Párkapcsolati konfliktusok megoldása vagy feloldása?

Az előző blogbejegyzésemben egy olyan játékról meséltem, amely segítséget nyújt a családon belüli konfliktusok rendezésében. Ebben a bejegyzésben a párkapcsolati konfliktusok feloldásáról beszélek majd. A lépések valójában nagyon hasonlatosak ahhoz, mint a játékban, csak a „jutalom” nem annyira megfogható, mint ott, hiszen a konfliktus feloldódása a jutalom maga.

Nagyon nem mindegy, hogy a párkapcsolati konfliktus, amit meg szeretnénk oldani egy akut, régen húzódó probléma miatt tör ki, vagy újonnan keletkezett. Előfordulhat az is, hogy a felszínen megmutatkozó konfliktus egy régebbit  rejt, és az egy még régebbit, és úgy bújnak elő ezek a konfliktusok, ahogy a nagy matrjóska babákból az egyre kisebbek,

hogy a végén eljussunk egy őskonfliktushoz, amiről úgy gondoljuk, hogy már el is felejtettük. Pedig könnyen lehet, hogy nem, csak besöpörtük a szőnyeg alá. Vagyis fontos tisztázni, hogy az a profán konfliktus például, hogy

miért nem vitted le a szemetet?

az tényleg arról szól-e, hogy nem vitted le a szemetet vagy valami egész másról. A veszekedések láncolatába belebonyolódott pár sok esetben már nem is tudja kideríteni, hogy miért is veszekednek valójában. Gyakran azt hiszik, hogy azért veszekednek, mert eltávolodtak egymástól, mert nem jól választottak, hiszen látszik, hogy annyira különböző véleményen vannak, hogy folyton gyűlölködnek. Pedig az esetek többségében arról van szó, hogy megértésre, szeretetre, elfogadásra vágyunk, és a konfliktusok akkor robbannak ki, amikor ezeket nem kapjuk meg.

A téves észlelés azért jöhet létre, mert a konfliktus sok negatív érzéssel jár. Dühvel, haraggal, azzal a gondolattal, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. És ez akár a sokszorosára is erősödhet, ha a konfliktust nem sikerül feloldani. Vagy épp megoldódik ugyan valahogy, de nem oldódik fel.

Mi a különbség a konfliktus megoldása és a feloldódása között?

Óriási!

A konfliktust ugyanis meg lehet oldani erőből is. Valaki győz, valaki eléri, hogy „igaza legyen”, míg a másik veszít, és kiderül, hogy „nincs igaza”. Sok pár alkalmazza a konfliktusmegoldásnak azt a formáját, hogy nem vesz tudomást a problémáról, és akkor az vagy egy váratlan pillanatban csap le rájuk, vagy Demoklész kardjaként lebeg a fejük felett, és mindenki ideges, szorong, hiszen ilyenkor a csoda lehet az egyetlen megoldási lehetőség vagy a véletlen, ami aztán vagy kedvező lesz vagy sem. Ez az a helyzet, amikor kiszolgáltatják magunkat az elemeknek. Beléphet ebbe a bizonytalanságba egy harmadik, határozott fél is, aki igazságot tesz, vagy az akaratosságával eldönti a kérdést, például a gyerek, aki mégiscsak megeszi a csokit, mert a szülőknek nem sikerült megegyezniük ebben a kérdésben.  De beléphet egy távolabbi családtag is, az anyós, vagy az após, aki hirtelen „rendet tesz”. A legtöbb konfliktusunkat azonban a harc eszközeivel próbáljuk kezelni. Győzni akarunk, hogy a mi érdekeink érvényesüljenek. Az életünk nagyon sok pontján tapasztaljuk ezt a konfliktuskezelési „módszert”, ezért aztán a párkapcsolatunkban is így járunk el.

De ha egy jól működő kapcsolatra vágyunk, akkor ez itt nem fog működni A kard ki kard módszer ugyanis megöli az intimitást, rombolja a kapcsolatot, az egyik felet sértetté, megalkuvóvá, megbántottá teszi, míg a másik azt érezheti, hogy minden döntési teher az övé, mert a másik „képtelen” bármiért is kiállni. Ilyenkor kétféleképpen alakulhat a pár élete:

  1.  Kialakul egy alá- fölérendeltségi viszony, amikor mindig az egyik győz, és mindig a másik veszít. Ez a helyzet akár hosszan is működhet, különösen, ha az alárendelődő fél „jól játssza” a szerepét, és nem lázadozik, nem hangoztatja az elégedetlenségét. Akár egy teljes életet is le lehet élni így, de biztos, hogy ez az alárendelődő fél hatalmas önfeladásával és áldozatvállalásával jár együtt.
  2. A másik út, amikor mindenki győzni akar, nem áll be a győztes-vesztes rend és ezért örök harci szintér lesz a pár élete.

Konfliktusok feloldása, ha a harmónia a cél

Ha a konfliktust nem megoldani, hanem feloldani szeretnénk, és harmónikus kapcsolatra vágyunk, akkor el kell felejteni azokat a mondatokat, hogy nekem van igazam, és te bolond vagy, ha ezt szeretnéd! Le kell tennünk a fegyvert, és nem csak arra kell törekednünk, hogy nekünk jó legyen, hanem arra is, hogy a másiknak jó legyen. A pár mindkét tagjának vállalnia kell, hogy olyan megoldást talál konfliktushelyzetekben, amely mindkettőjük számára egyformán jól működik. Nem fogadható el, hogy az egyik fél nyer, míg a másik veszít. Ha ez nincs így, akkor sérelmek, fájdalmak keletkeznek, a vesztes fél ugyanis mindig sebeket szerez.

Aki készen áll erre, az kész akár egy ilyen párkapcsolati szerződést is aláírni:

É n, _________________________________, elkötelezem magam a nyertes-nyertes gondolkodásmód mellett, amelynek során a jelenlegi és a jövőbeli nézeteltéréseinken úgy dolgozom, hogy mindketten megkapjuk, amit akarunk és amire szükségünk van.

Ha valaki most úgy érzi, miután elolvasta ezt a „szerződést”, hogy képtelen volna ezt tiszta szívvel aláírni, az valószínűleg nagyon sok múltbéli sértettséget hordoz magában, vagyis sok olyan sebet szerzett, ami miatt inkább bosszúvágyat él át, mint a konfliktusok feloldásának a vágyát. Vagyis már nem csak a konfliktusok állnak a boldogság útjában, hanem az is, hogy a másik iránti bizalom elveszett. Ilyenkor érdemes párterápiás segítséget kérni, mert a bizalom helyreállítása az alapja a konfliktusok megoldásának, és ha ez nincs, akkor nagyjából a startvonalra sem lehet állni.

Mi kell ahhoz, hogy win-win helyzet alakuljon ki?

TE+ÉN helyett MI

Tudnod kell, hogy te mit szeretnél és közben figyelned kell arra is, hogy a másiknak mi a jó. Ahelyett, hogy a magad nyereségére gondolnál, MI-ben gondolkodsz, és tisztában vagy vele, hogy ami a másiknak nem jó, az neked sem lesz jó, és nagyon nem lesz jó nektek kettőtöknek. Hallgass!

Tudj hallgatni!

Ez azt jelenti, hogy add meg annak a lehetőségét, hogy a másik is elmondhassa a véleményét, hagyd, hogy beszéljen, hogy feltárja magát. Legyél rá kíváncsi! Ne tereld másra a szót, ne nézz tévét közben, ne nézz rá az órádra, és ne nyomkodd a telefonodat sem közben, hanem teljes figyelmeddel fordulj felé.

Önismeret

Tisztában vagy azzal, hogy mik azok a helyzetek, amelyek nagyon érzékenyen érintenek és ezért extrán erősen reagálsz rájuk. Ezek általában olyan gyerekkori sérelmekhez vezetnek, amelyekben gyerkként esélyed sem volt helytállni, csak el kellett szenvedned őket. Elismered a kommunikációs gyengeségeid. Ha például könnyen mondasz ítéletet a másik felett, minőséted például azzal, hogy trehány és lusta, akkor tudd, hogy az ilyen megjegyzések nagyon gyorsan a vita eszkalálódásához vezetnek, és ez nem a másik lustasága miatt történik így, hanem azért, mert a kritika minden esetben rombolja a kapcsolatot.

Jó kommunikáció

Ez azt jelenti, hogy nem értékelsz, nem ítélkezel, nem minősíted a másikat, úgynevezett énüzenetekben kommunikálsz, amelyekben az érzéseidről is számot adsz. Veszed a másik jelzéseit, végighallgatod, és elismered, hogy érted, és érzed, hogy miről beszél. Nem mondasz olyanokat, hogy nem lehetsz fáradt vagy álmos, hiszen semmi okod nincs rá. Azaz együttérző vagy. Ez a bizalom alapja. Ha így fordulsz a másik felé, egyre inkább meg fog nyílni és olyan dolgokat is elárul majd, amit senki másnak. Ha igazán sikerül megértened őt, a konfliktusból származó haragod úgy száll majd fel, mint a reggeli harmat.  

Önfeltárás

Hajlandó vagy megosztani a másikkal a vágyaidat, az érzéseidet, és a szükségleteidet, nem félsz elárulni azokat, mert bizalommal vagy a másik iránt. Ha ez nem történik meg, akkor a másiknak nincs esélye arra, hogy megértsen és figyeljen rád.

Kreativitás – ötletbörze

Néha az is elég, ha a másik látja, hogy megérted és elfogadod a szempontjait. Ilyenkor eldönthetitek, hogy most azon az úton indultok-e, amit te, vagy azon, amit a másik preferál. De középen is találkozhattok, vagy kitalálhattok valami harmadik megoldást, ami mindkettőtöknek megfelel. Ne a hibát és a hibást keressétek, hanem a megoldást, és akkor el is fogtok jutni odáig!

