Annak idején, amikor elkezdtem család- és párterápiát tanulni, szinte szerelmes voltam a módszerbe, mert választ adott egy sor megoldhatatlannak tűnő helyzetre. Megmutatta, hogy az egyén nem önmagában áll a világban, hanem ezer szállal kapcsolódik hozzá, és sokkal kevésbé vagyunk „önállóak”, mint ahogy azt hisszük, sokkal inkább függünk jó és rossz értelemben egyaránt a környezetünktől, a körülöttünk élőktől.

Hogy ezzel jó-e szembesülni vagy sem, az egy másik kérdés. Most inkább arról szeretnék szólni, hogyan látom a párokkal és családokkal végzett több éves munka hatására a terápia lehetőségeit.

Ez nem azt jelenti, hogy megváltozott volna a szemléletem, továbbra is azt gondolom, hogy az emberi viselkedést nagymértékben meghatározza a környezete, a körülötte élők viselkedése, és ez a hatás kiterjed a személyiségünkre, valamint az aktuális a pillanatnyi reakcióinkra is. Ilyenkor kialakulhat egy olyan ciklus a hatások és kölcsönhatások rendszerében, amelynek lesz egy sajátos mintázata vagy forgatókönyve. Hogy jobban érthető legyen, miről is beszélek, ilyen klasszikus mintázatként emlegetik  például a családterápiás irodalomban, amikor az anya azt látja, hogy a gyerek rosszalkodik, és megkéri az apát, hogy lépjen közbe. Amikor az apa ezt megteszi, akkor az anya kritizálni kezdi, hogy miért így és így reagált, mire az apa visszaszól és végül összevesznek.

Az ilyen és ehhez hasonló mintázatok azonban, ahogy a fenti példában is látható, egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben építő jellegűek, sőt inkább konfliktushoz vezetnek. Ráadásul nagyon sokszor rögzülnek is és ezáltal valódi romboló, destruktív, mintázatokká válnak, amelyek aztán folyamatos krízisállapothoz, békétlenséghez, konfliktusokhoz vezethetnek. A forgatókönyv számtalanszor megismétlődik, beakad a lemez, gyakran minden szereplő érzi, hogy ez már nagyon rossz, mégsem tud rajta változtatni. Olyan lesz ez a forgatókönyv, mint egy fal.  Elkezdi elválasztani a szereplőket, kínzóvá válik és mégsem sikerül kaput nyitni rajta.

A kígyó és a farka

Ebben az állapotban fordulnak a családok és a párok szakemberhez, és nyilván a vágyuk az, hogy egycsapásra szűnjön meg ez az őket kínzó állapot.  A gondot az jelenti, hogy a destruktív mintázat is valami olyasmi, amivel a család egyensúlyban tartja önmagát, amit már megszokott, amiben mindenki tudja a helyét. Sőt ez a minta kielégíthet rejtett igényeket is, amiről valamiért nem vagyunk képesek beszélni. A fenti példánál maradva, az anya rejtett igénye lehet az, hogy kapcsolódni szeretne a férjéhez, akit kívülállónak érzékel, és amikor „behívja” ebbe a vitába, akkor a kapcsolati igényét szeretné kielégíteni. Erről azonban nem lehet beszélni, egy idő után már csak azért sem, mert a folyamatos konfliktusok között a viszonyuk elmérgesedik, és már ő maga sem fér hozzá a saját vágyához, hiszen „utálni” fogja a férjét, mert mindig veszekednek. A kígyó ekkor a farkába harap.

A párterápia megmutatja a mintát

Amikor kibomlik a sok-sok különbözőnek tűnő történet közül a mintázat, hogy a párkapcsolati működésnek van egy meghatározható forgatókönyve, akkor a párnak lehetősége van arra, hogy másképp nézzen rá a saját magára. Egész pontosan arra nyílik lehetőségük, hogy kilépjenek az egymást hibáztató attitűdből és meglássák, hogyan „csinálják” ketten együtt a konfliktusaikat. Ebben a helyzetben azonban be kellene látni, hogy nem az egyikük a hibás, míg a másikuk az áldozat, hanem a konfliktusaik mintázata közös „alkotás”. Ez pedig feltételez egyfajta önreflexiót és felelősségvállalási képességet mindkét féltől, ugyanakkor merészséget (hogy ki merek lépni egy ismeretlen területre) és önbizalmat is (hogy meg fogok tudni az újdonsággal küzdeni). Ilyenkor magának a terapeutának is nagy szerepe van abban, hogy olyan támogató légkört tud-e biztosítani, amiben ez a bátorság feléledhet. De előfordulhat az is, hogy bármennyire is támogató a légkör, egy mély önértékelési problémába nem engedi az önreflexiót, amin végső soron csak egyéni terápia keretében lesz lehetséges túllépni.

A párterápia feltárja a rejtett mozgatórugókat

A konfliktusok forgatókönyvének megismerése azonban csak a kezdet, mert ezután el lehet jutni oda, hogy valójában milyen valódi szükségletek és vágyak nyomán bontakoznak ki ezek a konfliktusok. A szükségletek és a vágyak feltárásánál mindig az derül ki, hogy mindannyian valójában kapcsolódásra, szeretetre, elfogadásra, elismerésre vágyunk, és amikor ezeket nem kapjuk meg, ennek a frusztrációja vagy dühe visz el a vitákig. Ezeket a legmélyebb érzéseinket azonban korántsem egyszerű feltárni és aztán másoknak is megmutatni. Könnyen lehet, hogy félünk attól, hogy mit tesz velünk a másik ebben a védtelen, kitárulkozó állapotban. Vajon jól reagál majd ránk? Ha igen, akkor nyertünk. De mi van, ha nem és nemhogy segítene, még belénk is rúg? Ezek a kérdések elbizonytalaníthatnak, ahogy az sem feltétlenül magától értetődő, hogy mi magunk képesek vagyunk eljutni ezekhez a mély érzéseinkhez, megfogalmazni és kitenni az asztalra. Lehet, hogy soha nem csináltunk ilyet korábban, mert a családunkban ez nem volt szokás, és ezért mindez rémisztőnek tűnik. Vagy azért nem sikerülhet, mert olyan eredeti családi mintáink vannak, amelyekben soha nem tűnhettünk gyengének. A párterápiás folyamatban néha az hozhat áttörést, ha megtapasztaljuk, hogy ez az önfeltárás az intimitás erősödéséhez vezet, és ilyenkor hirtelen nagyot léphetünk előre. De előfordulhat, hogy ezt egyáltalán nem merjük megengedni magunknak és ekkor ismét csak az egyéni terápián keresztül vezethet el az út a megoldásig.

A párterápia szembesít a saját családból hozott mintázatokkal

Amikor egy-egy párkapcsolati mintázatra fény derül, akkor nagyon sokszor társulhat ehhez valamilyen rossz érzés, csalódottság, düh, magárahagyatottság-érzés, és ekkor indulunk el a múltba azzal a kérdéssel, hogy honnan ismerős ez az érzés. Az esetek nagy részében kiderül, hogy az itt és most, a párkapcsolatban megélt érzés rímel egy sokkal korábbi érzésre, amit egy sokkal korábban átélt élményben tapasztaltunk meg, ami aztán rávilágít egy családi mintázatra is. A jelenben és a múltban átélt érzések azonban összefonódnak, olyannyira, hogy nehéz őket szétszálazni. A párterápiás folyamatban erre is kísérletet teszünk. Vagyis megpróbáljuk közösen megérteni, hogy a gyerekkorban átélt családi mintákat, hogyan ismétli meg a pár a jelenben. De ahhoz korántsem egyszerű eljutni, hogy a mostani érzéseik egy része nem a jelen kapcsolati konfliktusból származik, sokkal régebbről eredeztethető. Az anyánknak szóló és ugyanakkor el nem ismert dühünk például rávetülhet a feleségünkre, vagy a barátnőnkre. Az apánknak szóló vádjainkat pedig rászórhatjuk nőként a férfiakra. Vagyis nagyon nem mindegy, hogy hol tartunk az önismereti folyamatban, mennyire ismerjük a saját családunkat. A belátás a párterápiás folyamatban is megtörténhet szép lassan, de egyáltalán nincs rá garancia.

A párterápia szembesít azzal, mit hozott a másik

Az üléseken nem csak a saját mintázataikra láthatnak a pár tagjai rá, hanem a partnerükére is, és ilyenkor megszülethet az a fajta megértés is, amiben az empátia megérkezik. Ha ugyanis azt látjuk, hogy milyen hiányokkal, nehézségekkel küzdött meg a társunk, akkor ez kiválthatja azt, hogy támogatóan állunk mellé. Értelmet nyer, hogy miért „veszekszik”, és ez megváltoztathatja az attitűdünket. Ilyenkor a párterápiás folyamat „nyerésre áll”, mert sikerül kilépni a korábbi destruktív mintázataiból. De ha a pár tagjai „nem hallják egymást”, mert mondjuk egy trauma vagy valamilyen mély fájdalom miatt az egyikük csak saját magára tud koncentrálni, és ebben az esetben megint csak az egyéni terápia vezethet el a megoldásig.  

