A hét végén a Családterápiás Vándorgyűlésen az egyik -számomra meghatározó – előadás az autizmusról szólt Barát Katalin tolmácsolásában. Természetesen ennek a párkapcsolati vonatkozásairól beszélt, és arról, hogy milyen kihívások elé állítja ez a szakmát. Egyre többször kerülünk kapcsolatba ugyanis olyan kliensekkel, akik érintettek az autizmusban. A terápiát leggyakrabban az autizmusban nem érintett fél kéri, és főképp azért, mert kimerült, és mert úgy érzi, sokkal többet tett bele a kapcsolatba, mint amennyit visszakapott. Az ilyen párkapcsolatokra általánosságban jellenző a kölcsönösség hiánya, a párkapcsolati egyensúly felborulása, ami egyébként egy jól működő kapcsolat fontos sajátossága. A párterápiák gyakori célja ennek az egyensúlynak a helyreállítása. Csakhogy az autizmusban érintett fél korántsem biztos, hogy képes lesz azt a fajta viszonzást megadni, amire a másik fél vágyik, még akkor sem, ha a terápiás folyamatban erre sikerült rálátnia. Nem azért, mert nem akarja, hanem azért, mert idegrendszerileg “így van összerakva”. Mégis, mivel a megértés számukra kulcsmomentum, ezért nagyon erősen törekedhetnek a viszonzásra és éppen ezért elérhetőek eredmények. (Hogy mennyi és mekkora, az minden esetben különböző lesz. Van, amiben sikereket lehet majd elérni, és lesz, amiben nem, és akkor ennek a belátása a feladat.) Gyakran olyan értékek is társulnak az autizmusban való érintettséghez, amelyek miatt a nehézségeket is érdemes vállani, ilyen például a hűség, a megbízhatóság vagy a hazugságra való képteleneség.
Volt egyszer egy kliensem, aki azt mesélte, hogy őt vállalati vezetőként annyiszor „megcoachingolták”, annyi technikát megtanult, hogy már mindenféle konfliktushelyzetben boldogulnia kellene. És boldogul is, kivéve otthon, a feleségével!
Hogy miért nem vezet eredményre otthon az, ami a munkahelyen beválik, annak az egyik oka a sok közül az, hogy egész másféle kommunikációra volna szükség a párkapcsolatban, mint egy irodai, vállalati, munkahelyi helyzetben. Egy hierarchikus világban, ahol harc folyik a pozíciókért, az elismerésért, adott esetben a főnök kegyeiért, az izgalmasabb munkáért, vagy csak azért, hogy ne minket rúgjanak ki legközelebb, ott nagyon nehéz a valódi motivációinkról, érzéseinkről, esendőségünkről beszélni.
Pedig a párkapcsolatban épp erre volna szükség! Sok kutatás szerint egy párkapcsolat akkor működik jól, ha a felek birtokában vannak az önfeltárás képességének!
Izgalmas kérdés, hogyan lehet átváltani hirtelen az egyik kommunikációs stílusból a másikba. És nehéz kérdés is, hiszen sokan hazaviszik azt az álarcot, amit a külső világ kényszerít rájuk, és ezzel ezt a fajta kommunikációs stílust tovább is adják a gyerekeiknek. A mi kultúránkban ráadásul különösen igaz, hogy nem illik érzésekről beszélni, különösen a férfiaknak nem, és ezért a terápiás üléseken is szinte sokkhatásként éri őket az az egyszerű kérdés, hogy milyen érzés volt. Olykor a nőket is! A legtöbben ki akarnak szabadulni ennek a kérdésnek a súlya alól és elkezdenek valami egész másról beszélni. Ez talán azért van így, mert gyakran megtapasztalták, hogyha megosztották valakivel a nehézségeiket, fájdalmukat, esendőségüket, akkor nem együttérzést kaptak, hanem újabb rúgásokat, vagy jobb esetben jótanácsokat, amelyek szintén azt üzenik, hogy egy rendes ember összeszedi magát és továbblép. Vagyis nem érezheti azt, amit érez!
Itt keveredünk el ahhoz a fontos kérdéshez, hogy egy-egy nehezebb szituációban mire is számíthatunk attól, akivel megosztjuk az ágyunkat, a kenyerünket, az életünket. Vajon megért bennünket? Vagy azt mondja, ne legyél ennyire tutyimutyi, ne légy ilyen vagy olyan, egyszóval belénk rúg. Ezt pedig nem akarjuk megkockáztatni, ezért inkább a másikat rugdossuk…
A dühünket adjuk ki, ami kommunikációs szinten vádaskodást jelent. Úgynevezett „Te” üzeneteket. Olyan mondatokat, hogy te egy semmirekellő vagy, megbántottál azzal, hogy elfelejtetted, hogy megbeszéltük, 8-ra jössz haza. Például. Bár ebben a mondatban van már egy énüzenet is és egyfajta magyarázat az érzéseinkre, vagyis már ez is sokkal jobb, mintha azt mondanánk: Soha nem figyelsz rám! De még ez is kevés ahhoz, hogy igazi önfeltárásról beszélhessünk. A vita hevében ez nem is biztos, hogy sikerülhet. De talán nem kellene feltétlenül eljutni idáig.
Párkapcsolati kommunikáció – Belső fül
Ehhez volna szükségünk a befelé figyelés képességére, egyfajta belső fülre, ami a szívverésünket hallgatja. Konkrétabban fogalmazva, arra, hogy folyamatosan monitorozzuk a saját érzéseinket és észleléseinket, és ezekről folyamatosan kommunikáljunk egymással. Enélkül ugyanis félre fogjuk érteni egymást, és lassan elindul egy eltávolodási folyamat, amiről nem tudhatjuk, hol áll meg.
Mi mindenről kellene beszélnünk egymással?
A magatartásunk okairól
Sokszor nem mondjuk el, mit miért teszünk. Nem mondjuk el, hogy rossz napunk volt, idegesek vagyunk, csak becsapjuk az ajtót, vagy dühösen reagálunk egy egyszerű megjegyzésre, lefekszünk délután anélkül, hogy megmagyaráznánk, vagy úgy esszük végig a vacsorát, hogy közben a telefonunkon lógunk. A másik találgat ilyenkor. És a legrosszabb dolgok jutnak eszébe, hogy a másikat már nem érdekli, mi van velünk, hogy magára hagy bennünket, hogy nem szeret… A magatartásunk okainak feltárásával ezt könnyen el lehetne kerülni. Egyszerűen csak el kellene mondani hozzá, hogy azért vagyok ingerült, mert ma összevesztem a kollégámmal. Azért fekszem le, holott tudom, hogy megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba, mert megfájdult a fejem. Azért nézem a telefonomat, mert egy kínos vitába keveredtem a haverommal a közös chat-csoportban.
A tapasztalatok nyomán levont értelmezéseinkről
Vagyis arról, hogy amikor megtapasztalunk valamit, abból milyen következtetést vonunk le. Látunk, hallunk, érzünk valamit, látjuk, hogy valaki az órájára néz, és azt gondolhatjuk, hogy siet, vagy nem érdekli már, amit mondunk. De vajon tényleg így van?
Gondolhatjuk például, amikor azt látjuk, hogy a partnerünk csóválja a fejét, miközben fizet a pincérnek, hogy megbánta az egész vacsorát, mert nem érte meg az este ezt a költséget, amit most ki kellett fizetnie. De vajon jól következtetünk? Biztos, hogy így van?
Ha nem tisztázzuk ezt a következtetésünket, akkor a másiknak esélye sincs arra, hogy elmondja, valójában mi állt a háttérben. Lehet, hogy csak a kiszolgálás nem tetszett neki, vagy tényleg sokkolta a számla, de egyébként jól érezte magát. Vagy lehetősége van arra is, hogy elmondja, valójában az a baja, hogy nem szereti az indiai ételeket, és a fejcsóválás csupán ennek szólt.
