Ti is válási krízisben vagytok? Kapcsolj időben!

Nem egyszer találkoztam olyan párokkal, ahol az egyik fél számára tökéletes meglepetést jelentett a másik bejelentése, hogy válni akar. Holott a válás nem ezzel a bejelentéssel kezdődik, már jóval hamarabb vannak határozott jelei annak, hogy a pár kapcsolata krízisbe került. Utólag persze, azok is felismerik a jeleket, akiknek ez őszinte meglepetést okozott, csakhogy ekkor már párosul egyfajta önmarcangolással is, hogy miért nem vették ezt idejében észre.

Nézzük tehát mik azok a jelek, amelyek a válási krízisre figyelmeztetnek:

  1. Szabotőr magatartás

Egy kapcsolat folyamatosan változik. A leghatározottabb változáson azután esik át, hogy megszületik az első gyermek, ilyenkor mindenkinek megváltoznak a feladatai és a szerepei. Elképzelhető, hogy a pár hónapokig nem tud egyetlen estét sem kettesben eltölteni. Aztán hirtelen mégis lehetőség adódik rá, az egyik kezdeményez egy közös vacsorát, de a másik elutasítja, kifogásokat keres, hogy a gyerekkel kell lennie, vagy arra hivatkozik, hogy dolgoznia kell. Ha ez csak egyszeri alkalom, akkor még nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, de ha eltűnnek a közös programok, ha már nem is kezdeményezi ezt soha senki, mert fél a visszautasítástól, akkor bizony gyanakodni kell! A közös programok szabotálása, például a családi nyaralás halogatása, vagy végleges elmaradása felkiáltójelnek kellene lennie. Ha már nincsenek közösen átélt élmények, nem fontos, hogy mit kér, mit szeretne a másik, akkor be kellene a vészvillogónak kapcsolnia. Különösen akkor érdemes utánajárni, mi is történik épp a kapcsolatban, ha ez tendenciává válik.

2. Provokatőr magatartás

A provokatőr gyakran piszkálja a másikat, mintha direkt veszekedést akarna kirobbantani. Semmi sem jó neki, mindenbe beleköt, miért hideg a leves, miért hagytad szét a ruháid, miért nem vigyáztál a gyerekre, miért nem szóltál előre, miért vagy mindig ideges, kérdezi. A válasz pedig csöppet sem érdekli, többnyire csak olaj a tűzre. A helyzet jellegezetessége, hogy soha nem arról van szó, amiről valójában szó van. A provokatőr nem arról beszél, ami ténylegesen bántja, ami valóban fáj, hanem valami mást tűz a szászlajára, valami olyasmit, ami kimondható.

3. Sérelmek

A szabotőr és a provokatőr magatartásnak hamar megvan az eredménye, elég gyorsan felgyűlnek a sérelmek, amelyeket aztán egy kiadós veszekedésnél rendre a másik fejéhez lehet vágni. A sérelmek jellegzetessége, hogy nem oldódnak fel, szinte fegyverként gyűjtögetjük őket, hogy egy-egy szócsatában bombaként robbanjanak fel. Amikor nem az a cél, hogy a sérelmeket feloldjuk, hanem használjuk őket a másik ellen egy furcsa küzdelemben, és már nem is az a fontos, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz, hanem az, hogy felülkerekedjünk, akkor nagy valószínűséggel a válási krízis állapotába jutottunk.

4. Eltávolodás

A krízis következő fázisa lehet az, amikor a pár már nem is veszekszik. Ilyenkor az eltávolodás olyan mértéket öltött, hogy hidegen hagy minket a másik viselkedése. Már nem is csodálkozunk, hogy nem ment el a gyerekért, pedig megkértük rá, nem vásárolt be, pedig megigérte, vagy nem veszi fel a telefont, pedig épp most rúgtak ki a munkahelyünkről. Amikor már nem is háborodunk fel, mert lassan beletörődtünk a megváltoztathatatlanba, akkor már igen komoly veszélyben van a párkapcsolat. Ebben az állapotban nem érdeklődünk a másik iránt, talán azt sem tudjuk, hol járt késő estig, és ezt nem is hánytorgatjuk fel, mert már kitaláltuk, hogyan szórakoztassuk önmagunkat. A másik nélkül.