A párterápia új egyensúlyt kínál

A folyamat minden egyes lépése azért van teli nehézségekkel, mert megbontja a korábbi egyensúlyt. Kilépni a megszokott, régi felállásból egyáltalán nem egyszerű, bizonytalanságérzést hozhat. De a legmélyebb felismeréseink is ilyenkor születhetnek meg, akkor, amikor már nem ragaszkodunk valamihez, amit megszoktunk, hanem hagyjuk, hogy új utakhoz kerüljünk közel.

A párterápia valós segítséget ad ahhoz, hogy rendezzük a kapcsolati problémáinkat. A konfliktus természetes része az életünknek, nem az a baj, ha ezek megjelennek, hanem az, ha nem tudjuk megoldani őket méghozzá megnyugtató módon. A párterápia kiváló lehetőséget ad arra, hogy megértsük, hogyan működünk a kapcsolatainkban, hogyan tudunk úgy jelen benni benne, hogy megtapasztaljuk, önmagunk feladása nélkül is lehetséges egymáshoz biztonságosan kapcsolódni. A párterápia valójában abban segít, hogy ne csak együtt éljünk mint két szobatárs, hanem a párkapcsolat ténylegesen a boldogság forrása legyen.

Az első párterápiás ülés

Az első párterápiás ülésen megismerkedünk egymással, a pár mindkét tagját arra kérem, hogy mondja el, ő hogyan látja a kapcsolat jelenlegi állapotát. Egészen pontosan azt, mikor, hogyan kezdődtek a nehézségek, ez mit jelent az ő számára. Ezek után megpróbálunk egy olyan célt megfogalmazni, amely a pár mindkét tagjának elfogadható, ami nem is olyan egyszerű, mert hamar kiderül, hogy ugyanaz a helyzet kétféle nézőpontból egész másképp látszik. Valójában az első ülés döntő abból a szempontból, hogy kiderül, ki mennyire tud elköteleződni a folyamatban, mennyire akar részt venni ebben a továbbiakban, lesz-e következő találkozás vagy sem.

Meddig tart egy párterápia?

A párterápia jó esetben addig tart, amíg a közösen választott célt el nem érjük. Ez páronként nagyon különféle időtartamot jelölhet. Személyes tapasztalataim szerint legalább egy év kell ahhoz, hogy olyan változás következzen be a kapcsolatban, amely maradandó eredményeket hoz. Egyes kutatások szerint a párok átlagosan hat évig görgetik maguk előtt a problémákat, amíg szakember segítségét kérik. Ez azt jelenti, hogy hosszú-hosszú ideig várjuk, hogy majd a gondok megoldódnak maguktól. A párterápiás segítségkérés valójában annak a felismerése is, hogy ez nem lehetséges, felelősek vagyunk a saját és a közös életünk alakulásáért, mert a gondok nem oldódnak meg maguktól. Segítséget kérni ezért annak a jele, hogy a személyiségünk egészséges, és törekszünk a megoldásra!

A párterapeuta nem ítélkezik!

A pár- és családterápia rendszerszemléletű. Ez azt jelenti, hogy nem ok okozati összefüggéseket keres, hanem a folyamatot vizsgálja. Nem diagnosztizál, és nem keresi a „hibást”, mert ebben a szemléletben minden kis történet egy nagyobb történetnek a része. Ez azt jelenti, hogy ha ismerjük a kis történetet, attól még nem ismerjük ennek a hátterét, nem tudjuk, mi történt előtte, és azelőtt. A kölcsönhatásokra figyelünk, és ennek a visszatérő motívumaira, arra a forgatókönyvre, amelyet a pár tudattalanul követ. Ez azt jelenti, hogy bármi is történt a párkapcsolatban, párterapeutaként soha nem fogok ítéletet hirdetni. Ez a jogászok dolga. A párterápiás üléseken az a közös nagy feladatunk, hogy megértsük ezeket a mélyebb összefüggéseket, meglássuk a valódi másikat.

Hogyan dolgozunk a párterápiás üléseken?

Nagyon sokféle eszközt vetünk be a párterápiás üléseken, az egyszerű kérdésektől kezdve a pszichodramatikus játékokig. Mindegyiknek egy célja van, hogy kimozduljunk a hagyományos nézőpontunkból, és kicsit másképp lássunk rá ugyanarra. A legtöbb esetben a változás abból származik, hogy ezeken az alkalmakon mélyebben megértjük a saját magunk, és a másik mozgatórugóit. Néha kövekből rakjuk ki ehhez a családunkat, rajzolunk, vagy régi fényképeket nézegetünk, egy kicsit kimozdulva ezzel a komfortzónánkból! De ez a belső munka feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a dolgok úgy rendeződjenek át, hogy az a jövőt és a boldogságot szolgálja.

Mennyire hatékony a párterápia?

A párterápia hatékonyságát az EFT, azaz az Érzelemfókuszú Terápia kapcsán mutatták ki több szigorúan ellenőrzött tudományos vizsgálattal. A terápia hatásosságát a kommunikáció javulásával és a kapcsolati elégedettséggel mérték.

Egy 1999-es kutatás szerint az EFT hatására a párok 90 százalékánál indultak el pozitív folyamatok. Az utánkövetéses vizsgálatok azt mutatták, hogy a javulás nem fejeződött be a terápia befejezésével, hanem tovább folytatódott. A pároknak a 70-73 százaléka jutott túl a nehézségein.

A pozitív hatások a következő területeken voltak kimutathatóak: a depresszió csökkenése, az intimitás-érzés, a bizalom növekedése, a szexuális vágy és elégedettség növekedése.

Mikor forduljon párterapeutához?

-A kapcsolat kezdetén, ha az elköteleződés nem történt meg teljesen egymás iránt

-Ismétlődően előfordulnak olyan konfliktusok, amelyeket nem tűnnek megoldhatónak

-Szexuális problémák megjelenésekor

-Drog, alkohol, vagy számítógép-függőség, munkafüggőség megjelenése esetén

-Ha a kapcsolati egyensúly felborult, vagyis az egyik fél jóval többet ad bele a kapcsolatba, mint a másik

-Valakiben felmerült már a válás gondolata

-A harmadik felbukkanása esetén

-A bizalom elvesztésekor

-Anyós- és apósproblémák jelentkezésekor

-Valamelyik fél súlyos betegsége esetén

-Vagy ha egyszerűen csak boldogtalannak érzi magát

Anyák napja alkalmából szeretném provokálni a kedves olvasóimat egy tételmondattal, azzal, hogy nem az anyaság a legfontosabb! És most egyáltalán nem a család és a munka kettősségét szeretném szembe állítani egymással, egyáltalán nem arról szeretnék beszélni, hogy a karrier, a munka hogyan áll szemben az anyasággal. Másra szeretnék rávilágítani. Méghozzá arra, hogy mi a viszonya a párkapcsolatnak az anyasághoz, melyik az előrébbvaló, melyik a fontosabb. Miért van az, hogy az anyaság mitikus magasságokba került, míg a párkapcsolat nem kapta meg ugyanezt a tiszteletet.

Ha az emberpárra gondolunk a férfi és a nő kettősségére, akkor rögtön megjelenik előttünk Ádám és Éva, és a paradicsom után a bűnbeesés képe rajzolódik ki, Éva a kígyóval,  az almával, a tudás fájával. Az emberpár ebben a képben egyáltalán nem szent, mint szűz Mária, hanem bűnbe esik a kígyó sugallatára, vagyis rájuk vetül valami, ami nem tiszta, és nem is értékes. Nehéz megmondani, hogy ez az ősi kép, a zsidó-keresztény kultúrában felnövekvő emberekre mennyire van hatással még ma is, de az biztos, hogy nagyon sok nő tartja az anyaságot a legfontosabb értéknek az életében. Ha választania kell egy hétköznapi helyzetben a gyerek és a párkapcsolat érdeke közül, akkor a gyerek érdekeit választja, és nem azt, ami a párkapcsolatot  szolgálná. A saját női érdekeiről pedig egyenesen azt gondolja, azt érzi, hogy azoknak engedni, önzés volna.

Számtalan példát lehetne felsorolni arra, hogyan kerül a párkapcsolat a sublótba, hogyan kerül a gyerek mindenek feletti magasságokba, amire folyamatosan és mindig tekintettel kell lenni, miközben a párkapcsolat az csak úgy van, mert az egyébként is eldöcög majd valahogyan!

Hát nem döcög el! Ez a rossz hírem.

Sok pár akkor ébred rá, hogy mennyi mindent nem tettek meg egymásért, amikor már ott ülnek velem szemben a kanapén. Akkor persze, felmerül, hogy mi lesz így a gyerekekkel, hogyan fogják túlélni, ha ők elválnak, vagy azt, hogy örökös békétlenségben milyen lehet felnőni, és ekkor “hirtelen” kiderül, hogy semmi nincs, gyerek sincs, ha nincs párkapcsolat. Mert a gyereket nem az anyának kell egyedül megtartania, hanem a párkapcsolatnak, jó esetben. (Ez bizonyos hátárok között még az elvált párokra is igaz. Mert a gyerek nem csak az anyáé, sem a hozzá kapcsolódó jog, sem a felelősség. ) A párkapcsolat közben sokféle lehet, és nem az minősíti, hogy kik vesznek benne részt, ők milyen neműek vagy elváltak-e már egyszer vagy sem, hanem az, hogy mekkora biztonságot tudnak nyújtani.