Az érzéseinkről
A belső fülünkkel meg kellene hallanunk önmagunkat ahhoz, hogy ne csak a véleményünknek, vagy a következtetéseinknek adjunk hangot egy-egy esemény kapcsán, hanem az ahhoz kötődő érzelmi viszonyunknak is. Örülök, hogy végül elmentél az állásinterjúra. Aggódom, hogy a nagyi még nem írt vissza. Félek, hogy a főnök elfogadja-e a javaslatomat. Ha nem osztjuk meg az érzéseinket, mert nem halljuk meg őket mi magunk sem, vagy nem szoktattuk rá magunkat, hogy kimondjuk ezeket, akkor a másiknak esélye sincs arra, hogy megnyugtasson, megértsen vagy egyszerűen csak mellénk álljon. Egy idő után pedig egyáltalán nem fogja érteni, mi történik bennünk. Ha az előző példánál maradunk, és a félelmünket is meg tudjuk fogalmazni a fejcsóválás kapcsán, hogy attól tartunk, a fejcsóválás valamiképp arra vonatkozott, hogy kár volt eljönni és együtt tölteni az időt, akkor a másiknak lehetősége lesz megnyugtatni minket. Mi pedig elkerülünk egy nagyon rossz forgatókönyvet. Mert ha nem tisztázzuk a helyzetet, és „titokban” haragszunk, akkor ez meg fog látszani a viselkedésünkön. A másiknak pedig fogalma sem lesz arról, hogy miért vagyunk dühösek…
A vágyainkról
A vágyaink sokfélék lehetnek, vonatkozhatnak apró, hétköznapi dolgokra, és egészen nagyszabású tervekre is. Minden esetre, ha a másik nincs tisztában a kisebb-nagyobb vágyainkkal, akkor fogalma sem lesz arról, hogy mit miért teszünk. Ha csak nyomasztjuk a másikat azzal, hogy ma mindenképp el kell mennünk bevásárolni, anélkül, hogy elmondanánk, hogy erre azért van szükség, mert másnap a nagymamát szeretnénk meglátogatni, vagy egyszerűen csak vágyunk egy pihenős napra, akkor ez a másik számára értelmetlen zaklatásnak is tűnhet. Ha nem tudja, hogy gyes után mennyire vágyunk a hivatásunk gyakorlására, akkor nem fog támogatni ebben.
A szükségleteinkről
Szintet kell lépni az önmagunkkal való kapcsolatunkban is, hogy erről beszélni tudjunk. Nem csak azt kell tudnunk magunkról, hogy mi zajlik bennünk és miért, hanem azt is, hogy mivel lehetne csillapítani. Ha hazajövünk például egy nehéz nap után a munkahelyünkről és belerúgunk egy előszobában felejtett cipőbe, és leszidjuk emiatt a „bűnöst”, és mindezt minősíthetetlen stílusban tesszük, akkor jobb, ha ezt mi magunk és a társunk is jelnek tekinti, annak a jelének, hogy valami baj van. Ha eljutunk odáig, hogy észleljük önreflektíven magunkat, hogy a cipőprobléma valami másról szól, akkor esélyünk van rájönnünk, hogy miről. Például, hogy sokkal jobban megviselt a kollégánkkal vívott küzdelem, mint azt gondoltuk, vagy sokkal fáradtabbak vagyunk, mint ahogy ezt eddig észleltük, vagy még az is lehet, hogy szeretnénk otthagyni a munkahelyünket. Ha sikerült dekódolni a jelet, akkor megkérdezhetjük önmagunktól, hogy mire van szükségünk, mi segítene az adott helyzetben. Lehet, hogy elég egy fél óra csend, vagy az, ha kibeszélhetjük az eseményeket. Nyilván, csak akkor tudunk a szükségleteinkről szólni, ha tudjuk, mik ezek, és ehhez olykor időre, de mindenképp befelé figyelésre van szükség. Ha megtaláltuk a választ, akkor mindezt el is tudjuk mondani a társunknak. Sok mindent kell szép sorban megosztanunk, azt, hogy mit tapasztaltunk, milyen következtetéseket vontunk le, milyen érzéseket váltott ki ez belőlünk, és ez hogyan van összefüggésben a vágyainkkal és ebben a helyzetben mire volna szükségünk.
Nem könnyű ez az út, de ha elakadunk az önfeltárásban és a kommunikációban, akkor messzire sodródhatunk egymástól. Ha viszont újra és újra megpróbáljuk megérteni és megértetni magunkat, a dühünk mélyén meglátni és megláttatatni esendő önmagunkat, akkor egyre közelebb kerülhetünk egymáshoz, ami megerősíti azt az érzést, hogy nem ellenségek, hanem szövetségesek vagyunk.
A párkapcsolati kommunikáció mindig kétirányú folyamat, ezért a kettőtök együttműködésén múlik minden. Olyan ez, mint egy tánc, amiben az, amit teszel, hat a másikra és ez aztán visszahat rád is. Vagyis ha egy kicsit is jobban csinálod, mint eddig, az a másikat ösztönözni fogja. Megéri tehát a változást önmagunkon kezdeni.
A párkapcsolati kommunikáció sikere – 1. Legyél elérhető!
A párkapcsolati kommunikáció alapfeltétele, hogy legyél elérhető fizikailag, vagyis legyen idő és tér a beszélgetésre. Nagyon sokat segít, ha kialakul valamilyen mindennapi szokás, ami ezt lehetővé teszi, például mindketten tudjátok, hogyha nap közben nem is tudtok beszélni valamiről, de este, amikor együtt vacsoráztok, akkor erre lesz alkalom. Előfordulhat azonban, hogy nem sikerül találni ilyen kijelölt helyet és időt, de ha másik „hív téged”, érezhetően valami fontossal, akkor mindennél fontosabb esélyt adni a beszélgetésre. Különösen válsághelyzetben igaz ez, mert a másik bizalmát könnyen elveszítheted, ha valamilyen nehéz helyzetben hagyod egyedül.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 2. Legyél válaszkész!
Tegyük fel, hogy a párod azzal hív fel telefonon, hogy épp most veszett össze a főnökével. Ez egy olyan esemény, ami nagy érzelmi megterheléssel jár. Ha ilyenkor azzal reagálsz, hogy sajnálod, de te meg épp a gyerekkel vesztél össze, intőt kapott ugyanis az iskolában, akkor mondtál ugyan valami fontosat, de valójában nem reagáltál a párodra. Nem voltál válaszkész. Csak mondtál valamit, ami erről a helyzetről eszedbe jutott. A sajnálom szó is inkább csak töltelékszóként van jelen, nincs igazi tartalma. A válaszkészség azt jelenti, hogy a témánál maradva érzelmi reakciót fejezel ki a szavaiddal. Képes vagy a társad mellett állni, amikor ő nehéz érzéseket él át? Vagy inkább elmenekülnél? Néha nem is annyira könnyű magunkra venni a másik gondjait, de itt telik meg tartalommal az, hogy Jóban rosszban!
A párkapcsolati kommunikáció sikere – 3. Nyugtasd meg magad!
Az életben sok olyan helyzet van, ami dühöt, haragot, szorongást vagy feszültséget vált ki belőled. Olykor ez épp az, ahogy a másik beszél veled. A hangneme, a hangsúlya, a szóhasználata, vagy épp a hallgatása. Bármi is az, nem érdemes úgy elkezdeni megbeszélni valamit, hogy a vérnyomásod az egekben jár. Ilyenkor próbálj megnyugodni, akár kiszakadva a helyzetből, sétálni, elvonulni a másik szobába, bekuckózni és időt kérni a másiktól ahhoz, hogy visszanyerd a nyugalmadat. Ha a másik tudja, hogy a távolságtartás célja ez, akkor nem fog kétségbeesni ( Ha nem tudja, akkor nagy valószínűséggel még dühösebb lesz!) Tehát kérj időt, mond ki szavakkal, hogy ez most engem annyira felzaklat, hogy nem tudom megbeszélni. Beszéljünk egy fél óra, vagy egy fél nap múlva. Ennek az időnek a nagysága ugyanis egyénileg nagyon különböző lehet.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 4. Kezdj finoman!
