Párkapcsolati Kommunikációs Teszt

A Párkapcsolati Kommunikációs Teszt kitöltésével lehetőség nyílik arra, hogy kiderüljön, milyen területeken volna érdemes fejleszteni a kommunikációt. A beszélgetések mélysége és minősége alapvetően járul hozzá a párkapcsolattal való elégedettséghez, és jelzi, mennyire hatékonyan képes a pár rendezni az esetleges konfliktusait. Mert a kommunikáció mindig a kapcsolatról szól, soha nem “csak” kommunikáció.

A teszt megjelenik, ha rákattint az alábbi linkre!

https://online-kerdoiv.com/index/q/h/a0b14e8412e43f2765efcc63c6f457bb

Érted, amit mondok?

A párkapcsolati kommunikáció

A kimondott szavaknak óriási erejük van, a mennybe és a pokolba is juthatunk általuk. Földbe döngölhetünk velük valakit, vagy felemelhetünk. A szavak segíthetnek abban, hogy igazán mélyen megértsük egymást, és falat is húzhatnak közénk. Rajtunk múlik, melyikre használjuk. Az egymás közti kommunikáció módja és minősége ezért az egyik legfontosabb jele annak, milyen állapotban van a párkapcsolatunk.

Tévedések a párkapcsolati kommunikációról

Az egyik legfontosabb tévedés, hogy szavak nélkül is megértjük egymást! Előfordulhat persze, hogy vannak olyan párok, akik már szavak nélkül is megértik egymást. Ez azonban azt jelenti, hogy nagyon sok mindent tudnak és megértettek egymásról, vagyis már nagyon sokat beszéltek egymással. Az is előfordul, hogy annyira összehangolódik egy pár, hogy szavak nélkül is érzik a másikat. Ez azonban egy kivételes pillanatnak kell tekinteni. Azért válik lehetővé, mert ők már tudják, ismerik a másik rezdüléseit, mert a másik megosztotta/elmondta a kódot önmagukhoz.

Párbeszédre mindig szükség van

Ha azt gondoljuk, hogy a másik tudja, mi történik bennünk, anélkül, hogy ezt szavakkal elmagyaráznánk, akkor súlyosan tévedünk. Előfordulhat, hogy tudja, (elég ritkán), sokkal gyakoribb viszont, hogy teljesen, vagy részlegesen félreérti a bennünk zajló folyamatokat. A részleges félreértés is naggyá válhat egy idő után. A szavak, a tisztázó párbeszédek nem maradhatnak el soha! Ha pedig azt várjuk el, hogy szavak nélkül is megértsen minket a másik, akkor a lehetetlent kívánjuk!

Nem lehet nem kommunikálni

A verbális, azaz szavakkal történő kommunikáció csak az egyik kommunikációs csatorna. Minden mozdulatunkkal, a testhelyzetünkkel, és a tetteinkkel is kommunikálunk. Amikor nem beszélünk, akkor is mondunk valamit. A verbalitás megvonása, a nem beszélés pedig az egyik legpusztítóbb hatású „közlés”, a jelentése az, hogy kizárlak, kiűzlek a kettőnk közösségéből. Igazi büntetés-jellege van, amit azonban annak is nehéz fenntartani, aki épp nem akar szólni a másikhoz.

Bizalomvesztés rontja a párkapcsolati kommunikációt

Vannak olyan nehéz helyzetek természetesen, amikor Arany Jánossal szólva a „Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik”, amikor azért szűnik meg a kommunikáció, mert olyasmit mond, tesz a másik, ami miatt képtelenek leszünk kapcsolódni hozzá. Ennek egyik oka lehet a bizalomvesztés. Sok dolog miatt veszíthetjük el a másik iránti bizalmunkat, ilyen lehet a megcsalás, a hazugság, vagy olyan tett, amivel a másik kockára teszi a család, a párkapcsolat  biztonságát, harmóniáját, esetleg sok egymásra halmozódó apró csalódás is állhat  a háttérben. De lehet belőlünk származó oka is, hogy olyan tulajdonságokat vetítettünk a másikba, amelyekkel nem rendelkezik.

A stressz rontja a párkapcsolati kommunikációt

A stressz azonnal rontja a párkapcsolati kommunikációt, hiszen rögtön „fuss vagy üss” üzemmódba kerülünk. Ez még az egyébként jól működő párkapcsolatokra is igaz. Sokkal kevésbé leszünk képesek hatékonyan kommunikálni stresszhelyzetben, és paradox módon arra is, hogy ebben a nehéz helyzetben kreatív megoldást találjunk! A legfontosabb ezért, hogy akkor kezdjünk el beszélgetni egymással, ha már mindketten megnyugodtunk. Erre lehet, hogy nem elég egy nap. Tehát a  – ne feküdj le haraggal – „szabály” rossz utakra is vihet. Vagyis nem feltétlenül a nap végén kell  tisztázni a helyzeteket, hanem akkor, amikor már mindketten tisztábban látunk, lehiggadtunk

A kritika rontja a párkapcsolati kommunikációt

Amikor párterápiás üléseken esik szó a kritizálásról és kiderül, hogy a kritizálás falat emel, és egyáltalán nem hatékony technika, a kritizáló fél ezt úgy éli meg, hogyha nem kritizálhat, akkor fel kell adnia önmagát, hiszen magában kell tartania a véleményét. Nem kell. Csak nem mindegy, hogyan kommunikálja a szükségletét, vágyát, igényét, nyugodt hangnemben, önmagát feltárva, a saját személyes történetébe beágyazva, vagy utólag, szemrehányásszerűen. Míg ez utóbbival építheti a kapcsolatát, addig a kritikával rombolja, mert a másik fél be fogja zárni a lelkét.

Hétköznapi vétkeink

Gyakori, hogy egyszerűen elfelejtünk kommunikálni, elsodornak a napi teendők, és úgy gondoljuk, hogy ennek nem lesz súlyos következménye. Pedig ha se stressz nincs, se bizalomvesztés, és a kritika is ritkán fordul elő, akkor is eltávolodhatunk egymástól pusztán a nem kommunikálás miatt. Egy idő után egyszerűen nem fogjuk tudni, mit él át, mivel küzd, miben van benne a másik, és ilyenkor ketten   kétfelé indulunk. Ilyen esetben az újraközeledés jó eszköze lehet, ha egyszerűen alkalmat adunk magunknak egy-egy jó beszélgetésre.

Az esetek többségében azonban a kommunikáció romlásának, felszínessé válásnak mélyebb okai vannak, amelyeket érdemes tisztázni. Ha már hosszan fennállnak, akkor olyan sok mindent kell kibogozni, hogy külső segítség is szükséges lehet hozzá. Keressenek bátran, a párkapcsolati kommunikáció fejleszthető!

tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Válásterápia

Mit is jelent a válásterápia? Akkor is szükség lehet a párnak segítségre, ha már eldöntötték, hogy elválnak. Ennek több oka is van, az első, hogy nagyon ritka, hogy ez a döntés mindkét félben egyformán, egyszerre születik meg. Mert annak belátása, hogy a kapcsolat visszafordíthatatlanul megromlott, hosszadalmas folyamat. Miután ez megtörtént, abban is rendet kell valahogy tenni, hogy megértsük, mi vezetett a kapcsolat sikertelenségéhez.

Miért van szükség válásterápiára?

Valójában minden párnak szüksége van arra, hogy megértse, mi történt velük. Ez azért elengedhetetlenül fontos, mert csak így van mód arra, hogy újra a kezükbe vegyék az irányítást, és ne kövessék el ugyanazokat a hibákat legközelebb. Ennek feldolgozása, megdolgozása nélkül nem történik meg a válás lélektani értelemben. Ilyen esetben nagyon nehezen fogunk újra kapcsolódni máshoz, könnyen lehet, hogy olyan sérüléseket szenvedtünk el, amelyeket később is hordozunk. Ha nem értjük meg ezeket, akkor ez megakadályozhatja, hogy esélyünk legyen egy olyan kapcsolatra, amelyben valóban boldogok lehetünk.

Válásterápia a gyerekekért

Nem csak önmagunk, hanem a gyerekeink miatt is fontos, hogy volt házastársunkkal, párunkkal, gyerekeink apjával/anyjával békében éljünk. Ha ez nem történik meg, akkor ennek a gyerekek isszák meg a levét, hiszen ők maradnak a kapocs a pár tagjai között. Amíg a szüleik rajtuk veszekednek, ez félreérthetetlenül jelzi azt, hogy a szülők lélektani értelemben nem zárták le a kapcsolatot, nem váltak el. Ez elhúzódó váláshoz vezet, a gyerekek személyiségének torzulásához, amelynek többgenerációs hatása is lesz. Ha nem is hetedíziglen, de harmadíziglen biztosan.

A válásterápia megértés és megbékélést hozhat

A válásterápiás folyamat mindössze hét-nyolc ülést vesz igénybe. Ennyi idő alatt a pár mindkét tagja ránézhet arra, ami a kapcsolatuk alatt történt, megértheti a saját és a másik szerepét és felelősségét. Ennek a megértési folyamatnak a hozadéka az lehet, hogy a kiszolgáltatottság érzése csökken. Ha ugyanis tudjuk, mit rontottunk el, esélyünk van arra, hogy máskor másképp csináljuk. Másképp láthatjuk a másik szerepét, motivációit is, ami megértést és megbékélést hozhat.

Ha szeretne válásterápiára jelentkezni, írjon vagy hívjon!

Rist Lilla, tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

A párterápia

A párterápia valós segítséget ad ahhoz, hogy rendezzük a kapcsolati problémáinkat. A konfliktus természetes része az életünknek, nem az a baj, ha ezek megjelennek, hanem az, ha nem tudjuk megoldani őket méghozzá megnyugtató módon. A párterápia kiváló lehetőséget ad arra, hogy megértsük, hogyan működünk a kapcsolatainkban, hogyan tudunk úgy jelen benni benne, hogy megtapasztaljuk, önmagunk feladása nélkül is lehetséges egymáshoz biztonságosan kapcsolódni. A párterápia valójában abban segít, hogy ne csak együtt éljünk mint két szobatárs, hanem a párkapcsolat ténylegesen a boldogság forrása legyen.

Az első párterápiás ülés

Az első párterápiás ülésen megismerkedünk egymással, a pár mindkét tagját arra kérem, hogy mondja el, ő hogyan látja a kapcsolat jelenlegi állapotát. Egészen pontosan azt, mikor, hogyan kezdődtek a nehézségek, ez mit jelent az ő számára. Ezek után megpróbálunk egy olyan célt megfogalmazni, amely a pár mindkét tagjának elfogadható, ami nem is olyan egyszerű, mert hamar kiderül, hogy ugyanaz a helyzet kétféle nézőpontból egész másképp látszik. Valójában az első ülés döntő abból a szempontból, hogy kiderül, ki mennyire tud elköteleződni a folyamatban, mennyire akar részt venni ebben a továbbiakban, lesz-e következő találkozás vagy sem.

Meddig tart egy párterápia?

A párterápia jó esetben addig tart, amíg a közösen választott célt el nem érjük. Ez páronként nagyon különféle időtartamot jelölhet. Személyes tapasztalataim szerint legalább egy év kell ahhoz, hogy olyan változás következzen be a kapcsolatban, amely maradandó eredményeket hoz. Egyes kutatások szerint a párok átlagosan hat évig görgetik maguk előtt a problémákat, amíg szakember segítségét kérik. Ez azt jelenti, hogy hosszú-hosszú ideig várjuk, hogy majd a gondok megoldódnak maguktól. A párterápiás segítségkérés valójában annak a felismerése is, hogy ez nem lehetséges, felelősek vagyunk a saját és a közös életünk alakulásáért, mert a gondok nem oldódnak meg maguktól. Segítséget kérni ezért annak a jele, hogy a személyiségünk egészséges, és törekszünk a megoldásra!

A párterapeuta nem ítélkezik!

A pár- és családterápia rendszerszemléletű. Ez azt jelenti, hogy nem ok okozati összefüggéseket keres, hanem a folyamatot vizsgálja. Nem diagnosztizál, és nem keresi a „hibást”, mert ebben a szemléletben minden kis történet egy nagyobb történetnek a része. Ez azt jelenti, hogy ha ismerjük a kis történetet, attól még nem ismerjük ennek a hátterét, nem tudjuk, mi történt előtte, és azelőtt. A kölcsönhatásokra figyelünk, és ennek a visszatérő motívumaira, arra a forgatókönyvre, amelyet a pár tudattalanul követ. Ez azt jelenti, hogy bármi is történt a párkapcsolatban, párterapeutaként soha nem fogok ítéletet hirdetni. Ez a jogászok dolga. A párterápiás üléseken az a közös nagy feladatunk, hogy megértsük ezeket a mélyebb összefüggéseket, meglássuk a valódi másikat.

Hogyan dolgozunk a párterápiás üléseken?

Nagyon sokféle eszközt vetünk be a párterápiás üléseken, az egyszerű kérdésektől kezdve a pszichodramatikus játékokig. Mindegyiknek egy célja van, hogy kimozduljunk a hagyományos nézőpontunkból, és kicsit másképp lássunk rá ugyanarra. A legtöbb esetben a változás abból származik, hogy ezeken az alkalmakon mélyebben megértjük a saját magunk, és a másik mozgatórugóit. Néha kövekből rakjuk ki ehhez a családunkat, rajzolunk, vagy régi fényképeket nézegetünk, egy kicsit kimozdulva ezzel a komfortzónánkból! De ez a belső munka feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a dolgok úgy rendeződjenek át, hogy az a jövőt és a boldogságot szolgálja.

Mennyire hatékony a párterápia?

A párterápia hatékonyságát az EFT, azaz az Érzelemfókuszú Terápia kapcsán mutatták ki több szigorúan ellenőrzött tudományos vizsgálattal. A terápia hatásosságát a kommunikáció javulásával és a kapcsolati elégedettséggel mérték.

Egy 1999-es kutatás szerint az EFT hatására a párok 90 százalékánál indultak el pozitív folyamatok. Az utánkövetéses vizsgálatok azt mutatták, hogy a javulás nem fejeződött be a terápia befejezésével, hanem tovább folytatódott. A pároknak a 70-73 százaléka jutott túl a nehézségein.

A pozitív hatások a következő területeken voltak kimutathatóak: a depresszió csökkenése, az intimitás-érzés, a bizalom növekedése, a szexuális vágy és elégedettség növekedése.

Oklevél az EFT-képzésről

Mikor forduljon párterapeutához?

-A kapcsolat kezdetén, ha az elköteleződés nem történt meg teljesen egymás iránt

-Ismétlődően előfordulnak olyan konfliktusok, amelyeket nem tűnnek megoldhatónak

-Szexuális problémák megjelenésekor

-Drog, alkohol, vagy számítógép-függőség, munkafüggőség megjelenése esetén

-Ha a kapcsolati egyensúly felborult, vagyis az egyik fél jóval többet ad bele a kapcsolatba, mint a másik

-Valakiben felmerült már a válás gondolata

-A harmadik felbukkanása esetén

-A bizalom elvesztésekor

-Anyós- és apósproblémák jelentkezésekor

-Valamelyik fél súlyos betegsége esetén

-Vagy ha egyszerűen csak boldogtalannak érzi magát

Válás közös megegyezéssel

Ahhoz, hogy a válás a lehető legkisebb bonyodalommal és lelki sérüléssel járjon, a legjobb, ha közös megegyezéssel sikerül elválni. Ennek azonban lelki feltételei is vannak. Az első, hogy mindkét fél a válás mellett tegye le a voksát, és ne akarja a kapcsolatot újraépíteni. Előfordul az is, hogy már egyik fél sem szeretné folytatni a házasságot, de annyi sértettség és fájdalom van benne, hogy megpróbál revánsot venni.

A közös megegyezés lelki feltételei

 A válásra elsősorban mint jogi aktusra gondolunk, közben egy kapcsolat megszakítása alapvetően lélektani folyamat, amelynek egy nagyon fontos állomása a válás törvényesítése és jogi aktusa. Ahhoz, hogy ez közös megegyezéssel történjen, elsősorban a lelkünkben kell rendet tennünk, és tisztáznunk, végül is mi vezetett a kapcsolat kudarcához, mi volt ebben a mi részünk és mi a másiké. Az a jó, ha ennek tisztázására mindkét fél készen áll, és már kellő higgadtsággal képes a kapcsolatra ránézni. Időre is szükség van ahhoz, hogy ez a higgadtság bennünk létrejöjjön, de arra is, hogy újra és újra végignézzük, elmondjuk, átértékeljük, mi történt velünk a kapcsolatban. Vagyis belső munkára van szükség. A válást kísérő gyász feldolgozására.

A közös megegyezés és az út tisztelete

A válás lélektani értelemben sokkal inkább egy folyamat, ami hosszan eltarthat. Kezdetben még nagyon ellentmondásos érzéseink lehetnek ezzel kapcsolatban, gyakran előfordul, hogy egész mást gondolunk erről reggel, mint este. Vagyis először önmagunkra kell időt szánnunk, és türelmesnek kell lennünk a saját ellentmondásos érzéseinkkel. Amikor viszont tisztába jöttünk magunkkal, akkor érdemes az álláspontunkat következetesen közvetíteni a társunknak. Közben tekintettel kell azonban lenni arra, hogy ő is úton van, ami azt jelenti, hogy gyorsabban és lassabban is haladhat nálunk. Az ő útját is érdemes tiszteletben tartani.

Közös megegyezés és következetesség

Ha már eldőlt bennünk, hogy el akarunk válni, akkor jó ezt következetesen képviselni, és a kapcsolatot valóban megszakítani, lehetőleg minden szálon. Kivéve a gyerekek ügyében, mert a gyerekek örökre összekötő kapcsot jelentenek. Minden más területen azonban a továbbra is fennmaradó szálak azt üzenik, hogy a válás nem történt meg valójában. Ha például közös marad az autó, a nyaraló, vagy munkahelyi, üzleti kapcsolatban maradunk egymással, akkor ennek ugyan lehetnek nagyon gyakorlati okai, mégis a tudattalan szintjén jelzik, hogy valamit nem sikerült elengednünk. Ha pedig ragaszkodunk ezekhez a szálakhoz, akkor könnyen válik az életnek ez a területe a kapcsolati harc színterévé. Vagyis biztos, hogy nem lesz közös megegyezés.   

Közös megegyezés és a személyiségünk

A válás az egyik legerőteljesebb stressz, ami érhet bennünket az életünk során. Ez sajnos azt is jelenti, hogy a legrosszabbat fogja felszínre hozni a személyiségünkből. Két nagyjából egészséges  személyiségű felnőtt számára is szükség lehet némi párterápiás szakértelemre, hogy mindketten eljussunk a közös megegyezésig, feldolgozzák a gyászt, felmérjék, mi volt a mi szerepünk a kapcsolat megromlásában. Akiknek azonban úgy alakult az életük, hogy az átlagnál több sérülést kellett elszenvedniük, most olyan válságot élhetnek át, amiben sehogy sem nyernek majd megnyugvást. Ilyenkor egyéni terápiás segítségre is szükség lehet ahhoz, hogy ez a közös megegyezés megszülethessen, és békében élhessünk tovább önmagunkkal.

Ha szeretne közös megegyezéssel elválni, feldolgozni a kapcsolatban történteket, hogy minél kevesebb sérüléssel lépjenek tovább, bátran keressen!

Rist Lilla tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Válás hatása a gyerekekre

A válás legkritikusabb, szülők számára is legnehezebben feldolgozható kérdése, hogy milyen hatása lesz mindennek a gyermekre. Hogyan kell viselkedni, mit kell neki mondani, és főképp hogyan beszéljünk neki erről, amikor elhatározzuk, hogy elválunk. A kérdést máig nagyon sok tabu és téveszme kíséri.

Válás gyerekkel a társadalom megítélése szerint

Muszáj néhány szót ejtenünk a válás társadalmi megítéléséről, arról, hogy ugyan a gyerekek nagyon jelentős számban élnek elvált családokban, erről mégsem beszélünk, ha nem muszáj, mert a házasság és a harmonikus kapcsolat a kívánt norma. És valóban mindannyian szeretetteljes, támogató kapcsolatra vágyunk. Ez ősi, emberi vágy, teljesen rendjénvaló, hogy ezt értéknek tekintjük. Csakhogy akkor, amikor ezt a harmonikus kapcsolatot nem sikerül megvalósítanunk, és válni kényszerülünk, a kudarcélményünk könnyen összekapcsolódhat a társadalom negatív megítélésével, és ekkor roppant nehéz helyzetbe kerülünk, mert képtelenek leszünk segítséget kérni. Mert ahhoz el kell mondanunk, hogy mi történt velünk, milyen kritikus élethelyzetben vagyunk. Ha ezt a szégyenérzetünk, a bűntudatunk, a megbélyegzettségünk megakadályozza, akkor a lelki terhek megtöbbszöröződnek.

Válásnál a gyerek krízise természetes

A gyermek lelkiállapota szorosan összefüggésben áll a szülei lelkiállapotával, kapcsolatuk minőségével. Ez azt jelenti, hogy ha a szülők kapcsolata válságban van, akkor a gyerek reakciói ezt tükrözni fogják. Azt kell mondanunk, hogy az a természetes, hogyha a gyerek viselkedése válás idején megváltozik, és az a különös, és a kóros, ha ez nem történik meg. A gyerekek a válás előjeleit is pontosan érzékelik, a feszültséggel teli légkört, a felkapott hangsúlyú mondatokat, az ajtók becsapódását. Jellemző, hogy sokkal nagyobb bajt sejtenek ilyenkor, mint ami valójában történik, ezért a válás tényét a lehető leghamarabb közölni kell velük. Őket is megilleti a jog, hogy tudják, mi fog történni velük a jövőben.

Mit tehetsz válásnál a gyerekedért?

Először is akkor járunk a legjobban, ha elfogadjuk az érzéseinket, a bizonytalanságunkat, a fájdalmunkat, a zavarodottságunkat, ezek az érzések válási krízishelyzetben teljesen érthetőek. Nem kell tőlük „megszabadulnunk”. De közben jó bízni abban, hogy az életünk újraformálódásával ezek az érzések megszűnnek majd.  Minél inkább elfogadjuk a helyzetünket, megértjük ebben önmagunkat, minél több segítséget tudunk kérni, annál többet segíthetünk a gyerekünknek. Ha ugyanis tudunk beszélni a válásról, esélyünk van feldolgozni a történteket, és ezáltal annál nagyobb esélye lesz annak is, hogy ezt a megdolgozottságot adjuk át a gyermeknek, nem pedig a sebzettséget, és a fájdalmat.

Amikor a gyerek eszközzé válik a válásban

A kutatások azt bizonyítják, hogy a tartós krízist (két évnél tovább tartó) a gyerekek számára nem a válás okozza, hanem az, ha szüleik harcban állnak egymással. Válásnál a gyerekek ennek a harcnak gyakran lesznek az eszközei. A küzdelem körülöttük forog, hiszen a kapcsolat megszakadásával már csak ők kötik össze a párt. A gyerekek nevelésével, láthatásával kapcsolatos kérdések közben csak látszólag szólnak a gyerekekről, a valóságban sokkal inkább a bosszúról, a kapcsolatban átélt vélt vagy valós sérelmek leveréséről.  A gyerek mindeközben, aki mindkét szülőjéhez kötődik, olyan lojalitáskonfliktusba kerül, (mert választania kell a két szülő között) ami hosszú távon hatással lesz a későbbi pszichés fejlődésére, arra, hogyan alakulnak majd a párkapcsolatai, mekkora bizalommal tud odafordulni az élet és embertársai felé.

Ha szeretne a válási krízisben segítséget kérni, és úgy elválni, hogy a gyermek a legkevésbé sérüljön, keressen bátran!

Rist Lilla: tel: 06302687449

r.lilla3@gmail.com

Válófélben

Miután megszületik a döntés a válásról, előbb-utóbb bekövetkezik a szétköltözés, amikor a pár fizikailag is elkülönül egymástól.  Ez a válás érzelmileg legmegterhelőbb időszaka. Tele van ellentmondásos érzésekkel, mert ilyenkor szembesülünk a másik valós hiányával. Gyűlölet és szeretet keveredik furcsa összevisszaságban.

Válófélben is megjelenik a szeretet

A szeretet érzése nem múlik el olyan könnyen, mint szeretnénk. Hiába haragszunk a másikra, hiába „bizonyosodott be” már sokszor, hogy a másik érdemtelen rá, akkor is jelen van. Talán akkor járunk jól, ha ezt az érzést nem is szeretetnek, hanem kötődésnek nevezzük. Kapocsnak, ami összeköt bennünket, és sokféle szálból áll. Azért zavarba ejtő a jelenléte, amikor válófélben vagyunk, mert azt gondoljuk, haragudnunk kellene a másikra.