Biztonságot pedig csak egy jól működő párkapcsolat tud nyújtani a gyerek és minden résztvevő számára. Amiben az anya nem szent, és nem is mártír, hanem olyan ember, amiben megélheti az emberi és női mivoltát, amiben kiteljesedhet, és aminek egy része az anyaság, természetesen, de nem mindenek felett álló része. Hanem az alrésze. Ezt kellene átrendezni a fejünkben, méghozzá nagyon sürgősen!

Könnyű eltévedni

Nagyon könnyű elveszteni a párkapcsolati fókuszt abban a pillanatban, amikor megszületik az első gyermek. Ennek van egy nagyon határozott társadalmilag szuperált oka is, ami egy külső ok, nem feltétlenül belőlünk származik, hanem abból, amit magunk körül érzékelünk. Arra utalok, hogy van egy nagyon komoly értéke az anyaságnak. Olyan szólás-mondások is hitelesítik ezt, mint például az, hogy „A gyerek a legfontosabb!” De nagy megértéssel és tisztelettel hallgatjuk azokat az anyai mondatokat is, hogy „a gyerek mellett nincs időm semmire”, vagy hogy „a férjemmel nem voltunk kettesben a gyerek születése óta”, vagy azt, hogy „csak a gyereknek veszek ruhákat, magamnak nem”. Ezeket kiegészítik aztán az olyan racionálisnak tűnő mondatok, hogy „nincs kire hagyni a gyereket”, amit középosztálybeli, nem mélyszegénységben élő anyák is mondogatnak vagy az, hogy „míg gyesen voltam a bevásárlás volt az egyedüli szórakozásom, mert nem jártunk sehová”. Anyák napján egy csokor orgonával próbálják meg később egyensúlyba hozni a gyerekeink az anyai mártíromságot, ami – megint egy rossz hír –  nem fog sikerülni. Mert a mártíromságnak nincs megfizethető ára, már csak azért sem, mert inkább káros, mint hasznos. Az anya, aki mindent feláldoz a gyerekeiért, önmagát, a nőiességét, a párkapcsolatát, rossz úton jár. Gúzsba köti a gyerekeit azzal az áldozattal, amit értük hoz. Az a gyerek, aki az anyai mártíromságért hálával tartozik, soha nem szabadulhat. Nem lesz képes olyan párkapcsolatot  sem működtetni, amiben teljes jogú társa lesz a párjának, hiszen az anyjához tartozik. Örökre.

A külső elvárások is ebbe az irányba terelhetik a működésmódunkat, de vannak belülről származó okai is annak, hogy az anyaságba bele tudunk veszni. Például az, hogy a szülés és a szoptatás a természet által „úgy van kitalálva”, hogy igen erős érzelmi kötelék jön létre. A vajúdás és a gyermek táplálása alatt termelődő hormonkoktél igazi varázsitalként funkcionál, úgy, hogy mélységes mélyen beleszeretünk a gyermekünkbe. Ennek olyan bensőségessége lehet – az anyaság összes nehézsége mellett és ellenére, amit sokan nem élnek meg semmiféle másfajta kapcsolatban, előfordulhat, hogy a párkapcsolatban sem. Ez fájdalmas gondolat, mert ugyan nemesnek érzékelhetjük, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeretjük a gyerekünket, de valójában nem az, mert ezzel óriási terhet teszünk a legkisebbekre. Hogy miért nem egészséges, ha a gyerekünket szeretjük a világon a legjobban? Mert egy gyerek soha nem szolgálhatja egy felnőtt ember boldogságát! Soha nem függhet a felnőtt boldogsága, jólléte a gyerektől, a gyerek viselkedésétől, tetteitől. Talán furcsán hangzik ez elsőre, de így van, mert a felnőtt boldogságának felnőtt-felnőtt kapcsolatokból kell származnia, akkor lesz kiegyensúlyozott. A szülést követően ugyan ez teljesen normális kapcsolódás még, de később, mondjuk a gyerek másfél éves kora után el lassan át kell kötni a párkapcsolatba. Nem maradhat így! Egy gyermek éretlen arra, hogy mindig megfelelően viselkedjen, és ha ezt várjuk tőle, mert ettől függ a jóllétünk, a boldogságunk, akkor nem teheti meg, hogy gyermeki módon viselkedjen, nem követhet el hibákat, kis felnőttnek kell lennie, ami olyan tehertétel, amiben a lelke egy része egész biztosan sérül. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy lehetek én például anyaként szomorú, mert a gyereknek mondjuk évet kell ismételnie, de a boldogságomnak nem ettől kell függenie.

A párkapcsolatnak tehát elég jónak kell lennie ahhoz, hogy ez az átkötés, ez a visszakapcsolódás sikerüljön, mert a párkapcsolatban átélt örömök felérnek az anyai örömökkel. És ezzel elérkeztünk ahhoz a gondolathoz, hogy az anyaság és a párkapcsolat értékének, egymáshoz való viszonyának  megítélésében felelőssége van a társadalomnak, felelőssége van az egyénnek, a nőknek és egyáltalán nem utolsó sorban a férfiaknak.

A párkapcsolat működtetése nagyon is közös munka, és ha ez megbillen, elkezd rosszul funkcionálni, akkor igen sok nőnek az anyaság kínál menedéket, örömöt, pillanatnyi boldogságot. Azért veszélyes út ez, mert az anyaság valóban sokáig kárpótol a párkapcsolati örömökért, de nem örökké. És legkésőbb akkor, amikor kirepülnek a gyerekek a családi fészekből, nyomasztó, soha nem érzett hiányt élhetünk át. Azok a párok, akik nem táplálták, nem építették a kapcsolatukat, „hirtelen” válságba fognak kerülni.

A férfiak felelőssége

A férfiak oldaláról is megjelenik az a fajta mentalitás, vagy nevezzük inkább megküzdési módszernek, hogy a gyerek születése után „békén hagyják” az anyákat. Más mókák után néznek inkább, ami sokféle lehet, karrier, munka, vállalkozás-építés, sport, vagy más nők, akik épp nem anyák…   Pedig nekik is lehetnek eszközeik arra, hogy visszahódítsák maguknak gyermekeik anyját, a nőt, aki anya lett. Nem csak a bókokra gondolok, amelyek jó pillanatban csodákra képesek, hanem arra, hogy aktív szerepet vállalhatnának a közös, kettesben töltött programok megszervezésében, a bébiszitter-keresésben, a háztartással kapcsolatos teendők átvállalásában, hogy egy kevésbé fáradt nő érkezzen meg este a hálószobába, akinek van ereje felvenni egy szebb hálóinget. Nagyon sok férfi abba is beletörődik, hogy a gyerek kitúrja őket a franciaágyból. Saját tapasztalatból is mondhatom, hogy amíg a kicsi aktívan szoptatott csecsemő, sokféle helyen lehet és kell aludni, ott és akkor, amikor erre mód van. De ez nem tarthat örökké, és nem is jó, ha tart. A szoptatás egyszer véget ér, a gyereket elválasztjuk lassan, fokozatosan. Nagy feladat ilyenkor újraépíteni a párkapcsolatot. De talán nem is akkora, ha úgy gondolunk erre, hogy ez az, amiből az örömünk származik, sőt úgy, hogy a mi örömünk az, ami majd a gyerekeinkre is rásugárzik.

Egyszóval köszöntsük az anyákat, azokat különösen, aki elég bölcsek ahhoz, hogy az anyaságuk mellett nők is maradtak. (És a férfiakat, akiknek gyermekeik anyja maradt a legszebb nő.)

Már akkor, amikor kamaszodnak a gyermekeink, elkezdjük érezni szülőként, hogy nincs ránk szükség. Ami  persze, nem igaz, de az biztos, hogy ennek a szükségnek a minősége egészen más lesz, mint korábban. A fiaink és a lányaink sokszor szavakkal is kifejezik ezt, hogy nem kell már, hogy elmenjünk velük, hagyjuk őket békén, ne telepedjünk rájuk, boldogulnak ők egyedül is.

Soha nem felejtem el, amikor egy késő tavaszi reggelen a legidősebb fiam búcsúzáskor felszólított, nehogy megpusziljam őt az osztálytársai előtt! Egészen hátrahőköltem, egyáltalán nem számítottam erre. Hogyhogy ne pusziljam meg? Hiszen elmegy két napra osztálykirándulásra! Mit jelent ez? Hirtelen utálni kezdett? Nemrég még rajongva nézett rám, minden szavamat leste, és egyáltalán nem bánta, ha össze-vissza puszilgatom.

Egyszóval váratlan fordulatnak tűnt. Hiába tudtam, hogy igen, kamaszodik, igen, leválik, igen ez a dolga, igen, így van jól, és az volna a gond, ha nem ezt csinálná. Mert más az, amit tudunk a fejünkkel, és más, amit hirtelen érezni kezdünk. Például elutasítottságot, hogy nem kívánatos személyek lettünk egy eddig huszonnégyórásnak, letehetetlennek tűnő feladatban. Leértékelő, lekicsínylő vagy sokszor akár bántó megjegyzéseket kapunk összes szülői tevékenységünkről, a személyiségünkről, és arról, amit a világban teszünk.

