Az édesapát a nagyszülők kizárták az életükből, ő volt minden gonoszság okozója. Nem csoda, hogy egyre nőtt benne a szorongás. Hogy mi lett a történet vége? Alkohol, alkohol, drog, és végül alkohol, aztán kórház, aztán megint drog, és megint alkohol és végül majdnem a vég. Nem sok kellett hozzá, hogy kövesse az édesanyját.
Hogy mit akarok ezzel a történettel elmondani? Azt, hogy nem volt túl jó az a föld, amibe Ati hullott! Mert nem csak az anyagi dolgok jelentik a “környezetet” a táptalajt, hanem a lelkiek is, maga a párkapcsolat, és a tágabb család. A gyerekeink a párkapcsolatunkból, jó esetben a szerelmünkből csíráznak ki és nőnek nagyra. Egy rossz kapcsolat pedig nem túl jó táptalaj. Ritkán gondolunk így a kapcsolatunkra, és azt sem gondoljuk, hogy a gyerekeink miatt kellene vigyázni rá. Pedig miattuk is kell, nem csak magunk miatt. Mi anyák, gyakran mondogatjuk, hogy mindent megteszünk a gyerekeinkért! Mindenre képesek vagyunk, éjszaka is sütit sütünk, farsangi jelmezt varrunk, tanulunk velük, hurcoljuk őket, úgy vásárolunk, és úgy készítjük a vacsorát, hogy a kedvükre tegyünk, rengeteget dolgozunk, és járunk utánuk.
De hányszor mondjuk, hogy mindenre képesek vagyunk a kapcsolatunkért? Ilyet mikor mondtunk utoljára? Hányszor hangzik el az a mondat, hogy én mindent megtennék a férjemért/ feleségemért? A kapcsolat kezdetén még csak-csak! De egyszerre ez elfelejtődik. Nagyjából akkor, amikor megszületik a csemete. És akkor valami átíródik, átrendeződik, és lassan homályba vész, hogy egykor a másik volt a legfontosabb. Pedig egy idő után ismét vissza kellene cserélni a szerepeket, és végig kellene gondolnunk, hogy mire vagyunk hajlandóak a kapcsolatért, azért, hogy egyezségre jussunk, hogy közös nevezőt találjunk, hogy ne “csak” legyőzzük egymást, hanem együttműködjünk és ezzel egyszerre mindketten győzzünk!
A mindent megteszek a gyerekért – szólama kevés és sok is egyszerre. Sok, mert felcserélődik a hierarchia, mintha a gyereket tennénk a párunk helyére. Ő lesz a legfontosabb és ez nem segíteni fogja őt, hanem valószínűleg torzítani a személyiségét, és ami még lényegesebb, megakadályozhatja az egészséges leválást. Mert hiszen ő csak “vendég a háznál”. Aki megmaradhat nekünk, már ha nem hagyjuk el valahol út közben, az nem a gyerek, hanem a társunk… Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy majd a gyerekünk tesz minket boldoggá. Anyák napján ezt jó tudatosítani. Nem, ő nem alkalmas erre! A párunktól kellene várnunk minden ilyesmit.
És kevés, mert ahhoz, hogy a család együtt maradjon, nem elég tenni a gyerekért! A párkapcsolatért kell! Mert ez az a táptalaj, amiből a gyermek növekszik. Nem mindegy, milyen! Hiszen a föld, amiből fejlődik, átad neki mindent, ami benne van, azt szívja majd magába. Ezért van az, hogy ezek a kis palánták mindent tudnak és éreznek. Érzik a feszültséget, a ki nem mondott indulatokat, érzik, ha valaki titkol valamit, ha lélekben nincs jelen, és persze látják a konfliktusokat, és azt, hogyan NEM oldjuk meg őket.
Ezért nagyon fals, amikor egy pár “önzésnek” gondolja, ha kettesben mennek el nyaralni, ha kettesben vacsoráznak, ha kettesben szeretnének színházba járni. Ha gondolnak magukra (is). És persze nem csak ünnepnapokon kell dolgozni a kapcsolatért, hanem a hétköznapokon is. Hogy minden áldott nap legyen tíz perc egymásra. Legalább tíz perc! Hogy megkérdezzék, hogy vagy, mi van veled, és kíváncsiak is legyenek a válaszra.
Egyszerűnek tűnik?
Akkor rajta!