Ha nyugodt vagy, sokkal racionálisabban tudod értékelni a helyzetet. Van alkalmad végiggondolni, hogyan is fogj bele például egy konfliktust okozó kérdés megbeszélésébe. Ahhoz, hogy ne egy újabb parttalan veszekedés vegye kezdetét, indíts azzal, hogy megosztod a másikkal, hogyan érzel a megtárgyalandó helyzetben, és ehhez kérd a másik segítségét. Ha nehezen megy például, hogy egyedül elaltasd a gyerekeket, akkor ne azt mondd, hogy a már megint nem értél haza időben, hanem oszd meg, hogy teljesen kiborultál, amikor a kétéves felsírt, amikor a félévest szoptattad, és mire a kétévest megnyugtattad, addigra a kisebbik teljesen felébredt. Kialvatlannak érzed magad, ami miatt lassan fogy az életkedved, nem nagyon tudod, hogy fogod ezt még kibírni. Ezekkel a szavakkal teremted meg annak a lehetőségét, hogy a társad a problémát lássa, és ne az ellene szóló vádpontokat.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 5. Tudj a saját érzéseidről
Ahhoz, hogy erre képes legyél, tudnod kell a saját érzéseidről, érezned kell, hogy fáradt vagy, hogy fogy az életkedved. Ha nem éred el a saját érzéseidet, nem tudsz róluk beszélni, és ebből kifolyólag nem tudod megosztani őket. Vannak, akiknek az érzelmeik elérése nehezebben megy. (Ők gyakrabban férfiak, de a nőknek sem megy ez mindig könnyen.)
Nekik különösen ajánlott, hogy olykor megkérdezzék önmagukat arról, hogyan vannak, itt és most mit éreznek. Erre időt kell szánni, és akár olyan holt idők is alkalmasak erre, mint amikor utazunk a villamoson. A kérdés megválaszolásában legalább odáig el kell jutni, hogy jól vagyok-e most vagy sem, és az életemnek melyik területével van a gond. Könnyen lehet, hogy azt gondoljuk, hogy munkahelyi problémákkal küzdünk, de közben azért vagyunk frusztráltak a munkahelyünkön, mert otthon nincs rendben minden.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 6. Tárd fel önmagad!
Ha már tisztába jöttél azzal, hogy mi a legfőbb gond, mi okoz neked problémát, meg tudod nevezni az ehhez köthető érzéseidet, akkor tárd fel ezeket a másik előtt. A hiteles párkapcsolati kommunikáció feltétele, hogy a valóságról beszélj, arról az érzelmi valóságról, amit te élsz át. Ha nem azt mondod, ami van, akkor a kommunikáció félrecsúszik. Ha nem tudsz az érzelmi valóságodról beszélni, nem adsz alkalmat sem a párodnak arra, hogy együttérző legyen veled. Csak akkor lesz erre lehetősége, ha a sérülékenységed is meg mered mutatni.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 7. Hallgass beleérzően!
Egy bizalomteli párkapcsolatban, amikor a másik megosztja veled valamilyen sérülékenységét és ezzel kapcsolatos negatív élményét, akkor fejezd ki az együttérzésedet. Ha a másik elmeséli, hogy gyerekkorában az anyja sokszor elfelejtette elvinni az óvodából, és a délutánokat iskolásként gyakran egyedül töltötte a hideg lakásban, akkor nagyon nem célszerű úgy reagálni erre, hogy nem csoda, hogy képtelen vagy együtt lenni a gyerekünkkel, hiszen az anyád sem volt erre képes! Mert ezzel megértettünk ugyan valamit, és ezt ki is mondtuk, csak éppen a másik fájdalmával nem éreztünk együtt. Sőt azzal vágtunk vissza, ami a legmélyebb fájdalmat okozta neki. Vagyis visszaéltünk a bizalmával. A hatás a kommunikáció megszakadása lesz. Az együttérzés viszont bizalmat vált ki, ami segíteni fogja, hogy további fontos érzéseket osszunk meg egymással.
Párkapcsolati kommunikáció sikere – 8. Legyél kíváncsi!
Hosszan együtt élő párok szokták mondani, hogy már nem kell beszélniük, mert úgyis tudják, mint mondana a másik. Már mindent megbeszéltek, kifogytak a szavakból. De vajon tényleg így van, tényleg mindent megbeszéltek? Tényleg tudják, hogy a másik mit szeret és mit nem, vagy csak a másik kedvére akar tenni, amikor azt választja, amit ő is választana? Lehet, hogy tudjuk, hogy mi történt a másikkal tegnap, de vajon azt is tudjuk, ő ezt milyen érzésekkel élte át? Az életünk folyamatos változás, ha nem követjük a másik útját, könnyen lemaradhatunk róla, olyannyira, hogy azt vehetjük észre, már nem is ugyanaz az ember, mint akit megismertünk. Legyünk tehát folyamatosan kíváncsiak, és kérdezzünk megállíthatatlanul!
Ha szeretnéd tudni, milyen jelenleg a párkapcsolati kommunikációtok minősége, töltsd ki a tesztet!
Ha nagyon sokat dolgozol, és alig van szabadidőd, ráadásul munkahelyi, magánéleti, vagy egzisztenciális gondokkal is küzdesz, akkor elképzelhető, hogy nehezen tudsz figyelni a párodra, vagy megterhelőnek találod még az ő sirámait is meghallgatni. Ez még nehezebbé válhat akkor, ha a másik a problémáinak a sorolása közben még rád is kritikai megjegyzéseket tesz. Ebben a helyzetben könnyen becsukódnak a kapuk, a füled és a szemed, és már azt sem hallod és látod majd meg, amit nagyon meg kellene!
Tudatosság a párkapcsolati kommunikációban
Ahhoz, hogy ne kezdjetek el egymás mellett élni anélkül, hogy valóban egymásra találnátok, rá kell szoktatnod magad a tudatos figyelemre. Keresned kell olyan alkalmakat, amikor elég jól érzed magad ahhoz, hogy megkérdezd a másikat arról, hogyan van mostanában, mi bántja, mivel küzd, minek örül. Ne várd, hogy a másik kezdeményezze ezt, tedd meg, ami tőled telik! Izgalmas kísérletet is végezhetsz, például úgy, hogy megpróbálod végighallgatni a párod anélkül, hogy félbeszakítanád, legalább öt percen át. Van egy magyar mondás, úgy szól, Ne feküdj le haraggal! Ez nagyon jól cseng, de nem mindig megvalósítható, mert a harag olykor nem múlik el egy fuvallatra. Az sokkal könnyebben teljesíthető lenne, hogy minden egyes nap felteszed a párodnak azt a kérdést, hogy Hogy vagy? Vagyis ne feküdj le anélkül, hogy megkérdeznéd a párodat arról, hogy van. Ez sokkal hasznosabb is, mert ha nem tudod, miben van a másik, sem rajta, sem magadon, sem a párkapcsolatotokon nem tudsz segíteni.
Párkapcsolati kommunikáció és a másik megismerése
Ahhoz, hogy a kommunikációtokban ne legyen félreértés, nem csak önmagadat, a saját gyengeségeidet, erősségeidet, sérüléseidet kell ismerned egészen mélyről, hanem a társadét is. Tudnod kell, mi okoz neki fájdalmat, mivel bántod meg könnyen, és pontosan értened kell, hogy milyen régi sérelmeibe, sérüléseibe akadsz be egy-egy mondatoddal vagy tetteddel. Ha ezt nem sikerül feltérképezni, akkor azt fogod hinni egy-egy veszekedéskor, amit akár egy elejtett félmondatod vált ki, hogy veled van a baj, azért bánt, mert nem ért meg, vagy nem is szeret már téged. Holott arról van szó, hogy a jelen történése behívott egy régi, akár tudattalan emléket, fájdalmat, sérelmet.
Párkapcsolati kommunikáció és a másik empatikus elfogadása
Lehetséges, hogy pontosan érted, miért borul ki a párod például, ha késel tíz percet a vacsoráról. Pontosan tudod, hogy azért, mert ott áll a háttérben az apja, aki a gyerekkorában soha nem ért oda időben a szülinapjára, vagy egyáltalán el sem ment. De inkább düh és harag támad ilyenkor benned iránta, és úgy véled, az apja egy kretén volt, aki elhanyagolta, mit is várhatnánk tőle ezután? Vagyis nem az ebből származó fájdalmát látod, hanem csak a másik hiányosságait. Mondhatjuk, hogy igazad van, de ezzel nem fogsz segíteni rajta, csak a távolság fog nőni köztetek. A közelség attól nő, ha átérzed a másik hiányaiból származó fájdalmát. Egy pillanatra próbáld meg az ő szemüvegén keresztül látni a világot. Ha sikerül, óriási változást tapasztalhatsz majd abban, ahogy a másik feléd fordul.
