Címke: kamasz

Nagyon gyakran érkeznek hozzám párok azzal, hogy konfliktusaik vannak egymással. Amikor beszélgetni kezdünk, lehet, hogy már rögtön az első ülésen, de az is, hogy csak fokozatosan derül ki, hogy egyikük vagy mindketten, nagyon szoros kapcsolatban állnak a szüleikkel – gyakrabban az édesanyával. De előfordul, hogy az apával.

A szülők ilyenkor szinte belelógnak a pár elétébe, és ez akkor is így lehet, ha távol élnek, nem a közvetlen közelben. Jelen vannak a véleményükkel, a kritikájukkal, a gyermekük házastársának be nem fogadásával. A be nem fogadott fél olykor szinte láthatatlanná válik előttük, olyan szereplővé, akivel nem kell törődni. Például elfelejtenek terítéket tenni nekik az ünnepi asztalra. Mert „véletlenül” nem számolják bele a családba. A közös nagycsaládi eseményeken nem történik semmi különös, csak épp nem beszélgetnek vele, nem kérdezik meg tőle, hogy van, és nem veszik figyelembe a véleményét. Észrevétlenül, szavak nélkül fúrják, gyakran úgy, hogy ezt a saját gyermekük sem realizálja, nem érzékeli, és olykor nehéz megfogalmazni, hogy mi a baj, hiszen nincs nagyjelenet, veszekedés. Esetenként csak egy-egy odasúgott félmondatban hangzik el a gyerek és a szülő között, hogy ajjaj, a házastársad miféle ember, ha ezt és ezt teszi, így és így néz ki, így és így viselkedik. Vagy még ennyi sem történik, a szülő csak legyint egyet, hogy hja, a férjed/feleséged tudjuk, hogy ilyen, oh! És a házastárs, a be nem fogadott, ezt látja, ezt érzékeli.

Párkapcsolati konfliktus

Aztán a pár hazamegy és egyszerre kitör a háború valami apróságon, vagy valami olyasmin, ami a kapcsolatban egyébként is konfliktust okoz, sokszor gyermeknevelési kérdéseken. De AZ nem feltétlenül tudatosodik, hogy egy máshonnan hozott feszültség robban ilyenkor, és ettől szinte érthetetlenné válik, hogy ez a robbanás miért is ekkora erejű.

Ha ez a tudatosodás soha nem történik meg, akkor a pár gondolhatja azt, hogy egymással van bajuk, és, természetesen, ha sokszor veszekednek úgy, hogy a problémákat nem sikerül megoldaniuk és közben folyamatosan meg is bántják egymást, akkor olyan sebeket ejtenek és szereznek, ami miatt már valóban egymással is bajuk lesz.

Tegyük fel az apai nagymama azt képviseli, hogy az unokát húsvétkor se árasszák el egészségtelen csokoládékkal. Az anya azonban nyuszitojás-keresést szervez épp arra a napra, amikor a nagyi megérkezik. A mama persze „nem akar” háborúskodást szítani, és ezért „csak” a fiának mondja, hogy ez nem helyes, jobb lenne a gyereknek, ha nem zabálná tele magát csokival ebéd előtt. A nagymama morog, nem nagyon szól a menyéhez, az unokáját pedig megszidja, amikor csokis szájjal ül le az asztalhoz. Elmenőben pedig a fiának súgja oda, hogy jobb lenne, ha nem kényeztetnék el ennyire ezt a gyereket. Aztán végre kilép a lakásból, és az apa és az anya összevesznek, hogy ki kényezteti el a gyereket és mivel.

Vagyis a konfliktus átkerül egyik kapcsolati térből a másikba, a szülő-gyerek kapcsolatból a párkapcsolatba.

Leválás

„Elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy.” – mondja a Biblia, megfogalmazva, hogy a párkapcsolati szövetséggel valami új jön létre, amihez fel kell adni a régi kapcsolódásokat. A szülőnek útjára kell engednie a gyermekét, hogy új, saját szövetséget alakíthasson, és a gyermeknek el kell indulnia a saját útján. Ezt a lassú, kétoldalú folyamatot hívjuk leválásnak, ami gyakorlatilag már a megszületéssel elkezdődik, de számtalan fokozata van a teljes felnövekedésig és szülőtől és gyermektől egyaránt többféle, olykor nehéz pszichés feladatot kíván. Bátorságot, bizalmat, önbizalmat, azt a fajta életbe és önmagunka vetett hitet, hogy boldogulunk az újraformálódó helyzetekben. Kibírjuk ezt a változást, nem omlunk benne össze, és nem akarjuk, hogy visszaálljon a régi rend. A szülői oldalról különösen fontos, hogy legyen ehhez elég érzelmi tartalékunk és olyan más közeli, bensőséges kapcsolatunk, amire ebben a változásban is számíthatunk. Gyermeki oldalról pedig elég jó megküzdési képességünk és önmagunkba vetett hit, hogy boldogulunk a szüleink nélkül.

