Címke: gyerek

Beküldve:

Hol és kivel ünnepeljünk szentestén?

A családi rendszer változása átírja a karácsonyi szokásokat

Sok családban, különösen a mozaikcsaládokban komoly logisztikai feladat megünnepelni a karácsonyt! Gyakran a generációk is egymástól elszakítva élnek, ma már a találkozásért sok esetben nem csak egy fél országnyi távolságot kell leküzdeni, hanem olykor több országnyit vagy egy egész kontinensnyit is.

A hagyományos kultúrákban a generációk egymás mellett éltek, egy házban vagy néhány utcányi távolságra egymástól. Ma ez koránt sincs így, a gyerekek a faluból a városba, a kisvárosból a fővárosba, Budapestről külföldre költöznek. A válások tovább bonyolítják a helyzetet, mert különféle családrészek már egyáltalán nem biztos, hogy együtt akarnak karácsonyozni. A gyerekek pedig ingáznak apa új barátnője, anya új férje, és a távol élő nagyszülők között.

A szenteste a családé

Mindez nem egyszerűen logisztikai probléma, hiszen olyan fontos kérdésekben kell dönteni karácsonykor, hogy ki töltse együtt a szentestét, hová kell menni 25-én, 26-án, ki élvez elsőbbséget, és ki marad két ünnep közé. A legkritikusabb, a legtöbb vitára és sértődésre okot adó időpont a szenteste. Hol legyünk szentestén, egyáltalán ki lehet itt jelen? Úgy tűnhet, hogy ez egy szervezési kérdés, de van egy sokkal mélyebb rétege, mert a szentestének jelentése van, még a nem hívő családokban is ez a nap a szereteté, a családé, a szeretteinké. Vagyis azokkal vagyunk ilyenkor együtt, akikkel vállaltan együvé tartozónak érezzük magunkat. A vállaltan fontos szó, hiszen a titkos szerető, hiába fűződhetnek hozzá akár a legmélyebb érzések is, nem tartozhat bele az együtt ünneplők sorába.

A szent család eszményi képe ott él mindannyiunkban, még akkor is, ha az a valóság, amelyben mi létezünk, gyökeresen eltér ettől. Ideális esetben egy gyerek mellett az édesanyja és az édesapja van jelen, csakhogy az élet gyakran nem követi a fejünkben élő eszményeket, és számtalan variációt hoz létre. Ilyenkor aztán a valóság és a fejünkben élő eszményképek rendesen összevesznek egymással.

Kettévágjuk-e a gyereket szenteste?

A hagyományos képhez ragaszkodunk, amikor a gyerekünket otthon tartjuk szentestén. És ez sokáig rendben is van, kivéve, ha a “gyerek” már önálló párkapcsolatban él, és ilyenkor az új párnak el kell döntenie, hogy együtt tölti-e a szentestét a saját otthonában, vagy az egyikük, esetleg a másikuk szüleihez megy. Rögtön fel is vetődik a kérdés, ha az egyikük szüleihez mennek, miért épp hozzájuk. A hagyományos képhez ragaszkodunk akkor is, amikor azt mondjuk, hogy a gyereknek otthon kell lennie a szüleivel szentestén, akkor is, ha elváltunk. Hogyan valósulhat ez meg? Kettévágjuk-e a gyereket szentestére, vagy utaztatjuk, esetleg valaki mégis lemond az együtt töltött szenteste jogáról?    

A hagyományos eszményi képhez ragaszkodunk, amikor azt mondjuk, hogy az eredeti családnak kell együtt töltenie a szentestét, az édesanyának és az édesapának a közös vér szerinti gyerekekkel. Vannak családok, ahol akkor is ragaszkodnak ehhez, ha már a szülők rég nem élnek együtt, és az édesanyának és az édesapának új kapcsolata van. Szenteste tehát együtt vacsorázik az eredeti család, de az új kapcsolatok nem lehetnek jelen. Vajon ők mennyire érzik magukat fontosnak egy ilyen karácsony után? Mit érezhetnek, amikor egyedül töltik a szentestét, vagy esetleg ők is átvándorolnak egy régi szerelmükhöz ilyenkor?

A szenteste mint jel

Családterapeutaként ezért igazán izgalmas kérdés, hogy ki hol tölti ezt az ünnepi estét, olyan, mint egy teszt, amelyik megmutatja, mit gondol a család a családi eszményekről, mennyire képes a saját képére alakítani az ünnepet, mennyire fogadta el a változást, tudott-e hozzájuk alkalmazkodni.

A kirepülőfélben lévő felnőtt gyerekek esetében még sokáig lehet eldöntetlen kérdés, hogy hol is kell lenni szenteste. Ha egy pár ugyanis vállalja az együtt ünneplés összes örömét és terhét, az már az igazi egymás iránti elköteleződés jele, ha nem, ha még vissza-visszatérnek a szülői házhoz szenteste, az jelentheti az ebben való bizonytalanságot vagy akár a gyerekszerepbe való beszorulást is, esetleg egyszerűen azt, hogy ezt a kapcsolatot nem gondolják igazán komolyan. Beszédes lehet az is, hogy melyikük szüleinél KELL tölteni a szentestét, mert ha nem ott lennének, akkor kitörne a háború, és beszédes az is, melyik szülőt lehet hanyagolni, későbbre tolni. Mindez árulkodik arról, kinek mennyire sikerült felnőttként leválni a szüleiről, mennyire sikerült önálló életet kezdenie, és mennyire vágyik még a szülői támogatásra. Jelezheti az erőviszonyokat is az új pár tagjai között, aki meghatározza a szenteste programját, az uralja a családot, a döntés joga jelzi, kinek a véleménye számít, és kié nem.  

Az elvált pároknál a karácsony logisztikája sokatmondó arra vonatkozóan, hogy mennyire sikerült megbékélniük a múlttal, mennyire tudták lezárni a kapcsolatukat vagy vannak még elvarratlan szálak. A karácsony körüli nagy viták épp erre utalhatnak, a harc jelzi, hogy még nem sikerült mindent elrendezni sem magukban, sem egymással. Az együtt karácsonyozás kényszere is jelenthet hasonlót, jelentheti, hogy igazából még mindig együvé tartozónak érezik magukat, jelezheti, hogy a látszatra többet adnak, mint a saját érzéseikre, hogy az eszmény valamiért nagyon fontos, és jelentheti, hogy nem sikerült megbékélni a változással.

Ünneplés rugalmasan

A karácsony a család és a szeretet ünnepe, mindannyian azt szeretnénk érezni ilyenkor, hogy a családunk elfogadó szeretetteljes légkörében ünnepelhetünk, és megélhetjük az együttlét boldogságát. A vágy azonban az együtt ünneplő teljes családról, sokszor nem megvalósítható. A legtöbben kompromisszumokra kényszerülnek, meg kell változtatniuk a kialakult szokásokat ahhoz, hogy alkalmazkodjanak az új helyzethez. Mai változékony életünkben olyan nehézségekkel is meg kell küzdenünk, amivel az előttünk járó nemzedékek nem találkozhattak. Ha nem tesszük, ha rögeszmésen ragaszkodunk a hagyományos mintákhoz, akkor valószínűleg nagyon rosszul fogjuk érezni magunkat, ha szentestén nem úgy történik minden, ahogy eszményivé szépült gyerekkorunkban, ha nincs jelen MINDENKI, vagy azért, mert felnőtt, vagy azért mert a válás, költözés, külföldi munkavállalás miatt ez nem megoldható.

Csak akkor érezhetjük magunkat karácsonykor viszonylag komfortosan, ha rugalmasan alkalmazkodunk a lehetőségekhez, ha megértjük a családban zajló változásokat, és elfogadjuk azokat. A család, mint minden más rendszer, örökösen átalakulásban van, a gyerekek felnőnek, a szüleink megöregszenek, miközben mi is folyamatosan változunk. Nem lehet (egészen) úgy ünnepelni, ahogy tavaly, de attól még ünnepelhetünk jól, lehetünk boldogok, különösen, ha nem akarjuk visszafordítani az idő kerekét, ha megbékélünk a változással és közben örülni tudunk azoknak, akikkel vállaltan és tiszta szívvel együtt lehetünk.

Beküldve:

Szorongás, bepisilés, éjszakai felriadás

Óvodáskori gondok

Szorongás, bepisilés, éjszakai felriadás, agresszív viselkedés, evésgondok. Ha kisgyermekünknél tapasztaljuk ezeket a tüneteket, akkor gyakorta nehezen értjük az okát, de mindenképpen plusz terheket ró ránk, hisz valamit tennünk vagy mondanunk kell ilyenkor. Mikor reagálunk jól? Mivel segítünk a gyereknek, mivel ártunk, és mivel nehezítjük meg a saját dolgunkat?

Hogyan kezeljük, ha a gyerek például nem akar csak és kizárólag virslit enni, vagy csak tésztát hús nélkül, gyümölcsöt pedig semmiképp sem! Mit mondjunk neki, ha beleharapott a mellette játszó kislányba, aki elvette a homokozó lapátját? Mit teszünk, ha nem akar bemenni az óvodába, ha hazaérve egész este a nyakunkban lóg és nem lehet levakarni magunkról. Ezek a tünetek különösen akkor elgondolkodtatóak, ha eddig másképp volt, ha hirtelen változott meg a viselkedése, ha például a korábban nyugodt gyerek agresszíven kezd el viselkedni, vagy éppen ellenkezőleg, visszahúzódó lesz.

Mi történt a családban?


Amikor a gyermekünkről gondolkodunk, mindig arról is gondolkodunk, mi történt, mi történik a családban, hogyan vagyunk mi családként együtt és hogyan hatunk egymásra. Összességében ugyanis elmondható, minél kisebb a gyermekünk, annál inkább ki van szolgáltatva a környezetéből, és elsősorban a családjából érkező hatásoknak. (Másodsorban az óvodából érkezőknek természetesen, ami szintén nagyon fontos hatás lehet.) Logikus, hogyha a családban történik valami, az az óvodásra is hatással lesz. Minden megváltozik például, ha kistestvére születik, vagy ha az édesanyja dolgozni kezd. Önmagában a változás is fennakadást okozhat, de sokkal inkább jelenthet hosszú távú gondot, ha a változáshoz nem sikerül alkalmazkodni.

Az alkalmazkodásról


A változás az életünk egyik legfontosabb és legbiztosabb törvénye, ami sokszor nagyon nehéz kihívás elé állít bennünket. Már csak azért is, mert mindig felmerül az a kérdés, hogy pontosan miben kell változnunk, és mi az, amit meg kell őriznünk, mert ez a személyiségünk alapja, vagy családban gondolkodva a családunk alapértéke. Ezekre a kérdésekre sohasem könnyű válaszolni! Ráadásul amíg ilyen kérdések feszítenek bennünket, addig ez a megoldatlanság hatással van mindenkire. Ránk is, és a gyerekeinkre.


