A nyaralás alatt történt események elég jól megmutatják, hol tartunk a kapcsolatunkban, milyen a család közös élete. Fontos, hogy egyáltalán szán-e a család időt a közös együttlétekre, vagy ez valamiért elmarad. Vajon csak a pénzhiány az oka az elmaradásának vagy más, lélektani okok is ott állnak a háttérben. Nézzünk rá utólag! Ehhez kínálok most néhány szempontot.
Vitáztunk, de …
Minden nyaralás alatt számtalan ütközőpont adódhat. A hová menjünk, mit csináljunk kérdése minden egyes nap felmerül, és a család külnféle tagjai egészen különféle vágyakat fogalmazhatnak meg. Ezek összeegyeztetése, összehangolása korántsem egyszerű feladat. Sikerült feloldani, megoldani a konfliktushelyzeteket? Sikerült egyeztetni a különféle érdekeket vagy valaki mindig behódolt? Vitáztunk ezeken a kérdéseken vagy veszekedtünk? Mindenki elégedett volt a végén vagy volt, aki duzzogott, aki megbántódott, aki rosszul érezte magát? A nyaralás alatt a család mindig vizsgázik konfliktuskezelésből. Utólag érdemes ránézni, mennyire sikerült ez!
A gyerekekkel is kijöttünk?
A gyerekek úgy működnek, mint egyfajta lakmuszpapír. Jól mutatják, milyen hangulatban van a család, mennyire vagyunk fezsültek, idegesek vagy épp ellazultak. Mutatják, mennyire tudunk tekintettel lenni más szempontjaira, mennyire vagyunk jártasak konfliktuskezelésben. A nyaralás olyan időszak, amikor mindenki szeretné jól érezni magát. Csakhogy a család különféle érdeklődésű és életkorú gyermekeinek nagyon különféle szükségletei lehetnek. Vajon a gyereknevelési kérdésekből származó konfliktusokból párkapcsolati konfliktusok lesznek, vagy sikerül a szülőknek ebben szeretetteljesen, a gyermeki érdekeket szem előtt tartva együttműködni? Mi történt a nyaralás alatt ezekkel, megoldottuk őket, vagy egyre nagyobb konfliktusok alakultak ki?
Egyeztettük a programokat?
Érdekes kérdés, hogy egy családban kinek van joga kitalálni a programokat, ki a kezdeményező fél, és ki az, aki “köteles” ezeket végrehajtani. Vajon mennyire vagyunk ebben egymés partnerei vagy valaki uralja a teret és az időt. Nagyon bevilágít egy család életébe, ha ezt a kérdést utólag megvizsgáljuk.
Ellazultak voltunk?
A nyaralás akkor lesz örömteli, ha átélünk egyfajta felszabadultságot, ha azt tapasztaljuk meg. hogy kiszabadulhattunk a mindennapi mókuskerékból. Ez azonban nagyon nehezen sikerülhet, ha a fentebbi pontoknál megbuktunk. A sikerhez az is szükséges, hogy ne akarjunk minden áron teljesíteni. Ne kelljen mindenképpen megnézni, megtenni, megélni, megtapasztalni valamit. Ha el tudjuk engedni a tegnapi terveinket, és rugalmasan alkalmazkodni a változó igényekhez és körülményekhez, akkor létrejöhet az ellazultság érzése.
Élveztük a pillanatot?
Ha nem ragaszkodunk a nyaralás “teljesítéséhez”, ha elvetjük a görcsös ragaszkodást a programokhoz, akkor a talán élvezni tudunk egy kártyaparitit is egy esős napon, vagy egy lassú, soha véget nem érő reggelit a teraszon. Észrevesszük a faleveleken átsütő napfény csillogását, és hatszorosan érezzük a sárgadinnye édességét. Ha jól vagyunk, jó helyen, akkor nem kell siettetnünk az idő múlását.
Sokat beszélgettünk?
A lassú reggelek, a ráérős esték alatt pedig megfogalmazódhatnak mondatok, formálódhatnak gondolatok, előkerülhetnek ötletek, érzések és színes álmok, amelyeket, ha megosztunk egymással, akkor azzal gazdagíthatjuk a kapcsolatunkat. A nyaralás ellazulságában másképp nézhetünk rá az életünkre, az otthoni konfliktusainkra, önmagunkra. Ha beszélünk ezekről a belső élményeikről, akkor a nyaralás abban is segíthet, hogy újra/ vagy még inkább közel kerüljünk egymáshoz.
Örömteli volt a szex?
Ha az elsőző kérdésekre pozitív válaszok születtek, ha sikerült megoldani a konfliktushelyzeteket, egyeztetni a prpgramokat, ellazulni, élvezni a pillanatot, és mindennek hatására közelebb kerülni egymáshoz, akkor ebben a helyzetben könnyen születhetett meg a vágy. Ha így történt, akkor a párkapcsolatod jó állapotban van, és elég tartalékot gyűjtöttetek ahhoz, hogy hazatérve, az otthon újra megjelenő nehézségekehez ezekből erőt merítsetek, és megoldjátok azokat. Persze megvalósulhat egy negatív forgatókönyv is, ami azt jelenti, hogy az akadályokat nem sikerült leküzdeni. Erről árulkodhat az a megkönnyebbülésérzés, ami ilyenkor a hazatéréskor keletkezik. Ha így van, érdemes ezt jelnek tekintve tudatosítani, mert talán ilyenkor mág időben kérhetsz segítséget!
Gazdasági válság van, energiaválság, inflációs nyomás! A párokat ez ismét nehéz kihívások elé állítja, nem csoda, ha mostanában egyre többet veszekedtek, egyre kevésbé vagytok türelmesek, és egyre ritkábban éltek át önfeledt pillanatokat. Minden újra aktuális, amit az alábbi a bejegyzésemben írtam, csak ki kell cserélni a járvány szót háborúra vagy gazdasági válságra!
Sajnos, az a tapasztalat, hogy a párkapcsolati harmóniát a nehézségek szétfeszítik, csak kevesen képesek arra, hogy a válság jeleit higgadtan fogadják és megerősítsék a kapcsolatukat, magyarul, hogy összetartsanak a bajban. A stressz ugyanis a legrosszabbat hozza ki belőlünk.
Első tipp: Szerezd vissza a nyugalmad!
Ezért az első és az egyik legfontosabb tipp ilyenkor, hogy bármilyen nagy is a baj, mindent tegyetek meg azért, hogy megnyugtassátok magatokat, és a társatokat. Ehhez nagyon fontos tudatosítani, hogy az ilyenkor kialakuló veszekedések nem azért törnek ki, mert rossz a kapcsolatotok, hanem a kívülről érkező stressz miatt! Sokkal kisebbnek fogod gondolni a bajt, ha azt külső okokkal magyarázod, mintha azt gondolod, hogy a férjed/feleséged/párod a hibás vagy azt, hogy rossz a kapcsolatotok! Ha például a hónap közepére elfogy a pénzetek, sokkal korábban, mint korábban, akkor nem mindegy, hogy ezért a párodat okolod, vagy a válságot. Természetesen ilyenkor is kell megoldást találni, de a jó megoldás biztosan nem az lesz, ha elkezded szidni a párodat a költekezése miatt! Vagyis tudatosítsd magadban, hogy nem veletek van a baj alapvetően. Aztán keressetek alkalmat nyugodt együttlétekre. Ez lehet egy rövid séta, vagy a gyerek altatása utánra időzített kis beszélgetés, munkaidőből kiszakított közös ebéd.
Második tipp: Töltsétek ki a kommunikációs tesztet!
Ha kitöltöd a kommunikációs tesztet, láthatod, mely kommunikációs területek működnek jól és melyek nem. Ha a tesztből kiderült, miről nem beszéltek soha, akkor most itt az idő, hogy az életnek ezekre a területeire fény derüljön, vagy arra, hogy a kommunikációban új utakra indulj, és több pozitív megerősítést adj a társadnak hibáztatás helyett. A kommunikációs képességek erősítése kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy a válsághelyzettel mit fogtok tudni kezdeni. Ha nem tudjátok egyeztetni az érdekeiteket, nem tudjátok elmesélni, kinek milyen elvárása, igénye van, mi okoz örömöt, mi fájdalmat, nem fogtok tudni alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Holott minden válság azt követeli tőlünk, hogy változzunk. Ez nagy kihívás, az út sokszor fájdalmas, de ahhoz, hogy sikeresen átverekedjünk magunkat rajta, és együtt is maradjunk az út végére, még szorosabb kommunikáció kell, mint eddig. A pozitív kommunikáció, a másik dicsérete, erősítése azonnali eredményt hoz, rögtön érezni fogod a hatását, a jobb hangulatot, ezért érdemes most azonnal kipróbálni.