Válás, leválás, párkapcsolati konfliktusok

Nagyon gyakran érkeznek hozzám párok azzal, hogy konfliktusaik vannak egymással. Amikor beszélgetni kezdünk, lehet, hogy már rögtön az első ülésen, de az is, hogy csak fokozatosan derül ki, hogy egyikük vagy mindketten, nagyon szoros kapcsolatban állnak a szüleikkel – gyakrabban az édesanyával. De előfordul, hogy az apával.

A szülők ilyenkor szinte belelógnak a pár elétébe, és ez akkor is így lehet, ha távol élnek, nem a közvetlen közelben. Jelen vannak a véleményükkel, a kritikájukkal, a gyermekük házastársának be nem fogadásával. A be nem fogadott fél olykor szinte láthatatlanná válik előttük, olyan szereplővé, akivel nem kell törődni. Például elfelejtenek terítéket tenni nekik az ünnepi asztalra. Mert „véletlenül” nem számolják bele a családba. A közös nagycsaládi eseményeken nem történik semmi különös, csak épp nem beszélgetnek vele, nem kérdezik meg tőle, hogy van, és nem veszik figyelembe a véleményét. Észrevétlenül, szavak nélkül fúrják, gyakran úgy, hogy ezt a saját gyermekük sem realizálja, nem érzékeli, és olykor nehéz megfogalmazni, hogy mi a baj, hiszen nincs nagyjelenet, veszekedés. Esetenként csak egy-egy odasúgott félmondatban hangzik el a gyerek és a szülő között, hogy ajjaj, a házastársad miféle ember, ha ezt és ezt teszi, így és így néz ki, így és így viselkedik. Vagy még ennyi sem történik, a szülő csak legyint egyet, hogy hja, a férjed/feleséged tudjuk, hogy ilyen, oh! És a házastárs, a be nem fogadott, ezt látja, ezt érzékeli.

Párkapcsolati konfliktus

Aztán a pár hazamegy és egyszerre kitör a háború valami apróságon, vagy valami olyasmin, ami a kapcsolatban egyébként is konfliktust okoz, sokszor gyermeknevelési kérdéseken. De AZ nem feltétlenül tudatosodik, hogy egy máshonnan hozott feszültség robban ilyenkor, és ettől szinte érthetetlenné válik, hogy ez a robbanás miért is ekkora erejű.

Ha ez a tudatosodás soha nem történik meg, akkor a pár gondolhatja azt, hogy egymással van bajuk, és, természetesen, ha sokszor veszekednek úgy, hogy a problémákat nem sikerül megoldaniuk és közben folyamatosan meg is bántják egymást, akkor olyan sebeket ejtenek és szereznek, ami miatt már valóban egymással is bajuk lesz.

Tegyük fel az apai nagymama azt képviseli, hogy az unokát húsvétkor se árasszák el egészségtelen csokoládékkal. Az anya azonban nyuszitojás-keresést szervez épp arra a napra, amikor a nagyi megérkezik. A mama persze „nem akar” háborúskodást szítani, és ezért „csak” a fiának mondja, hogy ez nem helyes, jobb lenne a gyereknek, ha nem zabálná tele magát csokival ebéd előtt. A nagymama morog, nem nagyon szól a menyéhez, az unokáját pedig megszidja, amikor csokis szájjal ül le az asztalhoz. Elmenőben pedig a fiának súgja oda, hogy jobb lenne, ha nem kényeztetnék el ennyire ezt a gyereket. Aztán végre kilép a lakásból, és az apa és az anya összevesznek, hogy ki kényezteti el a gyereket és mivel.

Vagyis a konfliktus átkerül egyik kapcsolati térből a másikba, a szülő-gyerek kapcsolatból a párkapcsolatba.

Leválás

„Elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy.” – mondja a Biblia, megfogalmazva, hogy a párkapcsolati szövetséggel valami új jön létre, amihez fel kell adni a régi kapcsolódásokat. A szülőnek útjára kell engednie a gyermekét, hogy új, saját szövetséget alakíthasson, és a gyermeknek el kell indulnia a saját útján. Ezt a lassú, kétoldalú folyamatot hívjuk leválásnak, ami gyakorlatilag már a megszületéssel elkezdődik, de számtalan fokozata van a teljes felnövekedésig és szülőtől és gyermektől egyaránt többféle, olykor nehéz pszichés feladatot kíván. Bátorságot, bizalmat, önbizalmat, azt a fajta életbe és önmagunka vetett hitet, hogy boldogulunk az újraformálódó helyzetekben. Kibírjuk ezt a változást, nem omlunk benne össze, és nem akarjuk, hogy visszaálljon a régi rend. A szülői oldalról különösen fontos, hogy legyen ehhez elég érzelmi tartalékunk és olyan más közeli, bensőséges kapcsolatunk, amire ebben a változásban is számíthatunk. Gyermeki oldalról pedig elég jó megküzdési képességünk és önmagunkba vetett hit, hogy boldogulunk a szüleink nélkül.

Nehezített leválás

Sokféle okból lehet ez a leválás nehezített. Szülői oldalról hiányozhat az érzelmi tartalék depresszió, vagy gyász, krízis, munkanélküliség, szegénység miatt, de lehet a háttérben valamilyen személyiségzavar is. Ha a szülőnek nincs olyan közeli, bensőséges kapcsolata, amiben érzelmi támaszt kaphat, akkor könnyen teheti rá ezt a fajta kapcsolódási vágyát a gyerekére. Ez azt jelentheti, hogy tőle vár érzelmi, fizikai támogatást, támaszt, segítséget, barátságot, programokat, védelmet, biztonságot, olyasfajta dolgokat, amiket épp fordítva, neki kellene megadnia a gyerekének és jó esetben mindez egy társkapcsolatból várható leginkább. Amikor ez nincs, mert a szülők például elváltak, vagy adott esetben az egyikük meghalt, akkor ez a folyamat megakadhat. Ilyenkor az egyedül maradó szülő nem „akar” felépíteni másik társkapcsolatot, mert a gyerekeinek szenteli az életét. Az áldozata mögött azonban sokszor az áll, hogy fél belemenni egy új kapcsolatba, vagy az, hogy még érzelmileg az előzőt sem zárta le. Amikor ezeket a társkapcsolati igényeit a szülő a gyerekre rakja rá, akkor a „gyerek”, aki már nem is annyira gyerek, megterhelődik, hiszen bármennyire is igyekszik, soha nem lesz képes felnőtt szülője társává válni. Néha ez a folyamat már kamaszkorban lezajlik, akkor, amikor még nem  elég érett ahhoz, hogy védekezzen ellene. A kamaszkori lázadás ebben az esetben akár el is maradhat, hiszen a gyereknek az lesz a feladata, hogy a szülő mellett álljon, és megvédje őt a nehézségektől. A szülő ilyenkor gyakorlatilag bűntudatot alakít ki a gyerekben, hogyha úgy érzékeli, hogy az fizikailag vagy érzelmileg távolodik tőle. Igazi csapda helyzetet alakít ki, szinte fogva tartja a saját gyerekét, hogy ne maradjon egyedül.

Válás vagy leválás

A csokis példánál maradva – egy ilyen helyzetben az apa nem lesz képes a felesége mellé állni, és az anyjának fog igazat adni, hiszen a nagymamának „igaza van”, amikor azt mondja, hogy ne kényeztessék el a gyereket, és ne adjanak neki egészségtelen ételeket. A problémát azonban nem az jelenti, vajon kinek van igaza ebben a helyzetben, hanem az, hogy új szövetségesként ők – vagyis a pár –  nem válhattak „egy testté”, vagyis nem alakították ki a közös álláspontjukat most épp a csokievés terén. Az apa két tűz közé kerül, az anyja és a felesége közé, az anya pedig magára maradottnak érzi magát, azt éli át, hogy a férje nem áll mellé, a nagymama véleménye fontosabb, mint az övé. Gyakorlatilag mindenki rosszul jár.

A folyamatos veszekedések és viták össztüzében pedig egy kevésbé szép napon már az lesz a kérdés, hogy tudnak-e még együtt élni egyáltalán, a krízis akár a válás kérdéséig is eljuthat. Ilyenkor válik el, hogy a már felnőtt gyerek, aki ennyire bevonódott a szülő életébe, le tudja-e tenni a bűntudat érzését, és belátja-e, hogy az új szövetség létrehozásáért már nem a szüleihez kell lojálisnak lennie, hanem a társához. Az elvárásokat közösen alakítják, és ebben a közösen alakítás sokkal fontosabb, mint az, hogy kinek van igaza. A tét nagy, hiszen nem mindegy, hogy leválás lesz a folyamat vége, vagy válás. El tudjuk-e engedni régi kapcsolódásainkat, hogy megszülessen az új.

Ha nem boldogulsz egyedül ebben a nehéz folyamatban, kérj segítséget és hívj telefonon!