Ha többet szeretnél tudni a párkapcsolati kommunikációtok minőségéről, töltsétek ki a tesztet! Itt találod:
A Párkapcsolati Kommunikációs Teszt kitöltésével lehetőség nyílik arra, hogy kiderüljön, milyen területeken volna érdemes fejleszteni a kommunikációt. A beszélgetések mélysége és minősége alapvetően járul hozzá a párkapcsolattal való elégedettséghez, és jelzi, mennyire hatékonyan képes a pár rendezni az esetleges konfliktusait. Mert a kommunikáció mindig a kapcsolatról szól, soha nem “csak” kommunikáció.
A teszt megjelenik, ha rákattint az alábbi linkre!
A bölcsőtől a koporsóig szükségünk van valakire, aki megért, vigaszt és támaszt nyújt nekünk, akinek az ölelésében biztonságot élhetünk át. Minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat, annál bátrabban lépünk ki a világ színtereire, annál inkább merünk felfedező utakra indulni. Az érzelmi fókuszú párterápia, azaz az EFT, ezt a biztonságot adja vissza nekünk.
Érzelmi Fókuszú Párterápia a kritizálás helyett
Mindennél nagyobb szükségünk van tehát kapcsolatokra, méghozzá szeretetteljes kapcsolatokra, mert bármennyire is igaz, hogy a magány betegít, az is igaz, hogy a rosszul működő kapcsolat is ezt teszi velünk. Sőt, továbbmegyek, egy elítélő megjegyzés, egy félrefordított fej, ami megvetésről árulkodik, az is rombolja, rögtön(!), az immunrendszerünket.
Érzelmi Fókuszú Párterápia a konfliktusok megoldására
Amikor párkapcsolati konfliktus alakul ki, akkor a párok valójában veszélyt élnek át, és többnyire nem tudatosan reagálnak, a limbikus rendszer ösztönös szinten ad választ megkerülve a tudatos gondolkodást. Minél több rossz tapasztalatunk volt korai, legfontosabb kapcsolatainkban, ez annál inkább igaz. Vagyis annál nagyobb veszélyt fogunk átélni, minél kevésbé reagáltak a szükségleteinkre kisgyerekkorunkban. Amikor a párunk kritizál bennünket, vagy ítélkezik felettünk, a testünk ezt vészhelyzetként értékeli, és az „üss vagy fuss” reakció verbális szinten jelenik majd meg, azaz vagy támadásba lendülünk szavakkal és vádakkal, vagy elmenekülünk és bezárkózunk. Mondanom sem kell, hogy egyik sem fogja erősíteni a kapcsolati közelséget. Az Érzelmi Fókuszú Párterápia ebből az ördögi körből szabadít ki.
Az EFT-terápia lehetőséget kínál arra, hogy ebből a spirálból kiszabaduljatok, és másképp kezdjünk el reagálni a saját érzéseinkre, szükségleteinkre és a másikéira. Az EFT abból indul ki, hogy a legbelső vágyaink és késztetéseink jók, mert mindannyian azt szeretnénk, hogy szeressenek minket, és elfogadjanak bennünket. A felszínen sok mindenen veszekedhetünk, a pénzen, a munkamegosztáson, a gyerekeken, de a végső kérdés mindig az, ami a veszekedések felszíni témája mélyén rejtőzik, az, hogy ott leszel-e majd mellettem, ha bajban leszek, számíthatok-e rád, megértesz-e majd és a bánatomban. A veszekedés hevében azonban ritkán kiáltjuk vörösre vált arccal, hogy: SZÜKSÉGEM VAN RÁD!
Az Érzelmi Fókuszú Párterápiával rátalálhatunk a valós szükségleteinkre
Ezt a mondatot csak akkor tudjuk kimondani, ha át tudunk hatolni a haragunk, a dühünk vastag falán, ha el tudunk jutni valahová sokkal mélyebbre, ahol nem a napi történések, az épp elhangzó szavak számítanak, hanem ahhoz a lényegi valamihez, ami, mint egy folyó ott mozog, halad, kanyarog bennünk. Gyakorta nem látjuk ezt a mélyen mozduló valamit, csak a mindent elsöprő erejét érezzük, és ebből az erőből kritizálunk, vagy teszünk szemrehányásokat, míg a másik oldalon gyakran undok visszatámadás, vagy teljes bezárkózás lesz a válasz. Az Érzelmi Fókuszú Párterápiás üléseken lassan azonban elkezdünk lelátni idáig.
Az EFT-terápia
Az EFT-terápia lassú, és ebben a csendes lelassulásban bomlik ki, mi az, ami a szavaink legmélyebb motivációját adja, rájövünk, hogy mi rejlik a másik mondatai mélyén, és ez lehetőséget ad arra is, hogy másképp reagáljunk. A folyamat első lépésénél még csak a tudatosodás zajlik, amikor a lassításban szépen nyomon tudjuk követni kis lépéseken át, hogy mi is történik közöttünk. És aztán, a felismerés ereje elvezet ahhoz, hogy elérkezzünk erre a másik, sokkal mélyebb érzelmi szintre. Ebben a varázslatos érzelmi világban pedig leválik rólunk az álarc, az a sok ruha, és néha páncél, ami a szerepeinkhez kell. A lecsupaszodás szokatlan és kiszolgáltatott érzés lehet elsőre, de ha a pár két tagjában közel egyszerre történik mindez, és már senki sem akar „csatát nyerni”, új tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy nem a bántást hívja meg, hanem a vigasztalást, az érintést, a gondoskodást.
Az Érzelmi Fókuszú Párterápia hatékonysága
Az EFT terápia hatásosságát több szigorúan ellenőrzött tudományos vizsgálattal is igazolták, a kivitelezést is ellenőrizték. A terápia hatásosságát a kommunikáció javulásával és a kapcsolati elégedettséggel mérték.
Egy 1999-es kutatás szerint az EFT hatására a párok 90 százalékánál indultak el pozitív folyamatok. Az utánkövetéses vizsgálatok azt mutatták, hogy a javulás nem fejeződött be a terápia befejezésével, hanem tovább folytatódott. A pároknak a 70-73 százaléka jutott túl a nehézségein.
A pozitív hatások a következő területeken voltak kimutathatóak:
depresszió csökkenése
intimitás-érzés növekedése
bizalom növekedése
szexuális vágy és elégedettség növekedése
Jelentkezzen párterápiára, ha szeretne az EFT pozitív hatásait élvezni!
Miután megszületik a döntés a válásról, előbb-utóbb bekövetkezik a szétköltözés, amikor a pár fizikailag is elkülönül egymástól. Ez a válás érzelmileg legmegterhelőbb időszaka. Tele van ellentmondásos érzésekkel, mert ilyenkor szembesülünk a másik valós hiányával. Gyűlölet és szeretet keveredik furcsa összevisszaságban.
Válófélben is megjelenik a szeretet
A szeretet érzése nem múlik el olyan könnyen, mint szeretnénk. Hiába haragszunk a másikra, hiába „bizonyosodott be” már sokszor, hogy a másik érdemtelen rá, akkor is jelen van. Talán akkor járunk jól, ha ezt az érzést nem is szeretetnek, hanem kötődésnek nevezzük. Kapocsnak, ami összeköt bennünket, és sokféle szálból áll. Azért zavarba ejtő a jelenléte, amikor válófélben vagyunk, mert azt gondoljuk, haragudnunk kellene a másikra.
Válófélben – egy szabályozatlan kapcsolat
A társadalom nagyon pontosan körülhatárolja, hogyan kell viselkednie például annak, akinek meghalt a házastársa. De semmilyen fogódzót nem ad, milyen szabályokhoz kell alkalmazkodnia annak, aki éppen válik. Holott a másik elvesztése, a válás és a szakítás, olyan gyászfolyamatot indít el, mint amikor meghal egy hozzátartozónk. Egyetlen szabályt mégis „illik” váláskor betartani, méghozzá azt, hogy akitől elválunk, azt kellőképpen gyűlölni kell. Mert ha nem, akkor érthetetlenné válik a válás a körülöttünk élők számára.
