Végességünk tudatában

Nagyon különös érzés, amikor belenézek a tükörbe, és nem az a nő néz vissza rám, aki bennem él. Aki visszapillant, annak az arca összetörtebb, vájatok vannak benne a száj körül, sötétlő karikák a szem környékén, és egyre mélyülő ráncok a homlokon. Az idő lassan lépeget előre, pusztítását  észre sem venni, csak a fényképek tükrözik egyre pontosabban, és egyre kíméletlenebbül. És néha egy-egy pillanatban az arc, aki rám köszön a tükörből.

Nehéz megmondani, ki az, aki visszanéz. Vajon ugyanaz-e, aki húsz évvel ezelőtt volt, vagy egy másik? Vajon ugyanaz-e, aki megszületett, több, mint ötven évvel ezelőtt? És vajon holnap ugyanaz lesz-e, aki ma? Vajon az, aki egyszer a földben fekszik majd, ugyanaz lesz-e, mint aki most vagyok? Mi marad? A lényege mi volt?

Furcsa köröket rajzolunk, ahogy átfutunk az időn, és miközben halad előre szép lassan és mi óvatlanul követjük, nem tudjuk, hová megyünk. Csak elkap egyszer-egyszer egy homályos sejtelem, hogy épp most lépünk át valahová, egy másik korszakba, átugrunk valahová, ugyanoda, ahová már az őseink is, és ezért a sorsunk is ugyanaz lesz, és számunkra sem lesz menekvés! Nincs kijelölt határvonal, hogy na, idáig tartott ez, és most más jön, de ez a szürke zóna, amikor az idő vákumszerűen beszippant, de még ott lebegünk két idősík határán, pontosan érzékelhető. Mint a születés, olyan. Nehéz.

És újra és újra át kell menni rajta. Nem elég egyszer, csak világra jönni, és kikerülni a fénybe, hanem meg kell tenni még sokszor. Átélve az oxigénhiányt, a nyomást, a fájdalmat, átélve a félelmet az ismeretlentől, a szorongató változást, és azt, hogy közeledünk minden egyes lépésünkkel a vég felé. Már a születésben is ott van ennek az árnya, és kísért minket mindörökké.

És amikor valaki megszületik, először éli át a változás összes terhét, akkor a családja minden egyes tagjának meg kell születnie újra. A magzatból újszülött lesz, földön élő, megfogható, törékeny palánta, a fiatal nőből anya, az anya anyjából nagymama, az apjából nagypapa, és a nagypapából, nagymamából dédik, akik már csak messziről integetnek az idő sodrában a most érkezőnek. Épphogy köszönnek neki, ha egyáltalán találkozhatnak.

Az újszülött felsír, így köszön a világnak, és így adja tudtunkra, hogy örökre elvesztett valamit, hogy a paradicsom, ami bent volt, ahol soha nem volt egyedül, és nem volt éhezés, és mindig ott lüktetett benn, közel, lágy ritmusában a szív, nincs többé. És jó, hogyha ez a kisbaba az anyja ölelő karjai közé kerül, ha nem választják el tőle, ahogy a kórházban mindig jó indok van erre. Mert ez lesz akkor az egyetlen vigasz, az elveszett tökéletességért.

Az újszülött sír, és sír az anya, Ő is átmegy most valamin, az idő kíméletlen sodrásán, otthagyja lányságát, a választás, a szabadság éveit, amikor önmagának lehetett a legfontosabb. A baba megnyugszik, a kar átölel, a szív ismét ott dobog közel, és a lányt megrendülve ismeri fel önnön nagyságát, és mérhetetlen felelősségét, hogy van itt valaki, akinek az öröme, jólléte, boldogsága, sőt az élete múlik rajta. Az apa, aki épp most lett azzá, megrészegülve figyeli őket, és kábult lesz a feladattól, ami mostantól nehezedik rá, jön a nyomás, a félelem, a változás sokkja, hogy ugyanoda kell hazamenni, mindörökké. Még int egyet egykori szabad önmagának, aki még arra ment, amerre akart, akinek még nem kellett hazarohannia munka után. Aki elkölthette a pénzét motorra és sörre, és nem kellett hitelt fizetnie hó elején.

A nagymama, aki az előbb még anya volt, és épp most engedte a világba a gyermekét, és nem is oly rég lélegzett fel a saját szülése után, megint itt áll, egy másik kapuban, ami a nagyszülőség felé viszi őt, nézi a gyermekét, aki most az unokáját tartja a karjaiban, és egy sok évvel ezelőtti emlék úszik be  a gondolatai közé, amikor ő tartotta így az első gyermekét. Nézi a lányát, és mintha kívülről látná önmagát, vagy még inkább úgy, mint mikor tükrök állnak szemben egymással, és a végtelen tükröződés egyre kisebb képeiben mintha egyszerre lenne jelen a múlt ezer síkja, és így nézné a lányát, önmagát, a nagymamáját, a dédanyját, és ükanyját és végig mindenkit az idő végtelennek tűnő rendjében.

Nem akarja elhinni, hogy ez megtörténhet vele, hogy az idő megint ugrott egyet előre, ahogy az apa sem, akiből épp most lesz nagypapa, és férfikora legszebb éveitől búcsúzik, sötét hajától és feszes izmaitól. Búcsúzik a vadászattól, a versenytől, és a választás ezer színétől, mert az út kijelölte önmagát, és vissza lehet térni ugyan bármikor a kezdőpontra, mint a startra a társasjátékok tábláján, de már jó nagy árat kell fizetni érte.

És az idő lök tovább. A nagyszülők dédszülők lesznek, és ők már nem a vadászattól, a versenytől, a feszes izmoktól és a szépségtől búcsúznak, hanem magától az élettől. Egymástól. Búcsúznak a reggeli kávé illatától, a futás élményétől, a hajnali harmattól, a tavaszi orgonától, az emlékeik között élnek, és szerencsések, ha ezek között az emlékek között több a jó. Több, ami vigaszt ad, és nem elkeserít.

A dédi int egyet ilyenkor minden most születőnek, a csecsemőnek, a szülőnek, a nagyszülőnek, int, hogy ez így van jól, még számtalan kaland vár rátok, csak menjetek! Elértétek, amit elérhettetek, áthatolhattatok az időn, megtettétek, amit kell, és nincs ennél nagyobb. Int, hogy jönnek a következők, az élet győzött a halál felett. A saját végességed tudata inkább csak a jel, hogy a jót kell gyűjteni, nem a rosszat. Hogy csakis a jó életen érdemes dolgozni. A boldogtalanságon sosem.

2 hozzászólás “Végességünk tudatában” bejegyzéshez

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.