Válófélben – egy szabályozatlan kapcsolat

A társadalom nagyon pontosan körülhatárolja, hogyan kell viselkednie például annak, akinek meghalt a házastársa. De semmilyen fogódzót nem ad, milyen szabályokhoz kell alkalmazkodnia annak, aki éppen válik. Holott a másik elvesztése, a válás és a szakítás, olyan gyászfolyamatot indít el, mint amikor meghal egy hozzátartozónk. Egyetlen szabályt mégis „illik” váláskor betartani, méghozzá azt, hogy akitől elválunk, azt kellőképpen gyűlölni kell. Mert ha nem, akkor érthetetlenné válik a válás a körülöttünk élők számára.

Válófélben gyűlölni illik

A külvilág megköveteli tőlünk, hogy magyarázzuk meg a válásunk okát, ezt várják a barátok, a család, ezt a társadalom. Kellőképpen alá kell hát támasztanunk a döntésünket, és ilyenkor a leghatásosabb, ha a másik elviselhetetlenségét sikerül „kimutatni”. Magunknak is meg kell magyaráznunk mindezt, és miközben átéljük a másik hiányából fakadó fájdalmat, ki kell zárnunk minden pozitív érzést is, ami még a másikhoz köt. Minél inkább kötődünk a másikhoz, annál inkább meg kell mutatnunk magunknak és a külvilágnak a gyűlöletet, hogy igazolhassuk a döntésünk helyességét.

Válófélben hibáztatunk

Válófélben a sérelmeink elevenek, és amikor nagyon fájdalmasan élünk át valamit, akkor nem tudunk a másik szemével látni, csak a saját fájdalmunk vesz körül. A pár két történetet mesél, kétféle világban él, és már nem tud átlépni a másikéba. Ebben a kettéosztottságban pedig óhatatlanul a másikat látjuk hibásnak. Ő lesz mindennek az oka, a jobbik énje nem látható, elvész, mint a Hold árnyékos oldala. Ha mégis megjelenik bármiféle pozitív érzés a másik irányába, akkor azt magunk előtt is eltitkoljuk.

Megérlelt döntés

A válás még ma is tabu, hiába fordul elő gyakran. Senki sem teszi ki a közösségi oldalára, hogy tegnap elvált. Ezzel azért fontos tisztában lenni, hogy értsük, amikor a másikat okoljuk a „kapcsolat megromlásáért”, akkor ezzel igazoljuk is magunkat azért, hogy miért szegtük meg a társadalmi normát. És felmentjük önmagunkat is. A felmentettségnek azonban van egy negatív következménye, mégpedig az, hogyha nem tudjuk, mit rontottunk el, nem is tudunk a viselkedésünkön változtatni, és legközelebb ugyanabba a hibába esünk. Annak, aki valóban megérlelte a válás mellett szóló döntését, nincs szüksége arra, hogy a másikat hibáztassa, vállalja a felelősséget a mostani döntéséért, és azokért a hibákért, amiket a kapcsolatban elkövetett. A kapcsolat felbomlását differenciáltan értékeli, érti, hogy ebben kinek mi volt a szerepe.  

Válófélben – elfogulatlan segítség

A megérlelt döntéshez néha nem elég az, hogy a barátainkkal vagy a családtagjainkkal beszélünk. Olykor az sem segít, ha a párunkkal tisztázunk sok múltbeli eseményt, mert a körülöttünk élők mindannyian túlságosan közel állnak hozzánk ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan lássanak. A külső szem sokat segíthet abban, hogy legalább utólag megértsük, mi történt velünk. Az események olykor egészen traumatikusak is lehetnek, ilyenkor az érzelmek elborítanak, és segítség nélkül nehéz ezekből kilátni. Ha nem sikerül egyedül, írjon, vagy hívjon!

tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Döntés a válásról

Valójában hosszú út vezet addig, amíg meghozzuk azt a döntést, hogy elválunk, és képesek leszünk ezt először önmagunknak, a házastársunknak és végül a világnak is kimondani. A válásról szóló első gondolat is egy folyamat eredménye, amit kezdetben még önmagunk előtt is takargatunk.

Tudattalan döntés a válásról

A váláshoz vezető döntés is gyakran tudattalan folyamatok mentén zajlik, aminek az első jele lehet például, paradox módon, annak a túlhangsúlyozása, hogy mi mindenképpen meg szeretnénk menteni a kapcsolatot. Azért paradox ez a helyzet, mert ilyenkor mi kerülünk a „jó” pozíciójába, és a másik a  „rosszba”, ami rögtön játszmahelyzetet teremt. Vagyis nem megmenti igyekszünk ezzel a kapcsolatot, hanem épphogy harcolni kezdünk a másikkal, és legyőzni őt, erkölcsi fölénybe kerülni.

A játszma a válás kapuja

A játszmát nagyon komoly csalódások és veszteségélmények előzhetik meg, vagyis aki játszmázik, az is okkal teszi ezt, annak is van története a kapcsolatban (vagy a transzgenerációs örökségében). A játszma azonban az intimitás (ez alatt nem csak a szexualitást, hanem a bensőséges érzelmi kapcsolat minden megnyilvánulását értem) legfőbb ellensége. Amikor elkezdünk arra törekedni, hogy legyőzzük a másikat, hogy valamilyen úton fölénybe kerüljünk vele szemben, akkor ráléptünk az eltávolodás útjára, és tudattalan szinten döntöttünk.

A válási döntés előtt kétségbeesett próbálkozások

Ha azt tapasztaltuk a kapcsolatunk alatt, hogy nem sikerült kellően intim közelségbe kerülni a másikkal (és intimitás alatt nem csak a szexualitást, hanem a bensőséges érzelmi kapcsolat minden megnyilvánulását értem), akkor megpróbálunk legalább érzelmi nyereségre szert tenni, példádul győzni egy játszma segítségével. Önmagunkon nehezen vesszük majd észre ezt a jelenséget, a másik viselkedése szabotőr vagy provokatív viselkedése viszont jelzésértékű lehet.  

A válási döntés előkészítése, szabotálás és provokálás

A szabotőr és a provokatőr viselkedés olyasmi, mint amikor valaki a vesztesre fogad. Mindkét játszma hátterében az áll, hogy már elkezdtünk visszavonulót fújni, nem teszünk erőfeszítést a kapcsolat megmaradásáért, viszont a döntés felelősségét szeretnénk áthárítani a másikra. Ez persze gondolhatjuk csúnya viselkedésnek, de a jelenség hátterében itt is a közelkerülés kudarca, és a kapcsolattal összefüggő ellentmondásos érzések állnak. A tehetetlenség érzése, az, hogy a krízist nem tudtuk megoldani. A szabotőr és provokatőr viselkedésről itt olvashatsz részletesebben: http://parkonzultacio.hu/2020/06/18/ti-is-valasi-krizis-kapcsolj-idoben/

Válási döntés és a felszámolási stratégia

A szabotőr és a provokatőr viselkedés nagyon sok kapcsolatban megjelenik, de nem minden esetben vezet válás melletti döntéshez. Megjelenése mégis azt jelzi, hogy az egyik, vagy mindkét fél olyan stratégiát követ, amely a kapcsolat felszámolásának irányába hat. Valamelyik fél, vagy mindketten rombolják a kapcsolatot a kivonulással, vagy a provokációval. Mivel az érzések ellentmondásosak, ezért nem mondja ki senki nyíltan, hogy szeretné befejezni a kapcsolatot, hanem ezekkel a magatartási formákkal „elérik” hogy a másik mondja azt ki, és inkább ő vessen véget a házasságnak vagy az együttélésnek. A szabotáló és provokatív viselkedés egy idő után olyan folyamatos nyomást és állandó szenvedést okozhat, hogy ezen a ponton megszületik a válásról szóló döntés immár tudatosan is!

Válási döntés helyett párterápia

A párterápia lehetőséget ad arra, hogy tisztázzátok az érzéseiteket. Vajon vannak-e még olyan értékei a kapcsolatotoknak, amelyekről nem mondanátok le, vagy már annyi fájdalmat okoztatok egymásnak, hogy innen már nincs visszaút? Néha az érzések annyira ellentmondásosak, hogy egyáltalán nem látunk tisztán. Az is segítség lehet, ha ki tudjátok mondani, vége. De még az is megtörténhet, hogy vissza tudtok fordulni a válás felé vezető úton. Ha olykor-olykor képes vagy meglátni a kapcsolatotok jobbik oldalát, akkor lehet esély arra is, hogy túljutva a krízisen, sokkal mélyebben kapcsolódjatok egymáshoz, mint valaha.

Keressen, ha szeretne segítséget kapni:

tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Válási gondolatok

Amikor már nem csak homályos érzésként jelenik meg benned, hogy bajban van a kapcsolatod, hanem egészen határozottan, akkor ez gyakran a válás gondolatával párosul. Ez a képzet azonban egyelőre elég ijesztő, bizonyosan kétségek gyötörnek.  A válás gondolatának a megjelenése azonban valamit mégis biztosan jelez, azt, hogy válságban van a kapcsolatod.

A válás gondolata jelzi a krízist

 

 A válás gondolata jelzi a krízist, de nem egyenlő azzal, hogy a válás be is fog következni. Ez azért van így, mert a krízis minden kapcsolat természetes velejárója. Sokféle illúzió él bennünk arról, hogy milyen egy ideális párkapcsolat, és ezek közül az egyik, hogy egy jó kapcsolat soha nincs válságban. Ez nem igaz. Sőt ennek az ellenkezőjét tekinthetjük valósnak, minden kapcsolat válságokon keresztül fejlődik. Titeket sem a válság megjelenése minősít, hanem az, hogyan vagytok képesek ezt megoldani.

A válási krízis

A válás lehetősége minden kapcsolatban jelen van, hiszen mindenki tudja, hogy ez ma már nem lehetetlen. Válságban lenni mégis egészen másféle érzés, mint pusztán tudni a válás lehetőségéről, tele van bizonytalansággal és kétséggel. A jó hír az, hogy épp az segíti a változást, hogy ebben a bizonytalan kétkedő, útkereső időszakban minden megkérdőjeleződik és megmozdul egy kicsit. Jó esetben alkalmazkodunk a külső-belső változásokhoz, amiket az élet folyamatos átalakulása követel.

A válási krízis happy enddel

A válási krízis, ami, most már tudjuk, a kapcsolat természetes velejárója, jól is végződhet. A jól működő kapcsolatban sikerül alkalmazkodni az élet által követelt változásokhoz, sikerül megoldani az ebből adódó konfliktusokat, a személyiség újabb kedvező tapasztalatokkal gazdagodik. A bizalom mindennek következtében növekszik, és a pár tapasztalatot szerez arról, hogy képes a nehéz helyzeteken is túljutni. A válási krízis legkedvezőbb kimenetele tehát a kapcsolat fejlődése, amelyben a korábbinál is nagyobb megelégedettséget élhetünk meg.

A válási krízis után döntés a válás mellett

Ha a válási krízist nem sikerül ilyen kedvező módon megoldani, megszülethet a döntés a válás mellett. A felek gyakran ebben nincsenek egészen szinkronban, gyakori, hogy az egyik hozza meg ezt a döntést, míg a másik ellenzi a szakítást, vagy nagy fájdalommal nyugtázza, amibe még nem képes belenyugodni. Ekkor egy nagyon nehéz út veszi kezdetét, amivel egy másik posztban foglalkozom.

A válási krízis után üres kagyló állapot

A válási krízis utáni együttmaradás nem feltétlenül jelenti azt, hogy a válságot sikerült megoldani. Ha azt érzed, hogy egyre csak távolodtok egymástól, már nincs kedved a közös programokhoz, már csak negatív jelzőket tudsz a társadra aggatni, vagy folyamatosan bántó, megalázó, leértékelő megjegyzéseket kapsz, akkor valószínűleg „jó úton” haladtok az üres kagyló állapothoz. Ez azt jelenti, hogy a kapcsolatnak csak a keretei állnak, érzelmileg azonban kiürült.

Ha a válság jeleit tapasztalod, és szeretnéd, ha boldogabbak lennétek együtt, akkor kérj segítséget!

tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

A válás megelőzése

A válás megelőzhető

A válás nagyon sok esetben megelőzhető. Ennek azonban feltételei vannak, mert a párkapcsolat nem perpetuum mobile, amely akkor is halad előre, ha nem figyelünk rá. Az első és a legfontosabb feltétel tehát, hogy folyamatosan karbantartsd, mert soha nincsen kész.

A válás megelőzése – az első érzés

Ha rákattintottál erre a bejegyzésre, akkor valószínűleg megjelent már benned valamiféle rossz érzés, hogy a kapcsolatodnak akár vége is szakadhat. Ez nagyon nehéz, hiszen nem úgy hitted, ti majd mások lesztek, és nem követitek el ugyanazokat a hibákat, amelyeket a környezetedben élő párok, hiszen ti annyira szeretitek egymást.   Most azonban mégis itt van a kapcsolat elvesztésének a félelme, ami bizonytalan szorongással markolja a szívedet.

A válás megelőzhető, ha még félted a kapcsolatod

Ha még félted a kapcsolatod, ha még úgy gondolsz rá, hogy több benne a jó, mint a rossz, akkor nincs minden veszve. Sőt, úgy is fogalmazhatnék, hogy az, amit most átélsz, teljesen természetes velejárója a kapcsolatnak. A jól működőnek is. Mert az út előre, talán furcsán hangzik, de kríziseken keresztül vezet. A kérdés az, mit kezdtek a nehézségekkel, meg tudjátok-e azokat oldani, vagy pedig háborúzni kezdtek, esetleg az egészet a szőnyeg alá söpritek.

A válás megelőzése – leszámolás az illúziókkal

Él bennünk egy nagyon hamis, idealizált kép arról, hogyan működik egy jól működő párkapcsolat. Azt képzeljük, hogy abban soha nincsenek viták és konfliktusok, mindig mindenben egyetértünk, néha azt is gondoljuk, hogy egyformán gondolkodunk, sőt azt várjuk a másiktól, amit önmagunktól is várnánk, mintha egyformán nőttünk volna fel, egyforma hatások értek volna bennünket az életünk során. A valóság ennek épp az ellenkezője!

A válás megelőzése – a másság elfogadása és tisztelete

Ahhoz, hogy megelőzzük a válást, az első lépés annak belátása, hogy soha nem láthatjuk ugyanúgy a közösen átélt élményeinket sem, mert más-más nézőpontból szemléljük őket. Ebből pedig egyenesen következik, hogy különféle tapasztalataink lesznek ugyanarról az eseménysorról. Azok az élmények pedig, amelyeket gyerekként éltünk át más és másféle családban, azokra a tapasztalatokat ez még inkább igaz.  Ahhoz, hogy jól működjön a kapcsolatod, és megelőzd a válást, mindent meg kell tenned azért, hogy részletes térképed legyen arról, mit és hogyan élt át a másik, tegnap és tegnapelőtt, és a régmúltban. Mélyen meg kell értened őt, sőt át is kell érezned a történetének a súlyát, különben nem leszel tisztelettel iránta.

A válás megelőzése és a kapcsolat fejlődése

Téves képzeteink közé tartozik az is, hogy a kapcsolat az változatlan, statikusan állandó. Mintha a „boldogan éltek” után már nem jönne semmi. Holott minden kapcsolat előtt alapvetően két út kínálkozik, vagy továbbfejlődik, vagy megreked valahol ezen az úton. A fejlődés azonban nem egyenes vonalú, kríziseken keresztül vezet, ami természetes velejárója az életnek. Ennek az az oka, hogy folyamatos változásokon megyünk keresztül, változunk mi magunk, változik a kapcsolatunk, és változik a világ, amiben élünk. Az átalakulás azonban mindig konfliktusokat fog eredményezni. Nagyon sok múlik azon, milyen konfliktuskezelő technikákat hozol magaddal gyerekkorodból, kaptál-e jó mintákat erre vagy sem. Ha igen, át fogsz jutni a nehézségeken. De ha úgy érzed, megakadtál, akkor keress bátran!

Rist Lilla

tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Nincs itt semmi baj, nem kell párterápia!

A halogatás nagymesterei vagyunk különösen, ha baj van! A párkapcsolati gondjainktól is szeretnénk minél messzebbre menekülni. De ha már folyamatosan a kapcsolatodon jár az agyad, azon, hogy jó-e ez így neked, elég-e ez így, meg hogy mi is az, amire az ember azt mondja, hogy na, ezt már nem, akkor talán érdemes elgondolkodnod azon, hogy nem kellene-e segítséget kérned. Könnyen lehet, hogy megkeresed alább a telefonszámomat, de aztán másnapra elfelejted az egészet, mert nem tudod egész biztosan, hogy itt tartasz-e, hogy TÉNYLEG itt tartasz-e, és reménykedsz, hamarosan meg fog oldódni minden.  Mert ti mégiscsak boldogok vagytok, mert régen azok voltatok, legalábbis fel-felrémlik, hogy így volt. Vajon normális, hogy most nem?

Tudom, hogy vacillálsz, ezért most felsorolok néhány érvet amellett, hogy mégiscsak kérj segítséget!

Miért érdemes párterapeuta segítségét kérni?

  • Mert van segítség! És lehet jobb!
  • Mert nem érdemes boldogtalanul élni!
  • Mert igenis segíthet egy „idegen”, mert a külső szem másképp lát és ez átlendíthet!
  • Mert belülről nem fogod tudni másképp látni a helyzetedet!
  • Mert később rosszabb lesz, nem érdemes halogatni!
  • Mert meg fogod bánni, hogy nem kértél időben segítséget!

Kicsit bővebben:

Mert van segítség, és lehet jobb!

Sokan azt gondolják, hogy majd megoldják a gondjaikat, nem kell ehhez senki, nem jó kiteregetni a szennyest. Valóban nem könnyű, különösen az introvertált, befelé forduló emberek számára, hogy megosszák az életük legnagyobb nehézségét valaki mással. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy a „majd mi megoldjuk” többnyire azt jelenti, hogy elássuk a problémákat, nem beszélünk róluk, elfelejtjük. Vagy azt, hogy a megszokott megoldókulcsot alkalmazzuk, ami épp azért, mert megszokott, nem fog működni. Valami másra van szükség, valami olyasmire, amit nem láthatunk belülről. Ezt a mást segíthet megtalálni egy külső segítő. Az a jó hír, hogy azok a párok, akik elkötelezetten benne maradnak egy párterápiás folyamatban, jobban lesznek. Vagy azért, mert jobb lesz az együttműködés közöttük, vagy azért, mert rájönnek, hogy az segít, ha különválnak.  

Mert nem érdemes boldogtalanul élni!

Sokan épp ettől a szembenézéstől ijednek meg, hogy meg kell majd látniuk a párkapcsolatuk működésének a mélységét, hogy ők valóban boldogok tudnak-e lenni egymással. Ez tényleg nem könnyű, lehetséges, hogy valóban fájdalmas lesz, amit találunk, de az is lehet, hogy nem, és igazi szeretet-szövedékre lelünk. De az biztos, hogy segíteni  csak akkor lehet, ha ez a szembenézés megtörténik. A kérdés az, hogy boldogan vagy boldogtalanul akarjuk-e tölteni az életünket. Ha elhessegetjük ezt a végső kérdést, benne maradunk abban a fajta hosszú távú stresszben, ami a leginkább megterhelő. Sem a testünknek, sem a lelkünknek nem használ a gondok elkendőzése, könnyen menekülhetünk előle valamilyen káros szenvedélybe, vagy épp az történik, ami sokszor, hogyha nem veszünk tudomást a párkapcsolati gondjainkról, nem beszélünk róluk, akkor a testünk kezd el szólni hozzánk valamilyen betegség formájában.

Mert igenis segíthet egy „idegen”, mert a külső szem másképp lát és ez átlendíthet!

Sőt csak egy „idegen” segíthet! Már utaltam rá az előbbiekben, hogy másképp lát, aki kívülről lát, és ez átlendíthet problémákon. Ráadásul ennek az idegennek van egy nagyon jó tulajdonsága, méghozzá az, hogy egyik fél felé sem elkötelezett, nem a férj barátja, nem a feleség barátnője, nem rokon, és nem is munkatárs. Ők is segíthetnek néha pusztán azzal, hogy meghallgatnak, de nem párterapeuták, és ezért olyan tanácsokat fognak adni, ami a saját életükből következik, a saját tapasztalataikból – ami törvényszerűen korlátozottabb, mint egy párterapeutáé. Ráadásul elfogultak is valakinek az irányába, mert többnyire csak az egyik fél érveit hallják, a másikét nem. Érzelmileg sem tudnak igazán kívül lenni. Egy igazi jó barát/rokon melletted áll, és felment. De a változáshoz más kell!

Mert belülről nem fogod tudni másképp érzékelni a helyzetedet!

A párkapcsolati konfliktusok az egyik legmélyebb nehézségek az életünkben, egy kisebb vita és veszekedés is kibillenthet az egyensúlyunkból. A hosszan elhúzódó párkapcsolati válság pedig az egyik legnagyobb lelki terhelés, ami embert érhet. Az ilyenkor átélt stressz igen erőteljes lehet. Ezért hiába mondogathatjuk magunknak, hogy ha majd megnyugszunk, elrendezzük magunkban és a másikkal a dolgainkat. Kicsi az esélye, hogy így történik, mert ehhez olyan mélységű önismeretre, önreflexiós képességre volna szükség, amivel kevesen rendelkeznek. (Néhány lelki témájú, önismereti könyv elolvasása nem jelent valós önismeretet). Ennek hiányában pedig még egy viszonylag higgadtabb állapotunkban sem látjuk, mi történik a kapcsolatunkban, ki hogyan vesz ebben részt, mi ebben a mi magunk, és mi a másik része, és ez a kettő hogyan kapcsolódik össze. A stressz önmagában is akadályozza ezt, ilyenkor senkitől sem várható el, hogy kilépve önmagából, kilépve a saját fájdalmából a másik fájdalmát is átérezze. (Ezért van az, hogy olykor a párterapeutának is párterapeutára van szüksége, és a pszichológusnak is pszichológusra.)

Mert később rosszabb lesz, nem érdemes halogatni!

A meg nem oldott, szőnyeg alá söpört, „elfelejtett” párkapcsolati gondokat, nehézségeket, konfliktusokat a párok évekig görgethetik maguk előtt tovább. Mondhatom a kedvenc példámat, amikor az első gyerek születése után nem sikerül a férfi-nő viszonyt regenerálni, akkor lehet, hogy a pár nem a gyerek hároméves korában fog elválni, hanem évekkel később, amikor felnő, és kirepül a családi fészekből. Anya és apa úgy fog egymásra nézni ekkor, mint két idegen, akik gazdasági társaságot üzemeltetnek. Időzített bombák az ilyen fel nem oldott konfliktusok, amelyek bármikor felrobbanhatnak. És ez meg is fog történni, ehhez nem férhet kétség, de akkor már nem biztos, hogy lehet segíteni. Mert az alapokat is széttörhetik.

Mert meg fogod bánni, hogy nem kértél időben segítséget!

Ha csak a bombatámadás után kapsz észbe, akkor már csak reménykedhetsz abban, hogy nem tört össze minden. Mi emberek sajnos, úgy vagyunk kitalálva, hogy csak akkor kezdünk el foglalkozni a gondokkal, amikor már ég a ház. Azt szeretjük látni, hogy minden rendben van magunk körül, és elhessegetjük a rossz gondolatainkat. Ezért fontos sokkal tudatosabbnak lennünk ebben, és már akkor segítséget kérni, amikor még nem robbant fel egyetlen bomba sem. Utólag, visszafelé persze látni fogod, hány helyen lehetett volna visszafordítani a folyamatot. Például akkor, amikor a párod kérlelt, hogy menjünk el, kérjünk segítséget, de te ellenálltál! Hogy nincs is itt semmi baj!

Kérdések anyák napjára

Anyák napja alkalmából szeretném provokálni a kedves olvasóimat egy tételmondattal, azzal, hogy nem az anyaság a legfontosabb! És most egyáltalán nem a család és a munka kettősségét szeretném szembe állítani egymással, egyáltalán nem arról szeretnék beszélni, hogy a karrier, a munka hogyan áll szemben az anyasággal. Másra szeretnék rávilágítani. Méghozzá arra, hogy mi a viszonya a párkapcsolatnak az anyasághoz, melyik az előrébbvaló, melyik a fontosabb. Miért van az, hogy az anyaság mitikus magasságokba került, míg a párkapcsolat nem kapta meg ugyanezt a tiszteletet.