Válófélben gyűlölni illik
A külvilág megköveteli tőlünk, hogy magyarázzuk meg a válásunk okát, ezt várják a barátok, a család, ezt a társadalom. Kellőképpen alá kell hát támasztanunk a döntésünket, és ilyenkor a leghatásosabb, ha a másik elviselhetetlenségét sikerül „kimutatni”. Magunknak is meg kell magyaráznunk mindezt, és miközben átéljük a másik hiányából fakadó fájdalmat, ki kell zárnunk minden pozitív érzést is, ami még a másikhoz köt. Minél inkább kötődünk a másikhoz, annál inkább meg kell mutatnunk magunknak és a külvilágnak a gyűlöletet, hogy igazolhassuk a döntésünk helyességét.
Válófélben hibáztatunk
Válófélben a sérelmeink elevenek, és amikor nagyon fájdalmasan élünk át valamit, akkor nem tudunk a másik szemével látni, csak a saját fájdalmunk vesz körül. A pár két történetet mesél, kétféle világban él, és már nem tud átlépni a másikéba. Ebben a kettéosztottságban pedig óhatatlanul a másikat látjuk hibásnak. Ő lesz mindennek az oka, a jobbik énje nem látható, elvész, mint a Hold árnyékos oldala. Ha mégis megjelenik bármiféle pozitív érzés a másik irányába, akkor azt magunk előtt is eltitkoljuk.
Megérlelt döntés
A válás még ma is tabu, hiába fordul elő gyakran. Senki sem teszi ki a közösségi oldalára, hogy tegnap elvált. Ezzel azért fontos tisztában lenni, hogy értsük, amikor a másikat okoljuk a „kapcsolat megromlásáért”, akkor ezzel igazoljuk is magunkat azért, hogy miért szegtük meg a társadalmi normát. És felmentjük önmagunkat is. A felmentettségnek azonban van egy negatív következménye, mégpedig az, hogyha nem tudjuk, mit rontottunk el, nem is tudunk a viselkedésünkön változtatni, és legközelebb ugyanabba a hibába esünk. Annak, aki valóban megérlelte a válás mellett szóló döntését, nincs szüksége arra, hogy a másikat hibáztassa, vállalja a felelősséget a mostani döntéséért, és azokért a hibákért, amiket a kapcsolatban elkövetett. A kapcsolat felbomlását differenciáltan értékeli, érti, hogy ebben kinek mi volt a szerepe.
Válófélben – elfogulatlan segítség
A megérlelt döntéshez néha nem elég az, hogy a barátainkkal vagy a családtagjainkkal beszélünk. Olykor az sem segít, ha a párunkkal tisztázunk sok múltbeli eseményt, mert a körülöttünk élők mindannyian túlságosan közel állnak hozzánk ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan lássanak. A külső szem sokat segíthet abban, hogy legalább utólag megértsük, mi történt velünk. Az események olykor egészen traumatikusak is lehetnek, ilyenkor az érzelmek elborítanak, és segítség nélkül nehéz ezekből kilátni. Ha nem sikerül egyedül, írjon, vagy hívjon!
A Házasság hete alkalmából arra gondoltam, hogy összegyűjtök
néhány fontos információt a házasságról. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy miért alakult
úgy, hogy az emberi civilizációk többségében létrejött a hosszan tartó
párkapcsolat, amit aztán házassági esküvel is megerősítettek. Kiderült, hogy a
csak az emberre jellemző folyamatos szexuális elérhetőség és az erre épülő hosszas
párkapcsolat, nagyon fontos szerepet
töltött be az emberré válás folyamatában.
Már az állatvilágban is találkozunk tartós, sokszor életre szóló párkapcsolatokkal, amelyek minden esetben az ivadék gondozásához kötődnek. Az állatvilágban ott láthatunk tartós vagy viszonylag tartós párkapcsolatokat, ahol erre az utódok sikeres felneveléséhez mindenképpen szükség van. Elsősorban a fészekrakó madaraknál tapasztalhatjuk ezt, ahol a tojások kiköltése hosszadalmas folyamat, és míg a szülőpár egyik tagja a tojásokat melengeti, addig a másik ennivaló után jár. Vagyis szoros együttműködésre van szükség a fiókák kikeltéséhez és aztán gondozásukhoz.
Több madárfaj esetében a párkapcsolat akkor is megmarad, ha
a fiókák kirepülnek, míg mások új párt keresnek egy következő fészekrakáshoz. Az
albatroszok például egy életre választanak párt, és a kapcsolat az egyikük
haláláig tart. A flamingók is kitartóak, 99 százalékuk mindig a másik társa
marad, de a mi vadkacsáink is csak 9 százalékos eséllyel „válnak el”. Az együtt maradó párok azonban nem feltétlenül
hűségesek egymáshoz. A hattyúk például tartós párkapcsolatban élnek, azonban a
tojások genetikai vizsgálatából kiderült, hogy sok fióka nem a hivatalos
társuktól származik, vagyis a tojók gyakorta párosodnak alkalmi partnerekkel. Ennek
az állatvilágban egyáltalán nincs erkölcsi jelentése, evolúciós szerepe viszont
igen. Hiszen soha nem lehet tudni, hogy kinek az ivadéka lesz sikeresebb, és
minél többféle apától van a tojónak utóda, annál nagyobb valószínűséggel
örökítheti tovább a saját génjeit.
Az állatvilágban nagyon sokszor tapasztalható az is, hogy kizárólag az anya gondozza utódait, az emlősöknek például az esetek többségében apákra egyáltalán nincs szükségük ahhoz, hogy a kölykeiket felneveljék. De a kép nagyon változatos, vannak fajok, ahol az anyák egyedül gondozzák kicsinyeiket, más esetben viszont kialakul egyfajta munkamegosztás a szülőpár között. Ez mindig aszerint változik, hogy mi szolgálja a faj fennmaradást, és a párkapcsolati együttműködés akkor alakul ki, ha ez evolúciós előnyt jelent, vagyis ha az utódok emiatt nagyobb eséllyel maradnak életben.
Házasság az ember gyerek érdekében
Legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok esetében is elég változatos, hogy az apák mennyire veszik ki a részüket a gyermeknevelésből. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy az ember-gyerek félig-meddig koraszülöttként jön a világra, nem tud járni, mászni, és önállóan enni sem, teljes mértékben a szülei gondoskodására van utalva. Még az emberszabású majmok kölykei is életrevalóbbak náluk. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az emberré válás folyamatában fokozatosan egyre éretlenebb utódok jöttek a világra, akik egyre intenzívebb és hosszabb ideig tartó gondoskodásra szorultak. Hogy miért volt ez evolúciós előny? Talán a hosszú szocializációs időszak tette lehetővé az emberi kultúrához való finom alkalmazkodást, illetve a kötődő viselkedés kialakulását.
Ez a kötődő viselkedés ugyanis más kapcsolatainkban is megjelent, például a párkapcsolatokban (de kötődni kezdtünk az élőhelyünkhöz, és a csoport más tagjaihoz is, barátaink lettek, sőt szeretett tárgyaink). Óriási jelentősége volt ennek az emberré válás folyamatában, a civilizáció kialakulásában. Csányi Vilmos azt írja tanulmányában,
hogy ahhoz, hogy a hordában, amely általában 100-150 főt számlált, munkamegosztás alakulhasson ki, csökkennie kellett az agressziónak. Az agresszió ugyanis emberszabású rokonainknál igen gyakori jelenség, a csimpánzok gyakorlatilag mindenen képesek összeveszni, és sokszor versengenek egymással. Csak akkor tudják egymás társaságát keresni, ha nyugodtak, és nem éhesek, ez pedig a napnak csak egy kis szakaszában igaz, főképp a délutáni órákban. Ahhoz, hogy az együttműködő viselkedés, és a munka egymás közti megosztása lehetővé váljon, csökkennie kellett az agressziónak. De vajon hogyan történhetett ez?
A házasság és az emberi szexualitás!
Sajátos eszközt vetett be ennek érdekében a természet, méghozzá a szexet. Már a bonobóknál is megfigyelték, hogy a nőstények nem csak termékeny időszakaikban hajlandóak a párosodásra, hanem azon kívül is, sőt ezt a képességüket arra használják, hogy csökkentsék a hímek közötti agressziót.