Hatások a külvilágból


A családokra nagyon erős nyomás helyeződött már a Covid-járvány alatt is, extra feladatokat kellet ellátni szülőként, amikor úgy kellett otthonról dolgozni, hogy a gyerekek különféle szükségleteiről is gondoskodni kellett. A külvilágból érkező hatások azonban nem múltak el, most itt van a háború közelségének az érzete, az infláció, az energiaválság. Napi szinten okoz nyomást, hogy az, amit eddig megengedhettünk magunknak, az belefér-e most. Mi lesz, ha elveszítjük az állásunkat, nem kell-e holnap valami még rosszabbal szembe néznünk.


A kint és a bent


A külvilágból érkező nyomás aztán nem egyszerűen ránk van hatással, hanem a párkapcsolatunkra is. Ha valaki elveszíti az állását, ez felborítja a korábbi családi egyensúlyt, de önmagában már az is, ha ugyanaz az összeg nem elég arra, amire korábban elég volt. Ennek a helyzetnek a feszültsége megjelenik majd a beszélgetésekben, az elejtett szavakban, a hanghordozásban, amit a gyerek – nem tudatosan ugyan – de érzékel. Pontosan nem fogja érteni a helyzetet, ezért a hiányzó darabkákat a képzeletéből rakja majd össze, csakhogy a képzeletében gyakorta sokkal vészterhesebbre színezi a helyzetet, mint amilyen az valójában. Ez egyrészt ebből a meg nem értésből származik, másrészt abból, hogy „mindenhatónak” hiszi magát, (ami teljesen normális ebben az életkorban). A mindenhatóság azonban inkább terhet jelent, mert önmagát okolja majd a nehézségekért, (például azt gondolja, hogy “biztos miattam veszekednek a szüleim, mert rossz vagyok”) ami olyan felelősséget tesz rá, ami értelemszerűen túl nagy terhet jelent.


A megoldás


A megoldás azért nem egyszerű, mert ezek a folyamatok egyediek, minden családban másképp zajlanak, más történik, és más érzéseket, gondolatokat társítanak a családtagok hozzájuk, és mást gondolnak arról, hogy ki a hibás. Holott gyakorta senki sem „hibás”, mert a hiba nem köthető egyvalakihez, inkább ahhoz a folyamathoz, amiben egymáshoz kapcsolódunk. Amikor a család, a pár megérti ezt a folyamatot, lehetőséget kap arra, hogy más irányt szabjon a kimenetelének, és ezzel eljusson a saját rá szabott megoldásáig.
Keressen, ha ebben a folyamatban segítséget szeretne kapni:

Rist Lilla
család- és párterapeuta:
tel: 06 30 268 7449
e-mail: r.lilla3@gmail.com

Beküldve:

Válásterápia

Mit is jelent a válásterápia? Akkor is szükség lehet a párnak segítségre, ha már eldöntötték, hogy elválnak. Ennek több oka is van, az első, hogy nagyon ritka, hogy ez a döntés mindkét félben egyformán, egyszerre születik meg. Mert annak belátása, hogy a kapcsolat visszafordíthatatlanul megromlott, hosszadalmas folyamat. Miután ez megtörtént, abban is rendet kell valahogy tenni, hogy megértsük, mi vezetett a kapcsolat sikertelenségéhez.

Miért van szükség válásterápiára?

Valójában minden párnak szüksége van arra, hogy megértse, mi történt velük. Ez azért elengedhetetlenül fontos, mert csak így van mód arra, hogy újra a kezükbe vegyék az irányítást, és ne kövessék el ugyanazokat a hibákat legközelebb. Ennek feldolgozása, megdolgozása nélkül nem történik meg a válás lélektani értelemben. Ilyen esetben nagyon nehezen fogunk újra kapcsolódni máshoz, könnyen lehet, hogy olyan sérüléseket szenvedtünk el, amelyeket később is hordozunk. Ha nem értjük meg ezeket, akkor ez megakadályozhatja, hogy esélyünk legyen egy olyan kapcsolatra, amelyben valóban boldogok lehetünk.

Válásterápia a gyerekekért

Nem csak önmagunk, hanem a gyerekeink miatt is fontos, hogy volt házastársunkkal, párunkkal, gyerekeink apjával/anyjával békében éljünk. Ha ez nem történik meg, akkor ennek a gyerekek isszák meg a levét, hiszen ők maradnak a kapocs a pár tagjai között. Amíg a szüleik rajtuk veszekednek, ez félreérthetetlenül jelzi azt, hogy a szülők lélektani értelemben nem zárták le a kapcsolatot, nem váltak el. Ez elhúzódó váláshoz vezet, a gyerekek személyiségének torzulásához, amelynek többgenerációs hatása is lesz. Ha nem is hetedíziglen, de harmadíziglen biztosan.

A válásterápia megértés és megbékélést hozhat

A válásterápiás folyamat mindössze hét-nyolc ülést vesz igénybe. Ennyi idő alatt a pár mindkét tagja ránézhet arra, ami a kapcsolatuk alatt történt, megértheti a saját és a másik szerepét és felelősségét. Ennek a megértési folyamatnak a hozadéka az lehet, hogy a kiszolgáltatottság érzése csökken. Ha ugyanis tudjuk, mit rontottunk el, esélyünk van arra, hogy máskor másképp csináljuk. Másképp láthatjuk a másik szerepét, motivációit is, ami megértést és megbékélést hozhat.

Ha szeretne válásterápiára jelentkezni, írjon vagy hívjon!

Rist Lilla, tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Beküldve:

A házasság eredete (2.rész)

Házasság a vagyonért és az öröklésért

 Az első írásos emlékek a házasságról az i.e. 3. évezredből maradtak ránk, és mire eljutottunk a civilizációnak erre a fokára, addigra a házasság már intézményesült férfi-női kapcsolattá vált. Ez az írásos emlék a mezopotámiai Úr városából származó kőtáblán maradt ránk, amelyen egy lányos apa írta össze a házassággal kapcsolatos kiadásait. Pusztán ebből a tényből is sejthető, hogy a házasság örömszerző, érzelmi-kiegyensúlyozó vagy épp szexuális szerepe kevéssé volt hangsúlyos. Sokkal „nagyobb” feladata volt! A vagyonról, a társadalmi kapcsolatok újraszervezéséről szólt elsősorban.  A sokat idézett kőtábláról tudjuk, hogy a jegyespár házasságát  egy hosszú udvariassági szertartássorozat előzte meg, ez kezdődött azzal, hogy az apa megajándékozta a vőlegényt, ezután folytatódott azzal, hogy a szülők szerződését a templomban hivatalossá tették, majd udvariassági látogatások sora kezdődött el, és végül egyfajta előházasságként a menyasszony a vőlegény családjához költözött. Mivel ez gyakran a lányok igen fiatal korában történt, ezért a házasság gyakorlatilag csak akkor vált hivatalossá, ha azt a pár elhálta. A lány jegyajándékot vitt magával, ami biztosította korábbi jóllétét. A kőtábláról tudjuk, hogy mindez igen sok pénzbe került mind a menyasszony mind pedig a vőlegény családjának. A házasságot körülvevő szokások tehát sokkal inkább kifelé, a társadalom számára bírtak jelentőséggel. A házasság már nem magáról a párról szólt, nem az ő érzéseikről, hanem a vagyonról és a társadalmi státuszról.

https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2013/02/okor_2012_3_nyomdanak_018.pdf

A házassághoz szigorú törvények kapcsolódtak, amelyek másféle szabályokat róttak a férfiakra és a nőkre. Mezopotámiában például a törvény szabályozta, hogy a férfi ágyasokat tarthat abban az esetben, ha a nő beteg vagy meddő.  Magasabb társadalmi osztályokban több feleséget is tarthattak, de ilyenkor a házasság főképp politikai célokat szolgált, és a mellék-feleségek jogállását szigorúan rendezték a viták elkerülése végett. De az alsóbb társadalmi csoportokban inkább a monogámia volt általános, a sok feleség mindig sok pénzbe is került…

Az ókori kultúrák többségében a Közel-Keleten és a Földközi-tenger vidékén a családfőnek jogában állt eladni  a gyermekét, vagy meggyilkolni a feleségét, ha házasságtörésen érte. Vagyis a feleség nem partner volt, sokkal inkább tulajdon, ez magyarázza, hogy nem csak a házasságtörő nőt, de a más feleségét megerőszakoló férfit is nagyon szigorúan büntették. Miközben a férj házasságtörése nem számított bűnnek. Mindez Egyiptomban is így volt, pedig ott a nők helyzete kedvezőbb volt, mint a többi kultúrában, például szabadon rendelkeztek vagyonukkal, a férj halála esetén a vagyon egyharmad része törvényesen megillette őket az örökségből.

De hogy jutottunk idáig?

Hogy milyenek lehettek az írásbeliség előtti kultúrák, hogyan éltek az emberek az őskorban, arról a hagyományos, természeti népek megfigyeléséből van némi fogalmunk. Az ausztrál Elkin, a sidney-i egyetem antropológus professzora például 1927-től haláláig, 1979-ig kutatta az ausztrál bennszülöttek életét. Ők tipikusan olyan vadászó-gyűjtögető népcsoport voltak, akik megőrizték hagyományos kultúrájukat.  A róluk szóló könyvében Elkin azt írja, hogy a család a társadalmuk legfontosabb egysége, még akkor is, ha a férj és a feleség közötti kapcsolat kevésbé szoros, mint napjainkban. Ez azt jelenti, hogy a házasság nem egy életre szól, sok asszony két vagy több férfi felesége lesz egymást követően, és az is szokás, hogy a férj ideiglenesen kölcsönadja vagy másikra cseréli feleségét. Az ausztrál bennszülöttek nagycsaládokban, hordákban éltek, ahol a rokonsági kapcsolatok jelentették az emberek közötti legfontosabb kötőelemet. Az olyan hordákat, amelyekben nem voltak rokonaik, ellenségesnek, félelmetesnek tekintették. Egy hordából a vérfertőzés elkerülése érdekében, nem házasodhattak, ezért a törzshöz tartozó, de más hordákból választottak maguknak társat, és többnyire a nők költöztek férjük családjához.  A családoknak nem volt önálló vagyonuk vagy tulajdonuk, minden a közösségé. Az ausztrál bennszülöttek azért sem tudtak sokáig beilleszkedni a hódítók kultúrájába, mert nem értették a magántulajdon fogalmát. Ha pénzt kerestek, nem magukra, vagy a családjukra költötték, hanem szétosztogatták a közösség tagjai között. Kultúrájukban  a rokonsági és más egyéb törvények szabták meg a házasodási szokásokat, amelyek aztán meghatározták a gyermekek társadalmi státuszát, de a vagyonnak ezen a fejlettségi szinten még nem volt szerepe.

https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/eletmodtortenet-oskor-es-okor/a-vadasz-kulturak/egy-vadaszkultura-forras-alapjan-az-ausztraliai-bennszulottek

Még szabad a szex

A Trobriand-szigetek lakói már foglalkoztak földműveléssel, mégsem jelentett számukra sem túl sokat a vagyon. Ha többletet termeltek valamiből, akkor azt hagyták egyszerűen megrohadni. Mégis, az a gazda, aki sokat termelt valamiből, az nagy dicsőséget szerzett. A nagycsalád számukra is legalább annyira fontos volt, mint az ausztrál bennszülötteknél, és az is sokatmondó, hogy a rokonságot anyai ágon tartották számon. Úgy gondolták, hogy igazi rokoni kötelék csak az anyával és annak családjával van. A fiúgyermekek nevelésének feladata pedig az anya fiútestvérére hárult. Mindezt  Bronislaw Malinowski lengyel származású angol kultúrantropológus vetette papírra A Trobriand-szigetek lakói című könyvében.

