A karácsonyt még kibírjuk együtt, mondják ilyenkor sokan, mert a válás különösen rémisztő a karácsony fényei alatt. Egész pontosan az a rémisztő, hogy nem felelünk meg annak az idealisztikus képnek, ami bennünk él a tökéletes családról, és most azzal kell szembesülnünk a kapcsolat kudarcában, hogy ezt nem sikerült megközelítenünk sem, sőt a családot, mint illúziót is el kell gyászolnunk. Nagyon sokan érzik azt, hogy bármennyire is rosszul működik már a kapcsolatuk, a házasságuk, még kibírják együtt, karácsonyig nem veszíthetik el, így elhalasztják a döntést a kapcsolatról addig, amíg véget nem ér az év végi felhajtás.
A karácsony ma is az egyik legnagyobb ünnepünk, és rengeteg elvárás, szokás, hagyomány kapcsolódik hozzá. A nem keresztény emberek számára is igen fontos családi ünnep, aminek a szimbolikájában, és a hagyományaiban is az összetartozás és a szeretet jelenik meg. Olyasmit ünneplünk ilyenkor, ami egyetemes, vallástól független érték, mert emberi létezésünkben valóban a legfontosabbat ünnepeljük, azt a fajta kötődést, ami benntart minket a világban, reménnyel tölt el és hitet ad a legsötétebb napjaiban is az évnek.
Bármennyire is eltávolodtunk már a saját ideáinktól, és próbáljuk racionálisan látni a helyzetünket, vagy egyenesen a cinikus távolságtartás állapotába kerültünk, a szenteste magánya senkit sem tölt el örömmel. A családról alkotott képünk, eszményeink elég jelentős mértékben a „szent családból” eredeztethetőek. A Kisjézus születése, az a fajta bensőséges kapcsolódás, ahogy az édesanyja a karjaiban tartja és szoptatja, a legmélyebb vágyainkat jeleníti meg, a teljes odafordulást, a feltétel nélküli szeretetet, azt a mély, intim, egészen testi szintű összefonódást, amelyben a közelség teljességét élhetjük meg. A karácsony az erre a fajta kötődésre való élethosszig tartó igényünket is megjeleníti, egyáltalán nem csoda, hogy nem szívesen válunk meg tőle.
Épp ezért különösen alkalmas ez az időszak arra, hogy számot vessünk azzal, hogyan is vagyunk jelen a saját családunkban.
Vajon nem valódi élethazugság-e egy olyan családban élni, ahol eredendő vágyaink közül már semmi sem teljesül? Vagy épp ellenkezőleg, a karácsony előtti szakítástól való félelmünk jelzi, hogy nagyon is sokféle kötelék van még közöttünk, amit korai lenne elvágni?
Ahhoz, hogy megértsünk valamit önmagunkból, nagyon hasznos elképzelni egy karácsonyt a válás után. Menjünk csak bele abba az érzésbe, hogy milyen egyedül fát venni, ajándékokat csomagolni, a szülőtársunk nélkül a gyerekekkel a karácsonyfa alatt állni! Milyen nélküle enni a karácsonyi vacsorát, és aztán egyedül bújni ágyba. Milyen reggel egyedül ébredni, és magányosan válaszolni a gyerekek Jézuskával kapcsolatos kérdéseire, vagy egyedül ápolni őket, ha betegek. Milyen egy félig berendezett albérletben ünnepelni, fele akkora pénzből, mint tavaly. Milyen ilyenkor rokonokat fogadni? Ki az, akivel két felnőtt szót válthatunk felnőtt dolgainkról? Van-e olyasvalaki, aki mellettünk áll, és kiknek kell a rosszalló tekintetével szembenéznünk. Vajon a szüleink hogyan fogadják majd a válást? Mit érzünk majd, ha ellenzik? Ki tudunk állni magunkért?
Nézzük csak meg, hogy vajon mit fogunk csinálni a következő hétvégén, amikor a volt házastársunknál lesznek épp a gyerekek és semmilyen feladatot nem adnak? Lesz-e egyáltalán valaki, akit felhívhatunk? Épp azon a napon, amit mindenki a családjának szán?
Megkönnyebbülés lesz ez vagy épphogy átok?
Az a jó, ha nem döntesz hirtelen, ha érlelgeted magadban a válaszokat, és ha kétségeid vannak, akkor inkább nem lépsz. Az érzéseink ugyanis elég különösek, nem mindig tudjuk őket pontosan dekódolni. Azt mondjuk, hogy a gyerekek miatt nem akarunk szakítani karácsony előtt, rájuk vagyunk tekintettel, de valójában mi viselnénk nehezen, ha minden felborulna. Vagy más ürügyeket találunk, például hogy a szüleink miatt nem válunk, akik „belehalnának” a tudatba, vagy a pénz, a ház miatt, amit együtt építettünk…
A kétség, bármire is fogjuk, valójában azt jelzi, valami még ott van abból a kötelékből, ami kialakult közöttünk, és sokkal nehezebben vágható el, mint képzeljük.
