Már akkor, amikor kamaszodnak a gyermekeink, elkezdjük érezni szülőként, hogy nincs ránk szükség. Ami persze, nem igaz, de az biztos, hogy ennek a szükségnek a minősége egészen más lesz, mint korábban. A fiaink és a lányaink sokszor szavakkal is kifejezik ezt, hogy nem kell már, hogy elmenjünk velük, hagyjuk őket békén, ne telepedjünk rájuk, boldogulnak ők egyedül is.
Soha nem felejtem el, amikor egy késő tavaszi reggelen a legidősebb fiam búcsúzáskor felszólított, nehogy megpusziljam őt az osztálytársai előtt! Egészen hátrahőköltem, egyáltalán nem számítottam erre. Hogyhogy ne pusziljam meg? Hiszen elmegy két napra osztálykirándulásra! Mit jelent ez? Hirtelen utálni kezdett? Nemrég még rajongva nézett rám, minden szavamat leste, és egyáltalán nem bánta, ha össze-vissza puszilgatom.
Egyszóval váratlan fordulatnak tűnt. Hiába tudtam, hogy igen, kamaszodik, igen, leválik, igen ez a dolga, igen, így van jól, és az volna a gond, ha nem ezt csinálná. Mert más az, amit tudunk a fejünkkel, és más, amit hirtelen érezni kezdünk. Például elutasítottságot, hogy nem kívánatos személyek lettünk egy eddig huszonnégyórásnak, letehetetlennek tűnő feladatban. Leértékelő, lekicsínylő vagy sokszor akár bántó megjegyzéseket kapunk összes szülői tevékenységünkről, a személyiségünkről, és arról, amit a világban teszünk.
Ha alapvetően jóban vagyunk magunkkal és a szülőségünkkel, akkor ezeket soha nem vesszük igazán komolyan, mert tudjuk, hogy kamaszodni sem könnyű, sőt mondhatjuk nagyon nehéz, rengeteg próbálgatással jár, hormonfröccsel, és hangulatingadozással, ami az átélőjének legalább annyira küzdelmes, mint azoknak, akik kísérik ezt a folyamatot.
Na, de a szülőnek sem könnyű. És most erről lesz szó, erről a szülői útról. Mert miközben kamasz gyerekünk elindul a leválás útján, és aminek a végén majd ott kell állnia önálló felnőttként, a szülőknek is be kell járniuk egy utat, az elengedés útját.
Sok későbbi probléma származhat abból, ha ez a folyamat nem megy végbe elég jól.
Ha racionálisan közelítünk, akkor egyszerűnek tűnik a feladat, hiszen csak hátrább kell lépnünk egyet. Ha viszont érzelmi szinten nézzük, akkor ez egyértelműen veszteségnek tűnik. Hiszen valaki elmegy, aki eddig jelen volt, szervezte az életünket, feladatot adott, munkát, szerepet, és nagyon mély és szeretetteli kapcsolódást is kínált egyben. Ha éppen átéljük ezt, akkor nem azt érezzük majd, hogy a fészek üres, hanem azt, hogy a szívünkben maradt egy fájdalmas űr.
Amikor szülők leszünk, akkor elemi szinten lesz szükség ránk, a gyerekeknek az életben maradása függ attól, hogy felvesszük-e magunkra ezt a felelősséget. Anyaként a szoptatás, a táplálás feladatában nagyon mélyen átéljük, hogy valakinek, egy másik embernek a fejlődése, a fejlesztése a dolgunk. És miközben ez egy nagyon nehéz vállalás, és rendkívül sok áldozattal jár, megtisztelő és nemes is egyben, olyan értelemmel ruházza fel a mi életünket, ahogy talán semmi más. Apai oldalról is hasonló a helyzet, hiszen a család „táplálása” éltetése, legalább ennyire megtartó és felemelő feladat, miközben felelősség is, aminek számtalan nehézsége lehet.
