A hét végén a Családterápiás Vándorgyűlésen az egyik -számomra meghatározó – előadás az autizmusról szólt Barát Katalin tolmácsolásában. Természetesen ennek a párkapcsolati vonatkozásairól beszélt, és arról, hogy milyen kihívások elé állítja ez a szakmát. Egyre többször kerülünk kapcsolatba ugyanis olyan kliensekkel, akik érintettek az autizmusban. A terápiát leggyakrabban az autizmusban nem érintett fél kéri, és főképp azért, mert kimerült, és mert úgy érzi, sokkal többet tett bele a kapcsolatba, mint amennyit visszakapott. Az ilyen párkapcsolatokra általánosságban jellenző a kölcsönösség hiánya, a párkapcsolati egyensúly felborulása, ami egyébként egy jól működő kapcsolat fontos sajátossága. A párterápiák gyakori célja ennek az egyensúlynak a helyreállítása. Csakhogy az autizmusban érintett fél korántsem biztos, hogy képes lesz azt a fajta viszonzást megadni, amire a másik fél vágyik, még akkor sem, ha a terápiás folyamatban erre sikerült rálátnia. Nem azért, mert nem akarja, hanem azért, mert idegrendszerileg “így van összerakva”. Mégis, mivel a megértés számukra kulcsmomentum, ezért nagyon erősen törekedhetnek a viszonzásra és éppen ezért elérhetőek eredmények. (Hogy mennyi és mekkora, az minden esetben különböző lesz. Van, amiben sikereket lehet majd elérni, és lesz, amiben nem, és akkor ennek a belátása a feladat.) Gyakran olyan értékek is társulnak az autizmusban való érintettséghez, amelyek miatt a nehézségeket is érdemes vállani, ilyen például a hűség, a megbízhatóság vagy a hazugságra való képteleneség.