A hét végén a Családterápiás Vándorgyűlésen az egyik -számomra meghatározó – előadás az autizmusról szólt Barát Katalin tolmácsolásában. Természetesen ennek a párkapcsolati vonatkozásairól beszélt, és arról, hogy milyen kihívások elé állítja ez a szakmát. Egyre többször kerülünk kapcsolatba ugyanis olyan kliensekkel, akik érintettek az autizmusban. A terápiát leggyakrabban az autizmusban nem érintett fél kéri, és főképp azért, mert kimerült, és mert úgy érzi, sokkal többet tett bele a kapcsolatba, mint amennyit visszakapott. Az ilyen párkapcsolatokra általánosságban jellenző a kölcsönösség hiánya, a párkapcsolati egyensúly felborulása, ami egyébként egy jól működő kapcsolat fontos sajátossága. A párterápiák gyakori célja ennek az egyensúlynak a helyreállítása. Csakhogy az autizmusban érintett fél korántsem biztos, hogy képes lesz azt a fajta viszonzást megadni, amire a másik fél vágyik, még akkor sem, ha a terápiás folyamatban erre sikerült rálátnia. Nem azért, mert nem akarja, hanem azért, mert idegrendszerileg “így van összerakva”. Mégis, mivel a megértés számukra kulcsmomentum, ezért nagyon erősen törekedhetnek a viszonzásra és éppen ezért elérhetőek eredmények. (Hogy mennyi és mekkora, az minden esetben különböző lesz. Van, amiben sikereket lehet majd elérni, és lesz, amiben nem, és akkor ennek a belátása a feladat.) Gyakran olyan értékek is társulnak az autizmusban való érintettséghez, amelyek miatt a nehézségeket is érdemes vállani, ilyen például a hűség, a megbízhatóság vagy a hazugságra való képteleneség.
A párkapcsolati kommunikáció mindig kétirányú folyamat, ezért a kettőtök együttműködésén múlik minden. Olyan ez, mint egy tánc, amiben az, amit teszel, hat a másikra és ez aztán visszahat rád is. Vagyis ha egy kicsit is jobban csinálod, mint eddig, az a másikat ösztönözni fogja. Megéri tehát a változást önmagunkon kezdeni.
A párkapcsolati kommunikáció sikere – 1. Legyél elérhető!
A párkapcsolati kommunikáció alapfeltétele, hogy legyél elérhető fizikailag, vagyis legyen idő és tér a beszélgetésre. Nagyon sokat segít, ha kialakul valamilyen mindennapi szokás, ami ezt lehetővé teszi, például mindketten tudjátok, hogyha nap közben nem is tudtok beszélni valamiről, de este, amikor együtt vacsoráztok, akkor erre lesz alkalom. Előfordulhat azonban, hogy nem sikerül találni ilyen kijelölt helyet és időt, de ha másik „hív téged”, érezhetően valami fontossal, akkor mindennél fontosabb esélyt adni a beszélgetésre. Különösen válsághelyzetben igaz ez, mert a másik bizalmát könnyen elveszítheted, ha valamilyen nehéz helyzetben hagyod egyedül.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 2. Legyél válaszkész!
Tegyük fel, hogy a párod azzal hív fel telefonon, hogy épp most veszett össze a főnökével. Ez egy olyan esemény, ami nagy érzelmi megterheléssel jár. Ha ilyenkor azzal reagálsz, hogy sajnálod, de te meg épp a gyerekkel vesztél össze, intőt kapott ugyanis az iskolában, akkor mondtál ugyan valami fontosat, de valójában nem reagáltál a párodra. Nem voltál válaszkész. Csak mondtál valamit, ami erről a helyzetről eszedbe jutott. A sajnálom szó is inkább csak töltelékszóként van jelen, nincs igazi tartalma. A válaszkészség azt jelenti, hogy a témánál maradva érzelmi reakciót fejezel ki a szavaiddal. Képes vagy a társad mellett állni, amikor ő nehéz érzéseket él át? Vagy inkább elmenekülnél? Néha nem is annyira könnyű magunkra venni a másik gondjait, de itt telik meg tartalommal az, hogy Jóban rosszban!
A párkapcsolati kommunikáció sikere – 3. Nyugtasd meg magad!
Az életben sok olyan helyzet van, ami dühöt, haragot, szorongást vagy feszültséget vált ki belőled. Olykor ez épp az, ahogy a másik beszél veled. A hangneme, a hangsúlya, a szóhasználata, vagy épp a hallgatása. Bármi is az, nem érdemes úgy elkezdeni megbeszélni valamit, hogy a vérnyomásod az egekben jár. Ilyenkor próbálj megnyugodni, akár kiszakadva a helyzetből, sétálni, elvonulni a másik szobába, bekuckózni és időt kérni a másiktól ahhoz, hogy visszanyerd a nyugalmadat. Ha a másik tudja, hogy a távolságtartás célja ez, akkor nem fog kétségbeesni ( Ha nem tudja, akkor nagy valószínűséggel még dühösebb lesz!) Tehát kérj időt, mond ki szavakkal, hogy ez most engem annyira felzaklat, hogy nem tudom megbeszélni. Beszéljünk egy fél óra, vagy egy fél nap múlva. Ennek az időnek a nagysága ugyanis egyénileg nagyon különböző lehet.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 4. Kezdj finoman!
Ha nyugodt vagy, sokkal racionálisabban tudod értékelni a helyzetet. Van alkalmad végiggondolni, hogyan is fogj bele például egy konfliktust okozó kérdés megbeszélésébe. Ahhoz, hogy ne egy újabb parttalan veszekedés vegye kezdetét, indíts azzal, hogy megosztod a másikkal, hogyan érzel a megtárgyalandó helyzetben, és ehhez kérd a másik segítségét. Ha nehezen megy például, hogy egyedül elaltasd a gyerekeket, akkor ne azt mondd, hogy a már megint nem értél haza időben, hanem oszd meg, hogy teljesen kiborultál, amikor a kétéves felsírt, amikor a félévest szoptattad, és mire a kétévest megnyugtattad, addigra a kisebbik teljesen felébredt. Kialvatlannak érzed magad, ami miatt lassan fogy az életkedved, nem nagyon tudod, hogy fogod ezt még kibírni. Ezekkel a szavakkal teremted meg annak a lehetőségét, hogy a társad a problémát lássa, és ne az ellene szóló vádpontokat.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 5. Tudj a saját érzéseidről
Ahhoz, hogy erre képes legyél, tudnod kell a saját érzéseidről, érezned kell, hogy fáradt vagy, hogy fogy az életkedved. Ha nem éred el a saját érzéseidet, nem tudsz róluk beszélni, és ebből kifolyólag nem tudod megosztani őket. Vannak, akiknek az érzelmeik elérése nehezebben megy. (Ők gyakrabban férfiak, de a nőknek sem megy ez mindig könnyen.)
Nekik különösen ajánlott, hogy olykor megkérdezzék önmagukat arról, hogyan vannak, itt és most mit éreznek. Erre időt kell szánni, és akár olyan holt idők is alkalmasak erre, mint amikor utazunk a villamoson. A kérdés megválaszolásában legalább odáig el kell jutni, hogy jól vagyok-e most vagy sem, és az életemnek melyik területével van a gond. Könnyen lehet, hogy azt gondoljuk, hogy munkahelyi problémákkal küzdünk, de közben azért vagyunk frusztráltak a munkahelyünkön, mert otthon nincs rendben minden.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 6. Tárd fel önmagad!