Amikor megbeszéltek egy problémát, például, hogy túl hamar elfogy a pénzetek, akkor a problémára koncentráljatok, és ezen belül is a megoldásra. A „miért vetted meg azt a vackot?” típusú kérdések nem a megoldást segítik, mert a múltba néznek, és könnyen hibáztatásnak érzékeli majd az, akit érint. Ha ilyen megjegyzések hangzanak el, abból nem megoldás, hanem veszekedés lesz. A helyes kérdés ilyenkor sokkal inkább az, hogy nézzük meg, mi segíthet, mire kell feltétlenül költeni, és mire nem? Milyen új forrásokat tudtok bevonni, lehet-e plusz bevételi forrásokat szerezni, ki mit tud tenni ezért? Ha sikerül ezeket tisztázni, azzal a nagyon jó érzéssel fejezhetitek be a beszélgetést, hogy közösen megoldottatok valamit, azt érezhetitek, hogy együtt sikerülhet, vált válnak vetve tudtok küzdeni, és ez tovább erősít majd benneteket!
Negyedik tipp: Figyelj a szexre!
A szex az egyik legfontosabb párkapcsolati barométer, jelzi, ha valami nem stimmel. Nincs általánosan alkalmazható szabály arra, hogy mi a normális gyakoriság vagy mód. De az biztos, hogyha a korábbi gyakorlathoz, szokásokhoz, rendszerességhez képest bármilyen eltérés mutatkozik, akkor az igazi felkiáltójel. A stressz a szexualitásunkra is hatással van, ha veszélyben érezzük magunkat, a biztonságunkat, akkor nem erre vágyunk majd elsődlegesen. Érdemes törekedni arra, hogy az együttlétekhez megteremtsük a körülményeket, és adjunk neki teret és időt, lehetőséget magunknak és a másiknak is arra, hogy ráhangolódjunk. A szexuális vágy eltűnhet bármilyen feszültség hatására – vagy úgy tűnhet, hogy eltűnik. De valójában a mögöttes ereje megmarad, csak elnyomjuk magunkban, hogy aztán ez a nyomás belülről kezdjen el pusztítani bennünket. Inkább használjuk ezt az erőt a másik iránti szeretetünk kifejezésére. A szeretet kifejezése szavakkal, de a szex által is erősíti a párkapcsolatot. Vagyis a legkézenfekvőbb erőforrás!
Ötödik tipp: Gondolj differenciáltan a kapcsolatodra!
Amikor baj van, elkezdjük nagyon egyoldalúan látni a kapcsolatunkat, olyan, mintha minden jót elfelejtenénk egyik pillanatról a másikra. Ez stresszhelyzetben természetes reakció, de ha sikerül megnyugodnunk, akkor próbáljuk meg felidézni, hogy mégis mi a jó a kapcsolatunkban, mi mindent kaptunk benne, általa, mit tartunk értékesnek a másikban, mi az, ami miatt érdemes a nehézségek ellenére is benne maradni, mitől vagyunk mi jó páros. Talán nem lesz olyan könnyű rávenni magunkat erre, de ha sikerül felidézni néhány jó pillanatot, és megfogalmazni magunkban, hogy miért vagyunk mi párként egyediek, miben vagyunk jók, akkor ezek a gondolatok áthangolnak majd, és segítenek abban, hogy egymás felé fordulva megtaláljuk az adott helyzetben a megoldást.
Hatodik tipp: Adj valamit!
Adj figyelmet, szeretetet, törődést, valami olyasmit, amire a másik vágyik. Sokszor előfordul, hogy azt mondjuk, mi mindenünket odaadnánk a másikért, de többnyire azt hisszük, hogy a társunk arra vágyik, amire mi. Csakhogy ez a kettő nagyon különbözhet egymástól. Az első feladat tehát az, derítsd ki, mire vágyik a párod! Vajon öt perc nyugalom az, vagy segítség a háztartásban, csak egy apró figyelmesség, egy dicsérő szó, egy közösen eltöltött nyugis este, vagy az, hogy külön programot csinálhasson? Ha kiderül, mi az, amit a másik értékel, akkor lehet, hogy nyugtalan leszel ettől, mert akár homlokegyenest különbözhet a te vágyadtól. Előfordulhat, hogy a párod egyedül szeretne lenni, de ha te közben a közelségére vágysz, akkor ez szorongató érzés is lehet. Egyszóval nem biztos, hogy komfortos szembesülni a másik valódi vágyával, ki kell lépned hozzá a saját koordináta-rendszeredből. Mégis megéri, mert ebből fogja érezni a társad, hogy valóban figyelsz rá, ezért ez az egyik fontos módja a párkapcsolatod megerősítésének!
Hetedik tipp: Találj ki valami meglepőt!
Mindenkinek máshol van a meglepetés-tűrő képessége, fontos, hogy tisztában legyél a társadéval. Vagyis ne szervezz meglepetés bulit, ha ő ezt utálja, vagy ha kifejezetten a kiszámíthatóságot szereti. De egy határon belül mindenkinek szüksége van változatosságra, valamire, ami olykor kiemel a hétköznapokból, ami nem szokványos. A kapcsolatoknak is szükségük van új élményekre, tapasztalásokra, és ezért jó, ha valamit változtatsz a megszokotthoz képest. Ha mindig van nálatok vasárnapi ebéd, akkor legyen olyan, hogy nem otthon ebédeltek. Vagy találkozzatok olyan helyen, ahol még soha, esetleg lógjatok el munkaidőben a munkahelyetekről, aludjatok az éjjel egy másik ágyon, egy másik szobában. Az új élmények új tapasztalatokat hoznak, kirángatnak a megszokott körökből, és ezzel esélyt kaptok arra, hogy másképp lássatok rá ugyanarra. Nem beszélve arról, hogy a szokatlanság mindig együtt jár valamiképp a vidámsággal. És ez esélyt ad arra, hogy együtt éljetek át örömöt, ami újra csak fontos erőforrás.
Ha nem haladsz…
Ha úgy érzed, egyik javaslat sem használ, mert már kipróbálni sem mered őket, akkor valószínűleg nagyobb kihívásokkal kell szembenéznetek. A problémák már elmélyültek és a “tippek” nem segítenek. Ekkor kérj segítséget és hívj bátran!
Az első írásos emlékek a házasságról az i.e. 3. évezredből maradtak ránk, és mire eljutottunk a civilizációnak erre a fokára, addigra a házasság már intézményesült férfi-női kapcsolattá vált. Ez az írásos emlék a mezopotámiai Úr városából származó kőtáblán maradt ránk, amelyen egy lányos apa írta össze a házassággal kapcsolatos kiadásait. Pusztán ebből a tényből is sejthető, hogy a házasság örömszerző, érzelmi-kiegyensúlyozó vagy épp szexuális szerepe kevéssé volt hangsúlyos. Sokkal „nagyobb” feladata volt! A vagyonról, a társadalmi kapcsolatok újraszervezéséről szólt elsősorban. A sokat idézett kőtábláról tudjuk, hogy a jegyespár házasságát egy hosszú udvariassági szertartássorozat előzte meg, ez kezdődött azzal, hogy az apa megajándékozta a vőlegényt, ezután folytatódott azzal, hogy a szülők szerződését a templomban hivatalossá tették, majd udvariassági látogatások sora kezdődött el, és végül egyfajta előházasságként a menyasszony a vőlegény családjához költözött. Mivel ez gyakran a lányok igen fiatal korában történt, ezért a házasság gyakorlatilag csak akkor vált hivatalossá, ha azt a pár elhálta. A lány jegyajándékot vitt magával, ami biztosította korábbi jóllétét. A kőtábláról tudjuk, hogy mindez igen sok pénzbe került mind a menyasszony mind pedig a vőlegény családjának. A házasságot körülvevő szokások tehát sokkal inkább kifelé, a társadalom számára bírtak jelentőséggel. A házasság már nem magáról a párról szólt, nem az ő érzéseikről, hanem a vagyonról és a társadalmi státuszról.
A házassághoz szigorú törvények kapcsolódtak, amelyek másféle szabályokat róttak a férfiakra és a nőkre. Mezopotámiában például a törvény szabályozta, hogy a férfi ágyasokat tarthat abban az esetben, ha a nő beteg vagy meddő. Magasabb társadalmi osztályokban több feleséget is tarthattak, de ilyenkor a házasság főképp politikai célokat szolgált, és a mellék-feleségek jogállását szigorúan rendezték a viták elkerülése végett. De az alsóbb társadalmi csoportokban inkább a monogámia volt általános, a sok feleség mindig sok pénzbe is került…
Az ókori kultúrák többségében a Közel-Keleten
és a Földközi-tenger vidékén a családfőnek jogában állt eladni a gyermekét, vagy meggyilkolni a feleségét, ha
házasságtörésen érte. Vagyis a feleség nem partner volt, sokkal inkább tulajdon,
ez magyarázza, hogy nem csak a házasságtörő nőt, de a más feleségét
megerőszakoló férfit is nagyon szigorúan büntették. Miközben a férj házasságtörése
nem számított bűnnek. Mindez Egyiptomban is így volt, pedig ott a nők helyzete
kedvezőbb volt, mint a többi kultúrában, például szabadon rendelkeztek
vagyonukkal, a férj halála esetén a vagyon egyharmad része törvényesen megillette
őket az örökségből.