Rist Lilla (tel: 302687449)

Autizmus és párkapcsolat

A hét végén a Családterápiás Vándorgyűlésen az egyik -számomra meghatározó – előadás az autizmusról szólt Barát Katalin tolmácsolásában. Természetesen ennek a párkapcsolati vonatkozásairól beszélt, és arról, hogy milyen kihívások elé állítja ez a szakmát. Egyre többször kerülünk kapcsolatba ugyanis olyan kliensekkel, akik érintettek az autizmusban. A terápiát leggyakrabban az autizmusban nem érintett fél kéri, és főképp azért, mert kimerült, és mert úgy érzi, sokkal többet tett bele a kapcsolatba, mint amennyit visszakapott. Az ilyen párkapcsolatokra általánosságban jellenző a kölcsönösség hiánya, a párkapcsolati egyensúly felborulása, ami egyébként egy jól működő kapcsolat fontos sajátossága. A párterápiák gyakori célja ennek az egyensúlynak a helyreállítása. Csakhogy az autizmusban érintett fél korántsem biztos, hogy képes lesz azt a fajta viszonzást megadni, amire a másik fél vágyik, még akkor sem, ha a terápiás folyamatban erre sikerült rálátnia. Nem azért, mert nem akarja, hanem azért, mert idegrendszerileg “így van összerakva”. Mégis, mivel a megértés számukra kulcsmomentum, ezért nagyon erősen törekedhetnek a viszonzásra és éppen ezért elérhetőek eredmények. (Hogy mennyi és mekkora, az minden esetben különböző lesz. Van, amiben sikereket lehet majd elérni, és lesz, amiben nem, és akkor ennek a belátása a feladat.) Gyakran olyan értékek is társulnak az autizmusban való érintettséghez, amelyek miatt a nehézségeket is érdemes vállani, ilyen például a hűség, a megbízhatóság vagy a hazugságra való képteleneség.

Nőnapon – virág helyett

A nőnap tele van ellentmondásokkal még ma is, mert a nők ilyenkor rendre kapnak egy virágcsokrot , vagy erről szóló képüzeneteket a közösségi oldalakon, és ugyanakkor egy hírt, hogy ma dönthetnek a lúgos orvos feltételes szabadlábra helyezéséről… (!!!???)

 https://telex.hu/belfold/2024/03/07/bene-krisztian-lugos-orvos-szabadulas-targyalas

 A nemzetközi nőnap a nők egyenjogúságának a nők emberi jogainak a napja, ami eredendően nagyon pozitív üzeneteket tartalmaz, csakhogy nálunk a rendszerváltás előtt kötelezően kellett megünnepelni. És ahogy minden kötelező „ünnep” ez is rossz szájízt hagyott maga után.

Holott az a mozgalom, amit bátor New York-i textilmunkás nők kezdtek 1853-ban, amikor március 8-án a férfiakéval egyenlő bért és jobb munkafeltételeket követelve maguknak, végül számtalan olyan változást hozott, ami nélkül már nehezen tudnánk elképzelni az életünket. A világ sok országában indultak el a nőmozgalmak, amelyek végül elvezettek a választójog megszerzéséhez és később a nők egészen másféle társadalmi jelenlétéhez. Mindez a családon belüli szerepeket is átformálta és formálja ma is.

Néhány évszám:

Új-Zélandon 1893. szeptember 8-án adta meg a parlament a huszonegy év feletti nőknek a választójogot.

Az USA-ban 1920-ban, a világháború után elsőként iktatták törvénybe a nők választójogát.

1918-ban Németországban és Ausztriában,

1928-ban Nagy-Britanniában,

1944-ben Franciaországban,

Magyarországon 1945-ben.

 Svájcban csak 1971-ben engedélyezték, és van olyan ország, ahol a nőknek még ma sem szabad választaniuk, ilyen például Szaud-Arábia.

Vagyis csak egy-két nemzedék telt el a nők jogainak bevezetése óta. És sok minden azóta is nagyon lassan változik. Németországban például a nők csak 1977 óta vállalhatnak munkát férjük beleegyezése nélkül, a házasságon belüli nemi erőszak pedig csak 1997 óta büntetendő Németországban. Magyarországon is 1997-ben kriminalizálták a házasságon belüli nemi erőszakot, de azóta sem ítéltek el senkit.

De vannak olyan területei ma is az életnek, ahol felvetődik a nők egyenjogúságának, az egyenlő bánásmódnak a kérdése, és ezért még mindig felvetődik a társadalmi szintű változás kérdése. Ilyen például az, hogy mit teszünk, gondolunk, hogyan alkalmazzuk a rendelkezésre álló jogszabályokat például a nők bántalmazása esetén. Gyakran a családon belüli bántalmazásra az iskolában derül fény a gyerek agresszív viselkedése kapcsán. Ilyenkor az agresszív gyerek „viszi el a balhét”, aki maga is áldozat, amikor nap mint nap látja, ahogy az édesanyját az apja bántalmazza. (Őt ki védi meg?) Mindennapos gyakorlat ugyanis, hogy ő ilyenkor kikerül az iskolájából fegyelmi eljárással, miközben az apa, aki az erőszakot elkövette, benne marad a családban, nem rendelnek el ellene távoltartást sem. Vagyis ez a gyakorlat a leggyámoltalanabbat bünteti, és a bántalmazót menti fel. Ami a gyerek számára óriási fruszrációt okozhat, és rendkívül rossz mintát ültet el. (Hiszen a bántalmazó az, aki megússza, és a bántalmazott, aki szenved. Ilyen helyzetben a társadalmi üzenet az, hogy jobb bántalmazóvá válni, hiszen a játszmát tudhatóan ő fogja nyerni.)

A társadalom pedig a nőtől kérdezi, hogy miért nem válik el a bántalmazótól? És nem gondol bele, hogy ezzel az áldozatot hibáztatja, hiszen egy megfélemlített, gyakran anyagilag is kiszolgáltatott ember, aki elvesztette az önbecsülését, nem lesz képes hatékony megoldásokat alkalmazni. Mindezt azért mondom el, hogy érezzük, mindannyiunk fejében meg kellene végre fordulnia valaminek!

De vannak nagyon jelentős pozitív változások is, amelyek jók és jól kellene élnünk velük.

A mai helyzet óriási előnye, hogy sokkal szabadabban határozhatnánk meg a párkapcsolatunkban (is), hogy mi az, amit a nő és mi az, amit otthon a férfi végez el, old meg, ki, mikor, hová megy, mit csinál. Ennek a rendjét mégsem alakítjuk ki tudatosan, rossz beidegződésekhez alkalmazkodunk, gyakran hagyományos szerepekhez igazodunk, amelyek már korábban sem váltak be, vagy amelyeket már régen felülírt a jelenlegi élethelyzetünk. Óriási zavart okoz például egy nő fejében is, ha egy férfi anyalelkű és nem teljesíti a hagyományos értelemben vett férfiszerepeket. Magam is dolgoztam olyan családdal, ahol a nő sokkal jobban betöltötte a kenyérkereső szerepét, a férfi pedig szerető közelséggel vette körül a gyerekeit. Ez akár működőképes is lehetett volna, csakhogy a nő azt várta a férjétől, hogy játssza el A férfi szerepét.  Ez egyfajta elvárásként fogalmazódott meg és folyamatos kritizáláshoz vezetett. A zavart az okozza, hogy a társadalom nagyon erőteljesen meghatározza a női-férfi szerepeket, és a szerepeinket gyakran összekeverjük azzal, hogy kik vagyunk mi valójában emberként, milyen a személyiségünk, milyen képességekkel rendelkezünk, és milyen feladatokat látunk el szívesen, és miket nem. Ennek ellentmondásairól már írtam ebben a cikkben: http://parkonzultacio.hu/2022/01/20/teher-alatt-a-no/

Nem azt látjuk meg, hogy kik vagyunk, kik lehetünk mi a párkapcsolatunkban a személyiségünk alapján, hanem valamiféle külső elvárás szerint próbáljuk meg berendezni a párkapcsolati életünket.

A hagyományos és mindenféle szerepelvárás előnye, hogy nem kell rajta gondolkodni, hiszen egy egész közösség írja azt kötelezően elő. A hátránya, hogy nincs tekintettel az egyéni sajátosságokra, amelyek nagyon különfélék lehetnek. Ha viszont nincs ilyen szerepelvárás, akkor szabadságunkban áll dönteni a személyiségünk szerint a feladatok elosztásáról. Ez a szabadság több egyeztetést, nagyobb önismeretet igényel, de több konfliktust is jelenthet. Hosszú távon mégis egy sokkal harmonikusabb együttélést eredményezhet, amelyben mindenki a helyén érezheti magát.

Mindenkit arra biztatok, hogy éljen ezzel a szabadsággal!

Autista gyermeket nevelünk!

A Kézenfogva Alapítványhoz kapcsolódva kezdtem el foglalkozni olyan családokkal, ahol valaki autizmusban érintett. Családterapeutához egyébként sem jókedvükben fordulnak a párok, de itt különös erővel tapasztalhattam meg, mekkora feszültséget élnek át az autista gyereket nevelő szülők.

A szakirodalmi adatok is azt mutatják, hogy az autista gyerekek szülei sokkal nagyobb stresszt élnek át az átlagosnál. Gyermekvállalás esetén egyébként is minden esetben újra kell definiálni a párkapcsolatot, ami mindenképpen új megküzdési módok kialakítását igényli. Az autista gyermekek nevelése azonban még ennél is nagyobb kihívást jelent. Első gyermek születése esetén az sem biztos, hogy teljesen világos a szülőpár számára, hogy mi az, ami még beletartozik a tipikus fejlődési útba, és mi az, ami már nem és gyanakodni kell. A környezet gyakran látja a gyerek szokatlan viselkedését nevelési hibának, ami újabb nehézségeket jelent a szülőpár számára.

Az autizmus elfogadása

Nem könnyű pillanat, amikor kiderül, hogy a gyermek autizmusban érintett, és erről végül diagnózis születik. Egyrészt a szakértői vélemény segíthet abban, hogy hirtelen érthetővé váljon a gyermek viselkedése, másrészt azonban nehéz lehet ennek a helyzetnek az elfogadása, sok esetben megjelenik az autizmus tagadása, vagy az a remény, hogy majd a gyerek ezt kinövi, esetleg az a gondolat, hogy valamiféle szigorral, neveléssel a viselkedése „jó” irányba terelhető.

