Kérdések anyák napjára

Anyák napja alkalmából szeretném provokálni a kedves olvasóimat egy tételmondattal, azzal, hogy nem az anyaság a legfontosabb! És most egyáltalán nem a család és a munka kettősségét szeretném szembe állítani egymással, egyáltalán nem arról szeretnék beszélni, hogy a karrier, a munka hogyan áll szemben az anyasággal. Másra szeretnék rávilágítani. Méghozzá arra, hogy mi a viszonya a párkapcsolatnak az anyasághoz, melyik az előrébbvaló, melyik a fontosabb. Miért van az, hogy az anyaság mitikus magasságokba került, míg a párkapcsolat nem kapta meg ugyanezt a tiszteletet.

Ha az emberpárra gondolunk a férfi és a nő kettősségére, akkor rögtön megjelenik előttünk Ádám és Éva, és a paradicsom után a bűnbeesés képe rajzolódik ki, Éva a kígyóval,  az almával, a tudás fájával. Az emberpár ebben a képben egyáltalán nem szent, mint szűz Mária, hanem bűnbe esik a kígyó sugallatára, vagyis rájuk vetül valami, ami nem tiszta, és nem is értékes. Nehéz megmondani, hogy ez az ősi kép, a zsidó-keresztény kultúrában felnövekvő emberekre mennyire van hatással még ma is, de az biztos, hogy nagyon sok nő tartja az anyaságot a legfontosabb értéknek az életében. Ha választania kell egy hétköznapi helyzetben a gyerek és a párkapcsolat érdeke közül, akkor a gyerek érdekeit választja, és nem azt, ami a párkapcsolatot  szolgálná. A saját női érdekeiről pedig egyenesen azt gondolja, azt érzi, hogy azoknak engedni, önzés volna.

Számtalan példát lehetne felsorolni arra, hogyan kerül a párkapcsolat a sublótba, hogyan kerül a gyerek mindenek feletti magasságokba, amire folyamatosan és mindig tekintettel kell lenni, miközben a párkapcsolat az csak úgy van, mert az egyébként is eldöcög majd valahogyan!

Hát nem döcög el! Ez a rossz hírem.

Sok pár akkor ébred rá, hogy mennyi mindent nem tettek meg egymásért, amikor már ott ülnek velem szemben a kanapén. Akkor persze, felmerül, hogy mi lesz így a gyerekekkel, hogyan fogják túlélni, ha ők elválnak, vagy azt, hogy örökös békétlenségben milyen lehet felnőni, és ekkor “hirtelen” kiderül, hogy semmi nincs, gyerek sincs, ha nincs párkapcsolat. Mert a gyereket nem az anyának kell egyedül megtartania, hanem a párkapcsolatnak, jó esetben. (Ez bizonyos hátárok között még az elvált párokra is igaz. Mert a gyerek nem csak az anyáé, sem a hozzá kapcsolódó jog, sem a felelősség. ) A párkapcsolat közben sokféle lehet, és nem az minősíti, hogy kik vesznek benne részt, ők milyen neműek vagy elváltak-e már egyszer vagy sem, hanem az, hogy mekkora biztonságot tudnak nyújtani.

Biztonságot pedig csak egy jól működő párkapcsolat tud nyújtani a gyerek és minden résztvevő számára. Amiben az anya nem szent, és nem is mártír, hanem olyan ember, amiben megélheti az emberi és női mivoltát, amiben kiteljesedhet, és aminek egy része az anyaság, természetesen, de nem mindenek felett álló része. Hanem az alrésze. Ezt kellene átrendezni a fejünkben, méghozzá nagyon sürgősen!

Könnyű eltévedni

Nagyon könnyű elveszteni a párkapcsolati fókuszt abban a pillanatban, amikor megszületik az első gyermek. Ennek van egy nagyon határozott társadalmilag szuperált oka is, ami egy külső ok, nem feltétlenül belőlünk származik, hanem abból, amit magunk körül érzékelünk. Arra utalok, hogy van egy nagyon komoly értéke az anyaságnak. Olyan szólás-mondások is hitelesítik ezt, mint például az, hogy „A gyerek a legfontosabb!” De nagy megértéssel és tisztelettel hallgatjuk azokat az anyai mondatokat is, hogy „a gyerek mellett nincs időm semmire”, vagy hogy „a férjemmel nem voltunk kettesben a gyerek születése óta”, vagy azt, hogy „csak a gyereknek veszek ruhákat, magamnak nem”. Ezeket kiegészítik aztán az olyan racionálisnak tűnő mondatok, hogy „nincs kire hagyni a gyereket”, amit középosztálybeli, nem mélyszegénységben élő anyák is mondogatnak vagy az, hogy „míg gyesen voltam a bevásárlás volt az egyedüli szórakozásom, mert nem jártunk sehová”. Anyák napján egy csokor orgonával próbálják meg később egyensúlyba hozni a gyerekeink az anyai mártíromságot, ami – megint egy rossz hír –  nem fog sikerülni. Mert a mártíromságnak nincs megfizethető ára, már csak azért sem, mert inkább káros, mint hasznos. Az anya, aki mindent feláldoz a gyerekeiért, önmagát, a nőiességét, a párkapcsolatát, rossz úton jár. Gúzsba köti a gyerekeit azzal az áldozattal, amit értük hoz. Az a gyerek, aki az anyai mártíromságért hálával tartozik, soha nem szabadulhat. Nem lesz képes olyan párkapcsolatot  sem működtetni, amiben teljes jogú társa lesz a párjának, hiszen az anyjához tartozik. Örökre.