De hogy jutottunk idáig?
Hogy milyenek lehettek az írásbeliség előtti kultúrák, hogyan éltek az emberek az őskorban, arról a hagyományos, természeti népek megfigyeléséből van némi fogalmunk. Az ausztrál Elkin, a sidney-i egyetem antropológus professzora például 1927-től haláláig, 1979-ig kutatta az ausztrál bennszülöttek életét. Ők tipikusan olyan vadászó-gyűjtögető népcsoport voltak, akik megőrizték hagyományos kultúrájukat. A róluk szóló könyvében Elkin azt írja, hogy a család a társadalmuk legfontosabb egysége, még akkor is, ha a férj és a feleség közötti kapcsolat kevésbé szoros, mint napjainkban. Ez azt jelenti, hogy a házasság nem egy életre szól, sok asszony két vagy több férfi felesége lesz egymást követően, és az is szokás, hogy a férj ideiglenesen kölcsönadja vagy másikra cseréli feleségét. Az ausztrál bennszülöttek nagycsaládokban, hordákban éltek, ahol a rokonsági kapcsolatok jelentették az emberek közötti legfontosabb kötőelemet. Az olyan hordákat, amelyekben nem voltak rokonaik, ellenségesnek, félelmetesnek tekintették. Egy hordából a vérfertőzés elkerülése érdekében, nem házasodhattak, ezért a törzshöz tartozó, de más hordákból választottak maguknak társat, és többnyire a nők költöztek férjük családjához. A családoknak nem volt önálló vagyonuk vagy tulajdonuk, minden a közösségé. Az ausztrál bennszülöttek azért sem tudtak sokáig beilleszkedni a hódítók kultúrájába, mert nem értették a magántulajdon fogalmát. Ha pénzt kerestek, nem magukra, vagy a családjukra költötték, hanem szétosztogatták a közösség tagjai között. Kultúrájukban a rokonsági és más egyéb törvények szabták meg a házasodási szokásokat, amelyek aztán meghatározták a gyermekek társadalmi státuszát, de a vagyonnak ezen a fejlettségi szinten még nem volt szerepe.
A Trobriand-szigetek lakói már foglalkoztak földműveléssel, mégsem jelentett számukra sem túl sokat a vagyon. Ha többletet termeltek valamiből, akkor azt hagyták egyszerűen megrohadni. Mégis, az a gazda, aki sokat termelt valamiből, az nagy dicsőséget szerzett. A nagycsalád számukra is legalább annyira fontos volt, mint az ausztrál bennszülötteknél, és az is sokatmondó, hogy a rokonságot anyai ágon tartották számon. Úgy gondolták, hogy igazi rokoni kötelék csak az anyával és annak családjával van. A fiúgyermekek nevelésének feladata pedig az anya fiútestvérére hárult. Mindezt Bronislaw Malinowski lengyel származású angol kultúrantropológus vetette papírra A Trobriand-szigetek lakói című könyvében.
Talán azért volt
ez így, hogy a rokonság csak anyai ágán számított, mert az apa kiléte nem volt annyira
biztos vagy fontos. Malinowski így fogalmaz:
A szüzesség ismeretlen erény errefelé. Hihetetlenül korán avatják be a lányokat a szexuális életbe, és számos, még gyermekinek tűnő játék sem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Ahogy felnőnek, válogatás nélküli szabad szerelmet élnek, amely fokozatosan fejlődik tartósabb kapcsolatokká, s ezek egyike aztán házassággal végződik. Mielőtt azonban ez bekövetkezne, a házasulatlan lányokat a közvélemény egészen szabadoknak tekinti; tehetnek, amit akarnak, és még szertartásos egyezmény is van arra, hogy egy falu lányai csapatban átmenjenek valamely más faluba, ahol nyilvánosan felsorakoznak megtekintésre, és mindegyiket kiválasztja egy-egy ottani fiú, aki vele akar tölteni egy éjszakát.
A házasság alig áll kapcsolatban bármilyen nyilvános vagy zárt körű rítussal vagy szertartással. A nő egyszerűen férjéhez költözik, később egy sor ajándékot cserélnek, amit azonban semmiképpen sem lehet úgy felfogni, mint vételárat a feleségért. Tény, hogy a trobriandi házasság legfontosabb jegye az, hogy a feleség családjának hozzá kell járulnia – méghozzá tekintélyes mértékben – a lányuk háztartásához, és hogy mindenféle szolgálatot kell teljesíteniük a férjnek. Az asszonytól házasélete során elvárják, hogy hű maradjon, ezt a szabályt azonban nem tartják be szigorúan, és nem torolják meg a megszegését. Minden más szempontból a nő nagymértékben független marad, és férjének jól és kíméletesen kell bánnia vele.
Vagyis a hűség már megjelenik mint követendő magatartás, de a megszegése még egyáltalán nem jár megtorlással. A nők társadalmi státusza sem kisebb, mint a férfiaké, vannak olyan területei az életnek, amelyekben ők döntenek, és fontos vallási rituálékban is szerepet játszanak. A nők alacsonyabb társadalmi státusza csak később következik be. Mire kialakulnak a nagy folyamvölgy kultúrák Egyiptomban és Mezopotámiában, akkorra már a nők többsége vagy az apjuk vagy a férjük tulajdonának számít. Voltak persze különleges jogállású nők, például a hetérák a görögöknél, vagy a papnők Mezopotámiában, de ez semmiképpen sem volt általános, és státuszuk a házasság történetét sem érinti.
Az ókori görögöknél tovább szigorodtak a szabályok, legalábbis ami a nőket illeti. A házasság előtt tilos volt a szexuális élet, a menyasszonyt szüzességének megőrzésére kötelezték. A férfiak szexuális életét azonban nem korlátozták, a házasság előtt sem volt tilos számukra a szerelem, és a házasságkötés után is tarthattak ágyasokat, és rabszolganőket. Homérosz Iliásza például arról (is) tanúskodik, hogy a szép rabszolganők gyakorta fontosabbak voltak feleségeiknél. A házasság a vagyon továbböröklése szempontjából volt igazán lényeges. Mert azt csak a törvényes házasságból származó gyerekek örökölhették.
A nagycsalád ekkorra már nem létezett, vagy felbomlóban volt, a nukleáris család megjelenése pedig a magántulajdon egyre hangsúlyosabb megjelenésével kapcsolódott össze. A felhalmozott vagyont ugyanis, csak így lehetett egyben tartani. Mi is lett volna vele, ha szét kell osztani a nagycsaládban, ahogy az ausztrál bennszülötteknél volt szokás!
Hasonló volt a helyzet az ókori Rómában, bár sok tekintetben a házasság nem
volt annyira szilárd intézmény. Létezett ugyanis egy lazább változata, amikor a
felek egyszerűen egymáshoz költöztek esküvő nélkül. Egy év elteltével azonban
jogilag már ezt is házasságnak tekintették, de nem vonatkoztak rá olyan szigorú
szabályok, mint arra a házasságra, amit szertartással, lakomával is
megerősítettek. A köztársaság-kori Róma pedig lehetőséget adott a válásra is,
amit a férfi és a nő is kezdeményezhetett. Igaz válásnál is a férfiak voltak
előnyben, a nők a gyerekeikkel való kapcsolatot kockáztatták ezzel, a római jog
ugyanis őket az apának ítélte. Ez alól csak akkor tettek kivételt, ha az apának
úgy volt jobb, ha a gyerek az anyánál marad.
A házassági szokások és törvények területenként és koronként elég nagy változatosságot mutatnak, de az látszik, hogy az irány a monogámia, nemenként különböző normákkal, és a férfiaknak adott nagyobb szabadsággal, és a nők társadalmi státuszának fokozatos gyengülésével. A válás sem volt elképzelhetetlen, még az ókori Mezopotámiában is el lehetett válni, igaz, ez a nők számára társadalmi kitaszítottsággal és megbélyegzéssel járt együtt. Ők akkor válhattak el, ha bizonyítani tudták, hogy férjük nem tesz eleget házastársi kötelezettségüknek vagy ha bántalmazza őket. Meg kellett gondolniuk, mert a házasságból csak üres kézzel távozhattak.
Míg az ősközösségi társadalmaknál a házasság a rokoni, emberi kapcsolatok fő
szervező ereje, és a társadalmi státusz biztosítéka, addig az ókorban a vagyon
továbbörökítésének az eszköze, vagy épp a vagyonszerzés egy módja.
Ez nem azt jelenti, hogy akkoriban ne lehettek volna jó házasságok,
amelyekben megjelent a szeretet vagy az összetartozás érzése, ez minden
bizonnyal akkor is kialakulhatott, ha a frigy a szülők közbenjárásával jött
létre. De az is lehet, hogy rosszul sültek el a dolgok és a felek soha nem
találtak egymással összhangot. Mégis, mivel a házasságtól nem várták a
boldogságot, ahogy a mai ember, ezért talán nem is tulajdonítottak neki akkora
jelentőséget.