Holott az autizmus nem múlik el, élethosszig fennmarad, hiszen az idegrendszer olyan sajátos működését jelenti, amely eltér a tipikus fejlődési úttól. (Ezt jelenti az újonnan született neurodiverz kifejezés is.) További nehézséget jelent, hogy az autizmusnak számtalan formája létezik, mindenkinél másképp jelentkezik, másféle szinten, más-másféle részképességeket érintve.

Autizmus a mindennapokban

Általánosságban két fő területen tapasztalhatunk eltérést ezeknél a gyerekeknél, a szociális-társas-kommunikáció készségek szintjén és a mozgásfejlődésükben. Talán velünk is előfordul olykor, hogy nem értjük, mit gondolnak, éreznek a körülöttünk élők, és miért viselkednek úgy, ahogy viselkednek. De a neurodiverz emberek és gyerekek annak sem értik a jelentését, hogy adott esetben mit jelenthet, ha valaki közeledik hozzájuk, vagy épp, ha elfordul. Gyakran nem keresik a szemkontaktus, vagy másképp használják, nem akkor, amikor ezt mi egyébként ösztönösen helyesnek érezzük, és már önmagában ezzel is zavarba hozhatják a környezetüket. Ennek hátterében az áll, hogy nehezen képzelik bele magukat mások helyzetébe, sőt a saját érzéseiket sem tudják minden esetben beazonosítani. Ezért fordulhat elő, hogy az autizmussal élők sokkal gyakrabban esnek áldozatul szexuális bűncselekménynek. Hiszen nem érzékelik a másik ember valódi szándékát. Mindez korántsem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseik. Gyakran nagyon mélyen vágynak a szeretetre, de ezt sokszor nem tudják kifejezni, vagy ha mások fejezik ki a szeretetüket irántuk, akkor ezt nem tudják az elvárt nonverbális jelekkel (sem) viszonozni, ami szomorú bezártság-élményt adhat a létezésüknek.

Autizmus és túlérzékenység

Más területeken viszont túlérzékenyek lehetnek, egyesek a fényre, mások a hangokra reagálhatnak extrán erős módon. Ha ilyen gyermeket nevelünk, akkor pontosan tisztában kell lennünk ezekkel az érzékenységekkel, különben nem fogjuk megérteni, hogy egy-egy helyzet miért vált ki dührohamot vagy kétségbeesést.

A jó hír az, hogy ma már számtalan terápiás lehetőség létezik, ami lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek szociális, nyelvi, mozgásos készségeiket fejlesszük, hogy megtanítsuk őket arra, hogyan kell közlekedniük a társadalomban, milyen társas viselkedést várnak el tőlük. Fontos tudni azonban, hogy ezeknek a készségeknek a tanulása nem kis feladat. Az az ösztönszerű tudást például, hogy mikor kell a másik emberre nézni, mikor elvárt ez és mikor zavaró, korántsem egyszerű tanult tudatossággal helyettesíteni.  Arra is bátorítani kell őket, hogy kifejezzék érzéseiket, hiszen e nélkül nem válik érthetővé a viselkedésük. Senki nem fogja érteni például, hogy miért lettek dühösek, ha nem mondják el, hogy előzőleg a nagyszünetben elvették tőlük az uzsonnájukat. Saját magukat is tanulniuk kell ugyanis, hogy ezt a két dolgot (a megbántottságot és a dühöt) összekacsolják önmagukban.

Az autizmus és a szülői nevelés

A szülők szempontjából a gyermekük megértése kulcsfontosságú, hiszen csak ezek ismeretében tudják kezelni a kialakuló helyzeteket. Erre ráadásul nincs recept sem, mert egyedileg kell kideríteniük, hogy a saját gyerekük milyen készségekkel, képességekkel, és érzékenységekkel rendelkezik. Ehhez nagy figyelem és empátia szükséges, és annak belátása, hogy nem magát a dührohamot kell elcsitítani, hanem annak az esélyét kell csökkenteni, hogy ez bekövetkezzen. Illetve a bekövetkezése esetén azt kell tudatosítani, hogy mivel lehet a gyereknek segíteni abban, hogy megnyugodjon. Ami biztosan nem a hagyományos fegyelmezési eszköztár alkalmazását jelenti.

A terápia ilyenkor abban segíthet, hogy a családok jobban megértsék a gyermeküket, az autizmusból fakadó sajátos családi helyzetet, hogyan találhatnak rá a saját eszközeikre és hogyan tudják az erőforrásaikat úgy összpontosítani, a párkapcsolatukat úgy megerősíteni, hogy az abból származó öröm és megelégedettség ne vesszen el teljesen.

A kommunikáció négy oldala

A Miért értjük félre egymást? kérdése azért nagyon nehéz, mert minden egyes közlésünknek a tárgyi tartalmán túl még van legalább háromféle tartalma. Ezek mindegyikét meg lehet érteni helyesen, de tökéletesen félre is lehet fordítani.

1. A közlés tárgyi tartalma

A kommunikációs közlés tárgyi tartalma a szigorúan vett, érzelmektől megfosztott, szó szerinti jelentése.

2. A közlés kapcsolati tartalma

A küldő a közlésével jelzi, hogy mit gondol a kapcsolatukról, milyennek találja azt jelenleg.

3. A közlés önmegnyilvánulási tartalma

A közlő minden egyes közlésével jelzi, hogy ő maga milyen állapotban van, hogyan érzékeli jelenleg saját magát.

4. Felszólítás

Minden egyes közlés tartalmaz valamilyen várakozást, sok esetben valamiféle felszólítást is, amelyet a befogadónak meg kellene cselekednie, de legalább meg kellene értenie. Vagyis minden egyes közlésünk arra irányul, hogy megpróbáljuk befolyásolni a másik cselekedeteit, viselkedését vagy érzelmi állapotát.

Ez azt jelenti, hogy mindig, amikor kimondunk egy mondatot, akkor ezzel elmondunk valamit önmagunkról, elárulunk valamit arról, hogy mit gondolunk a kapcsolatunkról, és várunk is valamit a másiktól. A kommunikáció négy oldala közül csak az egyik “látható” vagy inkább hallható, a másik három azonban rejtve marad. Olykor még magunk sem vagyunk teljesen tisztában azzal, hogy egy-egy kimondott szavunk mögött milyen lelkiállapot, miféle érzelem, vagy várakozás lapul. Néha azonban, ha elég önreflexívek vagyunk, akkor utólag le is lepleződhetünk saját magunk előtt.

Nézzük meg egy egyszerű példán keresztül, hányféleképpen érthetjük félre egymást.

Képzeljük el, hogy egy társaságban vagyunk, a szobában meleg van, és valaki a következőt mondja: Talán ki kellene nyitni az ablakot. De nem nyitja ki az ablakot, hanem a többiekre néz.

A közlés tárgyi tartalma talán úgy fogalmazható meg pontosan: Mit gondoltok, kinyissuk az ablakot?

Az önmegnyilvánulási tartalma lehet az, hogy a közlőnek melege van. De az is lehet, hogy látja, hogy valaki izzad, és szorong, hogy nem érzik jól magukat a vendégei. Bosszús, mert büdöset érez, de ő maga nem tud odamenni az ablakhoz. És még sok minden más is szóba jöhet, ami nem feltétlenül derül ki.

A kapcsolati tartalma is ehhez hasonlóanszámtalan lehet, jelentheti például azt, hogy ha figyelnétek egymásra, kinyitnátok az ablakot, de ez a figyelem erre a társaságra soha nem volt jellemző. Vagy jelentheti épp ennek az ellenkezőjét, azt, hogy tudom, hogy mindjárt valaki jön, aki a segítségemre siet.

A várakozási tartalma, maga a felszólítás pedig lehet az, hogy nyisd ki végre az ablakot! de az is, hogy beszéljük meg, ki kell-e nyitni az ablakot.

A befogadó

Nagyon sokesélyes, hogy a befogadó a négy tartalom közül melyiket hallja meg, és melyiket nem, helyesn értelmezi-e a küldő által küldött üzenetet vagy félreérti. Sok múlik a befogadó előzetes tapasztalatain. Ha a kapcsolat bizalomteljes, akkor megértően fogja fogadni a küldő “kódolt” üzenetét. Mert szívesen kinyitja az ablakot, ha úgy értelmezi, hogy a másiknak melege van. De ha a kapcsolat már megromlott, akkor könnyen félreértheti az üzenetet is, akár támadásként is értékeli. (Miért várod el, hogy helyetted kinyissam az ablakot!)

A közléseink ezért mindig csak részlegesek, ahhoz, hogy igazán megértsük egymást, ki kellene fejeznünk azt is, hogy milyen énállapot diktálja a mondatainkat, mit gondolunk aktuálisan a kapcsolatunkról, és konkrétan mit várunk a másiktól. Mivel azonban gyakran erre nem vesztegetjük az időnkét, az üzeneteink nagy része nem jut el a feladóig. Vagy csak ilyen kódolt formában, ami nem segíti, hogy valóban megértsük egymást.

Párkapcsolati kommunikáció – Beszélj magadról!

Volt egyszer egy kliensem, aki azt mesélte, hogy őt vállalati vezetőként annyiszor „megcoachingolták”, annyi technikát megtanult, hogy már mindenféle konfliktushelyzetben boldogulnia kellene. És boldogul is, kivéve otthon, a feleségével!