Talán azért volt ez így, hogy a rokonság csak anyai ágán számított, mert az apa kiléte nem volt annyira biztos vagy fontos. Malinowski így fogalmaz:

A szüzesség ismeretlen erény errefelé. Hihetetlenül korán avatják be a lányokat a szexuális életbe, és számos, még gyermekinek tűnő játék sem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Ahogy felnőnek, válogatás nélküli szabad szerelmet élnek, amely fokozatosan fejlődik tartósabb kapcsolatokká, s ezek egyike aztán házassággal végződik. Mielőtt azonban ez bekövetkezne, a házasulatlan lányokat a közvélemény egészen szabadoknak tekinti; tehetnek, amit akarnak, és még szertartásos egyezmény is van arra, hogy egy falu lányai csapatban átmenjenek valamely más faluba, ahol nyilvánosan felsorakoznak megtekintésre, és mindegyiket kiválasztja egy-egy ottani fiú, aki vele akar tölteni egy éjszakát.

A házasság alig áll kapcsolatban bármilyen nyilvános vagy zárt körű rítussal vagy szertartással. A nő egyszerűen férjéhez költözik, később egy sor ajándékot cserélnek, amit azonban semmiképpen sem lehet úgy felfogni, mint vételárat a feleségért. Tény, hogy a trobriandi házasság legfontosabb jegye az, hogy a feleség családjának hozzá kell járulnia – méghozzá tekintélyes mértékben – a lányuk háztartásához, és hogy mindenféle szolgálatot kell teljesíteniük a férjnek. Az asszonytól házasélete során elvárják, hogy hű maradjon, ezt a szabályt azonban nem tartják be szigorúan, és nem torolják meg a megszegését. Minden más szempontból a nő nagymértékben független marad, és férjének jól és kíméletesen kell bánnia vele.

Vagyis a hűség már megjelenik mint követendő magatartás, de a megszegése még egyáltalán nem jár megtorlással. A nők társadalmi státusza sem kisebb, mint a férfiaké, vannak olyan területei az életnek, amelyekben ők döntenek, és fontos vallási rituálékban is szerepet játszanak. A nők alacsonyabb társadalmi státusza csak később következik be. Mire kialakulnak a nagy folyamvölgy kultúrák Egyiptomban és Mezopotámiában, akkorra már a nők többsége vagy az apjuk vagy a férjük tulajdonának számít. Voltak persze különleges jogállású nők, például a hetérák a görögöknél, vagy a papnők Mezopotámiában, de ez semmiképpen sem volt általános, és státuszuk a házasság történetét sem érinti.

https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/eletmodtortenet-oskor-es-okor/a-korai-termelok/egy-korai-termelo-kultura-forras-alapjan-a-trobriand-szigetek-lakoi

Házasság és szüzesség

Az ókori görögöknél tovább szigorodtak a szabályok, legalábbis ami a nőket illeti. A házasság előtt tilos volt a szexuális élet, a menyasszonyt szüzességének megőrzésére kötelezték. A férfiak szexuális életét azonban nem korlátozták, a házasság előtt sem volt tilos számukra a szerelem, és a házasságkötés után is tarthattak ágyasokat, és rabszolganőket. Homérosz Iliásza például arról (is) tanúskodik, hogy a szép rabszolganők gyakorta fontosabbak voltak feleségeiknél. A házasság a vagyon továbböröklése szempontjából volt igazán lényeges. Mert azt csak a törvényes házasságból származó gyerekek örökölhették.

A nagycsalád ekkorra már nem létezett, vagy felbomlóban volt, a nukleáris család megjelenése pedig a magántulajdon egyre hangsúlyosabb megjelenésével kapcsolódott össze. A felhalmozott vagyont ugyanis, csak így lehetett egyben tartani. Mi is lett volna vele, ha szét kell osztani a nagycsaládban, ahogy az ausztrál bennszülötteknél volt szokás!

http://www2.szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon.php?id=406

https://mult-kor.hu/erosz-jatszmai—hazaselet-es-szexualitas-az-okori-gorogorszagban-20151109?pIdx=2

Hasonló volt a helyzet az ókori Rómában, bár sok tekintetben a házasság nem volt annyira szilárd intézmény. Létezett ugyanis egy lazább változata, amikor a felek egyszerűen egymáshoz költöztek esküvő nélkül. Egy év elteltével azonban jogilag már ezt is házasságnak tekintették, de nem vonatkoztak rá olyan szigorú szabályok, mint arra a házasságra, amit szertartással, lakomával is megerősítettek. A köztársaság-kori Róma pedig lehetőséget adott a válásra is, amit a férfi és a nő is kezdeményezhetett. Igaz válásnál is a férfiak voltak előnyben, a nők a gyerekeikkel való kapcsolatot kockáztatták ezzel, a római jog ugyanis őket az apának ítélte. Ez alól csak akkor tettek kivételt, ha az apának úgy volt jobb, ha a gyerek az anyánál marad.

https://mult-kor.hu/het-meglepo-teny-a-romai-nokrol-20191216?pIdx=3

Házasság – nem egyenlő jogokkal

A házassági szokások és törvények területenként és koronként elég nagy változatosságot mutatnak, de az látszik, hogy az irány a monogámia, nemenként különböző normákkal, és a férfiaknak adott nagyobb szabadsággal, és a nők társadalmi státuszának fokozatos gyengülésével. A válás sem volt elképzelhetetlen, még az ókori Mezopotámiában is el lehetett válni, igaz, ez a nők számára társadalmi kitaszítottsággal és megbélyegzéssel járt együtt. Ők akkor válhattak el, ha bizonyítani tudták, hogy férjük nem tesz eleget házastársi kötelezettségüknek vagy ha bántalmazza őket. Meg kellett gondolniuk, mert a házasságból csak üres kézzel távozhattak.

Míg az ősközösségi társadalmaknál a házasság a rokoni, emberi kapcsolatok fő szervező ereje, és a társadalmi státusz biztosítéka, addig az ókorban a vagyon továbbörökítésének az eszköze, vagy épp a vagyonszerzés egy módja.

Ez nem azt jelenti, hogy akkoriban ne lehettek volna jó házasságok, amelyekben megjelent a szeretet vagy az összetartozás érzése, ez minden bizonnyal akkor is kialakulhatott, ha a frigy a szülők közbenjárásával jött létre. De az is lehet, hogy rosszul sültek el a dolgok és a felek soha nem találtak egymással összhangot. Mégis, mivel a házasságtól nem várták a boldogságot, ahogy a mai ember, ezért talán nem is tulajdonítottak neki akkora jelentőséget.

Bár minden bizonnyal szenvedtek egy boldogtalan kapcsolatban. A görög tragédiákban és komédiákban gyakran megjelenik például a házsártos feleség alakja, aki uralni próbálja férjét. A drámaírók sokszor gúnyolódtak ezzel, kinevettették a papucs férjeket, akik társadalmi státuszuk ellenére otthon hallgatásra voltak ítélve. Ami azt is üzeni számunkra, hogy a párkapcsolati egyensúlyt nem feltétlenül az határozza meg, mi a trend odakint a nagyvilágban.

A válás, akkoriban is ritka volt, de nem is volt egészen lehetetlen. Vagyis a házasság még mindig nem jelentett feltétlenül életre szóló, Isten által szentesített, fel nem bontható közösséget.

Ezt a kereszténység hozta el.

Beküldve:

Gyermek születik – család születik

Bonyodalmak a születés körül

Várandósan nagyon sokan teszik fel maguknak a kérdést, vajon milyen szülő leszek, jó anya leszek? Akarok-e olyan lenni, mint a saját édesanyám? A „várandós” apákban is mocorog ugyanez a kérdés megspékelve azzal a csöppet sem kis feladvánnyal, hogy vajon milyen apának kell lenni a mai korban. Különösen azoknak a férfiaknak lesz nehéz válaszolni erre a kérdésre, akiknek alig volt otthon gyerekkorukban az édesapjuk, mert minden idejüket lekötötte a munka. Gyanítom, hogy azok vannak kevesebben, akiknek ez megadatott, és együtt játszott, barkácsol, focizott velük az édesapjuk, akik látták őket úgy is, hogy szeretetteljesen kapcsolódnak az édesanyjukhoz. Pláne érvényes a kérdés akkor, ha a szülők elváltak, és a most apává váló férfi apja csak vasárnaponként vagy ünnepnaponként volt jelen. Ilyenkor olyasmit kell a férfiaknak kitalálniuk, kiérlelniük magukból, amit saját maguk nem tapasztalhattak meg. Nem lesz könnyű dolguk. Az apák hiánya a most anyává váló lányok számára is veszélyt jelent, hiszen nekik sem lesz mintájuk arra, mi a helye az apának a családban.

Igazi kihívás

A várandósság alatt hatványozott erővel vetődnek fel ezek a kérdések. Előtte, ha meg is fogalmazódtak már, még csak teoretikusak maradhattak. A megszülető gyermek biztos tudatában viszont egészen élessé és konkréttá válnak. A gondolatokat áthatja az az egészen újfajta felismerés, hogy mindennél nagyobb felelősségem van a gyermekem életében, amit senki más nem vállalhat át helyettem. Miközben ez megerősít saját fontosságom és pótolhatatlanságom tudatában, újfajta, szokatlan elvárásokat és terheket is jelent. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezeket a terheket a pár meg tudja-e osztani jóleső érzésekkel kísérve egymással, vagy újabb és újabb feszültségek keletkeznek. Eleinte csak viták alakulnak ki, aztán veszekedés lesz belőlük, majd  végül hallgatás, befelé fordulás, olyan működés, amelyben mindenki végzi a saját anyai és apai teendőit, de egyre nő a távolság!

A családterapeuták elég régóta látják, hogy különösen az első gyermek születése a párkapcsolat számára mekkora kihívást jelent. Nagyon életszerű és természetes kihívás ez, mégsem biztos, hogy anélkül meg tudnánk ugrani, hogy tisztáznánk néhány kérdést. Olykor nem is kellene ehhez sok, csak meg kellene értenünk, hogy ki milyen családból érkezik, mit hoz magával, és miért azt a nevelési stílust támogatja, amit.