Bár minden bizonnyal szenvedtek egy boldogtalan kapcsolatban. A görög tragédiákban és komédiákban gyakran megjelenik például a házsártos feleség alakja, aki uralni próbálja férjét. A drámaírók sokszor gúnyolódtak ezzel, kinevettették a papucs férjeket, akik társadalmi státuszuk ellenére otthon hallgatásra voltak ítélve. Ami azt is üzeni számunkra, hogy a párkapcsolati egyensúlyt nem feltétlenül az határozza meg, mi a trend odakint a nagyvilágban.
A válás, akkoriban is ritka volt, de nem is volt egészen lehetetlen. Vagyis a házasság még mindig nem jelentett feltétlenül életre szóló, Isten által szentesített, fel nem bontható közösséget.
A Házasság hete alkalmából arra gondoltam, hogy összegyűjtök
néhány fontos információt a házasságról. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy miért alakult
úgy, hogy az emberi civilizációk többségében létrejött a hosszan tartó
párkapcsolat, amit aztán házassági esküvel is megerősítettek. Kiderült, hogy a
csak az emberre jellemző folyamatos szexuális elérhetőség és az erre épülő hosszas
párkapcsolat, nagyon fontos szerepet
töltött be az emberré válás folyamatában.
Már az állatvilágban is találkozunk tartós, sokszor életre szóló párkapcsolatokkal, amelyek minden esetben az ivadék gondozásához kötődnek. Az állatvilágban ott láthatunk tartós vagy viszonylag tartós párkapcsolatokat, ahol erre az utódok sikeres felneveléséhez mindenképpen szükség van. Elsősorban a fészekrakó madaraknál tapasztalhatjuk ezt, ahol a tojások kiköltése hosszadalmas folyamat, és míg a szülőpár egyik tagja a tojásokat melengeti, addig a másik ennivaló után jár. Vagyis szoros együttműködésre van szükség a fiókák kikeltéséhez és aztán gondozásukhoz.
Több madárfaj esetében a párkapcsolat akkor is megmarad, ha
a fiókák kirepülnek, míg mások új párt keresnek egy következő fészekrakáshoz. Az
albatroszok például egy életre választanak párt, és a kapcsolat az egyikük
haláláig tart. A flamingók is kitartóak, 99 százalékuk mindig a másik társa
marad, de a mi vadkacsáink is csak 9 százalékos eséllyel „válnak el”. Az együtt maradó párok azonban nem feltétlenül
hűségesek egymáshoz. A hattyúk például tartós párkapcsolatban élnek, azonban a
tojások genetikai vizsgálatából kiderült, hogy sok fióka nem a hivatalos
társuktól származik, vagyis a tojók gyakorta párosodnak alkalmi partnerekkel. Ennek
az állatvilágban egyáltalán nincs erkölcsi jelentése, evolúciós szerepe viszont
igen. Hiszen soha nem lehet tudni, hogy kinek az ivadéka lesz sikeresebb, és
minél többféle apától van a tojónak utóda, annál nagyobb valószínűséggel
örökítheti tovább a saját génjeit.
Az állatvilágban nagyon sokszor tapasztalható az is, hogy kizárólag az anya gondozza utódait, az emlősöknek például az esetek többségében apákra egyáltalán nincs szükségük ahhoz, hogy a kölykeiket felneveljék. De a kép nagyon változatos, vannak fajok, ahol az anyák egyedül gondozzák kicsinyeiket, más esetben viszont kialakul egyfajta munkamegosztás a szülőpár között. Ez mindig aszerint változik, hogy mi szolgálja a faj fennmaradást, és a párkapcsolati együttműködés akkor alakul ki, ha ez evolúciós előnyt jelent, vagyis ha az utódok emiatt nagyobb eséllyel maradnak életben.
Házasság az ember gyerek érdekében
Legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok esetében is elég változatos, hogy az apák mennyire veszik ki a részüket a gyermeknevelésből. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy az ember-gyerek félig-meddig koraszülöttként jön a világra, nem tud járni, mászni, és önállóan enni sem, teljes mértékben a szülei gondoskodására van utalva. Még az emberszabású majmok kölykei is életrevalóbbak náluk. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az emberré válás folyamatában fokozatosan egyre éretlenebb utódok jöttek a világra, akik egyre intenzívebb és hosszabb ideig tartó gondoskodásra szorultak. Hogy miért volt ez evolúciós előny? Talán a hosszú szocializációs időszak tette lehetővé az emberi kultúrához való finom alkalmazkodást, illetve a kötődő viselkedés kialakulását.
Ez a kötődő viselkedés ugyanis más kapcsolatainkban is megjelent, például a párkapcsolatokban (de kötődni kezdtünk az élőhelyünkhöz, és a csoport más tagjaihoz is, barátaink lettek, sőt szeretett tárgyaink). Óriási jelentősége volt ennek az emberré válás folyamatában, a civilizáció kialakulásában. Csányi Vilmos azt írja tanulmányában,
hogy ahhoz, hogy a hordában, amely általában 100-150 főt számlált, munkamegosztás alakulhasson ki, csökkennie kellett az agressziónak. Az agresszió ugyanis emberszabású rokonainknál igen gyakori jelenség, a csimpánzok gyakorlatilag mindenen képesek összeveszni, és sokszor versengenek egymással. Csak akkor tudják egymás társaságát keresni, ha nyugodtak, és nem éhesek, ez pedig a napnak csak egy kis szakaszában igaz, főképp a délutáni órákban. Ahhoz, hogy az együttműködő viselkedés, és a munka egymás közti megosztása lehetővé váljon, csökkennie kellett az agressziónak. De vajon hogyan történhetett ez?
A házasság és az emberi szexualitás!
Sajátos eszközt vetett be ennek érdekében a természet, méghozzá a szexet. Már a bonobóknál is megfigyelték, hogy a nőstények nem csak termékeny időszakaikban hajlandóak a párosodásra, hanem azon kívül is, sőt ezt a képességüket arra használják, hogy csökkentsék a hímek közötti agressziót.
Valószínűleg ez a funkció erősödött fel, amikor elődeinknél megszűnt a termékenységi időszak, hogy bármikor képessé válhassanak a szexre. Az állatvilágban egyedülálló tulajdonság ez, a legtöbb faj csak az év egy meghatározott időszakában termékeny, és a szexnek egyetlen funkciója van, az utódnemzés. Az emberi szexualitás abban is eltér az állatokétól, hogy az aktus nem feltétlenül jár együtt fogamzással. Az ember esetében ugyanis extrán sok aktusra (átlagosan kétezerre) van szükség ahhoz, hogy egy utód létrejöjjön. (Csak az oroszlánoknál van szükség még ennél is többre, ott háromezer aktusból születik egy utód). Az állatvilág más fajainál azonban egy-két aktus után bekövetkezik a megtermékenyülés. Vagyis a szex elsődleges célja az utódnemzés. Az ember esetében még más funkciók is társulnak ehhez, az agresszió-csökkentési funkción túl ilyen az öröm funkció. Emberszabású rokonaink közül a bonobók azok, akik örömmel szexelnek, de az emberrel ellentétben egyáltalán nem válogatósak, korra és nemre való tekintet nélkül hajlandóak erre a tevékenységre, akár saját nemtársaikkal is. A folyamatos szex azért jár együtt a hímek közötti agresszió csökkenésével, mert senkinek sem kell vetélkednie a nőstények kegyeiért, mindenki tudja, hogy előbb-utóbb sorra kerül. Hasonló a helyzet az oroszlánoknál is. Mivel „tudják”, hogy háromezer aktusra van szükség egyetlen utód megszületéséhez, ezért egyáltalán nem lépnek harcba, ha egy másik hím ugyanazt a nőstényt környékezi meg.
Párkapcsolat és házasság
Miért is nem volt jó ez az ősállapot? Hiszen mindenki kiélhette szexuális vágyait viszonylag szabadon, anélkül, hogy ehhez bármiféle erkölcsi szabály kapcsolódott volna. Ha volt is valamiféle preferencia a párválasztásban, ahhoz nem kellett tűzön-vízen át ragaszkodni. Hogyan lett ebből párkapcsolat? Miért kezdtünk el kivételezni egyesekkel, és miért zártunk ki másokat? Talán akkor, amikor ettünk a tudás fájáról, vagyis biológiai tudásunk lett arról, hogy a szex és az utód megszületése között összefüggés áll fenn, és talán akkor, amikor szerelmesek lettünk, méghozzá nem is akárhogy, hanem úgy, hogy ez a mámorító érzés kizárólag egyvalakihez kezdett el kapcsolódni, vagyis elkezdtek bennünk termelődni a szerelem hormonjai. Nem csak a bódító endorfinok, hanem az oxitocin is, amely a kötődés hormonja.