Ha alapvetően jóban vagyunk magunkkal és a szülőségünkkel, akkor ezeket soha nem vesszük igazán komolyan, mert tudjuk, hogy kamaszodni sem könnyű, sőt mondhatjuk nagyon nehéz, rengeteg próbálgatással jár, hormonfröccsel, és hangulatingadozással, ami az átélőjének legalább annyira küzdelmes, mint azoknak, akik kísérik ezt a folyamatot.

Na, de a szülőnek sem könnyű. És most erről lesz szó, erről a szülői útról. Mert miközben kamasz gyerekünk elindul a leválás útján, és aminek a végén majd ott kell állnia önálló felnőttként, a szülőknek is be kell járniuk egy utat, az elengedés útját.

Sok későbbi probléma származhat abból, ha ez a folyamat nem megy végbe  elég jól.

Ha racionálisan közelítünk, akkor egyszerűnek tűnik a feladat, hiszen csak hátrább kell lépnünk egyet.  Ha viszont érzelmi szinten nézzük, akkor ez egyértelműen veszteségnek tűnik. Hiszen valaki elmegy, aki eddig jelen volt, szervezte az életünket, feladatot adott, munkát, szerepet, és nagyon mély és szeretetteli kapcsolódást is kínált egyben. Ha éppen átéljük ezt, akkor nem azt érezzük majd, hogy a fészek üres, hanem azt, hogy a szívünkben maradt egy fájdalmas űr.

Amikor szülők leszünk, akkor elemi szinten lesz szükség ránk, a gyerekeknek az életben maradása függ attól, hogy felvesszük-e magunkra ezt a felelősséget.  Anyaként a szoptatás, a táplálás feladatában nagyon mélyen átéljük, hogy valakinek, egy másik embernek a fejlődése, a fejlesztése a dolgunk. És miközben ez egy nagyon nehéz vállalás, és rendkívül sok áldozattal jár, megtisztelő és nemes is egyben, olyan értelemmel ruházza fel a mi életünket, ahogy talán semmi más. Apai oldalról is hasonló a helyzet, hiszen a család „táplálása” éltetése, legalább ennyire megtartó és felemelő feladat, miközben felelősség is, aminek számtalan nehézsége lehet.

Abban a pillanatban, amikor egy kisbaba a világra jön, létrejön a szülő-gyerek hierarchikus, alá-fölérendelt viszony. Ebben a szülő a döntéshozó, és ő az is, aki a felelősséget viseli a döntéseiért, a gyerek pedig az, aki élvezi vagy épp elszenvedi a szülői választásokat. Ez nem jelenti ugyanakkor, hogy a szülőnek nem volna dolga, hogy megértse és figyelembe vegye a gyermeki szempontokat! (sőt)  De azt igen, hogy a végső a döntéseket neki kell hoznia, és neki kell alakítania az élethelyzeteket is, amibe a gyerek kerül, vagyis neki kell fönt lennie. Elég nagy probléma származik abból, ha ez a helyzet megfordul, és valamiért a gyerek kerül fölérendelt szerepbe, ő az, aki “irányítja”, meghatározza a család életét. (Evészavaros gyerekeknél például előfordul, hogy az evésproblémákkal a gyerek gyakorlatilag “átveszi a hatalmat” a család felett, és a szülők életét is az határozza meg, hogy a gyerek mit hajlandó enni, hol és mikor. Odáig fajulhat a helyzet, hogy ennek alárendelődve választanak munkahelyet, mennek el nyaralni, vagy épp nem mennek sehová. )

A nagy csel az, hogy ennek a hierarchikus viszonynak fokozatosan enyhülnie kell, különösen a kamaszkor idején. Bár még hosszan meg kell maradnia a szülői kontrollnak, mégis egyre több döntési jogot kell átadni a „gyereknek”, és mire felnő, és kilép a közös életünk teréből, minden joggal felruházottnak kell lennie ahhoz, hogy elindíthassa a saját életét. A szülő-gyerek hierarchikus viszonyának pedig partneri, felnőtt-felnőtt viszonnyá kell alakulnia, amiben persze mindig marad egy csöppnyi hierarchikusság, de ez már inkább csak a tapasztalatnak, és a megtett útnak kell, hogy szóljon. Nincs benne gyermeki megfelelinvágyás, a “gyerek” már nem a szülőnek akar tetszeni, nem az ő kedvéért  dolgozik, és teszi azt, amit tesz, és nem tőle várja a szeretetet sem. Ahogy a szülő sem várja ezt a gyermekétől. Vagyis sem az anya, sem az apa nem innen, nem a gyerekétől akar szeretetet kapni, nem ebből táplálkozik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szeretet eltűnik ebből a viszonyból, hanem azt, hogy nem ez lesz a fő forrása, a hangsúlyok eltolódnak.

És itt jutunk el ahhoz, hogyan vezethet a kiürülő fészek párkapcsolati problémákhoz. Miért robbanhat fel egy kapcsolat ilyenkor sok-sok év házasság után. Miért érezhetik azt sokan, hogy most jött el a vége!

Ilyenkor ugyanis az az űr, amit a gyerek hagy, elviselhetetlenné válhat, ha a párkapcsolat romokban van, ha már régen nem alkalmas arra, hogy a szeretet iránti vágyunkat abban megéljük. Lehet, hogy ezt a képességét már régen elhagytuk valahol, csak korábban nem vettük észre, mert a gyerek, a  gyerekek betöltötték az űrt. Feladatot adtak, célt, úgy beosztották az időnket, hogy gondolkodni sem volt időnk, és persze lógtak, csüngtek a nyakunkon, szerettek minket, amennyire csak hagytuk!

Csakhogy ahhoz, hogy felnőtté váljanak, el kell tudni engedni őket, hogy elindulhassanak a saját útjukon, és ebben úgy segíthetjük őket leginkább, ha mi jól vagyunk, ha mi magunkkal is rendben vagyunk, van célunk, és van kedvünk is ahhoz, hogy megvalósítsuk a céljainkat. Például felfedezzük a lehetőségeinket, az újra kitáruló világot, és nem a gyerekeinktől várjuk, hogy boldoggá tegyenek bennünket!

Ez nem fog könnyen sikerülni, hiszen ez is egy olyan folyamat, ami nem zajlik le egyik pillanatról a másikra, és még akkor is nehéz, ha a párkapcsolatunk elég jó állapotban van. Ez azért lehet így, mert gyakorlatilag át kell programozni magunkat. Ez már a személyiségünk nem is tudom hányadik verziója lesz 3.0, vagy 4.0, sokadik javított kiadás. Szóval kikapcs, és újraindítás! És a kikapcs alatt persze, lehet sírni, hogy igen, véget ért valami, elmúlt egy korszak, nincsenek gyerekeink, se kicsik, se nagyok, és mi magunk is az életünknek egy következő szakaszába léptünk. Ezt nem elég tudni, át is kell érezni a fájdalmát, ez szükséges ahhoz, hogy az elmúlt korszakot le tudjuk zárni, el tudjuk temetni, mert csak így fut majd jól a következő verzió.

Igazi krízis akkor alakul ki, ha a párkapcsolatunkban már nagyobb törések vannak. Amikor kirepülnek a gyerekeink, akkor ez nagyon nyilvánvalóvá válik. A gyerekeink ugyanis gyakran megteszik nekünk azt a “szívességet”, hogy amíg vannak, elterelik a figyelmünket a megoldandó párkapcsolati problémákról. Aztán ők szépen kiszállnak a buliból (jó esetben) és maradunk mi, valamint az a nagy problémacsomag, amit a hosszú évek alatt összegyűjtögettünk. De ezek most szépen kibomlanak, és láthatóvá válnak. Többnyire megpróbálunk ugyanis ahhoz fordulni, aki ott maradt velünk, a társunkhoz. Próbálunk kezdeni valamit az életünkkel, a felszabaduló időnkkel, és felmerül, hogy elmehetnénk kirándulni, vagy hétvégére egy wellness programra, esetleg esténként játszhatnánk vagy beszélgethetnénk. Amikor a másik ezt értetlenül fogadja, vagy el is utasítja, mert nem akar utazni, és beszélgetni sem, akkor ez mély ütés lesz, amivel muszáj szembesülni. És miközben mi emiatt nyalogatjuk a sebeinket, a másik nem is érti, hogy miért kérünk olyasmit, amit eddig soha, miért várjuk azt, amit eddig nem! A gyerek felnőtt, kirepült, nincs pánik, ez az élet rendje, megyünk tovább!

Ebben a meg nem értésben azonban minden megkérdőjeleződhet, leginkább az, hogy miért is tartozunk akkor még össze, mi volt az, ami miatt eredendően összekapcsolódtunk, egyáltalán jó-e, hogy összekapcsolódtunk, mit rontottunk el, hogyan történt ez, bele kell-e nyugodni ebbe a kölcsönös meg nem értésbe, vagy lehet még javítani rajta, tudunk-e változni együtt, vagy már valójában vége.

Visszafelé is megkérdőjeleződnek dolgok, hogy ha most ennyire nem értjük egymást, akkor miben éltünk korábban?

