Címke: párkapcsolat

Beküldve:

Egy cukorka most vagy később kettő

https://www.google.com/search?client=firefox-b-d&sca_esv=b3de37e104a03232&sxsrf=ADLYWIJokBzIdpSucW7y1TqybYNpYrsZsA:1736932884056&q=M%C3%A1lyvacukor+kis%C3%A9rlet&sa=X&ved=2ahUKEwi55bWcs_eKAxUPhP0HHSicOu0Q1QJ6BAgfEAE&biw=1280&bih=595&dpr=1.5#fpstate=ive&vld=cid:454331a2,vid:LfA_rnHOVuA,st:0

A videón a hatvanas években végzett híres mályvacukor-teszt látható, ahol négyéves gyerekek elé tettek le egy darab édes kísértést. A kísérletvezető azzal ment ki a szobából, hogy bármikor megehetik a gyerekek a cukorkát, de ha 15 percig kibírják, hogy nem eszik meg, akkor utóbb kapnak még egyet.

Ki lesz sikeres?

A Marshmallow-tesztnek is nevezett kísérlet nem fejeződött be ennyivel, később is nyomon követték a gyerekek sorsának alakulását. Azt találták, hogy azok, akik képesek voltak önfegyelmet gyakorolni és kivárni, hogy nem eszik meg az édességet, később sikeresebbek voltak az iskolai életben, kevesebbszer frusztrálódtak, jobb eredményeket értek el az intelligenciateszteken, és magabiztosabbak voltak. Nagyobb arányban szereztek egyetemi diplomát, ritkábban nyúltak drogokhoz, és legfőképp stabilabb kapcsolataik voltak.

A kísérletből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a szülőknek meg kell tanulniuk nemet mondani a gyerekeik kéréseire, nem kell minden kívnságukat azonnal teljesíteniük, ha azt akarják hogy kifejlődjön az akaraterejük és az önfegyelemük. Ezek annyira fontos tulajdonságok, hogy később óriási befolyással vannak arra, hogyan alakul a a gyerekek jövője.

Nem ennyire egyszerű

Voltak azonban olyanok, akik nem hittek ebben az egyszerű összefüggésben, és újra elvégezték a kísérletet. Az újabb vizsgálatban nem csak az egyetemi óvoda gyermekei kerültek bele a kísérletbe, ennél sokkal szélesebb volt a társadalmi merítés.

https://journals.sagepub.com/doi/abs/10.1177/0956797618761661

Ebben a kutatók azt találták, hogy a szülők társadalmi státusza nagyon erőteljesen befolyásolta azt, hogy a gyerek “tudott-e várni”, megette-e a mályvacukrot, vagy sem, azaz azt, hogy a négyéves milyen startégiát alkalmazott nem egyszerűen a szülők nevelési elveivel és konkrét nevelési attitűdjével volt összefüggésben. A szegény családokból érkező gyerekek többsége, ahol soha nem volt biztos, hogy – később – hozzájutnak-e bármilyen élelemhez, sokkal gyakrabban ették meg azt a bizonyos mályvacukrot… Hiszen ami itt és most hozzáférhető volt.

Azzal is összefüggést mutatott az eredmény, hogy hány könyv volt a gyermek otthonában a könyvespolcokon, vagyis a család műveltségi hátterének is szerepe volt az abban, hogy a gyerek hogyan működött ebben a teszthelyzetben.

Jobb ma egy veréb?

Ha belegondolunk emberi életünk egyik nagy kérdése került itt fókuszba. Egész pontosan az, hogy vajon most kell-e jól éreznünk magunkat, vagy jobb, ha a jövőre gondolunk, arra a nagyobb jóra, amit elérhetünk, a fejlődésre és a növekedésre?

Ez az utóbbi, korrigált kísérlet megmutatta, hogy a családi háttérnek, a családi neveltetésnek milyen óriási szerepe van abban, hogy a gyerek későbbi életében milyen életstratégiát választ, de azt is, hogy ennek egy jelentős része társadalmilag meghatározott, vagyis nem egyszerűen “döntés” kérdése. Abban az élethelyzetben például, amikor a család megélhetési gondokkal küzd, és mondjuk az apa, aki eddig a családfenntartó volt, beteg lesz, nem lesz megvalósítható, hogy a gyerek továbbtanuljon. Biztos, hogy dolgoznia kell majd, még akkor is, ha hosszú távon számára a továbbtanulás hasznosabb volna. De ha a kisebb gyerekek éhen halnak közben, akkor ez az út nem választható.

Kivéve persze akkor, ha társadalmi szintű beavatkozás történik.

De e nélkül, nincs valódi döntés-helyzet. A jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok – szép magyar közmondásában is felismerhetjük ezt a fajta gondolkodást, ami arról szól, hogy a biztos, kiszámítható kevés jobb, mint az, amit a bizonytalan holnap hozhat. Ebben a gondolatban az is megjelenik, hogy a kiszámítható jövőnek óriási szerepe van abban, hogy tudunk-e várni. Ha bizonytalanságban élünk, ha fogalmunk sincs, mit hoz a holnap, akkor lehetetlenné válik, hogy a jövő esélyeiben gondolkodjunk. Számtalan történelmi példát is tudnánk erre mondani, a háború utáni hiperinfláció korszakát, amikor egyik napról a másikra vesztették el az emberek sokéves megtakarításaikat.

A mályvacukor öröme

Ha mondani kellene valamit, hogy mi a családokra és párokra nézve a mályvacukor teszt tanulsága, akkor leginkább azt mondanám, hogy nincs olyan, hogy a mályvacukrot megenni helytelen, és nem megenni pedig helyes. Sokkal inkább élethelyzetekben kell gondolkodnunk, amelyekhez különféle stratégiák tartozhatnak. Végiggondolhatjuk ezt egészen tudatosan is, és valódi döntést is hozhatunk, ha nemkötnek meg szűkös anyagi korlátok.

Néha az lesz a helyes, ha megesszük az elénk tett mályvacukrot. Számtalan olyan párral is találkozom, ahol mindig csak “félreteszik a mályvacukrot”, soha nem tudják megenni. Mindig a jövőben gondolkodnak, és ez szinte lehetetlenné teszi, hogy élvezzék a közösen töltött pillanatokat, nincsenek csak úgy kettesben, nem mennek el sehová együtt, és a gyerekeikkel sem töltenek “haszontalan” időt, ami lehetőséget adna a valódi kapcsolódásra, a mályvacsukor adta örömteli pillanatokra. Legtöbbször azért, mert a gyerekeknek tanulni, sportolni kell, különórákra járni, gondolni a jövőre, a felnőtteknek pénzt keresni, dolgozni vagy azért, hogy nehogy kirúgják őket holnak, vagy azért, hogy még több pénzünk legyen.

Máskor viszont valóban érdemes várni, és valóban érdemes gondolni a jövőre. Rendszerszemléletben gondolkodva azt tekinteném károsnak, ha valaki csak az egyik, vagy csak a másik stratégiát tudja alkalmazni, és nincs ebben rugalmasság. Igenis meggondolhatjuk, hogy megéri-e nekünk most megenni a cukorkát, és végiggondolhatjuk, hogy mikor éri meg és legfőképp mennyi áldozatot kell hozni ebben a várakozásban? Vajon tizenöt percet várni egy plusz cukorkáért cserébe jó üzlet-e, valóban? Tényleg megéri?

Felnőtt fejjel például azt gondolom, hogy én megettem volna azt a pillecukrot. Leginkább azért, mert számomra tizenöt hosszú percet biztos nem éri meg várni egy darab plusz cukorkáért. És egyébként is épp elég egy darab, pláne ha nem látom azt a plusz egyet, mert akkor nem is esem kísértésbe.