A külső elvárások is ebbe az irányba terelhetik a működésmódunkat, de vannak belülről származó okai is annak, hogy az anyaságba bele tudunk veszni. Például az, hogy a szülés és a szoptatás a természet által „úgy van kitalálva”, hogy igen erős érzelmi kötelék jön létre. A vajúdás és a gyermek táplálása alatt termelődő hormonkoktél igazi varázsitalként funkcionál, úgy, hogy mélységes mélyen beleszeretünk a gyermekünkbe. Ennek olyan bensőségessége lehet – az anyaság összes nehézsége mellett és ellenére, amit sokan nem élnek meg semmiféle másfajta kapcsolatban, előfordulhat, hogy a párkapcsolatban sem. Ez fájdalmas gondolat, mert ugyan nemesnek érzékelhetjük, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeretjük a gyerekünket, de valójában nem az, mert ezzel óriási terhet teszünk a legkisebbekre. Hogy miért nem egészséges, ha a gyerekünket szeretjük a világon a legjobban? Mert egy gyerek soha nem szolgálhatja egy felnőtt ember boldogságát! Soha nem függhet a felnőtt boldogsága, jólléte a gyerektől, a gyerek viselkedésétől, tetteitől. Talán furcsán hangzik ez elsőre, de így van, mert a felnőtt boldogságának felnőtt-felnőtt kapcsolatokból kell származnia, akkor lesz kiegyensúlyozott. A szülést követően ugyan ez teljesen normális kapcsolódás még, de később, mondjuk a gyerek másfél éves kora után el lassan át kell kötni a párkapcsolatba. Nem maradhat így! Egy gyermek éretlen arra, hogy mindig megfelelően viselkedjen, és ha ezt várjuk tőle, mert ettől függ a jóllétünk, a boldogságunk, akkor nem teheti meg, hogy gyermeki módon viselkedjen, nem követhet el hibákat, kis felnőttnek kell lennie, ami olyan tehertétel, amiben a lelke egy része egész biztosan sérül. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy lehetek én például anyaként szomorú, mert a gyereknek mondjuk évet kell ismételnie, de a boldogságomnak nem ettől kell függenie.

A párkapcsolatnak tehát elég jónak kell lennie ahhoz, hogy ez az átkötés, ez a visszakapcsolódás sikerüljön, mert a párkapcsolatban átélt örömök felérnek az anyai örömökkel. És ezzel elérkeztünk ahhoz a gondolathoz, hogy az anyaság és a párkapcsolat értékének, egymáshoz való viszonyának  megítélésében felelőssége van a társadalomnak, felelőssége van az egyénnek, a nőknek és egyáltalán nem utolsó sorban a férfiaknak.

A párkapcsolat működtetése nagyon is közös munka, és ha ez megbillen, elkezd rosszul funkcionálni, akkor igen sok nőnek az anyaság kínál menedéket, örömöt, pillanatnyi boldogságot. Azért veszélyes út ez, mert az anyaság valóban sokáig kárpótol a párkapcsolati örömökért, de nem örökké. És legkésőbb akkor, amikor kirepülnek a gyerekek a családi fészekből, nyomasztó, soha nem érzett hiányt élhetünk át. Azok a párok, akik nem táplálták, nem építették a kapcsolatukat, „hirtelen” válságba fognak kerülni.

A férfiak felelőssége

A férfiak oldaláról is megjelenik az a fajta mentalitás, vagy nevezzük inkább megküzdési módszernek, hogy a gyerek születése után „békén hagyják” az anyákat. Más mókák után néznek inkább, ami sokféle lehet, karrier, munka, vállalkozás-építés, sport, vagy más nők, akik épp nem anyák…   Pedig nekik is lehetnek eszközeik arra, hogy visszahódítsák maguknak gyermekeik anyját, a nőt, aki anya lett. Nem csak a bókokra gondolok, amelyek jó pillanatban csodákra képesek, hanem arra, hogy aktív szerepet vállalhatnának a közös, kettesben töltött programok megszervezésében, a bébiszitter-keresésben, a háztartással kapcsolatos teendők átvállalásában, hogy egy kevésbé fáradt nő érkezzen meg este a hálószobába, akinek van ereje felvenni egy szebb hálóinget. Nagyon sok férfi abba is beletörődik, hogy a gyerek kitúrja őket a franciaágyból. Saját tapasztalatból is mondhatom, hogy amíg a kicsi aktívan szoptatott csecsemő, sokféle helyen lehet és kell aludni, ott és akkor, amikor erre mód van. De ez nem tarthat örökké, és nem is jó, ha tart. A szoptatás egyszer véget ér, a gyereket elválasztjuk lassan, fokozatosan. Nagy feladat ilyenkor újraépíteni a párkapcsolatot. De talán nem is akkora, ha úgy gondolunk erre, hogy ez az, amiből az örömünk származik, sőt úgy, hogy a mi örömünk az, ami majd a gyerekeinkre is rásugárzik.

Anyák napjára

Egyszóval köszöntsük az anyákat, azokat különösen, aki elég bölcsek ahhoz, hogy az anyaságuk mellett nők is maradtak. (És a férfiakat, akiknek gyermekeik anyja maradt a legszebb nő.)

Egy hozzászólás “Kérdések anyák napjára” bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: bahis siteleri

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.