Annak idején, amikor elkezdtem család- és párterápiát tanulni, szinte szerelmes voltam a módszerbe, mert választ adott egy sor megoldhatatlannak tűnő helyzetre. Megmutatta, hogy az egyén nem önmagában áll a világban, hanem ezer szállal kapcsolódik hozzá, és sokkal kevésbé vagyunk „önállóak”, mint ahogy azt hisszük, sokkal inkább függünk jó és rossz értelemben egyaránt a környezetünktől, a körülöttünk élőktől.
Hogy ezzel jó-e szembesülni vagy sem, az egy másik kérdés. Most inkább arról szeretnék szólni, hogyan látom a párokkal és családokkal végzett több éves munka hatására a terápia lehetőségeit.
Ez nem azt jelenti, hogy megváltozott volna a szemléletem, továbbra is azt gondolom, hogy az emberi viselkedést nagymértékben meghatározza a környezete, a körülötte élők viselkedése, és ez a hatás kiterjed a személyiségünkre, valamint az aktuális a pillanatnyi reakcióinkra is. Ilyenkor kialakulhat egy olyan ciklus a hatások és kölcsönhatások rendszerében, amelynek lesz egy sajátos mintázata vagy forgatókönyve. Hogy jobban érthető legyen, miről is beszélek, ilyen klasszikus mintázatként emlegetik például a családterápiás irodalomban, amikor az anya azt látja, hogy a gyerek rosszalkodik, és megkéri az apát, hogy lépjen közbe. Amikor az apa ezt megteszi, akkor az anya kritizálni kezdi, hogy miért így és így reagált, mire az apa visszaszól és végül összevesznek.
Az ilyen és ehhez hasonló mintázatok azonban, ahogy a fenti példában is látható, egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben építő jellegűek, sőt inkább konfliktushoz vezetnek. Ráadásul nagyon sokszor rögzülnek is és ezáltal valódi romboló, destruktív, mintázatokká válnak, amelyek aztán folyamatos krízisállapothoz, békétlenséghez, konfliktusokhoz vezethetnek. A forgatókönyv számtalanszor megismétlődik, beakad a lemez, gyakran minden szereplő érzi, hogy ez már nagyon rossz, mégsem tud rajta változtatni. Olyan lesz ez a forgatókönyv, mint egy fal. Elkezdi elválasztani a szereplőket, kínzóvá válik és mégsem sikerül kaput nyitni rajta.
A kígyó és a farka
Ebben az állapotban fordulnak a családok és a párok szakemberhez, és nyilván a vágyuk az, hogy egycsapásra szűnjön meg ez az őket kínzó állapot. A gondot az jelenti, hogy a destruktív mintázat is valami olyasmi, amivel a család egyensúlyban tartja önmagát, amit már megszokott, amiben mindenki tudja a helyét. Sőt ez a minta kielégíthet rejtett igényeket is, amiről valamiért nem vagyunk képesek beszélni. A fenti példánál maradva, az anya rejtett igénye lehet az, hogy kapcsolódni szeretne a férjéhez, akit kívülállónak érzékel, és amikor „behívja” ebbe a vitába, akkor a kapcsolati igényét szeretné kielégíteni. Erről azonban nem lehet beszélni, egy idő után már csak azért sem, mert a folyamatos konfliktusok között a viszonyuk elmérgesedik, és már ő maga sem fér hozzá a saját vágyához, hiszen „utálni” fogja a férjét, mert mindig veszekednek. A kígyó ekkor a farkába harap.
A párterápia megmutatja a mintát
Amikor kibomlik a sok-sok különbözőnek tűnő történet közül a mintázat, hogy a párkapcsolati működésnek van egy meghatározható forgatókönyve, akkor a párnak lehetősége van arra, hogy másképp nézzen rá a saját magára. Egész pontosan arra nyílik lehetőségük, hogy kilépjenek az egymást hibáztató attitűdből és meglássák, hogyan „csinálják” ketten együtt a konfliktusaikat. Ebben a helyzetben azonban be kellene látni, hogy nem az egyikük a hibás, míg a másikuk az áldozat, hanem a konfliktusaik mintázata közös „alkotás”. Ez pedig feltételez egyfajta önreflexiót és felelősségvállalási képességet mindkét féltől, ugyanakkor merészséget (hogy ki merek lépni egy ismeretlen területre) és önbizalmat is (hogy meg fogok tudni az újdonsággal küzdeni). Ilyenkor magának a terapeutának is nagy szerepe van abban, hogy olyan támogató légkört tud-e biztosítani, amiben ez a bátorság feléledhet. De előfordulhat az is, hogy bármennyire is támogató a légkör, egy mély önértékelési problémába nem engedi az önreflexiót, amin végső soron csak egyéni terápia keretében lesz lehetséges túllépni.