5. Külső kapcsolat

Az eltávolodás, a feloldatlan sérelmek, a megoldatlan konfliktusok pedig a boldogtalanság érzését hozzák. Mivel mindannyian szomjazzuk a boldogságot, ezért megpróbáljuk beszerezni ezt az érzést valahol. Nagyon veszélyes pillanat ez, mert elég néhány kedves, figyelmes mondat valakitől, egy rajongó szempár, és már el is kezdődik egy másik, külső kapcsolat, ami aztán előbb-utóbb kitudódik, és a másikban újabb, nagyon súlyos kötődési sérülést okoz. 

Valóban villámcsapás?

Különös, de nagyon sokáig képesek vagyunk a homokba dugni a fejünket, és úgy tenni, mintha ezeket a jeleket nem érzékelnénk. Különösen akkor lehet ez így, ha vannak jó vagy egy kicsit jobb időszakok. Gyakran fordítjuk a figyelmünket másfelé, a munkára, a gyerekekkel kapcsolatos gondokra koncentrálunk, vagy elindulunk megkeresni a saját örömünket. Inkább választjuk ezt, mint a szembenézést a konfliktussal, vagy a fájdalmas valósággal. Fővünk a saját levünkben és nem érzékeljük, miben fő épp a másik. Nagyon gyakori, hogy csak az utolsó utáni pillanatban nézünk szembe a valósággal, akkor, amikor már nagyon muszáj és nincs visszaút. Így történhet, hogy derült égből villámcsapásnak tűnik, ami egyébként végig ott volt az orrunk előtt.

Mit lehet tenni?

Figyelj tudatosan a kapcsolatodra, a jeleket vedd komolyan, és kapcsolj időben, mert ha időben kérsz segítséget, még lehet közös jövője a párkapcsolatodnak!

Veszélyhelyzetben a párkapcsolat

A veszélyhelyzet kihirdetése óta gyökeres fordulatot vett az életünk. Bezárkózásra kényszerültünk, és ez a párkapcsolatunkat is kihívás elé állítja. A krízis, az életünk természetes velejárója, olyan értelemben, hogy minden egyes életciklus-váltásnál átéljük, és ez ugyan nehézségeket okoz, de önmagában nem nevezhető rossznak. Hogy miért? Mert ezeken a kríziseken keresztül fejlődünk tovább, és alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez. Olyasféle átalakuláson megyünk át, mint a megdagasztott tészta, amikor megkel. A mostani válság azonban nem az életünk természetes velejárója, nem belülről fakad, nem az életkorunk, az élethelyzetünk változásából származik, hanem kívülről, a világból.

Fenyegetésként jelenik meg, amely egész biztosan stresszt okoz. Már önmagában az is feszültséget kelthet, hogy otthon kell maradnunk. Ez most nem lehetőség, hanem kényszerűség, ami egyúttal azt is jelenti, hogy le kell mondanunk megszokott napi tevékenységeinkről, és újakat kell kialakítanunk. Ez akkor is nehéz lenne, ha a járvány rémképe nem jelenne meg mögötte. De megjelenik. Ráadásul olyasvalamivel kell szembenéznünk, amiről nem tudjuk micsoda, nincsenek egész pontos információink arról, honnan ered, hogyan kezdődött, és hogyan lehet vége. Nincs rá vakcinánk, gyógyszerünk, nem tudjuk, ki beteg és ki nem, és nem lehetünk biztosak benne, hogyha megfogunk valamit, akkor nem fertőződünk-e meg. A folyamatos kézmosások világában teljesen elvesztettük hagyományos biztonságérzetünket. Ez még a legstabilabb személyiségű embernek is kihívást jelent majd, és még sokkal több nehézséget és félelmet azoknak, akiket ilyennel nem áldott meg jó sorsa.