Beküldve:

A bennünk élő agresszió

Agresszió a párkapcsolatban

2015-ben megismételték a Milgram-kísérletet, amely a szociálpszichológia leghíresebb kísérlete. Erre leginkább azért volt szükség, mert Milgram eredményeit nagyon sokan vitatták, sőt megkérdőjelezték a hitelességét is. Az újabb kísérlet azonban hasonló válaszokat hozott, mint az eredeti, annak ellenére, hogy a kísérleti alanyok fele ezúttal nő volt. Az eredmények azonban ebben az újabb változatban is azt mutatták, hogy az emberek többsége, körülbelül a 65 százaléka képes súlyos agresszióval büntetni embertársait, ha erre felső utasításra engedélyt kap.

Milgram kísérlete

Az eredeti MIlgram-kísérlet úgy zajlott, hogy a kísérleti alanyoknak azt mondták, hogy tanulási céllal szópárokat kell megjegyezniük a tanulóknak. Ha a „tanulók” nem jól válaszolnak, akkor a kísérleti alany áramütéssel büntetheti őket. A tanuló valójában egy beépített ember volt, egy színész, aki eljátszotta, hogy az áramütések hatására fájdalmat él át, de a kísérleti alanyok ebbe nem voltak beavatva, vagyis a fájdalmat valósnak élhették át. Ennek ellenére a legtöbben képesek voltak nagyon súlyos áramütéssel is sújtani résztvevőket.

Az eredeti kísérletnek van egy nagyon érdekes, újabb változata is, amikor két „tanár” áll a kísérleti alany mellett. A vizsgálatban, amikor a két tanár összeveszett azon, hogy szabad-e ilyen büntetést alkalmazni, akkor szinte senki nem nyomta meg a gombot.

Miért hozom ezt a témát ide?

Mert megrázó szembesülni azzal, mennyire félünk szembeszállni a hatalmi szóval még akkor is, ha ezzel másokat bántunk. Másrészt nagyon tanulságos az is, hogy mennyire nem tudjuk magunkról, hogy az engedelmesség, a megfelelni vágyás még a morális határokat is áttöri. A kísérletnek volt olyan változata is, ahol külső szemlélőknek kellett megbecsülniük, hogy hányan fognak áramütéssel büntetni, és a megfigyelők rendre alábecsülték ezt az értéket. Vagyis azt gondolták, hogy a kísérleti alanyok sokkal kevésbé lesznek agresszívak.

Ez azt is jelenti, hogy azt feltételezzük másokról, hogy majd nem fognak bántani minket, és talán saját magunkról is azt feltételezzük, hogy nem fogunk másokat bántani, még külső nyomásra sem és még akkor sem, ha erre utasítást kapunk. Ez azonban nincs így. Nagyon erős hatása van, ha egy felettünk álló személy utasít bennünket. Sokkal erősebb, mint ahogy ezt magunk is gondolnánk.

Párkapcsolati tanulságok

Párkapcsolati és családi működés szempontjából azért érdekes kérdés ez, mert ebből látszik, hogy egyáltalán nem mindegy, mi a felülről képviselt elvárás. Ez a felülről érkező sugallat akár egyfajta kimondott vagy kimondatlan szülői vagy társadalmi szintű elvárás is lehet. Ha belegondolunk számtalan szerepelvárással találkozhatunk arra vonatkozóan, hogy hogyan kell a férfi-női szerepeinkben viselkedni, mit és hogyan kell cselekednie egy szülőnek, mi a család stb.

 A kísérelt egyik tanulsága lehet az is, hogy a szülő-gyerek viszonyban meghatározó lehet, hogy a szülő mire ad felhatalmazást a gyereknek. A csel ebben az, hogy a szülői „felhatalmazás” az agresszióra nem csak az erre való konkrét szóbeli utalás lehet, hanem a saját szülői mintája is, amelyben a verbális agressziótól kezdve a konkrét fizikai agresszióig sok minden beletartozhat.

A bennünk élő agresszió párkapcsolati szinten is megjelenhet és meg is jelenik. Olykor anélkül, hogy tudatosan ránéznénk erre. Ott van a düh, a harag formájában. Ezek teljesen természetes érzéseink, akkor jelentkeznek, ha valamifajta frusztráció ér bennünket. A párkapcsolatban (is) érdemes figyelni ezekre a könnyen elnyomott érzéseinkre, mert leginkább akkor okoz problémát, ha tudattalan marad. Ha nem foglalkozunk a frusztrációinkkal, a legbelsőbb vágyainkkal és szükségleteinkkel, akkor ez agresszióhoz vezethet. Főleg, ha valaki azt mondja, vagy azt érezzük, hogy ezt szabad…

Beküldve:

Az apák szerepe ugyanolyan fontos, mint az anyáké

Ma már egy egész nemzedék közös élménye, hogy apa vagy dolgozik, vagy a válás miatt csak vasárnapi apukaként van jelen a családban, esetleg még úgy sem. Amikor ez a nemzedék családot alapít és újra megpróbálja beépíteni az apamodellt a családi kapcsolatok közé, akkor nincs könnyű dolga. Elfelejtettük, mi is az apák igazi szerepe, és miért van kiemelkedő jelentősége a jelenlétüknek a gyermeknevelésben.

 Az apák jelenléte evolúciós előny

A hosszú távú párkapcsolat azért jelent meg az emberi közösségekben, mert az apai jelenlétnek evolúciós előnye volt. Azok a családok, ahol az apák részt vettek a családi életben, a gyereknevelésben, egyszerűen életképesebbnek bizonyultak. Nem nehéz belátni, hogy az apák védelmező jelenléte csökkenthette az anyák és az újszülöttek kiszolgáltatottságát, a szülői feladatok megosztásával pedig nem csak a gyereknevelés terhein enyhítettek, hanem plusz mintát és lehetőséget adtak a kötődésre. Nem árt megjegyezni, hogy milyen nagy szerepe lehetett az apaság megjelenésének a kötődés és a hűség érzéseinek kialakulásában. Érdekességként pedig hozzátenni, hogy a természet ennek jutalmazására adta az emberpárnak a szexualitás örömét, az orgazmust, ami az embernél gyakorlatilag életünk végéig átélhető örömforrás, nem csak a „párzás” kitüntetett időszakában. A természet ezzel jutalmazott minket a hűségért, a hosszú távú párkapcsolatért.

Az apátlanság eredménye

A második világháború után nagyon sok családban a gyerekek apátlanul nőttek fel.  A kutatók nagyon hamar felfigyeltek arra, hogy a modern társadalomban a férfiak a családban, az iskolában és az óvodákban is egyre kevésbé vannak jelen, és ez nagyon hamar tüneteket okoz. A gyerekekből igen sok esetben magatartászavart vált ki. Német iskolákban vizsgálták a jelenséget, és azt tapasztalták, hogy az apa nélkül felnövő

  • fiúk iskolai teljesítménye romlott.
  • gyerekek között az öngyilkosság elkövetésének esélye ötszörös
  • a nemi erőszakot elkövetők aránya tizennégyszeres
  • gyerekeknél a viselkedészavar húszszoros eséllyel fordul elő
  • illetve az apa hiánya sokszorosára növeli a gyermekszegénység arányát.

Mai apátlanság

De nem kell ahhoz háború, hogy az apák hiányozzanak a gyermek neveléséből. Elég, ha éjt nappallá téve dolgoznak, és sokszor túlvállalják magukat a családi jóllét fenntartása érdekében. Ennek egyik következménye lesz, hogy az anyák érzelmileg magukra maradnak, és akkor máris eljutottunk oda, hogy a szülőpár két külön világban kezd el élni, ami megnöveli a válás esélyét.

Mit kell megértenünk?
A pszichológiai vizsgálatok ma már nem csak az anya-gyerek kapcsolatot vizsgálják, hanem az apa-gyerek kapcsolatot is és a modern lélektani kutatások rávilágítottak, hogy az apa szerepe ugyanolyan értékű, mint az anyáé.