Összességében mind-mind nagyon nehéz kérdés, amivel annál nehezebb szembesülni, minél régebben nem foglalkoztunk velük. Az üres fészek szindróma ilyenkor sokkszerű élmény. Nem önmagában a gyerekek kirepülése miatt, hanem a másodlagos hatása okán, amit a párkapcsolatra gyakorol.

Kivülállóak szempontjából boldognak tűnő házasságok robbanhatnak szét ilyenkor, a családtagok és az ismerősök nagy megrökönyödésére, sőt a saját magunk meglepetésére is, hiszen eddig, könnyen lehetséges, észre sem vettük, milyen kapcsolatban élünk. Mint egy kitörő vulkán, úgy dobhat felszínre rég eltemetett sérelmeket ez a helyzet, korábbi megoldatlanságokat, meg nem értettségeket, és fájdalmakat.

Vezethet ez a folyamat az elszakadáshoz is, ahhoz a felismeréshez, hogy nem szeretnénk tovább így folytatni. De lehetőségként is tekinthetünk rá, úgy, hogy a múltbeli sérelmek, fájdalmak megértése és feldolgozása után esélyünk van arra, hogy újraépítsük a kapcsolatunkat. Nem csak eltávolodást hozhat , hanem az ellenkezőjét is, igazi intimitást, amiben újra kötődhetünk egymáshoz, és felfedezhetjük, mennyire fontos a másik közelsége.

Valami alapvető szakad szét, amikor két ember közé beférkőzik egy harmadik. Olyan fájdalmat okoz, ami a férfiakat is zokogásra kényszeríti, kétségbeesésre, az élet kilátástalanságának átélésére. A gyomorba kést szúr, kínoz, nem enged enni, gondolkodni, élni. Megfog egészen, és nem lehet szabadulni, míg valahol nem kapunk feloldást.

A megcsalás következménye

A csalás mindent felforgat. Kifordít önmagadból, és felforgatja, átrendezi a kapcsolatot, a családot. Fájdalmas folyamat veszi kezdetét. Úgy, hogy közben kevéssé érthető, hogy miért is történik mindez, mert az agyunkban az érzelmek elöntenek mindent, és nem hagynak teret a gondolatoknak. Akár megcsalt vagy, akár megcsaló.

A helyzet nehéz, nagyon-nagyon az! Ezt leszögezhetjük.

Az életünk folyamában állhatunk mindkét oldalon, lehetünk megcsaltak és megcsalók, ez változhat, átkerülhetünk egyik szerepből a másikba. Mert ezek a szerepek nem öröklöttek vagy sorsszerűek, nagyrészt abból a helyzetből következnek, amelyben épp vagyunk, vagy pontosabban, amelyeket magunk is létrehoztunk. De bármelyik oldalra kerültünk is ezúttal, a helyzet azt üzeni, hogy muszáj foglalkozni a kapcsolattal, önmagaddal, azzal, hogyan élsz, és hogyan szeretnél élni! Végső kérdésekhez juttat el, hogy mi fontos neked az életben, és ahhoz, hogy most hol tartasz ebben.

Megcsalás és szembenézés

Muszáj megnézned, milyen volt az a kapcsolat, amiben eddig éltél!

Muszáj megnézned, mi vezetett el odáig, hogy valamelyikőtök nyitottá vált a harmadikra!

Muszáj megnézned, mit tettél bele ebbe a kapcsolatba eddig, és mit nem! Mire vagy egyáltalán hajlandó! Mennyire biztos alapokon áll a kapcsolatod, mennyire szilárd az elkötelezettséged, mi is az, amit vársz a másiktól, és mi az, amit adni tudsz!

Muszáj megnézned, mennyire vagytok társai egymásnak, vagy csak „használtátok” a másikat valamire!

A harmadik, és a krízis, amit okoz, kényszerít erre a szembenézésre. És ez valójában jó. Mert olyan kérdések kerülhetnek felszínre, amelyek egyébként talán soha. Csak hordoztátok volna magatokban még éveken át… Nem könnyű ezekre a kérdésekre  válaszolni, nem is tudom, melyik a nehezebb, eljutni idáig, vagy szembenézni a fájdalommal, amit a megcsalás helyzete hoz.

Megcsalás – és a megcsaltak szemszögéből

Ha ezen az oldalon állsz, a fájdalom, és a kiszolgáltatottság érzése nagyon erős lehet. Átvágtak a palánkon, de amúgy rendesen! Mert nem erről volt szó! Nem erről volt szó, amikor hinni kezdtél ebben a kapcsolatban, amikor megbíztál a másikban, amikor elhitted, hogy a mesék veletek valóra válnak. Együtt öregedtek meg, és boldogan fogjátok egymás kezét életetek alkonyáig. Őszinteségről beszéltetek, hogy majd elmondtok a másiknak mindent. A teljességet ígértétek, amikor azt mondtátok egymásnak, mindig veled leszek, mindig számíthatsz rám, mindig te leszel az első!

És most ez a teljesség iránti vágy szertefoszlott, mert a másik becsapott, megcsalt, elfordult tőled.

Valami alapvető kérdőjeleződik meg ekkor, nem csak a párkapcsolatba vetett hit és a másik emberbe vetett bizalom, hanem általában a szerelembe, az életbe vetett hit is. Azért érint ilyen mélyen, mert az egyik legfontosabbat, a kötődést teszi próbára.

Mit is jelent ez?

A szerelem lángoló szakasza, amit a szenvedély ural, egy-két év után véget ér, helyére azonban belép valami, ami nagyon fontos, talán még fontosabb is, mint a lángoló szenvedély, és mégsem értékeljük eléggé, és ez a valami, a felnőtt kötődés. A társszerelem. Amiben jó esetben megélhetjük, hogy szeretünk és szeretve vagyunk, hogy fontosak vagyunk, hogy jól tudunk reagálni a másik igényeire, és a másik jól reagál a mieinkre. A másik elérhető érzelmileg, megért bennünket, és nem használ ki, felemel, és segít. És mindez visszafelé is igaz… De ha nem ennyire szép és tökéletes a kép, a kötés két ember között hosszabb együttélés után, akkor is ott van, és a kapcsolódás vágya paradox módon jelen van a hiányainkban is.

Ez a nagyon fontos kapocs az, ami sérül, amikor megjelenik a harmadik. Olyan mély fájdalmat okozva, ami még azokat is az érzelmekkel való küzdésre és szembenézésre kényszeríti, akiknek ez korábban egyáltalán nem volt szokásuk. Erős férfiak kezdenek sírni, és gyönyörű nők veszítik el önmagukba vetett hitüket. Hirtelen tényleg minden kérdőjeles lesz, és nehéz, mintha nem kapnánk levegőt.

Megcsalás – a megcsalók szemszögéből

Ha ezen az oldalon állsz, akkor sem vagy könnyű helyzetben. Igazi érzelmi hullámvasúton ülsz, és nem nagyon érted, hogy hol a helyed, lebegsz két világ között, hol úgy érzed, hogy ide tartozol, hol úgy, hogy oda. Vagy nagyon is pontosan tudod, hogy hova, de nem mered bevallani még magadnak sem. Túl nagy és félelmetes változással kellene szembenézned. A változás pedig „véráldozatokkal” jár, és felmerül a kérdés, hogy vajon megéri-e? Megéri-e kilépni a régi kapcsolatból? Vagy megéri-e vállalni az újat, az ismeretlen kockázatát? Megéri-e feladni mindent? Megéri-e maradni, ha ugyanúgy folytatódik minden? Megéri-e menni, miközben a fél szíved és az életed a régi helyen marad? Össze-vissza kavarodnak az érvek és az érzelmek, ma így gondolod, holnap egészen máshogy, és nem nagyon látod a megoldást.

A megcsalók azért lehetnek mégis – egy fokkal – könnyebb helyzetben, mert ők tartják a kezükben a kontrollt. Vagy legalábbis úgy tűnik, hogy ők tartják, mert meghozhatják azt a döntést, hogy mennek vagy maradnak. Legalábbis addig, míg a másik fél nem dönt hirtelen helyettük… és dobálja, hajigálja ki a ruháikat az ablakon a sárba! Töri össze a számítógépüket, vagy veri szét a közös fürdőszobát. Mert bármi megtörténhet.

A megcsalóknak többnyire erős bűntudat-érzésük van, ami származhat morális elveikből, de annak a mély átérzéséből is, hogy tudják, mekkora fájdalmat okoztak, vagy okoznak mai is a másiknak. Ez annyira erősen jelentkezhet, hogy lehetetlenné teszi, hogy átlássák, milyen érzések kötik még a másikhoz valóban. (De ha már bűntudat sincs, akkor nagyon nagy az esélye annak, hogy az eredeti kapcsolatot már nem lehet megmenteni. Úgyhogy ennek az érzésnek a jelenléte mégis a kötődésről árulkodik.)

A megcsaló félnek tisztáznia kell magában, hogy mit is akar valójában, csak jelzést akar küldeni az eredeti társának, hogy hé, figyelj rám jobban, vagy ki akar szállni végleg. A válasz azért nehéz, mert a kettőt olykor nehéz elkülöníteni, és az új kapcsolat izgalmában könnyen össze is lehet keverni.