Ha az emberpárra gondolunk a férfi és a nő kettősségére, akkor rögtön megjelenik előttünk Ádám és Éva, és a paradicsom után a bűnbeesés képe rajzolódik ki, Éva a kígyóval,  az almával, a tudás fájával. Az emberpár ebben a képben egyáltalán nem szent, mint szűz Mária, hanem bűnbe esik a kígyó sugallatára, vagyis rájuk vetül valami, ami nem tiszta, és nem is értékes. Nehéz megmondani, hogy ez az ősi kép, a zsidó-keresztény kultúrában felnövekvő emberekre mennyire van hatással még ma is, de az biztos, hogy nagyon sok nő tartja az anyaságot a legfontosabb értéknek az életében. Ha választania kell egy hétköznapi helyzetben a gyerek és a párkapcsolat érdeke közül, akkor a gyerek érdekeit választja, és nem azt, ami a párkapcsolatot  szolgálná. A saját női érdekeiről pedig egyenesen azt gondolja, azt érzi, hogy azoknak engedni, önzés volna.

Számtalan példát lehetne felsorolni arra, hogyan kerül a párkapcsolat a sublótba, hogyan kerül a gyerek mindenek feletti magasságokba, amire folyamatosan és mindig tekintettel kell lenni, miközben a párkapcsolat az csak úgy van, mert az egyébként is eldöcög majd valahogyan!

Hát nem döcög el! Ez a rossz hírem.

Sok pár akkor ébred rá, hogy mennyi mindent nem tettek meg egymásért, amikor már ott ülnek velem szemben a kanapén. Akkor persze, felmerül, hogy mi lesz így a gyerekekkel, hogyan fogják túlélni, ha ők elválnak, vagy azt, hogy örökös békétlenségben milyen lehet felnőni, és ekkor “hirtelen” kiderül, hogy semmi nincs, gyerek sincs, ha nincs párkapcsolat. Mert a gyereket nem az anyának kell egyedül megtartania, hanem a párkapcsolatnak, jó esetben. (Ez bizonyos hátárok között még az elvált párokra is igaz. Mert a gyerek nem csak az anyáé, sem a hozzá kapcsolódó jog, sem a felelősség. ) A párkapcsolat közben sokféle lehet, és nem az minősíti, hogy kik vesznek benne részt, ők milyen neműek vagy elváltak-e már egyszer vagy sem, hanem az, hogy mekkora biztonságot tudnak nyújtani.

Biztonságot pedig csak egy jól működő párkapcsolat tud nyújtani a gyerek és minden résztvevő számára. Amiben az anya nem szent, és nem is mártír, hanem olyan ember, amiben megélheti az emberi és női mivoltát, amiben kiteljesedhet, és aminek egy része az anyaság, természetesen, de nem mindenek felett álló része. Hanem az alrésze. Ezt kellene átrendezni a fejünkben, méghozzá nagyon sürgősen!

Könnyű eltévedni

Nagyon könnyű elveszteni a párkapcsolati fókuszt abban a pillanatban, amikor megszületik az első gyermek. Ennek van egy nagyon határozott társadalmilag szuperált oka is, ami egy külső ok, nem feltétlenül belőlünk származik, hanem abból, amit magunk körül érzékelünk. Arra utalok, hogy van egy nagyon komoly értéke az anyaságnak. Olyan szólás-mondások is hitelesítik ezt, mint például az, hogy „A gyerek a legfontosabb!” De nagy megértéssel és tisztelettel hallgatjuk azokat az anyai mondatokat is, hogy „a gyerek mellett nincs időm semmire”, vagy hogy „a férjemmel nem voltunk kettesben a gyerek születése óta”, vagy azt, hogy „csak a gyereknek veszek ruhákat, magamnak nem”. Ezeket kiegészítik aztán az olyan racionálisnak tűnő mondatok, hogy „nincs kire hagyni a gyereket”, amit középosztálybeli, nem mélyszegénységben élő anyák is mondogatnak vagy az, hogy „míg gyesen voltam a bevásárlás volt az egyedüli szórakozásom, mert nem jártunk sehová”. Anyák napján egy csokor orgonával próbálják meg később egyensúlyba hozni a gyerekeink az anyai mártíromságot, ami – megint egy rossz hír –  nem fog sikerülni. Mert a mártíromságnak nincs megfizethető ára, már csak azért sem, mert inkább káros, mint hasznos. Az anya, aki mindent feláldoz a gyerekeiért, önmagát, a nőiességét, a párkapcsolatát, rossz úton jár. Gúzsba köti a gyerekeit azzal az áldozattal, amit értük hoz. Az a gyerek, aki az anyai mártíromságért hálával tartozik, soha nem szabadulhat. Nem lesz képes olyan párkapcsolatot  sem működtetni, amiben teljes jogú társa lesz a párjának, hiszen az anyjához tartozik. Örökre.

A külső elvárások is ebbe az irányba terelhetik a működésmódunkat, de vannak belülről származó okai is annak, hogy az anyaságba bele tudunk veszni. Például az, hogy a szülés és a szoptatás a természet által „úgy van kitalálva”, hogy igen erős érzelmi kötelék jön létre. A vajúdás és a gyermek táplálása alatt termelődő hormonkoktél igazi varázsitalként funkcionál, úgy, hogy mélységes mélyen beleszeretünk a gyermekünkbe. Ennek olyan bensőségessége lehet – az anyaság összes nehézsége mellett és ellenére, amit sokan nem élnek meg semmiféle másfajta kapcsolatban, előfordulhat, hogy a párkapcsolatban sem. Ez fájdalmas gondolat, mert ugyan nemesnek érzékelhetjük, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeretjük a gyerekünket, de valójában nem az, mert ezzel óriási terhet teszünk a legkisebbekre. Hogy miért nem egészséges, ha a gyerekünket szeretjük a világon a legjobban? Mert egy gyerek soha nem szolgálhatja egy felnőtt ember boldogságát! Soha nem függhet a felnőtt boldogsága, jólléte a gyerektől, a gyerek viselkedésétől, tetteitől. Talán furcsán hangzik ez elsőre, de így van, mert a felnőtt boldogságának felnőtt-felnőtt kapcsolatokból kell származnia, akkor lesz kiegyensúlyozott. A szülést követően ugyan ez teljesen normális kapcsolódás még, de később, mondjuk a gyerek másfél éves kora után el lassan át kell kötni a párkapcsolatba. Nem maradhat így! Egy gyermek éretlen arra, hogy mindig megfelelően viselkedjen, és ha ezt várjuk tőle, mert ettől függ a jóllétünk, a boldogságunk, akkor nem teheti meg, hogy gyermeki módon viselkedjen, nem követhet el hibákat, kis felnőttnek kell lennie, ami olyan tehertétel, amiben a lelke egy része egész biztosan sérül. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy lehetek én például anyaként szomorú, mert a gyereknek mondjuk évet kell ismételnie, de a boldogságomnak nem ettől kell függenie.

A párkapcsolatnak tehát elég jónak kell lennie ahhoz, hogy ez az átkötés, ez a visszakapcsolódás sikerüljön, mert a párkapcsolatban átélt örömök felérnek az anyai örömökkel. És ezzel elérkeztünk ahhoz a gondolathoz, hogy az anyaság és a párkapcsolat értékének, egymáshoz való viszonyának  megítélésében felelőssége van a társadalomnak, felelőssége van az egyénnek, a nőknek és egyáltalán nem utolsó sorban a férfiaknak.

A párkapcsolat működtetése nagyon is közös munka, és ha ez megbillen, elkezd rosszul funkcionálni, akkor igen sok nőnek az anyaság kínál menedéket, örömöt, pillanatnyi boldogságot. Azért veszélyes út ez, mert az anyaság valóban sokáig kárpótol a párkapcsolati örömökért, de nem örökké. És legkésőbb akkor, amikor kirepülnek a gyerekek a családi fészekből, nyomasztó, soha nem érzett hiányt élhetünk át. Azok a párok, akik nem táplálták, nem építették a kapcsolatukat, „hirtelen” válságba fognak kerülni.

A férfiak felelőssége

A férfiak oldaláról is megjelenik az a fajta mentalitás, vagy nevezzük inkább megküzdési módszernek, hogy a gyerek születése után „békén hagyják” az anyákat. Más mókák után néznek inkább, ami sokféle lehet, karrier, munka, vállalkozás-építés, sport, vagy más nők, akik épp nem anyák…   Pedig nekik is lehetnek eszközeik arra, hogy visszahódítsák maguknak gyermekeik anyját, a nőt, aki anya lett. Nem csak a bókokra gondolok, amelyek jó pillanatban csodákra képesek, hanem arra, hogy aktív szerepet vállalhatnának a közös, kettesben töltött programok megszervezésében, a bébiszitter-keresésben, a háztartással kapcsolatos teendők átvállalásában, hogy egy kevésbé fáradt nő érkezzen meg este a hálószobába, akinek van ereje felvenni egy szebb hálóinget. Nagyon sok férfi abba is beletörődik, hogy a gyerek kitúrja őket a franciaágyból. Saját tapasztalatból is mondhatom, hogy amíg a kicsi aktívan szoptatott csecsemő, sokféle helyen lehet és kell aludni, ott és akkor, amikor erre mód van. De ez nem tarthat örökké, és nem is jó, ha tart. A szoptatás egyszer véget ér, a gyereket elválasztjuk lassan, fokozatosan. Nagy feladat ilyenkor újraépíteni a párkapcsolatot. De talán nem is akkora, ha úgy gondolunk erre, hogy ez az, amiből az örömünk származik, sőt úgy, hogy a mi örömünk az, ami majd a gyerekeinkre is rásugárzik.

Anyák napjára

Egyszóval köszöntsük az anyákat, azokat különösen, aki elég bölcsek ahhoz, hogy az anyaságuk mellett nők is maradtak. (És a férfiakat, akiknek gyermekeik anyja maradt a legszebb nő.)

A házasság a nők alávetésével a vagyon örökléséért

2. rész: A házasság története

 Az első írásos emlékek a házasságról az i.e. 3. évezredből maradtak ránk, és mire eljutottunk a civilizációnak erre a fokára, addigra a házasság már intézményesült férfi-női kapcsolattá vált. Ez az írásos emlék a mezopotámiai Úr városából származó kőtáblán maradt ránk, amelyen egy lányos apa írta össze a házassággal kapcsolatos kiadásait. Pusztán ebből a tényből is sejthető, hogy a házasság örömszerző, érzelmi-kiegyensúlyozó vagy épp szexuális szerepe kevéssé volt hangsúlyos. Sokkal „nagyobb” feladata volt! A vagyonról, a társadalmi kapcsolatok újraszervezéséről szólt elsősorban.  A sokat idézett kőtábláról tudjuk, hogy a jegyespár házasságát  egy hosszú udvariassági szertartássorozat előzte meg, ez kezdődött azzal, hogy az apa megajándékozta a vőlegényt, ezután folytatódott azzal, hogy a szülők szerződését a templomban hivatalossá tették, majd udvariassági látogatások sora kezdődött el, és végül egyfajta előházasságként a menyasszony a vőlegény családjához költözött. Mivel ez gyakran a lányok igen fiatal korában történt, ezért a házasság gyakorlatilag csak akkor vált hivatalossá, ha azt a pár elhálta. A lány jegyajándékot vitt magával, ami biztosította korábbi jóllétét. A kőtábláról tudjuk, hogy mindez igen sok pénzbe került mind a menyasszony mind pedig a vőlegény családjának. A házasságot körülvevő szokások tehát sokkal inkább kifelé, a társadalom számára bírtak jelentőséggel. A házasság már nem magáról a párról szólt, nem az ő érzéseikről, hanem a vagyonról és a társadalmi státuszról.

https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2013/02/okor_2012_3_nyomdanak_018.pdf

A házassághoz szigorú törvények kapcsolódtak, amelyek másféle szabályokat róttak a férfiakra és a nőkre. Mezopotámiában például a törvény zabályozta, hogy a férfi ágyasokat tarthat abban az esetben, ha a nő beteg vagy meddő.  Magasabb társadalmi osztályokban több feleséget is tarthattak, de ilyenkor a házasság főképp politikai célokat szolgált, és a mellék-feleségek jogállását szigorúan rendezték a viták elkerülése végett. De az alsóbb társadalmi csoportokban inkább a monogámia volt általános, a sok feleség mindig sok pénzbe is kerül…

Az ókori kultúrák többségében a Közel-Keleten és a Földközi-tenger vidékén a családfőnek jogában állt eladni  a gyermekét, vagy meggyilkolni a feleségét, ha házasságtörésen érte. Vagyis a feleség nem partner volt, sokkal inkább tulajdon, ez magyarázza, hogy nem csak a házasságtörő nőt, de a más feleségét megerőszakoló férfit is nagyon szigorúan büntették. Miközben a férj házasságtörése nem számított bűnnek. Mindez Egyiptomban is így volt, pedig ott a nők helyzete kedvezőbb volt, mint a többi kultúrában, például szabadon rendelkeztek vagyonukkal, a férj halála esetén a vagyon egyharmad része törvényesen megillette őket az örökségből.

De hogy jutottunk idáig?

Hogy milyenek lehettek az írásbeliség előtti kultúrák, hogyan éltek az emberek az őskorban, arról a hagyományos, természeti népek megfigyeléséből van némi fogalmunk. Az ausztrál Elkin, a sidney-i egyetem antropológus professzora például 1927-től haláláig, 1979-ig kutatta az ausztrál bennszülöttek életét. Ők tipikusan olyan vadászó-gyűjtögető népcsoport voltak, akik megőrizték hagyományos kultúrájukat.  A róluk szóló könyvében Elkin azt írja, hogy a család a társadalmuk legfontosabb egysége, még akkor is, ha a férj és a feleség közötti kapcsolat kevésbé szoros, mint napjainkban. Ez azt jelenti, hogy a házasság nem egy életre szól, sok asszony két vagy több férfi felesége lesz egymást követően, és az is szokás, hogy a férj ideiglenesen kölcsönadja vagy másikra cseréli feleségét. Az ausztrál bennszülöttek nagycsaládokban, hordákban éltek, ahol a rokonsági kapcsolatok jelentették az emberek közötti legfontosabb kötőelemet. Az olyan hordákat, amelyekben nem voltak rokonaik, ellenségesnek, félelmetesnek tekintették. Egy hordából a vérfertőzés elkerülése érdekében, nem házasodhattak, ezért a törzshöz tartozó, de más hordákból választottak maguknak társat, és többnyire a nők költöztek férjük családjához.  A családoknak nem volt önálló vagyonuk vagy tulajdonuk, minden a közösségé. Az ausztrál bennszülöttek azért sem tudtak sokáig beilleszkedni a hódítók kultúrájába, mert nem értették a magántulajdon fogalmát. Ha pénzt kerestek, nem magukra, vagy a családjukra költötték, hanem szétosztogatták a közösség tagjai között. Kultúrájukban  a rokonsági és más egyéb törvények szabták meg a házasodási szokásokat, amelyek aztán meghatározták a gyermekek társadalmi státuszát, de a vagyonnak ezen a fejlettségi szinten még nem volt szerepe.

https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/eletmodtortenet-oskor-es-okor/a-vadasz-kulturak/egy-vadaszkultura-forras-alapjan-az-ausztraliai-bennszulottek

A Trobriand-szigetek lakói már foglalkoztak földműveléssel, mégsem jelentett számukra sem túl sokat a vagyon. Ha többletet termeltek valamiből, akkor azt hagyták egyszerűen megrohadni. Mégis, az a gazda, aki sokat termelt valamiből, az nagy dicsőséget szerzett. A nagycsalád számukra is legalább annyira fontos volt, mint az ausztrál bennszülötteknél, és az is sokatmondó, hogy a rokonságot anyai ágon tartották számon. Úgy gondolták, hogy igazi rokoni kötelék csak az anyával és annak családjával van. A fiúgyermekek nevelésének feladata pedig az anya fiútestvérére hárult. Mindezt  Bronislaw Malinowski lengyel származású angol kultúrantropológus vetette papírra A Trobriand-szigetek lakói című könyvében.

Talán azért volt ez így, hogy a rokonság csak anyai ágán számított, mert az apa kiléte nem volt annyira biztos vagy fontos. Malinowski így fogalmaz:

A szüzesség ismeretlen erény errefelé. Hihetetlenül korán avatják be a lányokat a szexuális életbe, és számos, még gyermekinek tűnő játék sem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Ahogy felnőnek, válogatás nélküli szabad szerelmet élnek, amely fokozatosan fejlődik tartósabb kapcsolatokká, s ezek egyike aztán házassággal végződik. Mielőtt azonban ez bekövetkezne, a házasulatlan lányokat a közvélemény egészen szabadoknak tekinti; tehetnek, amit akarnak, és még szertartásos egyezmény is van arra, hogy egy falu lányai csapatban átmenjenek valamely más faluba, ahol nyilvánosan felsorakoznak megtekintésre, és mindegyiket kiválasztja egy-egy ottani fiú, aki vele akar tölteni egy éjszakát.

A házasság alig áll kapcsolatban bármilyen nyilvános vagy zárt körű rítussal vagy szertartással. A nő egyszerűen férjéhez költözik, később egy sor ajándékot cserélnek, amit azonban semmiképpen sem lehet úgy felfogni, mint vételárat a feleségért. Tény, hogy a trobriandi házasság legfontosabb jegye az, hogy a feleség családjának hozzá kell járulnia – méghozzá tekintélyes mértékben – a lányuk háztartásához, és hogy mindenféle szolgálatot kell teljesíteniük a férjnek. Az asszonytól házasélete során elvárják, hogy hű maradjon, ezt a szabályt azonban nem tartják be szigorúan, és nem torolják meg a megszegését. Minden más szempontból a nő nagymértékben független marad, és férjének jól és kíméletesen kell bánnia vele.

Vagyis a hűség már megjelenik mint követendő magatartás, de a megszegése még egyáltalán nem jár megtorlással. A nők társadalmi státusza sem kisebb, mint a férfiaké, vannak olyan területei az életnek, amelyekben ők döntenek, és fontos vallási rituálékban is szerepet játszanak. A nők alacsonyabb társadalmi státusza csak később következik be. Mire kialakulnak a nagy folyamvölgy kultúrák Egyiptomban és Mezopotámiában, akkorra már a nők többsége vagy az apjuk vagy a férjük tulajdonának számít. Voltak persze különleges jogállású nők, például a hetérák a görögöknél, vagy a papnők Mezopotámiában, de ez semmiképpen sem volt általános, és státuszuk a házasság történetét sem érinti.

https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/eletmodtortenet-oskor-es-okor/a-korai-termelok/egy-korai-termelo-kultura-forras-alapjan-a-trobriand-szigetek-lakoi

Az ókori görögöknél tovább szigorodtak a szabályok, legalábbis ami a nőket illeti. A házasság előtt tilos volt a szexuális élet, a menyasszonyt szüzességének megőrzésére kötelezték. A férfiak szexuális életét azonban nem korlátozták, a házasság előtt sem volt tilos számukra a szerelem, és a házasságkötés után is tarthattak ágyasokat, és rabszolganőket. Homérosz Iliásza például arról (is) tanúskodik, hogy a szép rabszolganők gyakorta fontosabbak voltak feleségeiknél. A házasság a vagyon továbböröklése szempontjából volt igazán lényeges. Mert azt csak a törvényes házasságból származó gyerekek örökölhették.

A nagycsalád ekkorra már nem létezett, vagy felbomlóban volt, a nukleáris család megjelenése pedig a magántulajdon egyre hangsúlyosabb megjelenésével kapcsolódott össze. A felhalmozott vagyont ugyanis, csak így lehetett egyben tartani. Mi is lett volna vele, ha szét kell osztani a nagycsaládban, ahogy az ausztrál bennszülötteknél volt szokás!

http://www2.szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon.php?id=406

https://mult-kor.hu/erosz-jatszmai—hazaselet-es-szexualitas-az-okori-gorogorszagban-20151109?pIdx=2

Hasonló volt a helyzet az ókori Rómában, bár sok tekintetben a házasság nem volt annyira szilárd intézmény. Létezett ugyanis egy lazább változata, amikor a felek egyszerűen egymáshoz költöztek esküvő nélkül. Egy év elteltével azonban jogilag már ezt is házasságnak tekintették, de nem vonatkoztak rá olyan szigorú szabályok, mint arra a házasságra, amit szertartással, lakomával is megerősítettek. A köztársaság-kori Róma pedig lehetőséget adott a válásra is, amit a férfi és a nő is kezdeményezhetett. Igaz válásnál is a férfiak voltak előnyben, a nők a gyerekeikkel való kapcsolatot kockáztatták ezzel, a római jog ugyanis őket az apának ítélte. Ez alól csak akkor tettek kivételt, ha az apának úgy volt jobb, ha a gyerek az anyánál marad.

https://mult-kor.hu/het-meglepo-teny-a-romai-nokrol-20191216?pIdx=3

A házassági szokások és törvények területenként és koronként elég nagy változatosságot mutatnak, de az látszik, hogy az irány a monogámia, nemenként különböző normákkal, és a férfiaknak adott nagyobb szabadsággal, és a nők társadalmi státuszának fokozatos gyengülésével. A válás sem volt elképzelhetetlen, még az ókori Mezopotámiában is el lehetett válni, igaz, ez a nők számára társadalmi kitaszítottsággal és megbélyegzéssel járt együtt. Ők akkor válhattak el, ha bizonyítani tudták, hogy férjük nem tesz eleget házastársi kötelezettségüknek vagy ha bántalmazza őket. Meg kellett gondolniuk, mert a házasságból csak üres kézzel távozhattak.

Míg az ősközösségi társadalmaknál a házasság a rokoni, emberi kapcsolatok fő szervező ereje, és a társadalmi státusz biztosítéka, addig az ókorban a vagyon továbbörökítésének az eszköze, vagy épp a vagyonszerzés egy módja.

Ez nem azt jelenti, hogy akkoriban ne lehettek volna jó házasságok, amelyekben megjelent a szeretet vagy az összetartozás érzése, ez minden bizonnyal akkor is kialakulhatott, ha a frigy a szülők közbenjárásával jött létre. De az is lehet, hogy rosszul sültek el a dolgok és a felek soha nem találtak egymással összhangot. Mégis, mivel a házasságtól nem várták a boldogságot, ahogy a mai ember, ezért talán nem is tulajdonítottak neki akkora jelentőséget.

Bár minden bizonnyal szenvedtek egy boldogtalan kapcsolatban. A görög tragédiákban és komédiákban gyakran megjelenik például a házsártos feleség alakja, aki uralni próbálja férjét. A drámaírók sokszor gúnyolódtak ezzel, kinevettették a papucs férjeket, akik társadalmi státuszuk ellenére otthon hallgatásra voltak ítélve. Ami azt is üzeni számunkra, hogy a párkapcsolati egyensúlyt nem feltétlenül az határozza meg, mi a trend odakint a nagyvilágban.

A válás, akkoriban is ritka volt, de nem is volt egészen lehetetlen. Vagyis a házasság még mindig nem jelentett feltétlenül életre szóló, Isten által szentesített, fel nem bontható közösséget.

Ezt a kereszténység hozta el.

A szeretet-térkép abban segít, hogy igazán megismerjétek egymást

A párkapcsolat stabilitásának egyik fő kritériuma, hogy van-e szeretet-térképünk egymásról. Legalábbis ezt gondolja John M. Gottman az amerikai Washington Egyetem pszichológia professzora, aki négy évtizede foglalkozik a válás előrejelzésével és a házasság stabilitásának kérdéseivel. Tapasztalatai szerint ugyanis csak hisszük, hogy ismerjük a másikat, de ez korántsem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Sokkal részletesebb szeretet-térképre volna szükségünk ahhoz, hogy le tudjuk küzdeni a párkapcsolati nehézségeinket. Egymás megismerése ugyanis nem csak mély szeretet-érzést szül, hanem óriási erőforrás is.

A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a párunkra, és sokszor önmagunkra is úgy gondolunk, mintha nem változnánk. Holott folyamatosan érnek bennünket olyan külső hatások, amelyek finomítják vagy egészen átformálhatják a gondolkodásunkat, módosítják a viselkedésünket. Ez azt jelenti, hogy nem elég egyszer megismerni a másikat, folyamatosan frissen kell tartani a tudásunkat, folyamatosan érdeklődnünk kell a másik iránt ahhoz, hogy a szeretet-térképünk aktuális maradjon.

A másik problémát az jelentheti, hogy nem megyünk bele mélyebb kérdésekbe. Viszonylag nehezen teszünk fel olyan kérdéseket a vacsoaraasztalnál, hogy mi volt életedben a legnagyobb trauma, vagy azt, hogy milyen életcélokat tűztél ki magad elé. Ezeknek a válaszoknak az ismerete nélkül viszont nagyon nehéz lesz megérteni a másik viselkedését, gondolkodását, világlátását.

A most itt látható kérdőív a teljes szeretet-térképnek csak egy kis részére kérdez rá. Ennél sokkal több felfedezésre váró terület létezik. Tehát hajrá, találj ki újabb és újabb kérdéseket!