Csányi Vilmos így fogalmaz: “Ez az örömszerző funkció az embernél a szexuálpszichológia tanúsága szerint együtt járt a párkötődés kialakulásával is (Zeifman és Hazan 1997). Az emberi szexualitás erősíti a párkapcsolatot, létrehozza azt a hosszabb-rövidebb ideig tartó monogám viszonyt, amely lehetővé teszi a szexuális versengés minimalizálását. A vadászó, kalandozó csapat hímjei, férfiai többé-kevésbé biztosak lehetnek abban, hogy párjuk kötődik hozzájuk és genetikai érdekeik, legalábbis statisztikai átlagban, ritkán kerülnek veszélybe. “
Házasság és oxitocin
A pockoktól tudjuk, hogy az oxitocin hormonnak a megjelenése egészen másfajta viselkedéssel jár együtt. A prépipockok és a hegyi pockok ugyanis egészen másféle viselkedést mutatnak, attól függően, hogy hol élnek, és egész másféle az oxitocin-fogadó rendszerük is. A préripockok ugyanis élethosszig tartó párkapcsolatban élnek, az apák hosszan gondozzák ivadékaikat, és a kölykök csak viszonylag késői életkorukban kerülnek ivarérett korba. A hegyi pockok társas viselkedése gyökeresen eltér ettől, egyáltalán nem érdeklődnek egymás iránt és a sziklák mélyedéseiben teljesen egyedül élnek. A hímek semmiféle érdeklődést nem mutatnak a kölykök iránt, és az anyák is csak tíz napig gondozzák kicsinyeiket, ezután önállóságra vannak ítélve. Oxitocin mindkét pocokfajtánál termelődik, csak míg a préripockok esetében az oxitocin-receptorok az agy jutalmazó rendszerében találhatóak (nucleus accumbens és prelimbikus kéregben), így a társas kapcsolatokat erősítik meg, addig a hegyi pocoknál olyan helyen vannak a receptorok, (a laterális septumban), ami inkább önállóságra készteti az egyedeket.
Sok más vizsgálatból is az derül ki, hogy az oxitocin megjelenése az ember esetében is összefüggésben áll a szülői gondoskodás és a párkapcsolati kötődés megjelenésével. Ha visszamehetnénk az időben az emberré válás hajnalához, akkor talán azt látnánk, hogy a szerelem hormonális hatóereje lehetővé tette, hogy a pár viszonylag hosszan együtt maradjon, és emiatt a nő egyre éretlenebb gyermeknek is életet adhatott, hiszen tartós párkapcsolatban, szülői együttműködésben nagyobb biztonsággal nevelhette fel. De fordítva is történhetett, az egyre éretlenebb újszülött miatt arra volt szükség, hogy a pár hosszabban együtt maradjon, és az evolúció ezt az oxitocin örömhozó erejével jutalmazta, amely hormon nemcsak a kötődést erősítette meg, hanem öröm-érzést is adott. Vagyis a kötődés örömérzéssel párosult, ami azonnali visszacsatolást is jelent, tehát rögtön érezzük a hatását. Saját tapasztalatból is tudhatjuk, hogy egy hosszabb ölelés után egészen megváltozik a hangulatunk. A kötődés öröme pedig mindkét nemnél megjelent, ha más színekkel is.
A hosszú távú előnyöket is érdemes megemlíteni. Mert a kötődésnek nem csak azonnal jelentkező, hanem hosszú távú hatásai is vannak. Az anyai-gyerek között kialakuló kötődési mintázat egy életre meghatározó, de egyre többet tudunk arról is, hogy az apa-gyerek kapcsolatnak is vannak nagyon mély hatásai . A mai kutatásokból az derül ki, hogy az apai gondoskodás szignifikánsan növeli a gyerekek IQ-szintjét, a velük együtt, szülői együttműködésben felnövő utódok kevesebb eséllyel folytatnak deviáns viselkedést, és hosszabb ideig maradnak a családban, később kezdenek el szexuális életet élni. (akár a préripockok )
Azért jelentős ez a változás párkapcsolati szempontból, mert kaptunk valamit, ami több, mint a szerelem mámora, nem múlik el egy-két-négy év elteltével. A szerelem morfinszerű hormonjai ugyanis egy idő után megszűnnek termelődni, de az oxitocin marad. Minden ölelés, minden érintés, minden jó szó, a másik biztonságot adó jelenléte elindítja a termelődését. Azonnal örömérzést ad, sőt csökkenti a fájdalomérzetet, minden jobban megy, ha jut belőle. Vagyis a kötődés kialakul, méghozzá úgy, hogy az, akihez kötődünk nem lecserélhető, ráadásul hosszan ragaszkodunk hozzá, ne adj’ isten még az utódgondozáson túl is! Mindez nem erkölcsi szabályok mentén alakult ki, hanem azért, mert ez tette lehetővé a biztonságos utódgondozást, emiatt vált lehetővé a munkamegosztás, és a kötődés mentén tudott az embergyerek úgy szocializálódni, ahogy épp az a társadalom megkívánta, amibe beleszületett.
Vagyis létrejön az utódgondozás körül szerveződő nagyjából monogám párkapcsolat, aminek természetes örömhozó, jutalmazó része a szexualitás, ahol a családtagok között szoros kötődési kapcsolatok alakulnak ki, ami a lehető legnagyobb biztonságot eredményezi a felnövekvő utód számára. (Azért írom, hogy nagyjából monogám, mert még a legszigorúbb társadalmakban is 5 százalék körüli azoknak a gyermekeknek az aránya, akik a genetikai vizsgálatok tanúságai szerint nem az anya házastársától származnak.) Mégis összességében azt mondhatjuk, hogy az ilyen típusú, nagyjából monogám párkapcsolatok, az emberi kultúrák túlnyomó részében megjelentek.
A párkapcsolaton belül elvárt hűség viszont valószínűleg sokáig nem volt túl szigorúan vett norma. Sokkal később, talán a letelepedéssel vált azzá, amikor a párkapcsolatot a társadalom hivatalosan is megerősítette, és azt elkezdte nagyon szigorúan szabályozni. Vagyis amikor megszületett a párkapcsolat intézményesült változata, a házasság.
A párkapcsolat egyik fontos sajátossága, hogy része a szexualitás is. Párterapeutaként úgy gondoljuk, hogy a jó szex összefüggésben áll a kapcsolat minőségével, hiánya vagy az ezzel kapcsolatos elégedetlenség olyan vörös lámpa, amire fontos odafigyelni.
A Válási kockázat teszt egyik utolsó kérdése ezért vonatkozott a szexuális elégedettségre.
Mostanra majdnem kétszázra növekedett a kitöltők száma, és a részletes eredményekről már korábbi blogbejegyzéseimben is beszámoltam. A szex azonban még nem került szóba.
A jelenlegi állás szerint az eredmények a következők.
Nagyon elégedett a szexuális életével: 12,4 %
Inkább elégedett: 25,4%
Közepesen elégedett: 17,5%
Kevéssé elégedett: 21,4%
Elégedetlen: 23,1%
Összesen tehát a kitöltők 37,8 százaléka vallotta magát inkább elégedettnek, és 44,5%-a inkább elégedetlennek. Ez utóbbi elég magas szám, még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy a tesztet feltehetőleg azok töltötték ki, akikben kérdések merültek fel a párkapcsolati működésükkel összefüggésben. Vajon mekkora válási kockázattal kell azoknak számolniuk, akik elégedetlenek a szexuális életükkel? Mit is jelent ez pontosan? Hosszú távon mennyire lehet kiegyensúlyozott egy kapcsolat, ha valaki folyamatosan elégedetlenség gyötör?
A legtöbb kutatás szerint nem a kinézetünk, a szexuális szenvedély befolyásolja leginkább a szexuális elégedettségünket, bármennyire is meglepő lehet ez első pillantásra, hanem a személyiségjegyeink és a kommunikáció. Egy nemrégiben végzett német kutatás például a lelkiismeretességgel talált összefüggést. Vagyis minél megbízhatóbb valaki, minél inkább hajlamos utánajárni a dolgoknak, annál nagyobb valószínűséggel teszi elégedetté a párját szexuális értelemben.
Sok más kutatás pedig a kommunikáció minőségével
talált szoros összefüggést. Vagyis minél jobban kommunikálnak a párok tagjai
egymással, annál valószínűbb, hogy elégedettek lesznek a szexuális életükkel.
„Minél pozitívabban észleli valaki a párja kommunikációját, annál magasabb lesz az érzelmi és szexuális intimitás, valamint a kapcsolati elégedettség saját maga és párja esetében is – fogalmaz Lakatos Csilla a Párkapcsolati mintázatokról szóló kutatásában.
A kérdés ezek után az, kik kommunikálnak jól? Mi az,
amit ez a hideg „kommunikáció” szó rejt.