Valószínűleg ez a funkció erősödött fel, amikor elődeinknél megszűnt a termékenységi időszak, hogy bármikor képessé válhassanak a szexre. Az állatvilágban egyedülálló tulajdonság ez, a legtöbb faj csak az év egy meghatározott időszakában termékeny, és a szexnek egyetlen funkciója van, az utódnemzés. Az emberi szexualitás abban is eltér az állatokétól, hogy az aktus nem feltétlenül jár együtt fogamzással. Az ember esetében ugyanis extrán sok aktusra (átlagosan kétezerre) van szükség ahhoz, hogy egy utód létrejöjjön. (Csak az oroszlánoknál van szükség még ennél is többre, ott háromezer aktusból születik egy utód). Az állatvilág más fajainál azonban egy-két aktus után bekövetkezik a megtermékenyülés. Vagyis a szex elsődleges célja az utódnemzés. Az ember esetében még más funkciók is társulnak ehhez, az agresszió-csökkentési funkción túl ilyen az öröm funkció. Emberszabású rokonaink közül a bonobók azok, akik örömmel szexelnek, de az emberrel ellentétben egyáltalán nem válogatósak, korra és nemre való tekintet nélkül hajlandóak erre a tevékenységre, akár saját nemtársaikkal is. A folyamatos szex azért jár együtt a hímek közötti agresszió csökkenésével, mert senkinek sem kell vetélkednie a nőstények kegyeiért, mindenki tudja, hogy előbb-utóbb sorra kerül. Hasonló a helyzet az oroszlánoknál is. Mivel „tudják”, hogy háromezer aktusra van szükség egyetlen utód megszületéséhez, ezért egyáltalán nem lépnek harcba, ha egy másik hím ugyanazt a nőstényt környékezi meg.
Párkapcsolat és házasság
Miért is nem volt jó ez az ősállapot? Hiszen mindenki kiélhette szexuális vágyait viszonylag szabadon, anélkül, hogy ehhez bármiféle erkölcsi szabály kapcsolódott volna. Ha volt is valamiféle preferencia a párválasztásban, ahhoz nem kellett tűzön-vízen át ragaszkodni. Hogyan lett ebből párkapcsolat? Miért kezdtünk el kivételezni egyesekkel, és miért zártunk ki másokat? Talán akkor, amikor ettünk a tudás fájáról, vagyis biológiai tudásunk lett arról, hogy a szex és az utód megszületése között összefüggés áll fenn, és talán akkor, amikor szerelmesek lettünk, méghozzá nem is akárhogy, hanem úgy, hogy ez a mámorító érzés kizárólag egyvalakihez kezdett el kapcsolódni, vagyis elkezdtek bennünk termelődni a szerelem hormonjai. Nem csak a bódító endorfinok, hanem az oxitocin is, amely a kötődés hormonja.
Csányi Vilmos így fogalmaz: “Ez az örömszerző funkció az embernél a szexuálpszichológia tanúsága szerint együtt járt a párkötődés kialakulásával is (Zeifman és Hazan 1997). Az emberi szexualitás erősíti a párkapcsolatot, létrehozza azt a hosszabb-rövidebb ideig tartó monogám viszonyt, amely lehetővé teszi a szexuális versengés minimalizálását. A vadászó, kalandozó csapat hímjei, férfiai többé-kevésbé biztosak lehetnek abban, hogy párjuk kötődik hozzájuk és genetikai érdekeik, legalábbis statisztikai átlagban, ritkán kerülnek veszélybe. “
Házasság és oxitocin
A pockoktól tudjuk, hogy az oxitocin hormonnak a megjelenése egészen másfajta viselkedéssel jár együtt. A prépipockok és a hegyi pockok ugyanis egészen másféle viselkedést mutatnak, attól függően, hogy hol élnek, és egész másféle az oxitocin-fogadó rendszerük is. A préripockok ugyanis élethosszig tartó párkapcsolatban élnek, az apák hosszan gondozzák ivadékaikat, és a kölykök csak viszonylag késői életkorukban kerülnek ivarérett korba. A hegyi pockok társas viselkedése gyökeresen eltér ettől, egyáltalán nem érdeklődnek egymás iránt és a sziklák mélyedéseiben teljesen egyedül élnek. A hímek semmiféle érdeklődést nem mutatnak a kölykök iránt, és az anyák is csak tíz napig gondozzák kicsinyeiket, ezután önállóságra vannak ítélve. Oxitocin mindkét pocokfajtánál termelődik, csak míg a préripockok esetében az oxitocin-receptorok az agy jutalmazó rendszerében találhatóak (nucleus accumbens és prelimbikus kéregben), így a társas kapcsolatokat erősítik meg, addig a hegyi pocoknál olyan helyen vannak a receptorok, (a laterális septumban), ami inkább önállóságra készteti az egyedeket.
Sok más vizsgálatból is az derül ki, hogy az oxitocin megjelenése az ember esetében is összefüggésben áll a szülői gondoskodás és a párkapcsolati kötődés megjelenésével. Ha visszamehetnénk az időben az emberré válás hajnalához, akkor talán azt látnánk, hogy a szerelem hormonális hatóereje lehetővé tette, hogy a pár viszonylag hosszan együtt maradjon, és emiatt a nő egyre éretlenebb gyermeknek is életet adhatott, hiszen tartós párkapcsolatban, szülői együttműködésben nagyobb biztonsággal nevelhette fel. De fordítva is történhetett, az egyre éretlenebb újszülött miatt arra volt szükség, hogy a pár hosszabban együtt maradjon, és az evolúció ezt az oxitocin örömhozó erejével jutalmazta, amely hormon nemcsak a kötődést erősítette meg, hanem öröm-érzést is adott. Vagyis a kötődés örömérzéssel párosult, ami azonnali visszacsatolást is jelent, tehát rögtön érezzük a hatását. Saját tapasztalatból is tudhatjuk, hogy egy hosszabb ölelés után egészen megváltozik a hangulatunk. A kötődés öröme pedig mindkét nemnél megjelent, ha más színekkel is.
A hosszú távú előnyöket is érdemes megemlíteni. Mert a kötődésnek nem csak azonnal jelentkező, hanem hosszú távú hatásai is vannak. Az anyai-gyerek között kialakuló kötődési mintázat egy életre meghatározó, de egyre többet tudunk arról is, hogy az apa-gyerek kapcsolatnak is vannak nagyon mély hatásai . A mai kutatásokból az derül ki, hogy az apai gondoskodás szignifikánsan növeli a gyerekek IQ-szintjét, a velük együtt, szülői együttműködésben felnövő utódok kevesebb eséllyel folytatnak deviáns viselkedést, és hosszabb ideig maradnak a családban, később kezdenek el szexuális életet élni. (akár a préripockok )
Azért jelentős ez a változás párkapcsolati szempontból, mert kaptunk valamit, ami több, mint a szerelem mámora, nem múlik el egy-két-négy év elteltével. A szerelem morfinszerű hormonjai ugyanis egy idő után megszűnnek termelődni, de az oxitocin marad. Minden ölelés, minden érintés, minden jó szó, a másik biztonságot adó jelenléte elindítja a termelődését. Azonnal örömérzést ad, sőt csökkenti a fájdalomérzetet, minden jobban megy, ha jut belőle. Vagyis a kötődés kialakul, méghozzá úgy, hogy az, akihez kötődünk nem lecserélhető, ráadásul hosszan ragaszkodunk hozzá, ne adj’ isten még az utódgondozáson túl is! Mindez nem erkölcsi szabályok mentén alakult ki, hanem azért, mert ez tette lehetővé a biztonságos utódgondozást, emiatt vált lehetővé a munkamegosztás, és a kötődés mentén tudott az embergyerek úgy szocializálódni, ahogy épp az a társadalom megkívánta, amibe beleszületett.