Ha már tisztába jöttél azzal, hogy mi a legfőbb gond, mi okoz neked problémát, meg tudod nevezni az ehhez köthető érzéseidet, akkor tárd fel ezeket a másik előtt. A hiteles párkapcsolati kommunikáció feltétele, hogy a valóságról beszélj, arról az érzelmi valóságról, amit te élsz át. Ha nem azt mondod, ami van, akkor a kommunikáció félrecsúszik. Ha nem tudsz az érzelmi valóságodról beszélni, nem adsz alkalmat sem a párodnak arra, hogy együttérző legyen veled. Csak akkor lesz erre lehetősége, ha a sérülékenységed is meg mered mutatni.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 7. Hallgass beleérzően!
Egy bizalomteli párkapcsolatban, amikor a másik megosztja veled valamilyen sérülékenységét és ezzel kapcsolatos negatív élményét, akkor fejezd ki az együttérzésedet. Ha a másik elmeséli, hogy gyerekkorában az anyja sokszor elfelejtette elvinni az óvodából, és a délutánokat iskolásként gyakran egyedül töltötte a hideg lakásban, akkor nagyon nem célszerű úgy reagálni erre, hogy nem csoda, hogy képtelen vagy együtt lenni a gyerekünkkel, hiszen az anyád sem volt erre képes! Mert ezzel megértettünk ugyan valamit, és ezt ki is mondtuk, csak éppen a másik fájdalmával nem éreztünk együtt. Sőt azzal vágtunk vissza, ami a legmélyebb fájdalmat okozta neki. Vagyis visszaéltünk a bizalmával. A hatás a kommunikáció megszakadása lesz. Az együttérzés viszont bizalmat vált ki, ami segíteni fogja, hogy további fontos érzéseket osszunk meg egymással.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 8. Legyél kíváncsi!
Hosszan együtt élő párok szokták mondani, hogy már nem kell beszélniük, mert úgyis tudják, mint mondana a másik. Már mindent megbeszéltek, kifogytak a szavakból. De vajon tényleg így van, tényleg mindent megbeszéltek? Tényleg tudják, hogy a másik mit szeret és mit nem, vagy csak a másik kedvére akar tenni, amikor azt választja, amit ő is választana? Lehet, hogy tudjuk, hogy mi történt a másikkal tegnap, de vajon azt is tudjuk, ő ezt milyen érzésekkel élte át? Az életünk folyamatos változás, ha nem követjük a másik útját, könnyen lemaradhatunk róla, olyannyira, hogy azt vehetjük észre, már nem is ugyanaz az ember, mint akit megismertünk. Legyünk tehát folyamatosan kíváncsiak, és kérdezzünk megállíthatatlanul!
Ha szeretnéd tudni, milyen jelenleg a párkapcsolati kommunikációtok minősége, töltsd ki a tesztet!
Sokkal jobbnak gondoljuk a párkapcsolati kommunikációnkat, mint amilyen az valójában – legalábbis ezt mutatják a Párkapcsolati Kommunikációs Teszt eredményei . A kitöltők 56 százaléka vélte úgy, hogy jelenleg a kommunikációjuk minősége négyes szintű, de valójában csak 22 százalék érte el ezt az eredményt.
A kitöltők és 16 százalék értékelte ötösre a kommunikációját a párkapcsolatában, és az arány megegyezett a teszteredményekkel. Ez azt is mutathatná, hogy a magas szinten kommunikálók jól saccolták meg a saját teljesítményüket, de ha jobban megnézzük az adatokat, akkor látható, hogy nem ugyanazok értékelték kiválóra önmagukat, mint akik valójában el is érték ezt a szintet. A valóban magas szintet elérők közül többen alábecsülték a kommunikációs teljesítményüket, és sokan, akik nem érték el ezt a szintet, felülbecsülték a párkapcsolati kommunikációjuk minőségét.
Ami segíti a párkapcsolati kommunikációt és ami hátráltatja
A Párkapcsolati kommunikációs tesztet úgy alkottam meg, hogy az derüljön ki belőle, mennyire tudják a párok megosztani egymással szavak által az érzéseiket. Azért törekedtem erre, mert a párkapcsolati kommunikáció lényege nem a csevegés, nem egyszerűen a történetek megosztása, és még csak nem is valamiféle problémamegoldás, hanem az érzések megismerése és megosztása. A szoros értelemben vett kommunikációnk, azaz a verbalitásunk ezt támogathatja vagy épp akadályozhatja, a tesztben ezért szerepeltek arra vonatkozó kérdések, hogy mennyire dicsérjük, illetve kritizáljuk egymást. A másik iránti szeretetünk és elismerésünk kifejezése gördülékennyé teszi a kommunikációt, míg a bántás, a kritika, a leértékelés, a megvetés elnémulást vált ki.
Mutasd meg önmagad
A párkapcsolati kommunikáció egyik fontos kérdése, hogy milyen mélyen vagyunk képesek megnyílni a másik előtt, mennyire merjük megmutatni önmagunkat, vagy inkább arra törekszünk, hogy ezek a legmélyebb érzéseink ne derüljenek ki. A„Megosztotta-e a párja valaha egy olyan álmát, amiben nem ön volt a szexuális partnere?” kérdés épp erre képességünkre és hajlandóságunkra vonatkozott. A kitöltőknek csak 56 százaléka válaszolt a kérdésre igennel, arra viszont, hogy “A párja megosztotta-e valaha önnel egy olyan szexuális tartalmú álmát, amelyben ön volt a partnere?” – 80 százalék. Ami felveti, hogy sok kapcsolatban a szexualitásunk tabukérdés, de legalábbis vannak olyan részterületei, amiről nem beszélünk. Miközben nagyon nyilvánvaló, hogy a „megkísértés” mindig jelen van.
Magunkat jobbnak látjuk
Érdekesség, hogy amikor magunkról vallunk, akkor úgy érzékeljük, hogy gyakrabban megosztjuk az érzéseinket a másikkal, mint ahogy ő velünk. A válaszadók 44 százaléka jelezte igaznak, azt, hogy a párom elég gyakran megosztja velem az érzéseit, míg önmagáról 64 százalék vallotta, hogy mindig igyekszik megosztani a másikkal az érzéseit. Ez a különbség abból is adódhat, hogy a kitöltők nagyobbik része nő, akiknek kulturálisan más a viszonya az érzések megosztásához, mint a férfiaknak, de abból is, hogy önmagunkat pozitívabban értékeljük, mint a társunkat.
Jó hír, hogy a párkapcsolati gondjaikat a válaszadók 60 százalékban a párjukkal osztják meg elsőként, 40 százalék azonban valaki mással, a legtöbben barátjukkal (24%), és rokonnal (12%).
Kérdés volt, hogy milyen gyakran fejezik ki szavakkal a szeretetüket a válaszadók a másik iránt. Érdekes, hogy a legtöbben úgy érzékelték, hogy ők maguk gyakrabban fejezik ki a szeretetüket (64%), mint ahogy a párjuk (52%), vagyis önmagunkat jobbnak ítéljük a szeretet kifejezésben is, mint a másikat. Hasonló jelenséget lehetett tapasztalni a dicséretben, gyakrabban dicsérjük a párunkat, mint ahogy ő dicsér minket. És talán az sem véletlen, hogy úgy véljük, mi ritkábban kritizáljuk a párunkat, mint ahányszor ő kritizál minket.
A párkapcsolati kommunikáció minősége jelzésértékű
A párkapcsolati kommunikáció minőségét tekintve azonban mindegy, hogy kinél jelenik meg a kritika, mert bármelyik oldalon történő feltűnése rombolja a kommunikációt. Ez az oka, hogy nem lehet„megszépíteni” az eredményt, bármennyire is él bennünk ez a vágy.