Abban a pillanatban, amikor egy kisbaba a világra jön, létrejön a szülő-gyerek hierarchikus, alá-fölérendelt viszony. Ebben a szülő a döntéshozó, és ő az is, aki a felelősséget viseli a döntéseiért, a gyerek pedig az, aki élvezi vagy épp elszenvedi a szülői választásokat. Ez nem jelenti ugyanakkor, hogy a szülőnek nem volna dolga, hogy megértse és figyelembe vegye a gyermeki szempontokat! (sőt) De azt igen, hogy a végső a döntéseket neki kell hoznia, és neki kell alakítania az élethelyzeteket is, amibe a gyerek kerül, vagyis neki kell fönt lennie. Elég nagy probléma származik abból, ha ez a helyzet megfordul, és valamiért a gyerek kerül fölérendelt szerepbe, ő az, aki “irányítja”, meghatározza a család életét. (Evészavaros gyerekeknél például előfordul, hogy az evésproblémákkal a gyerek gyakorlatilag “átveszi a hatalmat” a család felett, és a szülők életét is az határozza meg, hogy a gyerek mit hajlandó enni, hol és mikor. Odáig fajulhat a helyzet, hogy ennek alárendelődve választanak munkahelyet, mennek el nyaralni, vagy épp nem mennek sehová. )
A nagy csel az, hogy ennek a hierarchikus viszonynak fokozatosan enyhülnie kell, különösen a kamaszkor idején. Bár még hosszan meg kell maradnia a szülői kontrollnak, mégis egyre több döntési jogot kell átadni a „gyereknek”, és mire felnő, és kilép a közös életünk teréből, minden joggal felruházottnak kell lennie ahhoz, hogy elindíthassa a saját életét. A szülő-gyerek hierarchikus viszonyának pedig partneri, felnőtt-felnőtt viszonnyá kell alakulnia, amiben persze mindig marad egy csöppnyi hierarchikusság, de ez már inkább csak a tapasztalatnak, és a megtett útnak kell, hogy szóljon. Nincs benne gyermeki megfelelinvágyás, a “gyerek” már nem a szülőnek akar tetszeni, nem az ő kedvéért dolgozik, és teszi azt, amit tesz, és nem tőle várja a szeretetet sem. Ahogy a szülő sem várja ezt a gyermekétől. Vagyis sem az anya, sem az apa nem innen, nem a gyerekétől akar szeretetet kapni, nem ebből táplálkozik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szeretet eltűnik ebből a viszonyból, hanem azt, hogy nem ez lesz a fő forrása, a hangsúlyok eltolódnak.
És itt jutunk el ahhoz, hogyan vezethet a kiürülő fészek párkapcsolati problémákhoz. Miért robbanhat fel egy kapcsolat ilyenkor sok-sok év házasság után. Miért érezhetik azt sokan, hogy most jött el a vége!
Ilyenkor ugyanis az az űr, amit a gyerek hagy, elviselhetetlenné válhat, ha a párkapcsolat romokban van, ha már régen nem alkalmas arra, hogy a szeretet iránti vágyunkat abban megéljük. Lehet, hogy ezt a képességét már régen elhagytuk valahol, csak korábban nem vettük észre, mert a gyerek, a gyerekek betöltötték az űrt. Feladatot adtak, célt, úgy beosztották az időnket, hogy gondolkodni sem volt időnk, és persze lógtak, csüngtek a nyakunkon, szerettek minket, amennyire csak hagytuk!
Csakhogy ahhoz, hogy felnőtté váljanak, el kell tudni engedni őket, hogy elindulhassanak a saját útjukon, és ebben úgy segíthetjük őket leginkább, ha mi jól vagyunk, ha mi magunkkal is rendben vagyunk, van célunk, és van kedvünk is ahhoz, hogy megvalósítsuk a céljainkat. Például felfedezzük a lehetőségeinket, az újra kitáruló világot, és nem a gyerekeinktől várjuk, hogy boldoggá tegyenek bennünket!