A demográfusok adataiból is látszik, hogy a gyermek születése körüli időszak a párkapcsolat működése szempontjából igen bizonytalan kor, sokan ekkor szakítanak. Vagyis akkor veszítik el egymást, amikor a leginkább szükségük volna támogatásra, és akkor, amikor a gyermek számára volna mindennél fontosabb az apjuk és az anyjuk szeretetteljes jelenléte.

Vagyis, épp a megszülető gyermek érdekében volna szükség a párkapcsolat megerősítésére, az erőforrások feltérképezésére, és hatékony konfliktuskezelési technikák megismerésére, elsajátítására. Mindezt akkor volna még érdemes körbejárni, amikor a pár tagjai bizalommal és nyitottan fordulnak egymás felé, amikor még nem uralta el az életüket a stressz.

A születés és a stressz

A gyermek születése ugyanis mindenképpen stresszforrás, még akkor is, ha boldog várakozással fordulnak felé. Méghozzá az egyik legerőteljesebb! Olyasmik történnek majd velünk, amik eddig még soha. És nem csak velünk, hanem a szülőtársunkkal is, aki jobban és rosszabbul is reagálhat erre a stresszhelyzetre, mint mi.

Nézzük meg, mi mindent kell átformálnunk az életünkben, amikor megszületik a gyermekünk:

Gyakorlati szinten

  • Elő kell teremtenünk a gyerekneveléshez szükséges anyagi javakat, meg kell teremtenünk az egzisztenciális feltételeket
  • Át kell alakítanunk az életünket, a napirendünket
  • Le kell mondanunk korábban megszokott tevékenységeink egy részéről, nőknek egy időre a munkájukról, hivatásukról, miközben a férfiakra vár a feladat, hogy a kieső jövedelmet pótolják
  • a gyermek életkorához, szükségletéhez kell igazítanunk minden egyes tevékenységünket, például nem tudunk olvasni, színházba, moziba menni, nem tudunk egyhuzamban nyolc órát aludni, nehezen szervezhetünk találkozót a barátainkkal, speciális körülmények között nyaralhatunk stb.
  • folyamatosan rendelkezésre kell állnunk, szabadság nélkül

Lélektanilag

  • Magunk közé kell engednünk a megszülető gyermeket, be kell fogadni őt, ráadásul úgy, hogy a társunk ne érezze kirekesztettnek magát
  • Ki kell munkálni, milyen szülők leszünk egyenként, és mi együtt
  • Át kell rendeznünk eddigi értékeinket. Ezzel kapcsolatosan meg kell változtatnia a pénz, a karrier helyét, a gyermek és egymás érdekeinek figyelembevételével a család és a párkapcsolat erősítése érdekében,
  • Közös nevelési elveket kell kidolgoznunk
  • Be kell látnunk, hogy a szexuális együttlétek nem jönnek létre maguktól, tenni kell értük   
  • A legnehezebb időszakokban is meg kell teremtenünk a párkapcsolat saját idejét!
  • Az anya és apa szerep mellett meg kell maradnunk nőknek és férfiaknak is!
  • Újra kell formálnunk a gyermek születése pillanatában a nagyszülőkké váló szüleinkkel a kapcsolatot. Meg kell óvnunk a saját családunk határait, értékeit a nagyszülői generációval szemben úgy, hogy közben megőrizzük velük a jó kapcsolatot.
  • Nekünk magunknak is felnőtté kell válnunk a szó igazi, lélektani értelmében

A gyakorlati és lélektani feladatok sokasága áll előttünk.

Jó esetben:

  • harmonikus családból érkezünk, ahol a saját szüleink példáján láttuk, hogy hogyan lehet az esetleges konfliktusokat közösen megoldani, és túljutni a nehézségeken.
  • jó anyai és apai mintákat hozunk magunkkal, amelyekkel azonosulni tudunk,
  • már felnőtté váltunk a gyermek születése előtt, és értjük a felelősségünket,
  • képesek vagyunk párkapcsolati konfliktusainkat feloldani, elrendezni,
  • átbeszéltük, hogy milyen közös értékek szerint neveljük majd  közös gyermekünket

Csakhogy elég kevesen vannak azok, akik mindenből a legjobbat kapták, és ahol valami hiány van, annak nyoma lesz a gyermek születése utáni időkben. Nagyon sok későbbi párkapcsolati konfliktus ered a gyermek születése körüli időszak megoldatlanságaiból, amelyeket akár hosszú-hosszú évekig is tolhatunk magunk előtt, anélkül, hogy értenénk, miért is vagyunk elégedetlenek, morcosak, haragosak. Gyakran ez a válás végső oka is. Ez azt jelenti, hogy a szülőpárok első gyermekük születésének időszakában tehetik a legtöbbet azért, hogy a család egyben maradjon, hogy a gyermek teljes családban nőjön fel.

Azért indítjuk el Horváth Magdolna család- és párterapeuta kolléganőmmel az Életadó párkapcsolat-erősítő szülőcsoportot,

https://www.facebook.com/events/597822101579046?ref=newsfeed

hogy elsősorban nekik segítsünk tudatosan felkészülni a szülői szerepre, úgy, hogy közben megmaradjon a harmonikus párkapcsolat is. Szeretnénk elérni, hogy a csoportban megélt élmények hatására olyan gyógyító folyamatok kezdődjenek, amelyekben ki-ki megértheti, hogy a saját gyerekkorában milyen hiányokat, nehézségeket élt át, illetve milyen pozitív mintái vannak, milyen erőforrások állnak a rendelkezésére. Nem öncélú ez a törekvésünk, azért lehet előremutató, mert csak ennek felismerésével és tudatosításával lehetséges, hogy  az ebből származó tapasztalatokat ki-ki hatékonyan építhesse be saját szülői mintáiba. Úgy hisszük, hogy mindez a párkapcsolatra is jótékonyan hat majd, mert egymás mélyebb megismerése és megértése közben a bizalom és az elköteleződés erősödik, a kapcsolat elmélyül és ellenállóbbá válik a stresszhelyzetekkel szemben.

Életadó – szülőcsoport

A szülőcsoportot ajánljuk mindazoknak a gyermeket tervező, váró vagy kisgyerekes pároknak, akik elkötelezettek egymás iránt, szeretnének tudatosan felkészülni a szülői szerepre, emellett megőrizni a harmonikus párkapcsolatukat, hogy könnyebben birkózzanak meg a bővülő család kihívásaival.
A tréning hat egymást követő vasárnap zajlik majd, az első alkalom október 31-én lesz.Tervezett témák:
1. Ismerkedés, várakozások, problémafelvetések – saját gyermekkori élmények
2. A párkapcsolat története, erősségek és elakadások
3. Mit hoztunk magunkkal? Generációs családi hatások
4. Közös értékek, közös célok
5. Mi minden változik a gyermek születésével? Apai, anyai utak, az elakadások és a félelmek feloldása, veszteségek
6. A konfliktuskezelés hatékony módjaiA tréning gazdagítja, árnyaltabbá teszi a résztvevők ön-és társismeretét, felkészít a realitásokkal való szembenézésre. Az erőforrásaikkal, és korlátaikkal számolni képes párok az új helyzeteket hatékonyabban tudják kezelni. Megtanulják érzelmeiket, elvárásaikat egymásnak kifejezni, ezáltal párkapcsolatuk erősödik, elmélyül.
Játékos, pszichodramatikus, művészetterápiás módszerekkel dolgozzuk fel a családi, párkapcsolati történeteket.A tréninget vezeti: Horváth Magdolna és Rist Lilla család- és párterapeuták
A hat alkalom díja páronként 84 000 Ft
egy főnek: 42 000 Ft
jelentkezni lehet: Rist Lilla
tel: 06 30 268 7449

Beküldve:

Az iskolai bántalmazásról

Nagyon tehetetlennek érezheti magát az a szülő, akinek a gyermeke épp most szenved az iskolai erőszak bármely formájától, különösen akkor, ha az iskolában ehhez nem kap megfelelő segítséget és támogatást. Tragédia is származhat ebből, épp úgy, ahogy abban a baktalórándházi középiskolában, ahol végül öngyilkosságot követett el egy kamasz fiú, mert diáktársai zaklatták.

Azt iskolai erőszak és bántalmazások megállításában óriási szerepe lenne az iskolának, az ott dolgozó pedagógusoknak. Mindannyian tudjuk azonban, hogy milyen erőforráshiánnyal küszködnek az oktatási intézmények, példának két adatot említek, kilencszáz tanulóra alkalmaznak egyetlen egy iskolapszichológust, és kétszáz gyerekre egy pedagógusasszisztenst. Arról a szemléletformáló munkáról nem is beszélve, ami ahhoz szükséges, hogy minden tanár minden kritikus helyzetben a lehető legcélszerűbben reagáljon. Ennek a rendszernek az átalakítása sajnos intézményi hatáskör. Azért sajnos, mert ha épp most szenved a gyermekünk az iskolai bántalmazás bármilyen formájától, akkor szülőként nagyon tehetetlennek érezhetjük magunkat.

https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/
https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/

Azt általánosságban érdemes azért megértenünk, hogy nem lesz mindenki öngyilkos, akit zaklatnak. Ez ugyanis annyira gyakori jelenség, hogy valószínűleg mindenki tudna ilyesmit mesélni a saját diákkorából. Ezzel semmiképpen sem akarom a zaklatás jelentőségét az eseménysorban semmissé tenni. De az biztos, hogy a gyermekkori erőszakos cselekedetek térnyerése, elharapódzása MINDIG a felnőttek felelőssége, a szülőké és a pedagógusoké! Soha nem a gyerekeké. Ők ugyanis  annak a rendszernek a kiszolgáltatottjai, amelyben élnek, ahhoz próbálnak alkalmazkodni, annak a szabályrendszerét teszik magukévá. Az agresszió minden egészséges gyermekben megjelenik, ennek létezik olyan szintje, amely nemhogy nem káros, hanem épp a túlélésünket szolgálja. Hogy hol van az a határ, amikor már az agresszió a másikat veszélyezteti, ennek a megítélése a felnőtt hatásköre. Kényes egyensúlyról van szó, de az biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy a megjelenése veszélyt jelent valakire, vagy valamire, reagálni kell rá. Ez az erőszak megelőzésének első és legfontosabb szabálya, tehát nincs olyan, hogy látom, hogy két gyerek bántja egymást, és hagyom, hogy intézzék el egymás között…

De, mint már említettem, arra nincs ráhatásunk, vagy meglehetősen csekély, hogy az iskolában mi történik, csak a saját hatáskörünkben tevékenykedhetünk.

Szerencsére szülőként is vannak eszközeink, dönthetünk gyermekünk sorsáról, és dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol nem hajlandóak arra, hogy azt a szituációt, amelyben az agresszió született, megértsék és feloldják az ott dolgozó pedagógusok.