A valósággal való szembesüléstől sokszor menekülünk, pedig ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy időben érzékeljünk olyan problémákat, amelyeken még most lehet segíteni. Ha elhatalmasodik a probléma, mert a rossz kommunikáció önmagát gerjesztő folyamat is, és későn kapunk észbe, akkor könnyen lehet, hogy ez már terapeuta segítségével sem fog sikerülni.
Amikor azt érzed, hogy a társad nem ért meg téged, akkor valójában nem az fáj, hogy a szavaid értelmét nem fogja fel, mert az feltehetőleg sikerül. Sokkal inkább sérelmes az, hogy a mögötte megbújó érzéseiddel nem érez együtt. A kérdés ezután már csak az, hogy te magad tudsz-e ezekről a mögöttes érzéseidről, meg tudod-e őket nevezni, és meg tudod-e ezeket osztani a másikkal. Vagy csak vágysz rá, hogy kimondatlanul, szavak nélkül is megértsenek…
A párkapcsolati kommunikáció tágabb értelemben
A párkapcsolati kommunikációba tágabb értelemben minden beletartozik, ami a pár életében történik, nem csak a kimondott szavak, hanem a gesztusok, a nonverbális jelzések, a tettek, és a cselekedetek, sőt ennek az ellenkezője is, a nem cselekvés, és a nem beszélés is üzenettel bíró kommunikáció. Gyakran mondogatjuk, hogy a szavak nem számítanak, és keressük az erre vonatkozó kutatásokat is, hogy igazoljuk, sokkal nagyobb jelentősége van a szavakon túli jeleknek. S miközben ezek jelentőségét nem szabad alábecsülni, a szavakét sem szabad lebecsülni. Már csak azért sem, mert szavak nélkül nagyon könnyen félreérthetjük egymást, a nonverbális jelek homályos érzésként tűnnek fel, nem bizonyosságként, amire gyakorta nem is tudunk vagy akarunk reagálni. A szavak, a nyelv az egyetlen valódi lehetőségünk, hogy tisztázzuk a nonverbális jelekkel kapcsolatos félreértéseket.
A párkapcsolati kommunikáció nem csak csevegés
A jó párkapcsolati kommunikáció nem csak csevegés egyszerű történésekről, nem viccelődés, nem sztorigyűjtemény, hanem a történésekkel kapcsolatos érzéseink megosztása a párunkkal. Könnyen előfordulhat, hogy rengeteget beszélünk egymással, de mégsem tudunk a másikról semmit, mert fogalmunk sincs arról, mit él át, és mi bántja, illetve fordítva. A másik sem tudja, miben vagyunk éppen benne. A párkapcsolati kommunikáció lényege épp az érzések kölcsönös megosztása. Ha ez a megosztás nem történik meg, akkor az élmény nem válik közössé, és ha sok ilyen “keletkezik”, akkor abból egy idő után fal épül, ami mögül nehéz lesz kilépni. Könnyen lehet, hogy segítség kell hozzá.
A párkapcsolati kommunikáció a szavak hatása és visszahatása
A kimondott szavainknak létezik egy szorosan vett, mondjuk úgy, hogy abszolút értelme. De a szavak mindig rögtön hatnak ránk valahogyan, és ezért ugyanannak a mondatnak számtalan jelentést tulajdoníthatunk. Másképp fogja értelmezni ugyanazt a mondatot az, aki kimondja őket, másként, akinek szánják, és megint másképp, akik kívülállóként hallja ezeket. Ezek az értelmezések teljesen különfélék lehetnek. Ha például valaki azt mondja, hogy Ma nagyon finomat főztél, ezt a befogadó értheti úgy, hogy általában is nagyon jól főzöl, de ma különösen jót főztél, DE úgy is, hogy ma egész jót főztél, a tegnapi viszont pocsék volt. Míg az első esetben a szavak pozitív hatást váltanak majd ki, a másodikban ugyanezek a szavak dühöt vagy sértettséget is okozhatnak. Ha nem vesszük figyelembe, hogy a szavaink a szándékainktól függetlenül is kiváltanak valamilyen hatást, akkor nem fogjuk soha megérteni, miért is nem értjük egymást.
Párkapcsolati kommunikációs feedback
A szavaink folyamatos visszacsatolásban léteznek, és nem az abszolút értékük számít, hanem az az érzelmi hatás, amit kiváltanak. Mondunk valamit, aminek van a másikra egy érzelmi hatása, amiből születik egy újabb közlés, ami érzelmileg hat majd valahogy ránk. És ez így megy körbe-körbe. Ezeknek a köröknek a felfejtése olykor nem is annyira egyszerű feladat, mert vannak olyan elemi erejű mondatok, amelyek a régmúltban hangoztak el, talán már a gyerekkorunkban, mégis a jelenben hatnak ránk. Ráadásul gyakran úgy működnek, mint egy időzített bomba. Ha valaki egy szavával “megérinti” őket, akkor rögtön felrobbannak.
Ha szeretnéd tisztázni, hogyan is működik köztetek a kommunikáció, töltsd ki a tesztet,
Legtöbbször magától értetődőnek tartjuk, hogy ismerjük önmagunkat, tudjuk, mit miért csinálunk, gondolunk vagy érzünk. Azt is feltételezzük, hogy a párunk is tisztában van mindezzel, vagy legalábbis tisztában kellene, hogy legyen, feltéve, hogy szeret, megért és becsül bennünket. De vajon valóban így van, tudjuk, mit miért érzünk és gondolunk?
Párkapcsolati kommunikáció és kapcsolat önmagunkkal
Nézzünk egy egyszerű példát, életünk párja tíz percet késik a megbeszélt találkozóról. Tudjuk-e, hogy milyen érzéseink alakulnak ki ennek kapcsán bennünk? Lehetünk például dühösek, és mondhatjuk, hogy azért vagyunk azok, mert a másik elkésett. De vajon tudjuk-e, hogy mi miért vagyunk azok, hogy bennünk ilyenkor mi játszódik le. Lehetünk ilyenkor csalódottak vagy megbántottak is, ilyenkor megtehetjük, hogy kimondjuk ezeket az érzéseinket, de titkolhatjuk is őket annyira gondosan, hogy olykor saját magunk sem tudunk róluk. Lehet, hogy mentegetjük a másikat, például azzal, hogy tíz perc nem olyan sok idő, hogy véletlenül alakult így, vagy hogy egyébként annyi mindent megtesz értünk, nem jogos, hogy ilyen negatív érzéseink legyenek. Mélyre dugjuk ilyenkor őket, hogy ne is lássuk azokat. Csakhogy egy másik (kommunikációs) helyzetben könnyen felszínre törhetnek, sokszoros erővel. Vajon érzékeljük ilyenkor, hogy ez történik velünk?
A párkapcsolati kommunikáció mélyebb mozgatórugói
A legtöbbször, amikor nagyon hevesen reagálunk valamire, hevesebben, mint ahogy az a helyzetből következne, megjelenik valami korábbi sérelem, eltemetett fájdalom, amit sokáig nem is vettünk tudomásul. Ez a fájdalom, sebzettség nem csak magából az aktuális kapcsolatból származhat, hanem más fontos kapcsolatból is. Ezt átélhettük a jelen kapcsolatunk egy korábbi szakaszában, egy megelőző fontos kapcsolatban, vagy még régebben, a gyerekkorunkban. A mostani helyzet valamilyen hasonlóság révén utat nyitott ehhez a régi fájdalomhoz. Ha nem tudjuk, milyen sérüléseink, fájdalmaink, sebzettségeink vannak, könnyen összetévesztjük a jelen fájdalmait a régebbiekkel.