Nehezített leválás

Sokféle okból lehet ez a leválás nehezített. Szülői oldalról hiányozhat az érzelmi tartalék depresszió, vagy gyász, krízis, munkanélküliség, szegénység miatt, de lehet a háttérben valamilyen személyiségzavar is. Ha a szülőnek nincs olyan közeli, bensőséges kapcsolata, amiben érzelmi támaszt kaphat, akkor könnyen teheti rá ezt a fajta kapcsolódási vágyát a gyerekére. Ez azt jelentheti, hogy tőle vár érzelmi, fizikai támogatást, támaszt, segítséget, barátságot, programokat, védelmet, biztonságot, olyasfajta dolgokat, amiket épp fordítva, neki kellene megadnia a gyerekének és jó esetben mindez egy társkapcsolatból várható leginkább. Amikor ez nincs, mert a szülők például elváltak, vagy adott esetben az egyikük meghalt, akkor ez a folyamat megakadhat. Ilyenkor az egyedül maradó szülő nem „akar” felépíteni másik társkapcsolatot, mert a gyerekeinek szenteli az életét. Az áldozata mögött azonban sokszor az áll, hogy fél belemenni egy új kapcsolatba, vagy az, hogy még érzelmileg az előzőt sem zárta le. Amikor ezeket a társkapcsolati igényeit a szülő a gyerekre rakja rá, akkor a „gyerek”, aki már nem is annyira gyerek, megterhelődik, hiszen bármennyire is igyekszik, soha nem lesz képes felnőtt szülője társává válni. Néha ez a folyamat már kamaszkorban lezajlik, akkor, amikor még nem  elég érett ahhoz, hogy védekezzen ellene. A kamaszkori lázadás ebben az esetben akár el is maradhat, hiszen a gyereknek az lesz a feladata, hogy a szülő mellett álljon, és megvédje őt a nehézségektől. A szülő ilyenkor gyakorlatilag bűntudatot alakít ki a gyerekben, hogyha úgy érzékeli, hogy az fizikailag vagy érzelmileg távolodik tőle. Igazi csapda helyzetet alakít ki, szinte fogva tartja a saját gyerekét, hogy ne maradjon egyedül.

Válás vagy leválás

A csokis példánál maradva – egy ilyen helyzetben az apa nem lesz képes a felesége mellé állni, és az anyjának fog igazat adni, hiszen a nagymamának „igaza van”, amikor azt mondja, hogy ne kényeztessék el a gyereket, és ne adjanak neki egészségtelen ételeket. A problémát azonban nem az jelenti, vajon kinek van igaza ebben a helyzetben, hanem az, hogy új szövetségesként ők – vagyis a pár –  nem válhattak „egy testté”, vagyis nem alakították ki a közös álláspontjukat most épp a csokievés terén. Az apa két tűz közé kerül, az anyja és a felesége közé, az anya pedig magára maradottnak érzi magát, azt éli át, hogy a férje nem áll mellé, a nagymama véleménye fontosabb, mint az övé. Gyakorlatilag mindenki rosszul jár.

A folyamatos veszekedések és viták össztüzében pedig egy kevésbé szép napon már az lesz a kérdés, hogy tudnak-e még együtt élni egyáltalán, a krízis akár a válás kérdéséig is eljuthat. Ilyenkor válik el, hogy a már felnőtt gyerek, aki ennyire bevonódott a szülő életébe, le tudja-e tenni a bűntudat érzését, és belátja-e, hogy az új szövetség létrehozásáért már nem a szüleihez kell lojálisnak lennie, hanem a társához. Az elvárásokat közösen alakítják, és ebben a közösen alakítás sokkal fontosabb, mint az, hogy kinek van igaza. A tét nagy, hiszen nem mindegy, hogy leválás lesz a folyamat vége, vagy válás. El tudjuk-e engedni régi kapcsolódásainkat, hogy megszülessen az új.

Ha nem boldogulsz egyedül ebben a nehéz folyamatban, kérj segítséget és hívj telefonon!

Rist Lilla (tel: 302687449)