Azért nem úgy fogalmazok, hogy dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol ki van téve a gyerek az agressziónak, mert a gyerek, és a gyerekek, mint ahogy mindannyian, állandóan ki vagyunk téve az agressziónak, állandóan létrejöhetnek ilyen szituációk. Vagyis nem az a dolgunk, hogy mindenáron elkerüljük az agressziót, mert ez nem lehetséges, hanem az, hogy megértsük, miért alakul ki, és megtanuljunk rá hatékonyan reagálni.

Most persze, mondhatják, hogy az a gyerek, akit a társai megvernek például, nem nagyon reagál már sehogy. És ez igaz. Viszont az nagyon valószínű, hogy az agressziónak már jóval ezelőtt lehettek jelei, nem a verés aktusa volt az első.  Ráadásul úgy gondolkodunk az agresszióról, annak pusztán két szereplője volna, a bántalmazó, és az áldozat. Holott van még egy nagyon jelentős szereplője, és az az, aki ezt a helyzetet kívülről nézi, látja, tapasztalja. Aki ezt hagyja.

Amikor az agresszió létrejön, akkor mindhárom szereplővel foglalkoznunk kell. Szülőként ez a „foglalkozás” azt kellene, hogy jelentse, hogy figyelünk a gyermekünkre, megfigyeljük, hogy vajon bántalmazó vagy áldozat szerepbe kerül-e gyakrabban. Ha olykor bántalmazó szerepben van, olykor meg az áldozatéban, akkor még nincs nagy baj. A gyerekcsoportokban folyamatosan előfordulnak összeütközések, amelyek magával hozzák az agresszió megjelenését, nem győzöm hangsúlyozni, hogy ennek van egy nagyon természetes szintje, amit semmiképpen nem tekinthetünk kórosnak.

Az viszont igaz, hogy gyerekek ezekben a konfliktushelyzetekben lehetne megtanítanunk arra, hogyan kezeljék a konfliktusaikat. ( És abból tanulják meg, ahogy mi kezeljük! Minket lesnek, ránk figyelnek, tehát első feladatunk, hogy nekünk magunknak legyenek hatékony konfliktusmegoldó technikáink.) Akkor kell aggódnunk, és arra kell figyelnünk, ha a gyermekünk beleragad valamelyik szerepbe, és MINDIG ő az áldozat, vagy MINDIG ő az agresszor. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek akkor is segítségre szorul, ha ő az agresszor, és akkor is, ha ő az áldozat. Az áldozatra mindenki egyértelműen együttérzéssel gondol, és ösztönösen segítünk neki, a baj az, hogy többnyire ez azt is jelenti, hogy azt gondoljuk, vele ebben a helyzetben minden rendben van, hiszen nem ő az agresszor. Az általános gondolkodás az, hogy ilyenkor a bántalmazót megbüntetjük, és ezzel meg is oldottuk a helyzetet.

Sajnos azonban ez nem elég, mert szülőként meg kell értenünk a teljes szituációt, azt, hogy mi az agresszió története,  mi előzte meg, mi váltotta ki. Épp így fel kell tárnunk, hogy miért szorul bele a gyermekünk gyakran az áldozat szerepébe, és ha ezt tapasztaljuk, akkor hatékonyan segítenünk kell neki abban, hogy ebből ki tudjon lépni.  (ahogy az agresszor a bántalmazó szerepéből) Ebben nem feltétlenül az iskolaváltás a megoldás, hanem a gyermek megerősítése, személyiségének fejlesztése.

A családi rendszer működéséből is származhat az, hogy egy gyerek gyakran az agresszor vagy az áldozat szerepébe szorul. Ilyen lehet például:

–   ha gyakran találkozik otthon erőszakkal, ha azt tapasztalja, hogy a konfliktusokat a felnőttek így oldják meg. Ha nem lát erre más példát, akkor ő is ezt a megoldást fogja választani, vagyis vagy üt, vagy tűr… Attól függően, melyik szerepet választó családtagjával azonosul!

–  A családban olyan feszültségek jelentkeznek, amelyet a gyerek tombol ki magából vagy vezet le. Sokkal gyakoribb jelenség ez, mint gondolnánk, ugyanis a gyerek a kimondatlan feszültségeket is érzi a felnőttek viselkedéséből, és ez benne robbanásig feszülő érzéseket fog kelteni, hiszen a szülei jól léte, a saját jól létével kapcsolódik össze. A szülőpár megoldhatatlan, vagy annak tűnő párkapcsolati problémáit is érzékelni fogja, de a válási nehézségeket és az e körül kibontakozó harcokat mindenképpen.

–  Testvérkonfliktus is állhat a háttérben, ami már az anya várandóssága alatt is megjelenhet

A gyermek egyéni problémái is megjelenhetnek ezekben a helyzetekben, például valamilyen tanulási nehézség, disz-es problémák, hiperaktivitás, autizmus stb. Olyan egyedi tulajdonságok is, amelyek mentén őt csúfolják, ez akár apróság is lehet, például a kövérség, vagy a szemüvegesség

Egyéb társadalmi szintű problémák is állhatnak a háttérben, például ha az anya egyedül tartja el a gyerekeit, rengeteget dolgozik, és nincs lehetősége arra, hogy elég időt, figyelmet fordítson a gyerekeire

Beteg családtag ápolása, szegénység, munkanélküliség, szegregáció, kisebbségi lét, és más egzisztenciális problémák, amelyek olyan feszültséget szülnek, amelyeket a család önmagában nem képes megoldani.

Mit tehetünk?

Legyünk tisztában gyermekünk sérülékenységével, nehézséget okozó tulajdonságaival, és segítsük őket ennek leküzdésében!

Legyünk annyira jó kapcsolatban a gyermekünkkel, hogy megossza velünk a problémáit!

Tanuljunk konfliktuskezelő technikákat

Oldjuk meg feszültséget keltő családi, párkapcsolati problémáinkat!

Kérjünk családunkra szabott segítséget annak megfelelően, hogy milyen jellegű a problémánk, egyéni, családi, vagy anyagi, egzisztenciális!

Beküldve:

Dodó – az igazi elkerülő

Árva korunkban

Kazuo Ishiguro japán származású brit író regényében találkoztam Dodóval. Chirstopher Banks  gyerekkori beceneve Dodó, az édesanyja nevezte így, akihez nagyon szoros, bensőséges kötelék fűzi. A regény az Árva korunkban címet viseli, és egyáltalán nem tűnik (elsőre) mélylélektani vagy pszichologizáló alkotásnak. Nagyon is fordulatos a cselekmény, egzotikus a helyszín, hiszen Sanghajban vagyunk épp a második világháború kitörése előtt. A brit család a Nemzetközi Enkláve védelme alatt él, de vagyonát nem épp tisztességes módon szerzi, a cég, amelynél Dodó apja dolgozik, ópiumkereskedéssel foglalkozik. Az anya mélységesen elítéli ezt, keresztényietlennek találja, hogy úgy jutnak extra haszonhoz, hogy emberek mennek benne tönkre. Mozgalmat indít, hogy Kínában az ópiumkereskedés büntethető legyen.

Mindez csak lassan, Dodó gyermeki szűrőjén keresztül derül ki, homályos sejtések közepette. És talán nem is derül ki minden, de az igen, hogy az anyja és az apja nem egy ügyön dolgozik, hogy a szülei szemben állnak egymással.

A regényben ez nem jelenik meg túl nagy hangsúllyal, csak messziről figyeljük a felnőttek felnőttes világát, épp úgy, ahogy egy gyermek valóban érzékelheti ezt. Sokkal fontosabb japán barátja, Akira, akivel együtt szövögetik furcsa fantáziavilágukat egyik cselédjük élete köré. A cseléd emberi kézfejeket gyűjt, képzelik, amelyek furcsa pókokká változnak, úgy hiszik, tele van vele a szobája. Mintha az a megfoghatatlan szorongás, ami az életüket áthatja, itt, ebben a horrosztikus képzelgésben öltene testet.

Nem mintha teljesen hiányoznának az életéből a szép pillanatok.  Az anyja mindig szakít időt rá, hintáznak együtt, énekelnek, képesek önfeledten játszani. Az apja azonban mindig a dolgozószobájában van, alig látják.

Aztán egy nap egészen eltűnik, a történetnek ennek a pontján az derül ki, hogy emberrablás áldozata lesz.

Aztán, kis idő múlva az anyja is erre a sorsra jut, de még annyi magyarázatot sem kapunk, mint az apja eltűnésére. Dodó mégsem esik kétségbe, tartja  magát, mintha nem volna semmi baj. (Épp úgy, ahogy az elkerülő típusúak egyébként.) Angliába kerül, gazdag nagynénje biztosítja a taníttatását, és Dodó, aki már lassan Christopher Banks, és felnőtt férfi, egy különös pályát választ magának. Mesterdetektív lesz. A küldetése és a hivatása egyben, hogy bűnügyeket göngyölítsen fel, és nehéz elkerülni azt gondolatot, hogy ebben a választásában megjelenik az anyja erkölcsössége, és az a mindenekfeletti vágy, hogy megtalálja a szüleit, és leleplezze, megbüntesse az emberrablókat. Valahogy így tud kapcsolódni önmagához, és ezáltal a hivatás által kapcsolódik a szüleihez.

Mert még azok is vágynak a kapcsolódásra, akik elkerülik őket. És Dodó elkerüli.

Ha elolvassák a regényt, akkor látni fogják, hogy mindannyiszor, ahányszor erre lehetősége kínálkozna, másképp dönt, vagy „véletlenül” másképp alakul. Elkerüli a kapcsolódást a szerelemben és nem vállalja végül a barátságban sem. És amikor a regény végén kiderül, mi is történt valójában a szüleivel, nem az első dolga lesz, hogy a szálakat rendezze. Talán ez a legmegdöbbentőbb a végén. És olvasóként itt kezdünk el homályos sejtéseink után, elgondolkodni azon, hogy mit is olvasunk tulajdonképpen. Hogy a történet, amit olvasunk, valamiképp másodlagos.

Mindig elcsodálkozom, mennyi mindent tudnak az írók az emberi lélek működéséről. Kazuo Ishiguro például nagyon pontosan ábrázolja, milyen életsrtatégiával él az elkerülő kötődésű ember, tudja a történetét, hogy a szülei nem lehettek boldogok, tudja, hogy mély traumát kellett átélnie, amelynek során elvesztette a hitét abban, hogy a világ biztonságos hely. Választott pályájában ennek a biztonságnak a helyreállítására törekszik, de a saját életében igazi kapcsolat kiépítésére képtelen. Mert kerüli a bensőséges kapcsolatokat, nem fogadja el erre azokat a lehetőségeket sem, amelyeket az élet tálcán kínál fel számára. Azt hiszi, a szeretet feltételekhez kötött.

