Volt egyszer egy kliensem, aki azt mesélte, hogy őt vállalati vezetőként annyiszor „megcoachingolták”, annyi technikát megtanult, hogy már mindenféle konfliktushelyzetben boldogulnia kellene. És boldogul is, kivéve otthon, a feleségével!
Hogy miért nem vezet eredményre otthon az, ami a munkahelyen beválik, annak az egyik oka a sok közül az, hogy egész másféle kommunikációra volna szükség a párkapcsolatban, mint egy irodai, vállalati, munkahelyi helyzetben. Egy hierarchikus világban, ahol harc folyik a pozíciókért, az elismerésért, adott esetben a főnök kegyeiért, az izgalmasabb munkáért, vagy csak azért, hogy ne minket rúgjanak ki legközelebb, ott nagyon nehéz a valódi motivációinkról, érzéseinkről, esendőségünkről beszélni.
Párkapcsolati kommunikáció : Az önfeltárás képessége
Pedig a párkapcsolatban épp erre volna szükség! Sok kutatás szerint egy párkapcsolat akkor működik jól, ha a felek birtokában vannak az önfeltárás képességének!
Izgalmas kérdés, hogyan lehet átváltani hirtelen az egyik kommunikációs stílusból a másikba. És nehéz kérdés is, hiszen sokan hazaviszik azt az álarcot, amit a külső világ kényszerít rájuk, és ezzel ezt a fajta kommunikációs stílust tovább is adják a gyerekeiknek. A mi kultúránkban ráadásul különösen igaz, hogy nem illik érzésekről beszélni, különösen a férfiaknak nem, és ezért a terápiás üléseken is szinte sokkhatásként éri őket az az egyszerű kérdés, hogy milyen érzés volt. Olykor a nőket is! A legtöbben ki akarnak szabadulni ennek a kérdésnek a súlya alól és elkezdenek valami egész másról beszélni. Ez talán azért van így, mert gyakran megtapasztalták, hogyha megosztották valakivel a nehézségeiket, fájdalmukat, esendőségüket, akkor nem együttérzést kaptak, hanem újabb rúgásokat, vagy jobb esetben jótanácsokat, amelyek szintén azt üzenik, hogy egy rendes ember összeszedi magát és továbblép. Vagyis nem érezheti azt, amit érez!
Itt keveredünk el ahhoz a fontos kérdéshez, hogy egy-egy nehezebb szituációban mire is számíthatunk attól, akivel megosztjuk az ágyunkat, a kenyerünket, az életünket. Vajon megért bennünket? Vagy azt mondja, ne legyél ennyire tutyimutyi, ne légy ilyen vagy olyan, egyszóval belénk rúg. Ezt pedig nem akarjuk megkockáztatni, ezért inkább a másikat rugdossuk…
A dühünket adjuk ki, ami kommunikációs szinten vádaskodást jelent. Úgynevezett „Te” üzeneteket. Olyan mondatokat, hogy te egy semmirekellő vagy, megbántottál azzal, hogy elfelejtetted, hogy megbeszéltük, 8-ra jössz haza. Például. Bár ebben a mondatban van már egy énüzenet is és egyfajta magyarázat az érzéseinkre, vagyis már ez is sokkal jobb, mintha azt mondanánk: Soha nem figyelsz rám! De még ez is kevés ahhoz, hogy igazi önfeltárásról beszélhessünk. A vita hevében ez nem is biztos, hogy sikerülhet. De talán nem kellene feltétlenül eljutni idáig.
Párkapcsolati kommunikáció – Belső fül
Ehhez volna szükségünk a befelé figyelés képességére, egyfajta belső fülre, ami a szívverésünket hallgatja. Konkrétabban fogalmazva, arra, hogy folyamatosan monitorozzuk a saját érzéseinket és észleléseinket, és ezekről folyamatosan kommunikáljunk egymással. Enélkül ugyanis félre fogjuk érteni egymást, és lassan elindul egy eltávolodási folyamat, amiről nem tudhatjuk, hol áll meg.
Mi mindenről kellene beszélnünk egymással?
A magatartásunk okairól
Sokszor nem mondjuk el, mit miért teszünk. Nem mondjuk el, hogy rossz napunk volt, idegesek vagyunk, csak becsapjuk az ajtót, vagy dühösen reagálunk egy egyszerű megjegyzésre, lefekszünk délután anélkül, hogy megmagyaráznánk, vagy úgy esszük végig a vacsorát, hogy közben a telefonunkon lógunk. A másik találgat ilyenkor. És a legrosszabb dolgok jutnak eszébe, hogy a másikat már nem érdekli, mi van velünk, hogy magára hagy bennünket, hogy nem szeret… A magatartásunk okainak feltárásával ezt könnyen el lehetne kerülni. Egyszerűen csak el kellene mondani hozzá, hogy azért vagyok ingerült, mert ma összevesztem a kollégámmal. Azért fekszem le, holott tudom, hogy megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba, mert megfájdult a fejem. Azért nézem a telefonomat, mert egy kínos vitába keveredtem a haverommal a közös chat-csoportban.
A tapasztalatok nyomán levont értelmezéseinkről
Vagyis arról, hogy amikor megtapasztalunk valamit, abból milyen következtetést vonunk le. Látunk, hallunk, érzünk valamit, látjuk, hogy valaki az órájára néz, és azt gondolhatjuk, hogy siet, vagy nem érdekli már, amit mondunk. De vajon tényleg így van?