A megcsalás feldolgozása

Hogy mi a megoldás? Akármelyik oldalra is kerültél most, meg kell találnod az igazi válaszaidat. Legalábbis akkor, ha nem egy elhamvadt, kiüresedett kapcsolatban szeretnél élni. Nagyon sokan nem kapnak a megcsalás drámája után feloldozást, és úgy hordozzák ezt a történetet a kapcsolatuk szövedékében tovább, mint valami zárványt, ami egyszer volt, vége lett, és mélyre temetik, ne is lássák. Csakhogy ez a zárvány szivárogni kezd, kilyukad, és folyton hatással lesz mindenre, pusztító ereje szétterjed, ahogy a rákos sejt kezd el áttéteket rakni a test legtávolabbi pontjaira. Mérgez, és lassan megöl. Nem biztos, hogy konkrétan betegséget okoz, még az is előfordulhat, de az biztos, hogy a kapcsolatból kiöli a lelket, azt a kötődést bomlasztja fel, ami miatt érdemes a másikkal lenni, élni.

Kérdések megcsalás után

Ha nem akarod ezt, akkor muszáj válaszolni a kérdésekre. Ráadásul a legbelsőbb érzéseid szerint. Nem a felszínt kapirgálva.

Meg kell értened, hogyan, mivel jutottatok el idáig.

Meg kell értened, mi volt ebben a te részed, és mi a másiké.

Meg kell értened, hogyan hatottatok egymásra.

Meg kell értened, hogyan működhettek együtt jól, miben kell a változás.

Fel kell dolgoznotok a megcsalást.

A megcsalt félnek el kell jutnia az igazi megbocsátásig. (Ami nem a megbocsátás kényszerén alapszik)

A megcsalónak vissza kell találnia érzelmileg is a társához, át kell éreznie, hogy milyen fájdalmat okozott a társának, és jóvátétellel kell szolgálnia a megcsalt félnek.

Újra fel kell építeni a kölcsönös bizalmat!

Ezután már „csak” újra kell szervezni a kapcsolatot!

Nagyon nagy feladat. Lehet, hogy nem fog menni segítség, külső szem nélkül.

Ha így érzed, jelentkezz bátran!

Rist Lilla: tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Miért szeretem a családterápiát, miért gondolom, hogy érdemes a család- illetve párterápiát választani?

Egy mondatban összesűrítve, azért, mert a rendszer több tagját bombázza egyszerre, a család működésmódja alakítható át vele.

Miért fontos ez? Gyakran gondolunk úgy magunkra, mint teljesen független individuumokra, akik képesek önálló döntéseket hozni. Ez igaz is, meg nem is, mert valóban bírhatunk „önálló” véleménnyel, nézhetünk az életünkre, a döntéseinkre külső szemlélőként, de ahhoz, hogy valóban önálló véleményünk legyen, óriási erőfeszítést kell tennünk. Azért van ez így, mert családi kölcsönhatások hálózatában létezünk, minden egyes megnyilvánulásunk, reakciónak felfogható egy másik családtagunkra adott válaszként is. A született temperamentumunkon, energiaszintünkön, intelligencia-szintünkön, az extrovertált-introvertált beállítottságunkon túl, minden egyes megnyilvánulásunk a neveltetésünk függvényében alakul. Azaz a családi rendszerben jön létre az egyéniségünk. Ez határozza meg a szorongás-szintünket, a kötődési stílusunkat, a családi, a politikai narratíváinkat, a tanulásra való hajlandóságunkat, a szexualitáshoz, a sikerhez való viszonyunkat, a megküzdési mintáinkat, hogy utoljára a sok-sok részterületből még valami nagyon fontosat emeljek ki. Ha pedig komolyan vesszük, mélységében megértjük, hogy valóban a családi rendszer bonyolult hálózatában létezünk, akkor másképp fogunk reagálni egy-egy családtagunk problémájára is. Nem elszigetelt jelenségnek tekintjük, hanem olyasminek, ami a rendszer működéséből fakad.

Ezért van az, hogy a családterápiában

nem alkoholistáról beszélünk, hanem alkoholista családi rendszerről,

nem drogosról beszélünk, hanem drogos családi rendszerről

nem anorexiásról beszélünk, hanem anorexiás családi rendszerről

A család működése „termeli ki” ugyanis az alkoholistát, a drogost, az anorexiás tagot vagy a gyerekek más deviáns viselkedését, sőt a családtagok pszichoszomatikus tüneteit. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mindezért SOHA nem egyetlen családtag a felelős, hanem a rendszer minden egyes szereplője, SOHA nem az egyes emberrel van a gond, hanem magával a MŰKÖDÉSmóddal.

Ugyanakkor, és ez a családterápia egyik alaptézise, hogyha a rendszer egyetlen eleme megváltozik, akkor az egész rendszer működése is törvényszerűen meg fog változni. Ezért érdemes mindig egyéni terápiában is gondolkodni.

Miért hatékonyabb mégis (sok esetben) a család- és a párterápia?

Azért, mert egyedül változni nagyon nehéz. Azért nehéz, mert az egész rendszer nyomásával, sok esetben az ellenállásával kell egyéni szinten megküzdeni. Ha például egy családban a nő túlterhelt a házimunkával, a gyerekneveléssel, óriási ellenállással találhatja szemben magát, ha hirtelen ezeket a problémákat nem maga oldja meg, hanem megpróbál valami másikféle utat. Vagy ha egy férfi soha nem hallatta a hangját, de most megerősödött önmagában, és hirtelen, felborítva a régi egyensúlyt, elkezdi vállalni a véleményét. Ha a rendszer merev, akkor szét is feszítheti azt egészen, vagyis az egyén változása a rendszer széthullásához – akár váláshoz, szakításhoz is vezethet. Pár- illetve családterápiában lehetőség van viszont arra, hogy ezek a változások egyszerre, kis lépéseken keresztül történjenek meg. Ahogy az eddig alárendelődő fél meri egyre inkább felvállalni önmagát, a véleményét, úgy képes figyelembe venni a másik a tőle eltérő álláspontot. Ilyenkor a meginduló változás egymást erősítheti, mert rögtön érzékelni fogják mind a ketten a változás hasznát, az elmélyülő, egyre bensőségesebbé váló kapcsolatot.  

Annak pedig, aki a tüneteivel tükrözi a családi rendszer működését, kifejezetten heroikus küzdelmet kell folytatnia, ha egyedül akar megküzdeni a saját gondjaival (alkoholizmusával, függőségeivel, pszichoszomatikus betegségeivel, vagy valamilyen deviáns viselkedésével). Különösen így van ez, ha gyerekként vagy kamaszként viszi a rendszer tüneteit. Nem véletlen, hogy azok a csoportok, terápiás megoldások, rehabilitációs központok, ahol alkoholistákkal, vagy épp drogosokkal foglalkoznak, olyan kis hatékonysággal működnek. Ha el is indul az egyéni szintű változás, ez abban a pillanatban visszafordulhat, ahogy a kliens visszatér a saját családjába. Visszazuhan ugyanis ugyanabba a rendszerbe, ahonnan elindult, és ha a rendszer működése nem változik, óriási lesz az esély arra, hogy ugyanazokhoz a rossz mintákhoz tér vissza, mint amit kezdetben gyakorolt. A rendszer maga kényszeríti erre.

Mi lehet a hatékony megoldás?

Talán elfogult vagyok, de hiszem, hogy ez a családterápia vagy a párterápia, attól függően, hogy a gyerekek hajlandóak-e részt venni a rendszer működésének az átalakításában. (kamaszok sokszor ellenállnak)  A párterápia azért lehet megoldás a gyerekek részvétele nélkül is, mert a rendszert nem a gyerekek működtetik és határozzák meg, hanem az abban együttműködő felnőttek, a szülőpár. Vagy azok a felnőttek, és ezt ma fontos hangsúlyozni, akik a gyerekek nevelésében részt vesznek. Legyenek ők bármilyen neműek és státuszúak. Ha ők elkezdenek dolgozni a kapcsolatukon, a gyereknevelési módszereiken, a rendszer változni fog, és a gyerekek, a kamaszok megszabadulhatnak a családi rendszer tüneteitől.

vagyis és összességében:

I LOVE családterápia!

#Ilovefamilytherapy#

A szoptatás az állatvilágban természetes és magától értetődő. Nem kell hozzá se cumisüveg, se mérleg, se tápszer, a kicsinyek megszületnek, és rögtön szopizni kezdenek, senkinek nem jut eszébe elválasztani őket az anyjuktól. Az embernél ugyanezek a természetes, biológiai folyamatok indulnak el, vagy inkább indulnának – ha nem szólna bele a civilizáció, a medicina és a fogyasztói társadalom ezerféle elvárása.