Hogy ezt megértsük, néhány szót érdemes ejteni David Olsonról, a Minnesotai Egyetem professzoráról és családterapeutájáról, aki kifejlesztett egy széles körben használt családtipológiát. Kétféle változó mentén osztotta csoportokba a családokat, ez a kettő a kohézió, és a rugalmasság volt. Kohézió alatt ez esetben a családi összetartás mértékét, az érzelmi kötődés súlyát értette, és megkülönböztetett szétesett, tagolt, összetartó és egybefonódott típusú családokat. A rugalmasságon pedig azt, hogy mennyire könnyen alkalmazkodik a család az élet változásaihoz. A családok itt merev, strukturált, rugalmas vagy kaotikus besorolást kaphattak.
Ennek alapján összesen 16 családtípust határozott meg, de alapvetően két típusra osztotta a családokat, a kiegyensúlyozottan működőkre és a kiegyensúlyozatlanul működőkre. A kiegyensúlyozottan működőek azok a családok és párok, ahol a kohézió lehetőséget ad egymás megtalálására, a közelségre, de ugyanakkor az egyéniség kiteljesítésére, az önállóságra is. Illetve olyan családok tartoznak ebbe a kategóriába, akik kellően alkalmazkodóak is, nem zárják le szorosan a határaikat, de ugyanakkor azok nem is túl átjárhatóak. Az együttélés szabályait rugalmasan alakítják. Amikor például a gyerekek kamaszodni kezdenek a családban, egész másféle szabályokra lesz szükség, mint korábban. Ha a család túl mereven ragaszkodik a korábbi szabályokhoz, nem enged nagyobb szabadságot a saját életét építő fiatalnak, akkor nem segíti őt a felnőtté válásban. De épp így káros, ha túl nagy lesz a szabadság, és semmilyen korlát nincs. ilyenkor a kamasz viselkedése könnyen változhat deviánssá. Vagyis a családnak egy dinamikusan változó rendszernek kell lennie (optimális esetben), amely a változások között is képes óvni egységét, összetartozását.
Erre a dinamikus egyensúlyra pedig akkor lesz képes, ha jól működik a kommunikáció. Ez ugyanis az az eszköz, amely segíti a család tagjait abban, hogy a vágyaikat és a szükségleteiket kifejezzék és összeegyeztessék.
A jó kommunikáció azonban nem egyszerűen azt jelenti, hogy egy pár minden este kellemesen elbeszélget a vacsoraasztalnál az időjárásról és a sportról. Valami egész mást takar, például hallgatási készséget, beszédkészséget, az önfeltárás képességét, egymás iránti tiszteletet, és figyelmet, sőt azt is, hogy elérhetőek-e érzelmileg egymás számára, ha szükség van rá.
Ha a szexualitásra vonatkoztatjuk a kommunikációt, akkor mindez azt jelenti, hogy képesnek kell lennünk arra, hogy beszéljünk a szexről. Már ez sem lehet mindig könnyű, mert gyakran családi tabukat kell ledönteni ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Egy kutatás szerint az ötven feletti nőknek az egynegyede például soha nem beszél szexuális témákról.
A jól működő kommunikációhoz nem csak a beszéd, hanem a hallgatás képessége is szükséges. Vagyis képesnek kell lennünk arra, hogyha a másik belefog a mondanivalójába, akkor ne szóljunk kényszeresen közbe, ha azt mondja rosszul érzi magát szex közben, mert papírból vannak a falak, akkor ne azt mondjuk, hogy “de nem is hallatszik ki semmi… ” Vagyis ne akarjuk semmissé tenni az érveit, megcáfolni, vagy leértékelni a véleményének a fontosságát. Sőt arra is rá kell tanulnunk, hogy ne csak a szavait értsük, hanem a mögötte meghúzódó érzelmeket is, ez esetben a megszégyenüléstől való félelmet, és ezt valóságosnak fogadjuk el.
De önmagunkkal is jóban kell lennünk, és ismernünk kell ahhoz, hogy feltárjuk legbensőbb érzéseinket, hogy merjük ezeket megélni, elfogadni önmagunkban és aztán kimondani. Pár- és családterapeutaként ezért a kommunikáció minőségén mindig a kapcsolat minőségét is értjük, hiszen csak akkor leszünk képesek minderre, ha jelen van a bizalom érzése. A bizalom pedig akkor fog kialakulni, ha ebben sem gyerekkorunkban, sem a jelenlegi kapcsolatunkban nem éltünk át túl nagy törést, vagy sikerült a sérüléseinket megdolgozni.
,A Válási kockázat tesztben több kérdés is firtatja ezt a fajta bizalmi törést. Nem csak a megcsalás, a harmadik megjelenése járhat ilyen következményekkel, hanem a párkapcsolatban gyakran megjelenő kritikai és megvetés is, illetve az együttérző megértés hiánya. Minél több kritika és megvetés jelenik meg egy kapcsolatban, annál erőteljesebben jelentkezik majd a bizalmi válság, annál inkább fordul majd mindenki befelé és indul el a pár az elhidegülés útján. A dicséret, a szeretet kifejezésé ezzel ellentétesen hat. A kitöltők között voltak olyanok, akik kevés kritikáról és megvetésről számoltak be, illetve a konfliktusok elfogadható mértékéről. Ebből magas szexuális elégedettség következne. Csakhogy a kitöltők egy része mégis alacsony elégedettségről számolt be, mintha azt üzennék ezzel, hogy “Minden működik, csak épp a szex nem. Na és? Nincs nagy gond!”
Pedig érdemes volna elgondolkodni azon, hogy valóban jól érzékelik-e a kapcsolati valóságot, nem söpörnek-e túl sok mindent a szőnyeg alá, illetve azon is, hogy milyen kötődési mintázattal érkeztek a kapcsolatba, mennyi sérülést hurcolnak magukkal a gyerekkorukból és előző kapcsolataikból vagy épp a mostaniból.
A válási kockázat tesztet azért szerkesztettem meg, hogy segítsek tudatosítani, milyen állapotban is van jelenleg a kapcsolatod. Gyakran csak homályos érzések kísértenek bennünket, és baljós sejtelmeinket többnyire igyekszünk elhessegetni. A teszt eredménye segíthet abban, hogy komolyan vedd a mostani helyzetet, és ha szükséges, akkor még időben segítséget kérj!
A tesztet akkor is érdemes kitöltened, ha nem házasságban, hanem tartós párkapcsolatban élsz. A szakítás elkerülése ebben az esetben épp olyan fontos lehet, mint a válás megelőzése.
Gratulálok! Az ön kapcsolatában jelenleg kevés olyan
kockázati elem jelenik meg, amely előrevetíti a válás lehetőségét. Úgy tűnik
elég szeretet, megértést tanúsítanak egymás iránt, ami megfelelő alapot
biztosít ehhez. Továbbra is fejezze ki szeretetét, megértését és támogatását a
társa iránt!
15-20 pont: kis
kockázat
Gratulálok! Az ön kapcsolatában viszonylag kevés kockázati
elem jelenik meg, amely előrevetíti a válás lehetőségét! Lehetnek azért olyan
események az életében, a kettőjük történetében, amelyekről jó volna beszélni,
feldolgozni, hogy kettőjük szövetsége kellőképpen megerősödjön ahhoz, hogy ez a
kedvező állapot stresszhelyzetben se boruljon fel. A szeretetünk és a
szükségleteink kifejezése sokszor nehézséget jelent, de ezt a képességet el
lehet sajátítani, akkor is, ha nem ilyen típusú családból érkezünk.
21-30 pont: közepes
kockázat
Az ön kapcsolatában már megjelennek olyan kockázati
tényezők, amelyekkel foglalkozni kell ahhoz, hogy az önök közötti harmónia ne
boruljon fel végleg. Lehetséges, hogy a múltban már történtek olyan események,
amelyeket nem dolgoztak fel, nem értettek meg teljes egészében. Vagy a
személyes történetükben vannak feldolgozatlanságok, gyerekkori lelki sérülések,
amelyek a jelenben is éreztetik hatásukat. Amennyiben szeretné megtartani a
kapcsolatát, érdemes párterapeuta segítségét kérni.
31-40 pont:
veszélyzóna
A kapcsolatuk egyensúlya olyan szinten borult fel, amely már
komolyan felveti a válás lehetőségét. A kettőjük viszonya már napi szinten is
veszélyezteti a nyugalmukat és a boldogságérzetüket. Könnyen lehet, hogy túl
ritkán élnek át önfeledt, boldog pillanatokat, és gyakoriak a stresszhelyzetek,
amelyek komolyan elgondolkodtatják, vagy elbizonytalanítják! Vegye komolyan
ezeket és kezdjen el tenni a személyiségének a fejlesztéséért illetve a
kapcsolatukban jelentkező konfliktusok megoldásáért, különben a kapcsolatnak
hamarosan vége szakadhat. Kérje párterapeuta segítségét!
41 pont felett:
Nagyon nagy kockázat
Komoly veszélyben van a kapcsolatuk, a válás esélye nagyon
magas! Valószínűleg olyan korábbi, múltból származó sérüléseket hordoz, amelyek
miatt nehéz kapcsolódnia másokhoz. Ezért mindenképpen javasolt saját
személyiségének a fejlesztése, és ezután párterápiás segítség is.