A párkapcsolati kommunikáció és az önfeltárás
A jó párkapcsolati kommunikáció másik feltétele, hogy hajlandóak legyünk feltárni önmagunkat a másik előtt. Ha azt gondoljuk, hogy a régen történt sérelmeinkkel csak nekünk van dolgunk, majd mi megbeszéljük ezt önmagunkkal, akkor ezzel kizárjuk a másikat abból a lehetőségből, hogy megértsen bennünket, a reakcióinkat. Ez sokak számára egyáltalán nem könnyű feladat, a mi kultúránk sem segíti ezt. Különösen tiltott az önfeltárás a férfiak számára, mert érzésekről, különösen gyengeségekről beszélni férfiatlan, és nagyon szokatlan is. A nők által dédelgetett “védelmező férfi” képét is módosítani kell hozzá.
Párkapcsolati kommunikáció és önmagunk képviselete
Ha a fenti készségeknek birtokában vagyunk, akkor kezdődhet a szigorúan vett párkapcsolati kommunikáció, az érzéseink verbális szintű megosztása a másikkal, és a szükségleteink jó képviselete. Ekkor is kérdés, hogy ezek az érzések, vágyak és szükségletek vajon kritikába csomagolva jelennek-e meg, vagy valódi igényként egy stresszmentes helyzetben. Óriási különbség van ugyanis a Te soha nem segítesz-féle mondatok, és a Szükségem van a segítségedre kérések között. Egész más lesz a hatása a kétféle fogalmazásnak, és míg az egyikkel építhetjük a párkapcsolatunkat, a másikkal rombolni fogjuk.
Tudj meg többet a párkapcsolati kommunikációdról az alábbi teszt segítségével
A családi rendszer változása átírja a karácsonyi szokásokat
Sok családban, különösen a mozaikcsaládokban komoly logisztikai feladat megünnepelni a karácsonyt! Gyakran a generációk is egymástól elszakítva élnek, ma már a találkozásért sok esetben nem csak egy fél országnyi távolságot kell leküzdeni, hanem olykor több országnyit vagy egy egész kontinensnyit is.
A hagyományos kultúrákban a generációk egymás mellett éltek, egy házban vagy néhány utcányi távolságra egymástól. Ma ez koránt sincs így, a gyerekek a faluból a városba, a kisvárosból a fővárosba, Budapestről külföldre költöznek. A válások tovább bonyolítják a helyzetet, mert különféle családrészek már egyáltalán nem biztos, hogy együtt akarnak karácsonyozni. A gyerekek pedig ingáznak apa új barátnője, anya új férje, és a távol élő nagyszülők között.
A szenteste a családé
Mindez nem egyszerűen logisztikai probléma, hiszen olyan fontos kérdésekben kell dönteni karácsonykor, hogy ki töltse együtt a szentestét, hová kell menni 25-én, 26-án, ki élvez elsőbbséget, és ki marad két ünnep közé. A legkritikusabb, a legtöbb vitára és sértődésre okot adó időpont a szenteste. Hol legyünk szentestén, egyáltalán ki lehet itt jelen? Úgy tűnhet, hogy ez egy szervezési kérdés, de van egy sokkal mélyebb rétege, mert a szentestének jelentése van, még a nem hívő családokban is ez a nap a szereteté, a családé, a szeretteinké. Vagyis azokkal vagyunk ilyenkor együtt, akikkel vállaltan együvé tartozónak érezzük magunkat. A vállaltan fontos szó, hiszen a titkos szerető, hiába fűződhetnek hozzá akár a legmélyebb érzések is, nem tartozhat bele az együtt ünneplők sorába.
A szent család eszményi képe ott él mindannyiunkban, még akkor is, ha az a valóság, amelyben mi létezünk, gyökeresen eltér ettől. Ideális esetben egy gyerek mellett az édesanyja és az édesapja van jelen, csakhogy az élet gyakran nem követi a fejünkben élő eszményeket, és számtalan variációt hoz létre. Ilyenkor aztán a valóság és a fejünkben élő eszményképek rendesen összevesznek egymással.
Kettévágjuk-e a gyereket szenteste?
A hagyományos képhez ragaszkodunk, amikor a gyerekünket otthon tartjuk szentestén. És ez sokáig rendben is van, kivéve, ha a “gyerek” már önálló párkapcsolatban él, és ilyenkor az új párnak el kell döntenie, hogy együtt tölti-e a szentestét a saját otthonában, vagy az egyikük, esetleg a másikuk szüleihez megy. Rögtön fel is vetődik a kérdés, ha az egyikük szüleihez mennek, miért épp hozzájuk. A hagyományos képhez ragaszkodunk akkor is, amikor azt mondjuk, hogy a gyereknek otthon kell lennie a szüleivel szentestén, akkor is, ha elváltunk. Hogyan valósulhat ez meg? Kettévágjuk-e a gyereket szentestére, vagy utaztatjuk, esetleg valaki mégis lemond az együtt töltött szenteste jogáról?
A hagyományos eszményi képhez ragaszkodunk, amikor azt mondjuk, hogy az eredeti családnak kell együtt töltenie a szentestét, az édesanyának és az édesapának a közös vér szerinti gyerekekkel. Vannak családok, ahol akkor is ragaszkodnak ehhez, ha már a szülők rég nem élnek együtt, és az édesanyának és az édesapának új kapcsolata van. Szenteste tehát együtt vacsorázik az eredeti család, de az új kapcsolatok nem lehetnek jelen. Vajon ők mennyire érzik magukat fontosnak egy ilyen karácsony után? Mit érezhetnek, amikor egyedül töltik a szentestét, vagy esetleg ők is átvándorolnak egy régi szerelmükhöz ilyenkor?
A szenteste mint jel
Családterapeutaként ezért igazán izgalmas kérdés, hogy ki hol tölti ezt az ünnepi estét, olyan, mint egy teszt, amelyik megmutatja, mit gondol a család a családi eszményekről, mennyire képes a saját képére alakítani az ünnepet, mennyire fogadta el a változást, tudott-e hozzájuk alkalmazkodni.
A kirepülőfélben lévő felnőtt gyerekek esetében még sokáig lehet eldöntetlen kérdés, hogy hol is kell lenni szenteste. Ha egy pár ugyanis vállalja az együtt ünneplés összes örömét és terhét, az már az igazi egymás iránti elköteleződés jele, ha nem, ha még vissza-visszatérnek a szülői házhoz szenteste, az jelentheti az ebben való bizonytalanságot vagy akár a gyerekszerepbe való beszorulást is, esetleg egyszerűen azt, hogy ezt a kapcsolatot nem gondolják igazán komolyan. Beszédes lehet az is, hogy melyikük szüleinél KELL tölteni a szentestét, mert ha nem ott lennének, akkor kitörne a háború, és beszédes az is, melyik szülőt lehet hanyagolni, későbbre tolni. Mindez árulkodik arról, kinek mennyire sikerült felnőttként leválni a szüleiről, mennyire sikerült önálló életet kezdenie, és mennyire vágyik még a szülői támogatásra. Jelezheti az erőviszonyokat is az új pár tagjai között, aki meghatározza a szenteste programját, az uralja a családot, a döntés joga jelzi, kinek a véleménye számít, és kié nem.
Az elvált pároknál a karácsony logisztikája sokatmondó arra vonatkozóan, hogy mennyire sikerült megbékélniük a múlttal, mennyire tudták lezárni a kapcsolatukat vagy vannak még elvarratlan szálak. A karácsony körüli nagy viták épp erre utalhatnak, a harc jelzi, hogy még nem sikerült mindent elrendezni sem magukban, sem egymással. Az együtt karácsonyozás kényszere is jelenthet hasonlót, jelentheti, hogy igazából még mindig együvé tartozónak érezik magukat, jelezheti, hogy a látszatra többet adnak, mint a saját érzéseikre, hogy az eszmény valamiért nagyon fontos, és jelentheti, hogy nem sikerült megbékélni a változással.