Hogy miért nem vezet eredményre otthon az, ami a munkahelyen beválik, annak az egyik oka a sok közül az, hogy egész másféle kommunikációra volna szükség a párkapcsolatban, mint egy irodai, vállalati, munkahelyi helyzetben. Egy hierarchikus világban, ahol harc folyik a pozíciókért, az elismerésért, adott esetben a főnök kegyeiért, az izgalmasabb munkáért, vagy csak azért, hogy ne minket rúgjanak ki legközelebb, ott nagyon nehéz a valódi motivációinkról, érzéseinkről, esendőségünkről beszélni.

Párkapcsolati kommunikáció : Az önfeltárás képessége

Pedig a párkapcsolatban épp erre volna szükség! Sok kutatás szerint egy párkapcsolat akkor működik jól, ha a felek birtokában vannak az önfeltárás képességének!

Izgalmas kérdés, hogyan lehet átváltani hirtelen az egyik kommunikációs stílusból a másikba. És nehéz kérdés is, hiszen sokan hazaviszik azt az álarcot, amit a külső világ kényszerít rájuk, és ezzel ezt a fajta kommunikációs stílust tovább is adják a gyerekeiknek. A mi kultúránkban ráadásul különösen igaz, hogy nem illik érzésekről beszélni, különösen a férfiaknak nem, és ezért a terápiás üléseken is szinte sokkhatásként éri őket az az egyszerű kérdés, hogy milyen érzés volt. Olykor a nőket is! A legtöbben ki akarnak szabadulni ennek a kérdésnek a súlya alól és elkezdenek valami egész másról beszélni. Ez talán azért van így, mert gyakran megtapasztalták, hogyha megosztották valakivel a nehézségeiket, fájdalmukat, esendőségüket, akkor nem együttérzést kaptak, hanem újabb rúgásokat, vagy jobb esetben jótanácsokat, amelyek szintén azt üzenik, hogy egy rendes ember összeszedi magát és továbblép. Vagyis nem érezheti azt, amit érez!

Itt keveredünk el ahhoz a fontos kérdéshez, hogy egy-egy nehezebb szituációban mire is számíthatunk attól, akivel megosztjuk az ágyunkat, a kenyerünket, az életünket. Vajon megért bennünket? Vagy azt mondja, ne legyél ennyire tutyimutyi, ne légy ilyen vagy olyan, egyszóval belénk rúg. Ezt pedig nem akarjuk megkockáztatni, ezért inkább a másikat rugdossuk…

A dühünket adjuk ki, ami kommunikációs szinten vádaskodást jelent.  Úgynevezett „Te” üzeneteket. Olyan mondatokat, hogy te egy semmirekellő vagy, megbántottál azzal, hogy elfelejtetted, hogy megbeszéltük, 8-ra jössz haza. Például. Bár ebben a mondatban van már egy énüzenet is és egyfajta magyarázat az érzéseinkre, vagyis már ez is sokkal jobb, mintha azt mondanánk: Soha nem figyelsz rám! De még ez is kevés ahhoz, hogy igazi önfeltárásról beszélhessünk. A vita hevében ez nem is biztos, hogy sikerülhet. De talán nem kellene feltétlenül eljutni idáig.

Párkapcsolati kommunikációBelső fül

 Ehhez volna szükségünk a befelé figyelés képességére, egyfajta belső fülre, ami a szívverésünket hallgatja. Konkrétabban fogalmazva, arra, hogy folyamatosan monitorozzuk a saját érzéseinket és észleléseinket, és ezekről folyamatosan kommunikáljunk egymással. Enélkül ugyanis félre fogjuk érteni egymást, és lassan elindul egy eltávolodási folyamat, amiről nem tudhatjuk, hol áll meg.

Mi mindenről kellene beszélnünk egymással?

A magatartásunk okairól

Sokszor nem mondjuk el, mit miért teszünk. Nem mondjuk el, hogy rossz napunk volt, idegesek vagyunk, csak becsapjuk az ajtót, vagy dühösen reagálunk egy egyszerű megjegyzésre, lefekszünk délután anélkül, hogy megmagyaráznánk, vagy úgy esszük végig a vacsorát, hogy közben a telefonunkon lógunk. A másik találgat ilyenkor. És a legrosszabb dolgok jutnak eszébe, hogy a másikat már nem érdekli, mi van velünk, hogy magára hagy bennünket, hogy nem szeret… A magatartásunk okainak feltárásával ezt könnyen el lehetne kerülni. Egyszerűen csak el kellene mondani hozzá, hogy azért vagyok ingerült, mert ma összevesztem a kollégámmal. Azért fekszem le, holott tudom, hogy megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba, mert megfájdult a fejem. Azért nézem a telefonomat, mert egy kínos vitába keveredtem a haverommal a közös chat-csoportban.  

A tapasztalatok nyomán levont értelmezéseinkről

Vagyis arról, hogy amikor megtapasztalunk valamit, abból milyen következtetést vonunk le. Látunk, hallunk, érzünk valamit, látjuk, hogy valaki az órájára néz, és azt gondolhatjuk, hogy siet, vagy nem érdekli már, amit mondunk. De vajon tényleg így van?

Gondolhatjuk például, amikor azt látjuk, hogy a partnerünk csóválja a fejét, miközben fizet a pincérnek, hogy megbánta az egész vacsorát, mert nem érte meg az este ezt a költséget, amit most ki kellett fizetnie. De vajon jól következtetünk? Biztos, hogy így van?

Ha nem tisztázzuk ezt a következtetésünket, akkor a másiknak esélye sincs arra, hogy elmondja, valójában mi állt a háttérben. Lehet, hogy csak a kiszolgálás nem tetszett neki, vagy tényleg sokkolta a számla, de egyébként jól érezte magát. Vagy lehetősége van arra is, hogy elmondja, valójában az a baja, hogy nem szereti az indiai ételeket, és a fejcsóválás csupán ennek szólt.

Az érzéseinkről

A belső fülünkkel meg kellene hallanunk önmagunkat ahhoz, hogy ne csak a véleményünknek, vagy a következtetéseinknek adjunk hangot egy-egy esemény kapcsán, hanem az ahhoz kötődő érzelmi viszonyunknak is. Örülök, hogy végül elmentél az állásinterjúra. Aggódom, hogy a nagyi még nem írt vissza. Félek, hogy a főnök elfogadja-e a javaslatomat. Ha nem osztjuk meg az érzéseinket, mert nem halljuk meg őket mi magunk sem, vagy nem szoktattuk rá magunkat, hogy kimondjuk ezeket, akkor a másiknak esélye sincs arra, hogy megnyugtasson, megértsen vagy egyszerűen csak mellénk álljon. Egy idő után pedig egyáltalán nem fogja érteni, mi történik bennünk. Ha az előző példánál maradunk, és a félelmünket is meg tudjuk fogalmazni a fejcsóválás kapcsán, hogy attól tartunk, a fejcsóválás valamiképp arra vonatkozott, hogy kár volt eljönni és együtt tölteni az időt, akkor a másiknak lehetősége lesz megnyugtatni minket. Mi pedig elkerülünk egy nagyon rossz forgatókönyvet. Mert ha nem tisztázzuk a helyzetet, és „titokban” haragszunk, akkor ez meg fog látszani a viselkedésünkön. A másiknak pedig fogalma sem lesz arról, hogy miért vagyunk dühösek…

A vágyainkról

A vágyaink sokfélék lehetnek, vonatkozhatnak apró, hétköznapi dolgokra, és egészen nagyszabású tervekre is. Minden esetre, ha a másik nincs tisztában a kisebb-nagyobb vágyainkkal, akkor fogalma sem lesz arról, hogy mit miért teszünk. Ha csak nyomasztjuk a másikat azzal, hogy ma mindenképp el kell mennünk bevásárolni, anélkül, hogy elmondanánk, hogy erre azért van szükség, mert másnap a nagymamát szeretnénk meglátogatni, vagy egyszerűen csak vágyunk egy pihenős napra, akkor ez a másik számára értelmetlen zaklatásnak is tűnhet. Ha nem tudja, hogy gyes után mennyire vágyunk a hivatásunk gyakorlására, akkor nem fog támogatni ebben.

A szükségleteinkről

Szintet kell lépni az önmagunkkal való kapcsolatunkban is, hogy erről beszélni tudjunk. Nem csak azt kell tudnunk magunkról, hogy mi zajlik bennünk és miért, hanem azt is, hogy mivel lehetne csillapítani. Ha hazajövünk például egy nehéz nap után a munkahelyünkről és belerúgunk egy előszobában felejtett cipőbe, és leszidjuk emiatt a „bűnöst”, és mindezt minősíthetetlen stílusban tesszük, akkor jobb, ha ezt mi magunk és a társunk is jelnek tekinti, annak a jelének, hogy valami baj van. Ha eljutunk odáig, hogy észleljük önreflektíven magunkat, hogy a cipőprobléma valami másról szól, akkor esélyünk van rájönnünk, hogy miről. Például, hogy sokkal jobban megviselt a kollégánkkal vívott küzdelem, mint azt gondoltuk, vagy sokkal fáradtabbak vagyunk, mint ahogy ezt eddig észleltük, vagy még az is lehet, hogy szeretnénk otthagyni a munkahelyünket. Ha sikerült dekódolni a jelet, akkor megkérdezhetjük önmagunktól, hogy mire van szükségünk, mi segítene az adott helyzetben. Lehet, hogy elég egy fél óra csend, vagy az, ha kibeszélhetjük az eseményeket. Nyilván, csak akkor tudunk a szükségleteinkről szólni, ha tudjuk, mik ezek, és ehhez olykor időre, de mindenképp befelé figyelésre van szükség. Ha megtaláltuk a választ, akkor mindezt el is tudjuk mondani a társunknak. Sok mindent kell szép sorban megosztanunk, azt, hogy mit tapasztaltunk, milyen következtetéseket vontunk le, milyen érzéseket váltott ki ez belőlünk, és ez hogyan van összefüggésben a vágyainkkal és ebben a helyzetben mire volna szükségünk.