Mit mutat a teszteredmény?
A válási kockázatot mérő teszt nem mondja meg, hogy el
fogsz-e válni a valóságban vagy sem. Ez azért van így, mert a válás egy döntés,
ami azt jelenti, hogy akkor is dönthetsz a kapcsolat mellett, ha sokféle nehézséget
élsz át benne, és számtalan rizikófaktorral kell szembenézned. Ugyanakkor kiléphetsz
belőle akkor is, ha kevés kockázati tényező van, ha volna esély a javítására. A
döntési folyamat akár hosszan is eltarthat, sokáig ingadozhatsz a két végpont
között. Az viszont bizonyos, hogy ha nem tapasztalsz kedvező változást, akkor
sokkal könnyebben döntesz majd a kapcsolat befejezése mellett. A változás
azonban nem történik meg magától, neked kell tenned érte! Az idő ugyanis nem
old meg semmit, csak elmélyíti a sebeket.
A teszt ezért abban segít leginkább, hogy tudatosíts
magadban, milyen állapotban van a kapcsolatod. Sokszor erről csak homályos
érzéseink vannak, amelyek nem rendeződnek össze. A teszt abban támogat, hogy
szembenézz a valóságos helyzettel, és ha szükséges, még időben megpróbálj
segítséget kérni!
A kérdések
A válási kockázatot mérő tesztet olyan kutatások és statisztikai adatok alapján állítottam össze, amelyek a válás kockázati tényezőivel foglalkoznak. A kérdések egy része kemény adat, ilyen például, hogy hány éves korban kezdődött a kapcsolat. Azt gondolhatnánk, hogy ennek önmagában nem sok köze lehet a kapcsolat belső működéséhez, a válás esélyéhez. Könnyen lehet, hogy ez így van, de az is lehet, hogy mégsem. A nagy statisztikai adatok ugyanis azt mutatják, hogy a korai házasságok, párkapcsolatok nagyon bomlékonyak, sokkal inkább azok, mint azok, amelyeket érettebben kötöttünk. De a késői házasságok is nagyobb kockázati tényezőt hordoznak magukban. Ezek olyan jelentős statisztikai adatok, amelyek gyakorlatilag a tapasztalatainkon alapszanak. Elég nagy valószínűséggel bekövetkeznek, elég nagy számban. De ugyanakkor mégsem fátumszerűek, tehát önmagában az, hogy a házasság vagy a tartós párkapcsolat túl korán vagy túl későn kezdődött, nem jelenti azt, hogy ténylegesen el is fogsz válni. A kérdés sokkal inkább az, hogyan, mennyire vagy/vagytok képes/ek megértően, és támogatóan fordulni a társatok felé erős stresszhelyzetben is.
A valós válási statisztikai adatokról ebben a jelentésben olvashattok részletesebben:
A ponthatárokat úgy állítottam be, hogy ha vannak is bizonyos statisztikai kockázatok – nevezzük így – azok csak akkor jelentenek nagy veszélyt, ha a kapcsolat működésében is megjelennek egyéb rizikófaktorok. Ezt sokan kutatták már, erről én is írtam itt, ebben a bejegyzésben.
A kutatási tapasztalatok és párterápiás gyakorlat szerint a legnagyobb rizikótényezőt a következő faktorok megjelenése jelenti: a kritika, a megvetés, a hűtlenség, a támogató együttérzés hiánya, a konfliktusok feloldására való képtelenség. Ezekre olykor csak egy-egy plusz pontot lehet kapni a tesztben, ami nem tűnik soknak, de a jelentősége lehet óriási.
A tesztben a kérdések a válási kockázatra vonatkoznak
A tesztben szerepel például egy kérdés, ami arra vonatkozik,
hogy milyen gyakoriak a veszekedések. Az egyik lehetséges válasz erre az, hogy
soha. Ez első pillantásra kedvező válasznak tűnik, csakhogy nehezen tudok
elképzelni olyan kapcsolatot, ahol soha nem merülnek fel vitás kérdések. Ha így
van, az nagyjából azt jelenti, hogy valamelyik fél mindig alárendelődik a
másiknak, nem fejezi ki a valós vágyait, érzéseit, szükségleteit, vagy nem mer
konfrontálódni a másikkal. Lehet, hogy ebben a pillanatban ezt a helyzetet jól
viseli, de eljöhet a nap, amikor valamiért ebből a helyzetből kitörni vágyik
majd, és akkor az az egy pont, amit a „soha” válaszra kapott, hatványozott
súllyal jelenik majd meg.
A tesztben megjelennek a saját magunkkal való viszonyunkra
vonatkozó kérdések is az alkoholizmus, a szerhasználat, a depresszió, a szorongás
megjelenése kapcsán. Ezek olyan problémák, amelyek ugyan saját magunkkal
kapcsolatosak, mégis egészen biztosan hatással lesznek a kapcsolati
működésünkre, méghozzá nagyon jelentős mértékben. Ezért nem csak önmagunk miatt
érdemes foglalkozni ezekkel és fejleszteni saját személyiségünket, hanem a
másikért is, a társunkért, az egész család egyben tartásáért. A saját jóllétünk
nem csak ránk tartozik, hanem a körülöttünk élőkre is. Ha például nem
foglalkozunk a saját depresszív hangulatunkkal, nem derítjük ki, hogy mi áll
mögötte, akkor ez egy idő után nem csak minket érint majd, hanem az egész
családunkat is, és könnyen felboríthatja a kapcsolati egyensúlyt, aminek válás
is lehet a vége.
Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy a kis dolgokat, a 15 pont feletti egy-két pontot is érdemes komolyan venni, és dolgozni magunkon, a kapcsolatunkon, hogy valóban soha ne jöhessen el az a nap, amikor az egyik fél bejelenti, hogy válni/szakítani akar. Esetleg mi magunk tesszük meg ezt, mert egyszerre úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább.
Már felmerült benned, hogy talán jobb volna külön? Kétségeid vannak, de még szeretnéd rendbe hozni? Együtt vagy külön? – ez itt a kérdés. 7 olyan jelet gyűjtöttem össze, ami már jelzi a problémát, de még tudok segíteni:
Nem tudjátok megoldani a konfliktusaitokat, sokat veszekedtek
Szorongsz, ha haza kell menned, inkább lennél a barátaiddal, sőt inkább dolgozol
Azt gondolod, a másiknak kellene bocsánatot kérnie tőled
Rendszeresen panaszkodsz a barátaidnak, ismerőseidnek a párkapcsolatodra
Sosem felejtem el a harmincas Annát, aki a férjével keresett fel, azzal, hogy nem tudja hogyan tovább, egyáltalán érdemes-e tovább élnie ebben a házasságban. Kezdetben még bizonytalan volt ebben, legalábbis látszatra. De sokféle jel mutatott arra, hogy valami végleg eltört benne, csak ezt még magának sem merte bevallani. Aztán eljött az a nap is, amikor ezt már ki tudta mondani a férje előtt, akiben csak ebben a pillanatban tudatosodott, hogy ez a másik elvesztésével jár. Mivel ő még egyáltalán nem volt felkészülve erre, sőt szerette a feleségét, teljesen összeomlott. De már késő volt. Anna hajthatatlan maradt, a férje hiába zokogott, ezzel már nem tudta visszaépíteni az eltört bizalmat.
A bizalom elvesztése mindig a végső ok, ez vezet a kapcsolatok befejeződéséhez. Ha valamelyik féllel ez történt, a másik már hiába próbálkozik tovább, nem lesz képes az elszakadt szálakat újra összekötni, bármennyire fájdalmas is lesz ez számára. Sokféle úton el lehet jutni ide, többféle okból, azért tárgyalom mégis külön fejezetben, mert fontos tudatosítani magunkban, hogy mi zajlik bennünk, hogy épp a másikba vetett bizalmunk kezd megfogyatkozni. Legalább ennyire lényeges, hogy erről a bennünk zajló folyamatról jelzéseket küldjünk a másiknak, mert ez a tudatosítás az, ami a bizalom elvesztésének a folyamatát még visszafordíthatja.
Mint említettem a bizalom végleges elvesztéséig igen sokféle úton el lehet jutni, olykor van egy látványos, traumatikus pont, amikor ez megtörténik, máskor a másikba vetett hitünk szép lassan fogy el. Ez a lassabb folyamat azért nagyon kritikus, mert gyakran mi magunk sem vesszük észre, hogy miben vagyunk benne, és próbáljuk kisebbíteni a bajt, mentegetni magunkat, vagy a másikat, és ezért nem teszünk lépéseket a folyamat visszafordítására.
A bizalom elvesztése a már korábban felsorolt kemény válási okok egyike miatt is bekövetkezhet, így lehet az oka a bántalmazás, a másik személyiségzavara, drog- és alkoholfüggőség, vagy az az eddig még nem tárgyalt helyzet, amikor belép a kapcsolatba a harmadik, illetve, az a fajta hierarchikus, alá-fölérendelődő viszony, ami valamelyik fél számára kényelmetlenné válik.