A helyzet fokozódik

Ahogy az idő halad, a stressz – legalábbis egyelőre – nem csökkenni, hanem növekedni fog. Ahogy emelkedik a fertőzöttek és a halálesetek száma, úgy fogyatkozik majd a biztonságérzetünk . Olaszországot egyre közelebbinek érezzük, az onnan érkező hírek már nem ködös álomképeknek tűnnek, hanem olyan valóságnak, amivel a magyar egészségügynek is meg kell majd küzdenie. Ez a gondolat pedig további jogos aggodalmakra adhat okot.  Eljön a nap, amikor az „esetszám” nem elvont fogalom lesz, hanem ismerős embereket jelöl, barátokat, kollégákat, és egyre gyakrabban családtagokat is. Sőt, nagy valószínűséggel mi magunk is megfertőződünk. A túlélési esélyeink ugyan magasak, de joggal kezdhetjük el félteni mindazokat a családtagjainkat, akik krónikus, vagy immunhiányos betegségben szenvednek vagy már elmúltak hatvanöt évesek. Vagyis mindannyian félthetünk valakit. Elemi biztonságérzetünk inog meg ezzel.

Sajnos, itt még korántsem fejeződnek be a családot és a párkapcsolatot veszélyeztető tényezők, mert a veszélyhelyzet az otthonmaradás kényszere miatt a gazdaságot is térdre kényszeríti. Ez nem valami elvont, távoli nehézség már ma sem, mert naponta veszítik el az emberek a munkájukat, vagy kénytelenek elfogadni a bércsökkentés tényét. Nem dolgoznak a fodrászok, a kozmetikusok, a vendéglátósok, nullára csökkent a turizmus, bezártak az autógyárak, és az egyes ágazatok csődje továbbiakat ránt magával. Vagyis nagyon sokaknak nem csak a járvány fenyegetésével kell szembenézniük, hanem azzal is, hogy nem tudják, miből élnek holnap.

A hírt pedig mindenki hazaviszi. A bezártságba. Az otthon négy fala közé. A rémület beszivárog a hálószobákba, felsejlik a gyerekek játékaiban.

Vegyük sorra először, hogy ez a stressz, mit okoz/hat a párkapcsolatban és aztán azt is, mit a családi rendszer működésében.

Párkapcsolati hatások

A stresszelmélet a stresszre alapvetően kétféle módon reagálhatunk, vagy elmenekülünk a veszélyt jelentő helyzetekből, vagy ütünk, azaz agresszióval reagálunk. Stressz-hatásra ugyanis fiziológiás szinten megemelkedik az adrenalin szintünk, ami segít az erőinket koncentrálni, és felkészülni a támadásra vagy a menekülésre. A problémát az jelenti, hogy a járvány olyan stresszt jelent, amiben ez a két megoldási mód egyáltalán nem hatásos. Sem futni nincs hová, sem megütni nincs kit. Csak a feszültség van jelen, ahogy fentebb ecseteltem, méghozzá egyre erőteljesebb formában. És ha az jelen van, és nem tudjuk valahogy levezetni, akkor szinte törvényszerűen sül ki valahol, valamilyen formában. Elég lesz csak rossz helyre letenni a poharat, hogy felrobbanjon egy eddig láthatatlan bomba.

Képzeljük el azt a helyzetet, hogy a férj azzal a hírrel tér haza, hogy elbocsátották az állásából. Eleve mogorva, ahogy belép az ajtón, süt róla, hogy mindjárt szétrobban. Még le sem ültek a feleségével vacsorázni, amikor elmondja, mi történt. A felesége épp a tányért teszi elé, és mikor meghallja a hírt, döbbenten hallgat el. Felrémlik előtte, amit a legutóbbi válság idején élt át, a kifosztott spájz képe, a munkanélküli segély, majd a félfeketén végzett munkák között érzett állandó létbizonytalanság, és az a tapasztalat, hogy minden otthoni teendőjével, és a gyerekekkel is teljesen magára maradt. Mit fog mondani? Könnyen lehet, hogy nem azt, hogy

majd megoldjuk, mert ha mi ketten összefogunk, mindenre képesek leszünk!

Hanem inkább azt, hogy:

majd megint minden az én nyakamba szakad, a gyerekek, a háztartás, miközben én is erőn felül dolgozom…

és a szavak hangsúlya inkább vádló lesz… Erre a férj felpattan, és berohan a dolgozószobába/ műhelybe/ garázsba/ ami épp van, még dühösebb és mogorvább lesz, és lehet, hogy órákig nem szólnak egymáshoz. Elég kicsi a valószínűsége, hogy a felesége aggodalmait teljes szívvel átérzi majd és megpróbálja azokat maradéktalanuk eloszlatni. Sőt, valójában egyáltalán nem fogja érzékelni, hogy a feleségéből az aggodalom szólt. Sokkal inkább azt, hogy nagy bajban van, most nagyobb bajban, mint akkor, amikor hazajött.