De nem csak ezeket tudja az író , tud valami mást is, ami nem annyira egyértelmű, és ami engem elgondolkodásra késztet. A pszichológia szerint ugyanis kötődési stílusunk életünk első éveiben alakul ki, és főképp az anyai gondoskodás milyenségéhez kapcsolható. Kötődési stílusunk alapvetően nem változik, bár némiképp (mindig) módosítható. Ha Dodót ebből a szempontból figyeljük, akkor az életének rendben kellene lennie, hiszen az anyjával való kapcsolata nagyjából rendben van.  Szeretetteljes, bensőséges, támogató viszonyban vannak egymással.

Az édesapjával azonban szinte semmilyen kapcsolatban nincs! Ennek a viszonynak a jelentőségét a kötődési stílusunk kialakulásában kevéssé szokták hangsúlyozni a szakemberek. És ez az egyik, amit megmutat nekünk Kazuo Ishiguro, hogy ennek a dolgozószobai létezésnek súlyos nyoma van Dodó személyiségében.

És még valamit megmutat, azt hogy a szülők egymáshoz való viszonyának is nyoma van, az ő ellentétük sem fedhető el, tagadható le, még ha próbálkoznak is ezzel. A gyermek mindig benne van a kapcsolatok bonyolult szövedékében és nem titkolható el előle, hogy a szülők hogyan élnek, mit tesznek egymással. Mindenekfelett pedig ennek nyoma lesz a gyermek személyiségében.

A korai évek persze, kétszeres nyomatékkal számítanak, de mindent átszínezhet, módosíthat az, ami utána történik, és ami legalább ennyire fontos. Legalábbis az író szerint, amit persze semmiféle tudományos bizonyítékkal nem támaszt alá, hiszen ez egy regény. Ő csak elmeséli Dodó történetét.

Ma már vannak modelljeink az emberi lélek, a személyiség leírására, aminek alapján elemezhetünk akár egy regényhőst is. A pszichológia sok mindenre választ adott, és segít megérteni a motivációnkat. A regényírók azonban, amikor leírnak egy történetet, mintha kísérleteznének az emberi lélekkel, képzeletben, és ezzel olyasmire is rálátnak, amire a lélektan még nem.

Mert a kötődési stílusunkat sokszor kutatták már, de azt, hogy ebben milyen szerepe van az édesapánkkal való kapcsolatunknak, és milyen szerepe van annak, hogy a szüleink hogyan kötődtek egymáshoz, arra csak Kazuo Ishiguro végzett „kísérletet”.

Családteraputaként persze tudjuk, magam is látom, hogy milyen következményei vannak az elkerülő kötődésnek a párkapcsolatban, (akármi miatt alakult is ki ez), hogy milyen démonokkal küzdenek azok, akiknek valami hasonló életélmény jutott, mint Dodónak. Az ő esete persze, mondhatjuk, hogy extrém, eltúlzott, legalábbis, ami az emberrablást és a szülők teljes eltűnését illeti. De még erre sem mondanám, hogy ilyesmi nem történik meg a hétköznapi életünkben, a mi kis magyar valóságunkban. A saját praxisomban is találkoztam olyanokkal, akiket elvették az édes szüleiktől, vagy maguk a szülők vetették ki őket a családból. Állami gondozásban vagy nevelőszülőkkel nőttek fel, és alapélményük, hogy minden kifordulhat a sarkából egyik pillanatról a másikra. Hogy el lehet veszíteni azt, ami a legfontosabb.

De kevésbé extrém helyzetek is lehetnek, amikor az anya például depressziós lesz a gyermek nevelésének egyik szakaszában, és képtelen lesz figyelni a kicsi igényeire. Vagy itt van az az eset, ami viszont számtalanszor megesik, hogy a szülők azért nem tudnak a gyerekre koncentrálni, mert olyan mély kapcsolati válságban vannak, hogy erre egyáltalán nincs érzelmi lehetőségük! Egyszerűen képtelenek rá.

Az eredmény persze nem túl biztató, mert mindennek a vége a gyermek szorongása lesz, és a félelem a kapcsolatoktól, félelem attól, hogy akit szeretünk, az egyszerre elmegy, eltűnik, elhagy, elrabolják. Ezt végső soron tudjuk, nem véletlenül írom ezeket a sorokat. A kötődés-elmélet szerint, azok, akiknek nem sikerült biztonságosan kötődniük a szüleikhez, kétféleképpen reagálhatnak, vagy kapaszkodnak a kapcsolatokba, szinte foggal-körömmel, és kétségbeesnek, ha a másik kicsit is távolodni próbál. Ők a szorongóak. A másik típus az elkerülők típusa, ők többnyire meg sem próbálkoznak a kapcsolattal, mert nem kockáztatnak, nehezen vagy egyáltalán nem köteleződnek el, és ha mégis, mindig távolságtartóak maradnak. A vitákból kivonulnak, a konfliktusokat egyáltalán nem akarják felvállalni. Nekik az az alapélményük, hogy nem szabad/lehet/érdemes kötődni senkihez, mert akikhez kötődnének, azokat elveszítik!

Talán megjegyeztem már korábban is, hogy a család minősége a párkapcsolat minősége. Hogy a jól működő család alapja a jól működő párkapcsolat. Ez a talapzat. Ha jól működő családot szeretnénk, akkor gondozni, ápolni, táplálni kell a párkapcsolatunkat, időt kell rá szánni, mert nem működik perpetuum mobile-ként. Erre Kazuo Ishiguro most újra ráébresztett.

Beküldve:

Majd elválunk karácsony után

A karácsonyt még kibírjuk együtt, mondják ilyenkor sokan, mert a válás különösen rémisztő a karácsony fényei alatt. Egész pontosan az a rémisztő, hogy nem felelünk meg annak az idealisztikus képnek, ami bennünk él a tökéletes családról, és most azzal kell szembesülnünk a kapcsolat kudarcában, hogy ezt nem sikerült megközelítenünk sem, sőt a családot, mint illúziót is el kell gyászolnunk. Nagyon sokan érzik azt, hogy bármennyire is rosszul működik már a kapcsolatuk, a házasságuk, még kibírják együtt, karácsonyig nem veszíthetik el, így elhalasztják a döntést a kapcsolatról addig, amíg véget nem ér az év végi felhajtás.

A karácsony ma is az egyik legnagyobb ünnepünk, és rengeteg elvárás, szokás, hagyomány kapcsolódik hozzá. A nem keresztény emberek számára is igen fontos családi ünnep, aminek a szimbolikájában, és a hagyományaiban is az összetartozás és a szeretet jelenik meg. Olyasmit ünneplünk ilyenkor, ami egyetemes, vallástól független érték, mert emberi létezésünkben valóban a legfontosabbat ünnepeljük, azt a fajta kötődést, ami benntart minket a világban, reménnyel tölt el és hitet ad a legsötétebb napjaiban is az évnek.   

Bármennyire is eltávolodtunk már a saját ideáinktól, és próbáljuk racionálisan látni a helyzetünket, vagy egyenesen a cinikus távolságtartás állapotába kerültünk, a szenteste magánya senkit sem tölt el örömmel. A családról alkotott képünk, eszményeink elég jelentős mértékben a „szent családból” eredeztethetőek. A Kisjézus születése, az a fajta bensőséges kapcsolódás, ahogy az édesanyja a karjaiban tartja és szoptatja, a legmélyebb vágyainkat jeleníti meg, a teljes odafordulást, a feltétel nélküli szeretetet, azt a mély, intim, egészen testi szintű összefonódást, amelyben a közelség teljességét élhetjük meg. A karácsony az erre a fajta kötődésre való élethosszig tartó igényünket is megjeleníti, egyáltalán nem csoda, hogy nem szívesen válunk meg tőle.

Épp ezért különösen alkalmas ez az időszak arra, hogy számot vessünk azzal, hogyan is vagyunk jelen a saját családunkban.

Vajon nem valódi élethazugság-e egy olyan családban élni, ahol eredendő vágyaink közül már semmi sem teljesül? Vagy épp ellenkezőleg, a karácsony előtti szakítástól való félelmünk jelzi, hogy nagyon is sokféle kötelék van még közöttünk, amit korai lenne elvágni?

Ahhoz, hogy megértsünk valamit önmagunkból, nagyon hasznos elképzelni egy karácsonyt a válás után. Menjünk csak bele abba az érzésbe, hogy milyen egyedül fát venni, ajándékokat csomagolni, a szülőtársunk nélkül a gyerekekkel a karácsonyfa alatt állni! Milyen nélküle enni a karácsonyi vacsorát, és aztán egyedül bújni ágyba. Milyen reggel egyedül ébredni, és magányosan válaszolni a gyerekek Jézuskával kapcsolatos kérdéseire, vagy egyedül ápolni őket, ha betegek. Milyen egy félig berendezett albérletben ünnepelni, fele akkora pénzből, mint tavaly. Milyen ilyenkor rokonokat fogadni? Ki az, akivel két felnőtt szót válthatunk felnőtt dolgainkról? Van-e olyasvalaki, aki mellettünk áll, és kiknek kell a rosszalló tekintetével szembenéznünk. Vajon a szüleink hogyan fogadják majd a válást? Mit érzünk majd, ha ellenzik? Ki tudunk állni magunkért?

Nézzük csak meg, hogy vajon mit fogunk csinálni a következő hétvégén, amikor a volt házastársunknál lesznek épp a gyerekek és semmilyen feladatot nem adnak? Lesz-e egyáltalán valaki, akit felhívhatunk? Épp azon a napon, amit mindenki a családjának szán?

Megkönnyebbülés lesz ez vagy épphogy átok?

Az a jó, ha nem döntesz hirtelen, ha érlelgeted magadban a válaszokat, és ha kétségeid vannak, akkor inkább nem lépsz. Az érzéseink ugyanis elég különösek, nem mindig tudjuk őket pontosan dekódolni. Azt mondjuk, hogy a gyerekek miatt nem akarunk szakítani karácsony előtt, rájuk vagyunk tekintettel, de valójában mi viselnénk nehezen, ha minden felborulna. Vagy más ürügyeket találunk, például hogy a szüleink miatt nem válunk, akik „belehalnának” a tudatba, vagy a pénz, a ház miatt, amit együtt építettünk…

A kétség, bármire is fogjuk, valójában azt jelzi, valami még ott van abból a kötelékből, ami kialakult közöttünk, és sokkal nehezebben vágható el, mint képzeljük.  

Beküldve:

El fogtok válni? Mit mondj a gyereknek?

Az életed legnehezebb pillanata lesz, amikor elmondod a gyereknek, hogy el fogtok válni. Mégis túl kell rajta esni, nem lehet megúszni, és nem is érdemes. Titkolni, hazudni semmiképp sem szabad, mert a gyerek mindent tud, lát és mindenre figyel. Még arra is, amit te talán észre sem veszel.