A bizalom elvesztését a pár egyéni története is elhozhatja, amely a választásaikból, a döntéseikből adódik. Nincs benne sem függőség, sem személyiségzavar, nem lép félre senki, és nincs bántalmazás sem. Ilyenformán nem kellene feltétlenül megtörténnie, mégis így „alakul”.
Ha a szerencsejáték függő férj, tegyük fel, a teljes családi vagyont eljátssza egy lóversenyfutamon, akkor könnyen lehet, hogy a feleség eddig tűrte a férje hóbortjait, de ezen a ponton úgy érzi, hogy vége, nincs tovább! Ebben az esetben mondhatjuk, hogy van egy mélyebb ok, ami a szerencsejáték-függőség köré rendeződik. De mi van, ha a férj, nem azért teszi kockára a családi vagyont, mert játékfüggő, hanem azért, mert új vállalkozásba szeretne kezdeni. Ezt a tényt azonban, a kockázatot, és a lehetséges veszteség nagyságát nem osztja meg otthon, hanem egyeztetés nélkül belevág az üzletbe. Ha sikeres lesz a vállalkozás, talán soha nem derül ki, mi történt, ha viszont nem, és a családi ház kalapács alá kerül, a tartozásokat, a kölcsönöket pedig szinte életfogytig kell viselnie minden családtagnak, ott komoly lelki következménye lesz mindennek. A bizalom alapjaiban fog megrendülni, és kérdésessé válik, hogy valaha visszaépíthető lesz-e.
Az eféle bizalomvesztés történhet szinte egyik napról a másikra, például akkor, amikor megérkezik a végrehajtásról szóló levél, és mindez úgy is megeshet, hogy tegnap még boldogan sütögettek egy kerti partin, másnap viszont megérkezik az a levél, és minden egyszerre omlik össze.
Lassú, sokkal kevésbé drámai folyamatok is elvezethetnek a bizalom végleges elvesztéséig. A pár például nem egyeztet kisebb-nagyobb döntések előtt, nem beszélik meg, hogy ki jön estére vacsorára, vagy valaki vesz egy nagyobb dolgot úgy, hogy azt nem jelenti be előre. Valamelyik fél nem kap segítséget, ha beteg, vagy ha bajban van, esetleg egyszerűen csak leértékelő megjegyzéseket kell kiállnia nap mint nap.
Ilyenkor mindig rengeteg kérdés merülhetne fel, de gyakran a kérdések is cenzúra alá esnek.
A dráma sokféle úton kibontakozhat, és gyakran tényleg azért lesz drámai, mert van valamiféle titok mögötte, ami egyszerre kitudódik, és akkor óriási erővel robbantja szét a kapcsolatot.
Titkok között? Vagy?
A titok persze nem véletlenül keletkezik, ezt is érdemes észrevenni, hiszen úgy születik, hogy valaki a nulladik pillanatban nem mer elmondani, megosztani a másikkal valamit, például azt, hogy az élete álma egy chopper motor. Csak ábrándozik róla. És aztán hirtelen ötlettől vezérelve megveszi. Vajon jó oka van erre?
Mint sok más párkapcsolati kérdésnél, itt is felvetődik, hogy egyáltalán mi az, amit meg merünk osztani a másikkal, hol a határ kettőnk között, mi az a bizalmi szint, amiben eleve működünk. Ha kevés információt adunk a másiknak önmagunkról, akkor könnyen a titkok erdejében találhatjuk magunkat. Ha sokat, ilyen is előfordul, és semmit nem tarthatunk meg maguknak, akkor egy idő után eltűnik a határ kettőnk között. Ilyenkor túl szorossá, szimbiotikussá válik a kapcsolat, a felek mindent tudnak a másikról, az összes létező gondolatukat és tettüket. Ez egy idő után olyan szorongatóvá válik, hogy a feszültség törvényszerű megnövekedéséhez vezet. Könnyen rányomhatja a bélyegét a szexualitásra, mert ez a fajta túlzott közelség a szex teljes megszűnését is eredményezheti. A szexualitásban ugyanis fontos tényező valamekkora távolság, mert ebből származik az a vágy, hogy megismerjük, felfedezzük, és a magunk részévé tegyük a másikat.
Vagyis az sem jó, ha mindent megosztunk a másikkal és az sem, ha alig valamit. A jó határ a kettő között van, de nehéz megmondani, hogy éppen hol, nincs rá recept, mert ez a határ, ami konfortosan betartható, mindenkinél máshol húzódik. Életciklusonként is változhat ez, mert másra lesz szükség a szerelem első időszakában, másra, amikor megszületik az első gyermekünk, és másra, ha kamaszokká válnak, és készülnek kirepülni a fészekből. Mert a család és a párkapcsolat is akkor működik jól, ha rugalmasan változhat a rendszer. Ha beleragadunk valamibe, és csak a régit próbáljuk konzerválni, azzal nem jutunk a megoldáshoz közelebb.
A bizalom építése
A változáshoz azonban bizalom kell, amit nem csak elveszíthetünk, hanem építhetünk is. Irányíthatjuk a figyelmünket arra, hogy mi az, ami ezt támogatja, vagy, éppen ellenkezőleg, felemlegethetjük, sorolhatjuk a sérelmeinket is. Vajon melyik úton akarunk elindulni? Vajon a bizalmat szeretnénk építeni, vagy inkább lebontani törekszünk?
Gyakran találhatjuk magunkat a bizalom elvesztésének negatív spiráljában, mert ösztönszerűleg úgy vagyunk programozva, hogy a rossz élményekre erőteljesebben emlékezünk. A fájdalom, a fizikai , de a lelki is, sajnos, intenzívebb élmény, mint az öröm. Teljesen hétköznapi példákkal is illusztrálható ez, például megkérhetjük a párunkat, hogy vegyen nekünk valamit hazafelé a boltban, ami nagyon fontos épp most valamiért. Ha megteszi, másnapra el is felejtjük az esetet. Ha azonban elfelejti, vagy eleve elutasítja, hogy teljesítse a kérésünket, akkor erre emlékezni fogunk. Lehet, hogy egész hosszú időn keresztül, sőt, az is lehet, hogy időről időre felhánytorgatjuk majd!
A tanulság az, hogy a bizalmat is ápolni kell, kifejezetten rá kell tanulnunk arra, hogy feljegyezzük magunkban a pozitív eseteket, amikor azt tapasztaltuk, hogy támogatott, segített minket a társunk. Még jobb, ha az elismerésünket a másiknak is jelezzük, mert ha megköszönjük a segítségét, akkor elindul az a pozitív kör, ami a bizalom hatványozódásához vezet. Hiszen, ha megköszönök valamit, akkor ezzel megerősítjük ezt a cselekvést, jó érzést keltünk a másikban, amit ő jólesően fog átélni. Legközelebb is szívesen segít majd valamiben, aminek hatására nekünk is az lesz az élményünk, hogy számíthatunk rá. Ez pedig azt eredményezi, hogy mi magunk is szívesen teljesítjük majd a másik kéréseit.
A spirál azonban negatív irányba is elindulhat, és könnyen el is indul, ha nem kapunk észbe, és nem kezdünk el valamit másképp csinálni. Ehhez azonban az kell, hogy érzékeljük, mi történik bennünk, tudatosítsuk magunkban, és kezdjünk el a jóra (is) figyelni.
Akkor leszünk erre képesek, ha még nem nyelt el teljesen bennünket a hurrikán, a bizalomvesztés negatív spirálja, még a folyamat elején járunk, és nem vagyunk teljesen elkeseredettek. Mert ha sokféle kisebb-nagyobb bizalomvesztés lezajlott már, akkor egyre inkább el fog kapni ezt a centrifuga-szerű örvény, és nem látunk majd ki belőle. Ha azonban észrevesszük, amikor a másik értünk tett meg kisebb-nagyobb dolgokat, ezt tudatosítjuk, akkor van esélyünk a változtatásra, akár így, a saját erőfeszítéseink árán is. Akkor még nem kell a folyamat megfordításához szakember. Később, minél több idő múlik el, minél nagyobb a bizalomvesztés, annál nagyobb lesz a fölöttünk tornyosuló viharfelhő, ami már nehezen tűnik el külső segítség nélkül. Ha a pár sokáig halogatja ezt a folyamatot, sokáig a homokba dugja a fejét, akkor a bizalom végleg elveszhet. Ennek egyik jele lehet, ha azt kérdezzük, miért éppen mi kezdjük el a pozitív spirált, miért épp mi fektessünk bele a kapcsolatba a másiknak tett kedvességekkel, pozitív visszajelzésekkel, közös programokra irányuló kezdeményezésekkel. Ha ez a kérdés felmerül, akkor már elkapott minket az a bizonyos centrifuga. Ha sokáig ebben a helyzetben maradunk, és csak várjuk a csodát, a bizalom magától nem nőni fog, hanem csökkenni, és eljön a nap, amikor már csak a bíróság segíthet, a párterapeuta nem.