De kezdetnek az is megteszi, ha mindketten kitöltitek a tesztet, és aztán ellenőrzitek az eredményeket a másik tényleges válaszai alapján.

Kellemes időtöltést mindenkinek!

https://online-kerdoiv.com/index/v/h/szeretet-kedroiv


1.rész: A házasság eredete

A Házasság hete alkalmából arra gondoltam, hogy összegyűjtök néhány fontos információt a házasságról.  Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy miért alakult úgy, hogy az emberi civilizációk többségében létrejött a hosszan tartó párkapcsolat, amit aztán házassági esküvel is megerősítettek. Kiderült, hogy a csak az emberre jellemző folyamatos szexuális elérhetőség és az erre épülő hosszas párkapcsolat,  nagyon fontos szerepet töltött be az emberré válás folyamatában.

Már az állatvilágban is találkozunk tartós, sokszor életre szóló párkapcsolatokkal, amelyek minden esetben az ivadék gondozásához kötődnek. Az állatvilágban ott láthatunk tartós vagy viszonylag tartós párkapcsolatokat, ahol erre az utódok sikeres felneveléséhez mindenképpen szükség van. Elsősorban a fészekrakó madaraknál tapasztalhatjuk ezt, ahol a tojások kiköltése hosszadalmas folyamat, és míg a szülőpár egyik tagja a tojásokat melengeti, addig a másik ennivaló után jár. Vagyis szoros együttműködésre van szükség a fiókák kikeltéséhez és aztán gondozásukhoz.

Több madárfaj esetében a párkapcsolat akkor is megmarad, ha a fiókák kirepülnek, míg mások új párt keresnek egy következő fészekrakáshoz. Az albatroszok például egy életre választanak párt, és a kapcsolat az egyikük haláláig tart. A flamingók is kitartóak, 99 százalékuk mindig a másik társa marad, de a mi vadkacsáink is csak 9 százalékos eséllyel „válnak el”.  Az együtt maradó párok azonban nem feltétlenül hűségesek egymáshoz. A hattyúk például tartós párkapcsolatban élnek, azonban a tojások genetikai vizsgálatából kiderült, hogy sok fióka nem a hivatalos társuktól származik, vagyis a tojók gyakorta párosodnak alkalmi partnerekkel. Ennek az állatvilágban egyáltalán nincs erkölcsi jelentése, evolúciós szerepe viszont igen. Hiszen soha nem lehet tudni, hogy kinek az ivadéka lesz sikeresebb, és minél többféle apától van a tojónak utóda, annál nagyobb valószínűséggel örökítheti tovább a saját génjeit.

Az állatvilágban nagyon sokszor tapasztalható az is, hogy kizárólag az anya gondozza utódait, az emlősöknek például az esetek többségében apákra egyáltalán nincs szükségük ahhoz, hogy a kölykeiket felneveljék. De a kép nagyon változatos, vannak fajok, ahol az anyák egyedül gondozzák kicsinyeiket, más esetben viszont kialakul egyfajta munkamegosztás a szülőpár között. Ez mindig aszerint változik, hogy mi szolgálja a faj fennmaradást, és a párkapcsolati együttműködés akkor alakul ki, ha ez evolúciós előnyt jelent, vagyis ha az utódok emiatt nagyobb eséllyel maradnak életben.

Az ember gyerek érdekében

Legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok esetében is elég változatos, hogy az apák mennyire veszik ki a részüket a gyermeknevelésből. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy az ember-gyerek félig-meddig koraszülöttként jön a világra, nem tud járni, mászni, és önállóan enni sem, teljes mértékben a szülei gondoskodására van utalva. Még az emberszabású majmok kölykei is életrevalóbbak náluk. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az emberré válás folyamatában fokozatosan egyre éretlenebb utódok jöttek a világra, akik egyre intenzívebb és hosszabb ideig tartó gondoskodásra szorultak. Hogy miért volt ez evolúciós előny? Talán a hosszú szocializációs időszak tette lehetővé az emberi kultúrához való finom alkalmazkodást, illetve a kötődő viselkedés kialakulását.

Ez a kötődő viselkedés ugyanis más kapcsolatainkban is megjelent, például a párkapcsolatokban (de kötődni kezdtünk az élőhelyünkhöz, és a csoport más tagjaihoz is, barátaink lettek, sőt szeretett tárgyaink). Óriási jelentősége volt ennek az emberré válás folyamatában, a civilizáció kialakulásában. Csányi Vilmos azt írja tanulmányában,

https://www.origo.hu/itthon/20031208csanyi17.html?pIdx=8

hogy ahhoz, hogy a hordában, amely általában 100-150 főt számlált, munkamegosztás alakulhasson ki, csökkennie kellett az agressziónak. Az agresszió ugyanis emberszabású rokonainknál igen gyakori jelenség, a csimpánzok gyakorlatilag mindenen képesek összeveszni, és sokszor versengenek egymással. Csak akkor tudják egymás társaságát keresni, ha nyugodtak, és nem éhesek, ez pedig a napnak csak egy kis szakaszában igaz, főképp a délutáni órákban. Ahhoz, hogy az együttműködő viselkedés, és a  munka egymás közti megosztása lehetővé váljon, csökkennie kellett az agressziónak. De vajon hogyan történhetett ez?

Az a különleges emberi szexualitás!

Sajátos eszközt vetett be ennek érdekében a természet, méghozzá a szexet. Már a bonobóknál is megfigyelték, hogy a nőstények nem csak termékeny időszakaikban hajlandóak a párosodásra, hanem azon kívül is, sőt ezt a képességüket arra használják, hogy csökkentsék a hímek közötti agressziót.

Valószínűleg ez a funkció erősödött fel, amikor elődeinknél megszűnt a termékenységi időszak, hogy bármikor képessé válhassanak a szexre. Az állatvilágban egyedülálló tulajdonság ez, a legtöbb faj csak az év egy meghatározott időszakában termékeny, és a szexnek egyetlen funkciója van, az utódnemzés. Az emberi szexualitás abban is eltér az állatokétól, hogy az aktus nem feltétlenül jár együtt fogamzással. Az ember esetében ugyanis extrán sok aktusra (átlagosan kétezerre) van szükség ahhoz, hogy egy utód létrejöjjön. (Csak az oroszlánoknál van szükség még ennél is többre, ott háromezer aktusból születik egy utód). Az állatvilág más fajainál azonban egy-két aktus után bekövetkezik a megtermékenyülés. Vagyis a szex elsődleges célja az utódnemzés. Az ember esetében még más funkciók is társulnak ehhez, az agresszió-csökkentési funkción túl ilyen az öröm funkció.  Emberszabású rokonaink közül a bonobók azok, akik örömmel szexelnek, de az emberrel ellentétben egyáltalán nem válogatósak, korra és nemre való tekintet nélkül hajlandóak erre a tevékenységre, akár saját nemtársaikkal is. A folyamatos szex azért jár együtt a hímek közötti agresszió csökkenésével, mert senkinek sem kell vetélkednie a nőstények kegyeiért, mindenki tudja, hogy előbb-utóbb sorra kerül. Hasonló a helyzet az oroszlánoknál is. Mivel „tudják”, hogy háromezer aktusra van szükség egyetlen utód megszületéséhez, ezért egyáltalán nem lépnek harcba, ha egy másik hím ugyanazt a nőstényt környékezi meg.

De hogy lett ebből párkapcsolat?

Miért is nem volt jó ez az ősállapot? Hiszen mindenki kiélhette szexuális vágyait viszonylag szabadon, anélkül, hogy ehhez bármiféle erkölcsi szabály kapcsolódott volna. Ha volt is valamiféle preferencia a párválasztásban, ahhoz nem kellett tűzön-vízen át ragaszkodni. Hogyan lett ebből párkapcsolat? Miért kezdtünk el kivételezni egyesekkel, és miért zártunk ki másokat? Talán akkor, amikor ettünk a tudás fájáról, vagyis biológiai tudásunk lett arról, hogy a szex és az utód megszületése között összefüggés áll fenn, és talán akkor, amikor szerelmesek lettünk, méghozzá nem is akárhogy, hanem úgy, hogy ez a mámorító érzés kizárólag egyvalakihez kezdett el kapcsolódni, vagyis  elkezdtek bennünk termelődni a szerelem hormonjai. Nem csak a bódító endorfinok, hanem az oxitocin is, amely a kötődés hormonja.

Csányi Vilmos így fogalmaz: “Ez az örömszerző funkció az embernél a szexuálpszichológia tanúsága szerint együtt járt a párkötődés kialakulásával is (Zeifman és Hazan 1997). Az emberi szexualitás erősíti a párkapcsolatot, létrehozza azt a hosszabb-rövidebb ideig tartó monogám viszonyt, amely lehetővé teszi a szexuális versengés minimalizálását. A vadászó, kalandozó csapat hímjei, férfiai többé-kevésbé biztosak lehetnek abban, hogy párjuk kötődik hozzájuk és genetikai érdekeik, legalábbis statisztikai átlagban, ritkán kerülnek veszélybe. “

Az oxitocin varázslata

A pockoktól tudjuk, hogy az oxitocin hormonnak a megjelenése egészen másfajta viselkedéssel jár együtt. A  prépipockok és a hegyi pockok ugyanis egészen másféle viselkedést mutatnak, attól függően, hogy hol élnek, és egész másféle az oxitocin-fogadó rendszerük is. A préripockok ugyanis élethosszig tartó párkapcsolatban élnek, az apák hosszan gondozzák ivadékaikat, és a kölykök csak viszonylag késői életkorukban kerülnek ivarérett korba. A hegyi pockok társas viselkedése gyökeresen eltér ettől, egyáltalán nem érdeklődnek egymás iránt és a sziklák mélyedéseiben teljesen egyedül élnek. A hímek semmiféle érdeklődést nem mutatnak a kölykök iránt, és az anyák is csak tíz napig gondozzák kicsinyeiket, ezután önállóságra vannak ítélve. Oxitocin mindkét pocokfajtánál termelődik, csak míg a préripockok esetében az oxitocin-receptorok az agy jutalmazó rendszerében találhatóak (nucleus accumbens és prelimbikus kéregben), így a társas kapcsolatokat erősítik meg, addig a hegyi pocoknál olyan helyen vannak a receptorok, (a laterális septumban), ami inkább önállóságra készteti az egyedeket.

https://semmelweis.hu/neurologia/files/2017/01/Varga-SZEXUALIT%C3%81S-SZ%C3%9CL%C3%89S-K%C3%96T%C5%90D%C3%89S.pdf

Sok más vizsgálatból is az derül ki, hogy az oxitocin megjelenése az ember esetében is összefüggésben áll a  szülői gondoskodás és a párkapcsolati kötődés megjelenésével. Ha visszamehetnénk az időben az emberré válás hajnalához, akkor talán azt látnánk, hogy a szerelem hormonális hatóereje lehetővé tette, hogy a pár viszonylag hosszan együtt maradjon, és emiatt a nő egyre éretlenebb gyermeknek is életet adhatott, hiszen tartós párkapcsolatban, szülői együttműködésben nagyobb biztonsággal nevelhette fel. De fordítva is történhetett, az egyre éretlenebb újszülött miatt arra volt szükség, hogy a pár hosszabban együtt maradjon, és az evolúció ezt az oxitocin örömhozó erejével jutalmazta, amely hormon nemcsak a kötődést erősítette meg, hanem öröm-érzést is adott.  Vagyis a kötődés örömérzéssel párosult, ami azonnali visszacsatolást is jelent, tehát rögtön érezzük a hatását. Saját tapasztalatból is tudhatjuk, hogy egy hosszabb ölelés után egészen megváltozik a hangulatunk. A kötődés öröme pedig mindkét nemnél megjelent, ha más színekkel is.

A hosszú távú előnyöket is érdemes megemlíteni. Mert a kötődésnek nem csak azonnal jelentkező, hanem hosszú távú hatásai is vannak. Az anyai-gyerek között kialakuló kötődési mintázat egy életre meghatározó, de egyre többet tudunk arról is, hogy az apa-gyerek kapcsolatnak is vannak nagyon mély hatásai . A  mai kutatásokból az derül ki, hogy az apai gondoskodás szignifikánsan növeli a gyerekek IQ-szintjét, a velük együtt, szülői együttműködésben felnövő utódok kevesebb eséllyel folytatnak deviáns viselkedést, és hosszabb ideig maradnak a családban, később kezdenek el szexuális életet élni. (akár a préripockok )

Azért jelentős ez a változás párkapcsolati szempontból, mert kaptunk valamit, ami több, mint a szerelem mámora, nem múlik el egy-két-négy év elteltével. A szerelem morfinszerű hormonjai ugyanis egy idő után megszűnnek termelődni, de az oxitocin marad. Minden ölelés, minden érintés, minden jó szó, a másik biztonságot adó jelenléte elindítja a termelődését. Azonnal örömérzést ad, sőt csökkenti a fájdalomérzetet, minden jobban megy, ha jut belőle. Vagyis a kötődés kialakul, méghozzá úgy, hogy az, akihez kötődünk nem lecserélhető, ráadásul hosszan ragaszkodunk hozzá, ne adj’ isten még az utódgondozáson túl is! Mindez nem erkölcsi szabályok mentén alakult ki, hanem azért, mert ez tette lehetővé a biztonságos utódgondozást, emiatt vált lehetővé a munkamegosztás, és a kötődés mentén tudott az embergyerek úgy szocializálódni, ahogy épp az a társadalom megkívánta, amibe beleszületett.

Vagyis létrejön az utódgondozás körül szerveződő nagyjából monogám párkapcsolat, aminek természetes örömhozó, jutalmazó része a szexualitás, ahol a családtagok között szoros kötődési kapcsolatok alakulnak ki, ami a lehető legnagyobb biztonságot eredményezi a felnövekvő utód számára. (Azért írom, hogy nagyjából monogám, mert még a legszigorúbb társadalmakban is 5 százalék körüli azoknak a gyermekeknek az aránya, akik a genetikai vizsgálatok tanúságai szerint nem az anya házastársától származnak.) Mégis összességében azt mondhatjuk, hogy az ilyen típusú, nagyjából monogám párkapcsolatok, az emberi kultúrák túlnyomó részében megjelentek.

A párkapcsolaton belül elvárt hűség viszont valószínűleg sokáig nem volt túl szigorúan vett norma. Sokkal később, talán a letelepedéssel vált azzá, amikor a párkapcsolatot a társadalom hivatalosan is megerősítette, és azt elkezdte nagyon szigorúan szabályozni. Vagyis amikor megszületett a párkapcsolat intézményesült változata, a házasság.

De erről majd a következő részben mesélek.

Válni vagy maradni?

Gyakran felmerülő kérdés, vajon mikor döntünk helyesen, ha elválunk, vagy ha nem. Súlyos önellentmondásba is keveredhetünk, ha az volt az elvünk, hogy mi soha nem fogunk ilyesmit cselekedni, de közben a kapcsolat rosszabb és rosszabb, egyre nehezebb vinni a terheit. A társadalom sem annyira megengedő, mint amennyire elsőre látszik, különösen, ha olyan közegben élünk, ahol családosok vannak többségben. A válás itt nehezen emészthető téma lesz, súlyos érzéseket hoz majd felszínre mindenkiben, olyanokat, amelyektől inkább szabadulnának. Mert minden válásnál mindenki a saját kétségeivel is találkozik. Ez praktikusan azt jelenti majd, hogy a környezetünkben élők el fogják ítélni a válást, inkább teszik ezt, minthogy szembenézzenek a saját kapcsolati válságaikkal. Roppant kevesen maradnak azok, akikkel a válás kontra maradás kérdését meg lehet majd beszélni. Vagyis egyedül maradunk életünk egyik legnagyobb krízisében.

A mérleg nyelve pedig ide-oda billeg majd, minden nap másképp érezzük, és fogalmunk sem lesz közben, melyik a “jó”, melyikre hallgassunk. Lélektanilag sokkal könnyebb a helyzet, ha a döntés már megszületett. De a kétség érzései között, a hol itt, hol ott állapotában, az idegrendszerünknek elég nagy táncot kell kibírnia.

Írtam már a válás “kemény” okairól. A személyiségzavarról, a bántalmazásról, a bizalom végleges elvesztéséről. De vannak további kemény okok is, ilyen lehet az egyensúlytalan, alá-fölrendelő kapcsolat, amely valamelyik fél számára megterhelővé válik, illetve az egyik fél erőforrásainak a kimerülése, ami a feladás érzésével is párosul.

A feladás érzése fontos kitétel, ha ugyanis valakiben már megszűnik az a vágy is, hogy küzdjön a kapcsolatáért, akkor sok lehetőség már nem marad. A másik fél ezen – majdnem biztos – hogy nem fog tudni változtatni.

Vannak azonban úgynevezett “lágy” okok is, és ez lesz a mostani témánk, mert ilyenkor éljük át a kétség érzéseit, a mérleg nyelvének ide-oda rángatódzását. Ezek sokkal kevésbé karakterisztikus okok, mint a kemények. Épp ezért nehéz meglátni, mikor van még visszaút, és mikor nincs.

Lágy okok:

  1. Bizalomvesztés / de még vannak erőforrások
  2. Az egyik fél döntése, amiben még maga is kételkedik
  3. Az egyik fél erőforrásainak kimerülése / de a másik fél hajlandó erőt fektetni a kapcsolatba
  4. Mindkét fél erőforrásainak lemerülése, bizonyos tartalékokkal
  5. Egyensúlytalan kapcsolat, amin mindketten hajlandóak dolgozni
  6. Kis énerő, ami nehézzé teszi a szembenézést a hibákkal
  7. Pszichológiai értelemben nem felnőtt személyiség, aki hirtelen felnő, és kinövi a kapcsolatot /Galatea-szindróma

Természetesen ezek az okok össze is kapcsolódhatnak, hiszen az erőforrások lemerülése együtt járhat azzal, hogy már nem teljesítjük a korábbi feladatainkat, ami a másikban bizalomvesztést okozhat, és aztán elhozhatja a válás gondolatát. A csekély énerő meggátolhatja, hogy szembenézzünk a saját hibáinkkal, és ez újabb és újabb konfliktust is generálhat, például, ha valaki a bizonyítékok ellenére is tagadja a harmadik megjelenését az életében, az bizalomvesztést, kiábrándulást idézhet elő a másikban, épp úgy, ahogy az is, ha valaki mindig kiszáll a konfliktusokból, és egyáltalán nem hajlandó azokkal szembenézni.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogyha olyan események történnek, amelyek egyre inkább a bizalomvesztés felé hatnak, akkor előbb-utóbb a bizalomvesztés véglegessé, azaz kemény okká válik, így a válás melletti döntés visszavonhatatlanná lesz. Szeretném ennek a folyamatszerűségét hangsúlyozni azonban, hogy mindez nem egyik pillanatról a másikra történik, és hogy egy jó darabig még vissza lehet kapaszkodni a lejtőn.

Már csak azért is, mert mindig történik jó és rossz is, mindig vannak, lehetnek reményre okot adó események, apróságok akár, amelyek felcsillantják az esélyt a kapcsolat fennmaradására. Miközben jelen vannak a félelmeink is, például a szorongás, hogy megálljuk-e a helyünket egyedül, egy esetleges válás után, hogy elszegényedünk-e, ha magunkra maradunk, hogy a gyerekeink lelkileg épek maradnak-e stb. És persze nem tudjuk, hogyha a félelmeinkre hallgatva benne maradunk a kapcsolatban, akkor azt helyesen tesszük-e. Miközben pontosan érezzük, hogy nem, annál inkább sarokba szorítottnak látjuk majd magunkat, olyas valakinek, aki képtelen ötről a hatra jutni.

A küzdelem önmagunkkal több szálon is futhat, a nők gyakran abban élnek át ellentmondásos érzéseket, hogy miközben kiváló apának tartják a párjukat, a férfi-női kapcsolódást már erősen megroggyantnak látják. A férfiak is gyakran érzékelik ennek a területnek az elsivárosodását, de ritkábban jutnak arra a következtetésre, hogy emiatt el kellene válniuk. De közben – tudat alatt – az ő szekerük is egyre jobban kifelé áll a kapcsolatból. Tipikus forgatókönyv, és ez mindkét nemnél megjelenik, hogy elkezdünk ilyenkor valami másba menekülni. Sokkal erőteljesebben fókuszálhatunk innentől kezdve például a gyerekeinkre, a munkánkra, vagy kereshetünk “menedéket” egy külső kapcsolatban vagy “találhatnak ránk” kisebb-nagyobb függőségek. Ezek egészen ártatlan vagy nagyon is romboló függőségek lehetnek, a keresztszemes hímzéstől kezdve az alkoholizmusig. Egyénenként változó, hogy épp melyik, a lényeg, hogy ne a másikra kelljen figyelni. Miközben tudatosan is igyekszünk meggyőzni magunkat, hogy az életünknek ez a része már nem is olyan fontos.

Ez többnyire nem sikerül. Mert minél inkább elnyomjuk magunkban, hogy szeretnénk újra férfiként illetve nőként látszani a saját életünkben, annál inkább kiütközik ez a vágyunk valahol. A másfelé figyelésnek pedig következményei lesznek, történni fognak emiatt dolgok a külvilágban, de történik valami a belvilágban is, az, hogy már nem tudjuk, hogy is vagyunk mi ketten együtt.

Mert amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy milyen együtt, akkor először azzal kell szembesülni, hogy nagyon keveset vagyunk kettesben, előfordulhat, hogy jóformán soha, és ha mégis, akkor csak a konfliktus van, mert mindketten tele vagyunk sérelmekkel.

A válás melletti döntés nagy csapdája, hogy a jót, a kapcsolat erényeit ebben a lélektani helyzetben már nem vagyunk képesek észre venni. Nem azért, mert nincsenek pozitív dolgok, hanem mert a sérelmeink, a fájdalmaink mindig közelebb vannak a felszíni érzéseinkhez, erősebben tudatosodnak. Amikor sok rossz dolog történik, akkor már nem is akarunk emlékezni arra, hogy milyen volt régen, vagy milyen volt, amikor közel voltunk egymáshoz. Minél több bántás, kritika hangzik el, annál nehezebb lesz ezt felidézni, észrevenni, és értékelni.

A kapcsolat értékeinek tudatosítása nélkül azonban értelemszerűen nehéz jó döntést hozni. Amikor a kétség érzéseit éljük át, ez a “tudás” valamiképp mégis jelen van, de inkább csak homályos érzések fromájában, amelyeket nem is tudunk magunkhoz közel engedni. A párterapeuta gyakorta ahhoz volna szükséges, hogy ez sikerüljön, mivel a dolgok természetéből fakadóan erre ebben a lélektani helyzetben csak kivételes esetben vagyunk képesek.

Rosszul érzékelünk

Van egy másik csapdahelyzet, ami a válás felé sodor bennünket, akkor is, hogyha nem ez a helyes irány. Ennek felismeréséhez is párterapeutára volna szükség, mert csak kivételesen mély önismerettel, és a társunk ismeretével lehetne eljutni idáig, és ezekkel többnyire nem rendelkezünk.

A válási kockázat teszt eredményei között például látszik, hogy a párok leggyakrabban nem valamilyen konkrét témán vitáznak, hanem a másik egy “idegesítő” szokása miatt. A válaszadók 58 százaléka jelölte ezt be konfliktusforrásként.

https://online-kerdoiv.com/index/v/h/valasikockazat

Ez igazolja azt a régi párterápiás elméletet, hogy a veszekedések többsége irracionális, ami alatt azt értjük, hogy nem arról van szó, amiről szó van, hanem valami egész másról, és a mélyebben meghúzódó okok láthatatlanok vagy inkább tudattalanok a résztvevő felek számára. Ez a széthagyott zoknik, a le nem hajtott WC-deszkák, és az állandó mobilozás problémája, amire rögtön felcsattanunk, ha tapasztaljuk, és már áll a bál, ami akár napokig is eltarthat, miközben a WC-deszkát egy másodperc (volna) lehajtani.

Ezeknek a vitáknak, veszekedéseknek a hatására pedig egyre inkább az a meggyőződése alakul ki a pároknak, hogy nem tudnak együttműködni, tökéletesen elhidegültek, és végső soron nem illenek egymáshoz.

Ez a következtetés azonban többnyire téves. Nem az illeszkedéssel van a baj, hanem azzal, hogy túl kevés erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy mélységében megismerjék és megértsék egymást. Aki átesett már párterápiás folyamaton, az tudja, hogy a kisebb viták mögött is nagyon mély (gyerekkori) sérelmek, fájdalmak és hiányok állhatnak, ezekbe beleakadhatunk a széthagyott zoknik esetében is, és az okok mélyebb feltárása, megértése nélkül nincs valódi megoldás. Csak továbbra is elbeszélünk egymás mellett.