A gyerekek, de még a csecsemők is „tudják”, mikor van baj a kapcsolatotokkal, talán már jóval előbb, hogy benned tudatosodna. Persze, a „tudni” szót itt nem szó szerint kell értened, mert  jóval elemibb dologról van szó a tudásnál. Valami ösztönös megérzésről, beleérzésről, valamiről, amit szinte a zsigereinkben élünk át. A gyerek nem „tudja”, hogy mit jelentenek a viták, a konfliktusok, az egymás előtt becsapódó ajtók, csak azzal a szinte testi szintű érzéssel szembesül, hogy baj van.

Legyél megértő a gyerekkel!

A gyerekek stresszként és feszültségként fogják átélni már a válást megelőző helyzetet is, sőt lehetséges, hogy ennek a bizonytalansága sokkal megterhelőbb lesz számukra, mint az a pillanat, amikor már eldőlt, mit hoz a jövő. A bizonytalanság ugyanis mindannyiunk számára a legnehezebben viselhető érzés. Remény és kétségbeesés között vergődünk, és ez ránk és a gyerekekre is igaz. A krízishelyzetnek ez az egyik ismérve, még nem lehet tudni, hová fut ki, hogyan végződik majd. Azért is lesz ez nehéz a gyerek számára különösen, mert bármilyen furcsa, ő is meg akarja majd menteni a kapcsolatot, az apja és az anyja számára örökre egybetartozó, benne egybefonódó egységét. Emiatt nagyon könnyen bevonódik a konfliktusba, vagyis mindent elkövet, hogy a szülei figyelme egymásról rá terelődjön. Ha sír, ha rosszalkodik, ha bepisil, ha a koránál éretlenebbül viselkedik, mind-mind ugyanazt a célt szolgája! Azt, hogy apa és anya ne veszekedjen, rá figyeljen inkább, mert még rossznak lenni is jobb a válás fenyegetésénél!

Nem biztos, hogy rájövünk erre, hiszen gyakran sokkal könnyebb a gyerek rosszaságával szembesülni, mint a saját kapcsolatunk kudarcával. Ilyenkor sokat segíthet az a kérdés, hogy miről kellene a párommal beszélgetnem, ha egy jó tündér hirtelen eltüntetné a gyerekkel kapcsolatos problémákat. Mit kellene tisztáznunk, elrendeznünk, ha hirtelen a gyerek nem hisztizne körülöttünk?

Mondd el a gyerek szintjén!

Ha még nem dőlt el, hogy elváltok-e vagy sem, akkor is érdemes a gyerek életkori sajátosságaira figyelemmel mondani valamit arról, hogy miért is van most köztetek konfliktus, például azt mondhatjátok, hogy apa és anya most valamiben nem ért egyet, és ezért vitáztok egymással. A gyermeki képzelet sokkal ijesztőbb képeket teremt a valóságosnál, ezért fontos, hogy valamiképp magyarázatot adjatok a helyzetre. Az is megnyugtató lehet a számára, hogyha elmesélitek neki, miféle külső segítséget kértetek, vagy azt hogyan próbáljátok valamiképp rendezni a vitát és megoldást találni. Ezzel azt is üzenitek a gyereknek, hogy nincsenek tökéletes kapcsolatok, két ember nem élhet állandó rózsaszín felhőben, de a vitákat el lehet rendezni, van esély a megoldásra.

Ha viszont  már eldöntöttétek, hogy elváltok, akkor érdemes leülni a gyerekkel, vagy a gyerekekkel és KÖZÖSEN elmondani neki/k, hogy el fogtok válni, így döntöttetek. Ti ketten, együtt! Ezzel az egy mondattal nagyon sok későbbi problémát előzhettek meg. Ha ugyanis az egyikőtök „miatt” kell elválni, ő az oka a család szétesésének, akkor óhatatlanul bűnbaknak látja majd a gyerek azt a szülőt. Magatokban is érdemes tisztázni, hogy a kapcsolat sohasem egyvalakin múlik, sohasem egyvalaki hibája, ketten vettetek benne részt, ketten alakítottátok olyanná, amilyenné lett. Pontosan tudom, hogy nagyon ritka, hogy egy ilyen döntés egyforma erővel születik meg mindkét szülőben, gyakran az egyiknek sokkal inkább fáj a válás, mint a másiknak. (Ha te vagy az, érdemes segítséget kérned, mert a válás is gyászfolyamat, amit nem is olyan könnyű feldolgozni.) A gyereknek viszont azt kell éreznie, hogy nem őmiatta történik mindez, nem ő volt a rossz, nem ő tehet róla. A kicsik ugyanis sokáig mindenhatónak gondolják magukat, úgy érzik, körülöttük forog a világ, és ezért olyan felelősséget is magukra vehetnek, ami nem tartozik rájuk. Ahhoz, hogy ezt elkerüld, vállalnod kell a felelősséget a kapcsolatod kudarcáért, hinned kell magadban, hogy a kudarc terhét el fogod bírni magad, nem kell az ő vállára tenned. És ezt a hitet kell közvetítened felé.

Ne szidd, ne okold a másik szülőt!

Ez egy nagyon nehéz kérés, különösen a válás sűrűjében, amikor még nagyon sok fájdalom és sérelem kavarog benned. Csak akkor sikerülhet, ha a gyermekedet nem a magadénak tekinted, hanem olyasvalakinek, akinek mindkettőtökre szüksége van. Elemi szinten kapcsolódik hozzátok, hozzád és a másikhoz, akkor is hordozza három előző generáció epigenetikus történetét, ha soha nem mesélt róla neki senki. Ennek nagyobb ereje van, mint gondolnád, és nem veheted, nem műtheted ki a gyerekedből.

Ő akkor lesz teljes, ha mindkettőtökhöz kapcsolódhat, és általatok kapcsolódik az ősökhöz is, ahhoz az örökséghez, amit az előző generációk hagyományoztak rá genetikusan, és kulturálisan egyaránt. Ha megfosztod a másik szülőtől, elveszti a kapcsolódás lehetőségét, elveszti a lénye egy fontos örökségét, önmaga egy részét, és ezáltal azt az erőt is, amit a másik családrészétől kap vagy kaphatna.

Ez alól csak akkor szabad kivételt tenni, ha a másik szülő bántalmazó volt. Ebben az esetben is jó, ha tarthatja a kapcsolatot a másik szülővel, de csak ellenőrzött körülmények között, egy gyermekjóléti intézmény fennhatósága alatt.  

A bántalmazó kapcsolatokról egy másik cikkemben olvashatsz.

Te dönts, ne a gyerek!

Egész pontosan ti, közösen döntsetek a válást követő élet részleteiről, ne a gyerek! Ti döntsétek el, kinél él, váltottan gondoskodtok róla, vagy alapvetően egyikőtök neveli, mikor van a láthatás, hogyan tartjátok egymással a kapcsolatot szülőpárként, hogyan tartjátok az ünnepeket, a hétvégéket, ki milyen fizetési kötelezettséggel tartozik stb.

A gyerek véleménye fontos lehet, hogy hol szeretne, vagy kinél szeretne élni, amit jó, ha figyelembe vesztek, de nagyon lényeges, hogy erről ne ő hozza meg a döntést, hanem ti. Ez még akkor is fontos, ha már elmúlt tizennégy éves. Ilyen esetben nagyobb súllyal eshet a latba a véleménye, sőt érdemes is ezt tiszteletben tartani, de ne ő mondja meg, hogy márpedig így és így legyen, mert ez olyan súlyú döntés, ami megterheli, később, akár lelkiismeret-furdalást is okozhat, amikor szembesül azzal, hogy egyik vagy másik szülője ellen döntött. Ez egyébként sem olyan kérdés, amit átláthatna teljes egészében, nagyon sok olyan részlet lehet a szülei házasságával kapcsolatban, amit nem ismerhet.

Mi történik, ha ti ketten nem tudtok megállapodni arról, ki nevelje ezután a gyereket? Akkor sokkal hosszabb, és nehezebb út vár rátok. Ennek jogi részleteiről itt olvashatsz:

https://jogaszvilag.hu/napi/a-kulon-elo-szulo-is-szulo-marad-jogokkal-es-kotelezettsegekkel/

Ha a gyerekkel ketten maradtok, sok olyan kérdés kerülhet elő, ami fejtörést okoz számodra. Fontos, hogy ne a gyerekkel oszd meg ezeket a gondjaidat, ne neki meséld el a munkahelyi konfliktusokat, ne vele oszd meg a párkapcsolati kérdéseidet, ne neki sírj, ha megbántott valaki. Mert ő még csak egy gyerek, ne terheld túl, ezek olyan súlyú kérdések, amelyekre minden erejével megpróbál majd jól reagálni, segíteni neked, és épp ez a legnagyobb veszély, mert még nem érett rá. 

Mondd el, mi vár rá!

Az egyik, amit biztosan megtehetsz, hogy elmondod, mi vár rá, elmondod, ki hol fog lakni, hol lesz a szobája, az ágya, a játékai, mikor találkozhat a másik szülővel, hogyan tartjátok majd a kapcsolatot. Biztosítsd arról, hogy továbbra is szereted, és a másik szülő is szereti, nem kell lemondania senkiről. Biztosítsd arról, hogy az elköltöző szülő nem megy el örökre, nem veszíti őt sem el, továbbra is láthatják majd egymást. Minél inkább rendben lévőnek érzed magad is ezt a helyzetet, annál inkább így érzi majd a gyerek is. A kétségeiddel neked van dolgod, nem a gyerekre tartozik.  De ha így van, akkor jobb, ha szembenézel velük, és felkeresel egy pszichológust, vagy egy családterapeutát, aki segít rendet tenni az érzelmek zűrzavarában.

 Itt kereshetsz valóban hozzáértő szakembert:

https://csaladterapia.hu/csaladterapeutat-keres

Beküldve:

Hogyan NE váljunk el válás után!

Előrebocsátom, ez egy kissé ironikus poszt lesz, ami azért lehet így, mert egy ferde tükörben talán jobban megmutatkozik ezeknek a helyzetnek az abszurditása – egész pontosan az, amikor az egymástól már évek óta elvált exházastársak, bár minden erejükkel azt hangoztatják, hogy egyáltalán nem érdekli őket a másik, valójában továbbra is összeköti őket egy nagyon is látható vagy épp láthatatlan kötelék. Az irónia azért is jelenvaló, mert ez az a helyzet, ami biztosan romboló. Rombol a jelenben, és eleve lehetetlenné teszi jövőbeli kapcsolataidat, sőt megmérgezi a gyerekeid életét.

Én persze, pontosan értem, hogy jó okod van erre a rombolásra, hiszen nagyon sokat benyeltél a házasságodban,  a másik annyi mérhetetlen fájdalmat okozott neked, hogy igazán visszakaphat ebből valamit.  Ne fogd vissza tehát magad, had szóljon! Még a végén tényleg újra lehetne kezdeni az életet!