Az apák okosító hatásúak

– Egy angol, 11 ezer fős vizsgálatban például 1958-ban született férfiakkal és nőkkel beszélgettek és azt tapasztalták, akikkel az apa többet foglalkozott, azok magasabb IQ-val rendelkeztek még 42 éves korukban is. Az amreikai Paul Popenoe 26 éven keresztül vizsgálta az apai törődés és a gyerekek intelligenciájának a kapcsolatát, és azt tapasztalta, hogy az apák szerepe a játékon keresztül érvényesül, ennek rendkívül lényeges szerepe van az érzelmi élet, a kommunikacio fejlesztésében, az érzelmi kontroll, az empátia és az együttműködési készségek kialakításában

Az apa jelenléte növeli az önkontrollt és együttműködés készségét

Az apa a játékon keresztül együttműködésre, szabálykövetésre, önismeretre és önkontrollra tanít. Az apával való játék jellegzetessége és öröme az újszerűség, a keretekből való kilépés, a határok átlépése és keresése, amely már abban is megnyilvánul, ahogy egy apa magasra dobálja a kisgyerekét – halálra ijesztve ezzel az anyát. Ez azért lehet nagyon fontos élmény, mert az utolsó pillanatban elkapni a gyereket, azt üzeni, hogy még veszély esetén is vigyáznak rá, és megtartják, ami a biztonság élményét adja.

Az apai szeretet és a kötődés a fontos, nem a fegyelmezés!

Nagyon fontos azt is megértenünk, hogy az apaság, az apaszerep a közhiedelemmel ellentétben nem fegyelmezést jelent, ez egyáltalán nem járul hozzá ahhoz, hogy a férfiak a siaikból stabil személyiségű férfiakat neveljenek. Ehhez pusztán az kell, hogy szoros, érzelmi alapú, apa-fiú kapcsolatot alakítsanak ki.

Apák hatása a lányaikra

Azok a lányok, akiknek jó volt a kapcsolatuk az édesapjukkal, jobban érzik magukat a női szerepekben, később az élet minden területén kiemelkedőbben teljesítettek, zavarmentesebb lesz a kamaszkoruk, és stabilabb párkapcsolatot alakítottak ki.

Beküldve:

Miért nem megyünk el párterápiára?

Sokszor tapasztalom, hogy a párok nem jutnak el időben párterápiára, mert sokáig halogatják, hogy szembenézzenek a problémáikkal. Néhány „indok” következik, ami sokszor a párterápiával kapcsolatos tévedéseken, előítéleteken alapul. Ezeket igyekeztem most tisztázni.

1. Mert majd megoldjuk magunk

Az jó jel is lehet, hogy azt gondoljátok, hogy meg tudjátok oldani a konfliktushelyzeteiteket. Ha úgy tudtok visszagondolni egy veszekedésre, hogy egyikőtökben sincs utólag harag, megbántottság, sértettség, akkor valóban eljuttok a megoldáshoz, és akkor minden rendben. De ha már egy ideje görgetitek magatok előtt a konfliktusaitokat, és nincs meg a feloldódás élménye, hanem egyre távolabb és távolabb kerültök egymástól, akkor lehet, hogy érdemes volna mégis megfontolni. A probléma szőnyeg alá söprése hosszú távon nem fog segíteni. Egyre nagyobb és nagyobb lesz a konfliktuscsomag, amit egyre nehezebb lesz eldugni – magatok elől is!

2. Mert nem fogunk kiteregetni mindent egy idegen előtt

Ez az idegen valójában olyan szakértő, aki nap mint nap találkozik párkapcsolati problémákkal. Épp az a legfőbb erénye, hogy „idegen”,  vagyis egyik fél felé sem elfogódott, és az az egyik feladata, hogy ez így is maradjon. Vagyis mindkét fél nézőpontjából lássa a helyzetet. Ez egy új szempont. A pár mindkét tagja számára nagy segítség lehet a külső nézőpont, ami őket is segíti abban, hogy másképp tekintsenek önmagukra. A párterapeuta ezen kívül soha nem „szennyesként” látja a pár belső életét, hanem érvényes történetként, amelyben érzések, fájdalmak, veszteségek, örömök és nagyon fontos értékek is vannak. Ezek feltárása és visszatükrözése az egyik legfontosabb feladata.

3. Mert a párom csak hisztizik, és majd megunja

Ha a párod hisztizik, akkor ez rád is hatni fog valamiképp. Felteszem nem érzed magad ilyenkor túl komfortosan, és jól esne, ha véget vetne a párod a hisztizésnek. Valóban megvárhatod, amíg megunja a „hisztit” és abbahagyja. A nehézséget az jelentheti, hogy egy idő után teljesen abba fogja majd hagyni a hisztit (is), és ezzel együtt a kapcsolatot magát is be akarja majd fejezni. Vagyis, ha azt tapasztalod, hogy a párod hisztizik, akkor MOST még van esélyed, mert valójában érted hisztizik, és a kapcsolatotokért. Most még épp van lehetőséged van arra, hogy válaszolj a valós igényeire és megmentsd a kapcsolatod. Ha már nem is hisztizik, akkor számíthatsz rá, hogy elhagy! Érzelmileg biztosan.

4. Mert majd megoldja az idő

Közkeletű tévedés, hogy az idő mindent megold. Nem! Az idő valóban segít az egészséges hegek gyógyulásában. De azokon a hegeken nem segít, ami alatt gyulladás van. Előbb a gyulladást kell kezelni, hogy felette egészséges heg keletkezzen. A gyulladást pedig nemhogy nem oldja meg az idő, hanem egyre csak súlyosabbá teszi, egyre mélyebb lesz a fertőzés. A párkapcsolati problémákkal is ez történik! Amit nem oldunk meg most, azt nem oldja meg az idő, hanem még inkább elmérgesíti.

5. Mert ha szeretjük egymást, akkor meg is tudjuk majd oldani

A szeretet valóban nagyon fontos érték, és sokat segíthet abban, hogy egymás felé forduljunk. De ki merjük-e fejezni a szeretetünket, és ha kifejezzük, ezt hogyan tesszük? Ráadásul a szeretet érzése önmagában nem ad a kezünkbe konfliktuskezelő technikákat. Sokszor az a mód, ahogy a szeretetünket kifejezzük, nem jut el a másikhoz, mert ő ugyanazt másféleképp észleli. Könnyen lehet a szeretetből adott figyelmet akár korlátozásnak érzékelni, vagy lehetséges, hogy rengeteg szívességet teszünk a másiknak, de azt ő észre sem veszi, mert neki az együtt töltött idő volna a fontos. Az ilyesfajta elcsúszásoknak még ezer más módja lehet. A vége azonban az lesz, hogy ezek az elcsúszások oda vezetnek, hogy azt gondoljuk, a másik már nem is szeret…

6. Mert sokba kerül

A párterápiás ülések valóban nem tűnnek olcsónak, de kétheti rendszerességgel zajlanak, ami azt jelenti, hogy két ülés van egy hónapban. Ha kiszámolod, hogy ehhez képest mennyibe kerül a válás, egy teljesen új egzisztencia felépítése, még egy lakás, vagy az albérleti költségek, hogy az érzelmi károkról ne is beszéljünk, akkor lehet, hogy mégis megéri?

7. Mert úgysem segít

Lehet, hogy tényleg nem segít, de ha meg sem próbálod, biztos nem fog megoldódni!

8. Mert a szüleink sem mentek párterápiára, mégis együtt maradtak

Ez igaz. De az biztos, hogy nem is oldották fel a konfliktusaikat. Különben nem jutottál volna idáig ebben a blogbejegyzésben.

9. Én mennék, de a párom nem akarja

A rossz hír az, hogy ez könnyen jelentheti azt, hogy a párod félig-meddig már kicsekkolt ebből a kapcsolatból. A másik lehetőség az, hogy nem mer szembenézni a párkapcsolati problémákkal, mert ezek kimondása számára a megoldhatatlansággal azonos. Ilyenkor lép életbe a 7. pont: Valóban, lehet, hogy a párterápia nem segít, de ha meg sem próbálod, biztos nem fog a probléma megoldódni magától.