A huszadik század városiasodásának, modernizációjának az egyik velejárója volt, hogy az asszonyok egyre gyakrabban szültek kórházban, a korábbi bábai ellátás és tudás feledésbe merült,  végül teljesen kiszorult a gyakorlatból. A kórházban nagyon sok olyan komplikációt sikeresen láttak el, amelyeket otthon nehezebben vagy nem tudtak megoldani, és ezzel lényegesen javultak a születési mutatók. Az intézményi ellátásnak azonban volt egy „mellékterméke”, az, hogy az újszülötteket elválasztották az édesanyjuktól, mert ennek kockázatával senki nem volt tisztában. Lényegében alig volt tudományos ismeretünk arról, mennyire fontos és érzékeny időszak a születést követő első óra, milyen sokféle védőanyagot tartalmaz az anyatej, és hányféle lényeges, egészségre gyakorolt hatása van, nem csak közvetlenül az újszülöttekre, hanem a későbbi, felnőttkori egészségre is. Ma ezzel már egy egész tudomány foglalkozik, amit laktációs medicinának hívnak.

• – A laktációs medicina az elmúlt tíz évben rengeteg új ismeretanyaggal gazdagította a tudományt. Csakhogy ez a tudás-arzenál nem jutott el a gyerekorvosokig, a szakmai szereplőig – mondja Dr. Szabó Miklós, a Magyar Perinatológiai Társaság elnöke, a Semmelweis Egyetem I. számú Gyerekklinikájának neonatológus szakorvosa.
• – Ezért indítottunk útjára egy olyan kezdeményezést, amelynek az a célja, hogy ez a tudás minden szakmai szereplő számára elérhető legyen, mert ezt nem oktatják az orvosi egyetemen, nincs benne az ápolónők és a védőnők képzésében sem. Ezért szükség volna arra, hogy mindenki, aki az újszülött-ellátásban részt vesz, egy olyan képzésen essen át, amelyen az ezzel kapcsolatos legmodernebb ismereteket tanítják, ami aztán a gyakorlatban is alkalmassá teszi őket arra, hogy elkötelezetten és hatásosan legyenek képesek támogatni a szoptatni akaró anyákat. Egy ilyen átfogó képzést nem lehet megszervezni központi akarat és támogatás nélkül, ezért szeretnénk meggyőzni az egészségügyi kormányzatot arról, hogy erre érdemes áldozni, hiszen az anyatej védő hatásai miatt a szoptatott újszülöttek egészségesebbek lesznek, nem csak csecsemőkorukban, hanem későbbi, felnőtt életükben is.  A világban szinte egyedülálló az a hazai gyakorlat, hogy a csecsemőtápszerek fogyasztását támogatja az egészségügyi kassza.  Jelenleg a 0 – 6 hónapos korban alkalmazott csecsemőtápszerek forgalma évente 1.3 milliárd forint, amelyből az OEP által finanszírozott rész körülbelül 700 millió forint. Ennek az összegnek egy tetemes hányada megspórolható volna, ha az anyák nagyobb arányban szoptatnának.

A pomázi példa

Magyarországon a rendszerváltás után lehetett hallani először arról,  hogy az anyatejes táplálásnak sikeressége érdekében a korábbi kórházi gyakorlaton változtatni kell. Ekkoriban (1991-ben) indította útjára a Bababarát Kórház Kezdeményezést az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az UNICEF-fel közösen, felismerve azt, hogy a szoptatás későbbi kimenetelére jelentős befolyással van az, hogy mi történik a kórházban a szülést követő első napokban. A Bababarát Kórház cím elnyerői olyan protokollokat vezettek be, amelyek a szoptatás sikerességét segítették elő, ilyen például a baba mellre tétele a szülést követő első órában, vagy az anya és az újszülött együttes elhelyezése rooming in rendszerben. A kezdeményezéshez több kórház is csatlakozott, országos áttörés azonban nem következett be, annak ellenére, hogy a szülészeti osztályok vezetőit Antall József miniszterelnök személyes levélben kérte fel a program támogatására. A szoptatást segítő módszerek a WHO ajánlás ellenére nem kerültek bele a szülészeti protokollba, így a legtöbb édesanya ma is anélkül tér haza a szülést követően a kórházból, hogy tudná, mely gyakorlatok segítik, és melyek nem a szoptatás sikerességét.

• – A legtöbben tápszeres recepttel és bimbóvédővel jönnek haza a kórházból – magyarázza Körmendi Edit, pomázi védőnő. – Holott mindkettő csökkenti a sikeres szoptatás esélyét. A babák igen sok esetben, mire hazaadják őket a kórházi cumisüveg használata miatt, cumizavarosak lesznek, mert a nagy lukú üvegből, amiből erőfeszítés nélkül ömlik a tápszer vagy a cukros víz, egészen más technikával lehet szopni, mint az anyamellből. Hiába mondjuk el az anyáknak a szülésfelkészítő tanfolyamokon, mit tehetnek azért, hogy sikeresen szoptassanak, például hogy semmiképpen ne adjanak „pótlást”, ne használják a bimbóvédőt, ha a kórházban egészen másféle információkat hallanak. Sajnos, a szülészetek többségében még mindig nem tudják, hogy a babák gyomra dió nagyságú, és azt sem, mennyire káros, ha cukros víz vagy tápszer tölti meg az értékes anyatej helyett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi sem úgy kerültünk ki a főiskoláról, hogy tisztában lettünk volna mindezzel. Ezt a tudást a „Korszerű Szoptatási Ismeretek” című egyhetes képzésen sajátítottuk el, amelyet önszántunkból, a saját(!) pénzünkből fizettünk ki, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt. Akkor már a kolléganőimmel együtt több éve a pályán voltunk, de sok információ a felismerés erejével hatott, például az, hogy a szoptatás természetes dolog, működik, ha nem így lenne, akkor kihalt volna az emberiség.

A szemléletváltásnak és kitartó munkának hamar meglett a gyümölcse, rövid időn belül országosan is kimagasló szoptatási arányokat értek el. A 2014-es KSH adatok szerint a hat hónapos korig tartó kizárólagos szoptatás aránya az országban 37,5% ,  Budapesten 43 % , Pomázon viszont 66 százalék.

• Mindez nem volna lehetséges, ha nem beszélnénk át minden egyes édesanyával újra és újra, hogy mivel segítheti a szoptatás sikerét és mi hat ellenkező irányban – magyarázza a védőnő. – El kell mondanunk, hogy a bimbóvédő, amit a kórházban adtak, olyan anyáknak való, akiknek befelé forduló mellbimbójuk van, de ez irodalmi ritkaság, normál esetben teljesen felesleges használni. Sokszor rácsodálkoznak az anyák, hogy a tápszer tehéntejből készül, és nem anyatejből és ezért korántsem olyan jó, mint az, amivel ők tudnák táplálni a babájukat. Tudatosítjuk bennük, hogy a tejelválasztást a szoptatás indítja be, a tejmennyiség ezért akkor fog nőni, ha gyakran mellre teszik a babát. Ha pótlást adnak, az az anyatej fokozatos elapadásához vezethet. Az volna ideális, ha az anyák, mire hazatérnek a kórházból, ezekkel már mind tisztában vannak, ismerik a helyes mellretétel fogásait, és nem kapnak ezekkel ellentétes információkat. Ennek hiányában viszont nekünk kell mindenkit egyedileg meggyőznünk, és támogatnunk. Nehéz feladat. Csak azok a gyönyörű mondatok lendítenek tovább, amikor az anyák utólag megköszönik a segítséget, és azt, hogy mellettük álltunk a legnehezebb pillanatokban.

Változásban

Magyarországon jelenleg több mint 70 szülészeti osztályon jöhetnek világra a kisbabák, közülük mindösszesen 19 nyerte el a Bababarát címet. Ez azt jelenti, hogy a többi helyen egyáltalán nincsenek (vagy csak esetlegesen) beépítve a rendszerbe azok az eljárások, amelyek a szoptatás sikerességét növelhetnék.  A szülészeti osztályok ellátási rendjének megváltoztatása olyan komplex feladat, amely nem történik meg egyik pillanatról a másikra. Ezt Sződy Judit is tapasztalta, aki néhány évvel ezelőtt szoptatási tanácsadó lett az Uzsoki Utcai Kórház szülészeti osztályán. A legtöbb kórházban ilyen pozíció egyáltalán nincs, tekintve, hogy az OEP nem tart nyilván ilyen foglalkozást, ezért ennek szakmai kódja sincs.  Ő pszichológus végzettségének köszönheti, hogy alkalmazhatták. Magyarországon az elsők között tett le nemzetközi laktációs szaktanácsadói vizsgát (IBCLC), így speciális és korszerű ismeretekkel rendelkezik a szoptatás támogatásáról.