Nem könnyű ez az út, de ha elakadunk az önfeltárásban és a kommunikációban, akkor messzire sodródhatunk egymástól. Ha viszont újra és újra megpróbáljuk megérteni és megértetni magunkat, a dühünk mélyén meglátni és megláttatatni esendő önmagunkat, akkor egyre közelebb kerülhetünk egymáshoz, ami megerősíti azt az érzést, hogy nem ellenségek, hanem szövetségesek vagyunk.

A sikeres párkapcsolati kommunikáció 8 aranyszabálya

A párkapcsolati kommunikáció mindig kétirányú folyamat, ezért a kettőtök együttműködésén múlik minden. Olyan ez, mint egy tánc, amiben az, amit teszel, hat a másikra és ez aztán visszahat rád is. Vagyis ha egy kicsit is jobban csinálod, mint eddig, az a másikat ösztönözni fogja. Megéri tehát a változást önmagunkon kezdeni.

A párkapcsolati kommunikáció sikere – 1. Legyél elérhető!

A párkapcsolati kommunikáció alapfeltétele, hogy legyél elérhető fizikailag, vagyis legyen idő és tér a beszélgetésre. Nagyon sokat segít, ha kialakul valamilyen mindennapi szokás, ami ezt lehetővé teszi, például mindketten tudjátok, hogyha nap közben nem is tudtok beszélni valamiről, de este, amikor együtt vacsoráztok, akkor erre lesz alkalom. Előfordulhat azonban, hogy nem sikerül találni ilyen kijelölt helyet és időt, de ha másik „hív téged”, érezhetően valami fontossal, akkor mindennél fontosabb esélyt adni a beszélgetésre. Különösen válsághelyzetben igaz ez, mert a másik bizalmát könnyen elveszítheted, ha valamilyen nehéz helyzetben hagyod egyedül.

Párkapcsolati kommunikáció sikere – 2. Legyél válaszkész!

Tegyük fel, hogy a párod azzal hív fel telefonon, hogy épp most veszett össze a főnökével. Ez egy olyan esemény, ami nagy érzelmi megterheléssel jár. Ha ilyenkor azzal reagálsz, hogy sajnálod, de te meg épp a gyerekkel vesztél össze, intőt kapott ugyanis az iskolában, akkor mondtál ugyan valami fontosat, de valójában nem reagáltál a párodra. Nem voltál válaszkész. Csak mondtál valamit, ami erről a helyzetről eszedbe jutott. A sajnálom szó is inkább csak töltelékszóként van jelen, nincs igazi tartalma. A válaszkészség azt jelenti, hogy a témánál maradva érzelmi reakciót fejezel ki a szavaiddal. Képes vagy a társad mellett állni, amikor ő nehéz érzéseket él át? Vagy inkább elmenekülnél? Néha nem is annyira könnyű magunkra venni a másik gondjait, de itt telik meg tartalommal az, hogy Jóban rosszban!

A párkapcsolati kommunikáció sikere – 3. Nyugtasd meg magad!

Az életben sok olyan helyzet van, ami dühöt, haragot, szorongást vagy feszültséget vált ki belőled. Olykor ez épp az, ahogy a másik beszél veled. A hangneme, a hangsúlya, a szóhasználata, vagy épp a hallgatása. Bármi is az, nem érdemes úgy elkezdeni megbeszélni valamit, hogy a vérnyomásod az egekben jár. Ilyenkor próbálj megnyugodni, akár kiszakadva a helyzetből, sétálni, elvonulni a másik szobába, bekuckózni és időt kérni a másiktól ahhoz, hogy visszanyerd a nyugalmadat. Ha a másik tudja, hogy a távolságtartás célja ez, akkor nem fog kétségbeesni ( Ha nem tudja, akkor nagy valószínűséggel még dühösebb lesz!) Tehát kérj időt, mond ki szavakkal, hogy ez most engem annyira felzaklat, hogy nem tudom megbeszélni. Beszéljünk egy fél óra, vagy egy fél nap múlva. Ennek az időnek a nagysága ugyanis egyénileg nagyon különböző lehet.

Párkapcsolati kommunikáció sikere – 4. Kezdj finoman!

Ha nyugodt vagy, sokkal racionálisabban tudod értékelni a helyzetet. Van alkalmad végiggondolni, hogyan is fogj bele például egy konfliktust okozó kérdés megbeszélésébe. Ahhoz, hogy ne egy újabb parttalan veszekedés vegye kezdetét, indíts azzal, hogy megosztod a másikkal, hogyan érzel a megtárgyalandó helyzetben, és ehhez kérd a másik segítségét. Ha nehezen megy például, hogy egyedül elaltasd a gyerekeket, akkor ne azt mondd, hogy a már megint nem értél haza időben, hanem oszd meg, hogy teljesen kiborultál, amikor a kétéves felsírt, amikor a félévest szoptattad, és mire a kétévest megnyugtattad, addigra a kisebbik teljesen felébredt. Kialvatlannak érzed magad, ami miatt lassan fogy az életkedved, nem nagyon tudod, hogy fogod ezt még kibírni. Ezekkel a szavakkal teremted meg annak a lehetőségét, hogy a társad a problémát lássa, és ne az ellene szóló vádpontokat.

Párkapcsolati kommunikáció sikere – 5. Tudj a saját érzéseidről

Ahhoz, hogy erre képes legyél, tudnod kell a saját érzéseidről, érezned kell, hogy fáradt vagy, hogy fogy az életkedved. Ha nem éred el a saját érzéseidet, nem tudsz róluk beszélni, és ebből kifolyólag nem tudod megosztani őket. Vannak, akiknek az érzelmeik elérése nehezebben megy. (Ők gyakrabban férfiak, de a nőknek sem megy ez mindig könnyen.)

Lásd az erről szóló a cikket,

http://parkonzultacio.hu/2023/02/08/miert-nem-ertjuk-egymast-3-resz/

Nekik különösen ajánlott, hogy olykor megkérdezzék önmagukat arról, hogyan vannak, itt és most mit éreznek. Erre időt kell szánni, és akár olyan holt idők is alkalmasak erre, mint amikor utazunk a villamoson. A kérdés megválaszolásában legalább odáig el kell jutni, hogy jól vagyok-e most vagy sem, és az életemnek melyik területével van a gond. Könnyen lehet, hogy azt gondoljuk, hogy munkahelyi problémákkal küzdünk, de közben azért vagyunk frusztráltak a munkahelyünkön, mert otthon nincs rendben minden.

Párkapcsolati kommunikáció sikere – 6. Tárd fel önmagad!

Ha már tisztába jöttél azzal, hogy mi a legfőbb gond, mi okoz neked problémát, meg tudod nevezni az ehhez köthető érzéseidet, akkor tárd fel ezeket a másik előtt. A hiteles párkapcsolati kommunikáció feltétele, hogy a valóságról beszélj, arról az érzelmi valóságról, amit te élsz át. Ha nem azt mondod, ami van, akkor a kommunikáció félrecsúszik. Ha nem tudsz az érzelmi valóságodról beszélni, nem adsz alkalmat sem a párodnak arra, hogy együttérző legyen veled. Csak akkor lesz erre lehetősége, ha a sérülékenységed is meg mered mutatni.

Párkapcsolati kommunikáció sikere – 7. Hallgass beleérzően!

Egy bizalomteli párkapcsolatban, amikor a másik megosztja veled valamilyen sérülékenységét és ezzel kapcsolatos negatív élményét, akkor fejezd ki az együttérzésedet. Ha a másik elmeséli, hogy gyerekkorában az anyja sokszor elfelejtette elvinni az óvodából, és a délutánokat iskolásként gyakran egyedül töltötte a hideg lakásban, akkor nagyon nem célszerű úgy reagálni erre, hogy nem csoda, hogy képtelen vagy együtt lenni a gyerekünkkel, hiszen az anyád sem volt erre képes! Mert ezzel megértettünk ugyan valamit, és ezt ki is mondtuk, csak éppen a másik fájdalmával nem éreztünk együtt. Sőt azzal vágtunk vissza, ami a legmélyebb fájdalmat okozta neki. Vagyis visszaéltünk a bizalmával. A hatás a kommunikáció megszakadása lesz. Az együttérzés viszont bizalmat vált ki, ami segíteni fogja, hogy további fontos érzéseket osszunk meg egymással.

Párkapcsolati kommunikáció sikere – 8. Legyél kíváncsi!

Hosszan együtt élő párok szokták mondani, hogy már nem kell beszélniük, mert úgyis tudják, mint mondana a másik. Már mindent megbeszéltek, kifogytak a szavakból. De vajon tényleg így van, tényleg mindent megbeszéltek? Tényleg tudják, hogy a másik mit szeret és mit nem, vagy csak a másik kedvére akar tenni, amikor azt választja, amit ő is választana? Lehet, hogy tudjuk, hogy mi történt a másikkal tegnap, de vajon azt is tudjuk, ő ezt milyen érzésekkel élte át? Az életünk folyamatos változás, ha nem követjük a másik útját, könnyen lemaradhatunk róla, olyannyira, hogy azt vehetjük észre, már nem is ugyanaz az ember, mint akit megismertünk. Legyünk tehát folyamatosan kíváncsiak, és kérdezzünk megállíthatatlanul!