Vagyis mind a ketten magukra maradnak, méghozzá éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség volna arra, hogy támaszt és vigaszt nyújtsanak egymás számára. Ettől mindketten még feszültebbek és dühösebbek lesznek, és még kevésbé tudnak majd egymás gondjaira megnyugtatással reagálni. A A stressz levezetésének ugyanis létezne egy harmadik módja is, ez pedig az ölelés, az érintés, egymás közelsége. Egyetlen érintés hatására ugyanis rögtön csökken az adrenalin-szintünk, oxitocin hormon kezd termelődni bennünk, ami a boldogság és az öröm érzéséért felelős hormon. Csúcsát az ölelés hetedik percében éri el, vagyis egy hosszú ölelés hatására elég elemi módon áthangolódhatunk.

 Épp ez a lehetőség vész el akkor, ha a pár ilyen csúnyán belebonyolódik a veszekedés negatív spiráljába.

Hogyan léphetnénk ki ebből?

A testünk jelzi a stressz jelenlétét, ezt éljük át, ha összeszorul a gyomrunk, ha a fejünkben lüktet egy ér, ha egyre jobban kalapál a szívünk. Ilyen állapotban nem fogunk tudni racionálisan gondolkodni, tehát az első feladatunk az, hogy megnyugodjunk. Lehetőség szerint ne vágjunk ilyenkor semmit a másik fejéhez, főképp ne olyan mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy te mindig, vagy úgy, hogy te soha… A stressz a legrosszabb formánkat hozza ki belőlünk, ilyenkor régen eltemetett fájdalmak is előbukkanhatnak. Ennek az az oka, hogy egy most megélt stressz, például az a hír, hogy mi magunk vagy a társunk munkanélküli lett, átvezet egy korábban átélt ehhez nagyon hasonló krízishez. Olyan, mint egy érzelmi híd, ami hirtelen összeköti a két élményt egymással. Ugyanazok a reakciók indulhatnak be, mint régen. Azért lehet ez nagyon veszélyes, mert a most átélt helyzet, egészen biztosan más, mint a korábbi. De amíg a stressz szintünk magas, addig képtelenek leszünk logikusan gondolkodni, és ezt belátni.

Vagyis az első feladatunk az, hogy adjunk időt magunknak és a másiknak a megnyugvásra. Ha minden erőfeszítésünk ellenére közben kiszaladt a szánkon egy olyan mondat, ami miatt a másik sértve érezheti magát, ami talán régi sérelmeket, fájdalmakat érint, akkor épp most jött el az ideje, hogy ezekről beszéljünk. A fenti példában a feleség azért reagálhatott ilyen élénken a munkanélküliség hírére, mert a 2009-es válságban a férje mindent megtett ugyan azért, hogy újabb munkát találjon, de közben a helyzetük hosszan bizonytalan volt. Miközben ő a saját gondjaival volt elfoglalva, a felesége egyedül oldott meg mindent otthon a gyerekekkel a háztartással, a munkája mellett. Ami egyébként akkoriban az egyetlen biztos megélhetési forrásuk volt.  Soha nem kapott semmilyen elismerést az erőfeszítéseiért, azt gondolta, hogy a férje ezt talán észre sem vette. Jóval azután sem beszéltek erről, hogy az anyagi helyzetük rendeződött.  Nagyon sokféle nehézséget viselt egyedül, vagy oldott meg, és ezeket sérelemként hurcolta magával. Ez az el nem ismerés, megoldatlanság volt az, ami megakadályozta, hogy most együttérzően reagáljon férje kirúgásának a hírére. Minden ehhez hasonló krízis, konfliktus, amit a pár úgy él át, hogy nem beszélik meg, a konfliktust nem oldják fel, és a sérelmekre nincs jóvátétel, csak a szőnyeg alá söpörik azokat, ilyenkor újraéledhet, a bomba felrobbanhat. Minél több ilyesmit hurcolnak magukkal, annál könnyebben. Vagyis valójában nem a stressz az, ami ennek a végső oka, ezt fontos hangsúlyozni, hanem az a sok fel nem oldott sérelem, amit egymásnak okoztak.