Ez nem fog könnyen sikerülni, hiszen ez is egy olyan folyamat, ami nem zajlik le egyik pillanatról a másikra, és még akkor is nehéz, ha a párkapcsolatunk elég jó állapotban van. Ez azért lehet így, mert gyakorlatilag át kell programozni magunkat. Ez már a személyiségünk nem is tudom hányadik verziója lesz 3.0, vagy 4.0, sokadik javított kiadás. Szóval kikapcs, és újraindítás! És a kikapcs alatt persze, lehet sírni, hogy igen, véget ért valami, elmúlt egy korszak, nincsenek gyerekeink, se kicsik, se nagyok, és mi magunk is az életünknek egy következő szakaszába léptünk. Ezt nem elég tudni, át is kell érezni a fájdalmát, ez szükséges ahhoz, hogy az elmúlt korszakot le tudjuk zárni, el tudjuk temetni, mert csak így fut majd jól a következő verzió.
Igazi krízis akkor alakul ki, ha a párkapcsolatunkban már nagyobb törések vannak. Amikor kirepülnek a gyerekeink, akkor ez nagyon nyilvánvalóvá válik. A gyerekeink ugyanis gyakran megteszik nekünk azt a “szívességet”, hogy amíg vannak, elterelik a figyelmünket a megoldandó párkapcsolati problémákról. Aztán ők szépen kiszállnak a buliból (jó esetben) és maradunk mi, valamint az a nagy problémacsomag, amit a hosszú évek alatt összegyűjtögettünk. De ezek most szépen kibomlanak, és láthatóvá válnak. Többnyire megpróbálunk ugyanis ahhoz fordulni, aki ott maradt velünk, a társunkhoz. Próbálunk kezdeni valamit az életünkkel, a felszabaduló időnkkel, és felmerül, hogy elmehetnénk kirándulni, vagy hétvégére egy wellness programra, esetleg esténként játszhatnánk vagy beszélgethetnénk. Amikor a másik ezt értetlenül fogadja, vagy el is utasítja, mert nem akar utazni, és beszélgetni sem, akkor ez mély ütés lesz, amivel muszáj szembesülni. És miközben mi emiatt nyalogatjuk a sebeinket, a másik nem is érti, hogy miért kérünk olyasmit, amit eddig soha, miért várjuk azt, amit eddig nem! A gyerek felnőtt, kirepült, nincs pánik, ez az élet rendje, megyünk tovább!
Ebben a meg nem értésben azonban minden megkérdőjeleződhet, leginkább az, hogy miért is tartozunk akkor még össze, mi volt az, ami miatt eredendően összekapcsolódtunk, egyáltalán jó-e, hogy összekapcsolódtunk, mit rontottunk el, hogyan történt ez, bele kell-e nyugodni ebbe a kölcsönös meg nem értésbe, vagy lehet még javítani rajta, tudunk-e változni együtt, vagy már valójában vége.
Visszafelé is megkérdőjeleződnek dolgok, hogy ha most ennyire nem értjük egymást, akkor miben éltünk korábban?
Összességében mind-mind nagyon nehéz kérdés, amivel annál nehezebb szembesülni, minél régebben nem foglalkoztunk velük. Az üres fészek szindróma ilyenkor sokkszerű élmény. Nem önmagában a gyerekek kirepülése miatt, hanem a másodlagos hatása okán, amit a párkapcsolatra gyakorol.
Kivülállóak szempontjából boldognak tűnő házasságok robbanhatnak szét ilyenkor, a családtagok és az ismerősök nagy megrökönyödésére, sőt a saját magunk meglepetésére is, hiszen eddig, könnyen lehetséges, észre sem vettük, milyen kapcsolatban élünk. Mint egy kitörő vulkán, úgy dobhat felszínre rég eltemetett sérelmeket ez a helyzet, korábbi megoldatlanságokat, meg nem értettségeket, és fájdalmakat.
Vezethet ez a folyamat az elszakadáshoz is, ahhoz a felismeréshez, hogy nem szeretnénk tovább így folytatni. De lehetőségként is tekinthetünk rá, úgy, hogy a múltbeli sérelmek, fájdalmak megértése és feldolgozása után esélyünk van arra, hogy újraépítsük a kapcsolatunkat. Nem csak eltávolodást hozhat , hanem az ellenkezőjét is, igazi intimitást, amiben újra kötődhetünk egymáshoz, és felfedezhetjük, mennyire fontos a másik közelsége.