Mindebből az következik, hogy sokkal többször adjuk be a válókeresetet, mint ahogy erre valóban szükség volna. De nem azért, mert felelőtlenek vagyunk, vagy mert szabadosak lennénk! Sőt, azzal sem értek egyet, hogy azért, mert a fogyasztói társadalomban a társunkat is lecserélhető terméknek tekintjük.

Nem.

Sokkal inkább azért döntünk a válás mellett, mert a kapcsolat olyan negatív spirálba került, amiben csak a saját fájdalmainkat, sérelmeinket látjuk, a másikét nem, és a kapcsolat mellett szóló érveket sem érzékeljük reális nagyságukban. Ha ebben nem kapunk segítséget, akkor erre önmagunktól nem is leszünk képesek. Ehhez kell a párterápiás segítség. De ez egyáltalán nem a mi hiányosságunk, egyszerűen arról van szó, hogy ilyen a krízis természete. Beszippant bennünket, akár egy örvény.


Teher alatt a nő – nem pálma

Összeszeded a vacsora maradékait, elmosogatsz, közben már harmadjára szaladsz be a kisebbik gyerek szobájába, aki fél a sötétben. Megnyugtatod, kijössz, felsepred a konyhát, benézel a hűtőbe, és rájössz, hogy elfogyott a sajt, holnapra nem lesz a szendvicsbe. Ezért bevásárló listát írsz, aztán még beindítod a mosógépet. A férjed ekkor toppan be, a kisebbik pizsamában a nyakába omlik, kezdheted az altatást elölről.

Ismerős jelent? Nem történik semmi különös, csak zajlik az élet. A mindennapok sűrűjében vagyunk, és úgy is értékelhetnénk, hogy minden rendben van, mindenki teszi a dolgát. De ha megállítanánk ezt a filmet, és hirtelen megkérdeznénk a szereplőket, hogy hogy vannak, akkor lehet, hogy súlyos mondatok hangzanának el. De a film nem áll meg, pörög tovább, néha úgy tűnik, gyorsítva szalad, és neked is örökké szaladnod kell benne, hogy utolérd a saját életedet.

Aztán egyszerre történik valami, egy apróság, például kiömlik a só, és mintha bomba robbanna, minden keserűség és fájdalom egyszerre ömlik ki vele. Mondatok jönnek, régen érlelődő vagy most hirtelen formát öltő mondatok, jön a „mert soha nem segítesz”, „mert mindent nekem kell”, „mert csak magaddal törődsz”, „mert én nem is számítok”, és jönnek hozzá könnyek, kiabálás, és nagy csendek aztán. De még ez is kevés, nem változik semmi, és akkor következnek a minősítő jelzők, az „önző”, a „pszichopata”, az „érzéketlen”, a „tuskó” és a többi és a többi.   

Tipikusan kétféle válasz érkezik erre a másik oldalról, az egyik a teljes frontos támadás  kritikákkal, leértékelő megjegyzésekkel. A másik pedig a kivonulás néhány megsemmisítő mondat kíséretében.

Bármelyik is történik, azt fogod érezni, amikor másnap a párod becsapja maga mögött az ajtót, hogy a párkapcsolatod romokban hever, a férfi, aki itt él melletted, semmit nem ért belőled, nem figyel rád, már minden más fontosabb, talán már nem is szeret.

De vajon mi történik itt valójában?   

Messziről kell kezdenem. A mai fiatal párok többsége már nem szeretné követni azt a hagyományos férfi-női szereposztást, amit az előző nemzedékek követtek. Sokkal rugalmasabbak abban, hogy mi tartozik bele a nemi szerepekbe, mi a férfi és mi a nő dolga. De hiába gondolkodnak így, hiába van ez a fejükben, ha a társadalmi nyomás egész más irányba hat. Ez az első gyermek megszületésével egészen határozottan kezd megjelenni. Még azok a párok is, akik a párkapcsolatukban kifejezetten egyensúlyra, partneri viszonyra törekedtek, ilyenkor határozottan a hagyományos modell felé kezdenek  sodródni. Ennek csak az egyik oka, hogy aktiválódnak azok a minták, amelyeket a saját családjukból hoztak. A másik ok ez a bizonyos külső, társadalmi nyomás. A szülés körüli ellátások igénybevétele erre az útra terel szinte mindenkit. Ennek csak apró részlete például, hogy az apáknak mindössze pár nap szabadság jár gyermekük születése után, ez sem túl régóta, és egyetlen munkáltatónál sem illik arra hivatkozva hazamenni délután négykor, hogy egy apának a családja mellett a helye.

A modell része, hogy a nő marad otthon lehetőleg három évig, vagy több gyerek születése esetén még tovább, ő vállalja az összes ezzel együtt járó terhet, ő áldozza fel a karrierjét, ő kerül az „eltartott” pozíciójába, és a férfi az, aki a munkahelyén helyt áll, neki a feladata, hogy a család egzisztenciális hátterét minden erejével megteremtse.

Az újszülött gondozása, teljes ellátása a társadalmi elvárások szerint egyértelműen a nők dolga, még a mostani fiatal apák is félve nyúlnak egy törékeny csecsemőhöz, még akkor is, ha egyébként a nemek közötti egyenlőség hívei. Lehetne azon vitatkozni, hogy ez mennyire van rendben így, kellene-e ezen változtatni vagy sem, de most nem erre szeretném ráirányítani a figyelmet, hanem arra, hogy ez a modell rögzül. Még akkor is fennmarad, ha az anya már nem szoptat, a gyerekek már nagyobbak, és a lehetőségek nőnek, mégis ez a munkamegosztás rögzül a gyerekek óvodás, kisiskolás korára, és mint egy rossz verkli így megy az élet tovább. Az otthoni feladatok a nők vállát nyomják, a munkahelyiek a férfiakét.

Az édesanyák a többedik gyerek születése után kezdenek egyre hangosabban panaszkodni a terheik növekedéséről, a logisztikai problémák sokaságáról, a háztartási munka végeérhetetlen folyamáról, amit senki sem vesz észre, és senki nem is értékel, kialvatlanságról, és összeesésről, arról a mindent megkeserítő érzésről, hogy az összes gyerek rájuk van utalva és tőlük várja a megoldást, és hogy önmagukra soha nincs idejük, mert minden erejüket felemészti a családról való gondoskodás.

A napi kommunikáció gyakori témájává válik mindez, hogy ki mit csinált otthon, hogy ez elegendő-e, jár-e a pihenés mondjuk egy tizenkét órás munka után, jár-e annak, aki „csak” otthon van, vagy annak, aki hatórás munkát vállalt.

Mit látnak ebből a férfiak?

Alapvetően elég keveset. Időnként ugyan érzékelik, hogy a fejükre van olvasva valami, de elhessegetik a gondolatot, majd csak kisimulnak a dolgok. „Anya” ugyanis otthon van a gyerekekkel, azok szépen nőnek, okosodnak, van otthon vacsora, mi kellhet még? Egészen addig elhiszik ezt, amíg ki nem borul az a bizonyos só.

De amikor kiborul, akkor nem teljesen világos, hogy mi a baj, mert ők mindent megtettek, hiszen éjjel-nappal dolgoztak, hogy a családnak mindene meglegyen. Amikor a második gyerek is megszületett, és kinőtték a kis lakást, kölcsönt vettek fel, plusz munkát vállaltak, hogy jusson is, maradjon is. Próbálnak a ranglétrán is előre lépkedni, mert aki nem teszi, az egyre kevésbé szólhat bele a saját sorsába, inkább előre menekülnek. A munkanélküliség réme mégis ott kísért, mert a haver is elvesztette a megrendeléseit egyik napról a másikra. Minden megtörténhet, senki nincs biztonságban, és nekik helyt kell állniuk, mert amit az „asszony” keres, az arra elég, hogy a gyerek pelenkáit kifizesse, másra nemigen.

Vagyis a férfiak számára nincs más út, csakis a munka. Pénzt kell keresniük, ha el akarják tartani a családjukat, és keresik is aztán, éjjel-nappal, míg a nők otthon maradnak a gyerekeikkel, és aztán a gyed/gyes letelte után olyan munkahelyre térnek vissza dolgozni, ahol nem várják el a tizenkét órás munkaidőt. Ezek általában kevésbé jól fizető állások, gyakran visszalépést jelentenek a korábbiakhoz képest.  Még ma is kivételesnek számítanak azok a nők, akik nem hajlandóak feláldozni a karrierjüket a család oltárán, de ők bizton számíthatnak a „karrierista” jelzőre, és ez megmutatja, hogy a társadalmi előítéletek ezzel kapcsolatban még mindig nagyon erősek.

Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy a gyerekek születése után a férfi teszi félre a karrierjét, esetleg ő marad otthon hosszabb időre. Ilyenre is akad már példa, de csak kivételesen.

Mi lesz a következmény?

Észrevétlenül csúsznak át egy olyan munkamegosztásba, ahol mindenkinek van egy saját nagyon elkülönült térfele saját feladatokkal, és a kettő között nincs átjárás. Az évek során a két térfél közé egyre magasabb fal épül, amin lassan már átkiabálni sem lehet. Ha valaki megpróbál segítséget kérni az egyik oldalon, a másik oldalról az hangzik vissza, hogy hagyjál, elég bajom van itt.  

Olyan mintha egy kettészakadt világban élnénk, a nő az otthoni gyerekesben, a férfi a zavaros, pénz- és teljesítményorientált külvilágban. Ilyenkor már nem látszik, mit tesz bele az egyik a kapcsolatba, és mit a másik, mindenki csak a saját terheit látja, és már senki nem emlékszik arra, milyen érzés kettesben lenni, csak úgy, kötöttségek nélkül, ha nincsenek terhek, feladatok, napi teendők. Valami elvész. Valahonnan a múlt homályából ugyan néha még feldereng, hogy egyszer régen jól éreztük magunkat együtt, de az emlék egyre halványodik, és ebben a napi malomban mindenkinek elmegy a kedve attól, hogy kettesben legyen a másikkal, csak a mérleg negatív serpenyőjébe kerül bele valami újra és újra. Egy következő sérelem.

Vagyis mindennek nagyon súlyos párkapcsolati következménye is lehet. Ez a fal ugyanis, ami lassacskán létrejött, semmit olyasmit nem enged meg, ami miatt jó érzés együtt lenni. Ami miatt megéri benne maradni egy párkapcsolatban. Végletesen egyedül maradhat mindkét fél, a férfi és a nő is.

Minél hosszabb ideje áll már ez a fal, annál nehezebb lesz leépíteni, ablakokat, ajtókat építeni bele, mert annál inkább megkövesedik.

Lehet, hogy közben a gyerekek megnőnek, már nekik is egyre kevesebb szükségük van a szüleikre, a modell azonban ott marad, a fallal együtt, és te ott találod magad egy szép napon tökéletesen magányosan egy látszólag tökéletes párkapcsolatban.

De nem törvényszerűen kell így történnie, kérj segítséget időben. Jelentkezz párterápiára!

A szex mint barométer

A párkapcsolat egyik fontos sajátossága, hogy része a szexualitás is. Párterapeutaként úgy gondoljuk, hogy a jó szex összefüggésben áll a kapcsolat minőségével, hiánya vagy az ezzel kapcsolatos elégedetlenség olyan vörös lámpa, amire fontos odafigyelni.

A Válási kockázat teszt egyik utolsó kérdése ezért vonatkozott a szexuális elégedettségre.

https://online-kerdoiv.com/index/q/h/9e0136f54f4cd107c7ec8a2b1d961bcd

Mostanra majdnem kétszázra növekedett a kitöltők száma, és a részletes eredményekről már korábbi blogbejegyzéseimben is beszámoltam. A szex azonban még nem került szóba.

A jelenlegi állás szerint az eredmények a következők.

Nagyon elégedett a szexuális életével: 12,4 %

Inkább elégedett: 25,4%

Közepesen elégedett: 17,5%

Kevéssé elégedett: 21,4%

Elégedetlen: 23,1%

Összesen tehát a kitöltők 37,8 százaléka vallotta magát inkább elégedettnek, és 44,5%-a inkább elégedetlennek. Ez utóbbi elég magas szám, még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy a tesztet feltehetőleg azok töltötték ki, akikben kérdések merültek fel a párkapcsolati működésükkel összefüggésben. Vajon mekkora válási kockázattal kell azoknak számolniuk, akik elégedetlenek a szexuális életükkel? Mit is jelent ez pontosan? Hosszú távon mennyire lehet kiegyensúlyozott egy kapcsolat, ha valaki folyamatosan elégedetlenség gyötör?

https://24.hu/tudomany/2018/08/03/jo-szex-szemelyiseg-szemelyisegmodell/

A legtöbb kutatás szerint nem a kinézetünk, a szexuális szenvedély befolyásolja leginkább a szexuális elégedettségünket, bármennyire is meglepő lehet ez első pillantásra, hanem a személyiségjegyeink és a kommunikáció. Egy nemrégiben végzett német kutatás például a lelkiismeretességgel talált összefüggést. Vagyis minél megbízhatóbb valaki, minél inkább hajlamos utánajárni a dolgoknak, annál nagyobb valószínűséggel teszi elégedetté a párját szexuális értelemben.

Sok más kutatás pedig a kommunikáció minőségével talált szoros összefüggést. Vagyis minél jobban kommunikálnak a párok tagjai egymással, annál valószínűbb, hogy elégedettek lesznek a szexuális életükkel.

„Minél pozitívabban észleli valaki a párja kommunikációját, annál magasabb lesz az érzelmi és szexuális intimitás, valamint a kapcsolati elégedettség saját maga és párja esetében is – fogalmaz Lakatos Csilla a Párkapcsolati mintázatokról szóló kutatásában.

http://publicatio.bibl.u-szeged.hu/20084/1/Lakatosetal_Mental_212020_1_03-OP-006_OA.pdf

A kérdés ezek után az, kik kommunikálnak jól? Mi az, amit ez a hideg „kommunikáció” szó rejt.

Hogy ezt megértsük, néhány szót érdemes ejteni David Olsonról,  a Minnesotai Egyetem professzoráról és családterapeutájáról, aki kifejlesztett egy széles körben használt családtipológiát. Kétféle változó mentén osztotta csoportokba a családokat, ez a kettő a kohézió, és a rugalmasság volt. Kohézió alatt ez esetben a családi összetartás mértékét, az érzelmi kötődés súlyát értette, és megkülönböztetett szétesett, tagolt, összetartó és egybefonódott típusú családokat. A rugalmasságon pedig azt, hogy mennyire könnyen alkalmazkodik a család az élet változásaihoz. A családok itt merev, strukturált, rugalmas vagy kaotikus besorolást kaphattak.

Ennek alapján összesen 16 családtípust határozott meg, de alapvetően két típusra osztotta a családokat, a kiegyensúlyozottan működőkre és a kiegyensúlyozatlanul működőkre. A kiegyensúlyozottan működőek azok a családok és párok, ahol a kohézió lehetőséget ad egymás megtalálására, a közelségre, de ugyanakkor az egyéniség kiteljesítésére, az önállóságra is. Illetve olyan családok tartoznak ebbe a kategóriába, akik kellően alkalmazkodóak is, nem zárják le szorosan a határaikat, de ugyanakkor azok nem is túl átjárhatóak. Az együttélés szabályait rugalmasan alakítják. Amikor például a gyerekek kamaszodni kezdenek a családban, egész másféle szabályokra lesz szükség,  mint korábban. Ha a család túl mereven ragaszkodik a korábbi szabályokhoz, nem enged nagyobb szabadságot a saját életét építő fiatalnak, akkor nem segíti őt a felnőtté válásban. De épp így káros, ha túl nagy lesz a szabadság, és semmilyen korlát nincs.  ilyenkor a kamasz viselkedése könnyen változhat deviánssá. Vagyis a családnak egy dinamikusan változó rendszernek kell lennie (optimális esetben), amely a változások között is képes óvni egységét, összetartozását.

Erre a dinamikus egyensúlyra pedig akkor lesz képes, ha jól működik a kommunikáció. Ez ugyanis az az eszköz, amely segíti a család tagjait abban, hogy a vágyaikat és a szükségleteiket kifejezzék és összeegyeztessék.

A jó kommunikáció azonban nem egyszerűen azt jelenti, hogy egy pár minden este kellemesen elbeszélget a vacsoraasztalnál az időjárásról és a sportról. Valami egész mást takar, például hallgatási készséget, beszédkészséget, az önfeltárás képességét, egymás iránti tiszteletet, és figyelmet, sőt azt is, hogy elérhetőek-e érzelmileg egymás számára, ha szükség van rá.

Ha a szexualitásra vonatkoztatjuk a kommunikációt, akkor mindez azt jelenti, hogy képesnek kell lennünk arra, hogy beszéljünk a szexről. Már ez sem lehet mindig könnyű, mert gyakran családi tabukat kell ledönteni ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Egy kutatás szerint az ötven feletti nőknek az egynegyede például soha nem beszél szexuális témákról.

https://www.hazipatika.com/eletmod/szex/cikkek/elegedettebbek_a_szexszel_a_nok/20130123142101

A jól működő kommunikációhoz nem csak a beszéd, hanem a hallgatás képessége is szükséges. Vagyis képesnek kell lennünk arra, hogyha a másik belefog a mondanivalójába, akkor ne szóljunk kényszeresen közbe, ha azt mondja rosszul érzi magát szex közben, mert papírból vannak a falak, akkor ne azt mondjuk, hogy “de nem is hallatszik ki semmi… ” Vagyis ne akarjuk semmissé tenni az érveit, megcáfolni, vagy leértékelni a véleményének a fontosságát. Sőt arra is rá kell tanulnunk, hogy ne csak a szavait értsük, hanem a mögötte meghúzódó érzelmeket is, ez esetben a megszégyenüléstől való félelmet, és ezt valóságosnak fogadjuk el.

De önmagunkkal is jóban kell lennünk, és ismernünk kell ahhoz, hogy feltárjuk legbensőbb érzéseinket, hogy merjük ezeket megélni, elfogadni önmagunkban és aztán kimondani. Pár- és családterapeutaként ezért a kommunikáció minőségén mindig a kapcsolat minőségét is értjük, hiszen csak akkor leszünk képesek minderre, ha jelen van a bizalom érzése. A bizalom pedig akkor fog kialakulni, ha ebben sem gyerekkorunkban, sem a jelenlegi kapcsolatunkban nem éltünk át túl nagy törést, vagy sikerült a sérüléseinket megdolgozni.

,A Válási kockázat tesztben több kérdés is firtatja ezt a fajta bizalmi törést. Nem csak a megcsalás, a harmadik megjelenése járhat ilyen következményekkel, hanem a párkapcsolatban gyakran megjelenő kritikai és megvetés is, illetve az együttérző megértés hiánya. Minél több kritika és megvetés jelenik meg egy kapcsolatban, annál erőteljesebben jelentkezik majd a bizalmi válság, annál inkább fordul majd mindenki befelé és indul el a pár az elhidegülés útján. A dicséret, a szeretet kifejezésé ezzel ellentétesen hat. A kitöltők között voltak olyanok, akik kevés kritikáról és megvetésről számoltak be, illetve a konfliktusok elfogadható mértékéről. Ebből magas szexuális elégedettség következne. Csakhogy a kitöltők egy része mégis alacsony elégedettségről számolt be, mintha azt üzennék ezzel, hogy “Minden működik, csak épp a szex nem. Na és? Nincs nagy gond!”

Pedig érdemes volna elgondolkodni azon, hogy valóban jól érzékelik-e a kapcsolati valóságot, nem söpörnek-e túl sok mindent a szőnyeg alá, illetve azon is, hogy milyen kötődési mintázattal érkeztek a kapcsolatba, mennyi sérülést hurcolnak magukkal a gyerekkorukból és előző kapcsolataikból vagy épp a mostaniból.

Párkapcsolati kutatás a Válási kockázat teszt alapján

2. rész: Hűség, hűtlenség, kritika és megvetés

A teszt bepillantást enged a párkapcsolat belső működésébe, olyasmikbe is, amiről viszonylag keveset beszélünk, nem tesszük ki az ablakba, és biztosan nem osztjuk meg a facebook-on.

A legtöbb kutatás a válás leggyakoribb okaként a hűtlenséget jelöli meg.  Itt lehet olvasni egy angol nyelvű összefoglalót a kutatásokban talált leggyakoribb okokról.

https://www.itsovereasy.com/insights/causes-of-divorce

A párterápiás gyakorlatban azonban a külső kapcsolatot inkább megoldási kísérletnek tekintjük egy már meglévő párkapcsolati problémára, vagyis gyakrabban tekintjük következménynek, mint oknak. (Van ez alól kivétel, amikor valaki súlyos személyiségproblémákkal küzd, ennek egyik tünete lehet a partnerek gyakori váltogatása, a kötődési képtelenség egy állandó partnerhez.)

A tesztet kitöltőknek körülbelül egyharmada számolt be arról, hogy a kapcsolatukban megjelent a harmadik vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkét félnél. 11 százalékos volt azok aránya, akik azt jelölték be, hogy „mindkettőnknek volt külső kapcsolata”. Mivel a tesztet azok töltik ki, akik még jelenleg is párkapcsolatban élnek, ezért feltételezhető, hogy önmagában a hűtlenség nem minden esetben vezet váláshoz. A fent olvasható válási kutatásokban a már elváltakat kérdezik a válásuk okairól. A párkapcsolatban élők estében azonban fogalmunk sincs arról, hogy a harmadik milyen arányban van jelen, a párok ezt milyen arányban dolgozzák fel, és milyen arányban nem.

Hűség és hűtlenség a párkapcsolatokban

Ha a harmadik megjelenését a párkapcsolatban következményként értelmezzük, akkor feltételezhetjük, hogy a külső kapcsolat olyan jel, ami sokat elmond arról, sikerül-e megoldást találni a párkapcsolat belső konfliktusaira vagy sem. Ha nem, akkor az egyik vagy másik fél kifelé fordulhat, mert egy új kapcsolatban sokkal könnyebb elismeréshez, szexhez, örömhöz stb. jutni, mint megoldani odahaza egy régen húzódó belső konfliktust.

A teszt kitöltőinek 63 százaléka számolt be arról, hogy egyiküknek sem volt külső kapcsolata. Ez – amennyiben feltételezzük, hogy nem szépítették a helyzetet – elég magas arány, ami arról árulkodik, hogy a hűséget valóban komoly értéknek tekintjük, és hogy ez valóban jelen van az életünkben. Akkor sem feltétlenül fordulunk kifelé, ha vannak megoldatlanságaink a párkapcsolatunkban. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy önmagában a hűség nem elegendő ahhoz, hogy egy kapcsolat optimálisan működjön.

Ehhez sok olyan képességre van szükségünk, amelyeket nem feltétlenül sajátítottunk el a gyerekkorunkban a saját családunkban. Ilyenek például a másik empatikus megértése, elfogult felértékelése, feltétel nélküli tisztelete (szándékosan nem szeretetet írtam), valamint hatékony konfliktusmegoldó képesség és erre való hajlandóság, valamint képesség a szeretetünk és a szükségleteink kifejezésére.

Nem tudom, hogy magyar sajátosság-e, de a kitöltési adatokból az látszik, hogy gondjaink vannak a szeretet kifejezésével, szavakba foglalásával. A kitöltők 44 százaléka számolt be arról, hogy a párja soha vagy csak nagyon ritkán fejezi ki szavakkal a szeretetét! Őszintén szólva nagyon rosszul esik ezt az arányt tudomásul venni, mert ez azt jelenti, hogy nagyon sokan élnek egyfajta érzelmi sivatagban, ami önmagában is felemésztheti az erőtartalékokat. A tesztben arra is rákérdeztem, hogy maguk a kitöltők milyen arányban fejezik ki a szeretetüket a párjuk iránt. Itt némiképp jobb az arány, csak 32 százalék jelölte azt, hogy ritkán vagy soha. Vagyis önmagunkat erre inkább képesnek és hajlandónak érezzük, mint a társunkat. De az elcsúszásnak az is lehet az oka, hogy egyszerűen nem vesszük észre a másik erőfeszítéseit, illetve a magunkét jelentősebbnek ítéljük. Az azonban nem fordult elő, hogy valaki azt jelölte, hogy ő gyakran kifejezi a szeretetét, míg a párja soha. Ez a két érték közel hasonló volt, ami jelzi, hogy az, amit teszünk, hatással van a másik viselkedésére, nem függetleníthető egymástól. Ez azt jelenti, hogyha mától kezdve egy kicsit többször fejeznénk ki a szeretetünket a másik iránt, az előbb utóbb pozitív változást hozna a másik viselkedésében is.

A szeretet kifejezésének gyakorisága a párkapcsolatokban

Az a kérdés egyébként, hogy hogyan vagyunk képesek az érzelmeinket megosztani egymással, a párkapcsolat egyik legfontosabb, és legnagyobb hatással bíró kérdése. A személyes tapasztalataim szerint ez nagyon nehezen megy nem csak a férfiaknak, hanem a közvélekedéssel ellentétben a nőknek is. A teszteredmények ismét felerősítették azt a kérdésemet, hogyha a pozitív érzések megosztásával is bajban vagyunk, vajon mi van vajon azokkal az érzésekkel, amelyek nem ennyire kellemesek, amikor fájdalmakról, veszteségekről vagy épp haragról kellene beszámolnunk?