Beküldve:

Nyaralás után

A nyaralás alatt történt események elég jól megmutatják, hol tartunk a kapcsolatunkban, milyen a család közös élete. Fontos, hogy egyáltalán szán-e a család időt a közös együttlétekre, vagy ez valamiért elmarad. Vajon csak a pénzhiány az oka az elmaradásának vagy más, lélektani okok is ott állnak a háttérben. Nézzünk rá utólag! Ehhez kínálok most néhány szempontot.

Vitáztunk, de …

Minden nyaralás alatt számtalan ütközőpont adódhat. A hová menjünk, mit csináljunk kérdése minden egyes nap felmerül, és a család külnféle tagjai egészen különféle vágyakat fogalmazhatnak meg. Ezek összeegyeztetése, összehangolása korántsem egyszerű feladat. Sikerült feloldani, megoldani a konfliktushelyzeteket? Sikerült egyeztetni a különféle érdekeket vagy valaki mindig behódolt? Vitáztunk ezeken a kérdéseken vagy veszekedtünk? Mindenki elégedett volt a végén vagy volt, aki duzzogott, aki megbántódott, aki rosszul érezte magát? A nyaralás alatt a család mindig vizsgázik konfliktuskezelésből. Utólag érdemes ránézni, mennyire sikerült ez!

A gyerekekkel is kijöttünk?

A gyerekek úgy működnek, mint egyfajta lakmuszpapír. Jól mutatják, milyen hangulatban van a család, mennyire vagyunk fezsültek, idegesek vagy épp ellazultak. Mutatják, mennyire tudunk tekintettel lenni más szempontjaira, mennyire vagyunk jártasak konfliktuskezelésben. A nyaralás olyan időszak, amikor mindenki szeretné jól érezni magát. Csakhogy a család különféle érdeklődésű és életkorú gyermekeinek nagyon különféle szükségletei lehetnek. Vajon a gyereknevelési kérdésekből származó konfliktusokból párkapcsolati konfliktusok lesznek, vagy sikerül a szülőknek ebben szeretetteljesen, a gyermeki érdekeket szem előtt tartva együttműködni? Mi történt a nyaralás alatt ezekkel, megoldottuk őket, vagy egyre nagyobb konfliktusok alakultak ki?

Egyeztettük a programokat?

Érdekes kérdés, hogy egy családban kinek van joga kitalálni a programokat, ki a kezdeményező fél, és ki az, aki “köteles” ezeket végrehajtani. Vajon mennyire vagyunk ebben egymés partnerei vagy valaki uralja a teret és az időt. Nagyon bevilágít egy család életébe, ha ezt a kérdést utólag megvizsgáljuk.

Ellazultak voltunk?

A nyaralás akkor lesz örömteli, ha átélünk egyfajta felszabadultságot, ha azt tapasztaljuk meg. hogy kiszabadulhattunk a mindennapi mókuskerékból. Ez azonban nagyon nehezen sikerülhet, ha a fentebbi pontoknál megbuktunk. A sikerhez az is szükséges, hogy ne akarjunk minden áron teljesíteni. Ne kelljen mindenképpen megnézni, megtenni, megélni, megtapasztalni valamit. Ha el tudjuk engedni a tegnapi terveinket, és rugalmasan alkalmazkodni a változó igényekhez és körülményekhez, akkor létrejöhet az ellazultság érzése.

Élveztük a pillanatot?

Ha nem ragaszkodunk a nyaralás “teljesítéséhez”, ha elvetjük a görcsös ragaszkodást a programokhoz, akkor a talán élvezni tudunk egy kártyaparitit is egy esős napon, vagy egy lassú, soha véget nem érő reggelit a teraszon. Észrevesszük a faleveleken átsütő napfény csillogását, és hatszorosan érezzük a sárgadinnye édességét. Ha jól vagyunk, jó helyen, akkor nem kell siettetnünk az idő múlását.

Sokat beszélgettünk?

A lassú reggelek, a ráérős esték alatt pedig megfogalmazódhatnak mondatok, formálódhatnak gondolatok, előkerülhetnek ötletek, érzések és színes álmok, amelyeket, ha megosztunk egymással, akkor azzal gazdagíthatjuk a kapcsolatunkat. A nyaralás ellazulságában másképp nézhetünk rá az életünkre, az otthoni konfliktusainkra, önmagunkra. Ha beszélünk ezekről a belső élményeikről, akkor a nyaralás abban is segíthet, hogy újra/ vagy még inkább közel kerüljünk egymáshoz.

Örömteli volt a szex?

Ha az elsőző kérdésekre pozitív válaszok születtek, ha sikerült megoldani a konfliktushelyzeteket, egyeztetni a prpgramokat, ellazulni, élvezni a pillanatot, és mindennek hatására közelebb kerülni egymáshoz, akkor ebben a helyzetben könnyen születhetett meg a vágy. Ha így történt, akkor a párkapcsolatod jó állapotban van, és elég tartalékot gyűjtöttetek ahhoz, hogy hazatérve, az otthon újra megjelenő nehézségekehez ezekből erőt merítsetek, és megoldjátok azokat. Persze megvalósulhat egy negatív forgatókönyv is, ami azt jelenti, hogy az akadályokat nem sikerült leküzdeni. Erről árulkodhat az a megkönnyebbülésérzés, ami ilyenkor a hazatéréskor keletkezik. Ha így van, érdemes ezt jelnek tekintve tudatosítani, mert talán ilyenkor mág időben kérhetsz segítséget!

Beküldve:

Párkapcsolati minimum

Összegyűjtöttem, hogy mi az a minimum, amit jó, ha megteszel a párkapcsolatodban azért, hogy még a nehéz időkben is működőképes maradjon.

A párkapcsolat élvezzen prioritást!

Ahhoz, hogy egy párkapcsolat hosszú távon jó legyen, először a fejünkben kell rendet tennünk. A párkapcsolat nem perpetuum mobile, ami önmagától működik. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan tennünk kell érte. Olyan, mint egy kert, amit napi szinten kell ápolnunk és gondoznunk. A gyerekek is a párkapcsolatba születnek és nem mindegy milyenbe, ahogy az sem, milyen lesz ez a kert, egyáltalán életben marad-e. Ha nem, ők lesznek az elsők, akik megszenvedik!  Vagyis a párkapcsolat akkor fog jól működni, ha a fejünkben az értékek közötti listán az első helyen áll. A párkapcsolat élvezzen priotitást mindenek felett!  

Kivétel: Ha a gyerekek veszélyben vannak, abúzusnak, verbális vagy fizikai bántalmazásnak, kirekesztésnek, vagy elhanyagolásnak vannak kitéve! Nagyon fontos ennek kapcsán megérteni, hogy nem a párod maga az, aki prioritást élvez, hanem a jó párkapcsolati működés, amibe beletartozik mindkettőtök jólléte, igényeinek megértése és elfogadása, a kölcsönösség!

2. Szánj pénzt közös programokra! (Legalább egy fagyiravaló legyen!)

Ha megérted, hogy miért lényeges a párkapcsolat, miért kell első helyre tenni a fontos értékek listáján, akkor nem okoz meglepetést ez a kitétel. Sok mindenre szánunk pénzt, miért is ne szánnánk arra, ami az életünk alapját jelenti, ami a legfontosabb? Nagyon sok olyan közös programot lehet szervezni, ami nem kerül különösebben sok pénzbe. De ha csak kirándulni megyünk a környékre, akkor is van utazási, étkezési költség. Gondolj ezekre a kiadásokra töltőanyagképp, ami olyan a párkapcsolatnak, mint kocsinak a benzin. Nem megy nélküle. Ha kevés pénzből gazdálkodtok, akkor is különítsetek el egy fagyiravalót magatoknak. Jó érzés lesz tudni, hogy ezt egymásra, a kapcsolatra szántátok! Ez önmagában erősít!