Nagyon sok ilyen kisebb-nagyobb bomba robbanása várható az összezártság idején. Hogy melyik bomba választja aztán ketté a párt, és melyik nem, az attól függ, hogy a pár milyen erőforrásokkal rendelkezik. Ki milyen tartalékokat hoz magával, mennyire képes feszült helyzetben is nyugodt maradni, illetve mennyire képesek egymás valódi igényeire reagálni.

A problémát az jelenti, hogy meglássuk, mi is a másik valódi igénye.  Nem könnyű dühöngő, morcos, akadékoskodó, kötekedő, régi sérelmeket felhánytorgató társunkban meglátni az esendő embert. Pedig többnyire épp esendőségünket, szeretetre való vágyunkat rejtjük el ezek mögé a felszíni érzések mögé. Alatta az a félelem áll, hogy talán a társunk nem akar minket. A félelem alatt pedig a közelségre és a szeretetre való elemi szintű igényünk. Mert mire is volna szüksége – valóban – a férjnek, amikor egy ilyen helyzetben hazatér? Arra, hogy megértse, és megnyugtassa valaki.  Szemrehányásra biztosan nem. És mire volna szüksége a sértett feleségnek? Elismerésre, megnyugtatásra, a másik közelségére, biztosítékra, hogy a gondjaival ezúttal nem maradj egyedül. Egyszóval a másikra. Ha sikerülne ezen az új szemüvegen keresztül látni egymást, ha át lehetne értelmezni a dühöt és a vádaskodást, akkor a közeledés újra lehetővé válhatna.

Valójában az ilyenkor felrobbanó párkapcsolati bombák, amit a krízis idéz elő, nem csak pusztítást hozhatnak, hanem az újraépítkezés lehetőségét is. Lehetőséget arra, hogy régi, megoldatlan sérelmeinket megbeszéljük, és feloldjuk. Ilyenformán ez a krízis is, mint minden más válsághelyzet, valódi esélyt kínál arra, hogy fejlődjünk.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy párok ritkán használják ezt a lehetőséget, a bombák felrobbanásának elkerülésére egészen másféle technikákat alkalmaznak. Ezekkel a technikákkal ugyan nem fogják hatástalanítani a robbanószerkezeteket, de több-kevesebb időre elkerülik őket. Hogy hogyan is történik mindez, legközelebb ezeket vesszük sorra.

Folyt. köv.

Hogyan hatástalanítsunk egy párkapcsolati bombát?

  • Olvastassuk el a másikkal ezt a cikket
  • Hagyjunk időt a megnyugvásra
  • Ha elrontottunk egy beszélgetést, és abból szörnyű vita kerekedett, kezdeményezzük a téma újratárgyalását!
  • Hallgassuk meg a másik mondanivalóját anélkül, hogy közben egyetlen szót is szólnánk
  • Foglaljuk össze, mit hallottunk
  • A másik hallgassa meg ezt az összefoglalónkat, és ha úgy ítéli meg, hogy tényleg azt hallja vissza, amit mondott, akkor fogadja el. Ha ez nem sikerül elsőre, akkor addig kell újrafogalmaznunk az összefoglalót, amíg a másik azt elfogadhatónak nem tartja.
  • Mi is elmondhatjuk a történetet a saját szemszögünkből.
  • A másik foglalja össze a hallottakat.
  • Hallgassuk meg ezt az összefoglalót, és ha úgy ítéljük meg, hogy tényleg azt hallottuk vissza, amit mondtunk, akkor fogadjuk el. Ha ez nem sikerül elsőre, akkor a másiknak addig kell újrafogalmaznia az összefoglalóját, amíg ezt elfogadhatónak nem tartjuk.
  • Ezután reagálhatunk a másik eredeti mondandójára, de ilyenkor a saját érzéseinket igyekezzünk megfogalmazni, mindig magunkról beszéljünk, ne a másikról!  

Ítélkezni, a másikat leértékelni, szidni szigorúan tilos – a folyamat egész ideje alatt!

Jelentkezz be hozzám az alábbi űrlap kitöltésével!