A kritika

Azt  már szinte mindenki tudja, hogy a kritika az egyik leghatásosabb „eszköz” a párkapcsolat rombolására. Ha még nem, akkor ehelyütt szeretném tudatosítani! A kritika ugyanis nem egyenlő az „igazsággal”. A kritika célja nem a megoldás megtalálása, hanem a saját frusztrációnk levezetése, és a bűnbak megtalálása. Hatását tekintve azért pusztító, mert a másikból védekezést vált ki, és a védekezés után bezárkózást, és aztán eltávolodást okoz. Ott, ahol a kritika gyakran megjelenik, a pár tagjai egyre távolabb lökődnek egymástól először csak érzelmileg, és aztán lehet, hogy fizikailag is olyan messze, hogy befér közéjük egy harmadik… Ott, ahol gyakori a kritika, egyre csökken a bizalom, hiszen kinek van kedve megosztani valamit a másikkal, ha bántó kritikai megjegyzéseket kap rájuk. Ennek fényében érdekes, hogy a kitöltők egyharmada gyakorolja és kapja a kritikát gyakran vagy napi szinten, egyharmada közepes gyakorisággal, és a maradék egyharmada ritkán vagy soha.

A kritika megjelenése a párkapcsolatokban

A kritikán túl a megvetés érzésének megjelenése az, amiről biztosan tudjuk, hogy lélektanilag romboló hatású. Számomra különösen meglepő volt, hogy a kitöltők egynegyede számolt be arról, hogy van a párjában olyan tulajdonság, amit megvetendőnek talál, és egyharmaduk arról, hogy a párjuk talál őbennük valamit megvetendőnek. Itt is van elcsúszás a két adat között, ami azt jelzi, hogy a saját megjegyzéseinket sokkal kevésbé érezzük bántónak, mint amilyen hatást azok végül kiváltanak a másikból. Olyan kérdések merültek fel bennem ezzel kapcsolatban, hogy vajon miért választunk magunknak olyan társat, akinek megvetendő tulajdonságai vannak, miért maradunk vele együtt később, és hogy ez a megvetés mit is takar valójában. Mennyire ismerjük a másik valódi mozgatórugóit, és mennyire kell távol lenni egymástól, hogy ennyire hiányozzon az empátia?

Van-e olyan tulajdonsága, amit a párja megvetendőnek talál önben?

Legközelebbi részben a viták, veszekedések tárgyáról, a megoldásukról és a szexuális elégedettségről fogok írni.

Itt töltheted ki a tesztet:

https://online-kerdoiv.com/index/q/h/9e0136f54f4cd107c7ec8a2b1d961bcd

Párkapcsolati kutatás a Válási kockázat teszt alapján

Miért válunk el, miért romlik meg a kapcsolatunk?

A válási kockázat tesztet eddig 81-en töltötték ki, ami nem túl magas szám, de már elég nagy ahhoz, hogy bizonyos tendenciák felfedezhetőek legyenek. A teszt elsődleges célja az volt, hogy a kitöltők maguk felmérhessék viszonylag racionális változók mentén, milyen állapotban van a kapcsolatuk, és lehetőségük legyen időben segítséget kérni. Az online kérdőív program azonban összesíti az adatokat, és ezzel lehetőséget ad arra, hogy betekintést kapjunk ezeknek a kapcsolatoknak a működésébe.

Amit ma megtehetsz

A tesztet 69%-ban nők töltötték ki, ami visszaigazolja azt az előzetes elképzelésünket, hogy a nők érdeklődnek jobban a kapcsolati kérdések iránt. Ez a tény azonban már önmagában is problémákat vet fel, hiszen a kapcsolat működéséért ketten felelősek, ketten alakítják, vagyis az volna a jó, ha mindkét fél egyformán érdeklődne a kapcsolat működése, állapota iránt. A párterápiás gyakorlatban sok kollégámmal egyetemben tapasztaljuk ugyanakkor, hogy a férfiak későn kapcsolnak. Számukra sem közömbös, hogy mi történik majd az életüknek ezen a területén, azonban jellemzően akkor figyelnek fel a problémákra, amikor a kapcsolat már nagyon rozoga állapotban van, a bizalom megingott, a kommunikáció teljes csőd, és a bőrönd már elő van készítve az előszobában. Rengeteg férfi éli át ezt a pillanatot derült égből villámcsapásként, miközben a felesége egész más szintre jutott, hiszen ő sokszor már évek óta gyötrődik a menni vagy maradni kérdésén. Ilyenkor jutnak a férfiak az összeomlás szélére, és már alig tudnak tenni valamit, hiszen a társuk többnyire már eldöntötte, hogy el fog válni.  Vagyis amit ma megtehetsz, azt nem teheted meg később.

Az eredmények szerint a kitöltők 20 százalékánál jelzett a tesz alacsony vagy kis kockázatot, 30 százalékánál közepes kockázatot. A kitöltők fele esetében volt a válási kockázat nagyon magas, ami nagyjából megfelel annak a statisztikai ténynek, hogy a házasságok közel fel végül válással végződik. A teszt eredményét azért kell mégis másképp kezelni, mint a hivatalos válási statisztikákat, mert nem csak a házastársak tölthették ki, hanem azok is, akik házasság nélkül élnek tartós párkapcsolatban. Nyilvánvalóan az ő kapcsolatuk sorsa is érint mindannyiunkat, hiszen az ő jóllétük ugyanannyira fontos, mint hivatalosan házas társaiké, és ugyanúgy nevelnek gyerekeket is, vagyis a kapcsolatuk alakulása a gyerekek jövője szempontjából sem mellékes. Az arányuk a kitöltők között meglehetősen magas, 32 százalékos.

https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/gyemekvallalasneveles.pdf

Mivel a hivatalos statisztikai adatokból nem látszik, hogy a gyermeket nevelő párok hány százaléka házas, és hány nem, ezért nem lehet összehasonlítani ezt az adatot az országos arányokkal. Már csak azért sem, mert ez az online kérdőív nem reprezentatív kutatás, tehát nem adja vissza a társdalomban tükröződő valós arányokat. Ezt az a tény is mutatja, hogy a kitöltők között felülreprezentáltak az egyetemet végzettek, arányuk 50 százalékos.

A válás esélye

Vannak olyan viszonylag könnyen megfogható jelenségek, amelyek hozzájárulnak a kapcsolat instabilitásához. Ilyenek például az alkohol vagy más drogok fogyasztása, illetve a mentális problémák, a szorongás, a depresszióra való hajlam, a pánikroham. Nagyon nehéz ugyanakkor azt megmondani, hogy az alkoholfogyasztás az oka vagy következménye a párkapcsolat megromlásának.

Ha úgy tekintünk az alkohol- és a drogproblémákra mint egyfajta megküzdési kísérletre, akkor az a kérdés merülhet fel, hogy vajon maga a probléma olyan váratlan krízisből származik-e, amely független a kapcsolat működésétől, vagy azért kezd el valaki különféle szereket használni, mert ezzel orvosolja a párkapcsolatában jelentkező megoldhatatlannak tűnő problémákat. Előfordulhat például, hogy valaki azért kezd el alkoholt fogyasztani, mert ezzel próbálja oldani a munkahelyén jelentkező extrém stresszt, ami aztán később rombolni fogja a párkapcsolatát. Vagy a kapcsolatban jelentkeznek olyan konfliktusok, amit aztán alkohollal kezd el „gyógyítani”. Akárhogyan is történik, az alkohol mindenképpen kedvezőtlen hatással lesz a párkapcsolat működésére, és hozzájárul az instabilitás növekedéséhez.

Ugyanez érvényes a mentális problémák megjelenése esetén, vagyis nem tudhatjuk egészen biztosan, hogy a depresszív hangulat az oka vagy következménye a kapcsolat megromlásának. Bármelyik is, a mentális problémák megjelenése a kapcsolatban tovább növeli a kapcsolat instabilitását és kezeletlenül mindenképpen a válás irányába sodorja a házasfeleket. Ez felveti azt a gondolatot, hogy az egyéni terápiáknak, a mentális állapot javításának óriási szerepe lehet/ne a válás megelőzésében. A mentális problémák számomra is meglepő módon nagyon gyakoriak, a kitöltőknek csupán egyharmada nem jelzett vissza semmilyen ilyen jellegű problémát, még hangulatingadozást sem. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy a kitöltők másik kétharmada viszont napi szinten küzd valamivel. Az ábrán pontosan láthatjátok az arányokat. A kitöltők 7 százaléka jelezte például, hogy a párjuk pánikrohamokkal küzd. Ezek a mentális problémák gyakran valamilyen gyerekkorból származó sérülésből, esendőségből származnak, önmagukban is problémát jelentenek, de a mögötte meghúzódó korai sérülés hatással lesz a kötődési képességre, annak mintázatára és ezáltal a párkapcsolat működésére.

Mindenki tehát, aki a saját személyiségének fejlesztésén dolgozik, a párkapcsolatán is dolgozik, hiszen a saját személyes stabilitásának a megszerzése a párkapcsolat stabilitását is növeli. Ezért az volna a kívánatos, ha a válásmegelőzési stratégiákba a terápiás lehetőségek is beépülnének! A társadalmi közkórus nem ostorozná azokat, akik elválnak, hanem kellő időben mentőövet nyújtana!

A tesztet továbbra is ki lehet tölteni, itt:

https://online-kerdoiv.com/index/q/h/9e0136f54f4cd107c7ec8a2b1d961bcd

A teszteredményekből kimutatható párkapcsolati működésekről a második részben beszélek majd!

folyt. köv.

A válási kockázat teszt értékelése

A válási kockázat tesztet azért szerkesztettem meg, hogy segítsek tudatosítani, milyen állapotban is van jelenleg a kapcsolatod. Gyakran csak homályos érzések kísértenek bennünket, és baljós sejtelmeinket többnyire igyekszünk elhessegetni. A teszt eredménye segíthet abban, hogy komolyan vedd a mostani helyzetet, és ha szükséges, akkor még időben segítséget kérj!

A tesztet akkor is érdemes kitöltened, ha nem házasságban, hanem tartós párkapcsolatban élsz. A szakítás elkerülése ebben az esetben épp olyan fontos lehet, mint a válás megelőzése.

https://online-kerdoiv.com/index/v/h/valasikockazat

Válási kockázat teszt értékelése:

0-15 pont: alacsony válási kockázat

Gratulálok! Az ön kapcsolatában jelenleg kevés olyan kockázati elem jelenik meg, amely előrevetíti a válás lehetőségét. Úgy tűnik elég szeretet, megértést tanúsítanak egymás iránt, ami megfelelő alapot biztosít ehhez. Továbbra is fejezze ki szeretetét, megértését és támogatását a társa iránt!

15-20 pont: kis kockázat

Gratulálok! Az ön kapcsolatában viszonylag kevés kockázati elem jelenik meg, amely előrevetíti a válás lehetőségét! Lehetnek azért olyan események az életében, a kettőjük történetében, amelyekről jó volna beszélni, feldolgozni, hogy kettőjük szövetsége kellőképpen megerősödjön ahhoz, hogy ez a kedvező állapot stresszhelyzetben se boruljon fel. A szeretetünk és a szükségleteink kifejezése sokszor nehézséget jelent, de ezt a képességet el lehet sajátítani, akkor is, ha nem ilyen típusú családból érkezünk.

21-30 pont: közepes kockázat

Az ön kapcsolatában már megjelennek olyan kockázati tényezők, amelyekkel foglalkozni kell ahhoz, hogy az önök közötti harmónia ne boruljon fel végleg. Lehetséges, hogy a múltban már történtek olyan események, amelyeket nem dolgoztak fel, nem értettek meg teljes egészében. Vagy a személyes történetükben vannak feldolgozatlanságok, gyerekkori lelki sérülések, amelyek a jelenben is éreztetik hatásukat. Amennyiben szeretné megtartani a kapcsolatát, érdemes párterapeuta segítségét kérni.

31-40 pont: veszélyzóna

A kapcsolatuk egyensúlya olyan szinten borult fel, amely már komolyan felveti a válás lehetőségét. A kettőjük viszonya már napi szinten is veszélyezteti a nyugalmukat és a boldogságérzetüket. Könnyen lehet, hogy túl ritkán élnek át önfeledt, boldog pillanatokat, és gyakoriak a stresszhelyzetek, amelyek komolyan elgondolkodtatják, vagy elbizonytalanítják! Vegye komolyan ezeket és kezdjen el tenni a személyiségének a fejlesztéséért illetve a kapcsolatukban jelentkező konfliktusok megoldásáért, különben a kapcsolatnak hamarosan vége szakadhat. Kérje párterapeuta segítségét!

41 pont felett: Nagyon nagy kockázat

Komoly veszélyben van a kapcsolatuk, a válás esélye nagyon magas! Valószínűleg olyan korábbi, múltból származó sérüléseket hordoz, amelyek miatt nehéz kapcsolódnia másokhoz. Ezért mindenképpen javasolt saját személyiségének a fejlesztése, és ezután párterápiás segítség is. 

Mit mutat a teszteredmény?

A válási kockázatot mérő teszt nem mondja meg, hogy el fogsz-e válni a valóságban vagy sem. Ez azért van így, mert a válás egy döntés, ami azt jelenti, hogy akkor is dönthetsz a kapcsolat mellett, ha sokféle nehézséget élsz át benne, és számtalan rizikófaktorral kell szembenézned. Ugyanakkor kiléphetsz belőle akkor is, ha kevés kockázati tényező van, ha volna esély a javítására. A döntési folyamat akár hosszan is eltarthat, sokáig ingadozhatsz a két végpont között. Az viszont bizonyos, hogy ha nem tapasztalsz kedvező változást, akkor sokkal könnyebben döntesz majd a kapcsolat befejezése mellett. A változás azonban nem történik meg magától, neked kell tenned érte! Az idő ugyanis nem old meg semmit, csak elmélyíti a sebeket.

A teszt ezért abban segít leginkább, hogy tudatosíts magadban, milyen állapotban van a kapcsolatod. Sokszor erről csak homályos érzéseink vannak, amelyek nem rendeződnek össze. A teszt abban támogat, hogy szembenézz a valóságos helyzettel, és ha szükséges, még időben megpróbálj segítséget kérni!

A kérdések

A válási kockázatot mérő tesztet olyan kutatások és statisztikai adatok alapján állítottam össze, amelyek a válás kockázati tényezőivel foglalkoznak. A kérdések egy része kemény adat, ilyen például, hogy hány éves korban kezdődött a kapcsolat. Azt gondolhatnánk, hogy ennek önmagában nem sok köze lehet a kapcsolat belső működéséhez, a válás esélyéhez. Könnyen lehet, hogy ez így van, de az is lehet, hogy mégsem. A nagy statisztikai adatok ugyanis azt mutatják, hogy a korai házasságok, párkapcsolatok nagyon bomlékonyak, sokkal inkább azok, mint azok, amelyeket érettebben kötöttünk. De a késői házasságok is nagyobb kockázati tényezőt hordoznak magukban. Ezek olyan jelentős statisztikai adatok, amelyek gyakorlatilag a tapasztalatainkon alapszanak. Elég nagy valószínűséggel bekövetkeznek, elég nagy számban. De ugyanakkor mégsem fátumszerűek, tehát önmagában az, hogy a házasság vagy a tartós párkapcsolat túl korán vagy túl későn kezdődött, nem jelenti azt, hogy ténylegesen el is fogsz válni. A kérdés sokkal inkább az, hogyan, mennyire vagy/vagytok képes/ek megértően, és támogatóan fordulni a társatok felé erős stresszhelyzetben is.  

A valós válási statisztikai adatokról ebben a jelentésben olvashattok részletesebben:

https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/valas17.pdf

A ponthatárokat úgy állítottam be, hogy ha vannak is bizonyos statisztikai kockázatok – nevezzük így – azok csak akkor jelentenek nagy veszélyt, ha a kapcsolat működésében is megjelennek egyéb rizikófaktorok. Ezt sokan kutatták már, erről én is írtam itt, ebben a bejegyzésben.


A kutatási tapasztalatok és párterápiás gyakorlat szerint a legnagyobb rizikótényezőt a következő faktorok megjelenése jelenti: a kritika, a megvetés, a hűtlenség, a támogató együttérzés hiánya, a konfliktusok feloldására való képtelenség. Ezekre olykor csak egy-egy plusz pontot lehet kapni a tesztben, ami nem tűnik soknak, de a jelentősége lehet óriási.

A tesztben a kérdések a válási kockázatra vonatkoznak

Egy másik cikkben is olvashatsz a válás okairól:

https://femina.hu/kapcsolat/valas-oka-kutatas/

A tesztben szerepel például egy kérdés, ami arra vonatkozik, hogy milyen gyakoriak a veszekedések. Az egyik lehetséges válasz erre az, hogy soha. Ez első pillantásra kedvező válasznak tűnik, csakhogy nehezen tudok elképzelni olyan kapcsolatot, ahol soha nem merülnek fel vitás kérdések. Ha így van, az nagyjából azt jelenti, hogy valamelyik fél mindig alárendelődik a másiknak, nem fejezi ki a valós vágyait, érzéseit, szükségleteit, vagy nem mer konfrontálódni a másikkal. Lehet, hogy ebben a pillanatban ezt a helyzetet jól viseli, de eljöhet a nap, amikor valamiért ebből a helyzetből kitörni vágyik majd, és akkor az az egy pont, amit a „soha” válaszra kapott, hatványozott súllyal jelenik majd meg.

A tesztben megjelennek a saját magunkkal való viszonyunkra vonatkozó kérdések is az alkoholizmus, a szerhasználat, a depresszió, a szorongás megjelenése kapcsán. Ezek olyan problémák, amelyek ugyan saját magunkkal kapcsolatosak, mégis egészen biztosan hatással lesznek a kapcsolati működésünkre, méghozzá nagyon jelentős mértékben. Ezért nem csak önmagunk miatt érdemes foglalkozni ezekkel és fejleszteni saját személyiségünket, hanem a másikért is, a társunkért, az egész család egyben tartásáért. A saját jóllétünk nem csak ránk tartozik, hanem a körülöttünk élőkre is. Ha például nem foglalkozunk a saját depresszív hangulatunkkal, nem derítjük ki, hogy mi áll mögötte, akkor ez egy idő után nem csak minket érint majd, hanem az egész családunkat is, és könnyen felboríthatja a kapcsolati egyensúlyt, aminek válás is lehet a vége.

 Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy a kis dolgokat, a 15 pont feletti egy-két pontot  is érdemes komolyan venni, és dolgozni magunkon, a kapcsolatunkon, hogy valóban soha ne jöhessen el az a nap, amikor az egyik fél bejelenti, hogy válni/szakítani akar. Esetleg mi magunk tesszük meg ezt, mert egyszerre úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább.

További olvasmányok a válási kockázatról:

http://phd.lib.uni-corvinus.hu/350/2/foldhazi_erzsebet_thu.pdf

http://demografia.hu/kiadvanyokonline/index.php/demografia/article/download/522/507

Bajban a kapcsolatunk

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy leírjam, hogyan érzékelik a nők és a férfiak a párkapcsolati válságot a folyamat kezdeti szakaszában. Egy tipikus (olykor talán közhelyesnek tűnő, kitalált) „történetet” mesélek el, először női, majd férfi hangon.

ÉVA

Bajban a kapcsolatunk - női oldal

Éva: „A kapcsolatunk kezdetén nem csak a munka volt, rendszeresen találkozgattunk a barátainkkal, ha úgy hozta a kedvünk, beültünk egy moziba, vagy hazamentünk a szüleinkhez. Ádám olykor meglepett egy kis ajándékkal, vacsit készített, én meg elkísértem az edzéseire olkyor én is edzettem a szenior úszócsapattal. Nehezen viseltem, amikor a munkája mellett tanulni is kezdett, de akkor én is beiratkoztam egy tanfolyamra és elkezdtem fotózással foglalkozni.

A szüleink segítségével vettünk egy kétszobás panellakást, és hogy ide költözhettünk, óriási megkönnyebbülést jelentett, nem kellett végre albérletet fizetni. Végre biztonságban érezhettük magunkat, és nemsokára meg is született a kisfiúnk Márk. A terhesség nagyon megviselt, mert veszélyeztetett terhes voltam, de jó érzéssel tapasztaltam, hogy Ádám nagyon helyt állt, mindenben segített, járt velem szülésfelkészítőre, megoldotta a háztartási munkákat, főzött is, én nyugodtan feküdhettem az ágyban. A szex viszont a veszélyeztetett terhesség miatt tilos volt, és azt érzékeltem, hogy egyre türelmetlen lett. De nem beszéltünk erről, én aggódtam, el voltam foglalva azzal, hogy minden rendben van-e a gyerekkel, mi lesz a szüléssel, ő meg belevetette magát a gyerekszoba készítésébe.

Apás szülés volt, ő vágta el a köldökzsinórt, és ő vehette kézbe elsőként a kisfiúnkat, én a császár után csak 24 óra múlva kaphattam a kezembe. Emiatt nagyon el voltam keseredve, sokat sírtam az első napokban, Ádám azonban láthatóan nem értette, hogy mi bajom van, mikor gyönyörű, egészséges gyerekünk született. A császár miatt lassan épültem fel, ugyan minden  nap jobban lettem, de valahogy teljesen átalakult a testem, mindenem nagy volt, elvesztettem a derekamat, a mellem golyóként feszült, nem ismertem magamra. A szoptatás viszont jól ment, Márk folyamatosan rajtam lógott, gyakran éjszaka is, sokszor felébredt különösen az első hetekben, gyakran annyira fáradt voltam, annyira ideges, amikor a megint felsírt hajnali ötkor, hogy legszívesebben világgá mentem volna.

Aztán Márk másfél éves lett, majd kettő, és egyszerre feltűnt, hogy mindent én csinálok otthon. Ádám jó, ha hazaér fürdetésre, olykor hétvégéken is konferenciákra jár. A múltkor mondtam neki, hogy segíthetne, mert nem bírom, legalább elmehetne bevásárolni, vagy olykor felválthatna, mert szeretnék edzésre járni, hogy visszakapjam az alakomat. De azt mondta, jó vagyok így, ahogy vagyok, neki nincs azzal semmi baja, ne nyavalyogjak, és ha nem bírok a háztartással, akkor vegyünk fel valakit, mert neki nincs ideje, és nem tud segíteni, ha hazajön, mert  tizenkét óra munka után neki nem hiányzik a mosogatás. Erre felvettük Marikát, aki egy háten egyszer megcsinál mindent, de ettől még rengeteg napi teendő van, Ádám nem érti, hogy olykor pisilni sem tudok elmenni a kicsi mellől. Mondtam, hogy be kellene szállnia neki is, és megint megemlítettem, hogy szeretnék elmenni edzésre, erre kiborult, hogy ő mindent megtesz értünk, mert mi vagyunk a legfontosabbak, én meg itt hisztizek. Ezek a veszekedések havonta megismétlődnek most már, és nekem egyre inkább elegem van. A játszótéren minden anyuka hasonlókról számol be, csak ők ezt természetesnek veszik, nem verik ki a balhét, csak én vagyok ilyen elcseszett, hogy panaszkodom, meg Ádámtól várom a megoldást.

Ádám nagyon rendes egyébként, ha itthon van, akkor mindig játszik a gyerekkel, Márk imádja, és nekem nagyon jó érzés, ha kettőjüket együtt látom. Szóval jó ember, biztos velem van a baj, mert hiányzik a munkám, a korábbi életem, nem vagyok elég jó anya. Ezt néha ő is megjegyzi, hogy más anyák nem ennyire hisztisek. És valóban egyre nehezen viselem, hogy itthon vagyok bezárva már két éve, és a bolt, otthon, játszótér háromszögében élek, nem találkozom a régi barátaimmal, mert még egynek sincs gyerek, és csak nagy hallgatás van a telefonban, amikor azt mondom, mennem kell, mert délutáni alvás van, le kell fektetnem a gyereket.

A legnagyobb esemény az volt mostanában, hogy bementük a gyerekkel a munkahelyemre, ahol mindenki el volt ájulva Márktól. Én meg már annak is örültem, hogy végre felvehettem magamra egy szebb ruhát, nem a szokásos farmer-póló kombót halásztam ki a szekrényből. Hazafelé az utcán  pedig találkoztam egy régi haverommal, és valami olyasmi történt, amit már régen nem éreztem. Végigmért, és azt mondta, nagyon csinos vagyok, és láttam a szemében, hogy tényleg nőnek lát, és akkor bevillant, hogy ezt Ádám már annyira régen éreztette velem, hogy nem is emlékszem, mikor. Ádámnak persze, ezt nem említettem, mert nem kell, hogy még féltékeny is legyen! De aznap megint összevesztünk, és én nagyon elgondolkodtam, kivel is élek együtt, és mikor lettem ennyire boldogtalan.