Ha szeretnéd tudni, milyen jelenleg a párkapcsolati kommunikációtok minősége, töltsd ki a tesztet!

https://online-kerdoiv.com/index/v/h/parkapcsolatikommunikacio

Ha szeretnéd fejleszteni a párkapcsolati kommunikációd, akkor keress bátran!

Rist Lilla

telefon: 06302687449

e-mail: r.lilla3(kukac)gmail.com

Miért nem értjük egymást? 3. rész

Kommunikációs különbségek férfiak és nők között

Alapvetően nem a férfiak és nők között különbségek miatt van félreértés a párok között, sokkal inkább múlik ez a kötődési stílusunkon és képességünkön. De azért van néhány jellegzetesség, amelyről érdemes tudni, és figyelembe venni, ha a kommunikációs hiányokról gondolkodunk.

A párkapcsolati kommunikáció nemi különbségeinek kérdései

Tapasztaljuk, hogy van különbség abban, ahogy a nők és ahogy a férfiak működnek a világban, és sokszor tűnik úgy, hogy készségeink és képességeink mások, amelyeknek vannak határozott nemi jellegzetességei. Tudományos vita folyik azonban arról, hogy ezek a különbségek mennyiben származnak valós fiziológiás különbségekből, és mennyiben tanultak. Tényleg rosszabbak-e például a nők elméleti fizikában és informatikában, vagy „csak” azért nem jut eszükbe érdeklődni ezek iránt a tárgyak iránt, mert nőként ezt nem illik, nem szokás, semmilyen női példa nem áll ebben előttük. Ugyanígy a férfiakat is rosszabb verbalitással ruházzuk fel, de vajon milyen lenne ugyanaz a férfi, aki most nehezen kommunikál, ha egy olyan családban nőne fel, ahol a férfiak sokat és szívesen beszélnek, ahol az élmények és érzések megosztása magától értetődő.

A párkapcsolati kommunikációs különbségek – fiziológiai hatások

A kutatók találtak néhány olyan fiziológiás különbséget a férfiak és nők között, amelyek biztosan hatnak a verbális teljesítményünkre. Érdekes különbség például, hogy a férfiaknak akkor hangolódik össze inkább a jobb és a bal agyféltekéjük működése, ha térbeli tájékozódásban kapnak feladatot, a nőké pedig akkor, ha kommunikációs feladatot kell megoldaniuk. A kutatók ugyanis a legjelentősebb különbséget a férfi és a női agy működése között a kéregtest működésében találták. A kéregtest a két agyféltekét köti és hangolja össze. Ez az agyterület 30 százalékkal jobban működik a nőknél, mint a férfiaknál. Vagyis a nők az intuitív érzékelésért erőteljesebben felelős jobb agyféltekéből könnyebben bányásznak ki „adatokat”, könnyebben érnek el érzéseket és megéléseket, úgy, hogy azt meg is tudják fogalmazni verbálisan (amiért a bal agyfélteke felelős).

A másik jelentős különbség, amit itt fontos megemlíteni, hogy a férfiak stresszhelyzetben erőteljesebb fokú feszültséget élnek át, mint a nők, és nehezebben nyugszanak meg. A stressz nagyságát különféle fiziológiás értékekkel mérték, (a szívritmus, vérnyomás, bőrfeszültség, adrenalin jelenléte). Fontos tudni azonban, hogy ilyenkor statisztikai adatokat látunk, amelyek az egyéni különbségeket nem láttatják. Vagyis csak azt tudjuk mondani, hogy a férfiak átlagosan ugyanazt a stresszt erőteljesebben élik át, de ettől egyedileg jelentős eltérések is lehetnek.

Hogy miért fontos ez a párkapcsolati kommunikációban?

Akár egy magasan kezdett mondat is okozhat olyan stresszt, amiből a férfiak szabadulni szeretnének, és ha így van, akkor az első adandó alkalommal ki fognak lépni a helyzetből. Méghozzá azért, mert stresszhelyzetben két alapvető ösztönös megoldás kínálkozik. Az üss vagy fuss két végletéből pedig párkapcsolatban inkább a futást választják. És ebben az összefüggésben ez igazán jó hír. A vége azonban az, hogy nem lesz alkalom arra, hogy megbeszéljék a problémát, és ettől a nők magukra maradnak. A kínos, feszültségteli helyzetből a férfiak számára sokféle menekülőút kínálkozik, ilyen lehet a hobbijuk, az internet, a tévé vagy akár valami halaszthatatlan munka, de olyan destruktív megoldások is szóba jöhetnek, mint az alkohol vagy a drog. Mindeközben nem biztos, hogy erre az egész folyamatra tudatosan rálátnának, vagy meg tudnák fogalmazni szavakkal, hogy mi miért történik bennük.

Ezért a kommunikációnak mindig „szelíd kezdéssel” kell indulnia, hogy ez a menekülési hatás ne váltódjon ki. Mert bármilyen kommunikáció csak akkor lesz eredményes, ha olyan légkört sikerül kialakítani, amiben biztonságosan benne maradhat mindkét fél. Csak így hangozhatnak el és lesznek meghallhatóak az érvek és az ellenérvek.

Érzelmi különbségek a párkapcsolati kommunikációban

A kapcsolataink működtetésének a módját leginkább nem a nemi hovatartozásunk határozza meg, hanem az, hogy milyen a kötődési stílusunk. Alapvetően kétféle kötődési stílust különböztetünk meg, a biztosan, és a bizonytalanul kötődőt. Hogy melyikbe tartozunk, azt leginkább az határozza meg, hogyan bántak velük életünk első másfél évében, mennyire reagáltak adekvátan az igényeinkre és a szükségleteinkre. Ha ez többnyire jól sikerült, biztosan kötődőek leszünk, akik bizalommal tekintenek a világra és embertársaikra. Ha kevésbé, ha nem kaptuk meg, amire szükségünk lett volna, akkor ez a bizalom sérül. A bizonytalan kötődésnek két alfaja van, az elkerülő és a szorongó típus. A tapasztalat azt mutatja, hogy a férfiak gyakrabban tartoznak az elkerülő típusba, míg a nők a szorongóba. (Ennek a különbségnek lehet az a fiziológiai alapja, hogy a stresszhelyzetekre érzékenyebben reagálnak.) Az elkerülő típusúak ugyanis igyekeznek a stresszt kiváltó helyzetekből kivonulni. Jellegzetességük, hogy önmagukat elfogadhatónak (vagy egyenesen tökéletesnek) tartják, és azt gondolják, hogy a baj a világgal, és a többi emberrel van. A szorongók épp ellenkezőleg, az önértékelésük alacsony, önmagukat látják kevésnek és kicsinek, míg a világot és a többi embert gondolják inkább rendben lévőnek. Amikor egy szorongó és egy elkerülő tagból álló pár stresszhelyzetben próbál kommunikálni, az sokkal inkább fog hasonlítani egy autós üldözésre, mint valódi problémamegoldásra. A szorongó ugyanis felveti a megoldásra váró problémát többnyire vádló szavakkal, amire az elkerülő kimenekül a helyzetből, mire a szorongó még szorongóbbá válik, és üldözni kezdi az elkerülőt, akit ez még inkább idegesít és még távolabb akar majd kerülni, mire a szorongó még inkább nyugtalan lesz, és ez így megy majd körbe-körbe… Szóval nem egyszerű!

Párkapcsolati kommunikációs különbségek – tanult különbségek

 Az, hogy hogyan kommunikálunk a párunkkal, nagyon erőteljesen összefügg azzal, hogy mit láttunk, tanultunk, mi ivódott belénk erről a gyerekkorunkban. Vannak olyan (kommunikációs) mintáink, amelyek a nemi szerepekhez köthetők, egyrészt a szülők mást várnak el egy kislánytól, mint egy kisfiútól. De talán ennél is fontosabb, hogy a nemi identitás kialakulásakor a velünk megegyező nemű szülő milyen szerepet mutat számunkra. Ha az apa például sokat és szívesen főz odahaza, akkor a fiú nem fogja elutasítani, hogy fakanalat vegyen a kezébe, míg ellenkező esetben képtelennek gondolhatja magát arra, hogy bármit elkészítsen a konyhában. Vagyis családonként óriási különbségek lehetnek abban, ki mit gondol férfias, illetve nőies tevékenységnek.

Férfiak és nő között a legfontosabb különbséget talán az érzelemkifejezés terén találjuk, amelynek hangsúlyozottan nem az az oka, hogy a férfiaknak nincsenek érzéseik (sőt láthattuk, hogy fiziológiásan is mélyebb szorongást élhetnek át, mint a nők), hanem az, hogy az érzelmek kifejezése kulturálisan tiltott. Az apakutatásokból tudjuk, hogy azokban a családokban különösen így van ez, ahol az apák hiányoznak a család mindennapi életéből vagy azért, mert igavonóként éjt nappallá téve dolgoznak, vagy válás miatt lesznek vasárnapi apukák. Az apai folyamatos jelenlétnek azért van kiemelkedően nagy jelentősége, mert egy apa mégiscsak mutat valamilyen mintát a fiának arra vonatkozóan, hogyan is kell az érzelmeket férfi módra kezelni, jó esetben felnőtt, és érett férfi mintát ad erre. Ha viszont nincs jelen, akkor a fiú számára a saját kortárs közössége lesz a referencia, ahhoz igazodik majd, ez a közösség azonban sem felnőtt, sem érett érzelemkezelési technikákkal nem rendelkezik és nem is rendelkezhet. És mit csinál egy fiúközösség a nyafogó, síró, kétségbeesett, félős, szorongó kisfiúkkal? (Vagyis azokkal, akik kimutatják az érzéseiket?)