3. Legyenek heti szinten közös programok!

Az élet nem korlátozódhat a szabadságon beszerzett élményekre! Az év minden szakaszában fontos, hogy elérjük egymást, hogy ne csak a háztartás, gyereknevelés és a munka körforgásában vergődjünk. Ha már van párkapcsolatra elkülönített pénzünk, akkor időt is kell szánnunk közös programokra! Be kell írnunk a naptárunkba az időpontot, akár egy randit és minden mást el kell tolnunk, hogy helyet csináljunk neki. A kapcsolat elején ezek a közös programok spontán alakulnak, de ez nem marad így. Elsodor a munka, a gyereknevelés. Gondolnunk kell arra, hogy a közös élmények fontosak, és törekednünk kell rá, hogy ezek létrejöjjenek. Az első gyerek születésénél sok pár elveszíti ezt a fókuszt. Sokféle kifogás születik, hogy miért is nem tudnak közös programokat szervezni. De ha benne van a fejekben, hogy ez fontos, akkor ki fogjátok találni, hogyan csináljatok magatoknak legalább egy szabad órát hetente.

4. Minden búcsúzásnál és találkozásnál öleld meg a társad!

Az érintés, a csók, az ölelés életben tart. Érintés nélkül elsorvadunk. A fizikai kontaktus gyógyít és csillapítja a fájdalmat. Örömérzetet ad, mert olyan hormonok (pl. oxitocin) termelődik bennünk, ami ezt az érzetet kiváltja. Sok minden történik napi szinten egy kapcsolatban, néha valóban nincs időnk, elfogy a türelmünk, érzelmek kavalkádja rohangálhat bennünk. De ha tudjuk, hogy bármi is történik a világban és a párkapcsolatban, de a társunk megölel majd, amikor hazaérünk, az erőt ad majd, és olyan biztonságérzetet, ami a nehéz helyzetekben is megtámogat bennünket!

5. Minden nap kérdezd meg a társad, hogy van, mi történt vele!

Ha nem teszed fel ezt a kérdést, a társad azt fogja hinni, nem érdeklődsz iránta, és ami még ennél is lényegesebb, te magad nem fogod érteni, mi történik vele és benne!! Ha már egy hétig nem vagy ezzel tisztában, akkor nagyon sok mindenből örökre ki fogsz maradni, mert sok élmény elfelejtődik, vagy egyszerűen lekerül a tudatalattiba, a szőnyeg alá, ami majd egyszer, egy váratlan pillanatban bugyog majd ki. Ha nem szántok napi szinten egy kis időt arra, hogy beszélgessetek egymással, akkor elkezdtek két külön úton járni, ami kétfelé visz majd.

6. Hallgasd meg anélkül, hogy beleszólnál és ítélkeznél!

Ha leültök beszélgetni és megkérdezed a másikat arról, hogy mi történt vele ma és hogy van, az nagyon jó! De az még jobb, ha képes vagy végighallgatni anélkül, hogy beleszólnál a másik mondandójába. Próbáld ki, hogy két percig csak hallgatod őt és még csak kérdést sem teszel fel, csak bólogatsz, egyetértően hümmögsz! Ez nem is olyan könnyű! Holott a másik meghallgatása és megértése nagyon lényeges eleme egy jól működő párkapcsolatnak. Azzal a két perccel, amit ezzel töltesz, a legnagyobbat adhatod a társadnak. A megértés azt jelenti, hogy nem teszel megjegyzéseket, nem kritizálod, nem mondod, hogy ügyetlen volt, vagy buta. Csak annyit, hogy jelen vagy és támaszt nyújtasz, biztatod és dícséred!

Beküldve:

Párkapcsolati konfliktusok megoldása vagy feloldása?

Az előző blogbejegyzésemben egy olyan játékról meséltem, amely segítséget nyújt a családon belüli konfliktusok rendezésében. Ebben a bejegyzésben a párkapcsolati konfliktusok feloldásáról beszélek majd. A lépések valójában nagyon hasonlatosak ahhoz, mint a játékban, csak a „jutalom” nem annyira megfogható, mint ott, hiszen a konfliktus feloldódása a jutalom maga.

Nagyon nem mindegy, hogy a párkapcsolati konfliktus, amit meg szeretnénk oldani egy akut, régen húzódó probléma miatt tör ki, vagy újonnan keletkezett. Előfordulhat az is, hogy a felszínen megmutatkozó konfliktus egy régebbit  rejt, és az egy még régebbit, és úgy bújnak elő ezek a konfliktusok, ahogy a nagy matrjóska babákból az egyre kisebbek,

hogy a végén eljussunk egy őskonfliktushoz, amiről úgy gondoljuk, hogy már el is felejtettük. Pedig könnyen lehet, hogy nem, csak besöpörtük a szőnyeg alá. Vagyis fontos tisztázni, hogy az a profán konfliktus például, hogy

miért nem vitted le a szemetet?

az tényleg arról szól-e, hogy nem vitted le a szemetet vagy valami egész másról. A veszekedések láncolatába belebonyolódott pár sok esetben már nem is tudja kideríteni, hogy miért is veszekednek valójában. Gyakran azt hiszik, hogy azért veszekednek, mert eltávolodtak egymástól, mert nem jól választottak, hiszen látszik, hogy annyira különböző véleményen vannak, hogy folyton gyűlölködnek. Pedig az esetek többségében arról van szó, hogy megértésre, szeretetre, elfogadásra vágyunk, és a konfliktusok akkor robbannak ki, amikor ezeket nem kapjuk meg.

A téves észlelés azért jöhet létre, mert a konfliktus sok negatív érzéssel jár. Dühvel, haraggal, azzal a gondolattal, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. És ez akár a sokszorosára is erősödhet, ha a konfliktust nem sikerül feloldani. Vagy épp megoldódik ugyan valahogy, de nem oldódik fel.

Mi a különbség a konfliktus megoldása és a feloldódása között?

Óriási!

A konfliktust ugyanis meg lehet oldani erőből is. Valaki győz, valaki eléri, hogy „igaza legyen”, míg a másik veszít, és kiderül, hogy „nincs igaza”. Sok pár alkalmazza a konfliktusmegoldásnak azt a formáját, hogy nem vesz tudomást a problémáról, és akkor az vagy egy váratlan pillanatban csap le rájuk, vagy Demoklész kardjaként lebeg a fejük felett, és mindenki ideges, szorong, hiszen ilyenkor a csoda lehet az egyetlen megoldási lehetőség vagy a véletlen, ami aztán vagy kedvező lesz vagy sem. Ez az a helyzet, amikor kiszolgáltatják magunkat az elemeknek. Beléphet ebbe a bizonytalanságba egy harmadik, határozott fél is, aki igazságot tesz, vagy az akaratosságával eldönti a kérdést, például a gyerek, aki mégiscsak megeszi a csokit, mert a szülőknek nem sikerült megegyezniük ebben a kérdésben.  De beléphet egy távolabbi családtag is, az anyós, vagy az após, aki hirtelen „rendet tesz”. A legtöbb konfliktusunkat azonban a harc eszközeivel próbáljuk kezelni. Győzni akarunk, hogy a mi érdekeink érvényesüljenek. Az életünk nagyon sok pontján tapasztaljuk ezt a konfliktuskezelési „módszert”, ezért aztán a párkapcsolatunkban is így járunk el.