Bajban a kapcsolatunk (férfi változat: Ádám)

ÁDÁM

Bajban a kapcsolatunk - férfioldal

Ádám: „A kapcsolatunk kezdetén nem csak a munka volt, rendszeresen találkozgattunk a barátainkkal, ha úgy hozta a kedvünk, beültünk egy moziba, vagy hazamentünk a szüleinkhez. Éva olykor meglepett egy kis ajándékkal, mindig kis melba szeleteket tett az asztalomra vagy a cipőmbe, én meg meglepetésvacsikat készítettem neki, vagy elvittem egy-egy wellness hétvégére. Rosszul esett, hogy nem vagyok otthon, amikor tudtam, hogy vár rám, igyekeztem mindig hazaérni, ha nem is sikerült mindig, mert beiratkoztam egy továbbképzésre, ami később lehetővé tette, hogy vezető legyek. De ő is tanulni kezdett, fotózott, és büszke voltam rá, amikor az első albuma megjelent.

A szüleink segítségével vettünk egy kétszobás panellakást, és hogy ide költözhettünk, óriási megkönnyebbülést jelentett, úgy éreztem, hogy most már jöhet a gyerek. Nemsokára meg is született a kisfiúnk, Márk. Éva veszélyeztetett terhes volt, nem tudta vinni a háztartást, mindent megtettem, hogy pihenhessen. Már ekkor ki akartak nevezni, de elutasítottam, hogy minden erőmmel Éva mellett lehessek. Amikor Márk megszületett, végre megnyugodtam, a kisfiúnk tökéletes volt, és büszke vagyok rá, hogy én vágtam el a köldökzsinórt, és én kaptam a kezembe először a császár után. Éva is egészséges volt, de azt tudom, hogy a császárt rosszul viselte, mindig fájt valamije, hozzá se lehetett érni. Természetesen otthon maradt gyeden, az első hat hét zűrös időszaka után kezdett visszatérni az élet a rendes kerékvágásba, én meg elvállaltam a vezetői pozíciót, nőtt a felelősségem, de ezzel a fizetésem is. Jól jött ez most, mert az, amit Éva kapott, édes kevés volt, a gyedet elköltöttük egy nagybevásárlás alkalmával, nekem kellett előteremtenem mindent. A cégnél egyre nőtt rajtam a teher, a munka minden időmet elvette, Éva meg szinte összenőtt a gyerekkel, éjjel és nappal, olyan érzésem volt, hogy rám már nincs is itt szükség. Azt éreztem, hogy minden gondolatát lekötötte a gyerek, ha hazamentem, Márkot a kezembe nyomta, hogy most már hurcoljam én. És amikor segítettem neki ebben, azt gyakorlatilag észre sem vette. Holott legszívesebben világgá mentem volna olykor, mert amikor hazamegyek egy feszült nap után, és egy síró gyereket kapok a kezembe, az nagyon kimerítő.

Vannak olykor rossz gondolataim, de én még mindig ugyanúgy szeretem Évát, és egyszerűen nem értem, mi a baja, hiszen jól keresek, szép családunk van, tökéletes gyerekünk, ő meg már szinte naponta veszekszik velem. Intézem az új lakóparki házunkat, nemsokára oda költözünk, de addig is mindent megadok Évának, Marikát is felvettük, hogy ne kelljen annyit dolgoznia. Én tényleg mindent megtennék érte, mert még most, a szülés után is gyönyörű, csak nem hiszi el nekem, hiába mondom, és ünnepnapnak számít, ha közel enged magához. Ha hazaérek, akkor nekem esik, hogy ezt és ezt csináljam meg, vagy pusztán csak számon kéri, hogy miért nem vittem be a pálmát, miért nem hívtam ki a mosógépszerelőt, miért nincs még mindig kész a szegőléc, és egyébként is, ő végre edzésre szeretne járni. Én próbálom csitítani, hogy ne hisztizzen, hiszen minden rendben van, de gyakran könnyebb bent maradni a munkahelyemen, mint hazajönni.

A múltkor, amikor bement a munkahelyére, hogy bemutassa Márkot, aznap este összevesztünk. Bejelentette ugyanis, hogy szeretne visszamenni dolgozni, mert ő nagyon boldogtalan itthon a gyerekkel, én nem segítem őt, nem értem meg egyáltalán, a munkahelyén legalább sikerélménye lehetne és pénzt keresne. De szerintem csak udvaroltatni akar magának, láttam, hogy aznap mennyire kiöltözött. Szóval mondtam neki, hogy Márk még kicsi, nem kellene bölcsibe adni, inkább itthon maradhatna még!”

Olvasd el ezt is:

Előre jelezhető-e a válás?

Előre jelezhető-e a válás?

Bizony léteznek olyan jelek, amelyek megmutathatják, hogy a kapcsolat veszélyzónába került, és akár véget is érhet. Vannak olyan kockázati tényezők, amelyekre ha időben felfigyelnénk, elkerülhetnénk a válást. Az időben itt nagyon fontos szó, mert sok párterapeuta kollégámmal egyetemben állíthatom, gyakorta tapasztaljuk, hogy a jeleket a felek sokáig  nem akarják (tudják?) észrevenni. Utólag, amikor rákérdezünk, hogy mikor és mivel kezdődtek a gondok, olyasféléket válaszolnak, hogy már elég régóta érzik, hogy valami nem stimmel, hogy rossz gondolataik vannak, de akkor nem tisztázzák őket, nem kérdeznek rá, leginkább azért, mert nem akarnak veszekedést, nem akarják elrontani az otthoni békés hangulatot. Olykor még olyan számszerűsíthető dolgokat sem beszélnek meg, hogy miért csökkent a szexuális együttléteik száma mondjuk heti két-három alkalomról havi egyre.

Azért is lenne lényeges a kisebb-nagyobb elégedetlenségeinket tisztázni, mert a válás nem olyasmi, ami egyik pillanatról a másikra következik be, sokkal inkább egy folyamat. Kezdeti szakaszában még a lejtmenet könnyen visszafordítható, később erre egyre kisebb az esély. Ráadásul az is igaz, hogy a párkapcsolati elégedettséget a két fél egészen különféleképpen érzékelheti, nagyon gyakori, hogy míg az egyikük úgy hiszi, minden a lehető legnagyobb rendben, addig a másik már a kétségbeesésen és a kapcsolat elgyászolásán is túl van. Ilyenkor, hopp beadja a válópert, vagy bejelenti, hogy szeretője van, elköltözik,  míg a másik ezt úgy éli meg, hogy derült égből csapott le a villám.

  1. Az első kérdésem tehát az:

Mikor beszéltetek utoljára arról, ki hogyan érzi magát a kapcsolatban?

Ha régen, akkor bajban vagytok, semmilyen biztos tudásotok nem lehet arról, mi van veletek! Itt persze rögtön felmerül, hogy te beszéltél-e már erről saját magaddal? Tudod-e, hogy mondjuk egy tízes skálán mennyire érzed magad jól, be mered-e  a saját érzéseidet magadnak vallani, és meg mered-e osztani ezeket a társaddal. Ahhoz ugyanis, hogy le tudjatok ülni beszélni, először saját magaddal kell tisztában lenned.

2. A második kérdésem az:

Ha kezdeményezel egy párkapcsolatról szóló beszélgetést, vagy egy vitás kérdés miatt szükségessé váló beszélgetést, mekkora eséllyel leszel ebben sikeres?

A párkapcsolati kutatások azt mutatják, hogy ha elkerülitek ezeket a fontos megbeszéléseket, bele sem mentek, vagy elodázzátok, az komoly rizikófaktor. A visszahúzódás nyilvánvaló jele , hogy amikor valamilyen vitás kérdés kerül szóba, akkor ez akkora stresszt okoz, hogy az egyik fél egyszerűen feláll, és kimegy a szobából, a televízió, a számítógép képernyője mögé bújik, vagy el is megy otthonról. Az is előfordulhat, hogy napokig nem beszéltek egymással, mindenki csapkodja maga mögött az ajtót, mégsem derül ki, kinek mi baja volt. A vitás kérdés soha nem oldódik meg, a  konfliktust nem tisztázzátok, csak mindketten megpróbáljátok elfelejteni, mi történt.

3. Harmadik kérdésem:

Tapasztalod-e a kapcsolatodban, hogy a társad nem vesz komolyan, érvényteleníti az érzéseidet, leértékelő vagy egyenesen megvető megjegyzéseket tesz?

Amikor azt hallod, hogy a társad azt mondja neked, hogy nem lehetsz fáradt, hiszen most is segített neked, és időben hazaért, akkor valójában az érzéseidet kérdőjelezi meg, érvényteleníti, aminek nyilvánvaló célja az, hogy ne kelljen ezekkel foglalkozni. Más érzések is juthatnak ilyen sorsra, például nem lehetünk szomorúak, vagy elégedetlenek, nem élhetjük át a boldogtalanságot, hiszen “minden rendben van”. Ugyanennek a dinamikának a még rombolóbb változata, ha  az érvénytelenítés kritikával párosul . A kritika, a gyakori negatív megjegyzések minden esetben rombolják a kapcsolatot. A “nem segítesz”, a “széthagyod”, az “elsózod”,  “mindig elfelejted” kezdetű mondatok akkor sem segítenek, ha igaznak hisszük őket. A legrombolóbb azonban az, ha a kritikát megvetés is kíséri. A másik leértékelése, lenézése az egyik legfontosabb jel arra vonatkozóan, hogy a kapcsolatnak hamarosan válás lesz a vége. John Gottman neves amerikai pszichológus a rendszeresen felbukkanó kritikát, megvetést, védekezést és időhúzást a párkapcsolati apokalipszis négy lovasának nevezi. Ezek gyakori jelenléte arról árulkodik, hogy a kapcsolatnak gyakorlatilag vége van. A megvetés azonban mind a négy közül a legegyértelműbb jel, amelyet a “halál csókjaként” is emleget.

4. Kérdésem:

Mennyire látod még jó embernek a társadat?

Megfigyelted már magadat, miket mondasz a társadról barátaid körében? Hogyan beszélsz róla, tisztelettel vagy úgy, hogy szánakozzanak rajtad? Ha már régóta éltek együtt, és sok helyzetben csalódtál (amit aztán nem tisztáztatok), akkor egyre több rosszat fogsz gondolni a másikról. Elindul egy nagyon negatív spirál, amelyben minél inkább rosszat gondolsz róla, annál kevésbé tudod majd meglátni benne a jót, tehát annál rosszabbnak fogod látni. A kutatások is azt mutatják, hogy az emberek hajlamosak arra, hogy csak azokat a tényeket vegyék figyelembe, amelyek alátámasztják az előzetes elképzelésüket. Vagyis, ha csak rosszat gondolsz a másikról, és nem keresed meg benne akár tudatos erőfeszítéssel is a jót, akkor egyre negatívabban fogod látni őt, és aztán a kapcsolat jövőjét is.

5. Kérdésem: Mennyire szabadultak el az indulatok?

A negatív értékelésnek, a kritikának és a megvetésnek előbb-utóbb meglesz az eredménye. Ha folyamatosan negatívan reagáltok egymásra, ha egyre kevesebb lesz az elismerés, és egyre több a megvetés és a kritika, akkor a helyzet egyre rosszabbá válik. Hajlamosak lesztek egyre több olyan dolgot a másik fejéhez vágni, amelyek a kapcsolatotok éltető erejét fenyegetik. A másik bántásának a szándéka megnyilvánulhat szavakban, de olykor akár fizikai erőszakban is. Ilyenkor már mindazt, amit tudtok a másikról, fegyverként használjátok, ez a tudás már nem a másik megértésének az útját jelenti, nem leszel képes empatikusan együtt érezni a társaddal, például mert elhagyta őt négyévesen az anyja. Már ez is vádként fogalmazódik meg, valahogy úgy, hogy olyan szerencsétlen kretén, aki képtelen a szeretetre, persze, mert az anyja négyévesen elhagyta…  Ilyenkor már a kapcsolat legbensőségesebb szintje kerül végső veszélybe, hiszen ki az, aki megosztja a másikkal legfontosabb vagy legnehezebb élményeit, ha a másik ezt fegyverként használja majd ellene? Csakhogy ezzel az igazi közelségnek a lehetősége is elvész!

A jó hír az, hogy nem kell így történnie! Ha időben felismeritek a problémát, és segítséget kértek, akkor a kapcsolatotok nemhogy megmenthető, hanem akár sokkal jobbá is tehető. Ha bármelyik fenti  kérdésre negatív irányban válaszoltál, akkor villanjon fel az a bizonyos piros lámpa, ne söpörd tovább a szőnyeg alá a problémát! Mert az idő, talán ezt már említettem, nem old meg semmit. Csak eltakar.

További olvasmányok a témában:

Egy korábbi bejegyzésem:

https://www.psychologytoday.com/us/blog/sliding-vs-deciding/202008/massive-new-study-predictors-relationship-satisfaction?fbclid=IwAR2Pr1g07pYYCCwpeMQtSzoXUPZfI9LyPKW0j73LpkSP17XpUdVMlKdq8s8

https://divany.hu/eletem/2018/02/23/7_dolog_ami_elorejelzi_a_valast/?fbclid=IwAR3AHGxE7PERxb4p3O7zjMZzkICW5dq3DEly4X4VsV1NW1fROjbGtku4B2M&token=9fbafef6846d0d99e1cb026624c697cc

https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC4012696/?fbclid=IwAR1B3j06lnVnASJmUPorojZjALDsmRAEWZglt-dNs4zxp-qZk80YcQA4xZ4

Gyermek születik – család születik

Bonyodalmak a születés körül

Várandósan nagyon sokan teszik fel maguknak a kérdést, vajon milyen szülő leszek, jó anya leszek? Akarok-e olyan lenni, mint a saját édesanyám? A „várandós” apákban is mocorog ugyanez a kérdés megspékelve azzal a csöppet sem kis feladvánnyal, hogy vajon milyen apának kell lenni a mai korban. Különösen azoknak a férfiaknak lesz nehéz válaszolni erre a kérdésre, akiknek alig volt otthon gyerekkorukban az édesapjuk, mert minden idejüket lekötötte a munka. Gyanítom, hogy azok vannak kevesebben, akiknek ez megadatott, és együtt játszott, barkácsol, focizott velük az édesapjuk, akik látták őket úgy is, hogy szeretetteljesen kapcsolódnak az édesanyjukhoz. Pláne érvényes a kérdés akkor, ha a szülők elváltak, és a most apává váló férfi apja csak vasárnaponként vagy ünnepnaponként volt jelen. Ilyenkor olyasmit kell a férfiaknak kitalálniuk, kiérlelniük magukból, amit saját maguk nem tapasztalhattak meg. Nem lesz könnyű dolguk. Az apák hiánya a most anyává váló lányok számára is veszélyt jelent, hiszen nekik sem lesz mintájuk arra, mi a helye az apának a családban.

Igazi kihívás

A várandósság alatt hatványozott erővel vetődnek fel ezek a kérdések. Előtte, ha meg is fogalmazódtak már, még csak teoretikusak maradhattak. A megszülető gyermek biztos tudatában viszont egészen élessé és konkréttá válnak. A gondolatokat áthatja az az egészen újfajta felismerés, hogy mindennél nagyobb felelősségem van a gyermekem életében, amit senki más nem vállalhat át helyettem. Miközben ez megerősít saját fontosságom és pótolhatatlanságom tudatában, újfajta, szokatlan elvárásokat és terheket is jelent. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezeket a terheket a pár meg tudja-e osztani jóleső érzésekkel kísérve egymással, vagy újabb és újabb feszültségek keletkeznek. Eleinte csak viták alakulnak ki, aztán veszekedés lesz belőlük, majd  végül hallgatás, befelé fordulás, olyan működés, amelyben mindenki végzi a saját anyai és apai teendőit, de egyre nő a távolság!

A családterapeuták elég régóta látják, hogy különösen az első gyermek születése a párkapcsolat számára mekkora kihívást jelent. Nagyon életszerű és természetes kihívás ez, mégsem biztos, hogy anélkül meg tudnánk ugrani, hogy tisztáznánk néhány kérdést. Olykor nem is kellene ehhez sok, csak meg kellene értenünk, hogy ki milyen családból érkezik, mit hoz magával, és miért azt a nevelési stílust támogatja, amit.

A demográfusok adataiból is látszik, hogy a gyermek születése körüli időszak a párkapcsolat működése szempontjából igen bizonytalan kor, sokan ekkor szakítanak. Vagyis akkor veszítik el egymást, amikor a leginkább szükségük volna támogatásra, és akkor, amikor a gyermek számára volna mindennél fontosabb az apjuk és az anyjuk szeretetteljes jelenléte.

Vagyis, épp a megszülető gyermek érdekében volna szükség a párkapcsolat megerősítésére, az erőforrások feltérképezésére, és hatékony konfliktuskezelési technikák megismerésére, elsajátítására. Mindezt akkor volna még érdemes körbejárni, amikor a pár tagjai bizalommal és nyitottan fordulnak egymás felé, amikor még nem uralta el az életüket a stressz.

A születés és a stressz

A gyermek születése ugyanis mindenképpen stresszforrás, még akkor is, ha boldog várakozással fordulnak felé. Méghozzá az egyik legerőteljesebb! Olyasmik történnek majd velünk, amik eddig még soha. És nem csak velünk, hanem a szülőtársunkkal is, aki jobban és rosszabbul is reagálhat erre a stresszhelyzetre, mint mi.

Nézzük meg, mi mindent kell átformálnunk az életünkben, amikor megszületik a gyermekünk:

Gyakorlati szinten

  • Elő kell teremtenünk a gyerekneveléshez szükséges anyagi javakat, meg kell teremtenünk az egzisztenciális feltételeket
  • Át kell alakítanunk az életünket, a napirendünket
  • Le kell mondanunk korábban megszokott tevékenységeink egy részéről, nőknek egy időre a munkájukról, hivatásukról, miközben a férfiakra vár a feladat, hogy a kieső jövedelmet pótolják
  • a gyermek életkorához, szükségletéhez kell igazítanunk minden egyes tevékenységünket, például nem tudunk olvasni, színházba, moziba menni, nem tudunk egyhuzamban nyolc órát aludni, nehezen szervezhetünk találkozót a barátainkkal, speciális körülmények között nyaralhatunk stb.
  • folyamatosan rendelkezésre kell állnunk, szabadság nélkül

Lélektanilag

  • Magunk közé kell engednünk a megszülető gyermeket, be kell fogadni őt, ráadásul úgy, hogy a társunk ne érezze kirekesztettnek magát
  • Ki kell munkálni, milyen szülők leszünk egyenként, és mi együtt
  • Át kell rendeznünk eddigi értékeinket. Ezzel kapcsolatosan meg kell változtatnia a pénz, a karrier helyét, a gyermek és egymás érdekeinek figyelembevételével a család és a párkapcsolat erősítése érdekében,
  • Közös nevelési elveket kell kidolgoznunk
  • Be kell látnunk, hogy a szexuális együttlétek nem jönnek létre maguktól, tenni kell értük   
  • A legnehezebb időszakokban is meg kell teremtenünk a párkapcsolat saját idejét!
  • Az anya és apa szerep mellett meg kell maradnunk nőknek és férfiaknak is!
  • Újra kell formálnunk a gyermek születése pillanatában a nagyszülőkké váló szüleinkkel a kapcsolatot. Meg kell óvnunk a saját családunk határait, értékeit a nagyszülői generációval szemben úgy, hogy közben megőrizzük velük a jó kapcsolatot.
  • Nekünk magunknak is felnőtté kell válnunk a szó igazi, lélektani értelmében

A gyakorlati és lélektani feladatok sokasága áll előttünk.

Jó esetben:

  • harmonikus családból érkezünk, ahol a saját szüleink példáján láttuk, hogy hogyan lehet az esetleges konfliktusokat közösen megoldani, és túljutni a nehézségeken.
  • jó anyai és apai mintákat hozunk magunkkal, amelyekkel azonosulni tudunk,
  • már felnőtté váltunk a gyermek születése előtt, és értjük a felelősségünket,
  • képesek vagyunk párkapcsolati konfliktusainkat feloldani, elrendezni,
  • átbeszéltük, hogy milyen közös értékek szerint neveljük majd  közös gyermekünket

Csakhogy elég kevesen vannak azok, akik mindenből a legjobbat kapták, és ahol valami hiány van, annak nyoma lesz a gyermek születése utáni időkben. Nagyon sok későbbi párkapcsolati konfliktus ered a gyermek születése körüli időszak megoldatlanságaiból, amelyeket akár hosszú-hosszú évekig is tolhatunk magunk előtt, anélkül, hogy értenénk, miért is vagyunk elégedetlenek, morcosak, haragosak. Gyakran ez a válás végső oka is. Ez azt jelenti, hogy a szülőpárok első gyermekük születésének időszakában tehetik a legtöbbet azért, hogy a család egyben maradjon, hogy a gyermek teljes családban nőjön fel.

Azért indítjuk el Horváth Magdolna család- és párterapeuta kolléganőmmel az Életadó párkapcsolat-erősítő szülőcsoportot,

https://www.facebook.com/events/597822101579046?ref=newsfeed

hogy elsősorban nekik segítsünk tudatosan felkészülni a szülői szerepre, úgy, hogy közben megmaradjon a harmonikus párkapcsolat is. Szeretnénk elérni, hogy a csoportban megélt élmények hatására olyan gyógyító folyamatok kezdődjenek, amelyekben ki-ki megértheti, hogy a saját gyerekkorában milyen hiányokat, nehézségeket élt át, illetve milyen pozitív mintái vannak, milyen erőforrások állnak a rendelkezésére. Nem öncélú ez a törekvésünk, azért lehet előremutató, mert csak ennek felismerésével és tudatosításával lehetséges, hogy  az ebből származó tapasztalatokat ki-ki hatékonyan építhesse be saját szülői mintáiba. Úgy hisszük, hogy mindez a párkapcsolatra is jótékonyan hat majd, mert egymás mélyebb megismerése és megértése közben a bizalom és az elköteleződés erősödik, a kapcsolat elmélyül és ellenállóbbá válik a stresszhelyzetekkel szemben.

Életadó – szülőcsoport

A szülőcsoportot ajánljuk mindazoknak a gyermeket tervező, váró vagy kisgyerekes pároknak, akik elkötelezettek egymás iránt, szeretnének tudatosan felkészülni a szülői szerepre, emellett megőrizni a harmonikus párkapcsolatukat, hogy könnyebben birkózzanak meg a bővülő család kihívásaival.
A tréning hat egymást követő vasárnap zajlik majd, az első alkalom október 31-én lesz.Tervezett témák:
1. Ismerkedés, várakozások, problémafelvetések – saját gyermekkori élmények
2. A párkapcsolat története, erősségek és elakadások
3. Mit hoztunk magunkkal? Generációs családi hatások
4. Közös értékek, közös célok
5. Mi minden változik a gyermek születésével? Apai, anyai utak, az elakadások és a félelmek feloldása, veszteségek
6. A konfliktuskezelés hatékony módjaiA tréning gazdagítja, árnyaltabbá teszi a résztvevők ön-és társismeretét, felkészít a realitásokkal való szembenézésre. Az erőforrásaikkal, és korlátaikkal számolni képes párok az új helyzeteket hatékonyabban tudják kezelni. Megtanulják érzelmeiket, elvárásaikat egymásnak kifejezni, ezáltal párkapcsolatuk erősödik, elmélyül.
Játékos, pszichodramatikus, művészetterápiás módszerekkel dolgozzuk fel a családi, párkapcsolati történeteket.A tréninget vezeti: Horváth Magdolna és Rist Lilla család- és párterapeuták
A hat alkalom díja páronként 84 000 Ft
egy főnek: 42 000 Ft
jelentkezni lehet: Rist Lilla
tel: 06 30 268 7449

Az iskolai bántalmazásról

Nagyon tehetetlennek érezheti magát az a szülő, akinek a gyermeke épp most szenved az iskolai erőszak bármely formájától, különösen akkor, ha az iskolában ehhez nem kap megfelelő segítséget és támogatást. Tragédia is származhat ebből, épp úgy, ahogy abban a baktalórándházi középiskolában, ahol végül öngyilkosságot követett el egy kamasz fiú, mert diáktársai zaklatták.