Ünneplés rugalmasan
A karácsony a család és a szeretet ünnepe, mindannyian azt szeretnénk érezni ilyenkor, hogy a családunk elfogadó szeretetteljes légkörében ünnepelhetünk, és megélhetjük az együttlét boldogságát. A vágy azonban az együtt ünneplő teljes családról, sokszor nem megvalósítható. A legtöbben kompromisszumokra kényszerülnek, meg kell változtatniuk a kialakult szokásokat ahhoz, hogy alkalmazkodjanak az új helyzethez. Mai változékony életünkben olyan nehézségekkel is meg kell küzdenünk, amivel az előttünk járó nemzedékek nem találkozhattak. Ha nem tesszük, ha rögeszmésen ragaszkodunk a hagyományos mintákhoz, akkor valószínűleg nagyon rosszul fogjuk érezni magunkat, ha szentestén nem úgy történik minden, ahogy eszményivé szépült gyerekkorunkban, ha nincs jelen MINDENKI, vagy azért, mert felnőtt, vagy azért mert a válás, költözés, külföldi munkavállalás miatt ez nem megoldható.
Csak akkor érezhetjük magunkat karácsonykor viszonylag komfortosan, ha rugalmasan alkalmazkodunk a lehetőségekhez, ha megértjük a családban zajló változásokat, és elfogadjuk azokat. A család, mint minden más rendszer, örökösen átalakulásban van, a gyerekek felnőnek, a szüleink megöregszenek, miközben mi is folyamatosan változunk. Nem lehet (egészen) úgy ünnepelni, ahogy tavaly, de attól még ünnepelhetünk jól, lehetünk boldogok, különösen, ha nem akarjuk visszafordítani az idő kerekét, ha megbékélünk a változással és közben örülni tudunk azoknak, akikkel vállaltan és tiszta szívvel együtt lehetünk.
A Párkapcsolati Kommunikációs Teszt kitöltésével lehetőség nyílik arra, hogy kiderüljön, milyen területeken volna érdemes fejleszteni a kommunikációt. A beszélgetések mélysége és minősége alapvetően járul hozzá a párkapcsolattal való elégedettséghez, és jelzi, mennyire hatékonyan képes a pár rendezni az esetleges konfliktusait. Mert a kommunikáció mindig a kapcsolatról szól, soha nem “csak” kommunikáció.
A teszt megjelenik, ha rákattint az alábbi linkre!
A kimondott szavaknak óriási erejük van, a mennybe és a pokolba is juthatunk általuk. Földbe döngölhetünk velük valakit, vagy felemelhetünk. A szavak segíthetnek abban, hogy igazán mélyen megértsük egymást, és falat is húzhatnak közénk. Rajtunk múlik, melyikre használjuk. Az egymás közti kommunikáció módja és minősége ezért az egyik legfontosabb jele annak, milyen állapotban van a párkapcsolatunk.
Tévedések a párkapcsolati kommunikációról
Az egyik legfontosabb tévedés, hogy szavak nélkül is megértjük egymást! Előfordulhat persze, hogy vannak olyan párok, akik már szavak nélkül is megértik egymást. Ez azonban azt jelenti, hogy nagyon sok mindent tudnak és megértettek egymásról, vagyis már nagyon sokat beszéltek egymással. Az is előfordul, hogy annyira összehangolódik egy pár, hogy szavak nélkül is érzik a másikat. Ez azonban egy kivételes pillanatnak kell tekinteni. Azért válik lehetővé, mert ők már tudják, ismerik a másik rezdüléseit, mert a másik megosztotta/elmondta a kódot önmagukhoz.
Párbeszédre mindig szükség van
Ha azt gondoljuk, hogy a másik tudja, mi történik bennünk, anélkül, hogy ezt szavakkal elmagyaráznánk, akkor súlyosan tévedünk. Előfordulhat, hogy tudja, (elég ritkán), sokkal gyakoribb viszont, hogy teljesen, vagy részlegesen félreérti a bennünk zajló folyamatokat. A részleges félreértés is naggyá válhat egy idő után. A szavak, a tisztázó párbeszédek nem maradhatnak el soha! Ha pedig azt várjuk el, hogy szavak nélkül is megértsen minket a másik, akkor a lehetetlent kívánjuk!
Nem lehet nem kommunikálni
A verbális, azaz szavakkal történő kommunikáció csak az egyik kommunikációs csatorna. Minden mozdulatunkkal, a testhelyzetünkkel, és a tetteinkkel is kommunikálunk. Amikor nem beszélünk, akkor is mondunk valamit. A verbalitás megvonása, a nem beszélés pedig az egyik legpusztítóbb hatású „közlés”, a jelentése az, hogy kizárlak, kiűzlek a kettőnk közösségéből. Igazi büntetés-jellege van, amit azonban annak is nehéz fenntartani, aki épp nem akar szólni a másikhoz.
Bizalomvesztés rontja a párkapcsolati kommunikációt
Vannak olyan nehéz helyzetek természetesen, amikor Arany Jánossal szólva a „Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik”, amikor azért szűnik meg a kommunikáció, mert olyasmit mond, tesz a másik, ami miatt képtelenek leszünk kapcsolódni hozzá. Ennek egyik oka lehet a bizalomvesztés. Sok dolog miatt veszíthetjük el a másik iránti bizalmunkat, ilyen lehet a megcsalás, a hazugság, vagy olyan tett, amivel a másik kockára teszi a család, a párkapcsolat biztonságát, harmóniáját, esetleg sok egymásra halmozódó apró csalódás is állhat a háttérben. De lehet belőlünk származó oka is, hogy olyan tulajdonságokat vetítettünk a másikba, amelyekkel nem rendelkezik.
A stressz rontja a párkapcsolati kommunikációt
A stressz azonnal rontja a párkapcsolati kommunikációt, hiszen rögtön „fuss vagy üss” üzemmódba kerülünk. Ez még az egyébként jól működő párkapcsolatokra is igaz. Sokkal kevésbé leszünk képesek hatékonyan kommunikálni stresszhelyzetben, és paradox módon arra is, hogy ebben a nehéz helyzetben kreatív megoldást találjunk! A legfontosabb ezért, hogy akkor kezdjünk el beszélgetni egymással, ha már mindketten megnyugodtunk. Erre lehet, hogy nem elég egy nap. Tehát a – ne feküdj le haraggal – „szabály” rossz utakra is vihet. Vagyis nem feltétlenül a nap végén kell tisztázni a helyzeteket, hanem akkor, amikor már mindketten tisztábban látunk, lehiggadtunk.
A kritika rontja a párkapcsolati kommunikációt
Amikor párterápiás üléseken esik szó a kritizálásról és kiderül, hogy a kritizálás falat emel, és egyáltalán nem hatékony technika, a kritizáló fél ezt úgy éli meg, hogyha nem kritizálhat, akkor fel kell adnia önmagát, hiszen magában kell tartania a véleményét. Nem kell. Csak nem mindegy, hogyan kommunikálja a szükségletét, vágyát, igényét, nyugodt hangnemben, önmagát feltárva, a saját személyes történetébe beágyazva, vagy szemrehányásszerűen. Míg az előbbivel építheti a kapcsolatát, addig a kritikával rombolja, mert a másik fél be fogja zárni a lelkét.