Gondolhatjuk például, amikor azt látjuk, hogy a partnerünk csóválja a fejét, miközben fizet a pincérnek, hogy megbánta az egész vacsorát, mert nem érte meg az este ezt a költséget, amit most ki kellett fizetnie. De vajon jól következtetünk? Biztos, hogy így van?
Ha nem tisztázzuk ezt a következtetésünket, akkor a másiknak esélye sincs arra, hogy elmondja, valójában mi állt a háttérben. Lehet, hogy csak a kiszolgálás nem tetszett neki, vagy tényleg sokkolta a számla, de egyébként jól érezte magát. Vagy lehetősége van arra is, hogy elmondja, valójában az a baja, hogy nem szereti az indiai ételeket, és a fejcsóválás csupán ennek szólt.
Az érzéseinkről
A belső fülünkkel meg kellene hallanunk önmagunkat ahhoz, hogy ne csak a véleményünknek, vagy a következtetéseinknek adjunk hangot egy-egy esemény kapcsán, hanem az ahhoz kötődő érzelmi viszonyunknak is. Örülök, hogy végül elmentél az állásinterjúra. Aggódom, hogy a nagyi még nem írt vissza. Félek, hogy a főnök elfogadja-e a javaslatomat. Ha nem osztjuk meg az érzéseinket, mert nem halljuk meg őket mi magunk sem, vagy nem szoktattuk rá magunkat, hogy kimondjuk ezeket, akkor a másiknak esélye sincs arra, hogy megnyugtasson, megértsen vagy egyszerűen csak mellénk álljon. Egy idő után pedig egyáltalán nem fogja érteni, mi történik bennünk. Ha az előző példánál maradunk, és a félelmünket is meg tudjuk fogalmazni a fejcsóválás kapcsán, hogy attól tartunk, a fejcsóválás valamiképp arra vonatkozott, hogy kár volt eljönni és együtt tölteni az időt, akkor a másiknak lehetősége lesz megnyugtatni minket. Mi pedig elkerülünk egy nagyon rossz forgatókönyvet. Mert ha nem tisztázzuk a helyzetet, és „titokban” haragszunk, akkor ez meg fog látszani a viselkedésünkön. A másiknak pedig fogalma sem lesz arról, hogy miért vagyunk dühösek…
A vágyainkról
A vágyaink sokfélék lehetnek, vonatkozhatnak apró, hétköznapi dolgokra, és egészen nagyszabású tervekre is. Minden esetre, ha a másik nincs tisztában a kisebb-nagyobb vágyainkkal, akkor fogalma sem lesz arról, hogy mit miért teszünk. Ha csak nyomasztjuk a másikat azzal, hogy ma mindenképp el kell mennünk bevásárolni, anélkül, hogy elmondanánk, hogy erre azért van szükség, mert másnap a nagymamát szeretnénk meglátogatni, vagy egyszerűen csak vágyunk egy pihenős napra, akkor ez a másik számára értelmetlen zaklatásnak is tűnhet. Ha nem tudja, hogy gyes után mennyire vágyunk a hivatásunk gyakorlására, akkor nem fog támogatni ebben.
A szükségleteinkről
Szintet kell lépni az önmagunkkal való kapcsolatunkban is, hogy erről beszélni tudjunk. Nem csak azt kell tudnunk magunkról, hogy mi zajlik bennünk és miért, hanem azt is, hogy mivel lehetne csillapítani. Ha hazajövünk például egy nehéz nap után a munkahelyünkről és belerúgunk egy előszobában felejtett cipőbe, és leszidjuk emiatt a „bűnöst”, és mindezt minősíthetetlen stílusban tesszük, akkor jobb, ha ezt mi magunk és a társunk is jelnek tekinti, annak a jelének, hogy valami baj van. Ha eljutunk odáig, hogy észleljük önreflektíven magunkat, hogy a cipőprobléma valami másról szól, akkor esélyünk van rájönnünk, hogy miről. Például, hogy sokkal jobban megviselt a kollégánkkal vívott küzdelem, mint azt gondoltuk, vagy sokkal fáradtabbak vagyunk, mint ahogy ezt eddig észleltük, vagy még az is lehet, hogy szeretnénk otthagyni a munkahelyünket. Ha sikerült dekódolni a jelet, akkor megkérdezhetjük önmagunktól, hogy mire van szükségünk, mi segítene az adott helyzetben. Lehet, hogy elég egy fél óra csend, vagy az, ha kibeszélhetjük az eseményeket. Nyilván, csak akkor tudunk a szükségleteinkről szólni, ha tudjuk, mik ezek, és ehhez olykor időre, de mindenképp befelé figyelésre van szükség. Ha megtaláltuk a választ, akkor mindezt el is tudjuk mondani a társunknak. Sok mindent kell szép sorban megosztanunk, azt, hogy mit tapasztaltunk, milyen következtetéseket vontunk le, milyen érzéseket váltott ki ez belőlünk, és ez hogyan van összefüggésben a vágyainkkal és ebben a helyzetben mire volna szükségünk.
Nem könnyű ez az út, de ha elakadunk az önfeltárásban és a kommunikációban, akkor messzire sodródhatunk egymástól. Ha viszont újra és újra megpróbáljuk megérteni és megértetni magunkat, a dühünk mélyén meglátni és megláttatatni esendő önmagunkat, akkor egyre közelebb kerülhetünk egymáshoz, ami megerősíti azt az érzést, hogy nem ellenségek, hanem szövetségesek vagyunk.