De ha egy jól működő kapcsolatra vágyunk, akkor ez itt nem fog működni A kard ki kard módszer ugyanis megöli az intimitást, rombolja a kapcsolatot, az egyik felet sértetté, megalkuvóvá, megbántottá teszi, míg a másik azt érezheti, hogy minden döntési teher az övé, mert a másik „képtelen” bármiért is kiállni. Ilyenkor kétféleképpen alakulhat a pár élete:

  1.  Kialakul egy alá- fölérendeltségi viszony, amikor mindig az egyik győz, és mindig a másik veszít. Ez a helyzet akár hosszan is működhet, különösen, ha az alárendelődő fél „jól játssza” a szerepét, és nem lázadozik, nem hangoztatja az elégedetlenségét. Akár egy teljes életet is le lehet élni így, de biztos, hogy ez az alárendelődő fél hatalmas önfeladásával és áldozatvállalásával jár együtt.
  2. A másik út, amikor mindenki győzni akar, nem áll be a győztes-vesztes rend és ezért örök harci szintér lesz a pár élete.

Konfliktusok feloldása, ha a harmónia a cél

Ha a konfliktust nem megoldani, hanem feloldani szeretnénk, és harmónikus kapcsolatra vágyunk, akkor el kell felejteni azokat a mondatokat, hogy nekem van igazam, és te bolond vagy, ha ezt szeretnéd! Le kell tennünk a fegyvert, és nem csak arra kell törekednünk, hogy nekünk jó legyen, hanem arra is, hogy a másiknak jó legyen. A pár mindkét tagjának vállalnia kell, hogy olyan megoldást talál konfliktushelyzetekben, amely mindkettőjük számára egyformán jól működik. Nem fogadható el, hogy az egyik fél nyer, míg a másik veszít. Ha ez nincs így, akkor sérelmek, fájdalmak keletkeznek, a vesztes fél ugyanis mindig sebeket szerez.

Aki készen áll erre, az kész akár egy ilyen párkapcsolati szerződést is aláírni:

É n, _________________________________, elkötelezem magam a nyertes-nyertes gondolkodásmód mellett, amelynek során a jelenlegi és a jövőbeli nézeteltéréseinken úgy dolgozom, hogy mindketten megkapjuk, amit akarunk és amire szükségünk van.

Ha valaki most úgy érzi, miután elolvasta ezt a „szerződést”, hogy képtelen volna ezt tiszta szívvel aláírni, az valószínűleg nagyon sok múltbéli sértettséget hordoz magában, vagyis sok olyan sebet szerzett, ami miatt inkább bosszúvágyat él át, mint a konfliktusok feloldásának a vágyát. Vagyis már nem csak a konfliktusok állnak a boldogság útjában, hanem az is, hogy a másik iránti bizalom elveszett. Ilyenkor érdemes párterápiás segítséget kérni, mert a bizalom helyreállítása az alapja a konfliktusok megoldásának, és ha ez nincs, akkor nagyjából a startvonalra sem lehet állni.

Mi kell ahhoz, hogy win-win helyzet alakuljon ki?

TE+ÉN helyett MI

Tudnod kell, hogy te mit szeretnél és közben figyelned kell arra is, hogy a másiknak mi a jó. Ahelyett, hogy a magad nyereségére gondolnál, MI-ben gondolkodsz, és tisztában vagy vele, hogy ami a másiknak nem jó, az neked sem lesz jó, és nagyon nem lesz jó nektek kettőtöknek. Hallgass!

Tudj hallgatni!

Ez azt jelenti, hogy add meg annak a lehetőségét, hogy a másik is elmondhassa a véleményét, hagyd, hogy beszéljen, hogy feltárja magát. Legyél rá kíváncsi! Ne tereld másra a szót, ne nézz tévét közben, ne nézz rá az órádra, és ne nyomkodd a telefonodat sem közben, hanem teljes figyelmeddel fordulj felé.

Önismeret

Tisztában vagy azzal, hogy mik azok a helyzetek, amelyek nagyon érzékenyen érintenek és ezért extrán erősen reagálsz rájuk. Ezek általában olyan gyerekkori sérelmekhez vezetnek, amelyekben gyerkként esélyed sem volt helytállni, csak el kellett szenvedned őket. Elismered a kommunikációs gyengeségeid. Ha például könnyen mondasz ítéletet a másik felett, minőséted például azzal, hogy trehány és lusta, akkor tudd, hogy az ilyen megjegyzések nagyon gyorsan a vita eszkalálódásához vezetnek, és ez nem a másik lustasága miatt történik így, hanem azért, mert a kritika minden esetben rombolja a kapcsolatot.

Jó kommunikáció

Ez azt jelenti, hogy nem értékelsz, nem ítélkezel, nem minősíted a másikat, úgynevezett énüzenetekben kommunikálsz, amelyekben az érzéseidről is számot adsz. Veszed a másik jelzéseit, végighallgatod, és elismered, hogy érted, és érzed, hogy miről beszél. Nem mondasz olyanokat, hogy nem lehetsz fáradt vagy álmos, hiszen semmi okod nincs rá. Azaz együttérző vagy. Ez a bizalom alapja. Ha így fordulsz a másik felé, egyre inkább meg fog nyílni és olyan dolgokat is elárul majd, amit senki másnak. Ha igazán sikerül megértened őt, a konfliktusból származó haragod úgy száll majd fel, mint a reggeli harmat.  

Önfeltárás

Hajlandó vagy megosztani a másikkal a vágyaidat, az érzéseidet, és a szükségleteidet, nem félsz elárulni azokat, mert bizalommal vagy a másik iránt. Ha ez nem történik meg, akkor a másiknak nincs esélye arra, hogy megértsen és figyeljen rád.

Kreativitás – ötletbörze

Néha az is elég, ha a másik látja, hogy megérted és elfogadod a szempontjait. Ilyenkor eldönthetitek, hogy most azon az úton indultok-e, amit te, vagy azon, amit a másik preferál. De középen is találkozhattok, vagy kitalálhattok valami harmadik megoldást, ami mindkettőtöknek megfelel. Ne a hibát és a hibást keressétek, hanem a megoldást, és akkor el is fogtok jutni odáig!

Beküldve:

Válás, leválás, párkapcsolati konfliktusok

Nagyon gyakran érkeznek hozzám párok azzal, hogy konfliktusaik vannak egymással. Amikor beszélgetni kezdünk, lehet, hogy már rögtön az első ülésen, de az is, hogy csak fokozatosan derül ki, hogy egyikük vagy mindketten, nagyon szoros kapcsolatban állnak a szüleikkel – gyakrabban az édesanyával. De előfordul, hogy az apával.

A szülők ilyenkor szinte belelógnak a pár elétébe, és ez akkor is így lehet, ha távol élnek, nem a közvetlen közelben. Jelen vannak a véleményükkel, a kritikájukkal, a gyermekük házastársának be nem fogadásával. A be nem fogadott fél olykor szinte láthatatlanná válik előttük, olyan szereplővé, akivel nem kell törődni. Például elfelejtenek terítéket tenni nekik az ünnepi asztalra. Mert „véletlenül” nem számolják bele a családba. A közös nagycsaládi eseményeken nem történik semmi különös, csak épp nem beszélgetnek vele, nem kérdezik meg tőle, hogy van, és nem veszik figyelembe a véleményét. Észrevétlenül, szavak nélkül fúrják, gyakran úgy, hogy ezt a saját gyermekük sem realizálja, nem érzékeli, és olykor nehéz megfogalmazni, hogy mi a baj, hiszen nincs nagyjelenet, veszekedés. Esetenként csak egy-egy odasúgott félmondatban hangzik el a gyerek és a szülő között, hogy ajjaj, a házastársad miféle ember, ha ezt és ezt teszi, így és így néz ki, így és így viselkedik. Vagy még ennyi sem történik, a szülő csak legyint egyet, hogy hja, a férjed/feleséged tudjuk, hogy ilyen, oh! És a házastárs, a be nem fogadott, ezt látja, ezt érzékeli.

