2015-ben megismételték a Milgram-kísérletet, amely a szociálpszichológia leghíresebb kísérlete. Erre leginkább azért volt szükség, mert Milgram eredményeit nagyon sokan vitatták, sőt megkérdőjelezték a hitelességét is. Az újabb kísérlet azonban hasonló válaszokat hozott, mint az eredeti, annak ellenére, hogy a kísérleti alanyok fele ezúttal nő volt. Az eredmények azonban ebben az újabb változatban is azt mutatták, hogy az emberek többsége, körülbelül a 65 százaléka képes súlyos agresszióval büntetni embertársait, ha erre felső utasításra engedélyt kap.
Milgram kísérlete
Az eredeti MIlgram-kísérlet úgy zajlott, hogy a kísérleti alanyoknak azt mondták, hogy tanulási céllal szópárokat kell megjegyezniük a tanulóknak. Ha a „tanulók” nem jól válaszolnak, akkor a kísérleti alany áramütéssel büntetheti őket. A tanuló valójában egy beépített ember volt, egy színész, aki eljátszotta, hogy az áramütések hatására fájdalmat él át, de a kísérleti alanyok ebbe nem voltak beavatva, vagyis a fájdalmat valósnak élhették át. Ennek ellenére a legtöbben képesek voltak nagyon súlyos áramütéssel is sújtani résztvevőket.
Az eredeti kísérletnek van egy nagyon érdekes, újabb változata is, amikor két „tanár” áll a kísérleti alany mellett. A vizsgálatban, amikor a két tanár összeveszett azon, hogy szabad-e ilyen büntetést alkalmazni, akkor szinte senki nem nyomta meg a gombot.
Miért hozom ezt a témát ide?
Mert megrázó szembesülni azzal, mennyire félünk szembeszállni a hatalmi szóval még akkor is, ha ezzel másokat bántunk. Másrészt nagyon tanulságos az is, hogy mennyire nem tudjuk magunkról, hogy az engedelmesség, a megfelelni vágyás még a morális határokat is áttöri. A kísérletnek volt olyan változata is, ahol külső szemlélőknek kellett megbecsülniük, hogy hányan fognak áramütéssel büntetni, és a megfigyelők rendre alábecsülték ezt az értéket. Vagyis azt gondolták, hogy a kísérleti alanyok sokkal kevésbé lesznek agresszívak.
Ez azt is jelenti, hogy azt feltételezzük másokról, hogy majd nem fognak bántani minket, és talán saját magunkról is azt feltételezzük, hogy nem fogunk másokat bántani, még külső nyomásra sem és még akkor sem, ha erre utasítást kapunk. Ez azonban nincs így. Nagyon erős hatása van, ha egy felettünk álló személy utasít bennünket. Sokkal erősebb, mint ahogy ezt magunk is gondolnánk.
Párkapcsolati tanulságok
Párkapcsolati és családi működés szempontjából azért érdekes kérdés ez, mert ebből látszik, hogy egyáltalán nem mindegy, mi a felülről képviselt elvárás. Ez a felülről érkező sugallat akár egyfajta kimondott vagy kimondatlan szülői vagy társadalmi szintű elvárás is lehet. Ha belegondolunk számtalan szerepelvárással találkozhatunk arra vonatkozóan, hogy hogyan kell a férfi-női szerepeinkben viselkedni, mit és hogyan kell cselekednie egy szülőnek, mi a család stb.
A kísérelt egyik tanulsága lehet az is, hogy a szülő-gyerek viszonyban meghatározó lehet, hogy a szülő mire ad felhatalmazást a gyereknek. A csel ebben az, hogy a szülői „felhatalmazás” az agresszióra nem csak az erre való konkrét szóbeli utalás lehet, hanem a saját szülői mintája is, amelyben a verbális agressziótól kezdve a konkrét fizikai agresszióig sok minden beletartozhat.
A bennünk élő agresszió párkapcsolati szinten is megjelenhet és meg is jelenik. Olykor anélkül, hogy tudatosan ránéznénk erre. Ott van a düh, a harag formájában. Ezek teljesen természetes érzéseink, akkor jelentkeznek, ha valamifajta frusztráció ér bennünket. A párkapcsolatban (is) érdemes figyelni ezekre a könnyen elnyomott érzéseinkre, mert leginkább akkor okoz problémát, ha tudattalan marad. Ha nem foglalkozunk a frusztrációinkkal, a legbelsőbb vágyainkkal és szükségleteinkkel, akkor ez agresszióhoz vezethet. Főleg, ha valaki azt mondja, vagy azt érezzük, hogy ezt szabad…