Hétköznapi vétkeink
Gyakori, hogy egyszerűen elfelejtünk kommunikálni, elsodornak a napi teendők, és úgy gondoljuk, hogy ennek nem lesz súlyos következménye. Pedig ha se stressz nincs, se bizalomvesztés, és a kritika is ritkán fordul elő, akkor is eltávolodhatunk egymástól pusztán a nem kommunikálás miatt. Egy idő után egyszerűen nem fogjuk tudni, mit él át, mivel küzd, miben van benne a másik, és ilyenkor ketten kétfelé indulunk. Ilyen esetben az újraközeledés jó eszköze lehet, ha egyszerűen alkalmat adunk magunknak egy-egy jó beszélgetésre.
Az esetek többségében azonban a kommunikáció romlásának, felszínessé válásnak mélyebb okai vannak, amelyeket érdemes tisztázni. Ha már hosszan fennállnak, akkor olyan sok mindent kell kibogozni, hogy külső segítség is szükséges lehet hozzá. Keressenek bátran, a párkapcsolati kommunikáció fejleszthető!
Gyakran felmerülő kérdés, vajon mikor döntünk helyesen, ha elválunk, vagy ha nem. Súlyos önellentmondásba is keveredhetünk, ha az volt az elvünk, hogy mi soha nem fogunk ilyesmit cselekedni, de közben a kapcsolat rosszabb és rosszabb, egyre nehezebb vinni a terheit. A társadalom sem annyira megengedő, mint amennyire elsőre látszik, különösen, ha olyan közegben élünk, ahol családosok vannak többségben. A válás itt nehezen emészthető téma lesz, súlyos érzéseket hoz majd felszínre mindenkiben, olyanokat, amelyektől inkább szabadulnának. Mert minden válásnál mindenki a saját kétségeivel is találkozik. Ez praktikusan azt jelenti majd, hogy a környezetünkben élők el fogják ítélni a válást, inkább teszik ezt, minthogy szembenézzenek a saját kapcsolati válságaikkal. Roppant kevesen maradnak azok, akikkel a válás kontra maradás kérdését meg lehet majd beszélni. Vagyis egyedül maradunk életünk egyik legnagyobb krízisében.
A mérleg nyelve pedig ide-oda billeg majd, minden nap másképp érezzük, és fogalmunk sem lesz közben, melyik a “jó”, melyikre hallgassunk. Lélektanilag sokkal könnyebb a helyzet, ha a döntés már megszületett. De a kétség érzései között, a hol itt, hol ott állapotában, az idegrendszerünknek elég nagy táncot kell kibírnia.
Írtam már a válás “kemény” okairól. A személyiségzavarról, a bántalmazásról, a bizalom végleges elvesztéséről. De vannak további kemény okok is, ilyen lehet az egyensúlytalan, alá-fölrendelő kapcsolat, amely valamelyik fél számára megterhelővé válik, illetve az egyik fél erőforrásainak a kimerülése, ami a feladás érzésével is párosul.
A feladás érzése fontos kitétel, ha ugyanis valakiben már megszűnik az a vágy is, hogy küzdjön a kapcsolatáért, akkor sok lehetőség már nem marad. A másik fél ezen – majdnem biztos – hogy nem fog tudni változtatni.
Vannak azonban úgynevezett “lágy” okok is, és ez lesz a mostani témánk, mert ilyenkor éljük át a kétség érzéseit, a mérleg nyelvének ide-oda rángatódzását. Ezek sokkal kevésbé karakterisztikus okok, mint a kemények. Épp ezért nehéz meglátni, mikor van még visszaút, és mikor nincs.
Lágy okok:
Bizalomvesztés / de még vannak erőforrások
Az egyik fél döntése, amiben még maga is kételkedik
Az egyik fél erőforrásainak kimerülése / de a másik fél hajlandó erőt fektetni a kapcsolatba
Mindkét fél erőforrásainak lemerülése, bizonyos tartalékokkal
Egyensúlytalan kapcsolat, amin mindketten hajlandóak dolgozni
Kis énerő, ami nehézzé teszi a szembenézést a hibákkal
Pszichológiai értelemben nem felnőtt személyiség, aki hirtelen felnő, és kinövi a kapcsolatot /Galatea-szindróma
Természetesen ezek az okok össze is kapcsolódhatnak, hiszen az erőforrások lemerülése együtt járhat azzal, hogy már nem teljesítjük a korábbi feladatainkat, ami a másikban bizalomvesztést okozhat, és aztán elhozhatja a válás gondolatát. A csekély énerő meggátolhatja, hogy szembenézzünk a saját hibáinkkal, és ez újabb és újabb konfliktust is generálhat, például, ha valaki a bizonyítékok ellenére is tagadja a harmadik megjelenését az életében, az bizalomvesztést, kiábrándulást idézhet elő a másikban, épp úgy, ahogy az is, ha valaki mindig kiszáll a konfliktusokból, és egyáltalán nem hajlandó azokkal szembenézni.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogyha olyan események történnek, amelyek egyre inkább a bizalomvesztés felé hatnak, akkor előbb-utóbb a bizalomvesztés véglegessé, azaz kemény okká válik, így a válás melletti döntés visszavonhatatlanná lesz. Szeretném ennek a folyamatszerűségét hangsúlyozni azonban, hogy mindez nem egyik pillanatról a másikra történik, és hogy egy jó darabig még vissza lehet kapaszkodni a lejtőn.
Már csak azért is, mert mindig történik jó és rossz is, mindig vannak, lehetnek reményre okot adó események, apróságok akár, amelyek felcsillantják az esélyt a kapcsolat fennmaradására. Miközben jelen vannak a félelmeink is, például a szorongás, hogy megálljuk-e a helyünket egyedül, egy esetleges válás után, hogy elszegényedünk-e, ha magunkra maradunk, hogy a gyerekeink lelkileg épek maradnak-e stb. És persze nem tudjuk, hogyha a félelmeinkre hallgatva benne maradunk a kapcsolatban, akkor azt helyesen tesszük-e. Miközben pontosan érezzük, hogy nem, annál inkább sarokba szorítottnak látjuk majd magunkat, olyas valakinek, aki képtelen ötről a hatra jutni.
A küzdelem önmagunkkal több szálon is futhat, a nők gyakran abban élnek át ellentmondásos érzéseket, hogy miközben kiváló apának tartják a párjukat, a férfi-női kapcsolódást már erősen megroggyantnak látják. A férfiak is gyakran érzékelik ennek a területnek az elsivárosodását, de ritkábban jutnak arra a következtetésre, hogy emiatt el kellene válniuk. De közben – tudat alatt – az ő szekerük is egyre jobban kifelé áll a kapcsolatból. Tipikus forgatókönyv, és ez mindkét nemnél megjelenik, hogy elkezdünk ilyenkor valami másba menekülni. Sokkal erőteljesebben fókuszálhatunk innentől kezdve például a gyerekeinkre, a munkánkra, vagy kereshetünk “menedéket” egy külső kapcsolatban vagy “találhatnak ránk” kisebb-nagyobb függőségek. Ezek egészen ártatlan vagy nagyon is romboló függőségek lehetnek, a keresztszemes hímzéstől kezdve az alkoholizmusig. Egyénenként változó, hogy épp melyik, a lényeg, hogy ne a másikra kelljen figyelni. Miközben tudatosan is igyekszünk meggyőzni magunkat, hogy az életünknek ez a része már nem is olyan fontos.
Ez többnyire nem sikerül. Mert minél inkább elnyomjuk magunkban, hogy szeretnénk újra férfiként illetve nőként látszani a saját életünkben, annál inkább kiütközik ez a vágyunk valahol. A másfelé figyelésnek pedig következményei lesznek, történni fognak emiatt dolgok a külvilágban, de történik valami a belvilágban is, az, hogy már nem tudjuk, hogy is vagyunk mi ketten együtt.