• A szoptatás témájával tíz-húsz évvel ezelőtt kezdtek el igazán foglalkozni az egészségügyben – erősíti meg ő is – ezért nagyon sok most dolgozó szakember képzésében ez a tudás még egyáltalán nem szerepelt. Az orvosok, védőnők képzése során mai is inkább az elmélet dominál, sokat tudnak például az anyatej összetételéről, de arról alig valamit, hogy az anyatejes táplálást hogyan lehet sikeresen a gyakorlatban támogatni. A szoptatás ugyanis csak az újszülött oldaláról működik ösztönösen, az anyáknál tanult folyamat, amit segíteni kell. Fontos felismerés számomra, hogy a nagy szülészeti osztályok több évtized alatt kialakult gyakorlatán nagyon nehéz egy-egy elemet úgy megváltoztatni, hogy a biztonságos működést fenn lehessen tartani. Egy átlagos szülészeti osztályon közel százan is dolgozhatnak, és a szoptatás támogatását úgy lehetne leghatékonyabban megvalósítani, ha mindenki rendelkezne megfelelő ismeretekkel, és egyszerre mindenkinek megváltozna az ezzel kapcsolatos szemlélete is. Nem elegendő kiragadni egy elemet, például azt, hogy ezentúl a babákat huszonnégy órában az anyák mellett hagyjuk. Ha csak otthagyjuk a babákat, de nem biztosítunk egyúttal folyamatos támogatásukat, akkor rosszabb lesz a helyzet, mint korábban, különösen, ha nincsenek előre felkészítve a testükben lezajló rohamos változásokra.  A szoptatási tanácsadó épp ilyenkor tud támogatást adni. Én nap mint nap végigjárom a szobákat és – ha tehetem –  mindenkire annyi időt fordítok, amennyi a problémájából fakad. Mivel nekem kizárólag ez a feladatom, meg tudom várni, hogy a baba aktív állapotba kerüljön, vagy, hogy az anya megnyíljon, és alkalmassá váljon egy mélyebb beszélgetésre. Leggyakrabban nagyon gyakorlati tanácsokat adok például arra vonatkozóan, hogyan lehet úgy mellre tenni a kicsit, hogy hatékonyan szopjon. Az imént például két édesanyánál is voltam, mindkettőnek abban segítettem, hogy megtalálják a szoptatáshoz a megfelelő pozíciót. Szülés után ugyanis kevés kényelmes helyzet létezik, van, akinek a gátja fáj, másnak a hasa. Ha az anya nem tud úgy elhelyezkedni, hogy ő is jól érezze magát és a baba is rá tudjon kapni a mellre, akkor az anya fájdalmat él át, a baba türelmetlenül sírni kezd, és máris elindul egy negatív spirál: az anyának az lesz az élménye, hogy sem megnyugtatni, sem megetetni nem képes a kisbabáját, ezért cumit, cumisüveget vet be, amivel további szoptatási problémákat hoz létre. Rengeteget beszélgetünk azért, hogy megtudjam, miket gondol a szoptatásról, milyen előzetes ismeretei, élményei vannak, hogyan tudja őt a családja a szoptatásban támogatni. Gyakran ezeken a részkérdéseken múlik, hogy mennyire lesz sikeres ebben. De nem elég, ha az anyának vannak korszerű ismeretei a szoptatásról, fontos, hogy az egész szülészeti osztály ebben a szemléletben dolgozzon. Korábban az újszülött babák kompetens gondozójának a csecsemős nővéreket tekintették, ez volt az oka az anyák és a babák szétválasztásának. Ma már tudjuk, hogy a baba kompetens gondozója az anya. Ők ketten olyan egységet alkotnak, hogy nem is lenne szabad róluk külön gondolkodni! Azoknak a dolgozóknak, akiket a régi szemléletben képeztek, és abban is dolgoztak hosszú évekig, komoly kihívást jelent a mai irányelvekhez alkalmazkodni, hiszen eddig a baba épségéért, egészségéért voltak felelősek, ma viszont az anya-baba párost együtt kell gondozniuk. Ez hatalmas szakmai és kommunikációs kihívás. Bár a mi kórházunk hivatalosan nem rendelkezik bababarát minősítéssel, de fokozatosan komoly lépéseket tettünk a szoptatás korszerű támogatása felé. A babák nálunk már nem kapnak sem cukros vizet, sem tápszert az első 48 órában, kivéve, ha ennek komoly orvosi indoka van, vagy akkor, ha az anya ragaszkodik ehhez. Kezdeti alacsony vércukorszint esetén is első lépésként az anyától lefejt kolosztrummal igyekszünk segíteni a babának. Ha az újszülött állapota megengedi, a sárgaságot oldó kezelés is az anya ágya mellé gurított kékfény-ágyon történik, így együtt lehetnek, és a baba továbbra is szopizhat. A babákat csak kétszer fürdetjük meg kórházi benntartózkodásuk alatt, először a születés napján, másodszor két nap múlva. Ez bőrgyógyászati szempontból is jobb, mint a mindennapos fürdetés, de bevallom, számomra még fontosabb, hogy nem kell minden este több órára elkülöníteni a babát az édesanyjától. A szeparáció minden esetben stressz a baba számára. A császármetszéssel született újszülöttet közvetlenül a születés után édesapja meztelen mellkasára tesszük, ez az, ami szinte mindenkit boldoggá tesz: a papát, aki ekkor nagyon közel kerül a babához, a kisbabát, aki biztonságos, meleg helyen találja magát rögtön a kibújás után, és az anyát is, aki tudja, hogy az újszülött jó helyen van. Amint az édesanya a műtőből a gyermekágyas kórterembe kerül, az ő mellkasára helyezzük a pucér kisbabát, aki így már egy órás korában szopizhat. Ez az úgynevezett „késleltetett bőrkontaktus” segít legyőzni azt a hátrányt szoptatás terén, amivel a császáros babák indulnának.

Út az összefogás felé

• Magyarországon nagy a szoptatás elfogadottsága, amely hatalmas társadalmi és biológiai tőke, tíz édesanyából kilenc szeretne szoptatni. Az eredmények azonban nem érik el ezt az arányt, a szoptatás sikere ugyanis több tényező együttes hatásán múlik – mondja Dr. Szabó Miklós. – A fogyasztói társadalom által diktált szokások, és a marketinghatások mind a szoptatás ellen szólnak. Hogy ezt ellensúlyozni tudjuk, sok területen kell lépni egyszerre. Az egyik legfontosabb az volna, ha az anya és az újszülött a szülést követő első órát együtt tölthetné bőr-bőr kontaktusban. Ha ez az egy óra, tényleg háborítatlanul zajlik, ez önmagában harminc százalékkal megnöveli a szoptatás sikerességét. Hogy mi az akadálya annak, hogy ezt a szülészeteken gyakorlatként bevezessék? Csak a tradíció, és az, hogy korábban nem ismertük fel ennek az első órának a jelentőségét. A korszerű ismeretek nem jutottak el a szakemberekhez, könnyen lehet, hogy egy értelmiségi nő, aki rászánta az időt az interneten történő tájékozódásra modernebb tudással rendelkezik ezzel kapcsolatban, mint egy gyerekgyógyász. De legalább ennyire fontos, hogy az anya még várandósságának 32. hete előtt felkészüljön a szoptatásra, és az is, hogy a kórházi tartózkodásuk alatt az újszülöttel folyamatosan együtt legyen, és közben a gyermek csak valóban indokolt esetekben kapjon hozzátáplálást. Lényeges volna, hogy mi, gyerekgyógyászok, neonatológusok beszéljünk ezekről a kérdésekről, és ne csak részproblémákról essen szó a konferenciáinkon. A célunk az, hogy a szakma egységesen kötelezze el magát a laktációs medicina legkorszerűbb eredményei mellett. Ebben már sikerült előrelépnünk, mert megnyertük a Magyar Perinatológiai Társaságot, a Magyar Gyermekorvosok Társaságát, a Házi Gyermekorvosok Országos Egyesületét a Magyar Védőnők Egyesületét  és a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaságot. Most pedig egyenként próbáljuk magunk mögé állítani a szülészeti osztályokat. A jelenlegi kórházi gyakorlat ugyanis rendkívül különböző, ahhoz, hogy minden újszülött egyformán korszerű ellátáshoz juthasson, átfogó, legalább tíz éves, a kormány által is támogatott programot kellene indítani.

Szoptatás a világban

Magyarországon a hat hónapos korig tartó kizárólagos szoptatás 37% körüli aránya jobbnak mondható, mint a fejlett világ többi országában. A kizárólagos szoptatás ideje, és  a szoptatás teljes időtartama azonban a világban és nálunk is csökkenő  tendenciát mutat. Némi növekedés nyugaton a szoptatást támogató kampányoknak köszönhető.

.A fejlődő országokban ezzel szemben a tendencia egyértelműen romló: csökken a szoptatást megkezdők aránya, alacsony a hat hónapos korig tartó kizárólag szoptatók száma, ami számtalan egészségügyi kockázatot rejt magában.

A hagyományos törzsi közösségek is számtalan módon szabályozták a baba táplálását.

Kalahári sivatagban a busmanok például a testükön hordozzák a csecsemőiket, és nem tudják megmondani, hogy hányszor szoptattak, a kicsi ugyanis annyiszor szopik, ahányszor arra igénye van és a legnagyobb melegben sem szorul semmilyen hozzátáplálásra. A tanzániai maszájok viszont születés után azonnal megetetik a kicsit gabonából készült péppel, az apró termetű efe-pigmeusok pedig nem váratják icipici csecsemőiket, míg belövell a tej: két-három napig több asszony is megszoptatja a csoportból, az anya csak ezután kaphatja meg az újszülöttet. Az előtejet kifejezetten károsnak tartják. Az arab világban a Korán utasításai a mérvadóak, amely két éves korig tartó szoptatást javasol. A zsidó vallásban a Talmud is nagyjából két éves korig ajánlja a szoptatást és különleges előjogokat biztosít a szoptató anyáknak.