Párkapcsolati konfliktus

Aztán a pár hazamegy és egyszerre kitör a háború valami apróságon, vagy valami olyasmin, ami a kapcsolatban egyébként is konfliktust okoz, sokszor gyermeknevelési kérdéseken. De AZ nem feltétlenül tudatosodik, hogy egy máshonnan hozott feszültség robban ilyenkor, és ettől szinte érthetetlenné válik, hogy ez a robbanás miért is ekkora erejű.

Ha ez a tudatosodás soha nem történik meg, akkor a pár gondolhatja azt, hogy egymással van bajuk, és, természetesen, ha sokszor veszekednek úgy, hogy a problémákat nem sikerül megoldaniuk és közben folyamatosan meg is bántják egymást, akkor olyan sebeket ejtenek és szereznek, ami miatt már valóban egymással is bajuk lesz.

Tegyük fel az apai nagymama azt képviseli, hogy az unokát húsvétkor se árasszák el egészségtelen csokoládékkal. Az anya azonban nyuszitojás-keresést szervez épp arra a napra, amikor a nagyi megérkezik. A mama persze „nem akar” háborúskodást szítani, és ezért „csak” a fiának mondja, hogy ez nem helyes, jobb lenne a gyereknek, ha nem zabálná tele magát csokival ebéd előtt. A nagymama morog, nem nagyon szól a menyéhez, az unokáját pedig megszidja, amikor csokis szájjal ül le az asztalhoz. Elmenőben pedig a fiának súgja oda, hogy jobb lenne, ha nem kényeztetnék el ennyire ezt a gyereket. Aztán végre kilép a lakásból, és az apa és az anya összevesznek, hogy ki kényezteti el a gyereket és mivel.

Vagyis a konfliktus átkerül egyik kapcsolati térből a másikba, a szülő-gyerek kapcsolatból a párkapcsolatba.

Leválás

„Elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy.” – mondja a Biblia, megfogalmazva, hogy a párkapcsolati szövetséggel valami új jön létre, amihez fel kell adni a régi kapcsolódásokat. A szülőnek útjára kell engednie a gyermekét, hogy új, saját szövetséget alakíthasson, és a gyermeknek el kell indulnia a saját útján. Ezt a lassú, kétoldalú folyamatot hívjuk leválásnak, ami gyakorlatilag már a megszületéssel elkezdődik, de számtalan fokozata van a teljes felnövekedésig és szülőtől és gyermektől egyaránt többféle, olykor nehéz pszichés feladatot kíván. Bátorságot, bizalmat, önbizalmat, azt a fajta életbe és önmagunka vetett hitet, hogy boldogulunk az újraformálódó helyzetekben. Kibírjuk ezt a változást, nem omlunk benne össze, és nem akarjuk, hogy visszaálljon a régi rend. A szülői oldalról különösen fontos, hogy legyen ehhez elég érzelmi tartalékunk és olyan más közeli, bensőséges kapcsolatunk, amire ebben a változásban is számíthatunk. Gyermeki oldalról pedig elég jó megküzdési képességünk és önmagunkba vetett hit, hogy boldogulunk a szüleink nélkül.

Nehezített leválás

Sokféle okból lehet ez a leválás nehezített. Szülői oldalról hiányozhat az érzelmi tartalék depresszió, vagy gyász, krízis, munkanélküliség, szegénység miatt, de lehet a háttérben valamilyen személyiségzavar is. Ha a szülőnek nincs olyan közeli, bensőséges kapcsolata, amiben érzelmi támaszt kaphat, akkor könnyen teheti rá ezt a fajta kapcsolódási vágyát a gyerekére. Ez azt jelentheti, hogy tőle vár érzelmi, fizikai támogatást, támaszt, segítséget, barátságot, programokat, védelmet, biztonságot, olyasfajta dolgokat, amiket épp fordítva, neki kellene megadnia a gyerekének és jó esetben mindez egy társkapcsolatból várható leginkább. Amikor ez nincs, mert a szülők például elváltak, vagy adott esetben az egyikük meghalt, akkor ez a folyamat megakadhat. Ilyenkor az egyedül maradó szülő nem „akar” felépíteni másik társkapcsolatot, mert a gyerekeinek szenteli az életét. Az áldozata mögött azonban sokszor az áll, hogy fél belemenni egy új kapcsolatba, vagy az, hogy még érzelmileg az előzőt sem zárta le. Amikor ezeket a társkapcsolati igényeit a szülő a gyerekre rakja rá, akkor a „gyerek”, aki már nem is annyira gyerek, megterhelődik, hiszen bármennyire is igyekszik, soha nem lesz képes felnőtt szülője társává válni. Néha ez a folyamat már kamaszkorban lezajlik, akkor, amikor még nem  elég érett ahhoz, hogy védekezzen ellene. A kamaszkori lázadás ebben az esetben akár el is maradhat, hiszen a gyereknek az lesz a feladata, hogy a szülő mellett álljon, és megvédje őt a nehézségektől. A szülő ilyenkor gyakorlatilag bűntudatot alakít ki a gyerekben, hogyha úgy érzékeli, hogy az fizikailag vagy érzelmileg távolodik tőle. Igazi csapda helyzetet alakít ki, szinte fogva tartja a saját gyerekét, hogy ne maradjon egyedül.

Válás vagy leválás

A csokis példánál maradva – egy ilyen helyzetben az apa nem lesz képes a felesége mellé állni, és az anyjának fog igazat adni, hiszen a nagymamának „igaza van”, amikor azt mondja, hogy ne kényeztessék el a gyereket, és ne adjanak neki egészségtelen ételeket. A problémát azonban nem az jelenti, vajon kinek van igaza ebben a helyzetben, hanem az, hogy új szövetségesként ők – vagyis a pár –  nem válhattak „egy testté”, vagyis nem alakították ki a közös álláspontjukat most épp a csokievés terén. Az apa két tűz közé kerül, az anyja és a felesége közé, az anya pedig magára maradottnak érzi magát, azt éli át, hogy a férje nem áll mellé, a nagymama véleménye fontosabb, mint az övé. Gyakorlatilag mindenki rosszul jár.

A folyamatos veszekedések és viták össztüzében pedig egy kevésbé szép napon már az lesz a kérdés, hogy tudnak-e még együtt élni egyáltalán, a krízis akár a válás kérdéséig is eljuthat. Ilyenkor válik el, hogy a már felnőtt gyerek, aki ennyire bevonódott a szülő életébe, le tudja-e tenni a bűntudat érzését, és belátja-e, hogy az új szövetség létrehozásáért már nem a szüleihez kell lojálisnak lennie, hanem a társához. Az elvárásokat közösen alakítják, és ebben a közösen alakítás sokkal fontosabb, mint az, hogy kinek van igaza. A tét nagy, hiszen nem mindegy, hogy leválás lesz a folyamat vége, vagy válás. El tudjuk-e engedni régi kapcsolódásainkat, hogy megszülessen az új.

Ha nem boldogulsz egyedül ebben a nehéz folyamatban, kérj segítséget és hívj telefonon!

Rist Lilla (tel: 302687449)

Beküldve:

Autizmus és párkapcsolat

A hét végén a Családterápiás Vándorgyűlésen az egyik -számomra meghatározó – előadás az autizmusról szólt Barát Katalin tolmácsolásában. Természetesen ennek a párkapcsolati vonatkozásairól beszélt, és arról, hogy milyen kihívások elé állítja ez a szakmát. Egyre többször kerülünk kapcsolatba ugyanis olyan kliensekkel, akik érintettek az autizmusban. A terápiát leggyakrabban az autizmusban nem érintett fél kéri, és főképp azért, mert kimerült, és mert úgy érzi, sokkal többet tett bele a kapcsolatba, mint amennyit visszakapott. Az ilyen párkapcsolatokra általánosságban jellenző a kölcsönösség hiánya, a párkapcsolati egyensúly felborulása, ami egyébként egy jól működő kapcsolat fontos sajátossága. A párterápiák gyakori célja ennek az egyensúlynak a helyreállítása. Csakhogy az autizmusban érintett fél korántsem biztos, hogy képes lesz azt a fajta viszonzást megadni, amire a másik fél vágyik, még akkor sem, ha a terápiás folyamatban erre sikerült rálátnia. Nem azért, mert nem akarja, hanem azért, mert idegrendszerileg “így van összerakva”. Mégis, mivel a megértés számukra kulcsmomentum, ezért nagyon erősen törekedhetnek a viszonzásra és éppen ezért elérhetőek eredmények. (Hogy mennyi és mekkora, az minden esetben különböző lesz. Van, amiben sikereket lehet majd elérni, és lesz, amiben nem, és akkor ennek a belátása a feladat.) Gyakran olyan értékek is társulnak az autizmusban való érintettséghez, amelyek miatt a nehézségeket is érdemes vállani, ilyen például a hűség, a megbízhatóság vagy a hazugságra való képteleneség.