Mert amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy milyen együtt, akkor először azzal kell szembesülni, hogy nagyon keveset vagyunk kettesben, előfordulhat, hogy jóformán soha, és ha mégis, akkor csak a konfliktus van, mert mindketten tele vagyunk sérelmekkel.
A válás melletti döntés nagy csapdája, hogy a jót, a kapcsolat erényeit ebben a lélektani helyzetben már nem vagyunk képesek észre venni. Nem azért, mert nincsenek pozitív dolgok, hanem mert a sérelmeink, a fájdalmaink mindig közelebb vannak a felszíni érzéseinkhez, erősebben tudatosodnak. Amikor sok rossz dolog történik, akkor már nem is akarunk emlékezni arra, hogy milyen volt régen, vagy milyen volt, amikor közel voltunk egymáshoz. Minél több bántás, kritika hangzik el, annál nehezebb lesz ezt felidézni, észrevenni, és értékelni.
A kapcsolat értékeinek tudatosítása nélkül azonban értelemszerűen nehéz jó döntést hozni. Amikor a kétség érzéseit éljük át, ez a “tudás” valamiképp mégis jelen van, de inkább csak homályos érzések fromájában, amelyeket nem is tudunk magunkhoz közel engedni. A párterapeuta gyakorta ahhoz volna szükséges, hogy ez sikerüljön, mivel a dolgok természetéből fakadóan erre ebben a lélektani helyzetben csak kivételes esetben vagyunk képesek.
Rosszul érzékelünk
Van egy másik csapdahelyzet, ami a válás felé sodor bennünket, akkor is, hogyha nem ez a helyes irány. Ennek felismeréséhez is párterapeutára volna szükség, mert csak kivételesen mély önismerettel, és a társunk ismeretével lehetne eljutni idáig, és ezekkel többnyire nem rendelkezünk.
A válási kockázat teszt eredményei között például látszik, hogy a párok leggyakrabban nem valamilyen konkrét témán vitáznak, hanem a másik egy “idegesítő” szokása miatt. A válaszadók 58 százaléka jelölte ezt be konfliktusforrásként.
Ez igazolja azt a régi párterápiás elméletet, hogy a veszekedések többsége irracionális, ami alatt azt értjük, hogy nem arról van szó, amiről szó van, hanem valami egész másról, és a mélyebben meghúzódó okok láthatatlanok vagy inkább tudattalanok a résztvevő felek számára. Ez a széthagyott zoknik, a le nem hajtott WC-deszkák, és az állandó mobilozás problémája, amire rögtön felcsattanunk, ha tapasztaljuk, és már áll a bál, ami akár napokig is eltarthat, miközben a WC-deszkát egy másodperc (volna) lehajtani.
Ezeknek a vitáknak, veszekedéseknek a hatására pedig egyre inkább az a meggyőződése alakul ki a pároknak, hogy nem tudnak együttműködni, tökéletesen elhidegültek, és végső soron nem illenek egymáshoz.
Ez a következtetés azonban többnyire téves. Nem az illeszkedéssel van a baj, hanem azzal, hogy túl kevés erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy mélységében megismerjék és megértsék egymást. Aki átesett már párterápiás folyamaton, az tudja, hogy a kisebb viták mögött is nagyon mély (gyerekkori) sérelmek, fájdalmak és hiányok állhatnak, ezekbe beleakadhatunk a széthagyott zoknik esetében is, és az okok mélyebb feltárása, megértése nélkül nincs valódi megoldás. Csak továbbra is elbeszélünk egymás mellett.
Mindebből az következik, hogy sokkal többször adjuk be a válókeresetet, mint ahogy erre valóban szükség volna. De nem azért, mert felelőtlenek vagyunk, vagy mert szabadosak lennénk! Sőt, azzal sem értek egyet, hogy azért, mert a fogyasztói társadalomban a társunkat is lecserélhető terméknek tekintjük.
Nem.
Sokkal inkább azért döntünk a válás mellett, mert a kapcsolat olyan negatív spirálba került, amiben csak a saját fájdalmainkat, sérelmeinket látjuk, a másikét nem, és a kapcsolat mellett szóló érveket sem érzékeljük reális nagyságukban. Ha ebben nem kapunk segítséget, akkor erre önmagunktól nem is leszünk képesek. Ehhez kell a párterápiás segítség. De ez egyáltalán nem a mi hiányosságunk, egyszerűen arról van szó, hogy ilyen a krízis természete. Beszippant bennünket, akár egy örvény.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy leírjam, hogyan érzékelik a nők és a férfiak a párkapcsolati válságot a folyamat kezdeti szakaszában. Egy tipikus (olykor talán közhelyesnek tűnő, kitalált) „történetet” mesélek el, először női, majd férfi hangon.
ÉVA
Éva: „A kapcsolatunk kezdetén nem csak a munka volt,
rendszeresen találkozgattunk a barátainkkal, ha úgy hozta a kedvünk, beültünk
egy moziba, vagy hazamentünk a szüleinkhez. Ádám olykor meglepett egy kis
ajándékkal, vacsit készített, én meg elkísértem az edzéseire olkyor én is
edzettem a szenior úszócsapattal. Nehezen viseltem, amikor a munkája mellett
tanulni is kezdett, de akkor én is beiratkoztam egy tanfolyamra és elkezdtem
fotózással foglalkozni.
A szüleink segítségével vettünk egy kétszobás panellakást, és
hogy ide költözhettünk, óriási megkönnyebbülést jelentett, nem kellett végre
albérletet fizetni. Végre biztonságban érezhettük magunkat, és nemsokára meg is
született a kisfiúnk Márk. A terhesség nagyon megviselt, mert veszélyeztetett
terhes voltam, de jó érzéssel tapasztaltam, hogy Ádám nagyon helyt állt,
mindenben segített, járt velem szülésfelkészítőre, megoldotta a háztartási
munkákat, főzött is, én nyugodtan feküdhettem az ágyban. A szex viszont a
veszélyeztetett terhesség miatt tilos volt, és azt érzékeltem, hogy egyre türelmetlen
lett. De nem beszéltünk erről, én aggódtam, el voltam foglalva azzal, hogy
minden rendben van-e a gyerekkel, mi lesz a szüléssel, ő meg belevetette magát
a gyerekszoba készítésébe.
Apás szülés volt, ő vágta el a köldökzsinórt, és ő vehette
kézbe elsőként a kisfiúnkat, én a császár után csak 24 óra múlva kaphattam a
kezembe. Emiatt nagyon el voltam keseredve, sokat sírtam az első napokban, Ádám
azonban láthatóan nem értette, hogy mi bajom van, mikor gyönyörű, egészséges
gyerekünk született. A császár miatt lassan épültem fel, ugyan minden nap jobban lettem, de valahogy teljesen
átalakult a testem, mindenem nagy volt, elvesztettem a derekamat, a mellem
golyóként feszült, nem ismertem magamra. A szoptatás viszont jól ment, Márk
folyamatosan rajtam lógott, gyakran éjszaka is, sokszor felébredt különösen az
első hetekben, gyakran annyira fáradt voltam, annyira ideges, amikor a megint
felsírt hajnali ötkor, hogy legszívesebben világgá mentem volna.