A párterápia feltárja a rejtett mozgatórugókat
A konfliktusok forgatókönyvének megismerése azonban csak a kezdet, mert ezután el lehet jutni oda, hogy valójában milyen valódi szükségletek és vágyak nyomán bontakoznak ki ezek a konfliktusok. A szükségletek és a vágyak feltárásánál mindig az derül ki, hogy mindannyian valójában kapcsolódásra, szeretetre, elfogadásra, elismerésre vágyunk, és amikor ezeket nem kapjuk meg, ennek a frusztrációja vagy dühe visz el a vitákig. Ezeket a legmélyebb érzéseinket azonban korántsem egyszerű feltárni és aztán másoknak is megmutatni. Könnyen lehet, hogy félünk attól, hogy mit tesz velünk a másik ebben a védtelen, kitárulkozó állapotban. Vajon jól reagál majd ránk? Ha igen, akkor nyertünk. De mi van, ha nem és nemhogy segítene, még belénk is rúg? Ezek a kérdések elbizonytalaníthatnak, ahogy az sem feltétlenül magától értetődő, hogy mi magunk képesek vagyunk eljutni ezekhez a mély érzéseinkhez, megfogalmazni és kitenni az asztalra. Lehet, hogy soha nem csináltunk ilyet korábban, mert a családunkban ez nem volt szokás, és ezért mindez rémisztőnek tűnik. Vagy azért nem sikerülhet, mert olyan eredeti családi mintáink vannak, amelyekben soha nem tűnhettünk gyengének. A párterápiás folyamatban néha az hozhat áttörést, ha megtapasztaljuk, hogy ez az önfeltárás az intimitás erősödéséhez vezet, és ilyenkor hirtelen nagyot léphetünk előre. De előfordulhat, hogy ezt egyáltalán nem merjük megengedni magunknak és ekkor ismét csak az egyéni terápián keresztül vezethet el az út a megoldásig.
A párterápia szembesít a saját családból hozott mintázatokkal
Amikor egy-egy párkapcsolati mintázatra fény derül, akkor nagyon sokszor társulhat ehhez valamilyen rossz érzés, csalódottság, düh, magárahagyatottság-érzés, és ekkor indulunk el a múltba azzal a kérdéssel, hogy honnan ismerős ez az érzés. Az esetek nagy részében kiderül, hogy az itt és most, a párkapcsolatban megélt érzés rímel egy sokkal korábbi érzésre, amit egy sokkal korábban átélt élményben tapasztaltunk meg, ami aztán rávilágít egy családi mintázatra is. A jelenben és a múltban átélt érzések azonban összefonódnak, olyannyira, hogy nehéz őket szétszálazni. A párterápiás folyamatban erre is kísérletet teszünk. Vagyis megpróbáljuk közösen megérteni, hogy a gyerekkorban átélt családi mintákat, hogyan ismétli meg a pár a jelenben. De ahhoz korántsem egyszerű eljutni, hogy a mostani érzéseik egy része nem a jelen kapcsolati konfliktusból származik, sokkal régebbről eredeztethető. Az anyánknak szóló és ugyanakkor el nem ismert dühünk például rávetülhet a feleségünkre, vagy a barátnőnkre. Az apánknak szóló vádjainkat pedig rászórhatjuk nőként a férfiakra. Vagyis nagyon nem mindegy, hogy hol tartunk az önismereti folyamatban, mennyire ismerjük a saját családunkat. A belátás a párterápiás folyamatban is megtörténhet szép lassan, de egyáltalán nincs rá garancia.
A párterápia szembesít azzal, mit hozott a másik
Az üléseken nem csak a saját mintázataikra láthatnak a pár tagjai rá, hanem a partnerükére is, és ilyenkor megszülethet az a fajta megértés is, amiben az empátia megérkezik. Ha ugyanis azt látjuk, hogy milyen hiányokkal, nehézségekkel küzdött meg a társunk, akkor ez kiválthatja azt, hogy támogatóan állunk mellé. Értelmet nyer, hogy miért „veszekszik”, és ez megváltoztathatja az attitűdünket. Ilyenkor a párterápiás folyamat „nyerésre áll”, mert sikerül kilépni a korábbi destruktív mintázataiból. De ha a pár tagjai „nem hallják egymást”, mert mondjuk egy trauma vagy valamilyen mély fájdalom miatt az egyikük csak saját magára tud koncentrálni, és ebben az esetben megint csak az egyéni terápia vezethet el a megoldásig.
A párterápia új egyensúlyt kínál
A folyamat minden egyes lépése azért van teli nehézségekkel, mert megbontja a korábbi egyensúlyt. Kilépni a megszokott, régi felállásból egyáltalán nem egyszerű, bizonytalanságérzést hozhat. De a legmélyebb felismeréseink is ilyenkor születhetnek meg, akkor, amikor már nem ragaszkodunk valamihez, amit megszoktunk, hanem hagyjuk, hogy új utakhoz kerüljünk közel.