Beküldve:

Nőnapon – virág helyett

A nőnap tele van ellentmondásokkal még ma is, mert a nők ilyenkor rendre kapnak egy virágcsokrot , vagy erről szóló képüzeneteket a közösségi oldalakon, és ugyanakkor egy hírt, hogy ma dönthetnek a lúgos orvos feltételes szabadlábra helyezéséről… (!!!???)

 https://telex.hu/belfold/2024/03/07/bene-krisztian-lugos-orvos-szabadulas-targyalas

 A nemzetközi nőnap a nők egyenjogúságának a nők emberi jogainak a napja, ami eredendően nagyon pozitív üzeneteket tartalmaz, csakhogy nálunk a rendszerváltás előtt kötelezően kellett megünnepelni. És ahogy minden kötelező „ünnep” ez is rossz szájízt hagyott maga után.

Holott az a mozgalom, amit bátor New York-i textilmunkás nők kezdtek 1853-ban, amikor március 8-án a férfiakéval egyenlő bért és jobb munkafeltételeket követelve maguknak, végül számtalan olyan változást hozott, ami nélkül már nehezen tudnánk elképzelni az életünket. A világ sok országában indultak el a nőmozgalmak, amelyek végül elvezettek a választójog megszerzéséhez és később a nők egészen másféle társadalmi jelenlétéhez. Mindez a családon belüli szerepeket is átformálta és formálja ma is.

Néhány évszám:

Új-Zélandon 1893. szeptember 8-án adta meg a parlament a huszonegy év feletti nőknek a választójogot.

Az USA-ban 1920-ban, a világháború után elsőként iktatták törvénybe a nők választójogát.

1918-ban Németországban és Ausztriában,

1928-ban Nagy-Britanniában,

1944-ben Franciaországban,

Magyarországon 1945-ben.

 Svájcban csak 1971-ben engedélyezték, és van olyan ország, ahol a nőknek még ma sem szabad választaniuk, ilyen például Szaud-Arábia.

Vagyis csak egy-két nemzedék telt el a nők jogainak bevezetése óta. És sok minden azóta is nagyon lassan változik. Németországban például a nők csak 1977 óta vállalhatnak munkát férjük beleegyezése nélkül, a házasságon belüli nemi erőszak pedig csak 1997 óta büntetendő Németországban. Magyarországon is 1997-ben kriminalizálták a házasságon belüli nemi erőszakot, de azóta sem ítéltek el senkit.

De vannak olyan területei ma is az életnek, ahol felvetődik a nők egyenjogúságának, az egyenlő bánásmódnak a kérdése, és ezért még mindig felvetődik a társadalmi szintű változás kérdése. Ilyen például az, hogy mit teszünk, gondolunk, hogyan alkalmazzuk a rendelkezésre álló jogszabályokat például a nők bántalmazása esetén. Gyakran a családon belüli bántalmazásra az iskolában derül fény a gyerek agresszív viselkedése kapcsán. Ilyenkor az agresszív gyerek „viszi el a balhét”, aki maga is áldozat, amikor nap mint nap látja, ahogy az édesanyját az apja bántalmazza. (Őt ki védi meg?) Mindennapos gyakorlat ugyanis, hogy ő ilyenkor kikerül az iskolájából fegyelmi eljárással, miközben az apa, aki az erőszakot elkövette, benne marad a családban, nem rendelnek el ellene távoltartást sem. Vagyis ez a gyakorlat a leggyámoltalanabbat bünteti, és a bántalmazót menti fel. Ami a gyerek számára óriási fruszrációt okozhat, és rendkívül rossz mintát ültet el. (Hiszen a bántalmazó az, aki megússza, és a bántalmazott, aki szenved. Ilyen helyzetben a társadalmi üzenet az, hogy jobb bántalmazóvá válni, hiszen a játszmát tudhatóan ő fogja nyerni.)

A társadalom pedig a nőtől kérdezi, hogy miért nem válik el a bántalmazótól? És nem gondol bele, hogy ezzel az áldozatot hibáztatja, hiszen egy megfélemlített, gyakran anyagilag is kiszolgáltatott ember, aki elvesztette az önbecsülését, nem lesz képes hatékony megoldásokat alkalmazni. Mindezt azért mondom el, hogy érezzük, mindannyiunk fejében meg kellene végre fordulnia valaminek!

De vannak nagyon jelentős pozitív változások is, amelyek jók és jól kellene élnünk velük.

A mai helyzet óriási előnye, hogy sokkal szabadabban határozhatnánk meg a párkapcsolatunkban (is), hogy mi az, amit a nő és mi az, amit otthon a férfi végez el, old meg, ki, mikor, hová megy, mit csinál. Ennek a rendjét mégsem alakítjuk ki tudatosan, rossz beidegződésekhez alkalmazkodunk, gyakran hagyományos szerepekhez igazodunk, amelyek már korábban sem váltak be, vagy amelyeket már régen felülírt a jelenlegi élethelyzetünk. Óriási zavart okoz például egy nő fejében is, ha egy férfi anyalelkű és nem teljesíti a hagyományos értelemben vett férfiszerepeket. Magam is dolgoztam olyan családdal, ahol a nő sokkal jobban betöltötte a kenyérkereső szerepét, a férfi pedig szerető közelséggel vette körül a gyerekeit. Ez akár működőképes is lehetett volna, csakhogy a nő azt várta a férjétől, hogy játssza el A férfi szerepét.  Ez egyfajta elvárásként fogalmazódott meg és folyamatos kritizáláshoz vezetett. A zavart az okozza, hogy a társadalom nagyon erőteljesen meghatározza a női-férfi szerepeket, és a szerepeinket gyakran összekeverjük azzal, hogy kik vagyunk mi valójában emberként, milyen a személyiségünk, milyen képességekkel rendelkezünk, és milyen feladatokat látunk el szívesen, és miket nem. Ennek ellentmondásairól már írtam ebben a cikkben: http://parkonzultacio.hu/2022/01/20/teher-alatt-a-no/

Nem azt látjuk meg, hogy kik vagyunk, kik lehetünk mi a párkapcsolatunkban a személyiségünk alapján, hanem valamiféle külső elvárás szerint próbáljuk meg berendezni a párkapcsolati életünket.

A hagyományos és mindenféle szerepelvárás előnye, hogy nem kell rajta gondolkodni, hiszen egy egész közösség írja azt kötelezően elő. A hátránya, hogy nincs tekintettel az egyéni sajátosságokra, amelyek nagyon különfélék lehetnek. Ha viszont nincs ilyen szerepelvárás, akkor szabadságunkban áll dönteni a személyiségünk szerint a feladatok elosztásáról. Ez a szabadság több egyeztetést, nagyobb önismeretet igényel, de több konfliktust is jelenthet. Hosszú távon mégis egy sokkal harmonikusabb együttélést eredményezhet, amelyben mindenki a helyén érezheti magát.

Mindenkit arra biztatok, hogy éljen ezzel a szabadsággal!