Vagyis létrejön az utódgondozás körül szerveződő nagyjából monogám párkapcsolat, aminek természetes örömhozó, jutalmazó része a szexualitás, ahol a családtagok között szoros kötődési kapcsolatok alakulnak ki, ami a lehető legnagyobb biztonságot eredményezi a felnövekvő utód számára. (Azért írom, hogy nagyjából monogám, mert még a legszigorúbb társadalmakban is 5 százalék körüli azoknak a gyermekeknek az aránya, akik a genetikai vizsgálatok tanúságai szerint nem az anya házastársától származnak.) Mégis összességében azt mondhatjuk, hogy az ilyen típusú, nagyjából monogám párkapcsolatok, az emberi kultúrák túlnyomó részében megjelentek.
A párkapcsolaton belül elvárt hűség viszont valószínűleg sokáig nem volt túl szigorúan vett norma. Sokkal később, talán a letelepedéssel vált azzá, amikor a párkapcsolatot a társadalom hivatalosan is megerősítette, és azt elkezdte nagyon szigorúan szabályozni. Vagyis amikor megszületett a párkapcsolat intézményesült változata, a házasság.
Sokszor kérdezzük, hogy mi miért történik velünk, miért alakult úgy az életünk, ahogy, miért épp ez a sors jutott nekünk. Tanácstalanságunkban és kétségbeesésünkben gyakran fordulunk a horoszkópokhoz, azt remélve, most valami más következik, valami jó. Gyakran magam is elolvasom ezeket, és nem egyszer érzem, hogy jólesik hinni bennük. De azért hasznos lenne, ha nem csak az ilyesfajta „előrejelzéseket” figyelnénk, hanem olykor-olykor rátekintenénk egy másféle táblázatra is, méghozzá a kötődési stílusok táblázatára, és megpróbálnánk ezek egyikébe besorolni magunkat. A kötődési stílusunk ugyanis az a valami, ami alapvetően befolyásolja emberi kapcsolatainkat, választásainkat és ezáltal a jövőnket. Ha tehát valaki tényleg kíváncsi arra, milyen sors vár rá, akkor érdemes ránéznie erre a táblázatra, hogy egy kicsit tesztelje önmagát. E nélkül a tudás nélkül ugyanis nem beszélhetünk valódi önismeretről. Mert (talán már ezt egyszer írtam) nem elég a belső tulajdonságainkat ismerni, tudni, hogy milyenek vagyunk mi önmagunkban, azt is jó lenne megértenünk, hogyan viszonyulunk másokhoz, például mennyire vagyunk képesek közel engedni valakit magunkhoz. Vajon direkt vágyunk erre, vagy pedig zaklatásnak éljük meg, hogy csüng rajtunk valaki? Ezeknek a kérdéseknek a megállapítására hosszabb, pszichológiai tesztek is rendelkezésre állnak, és ha rajtam múlna, legalább egyszer mindenkivel kitöltetném. Mert gyakran nem vagyunk tisztában azzal, hogyan idézzük elő újra és újra ugyanazokat a szituációkat. Kevesebbszer vádolhatnák a sorsukat, ha ismétlődő dramaturgiával találkozunk.
A nagy csel ugyanis az, hogy miközben megélhetjük megmagyarázhatatlannak a saját sorsunkat, nem vagyunk tudatában annak, hogyan is „értük el” ezt, és hogy ez nem másokból, és nem isteni erők kifürkészhetetlen akaratából származik, hanem belőlünk. Igaz, ez elég megterhelő gondolat, összeomlanak tőlük azok a mesék, amiket magunknak mondogatunk.
Nézzünk akkor rá egy pillanatra erre a táblázatra.
Bartholomew és Horowitz (1991) négykategóriás modellje
Pozitív modell önmagáról Alacsony szorongás
Negatív modell önmagáról Magas szorongás
Pozitív modell a másikról + Alacsony elkerülés
Biztonságos Érzelmileg könnyen kerülök közel másokhoz, kényelmes számomra, ha másoktól függök vagy ők függnek tőlem, nem aggódom, hogy egyedül maradok, vagy mások nem fogadnak el engem.
Elárasztott Mély intimitásra törekszem másokkal, de úgy látom, hogy mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, mint amennyire én szeretném. Közeli kapcsolatok nélkül nem érzem jól magam, de néha aggódom amiatt, hogy mások nem értékelnek engem annyira, mint én őket.
Negatív modell a másikról + Magas elkerülés
Elutasító Közeli kapcsolatok nélkül is jól érzem magam. Nagyon fontos, hogy függetlennek és önállónak érezzem magam, és jobban szeretem, ha nem függök másoktól, és mások se függnek tőlem
Félelemteli Kényelmetlenül érzem magam, ha közel kerülök másokhoz. Szeretnék közeli kapcsolatokat, de nehezen bízom meg másokban, vagy nehezen függök tőlük. Aggódom, hogy megsérülhetek, ha túl közel engedek magamhoz másokat.
A kötődés-elméletet John Bowlby, angol pszichoanalitikus alkotta meg, és ebben azt állítja, hogy mindannyian kötődési szükséglettel születünk. A kötődés elhanyagoló, bántalmazó szülők iránt is kialakul, akkor is létrejön, ha nem etetnek, nem jól gondoznak bennünket. Az az igényünk, hogy kapcsolódjunk valakihez élethosszig fennáll, nem múlik el a gyerekkorral, vagyis a kötődés nem „gyermeki” jelenség, és egyáltalán nem az önállótlanság jele.
a közelség:
aggodalomra okot adó, illetve veszélyhelyzetben
biztonságos
menedék: a másikra támaszkodás képessége betegség, fáradtság, tanácstalanság
esetén
bázis: amiből az
autonómia törekvések kibontakoznak,
A kutatók a kötődés mintázatait Bowlby után tovább vizsgálták és alapvetően két típust különböztettek meg, a biztosan és a bizonytalanul kötődőeket. A bizonytalan kötődést többféle alcsoportba rendezték, a táblázatban bemutatott az egyik mód, de más felosztások is léteznek. A lényeg azonban az, hogy a bizonytalan kötődésűek szoronganak valamitől, vagy a másik elvesztésének félelme hatja át őket, vagy épp a közelségtől tartanak. Vannak, akik mindkettőtől egyszerre, nagy valószínűséggel az ő sorsukban lesz a legtöbb drámai elem.
A jó hír azonban az, hogy ezek a kapcsolódási mintáztok nem kizárólagosak, vagyis nagy valószínűséggel mindenkiben vannak olyan elemek, amelyek a személyiségükben a biztonságos kötődés felé mutatnak, míg mások a kapcsolatok iránti sóvárgás vagy az elkerülés felé. Egyedileg nagyon változó , hogy kiben melyikből lesz több és kevesebb, és természetesen nem mellékesek az arányok sem.
Biztonságos és bizonytalan kötődés
A biztonságosan kötődő emberek önértékelése jó, és hasonlóan
jót feltételeznek a világról és a többi emberről is. Bátran kapcsolódnak
másokhoz, nem félnek közel kerülni a párkapcsolatban, a barátságban, és képesek
az elköteleződésre. Ha valaki megtetszik nekik, de az nem fogadja a
közeledésüket, nem törnek össze, hamar elfogadják az elutasítást is. Nem
jellemző rájuk a féltékenykedés sem, mert bíznak a másikban, és önmagukban, nem
tartja őket fogságban a másik elvesztésének a félelme. A másik rossz
megjegyzéseire is képesek jól reagálni, ez nem vált ki feltétlenül belőlük
védekező vagy támadó attitűdöt.
A bizonytalan kötődés hátterében mindig szorongás áll, bármelyik fajtájáról is beszélünk, az a tapasztalat, hogy a másikra nem, vagy csak korlátozott mértékben számíthatunk. Mindez pedig elemi módon hat ki arra, hogyan működünk a kapcsolatainkban, leginkább a párkapcsolatunkban.
A kötődés a párkapcsolatban
Egy párkapcsolat sikeressége nagyban függ attól, hogy mennyire kötődünk biztonságosan. Ha két biztosan kötődő ember kerül össze, akkor a kilátások jók, és egy bizonytalan és biztos kötődésű ember között is viszonylag kiegyensúlyozott viszony alakulhat ki. Legalábbis addig, amíg nincs jelen különös stressz, vagy nem történik valamilyen traumatikus esemény. A stressz azonban gyakran megjelenik, azt aligha tudjuk elkerülni, és ilyenkor a korábban kialakult egyensúly megbomolhat. Elkezdődhet egy olyan negatív ciklus, amelynek van egy klasszikus forgatókönyve, a pár egyik tagja folyamatosan elégedetlenségét fejezi ki, állandóan nyomasztja ezzel a társát, mire a másik menekülőre fogja, és magára zárja az ajtót.