Megszégyeníti.

Leértékeli, lenézi és kiközösíti. Ezeknek a fiúknak egy útjuk marad, ha be akarnak illeszkedni a fiúk/férfiak nagy közösségébe, mégpedig az, ha elfojtják az érzéseiket, ha megtanulják visszanyelni a könnyeiket, és póker arccal azt mutatják, mennyire erősek. Akkor is, ha épp vihar tombol bennük. Evolúciós okok is ráerősítenek erre a technikára, hiszen hogyan is lehetne sikeresen vadászni, ha bármilyen kétséget, megingást, szorongást mutatnának a nagy erős vadászok a kritikus pillanatokban. A csapat sikeres együttműködésének is az a feltétele, hogy mindenki tudja a dolgát, és cselekedjen zokszó nélkül. Ma az üzleti életben, a tárgyalások korában is hasonló a helyzet, aki bizonytalanságot, kétséget  mutat, nem jár jól. Ennek megfelelően gondoljuk úgy, hogy az egyik legfontosabb férfiakra jellemző tulajdonság az erő. A fizikai és a mentális egyaránt. Aki gyengeséget mutat, az anyámasszony katonája. A férfi és női szerepek újkori változása miatt azonban nagy lett a kavarodás. Hiszen bekerült a nők által felsorolt férfiaktól elvárt fontos értékek közé, hogy a férfi legen gyengéd és megértő. Ugyanakkor a legfontosabb kritérium továbbra is az maradt, hogy egy férfi nyújtson biztonságot. Ha ezt nem tudja megtenni, mert épp szorong és fél, az a legtöbb nőt nagyon elbizonytalanítja. És ezzel eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan tudjuk váltogatni a szerepeinket, mennyire vagyunk ebben rugalmasak, vagy csak ismételgetni tudjuk ugyanazt. Mi történik, ha egy férfi egyszer mégiscsak megmutatja, elmondja, megosztja az érzéseit? Ez kifejezetten félelmetesnek is tűnhet egy olyan nő oldalán, aki ettől megijed!

A párterápia esélyt ad

Minden, ami tanult, azon lehet változtatni, meg lehet tanulni valami mást, át lehet gondolni, hogy egy-egy adott helyzetben mi segít és mi nem. Sok kérdés megoldódna, ha eleve úgy tekintenénk a helyzetekre, hogy azt vizsgáljuk meg, mi segít, és nem ahhoz tartanánk magunkat, amit már megszoktunk, ami ösztönösen jön a tanult mintáinkból. Lehetséges, hogy a párunknak van a helyzetre jó mintája, és ilyenkor érdemes kicserélni a mi mintánkat az övére. A kommunikációban is el lehetne gondolkodni azon, hogy most épp mi segít, ha kifejezzük az érzéseinket és megosztjuk, vagy ha erőt és biztonságot mutatva nem beszéljük túl a helyzetet, hanem csak csináljuk a dolgunkat. Ezt a rugalmasabb szereposztást lehet tanulni, ebben a párterápia nagy segítség lehet. Ebben a kommunikáció újratanulásának, az érzelem-megosztás képességének a fejlesztésének nagyon nagy szerepe lehet.

Töltsd ki a Párkapcsolati Kommunikációs Tesztet, hogy reálisabban lásd a kapcsolatod!

Párkapcsolati Kommunikáció Teszt

Jelentkezz be, ha úgy érzed, segíthetek!

Rist Lilla

telefon: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Párkapcsolati Kommunikációs Teszt értékelése

Sokkal jobbnak gondoljuk a párkapcsolati kommunikációnkat, mint amilyen az valójában – legalábbis ezt mutatják a Párkapcsolati Kommunikációs Teszt eredményei . A kitöltők 56 százaléka vélte úgy, hogy jelenleg a kommunikációjuk minősége négyes szintű, de valójában csak 22 százalék érte el ezt az eredményt.

Párkapcsolati Kommunikáció Teszt

A párkapcsolati kommunikációnk észlelése

A kitöltők és 16 százalék értékelte ötösre a kommunikációját a párkapcsolatában, és az arány megegyezett a teszteredményekkel. Ez azt is mutathatná, hogy a magas szinten kommunikálók jól saccolták meg a saját teljesítményüket, de ha jobban  megnézzük az adatokat, akkor látható, hogy  nem ugyanazok értékelték kiválóra önmagukat, mint akik valójában el is érték ezt a szintet. A valóban magas szintet elérők közül többen alábecsülték a kommunikációs teljesítményüket, és sokan, akik nem érték el ezt a szintet, felülbecsülték a párkapcsolati kommunikációjuk minőségét.

Ami segíti a párkapcsolati kommunikációt és ami hátráltatja

A Párkapcsolati kommunikációs tesztet úgy alkottam meg, hogy az derüljön ki belőle, mennyire tudják a párok megosztani egymással szavak által az érzéseiket. Azért törekedtem erre, mert a párkapcsolati kommunikáció lényege nem a csevegés, nem egyszerűen a történetek megosztása, és még csak nem is valamiféle problémamegoldás, hanem az érzések megismerése és megosztása. A szoros értelemben vett kommunikációnk, azaz a verbalitásunk ezt támogathatja vagy épp akadályozhatja, a tesztben ezért szerepeltek arra vonatkozó kérdések, hogy mennyire dicsérjük, illetve kritizáljuk egymást. A másik iránti szeretetünk és elismerésünk kifejezése gördülékennyé teszi a kommunikációt, míg a bántás, a kritika, a leértékelés, a megvetés elnémulást vált ki.

Mutasd meg önmagad

A párkapcsolati kommunikáció egyik fontos kérdése, hogy milyen mélyen vagyunk képesek megnyílni a másik előtt, mennyire merjük megmutatni önmagunkat, vagy inkább arra törekszünk, hogy ezek a legmélyebb érzéseink ne derüljenek ki. A „Megosztotta-e a párja valaha egy olyan álmát, amiben nem ön volt a szexuális partnere?” kérdés épp erre képességünkre és hajlandóságunkra vonatkozott. A kitöltőknek csak 56 százaléka válaszolt a kérdésre igennel, arra viszont, hogy “A párja megosztotta-e valaha önnel egy olyan szexuális tartalmú álmát, amelyben ön volt a partnere?” – 80 százalék. Ami felveti, hogy sok kapcsolatban a szexualitásunk tabukérdés, de legalábbis vannak olyan részterületei, amiről nem beszélünk. Miközben nagyon nyilvánvaló, hogy a „megkísértés” mindig jelen van.

Magunkat jobbnak látjuk

Érdekesség, hogy amikor magunkról vallunk, akkor úgy érzékeljük, hogy gyakrabban megosztjuk az érzéseinket a másikkal, mint ahogy ő velünk. A válaszadók 44 százaléka jelezte igaznak, azt, hogy a párom elég gyakran megosztja velem az érzéseit, míg önmagáról 64 százalék vallotta, hogy mindig igyekszik megosztani a másikkal az érzéseit. Ez a különbség abból is adódhat, hogy a kitöltők nagyobbik része nő, akiknek kulturálisan más a viszonya az érzések megosztásához, mint a férfiaknak, de abból is, hogy önmagunkat pozitívabban értékeljük, mint a társunkat.

Jó hír, hogy a párkapcsolati gondjaikat a válaszadók 60 százalékban a párjukkal osztják meg elsőként, 40 százalék azonban valaki mással, a legtöbben barátjukkal (24%), és  rokonnal (12%).

Kérdés volt, hogy milyen gyakran fejezik ki szavakkal a szeretetüket a válaszadók a másik iránt. Érdekes, hogy a legtöbben úgy érzékelték, hogy ők maguk gyakrabban fejezik ki a szeretetüket (64%), mint ahogy a párjuk (52%), vagyis önmagunkat jobbnak ítéljük a szeretet kifejezésben is, mint a másikat.  Hasonló jelenséget lehetett tapasztalni a dicséretben, gyakrabban dicsérjük a párunkat, mint ahogy ő dicsér minket. És talán az sem véletlen, hogy úgy véljük, mi ritkábban kritizáljuk a párunkat, mint ahányszor ő kritizál minket.

A párkapcsolati kommunikáció minősége jelzésértékű

A párkapcsolati kommunikáció minőségét tekintve  azonban mindegy, hogy kinél jelenik meg a kritika, mert bármelyik oldalon történő feltűnése rombolja a kommunikációt. Ez az oka, hogy nem lehet„megszépíteni” az eredményt, bármennyire is él bennünk ez a vágy.

A valósággal való szembesüléstől sokszor menekülünk, pedig ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy időben érzékeljünk olyan problémákat, amelyeken még most lehet segíteni. Ha elhatalmasodik a probléma, mert a rossz kommunikáció önmagát gerjesztő folyamat is, és későn kapunk észbe, akkor könnyen lehet, hogy ez már terapeuta segítségével sem fog sikerülni.

Ahogy érzékelünk:

1-es:  4%

2-es: 0%

3-as: 24%

4-es  56%

5-ös  16%

Teszteredmények szerint:

1-es: 29%

2-es: 12%

3-as: 18%

4-es: 22%

5-ös: 16%

Töltsd ki a tesztet, hogy reálisabban láss! Párkapcsolati Kommunikáció Teszt

Ha szeretnél javítani a kommunikációtokon és ezáltal a kapcsolatotokon, akkor jelentkezz be hozzám párterápiára!

Rist Lilla

telefon: 06302687449

e-mail: r.lilla3(kukac)gmail.com