Aztán Márk másfél éves lett, majd kettő, és egyszerre
feltűnt, hogy mindent én csinálok otthon. Ádám jó, ha hazaér fürdetésre, olykor
hétvégéken is konferenciákra jár. A múltkor mondtam neki, hogy segíthetne, mert
nem bírom, legalább elmehetne bevásárolni, vagy olykor felválthatna, mert
szeretnék edzésre járni, hogy visszakapjam az alakomat. De azt mondta, jó
vagyok így, ahogy vagyok, neki nincs azzal semmi baja, ne nyavalyogjak, és ha
nem bírok a háztartással, akkor vegyünk fel valakit, mert neki nincs ideje, és
nem tud segíteni, ha hazajön, mert
tizenkét óra munka után neki nem hiányzik a mosogatás. Erre felvettük
Marikát, aki egy háten egyszer megcsinál mindent, de ettől még rengeteg napi
teendő van, Ádám nem érti, hogy olykor pisilni sem tudok elmenni a kicsi
mellől. Mondtam, hogy be kellene szállnia neki is, és megint megemlítettem, hogy
szeretnék elmenni edzésre, erre kiborult, hogy ő mindent megtesz értünk, mert
mi vagyunk a legfontosabbak, én meg itt hisztizek. Ezek a veszekedések havonta
megismétlődnek most már, és nekem egyre inkább elegem van. A játszótéren minden
anyuka hasonlókról számol be, csak ők ezt természetesnek veszik, nem verik ki a
balhét, csak én vagyok ilyen elcseszett, hogy panaszkodom, meg Ádámtól várom a
megoldást.
Ádám nagyon rendes egyébként, ha itthon van, akkor mindig
játszik a gyerekkel, Márk imádja, és nekem nagyon jó érzés, ha kettőjüket
együtt látom. Szóval jó ember, biztos velem van a baj, mert hiányzik a munkám,
a korábbi életem, nem vagyok elég jó anya. Ezt néha ő is megjegyzi, hogy más
anyák nem ennyire hisztisek. És valóban egyre nehezen viselem, hogy itthon
vagyok bezárva már két éve, és a bolt, otthon, játszótér háromszögében élek,
nem találkozom a régi barátaimmal, mert még egynek sincs gyerek, és csak nagy
hallgatás van a telefonban, amikor azt mondom, mennem kell, mert délutáni alvás
van, le kell fektetnem a gyereket.
A legnagyobb esemény az volt mostanában, hogy bementük a
gyerekkel a munkahelyemre, ahol mindenki el volt ájulva Márktól. Én meg már
annak is örültem, hogy végre felvehettem magamra egy szebb ruhát, nem a
szokásos farmer-póló kombót halásztam ki a szekrényből. Hazafelé az utcán pedig találkoztam egy régi haverommal, és
valami olyasmi történt, amit már régen nem éreztem. Végigmért, és azt mondta,
nagyon csinos vagyok, és láttam a szemében, hogy tényleg nőnek lát, és akkor bevillant,
hogy ezt Ádám már annyira régen éreztette velem, hogy nem is emlékszem, mikor.
Ádámnak persze, ezt nem említettem, mert nem kell, hogy még féltékeny is
legyen! De aznap megint összevesztünk, és én nagyon elgondolkodtam, kivel is
élek együtt, és mikor lettem ennyire boldogtalan.
Bajban a kapcsolatunk (férfi változat: Ádám)
ÁDÁM
Ádám: „A kapcsolatunk kezdetén nem csak a munka volt,
rendszeresen találkozgattunk a barátainkkal, ha úgy hozta a kedvünk, beültünk
egy moziba, vagy hazamentünk a szüleinkhez. Éva olykor meglepett egy kis
ajándékkal, mindig kis melba szeleteket tett az asztalomra vagy a cipőmbe, én
meg meglepetésvacsikat készítettem neki, vagy elvittem egy-egy wellness
hétvégére. Rosszul esett, hogy nem vagyok otthon, amikor tudtam, hogy vár rám,
igyekeztem mindig hazaérni, ha nem is sikerült mindig, mert beiratkoztam egy
továbbképzésre, ami később lehetővé tette, hogy vezető legyek. De ő is tanulni
kezdett, fotózott, és büszke voltam rá, amikor az első albuma megjelent.
A szüleink segítségével vettünk egy kétszobás panellakást, és
hogy ide költözhettünk, óriási megkönnyebbülést jelentett, úgy éreztem, hogy most
már jöhet a gyerek. Nemsokára meg is született a kisfiúnk, Márk. Éva
veszélyeztetett terhes volt, nem tudta vinni a háztartást, mindent megtettem,
hogy pihenhessen. Már ekkor ki akartak nevezni, de elutasítottam, hogy minden
erőmmel Éva mellett lehessek. Amikor Márk megszületett, végre megnyugodtam, a
kisfiúnk tökéletes volt, és büszke vagyok rá, hogy én vágtam el a
köldökzsinórt, és én kaptam a kezembe először a császár után. Éva is egészséges
volt, de azt tudom, hogy a császárt rosszul viselte, mindig fájt valamije,
hozzá se lehetett érni. Természetesen otthon maradt gyeden, az első hat hét
zűrös időszaka után kezdett visszatérni az élet a rendes kerékvágásba, én meg
elvállaltam a vezetői pozíciót, nőtt a felelősségem, de ezzel a fizetésem is.
Jól jött ez most, mert az, amit Éva kapott, édes kevés volt, a gyedet
elköltöttük egy nagybevásárlás alkalmával, nekem kellett előteremtenem mindent.
A cégnél egyre nőtt rajtam a teher, a munka minden időmet elvette, Éva meg
szinte összenőtt a gyerekkel, éjjel és nappal, olyan érzésem volt, hogy rám már
nincs is itt szükség. Azt éreztem, hogy minden gondolatát lekötötte a gyerek,
ha hazamentem, Márkot a kezembe nyomta, hogy most már hurcoljam én. És amikor
segítettem neki ebben, azt gyakorlatilag észre sem vette. Holott legszívesebben
világgá mentem volna olykor, mert amikor hazamegyek egy feszült nap után, és egy
síró gyereket kapok a kezembe, az nagyon kimerítő.
Vannak olykor rossz gondolataim, de én még mindig ugyanúgy
szeretem Évát, és egyszerűen nem értem, mi a baja, hiszen jól keresek, szép
családunk van, tökéletes gyerekünk, ő meg már szinte naponta veszekszik velem. Intézem
az új lakóparki házunkat, nemsokára oda költözünk, de addig is mindent megadok
Évának, Marikát is felvettük, hogy ne kelljen annyit dolgoznia. Én tényleg
mindent megtennék érte, mert még most, a szülés után is gyönyörű, csak nem
hiszi el nekem, hiába mondom, és ünnepnapnak számít, ha közel enged magához. Ha
hazaérek, akkor nekem esik, hogy ezt és ezt csináljam meg, vagy pusztán csak
számon kéri, hogy miért nem vittem be a pálmát, miért nem hívtam ki a
mosógépszerelőt, miért nincs még mindig kész a szegőléc, és egyébként is, ő
végre edzésre szeretne járni. Én próbálom csitítani, hogy ne hisztizzen, hiszen
minden rendben van, de gyakran könnyebb bent maradni a munkahelyemen, mint
hazajönni.
A múltkor, amikor bement a munkahelyére, hogy bemutassa
Márkot, aznap este összevesztünk. Bejelentette ugyanis, hogy szeretne
visszamenni dolgozni, mert ő nagyon boldogtalan itthon a gyerekkel, én nem
segítem őt, nem értem meg egyáltalán, a munkahelyén legalább sikerélménye
lehetne és pénzt keresne. De szerintem csak udvaroltatni akar magának, láttam,
hogy aznap mennyire kiöltözött. Szóval mondtam neki, hogy Márk még kicsi, nem
kellene bölcsibe adni, inkább itthon maradhatna még!”