Párterápiákon leggyakrabban ezzel a helyzettel találkozunk, a konfliktus már elmélyült, a pár két külön úton indult el, és a kérdés az, hogy ez a két út hogyan fordulhat egybe ismét, egyáltalán esély van-e még erre. Több másféle negatív ciklus is indulhat, attól függően, hogy milyen kötődési stílusú felek kerülnek össze, de a vége mindegyiknek az érzelmi eltávolodás lesz. Nagyon egyszerű megjegyzésekből is szélsőséges erejű veszekedések vagy épp napokig tartó nemszólokhozzádok lehetnek.
Nézzük például az alábbi párbeszédet:
Szorongó/Elárasztott: – Már megint nem értél haza időben vacsorára. Pedig a lelkem is kiteszem érted!
Elkerülő/Elutasító: – Nem értelek, mi bajod van. Nem tudtam hamarabb jönni. Neked semmi sem jó, amit csinálok!
Az elárasztott valójában kapcsolódni szeretne, de a mondatot, hogy ne adja ki magát, vádként formálja meg. Erre az elkerülő/elutasító néhány diplomatikus mondat után nagy eséllyel bele sem megy majd egy komolyabb vitába, magára zárja az ajtót, ami tovább fokozza a szorongó szorongását, aki még kétségbesettebb lesz, még inkább vagdalkozni kezd, mire az elkerülő még inkább bezárkózik…
Ha két elárasztott találkozik, akkor a viták nehezen csitulnak el, támadást visszatámadás követ majd, és ennek nagyon nehezen lehet véget vetni.
Ha a kötődés elméletéből indulunk ki, abból, hogy a kötődési stílusunk alapvető vonásai gyermekkorunkban alakulnak ki, akkor felmerül a kérdés, mit is tud tenni a párterapeuta? Hogyan lehet kimozdítani egy párt egy ilyen a negatív körből?
A megoldás az EFT ( az Érzelmekre Fókuszál Párterápia) lehet, amely nagyon alaposan kidolgozott lépésekben halad a kívánt változás felé. Az EFT-ről majd legközelebb beszélek, elöljáróban azonban azt mondanám el róla, hogy olyan módszer, amely hisz az emberben, a klienseire nem “betegként” vagy sérültként gondol, hanem változásra kész emberként, olyasvalakiként, aki képes gyógyulni, és javulni. Nem a személyiség sérüléseire koncentrál, és nem diagnosztizál. Eredendően jónak látja az embert, úgy hiszi, hogy legmélyebb, eredendő szükségleteinkben nagyon egyformák vagyunk, akár férfinak, akár nőnek születtünk, és mindannyiunknak a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van védelemre, és támaszra, olyan szeretetteli, megértő kapcsolatra, amely megadja nekünk a biztonság érzését. A párkapcsolat, ha benne maradunk, és kettőnk boldogságán dolgozunk, ezt a mindennél nagyobb lehetőséget kínálja nekünk.
A karácsonyt még kibírjuk együtt, mondják ilyenkor sokan, mert a válás különösen rémisztő a karácsony fényei alatt. Egész pontosan az a rémisztő, hogy nem felelünk meg annak az idealisztikus képnek, ami bennünk él a tökéletes családról, és most azzal kell szembesülnünk a kapcsolat kudarcában, hogy ezt nem sikerült megközelítenünk sem, sőt a családot, mint illúziót is el kell gyászolnunk. Nagyon sokan érzik azt, hogy bármennyire is rosszul működik már a kapcsolatuk, a házasságuk, még kibírják együtt, karácsonyig nem veszíthetik el, így elhalasztják a döntést a kapcsolatról addig, amíg véget nem ér az év végi felhajtás.
A karácsony ma is az egyik legnagyobb ünnepünk, és rengeteg
elvárás, szokás, hagyomány kapcsolódik hozzá. A nem keresztény emberek számára
is igen fontos családi ünnep, aminek a szimbolikájában, és a hagyományaiban is az
összetartozás és a szeretet jelenik meg. Olyasmit ünneplünk ilyenkor, ami egyetemes,
vallástól független érték, mert emberi létezésünkben valóban a legfontosabbat
ünnepeljük, azt a fajta kötődést, ami benntart minket a világban, reménnyel
tölt el és hitet ad a legsötétebb napjaiban is az évnek.
Bármennyire is eltávolodtunk már a saját ideáinktól, és
próbáljuk racionálisan látni a helyzetünket, vagy egyenesen a cinikus
távolságtartás állapotába kerültünk, a szenteste magánya senkit sem tölt el
örömmel. A családról alkotott képünk, eszményeink elég jelentős mértékben a „szent
családból” eredeztethetőek. A Kisjézus születése, az a fajta bensőséges
kapcsolódás, ahogy az édesanyja a karjaiban tartja és szoptatja, a legmélyebb
vágyainkat jeleníti meg, a teljes odafordulást, a feltétel nélküli szeretetet,
azt a mély, intim, egészen testi szintű összefonódást, amelyben a közelség
teljességét élhetjük meg. A karácsony az erre a fajta kötődésre való
élethosszig tartó igényünket is megjeleníti, egyáltalán nem csoda, hogy nem
szívesen válunk meg tőle.
Épp ezért különösen alkalmas ez az időszak arra, hogy számot
vessünk azzal, hogyan is vagyunk jelen a saját családunkban.
Vajon nem valódi élethazugság-e egy olyan családban élni,
ahol eredendő vágyaink közül már semmi sem teljesül? Vagy épp ellenkezőleg, a
karácsony előtti szakítástól való félelmünk jelzi, hogy nagyon is sokféle kötelék
van még közöttünk, amit korai lenne elvágni?
Ahhoz, hogy megértsünk valamit önmagunkból, nagyon hasznos elképzelni egy karácsonyt a válás után. Menjünk csak bele abba az érzésbe, hogy milyen egyedül fát venni, ajándékokat csomagolni, a szülőtársunk nélkül a gyerekekkel a karácsonyfa alatt állni! Milyen nélküle enni a karácsonyi vacsorát, és aztán egyedül bújni ágyba. Milyen reggel egyedül ébredni, és magányosan válaszolni a gyerekek Jézuskával kapcsolatos kérdéseire, vagy egyedül ápolni őket, ha betegek. Milyen egy félig berendezett albérletben ünnepelni, fele akkora pénzből, mint tavaly. Milyen ilyenkor rokonokat fogadni? Ki az, akivel két felnőtt szót válthatunk felnőtt dolgainkról? Van-e olyasvalaki, aki mellettünk áll, és kiknek kell a rosszalló tekintetével szembenéznünk. Vajon a szüleink hogyan fogadják majd a válást? Mit érzünk majd, ha ellenzik? Ki tudunk állni magunkért?
Nézzük csak meg, hogy vajon mit fogunk csinálni a következő hétvégén, amikor a volt házastársunknál lesznek épp a gyerekek és semmilyen feladatot nem adnak? Lesz-e egyáltalán valaki, akit felhívhatunk? Épp azon a napon, amit mindenki a családjának szán?
Megkönnyebbülés lesz ez vagy épphogy átok?
Az a jó, ha nem döntesz hirtelen, ha érlelgeted magadban a válaszokat, és ha kétségeid vannak, akkor inkább nem lépsz. Az érzéseink ugyanis elég különösek, nem mindig tudjuk őket pontosan dekódolni. Azt mondjuk, hogy a gyerekek miatt nem akarunk szakítani karácsony előtt, rájuk vagyunk tekintettel, de valójában mi viselnénk nehezen, ha minden felborulna. Vagy más ürügyeket találunk, például hogy a szüleink miatt nem válunk, akik „belehalnának” a tudatba, vagy a pénz, a ház miatt, amit együtt építettünk…
A kétség, bármire is fogjuk, valójában azt jelzi, valami még ott van abból a kötelékből, ami kialakult közöttünk, és sokkal nehezebben vágható el, mint képzeljük.