Vegyük tehát most sorra, hogy mit tehetsz azért, hogy egész biztosan NE válj el a válás után sem. Ennek nagyon sok módozata van, számtalan lehetőség áll rendelkezésedre, nem is tudom, képes vagyok-e felsorolni az összeset.

  1. Ne add be a válókeresetet, csak költözz el!

Rafinált módszer, csak kifinomultaknak! Nagyon jó arra, hogy megkíméld magad és házastársadat a válás kellemetlenségeitől. Óriási előnye, hogy nem kell a bírósággal kínlódnotok, végigjárnotok a bürokrácia útvesztőit, a gyerekek továbbra is a gyerekeid maradnak, akkor láthatod őket, amikor csak akarod, mert talán még a lakáskulcsot is megtartod, és mivel mindent meg tudtok európai módon beszélni egymással, ezért nincs is miről beszélni. További előnye, hogy sikeresen akadályozza meg volt házastársad mindennemű újítási kísérletét, nem tud elköltözni, nem tud újraházasodni, és esetleges új gyerekei is a te családod részei lesznek. Az igaz, hogy ugyanezek rád is érvényesek, de sebaj, a lényeg, hogy senki ne legyen boldog!

2. Ne költözz el, csak add be a válókeresetet!

Ez drasztikusabb és gyakoribb változat, állandó jelenléteddel továbbra is kontrollálhatod  volt házastársadat, beszólhatsz neki, veszekedhetsz vele, továbbra is korlátlanul élhetsz szülői jogaiddal, nem kell a gyerekektől elszakadnod, és szidhatod volt, vagy épp válófélben lévő házastársad pocsék gyereknevelési módszereit. Sikeresen akadályozhatod meg az exed mindennemű kicsapongásait, lévén hogy folyamatosan jelen vagy a lakásban, ő biztosan nem fogadhatja sem a barátait, sem új partnereit. Megőrizhetitek a teljes család látszatát, ennek nagyon izgalmas előnye, hogy az exedet senki sem fogja sajnálni a tönkrement kapcsolat miatt. Sőt, élvezheted a közös háztartás minden előnyét, nem kell albérletre sem költened, és egyáltalán – ez a legolcsóbb megoldás, nem igaz? Meg egyébként sem tudnál elköltözni, mert ugye az a fránya ingatlanpiac…

Érezheted persze úgy olykor, hogy ez azért kicsit megterhelő számodra, de szerintem te is pontosan érzed, hogy a másiknak sokkal nagyobb fájdalmat okozol így, mint önmagadnak!

3. Költözz el, válj el törvényesen, de hagyd az exedre az anyád!

Ritka változat, de különösen jó módszer, mert nehéz belekötni. Ugyan ki várná el, hogyha már otthagytad az egész házat vagy lakást az exednek, akkor a lakás kisszobájában/házrészében/szomszédjában élő anyád életét is fel kellene forgatnod. Na, ugye! Azt nem lehet, mert a nagyit szeretik a gyerekek, sőt az exednek is jól jön a segítség, ha el akar menni valahová. Nem-nem, ez a szimbiózis mindenkinek hasznos. Neked főképp, mert az anyád mindenről tájékoztat majd, ami a volt társaddal történik, tudni fogsz mindenről, ami a gyerekeket érinti, és természetesen az édesanyád a volt partnered erényeire is szigorúan vigyáz majd, jobb, mint az erényöv, a felségterületed senki sem fogja megsérteni, miközben te gyakorlatilag azt csinálsz, amit csak akarsz. Tökéletes rabszolgaságban tarthatod egykori házastársad. Nőknél még nem láttam erre példát, de nekik is szívből ajánlom!

4. Válj el, de ne oszd szét a vagyont!

Nagyszerű ötlet, ha hagysz valamit, ami közös tulajdonotokban marad. A legjobb, ha a ház, vagy a lakás az, ahol az egyikőtök megpróbál tovább élni. Ez fenntartja majd a párkapcsolat kölcsönösségét, hiszen kölcsönösen tudjátok egymást függésben tartani. Aki továbbra is a régi közös otthonban lakik, az joggal várhatja el, hogy a másik segítsen, ha fel kell például újítani a lakást, vagy olyan nagyobb költségek merülnek fel, amit nehéz egyedül kifizetni, elromlik a kazán, vagy leszakad a tető egy viharban. A másik oldalról pedig a régi otthon elhagyója is rajta tarthatja a szemét a közös tulajdonon, hiszen semmilyen átalakítás nem történhet meg a beleegyezése nélkül. Tehát, ha a volt feleség/férj szeretne valamit átalakítani, újracsempézni, vagy áttenni a falakat a család új igényeinek megfelelően, akkor ezt a külsős megtilthatja. További előny, ha az egykori közös otthonban maradónak új partnere lesz, az semmilyen hatalommal nem rendelkezhet a régi otthon felett, nem lesz joga átalakítani, talán még kifesteni sem. De akár egy kisebb ingatlan, vagy csak egy kocsi közös fenntartásával is könnyen sakkban lehet tartani a másikat, gondoljunk csak arra, milyen könnyű így a volt partnert megakadályozni abban, hogy hétvégén elutazzon, vagy külföldre menjen nyaralni a gyerekekkel és az új partnerével! Hohó, azt azért mégsem! Még a végén boldogok lennének!

6. Válj el, de legyen továbbra is az alkalmazottad! (családi vállalkozásod tagja, közös vállalkozásotok résztulajdonosa stb.)

Az emberek elismerően fognak bólogatni, ha megtudják, milyen kulturált módon váltatok el, nem nehezítettétek a helyzetet a közös vállalkozás megszüntetésével, nem kellett a szegény elvált embernek még a munkáját is elveszítenie. Akár az alkalmazottadként, akár a munkáltatójaként vagy közös tulajdonosokként maradtok kapcsolatban, a kölcsönös függés így még hosszú évekig fenntartható. Hiszen úgy tetszik, a másik még most is jelen van, nem ment el, továbbra is lehet rágni a fülét, veszekedni vele, felhánytorgatni az elmúlt évek sérelmeit satöbbi, satöbbi, sőt, ami még jobb, sakkban tartható az anyagi függőséggel. Végre a lábaid elé borul, vagy legalább gyűlöl. Nagyon célszerű ez a módszer, ha új partneredet is lehetetlen helyzet elé szeretnéd állítani, hiszen ő is alkalmazkodni kényszerül majd a régi „cég” anyagi érdekeihez. Hisztizik is emiatt rendesen! Ebből is látszik, mennyire nem működik ma a házasság intézménye, egyik férfi/nő (beosztás igény szerint) sem normális!

7. Utolsó véredig harcolj a gyerekekért a gyermek-elhelyezési perben!

Szinte általánosan tapasztalható módszer, egyedülálló előnye, hogy különösen mély, soha nem gyógyuló sebeket lehet okozni a másiknak, aki nyilvánvalóan ALKALMATLAN a gyereknevelésre. De most tényleg! Ez szintén nyilvánvalóan abból is látszik, hogy pop cornt ad neki vacsorára, és lukas zokniban viszi az óvodába. Hja, és rászól, de még milyen hangon, hogy ne kenje a vacsorát a falra. Hatásosabb változat, ha a gyereknek is elmagyarázzuk, hogy a másik szülő mennyire felelőtlen/léha/csapodár/ alkoholista/drogos/hűtlen/tutyimutyi/szerencsétlen/vadállat/törtető/karrierista/antianya/antiapa/ stb. Ha jól csináljuk, a gyerek elhiszi, és maga sem áll majd szóba a másik szülővel, ami kész haszon, mert így nekünk sem kell. Kicsit nehéz persze, ezt az intenzív, gyűlölködő hangulatot fenntartani, legalábbis hosszú távon, de nem lehetetlen. Ha kitartóak vagyunk ebben, nem kell kitalálnunk a jövőnket, mert ez teljesen lefoglal majd.

8. Tűnj el örökre a volt családod, a gyerekeid életéből!

Micsoda tanács ez? Így hogy érhető el a válás utáni nem válás? Hát nem az a cél, hogy örökre kitöröljük az exünket az életünkből?  Az írmagját is kiirtsuk annak a gondolatnak, hogy ilyesmi, mint ebben a kapcsolatban, megtörtént velünk! Hát, nem erre kell törekednie minden normális embernek, hogy LEZÁRJA a régi kapcsolatot, hogy SOHA ne történhessen hasonló? Nem kell itt lacafacázni, nem találkozunk soha többé, így nincs veszekedés, nincs sírás, nincs könyörgés, semmi! Vége. Pont. Had fagyjon a másik arcára a mosoly, akadjon meg a szájában a falat, egyék a máját a vérebek, szaggassák szét a vadállatok! Így legalább végre megérezheti, hogy mit csinált! Ha eddig nem, akkor legalább most dögöljön bele a sírásba! Érezze csak meg, milyen egyedül maradni, mert megérdemli, mint a reklámban! És így én is lefoglalom magam egy életre a haragommal! Nem kell kitalálnom, ki is a hibás MINDENÉRT. Hát, persze, hogy Ő!

9. Semmiképpen NE próbáld meg megérteni a másikat!

Ez a legfontosabb tanács! Ha csak ezt az egy tanácsomat megfogadod, akkor biztosan nem kell elválnod tőle még a válás után sem. Végzetes következményei lehetnek ugyanis annak, ha véletlenül beleéreznél, milyen a másik helyzetében lenni, mit élhetett át a másik, és te esetleg mit rontottál el (ez persze eleve kizárt). Ezt biztosan hagyd ki a lehetőségek tárházából, mert eszköztelenné válsz, és nem tudsz rajta rendesen bosszút állni a kapcsolatodban korábban elszenvedett BORZALMAS sérelmek miatt. Ezt legkönnyebben úgy tudod elérni, ha nem beszélgettek, és SOHA nem ültük le együtt, hogy végiggondoljátok, mikor, miért, mi romlott el. Ez szigorúan tilos! Sokkal jobb, ha a sérelmeitekkel úja és újra előhozakodtok, ez fel fogja tüzelni őt is és téged is, és lehetetlenné teszi az empátiát. Ez ebben az esetben egyáltalán nem lehet cél, ugye, érted? A háborús légkör fenntartását is ez segíti legjobban, így soha nem fogtok megnyugodni, ami (egyébként) szintén a megértés melegágya. Szóval tilos megnyugodni, még a végén racionális dolgok is eszedbe jutnak!  Ajánlom inkább, hogy magadban dédelgesd az elszenvedett fájdalmaid, tartsd észben, és emlékezz rá lehetőleg naponta! Ezeket mondd el a gyerekeidnek is, ami a hatos pontban felsorolt további előnyöket hozhatja. Ezek a ténykedések azért is lesznek hasznosak, mert hatékonyan akadályozzák meg, hogy olyan kapcsolatot alakíts ki, amelyben teljes figyelmeddel, odaadásoddal és szerelmeddel a másik felé fordulsz.