Azt iskolai erőszak és bántalmazások megállításában óriási szerepe lenne az iskolának, az ott dolgozó pedagógusoknak. Mindannyian tudjuk azonban, hogy milyen erőforráshiánnyal küszködnek az oktatási intézmények, példának két adatot említek, kilencszáz tanulóra alkalmaznak egyetlen egy iskolapszichológust, és kétszáz gyerekre egy pedagógusasszisztenst. Arról a szemléletformáló munkáról nem is beszélve, ami ahhoz szükséges, hogy minden tanár minden kritikus helyzetben a lehető legcélszerűbben reagáljon. Ennek a rendszernek az átalakítása sajnos intézményi hatáskör. Azért sajnos, mert ha épp most szenved a gyermekünk az iskolai bántalmazás bármilyen formájától, akkor szülőként nagyon tehetetlennek érezhetjük magunkat.

https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/
https://24.hu/belfold/2021/09/07/vaja-eltunt-gimnazista-holtan-talaltak-meg/

Azt általánosságban érdemes azért megértenünk, hogy nem lesz mindenki öngyilkos, akit zaklatnak. Ez ugyanis annyira gyakori jelenség, hogy valószínűleg mindenki tudna ilyesmit mesélni a saját diákkorából. Ezzel semmiképpen sem akarom a zaklatás jelentőségét az eseménysorban semmissé tenni. De az biztos, hogy a gyermekkori erőszakos cselekedetek térnyerése, elharapódzása MINDIG a felnőttek felelőssége, a szülőké és a pedagógusoké! Soha nem a gyerekeké. Ők ugyanis  annak a rendszernek a kiszolgáltatottjai, amelyben élnek, ahhoz próbálnak alkalmazkodni, annak a szabályrendszerét teszik magukévá. Az agresszió minden egészséges gyermekben megjelenik, ennek létezik olyan szintje, amely nemhogy nem káros, hanem épp a túlélésünket szolgálja. Hogy hol van az a határ, amikor már az agresszió a másikat veszélyezteti, ennek a megítélése a felnőtt hatásköre. Kényes egyensúlyról van szó, de az biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy a megjelenése veszélyt jelent valakire, vagy valamire, reagálni kell rá. Ez az erőszak megelőzésének első és legfontosabb szabálya, tehát nincs olyan, hogy látom, hogy két gyerek bántja egymást, és hagyom, hogy intézzék el egymás között…

De, mint már említettem, arra nincs ráhatásunk, vagy meglehetősen csekély, hogy az iskolában mi történik, csak a saját hatáskörünkben tevékenykedhetünk.

Szerencsére szülőként is vannak eszközeink, dönthetünk gyermekünk sorsáról, és dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol nem hajlandóak arra, hogy azt a szituációt, amelyben az agresszió született, megértsék és feloldják az ott dolgozó pedagógusok.

Azért nem úgy fogalmazok, hogy dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk olyan iskolában, ahol ki van téve a gyerek az agressziónak, mert a gyerek, és a gyerekek, mint ahogy mindannyian, állandóan ki vagyunk téve az agressziónak, állandóan létrejöhetnek ilyen szituációk. Vagyis nem az a dolgunk, hogy mindenáron elkerüljük az agressziót, mert ez nem lehetséges, hanem az, hogy megértsük, miért alakul ki, és megtanuljunk rá hatékonyan reagálni.

Most persze, mondhatják, hogy az a gyerek, akit a társai megvernek például, nem nagyon reagál már sehogy. És ez igaz. Viszont az nagyon valószínű, hogy az agressziónak már jóval ezelőtt lehettek jelei, nem a verés aktusa volt az első.  Ráadásul úgy gondolkodunk az agresszióról, annak pusztán két szereplője volna, a bántalmazó, és az áldozat. Holott van még egy nagyon jelentős szereplője, és az az, aki ezt a helyzetet kívülről nézi, látja, tapasztalja. Aki ezt hagyja.

Amikor az agresszió létrejön, akkor mindhárom szereplővel foglalkoznunk kell. Szülőként ez a „foglalkozás” azt kellene, hogy jelentse, hogy figyelünk a gyermekünkre, megfigyeljük, hogy vajon bántalmazó vagy áldozat szerepbe kerül-e gyakrabban. Ha olykor bántalmazó szerepben van, olykor meg az áldozatéban, akkor még nincs nagy baj. A gyerekcsoportokban folyamatosan előfordulnak összeütközések, amelyek magával hozzák az agresszió megjelenését, nem győzöm hangsúlyozni, hogy ennek van egy nagyon természetes szintje, amit semmiképpen nem tekinthetünk kórosnak.

Az viszont igaz, hogy gyerekek ezekben a konfliktushelyzetekben lehetne megtanítanunk arra, hogyan kezeljék a konfliktusaikat. ( És abból tanulják meg, ahogy mi kezeljük! Minket lesnek, ránk figyelnek, tehát első feladatunk, hogy nekünk magunknak legyenek hatékony konfliktusmegoldó technikáink.) Akkor kell aggódnunk, és arra kell figyelnünk, ha a gyermekünk beleragad valamelyik szerepbe, és MINDIG ő az áldozat, vagy MINDIG ő az agresszor. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek akkor is segítségre szorul, ha ő az agresszor, és akkor is, ha ő az áldozat. Az áldozatra mindenki egyértelműen együttérzéssel gondol, és ösztönösen segítünk neki, a baj az, hogy többnyire ez azt is jelenti, hogy azt gondoljuk, vele ebben a helyzetben minden rendben van, hiszen nem ő az agresszor. Az általános gondolkodás az, hogy ilyenkor a bántalmazót megbüntetjük, és ezzel meg is oldottuk a helyzetet.

Sajnos azonban ez nem elég, mert szülőként meg kell értenünk a teljes szituációt, azt, hogy mi az agresszió története,  mi előzte meg, mi váltotta ki. Épp így fel kell tárnunk, hogy miért szorul bele a gyermekünk gyakran az áldozat szerepébe, és ha ezt tapasztaljuk, akkor hatékonyan segítenünk kell neki abban, hogy ebből ki tudjon lépni.  (ahogy az agresszor a bántalmazó szerepéből) Ebben nem feltétlenül az iskolaváltás a megoldás, hanem a gyermek megerősítése, személyiségének fejlesztése.

A családi rendszer működéséből is származhat az, hogy egy gyerek gyakran az agresszor vagy az áldozat szerepébe szorul. Ilyen lehet például:

–   ha gyakran találkozik otthon erőszakkal, ha azt tapasztalja, hogy a konfliktusokat a felnőttek így oldják meg. Ha nem lát erre más példát, akkor ő is ezt a megoldást fogja választani, vagyis vagy üt, vagy tűr… Attól függően, melyik szerepet választó családtagjával azonosul!

–  A családban olyan feszültségek jelentkeznek, amelyet a gyerek tombol ki magából vagy vezet le. Sokkal gyakoribb jelenség ez, mint gondolnánk, ugyanis a gyerek a kimondatlan feszültségeket is érzi a felnőttek viselkedéséből, és ez benne robbanásig feszülő érzéseket fog kelteni, hiszen a szülei jól léte, a saját jól létével kapcsolódik össze. A szülőpár megoldhatatlan, vagy annak tűnő párkapcsolati problémáit is érzékelni fogja, de a válási nehézségeket és az e körül kibontakozó harcokat mindenképpen.

–  Testvérkonfliktus is állhat a háttérben, ami már az anya várandóssága alatt is megjelenhet

A gyermek egyéni problémái is megjelenhetnek ezekben a helyzetekben, például valamilyen tanulási nehézség, disz-es problémák, hiperaktivitás, autizmus stb. Olyan egyedi tulajdonságok is, amelyek mentén őt csúfolják, ez akár apróság is lehet, például a kövérség, vagy a szemüvegesség

Egyéb társadalmi szintű problémák is állhatnak a háttérben, például ha az anya egyedül tartja el a gyerekeit, rengeteget dolgozik, és nincs lehetősége arra, hogy elég időt, figyelmet fordítson a gyerekeire

Beteg családtag ápolása, szegénység, munkanélküliség, szegregáció, kisebbségi lét, és más egzisztenciális problémák, amelyek olyan feszültséget szülnek, amelyeket a család önmagában nem képes megoldani.

Mit tehetünk?

Legyünk tisztában gyermekünk sérülékenységével, nehézséget okozó tulajdonságaival, és segítsük őket ennek leküzdésében!

Legyünk annyira jó kapcsolatban a gyermekünkkel, hogy megossza velünk a problémáit!

Tanuljunk konfliktuskezelő technikákat

Oldjuk meg feszültséget keltő családi, párkapcsolati problémáinkat!

Kérjünk családunkra szabott segítséget annak megfelelően, hogy milyen jellegű a problémánk, egyéni, családi, vagy anyagi, egzisztenciális!

Az EFT-hatás

Vissza a szerelembe!

Legutóbbi bejegyzésemben már írtam Bowbly-ról és a kötődéselméletről, amelynek legfontosabb tétele, hogy a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van valakire, aki megért, vigaszt és támaszt nyújt nekünk, akinek az ölelésében biztonságot élhetünk át. Minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat, annál bátrabban lépünk ki a világ színtereire, annál inkább merünk felfedező utakra indulni.

A kötődés a legfontosabb szükségletünk, olyannyira, hogy ez életben maradásunk záloga. Elég csak arra gondolni, hogy azok az újszülött csecsemők, akiknek minden fizikai szükségletét kielégítik, tehát etetik, öltöztetik, tisztába teszik őket, de nem kapnak ölelést, nem beszélnek hozzájuk, nem figyelnek rájuk, fizikailag sorvadni kezdenek, betegek lesznek, majd meghalnak. De a felnőttekre is igaz ez, az elszigeteltség, a szociális kapcsolatok hiánya épp akkora egészségügyi kockázattal jár, mint a dohányzás! Vagyis a magány betegít.

Mindennél nagyobb szükségünk van tehát kapcsolatokra, méghozzá szeretetteljes kapcsolatokra, mert bármennyire is igaz, hogy a magány betegít, az is igaz, hogy a rosszul működő kapcsolat is ezt teszi velünk. Sőt, továbbmegyek,

egy elítélő megjegyzés, egy félrefordított fej, ami megvetésről árulkodik, az is rombolja, rögtön(!), az immunrendszerünket.

Egy nagyon izgalmas kísérletet végeztek el ennek bizonyítására. Tizenöt percen keresztül vizsgálták párok kommunikációját, egymásra adott válaszreakcióikat, miközben különféle problémákat kellett megoldaniuk. A vizsgálat tárgya azonban nem az volt, hogy milyen hatékonysággal oldják meg ezeket a feladatokat, hanem az, hogyan reagál a férj a feleség jelzéseire. Annak alapján, hogy hányszor mutatkozott megvető kifejezés a férj arcán, meglepő hatékonysággal tudták megjósolni, hogy a feleség az elkövetkező négy évben milyen gyakran szenved majd valamilyen fertőző betegségben.

Kevés vizsgálat mutatja meg ekkora drámai erővel, hogy milyen elemi módon hat egymásra test és lélek, mennyire szorosan összefüggésben működik a kettő, mi több, milyen elemi módon vagyunk összekötve egymással. De vajon miért is lehet betegítő egy elítélő megjegyzés vagy fejrándítás?

Azért, mert épp olyan testi reakciók indulnak el egy kritikai megjegyzés hatására, mint veszély esetén. Stresszreakciók bontakoznak ki, emelkedik a kortizol szint, az adrenalin-szint, az agy vészhelyzeti impulzusokat küld, a vérnyomás nő, a pulzus emelkedik, a test készenléti állapotba kerül, hogy megküzdjön a felbukkanó veszéllyel. És ez nagyon hasznos, ha épp egy  oroszlánnal találkozunk, vagy menekülni kell a villámcsapások és a vihar elől a természetben. Vészhelyzetben az agyunknak az egyik legősibb rétege aktiválódik, ami sokkal gyorsabban reagál, mint ahogy tudatosan végiggondolnánk a cselekvést. Az agyunknak ez a része az amigdala, ami ösztönös reakciókat ad, azonnali választ tudatos gondolkodás nélkül. Az agykéreg, amivel tudatosan gondolkodunk, kimarad a folyamatból. Amikor párkapcsolati konfliktus alakul ki, akkor a párok valójában veszélyt élnek át, és többnyire nem tudatosan reagálnak, a limbikus-rendszer ösztönös szinten ad választ megkerülve a tudatos gondolkodást.

Minél több rossz tapasztalatunk volt korai, legfontosabb kapcsolatainkban, ez annál inkább igaz. Vagyis annál nagyobb veszélyt fogunk átélni, minél kevésbé reagáltak a szükségleteinkre kisgyerekkorunkban.

Vagyis, amikor a párunk kritizál bennünket, vagy ítélkezik felettünk, a testünk ezt vészhelyzetként értékeli, és az „üss vagy fuss” -reakció verbális szinten jelenik majd meg, azaz vagy támadásba lendülünk szavakkal és vádakkal, vagy elmenekülünk és bezárkózunk. Mondanom sem kell, hogy egyik sem fogja erősíteni a kapcsolati közelséget. Van még egy hatása ennek a készenléti állapotnak, méghozzá az, hogy az immunrendszer működése gyengül, vagyis sokkal könnyebben leszünk betegek.

Így eshet meg, hogy a párkapcsolatunk, ahonnan az erőforrásainkat, a biztonságérzetünket meríthetnénk, veszélyzónává válik. Ekkor fogod azt érezni, hogy rosszul választottál, hogy aki melletted él, az nem az igazi. Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy túl gyakran adtok ösztönös, vészhelyzeti  reakciókat egymásra. Lassan belecsavarodtok egy rossz spirálba, egyre inkább lehetetlenné válik a kölcsönös sérelmek sokaságában az egymásra hangolódás. Ha ezt a spirált nem sikerül megakasztani valahol, akkor egyre jobban beleragadtok majd.

Mire képes az EFT?

Az EFT-terápia lehetőséget kínál arra, hogy ebből a spirálból kiszabaduljatok, és másképp kezdjetek el reagálni a saját  érzéseitekre, szükségleteikre és a másikéira. Az EFT abból indul ki, hogy a legbelső vágyaink és késztetéseink jók, mert mindannyian azt szeretnénk, hogy szeressenek minket, és elfogadjanak bennünket. A felszínen sok mindenen veszekedhetünk, a pénzen, a munkamegosztáson, a gyerekeken, de a végső kérdés mindig az, ami a veszekedések felszíni témája mélyén rejtőzik, az, hogy ott leszel-e majd mellettem, ha bajban leszek, számíthatok-e rád, megértesz-e majd a bánatomban.

A veszekedés hevében azonban ritkán kiáltjuk vörösre vált arccal, hogy:

SZÜKSÉGEM VAN RÁD!

Ezt a mondatot nem is lehet így kimondani, legfeljebb csak sírva! De csak akkor, ha át tudunk hatolni a haragunk, a dühünk vastag falán, ha el tudunk jutni  valahová sokkal mélyebbre, ahol nem a napi történések, az épp elhangzó szavak számítanak, hanem ahhoz a lényegi valamihez, ami, mint egy folyó ott mozog, halad, kanyarog bennünk.

Gyakorta nem látjuk ezt a mélyen mozduló valamit, csak a mindent elsöprő erejét érezzük, és ebből az erőből kritizálunk, vagy teszünk szemrehányásokat, míg a másik oldalon gyakran undok visszatámadás, vagy teljes bezárkózás lesz a válasz. Vagyis egyik veszekedés sem arról szól, amiről szól, hanem valami sokkal mélyebbről, amit azonban nem mondunk ki, és nem akarunk meghallani sem. A kimondhatatlanról beszélünk, a legmélyebb, legelemibb szükségleteinkről, amikhez gyakorta magunk sem jutunk hozzá tudatosan.

Az EFT-terápia

Az EFT terápia épp ahhoz segít hozzá, hogy meglássuk azt a folyót, ami bennünk folyik, abban támogat, hogy tisztában legyünk a sodrásával, hogy tudjuk, hol vannak olyan örvényei, amelyek beszippanthatnak. Hol vannak napfényes és fövenyes szakaszai, és mitől indul el az áradás. Segít ráébredni, ráérezni arra is, milyen folyó folyik a másikban. Az EFT-terápia lassú, és ebben a csendes lelassulásban kibomlik, mi az, ami a szavaink legbensőbb motivációját adja, rájövünk, hogy mi rejlik a másik mondatai mélyén, és ez lehetőséget ad arra is, hogy másképp reagáljunk.

EFT-terápiás képzésen

volt az oktatónk, aki Floridából érkezett
Budapestre

A folyamat első lépésénél még csak a tudatosodás zajlik, amikor a lassításban szépen nyomon tudjuk követni kis lépéseken át, mi is történik közöttünk. És aztán, a felismerés ereje elvezet ahhoz, hogy elérkezzünk erre a másik, sokkal mélyebb érzelmi szintre. Ebben a varázslatos, érzelmi világban pedig leválik rólunk az álarc, az a sok ruha, és néha páncél, ami a szerepeinkhez kell. A lecsupaszodás szokatlan és kiszolgáltatott érzés, de ha a pár két tagjában közel egyszerre történik, nem kerülhet egyik fél sem fölénybe, és közben új tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy ez a lecsupaszodás nem a bántást hívja meg, hanem a vigasztalást, az érintést, a gondoskodást.

Néha nagyon lassan jutunk el ide, néha viszont átrepülünk egyik pillanatról a másikra. Minden párnál másképp fog történni, de az utat nem lehet megspórolni. Gyakran érzem úgy ebben a folyamatban, hogy ásatások zajlanak, azért, hogy a mélyben végre elérjük ezt a belső folyót. De sajátos ásatás ez, mert az ásó nem nálam van, hanem a klienseimnél, akiknek  önmagukhoz kell eljutniuk, és én csak kísérhetem őket ebben. Nem is nagyon gyorsíthatom vagy lassíthatom a folyamatot. Az én jelenlétemnél sokkal fontosabb, hogy a társuk is jelen van ilyenkor, hogy közösen mennek végig ezen az úton, és miközben leveszik az álarcaikat, nem maradnak egyedül, hanem megélhetik, hogy számíthatnak egymásra.

Milyen sors vár rád?

Nem annyira misztikus, mint hinnéd!

Sokszor kérdezzük, hogy mi miért történik velünk, miért alakult úgy az életünk, ahogy, miért épp ez a sors jutott nekünk. Tanácstalanságunkban és kétségbeesésünkben gyakran fordulunk a horoszkópokhoz, azt remélve, most valami más következik, valami jó. Gyakran magam is elolvasom ezeket, és nem egyszer érzem, hogy jólesik hinni bennük. De azért hasznos lenne, ha nem csak az ilyesfajta „előrejelzéseket” figyelnénk, hanem olykor-olykor rátekintenénk egy másféle táblázatra is, méghozzá a kötődési stílusok táblázatára, és megpróbálnánk ezek egyikébe besorolni magunkat. A kötődési stílusunk ugyanis az a valami, ami alapvetően befolyásolja emberi kapcsolatainkat, választásainkat és ezáltal a jövőnket. Ha tehát valaki tényleg kíváncsi arra, milyen sors vár rá, akkor érdemes ránéznie erre a táblázatra, hogy egy kicsit tesztelje önmagát. E nélkül a tudás nélkül ugyanis nem beszélhetünk valódi önismeretről. Mert (talán már ezt egyszer írtam) nem elég a belső tulajdonságainkat ismerni, tudni, hogy milyenek vagyunk mi önmagunkban, azt is jó lenne megértenünk, hogyan viszonyulunk másokhoz, például mennyire vagyunk képesek közel engedni valakit magunkhoz. Vajon direkt vágyunk erre, vagy pedig zaklatásnak éljük meg, hogy csüng rajtunk valaki? Ezeknek a kérdéseknek a megállapítására hosszabb, pszichológiai tesztek is rendelkezésre állnak, és ha rajtam múlna, legalább egyszer mindenkivel kitöltetném. Mert gyakran nem vagyunk tisztában azzal, hogyan idézzük elő újra és újra ugyanazokat a szituációkat. Kevesebbszer vádolhatnák a sorsukat, ha ismétlődő dramaturgiával találkozunk.

A  nagy csel ugyanis az, hogy miközben megélhetjük megmagyarázhatatlannak a saját sorsunkat, nem vagyunk tudatában annak, hogyan is „értük el” ezt, és hogy ez nem  másokból, és nem isteni erők kifürkészhetetlen akaratából származik, hanem belőlünk. Igaz, ez elég megterhelő gondolat, összeomlanak tőlük azok a mesék, amiket magunknak mondogatunk.

Nézzünk akkor rá egy pillanatra erre a táblázatra.

Bartholomew és Horowitz (1991) négykategóriás modellje

        Pozitív modell önmagáról
Alacsony szorongás
Negatív modell önmagáról
Magas szorongás
  Pozitív modell a másikról + Alacsony elkerülés     Biztonságos Érzelmileg
könnyen kerülök közel másokhoz, kényelmes számomra, ha másoktól függök vagy ők
függnek tőlem, nem aggódom, hogy egyedül maradok, vagy mások nem fogadnak el engem.
Elárasztott Mély intimitásra törekszem másokkal, de úgy látom, hogy mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, mint amennyire én szeretném. Közeli kapcsolatok nélkül nem érzem jól magam, de néha aggódom amiatt, hogy mások nem értékelnek engem annyira, mint én őket.
 Negatív modell a másikról + Magas
elkerülés  
Elutasító Közeli kapcsolatok nélkül is jól érzem magam. Nagyon fontos, hogy függetlennek és önállónak érezzem magam, és jobban szeretem, ha nem függök másoktól, és mások se függnek tőlem Félelemteli Kényelmetlenül érzem
magam, ha közel kerülök másokhoz.
Szeretnék közeli kapcsolatokat, de
nehezen bízom meg másokban, vagy
nehezen függök tőlük. Aggódom, hogy
megsérülhetek, ha túl közel engedek
magamhoz másokat.
A kötődés-elméletet John Bowlby, angol pszichoanalitikus alkotta meg, és ebben azt állítja, hogy mindannyian kötődési szükséglettel születünk. A kötődés elhanyagoló, bántalmazó szülők iránt is kialakul, akkor is létrejön, ha nem etetnek, nem jól gondoznak bennünket. Az az igényünk, hogy kapcsolódjunk valakihez élethosszig fennáll, nem múlik el a gyerekkorral, vagyis a kötődés nem „gyermeki” jelenség, és egyáltalán nem az önállótlanság jele.

Bowlby szerint a kötődés funkciója hármas,

  1. a közelség: aggodalomra okot adó, illetve veszélyhelyzetben
  2. biztonságos menedék: a másikra támaszkodás képessége betegség, fáradtság, tanácstalanság esetén
  3. bázis: amiből az autonómia törekvések kibontakoznak,

A kutatók a kötődés mintázatait Bowlby után tovább vizsgálták és alapvetően két típust különböztettek meg, a biztosan és a bizonytalanul kötődőeket. A bizonytalan kötődést többféle alcsoportba rendezték, a táblázatban bemutatott az egyik mód, de más felosztások is léteznek. A lényeg azonban az, hogy a bizonytalan kötődésűek szoronganak valamitől, vagy a másik elvesztésének félelme hatja át őket, vagy épp a közelségtől tartanak. Vannak, akik mindkettőtől egyszerre, nagy valószínűséggel az ő sorsukban lesz a legtöbb drámai elem.

A jó hír azonban az, hogy ezek a kapcsolódási mintáztok nem kizárólagosak, vagyis nagy valószínűséggel mindenkiben vannak olyan elemek, amelyek a személyiségükben a biztonságos kötődés felé mutatnak, míg mások a kapcsolatok iránti sóvárgás vagy az elkerülés felé. Egyedileg nagyon változó , hogy kiben melyikből lesz több és kevesebb, és természetesen nem mellékesek az arányok sem.

Biztonságos és bizonytalan kötődés

A biztonságosan kötődő emberek önértékelése jó, és hasonlóan jót feltételeznek a világról és a többi emberről is. Bátran kapcsolódnak másokhoz, nem félnek közel kerülni a párkapcsolatban, a barátságban, és képesek az elköteleződésre. Ha valaki megtetszik nekik, de az nem fogadja a közeledésüket, nem törnek össze, hamar elfogadják az elutasítást is. Nem jellemző rájuk a féltékenykedés sem, mert bíznak a másikban, és önmagukban, nem tartja őket fogságban a másik elvesztésének a félelme. A másik rossz megjegyzéseire is képesek jól reagálni, ez nem vált ki feltétlenül belőlük védekező vagy támadó attitűdöt.

A bizonytalan kötődés hátterében mindig szorongás áll, bármelyik fajtájáról is beszélünk, az a tapasztalat, hogy a másikra nem, vagy csak korlátozott mértékben számíthatunk. Mindez pedig elemi módon hat ki arra, hogyan működünk a kapcsolatainkban, leginkább a párkapcsolatunkban.

A kötődés a párkapcsolatban

Egy párkapcsolat sikeressége nagyban függ attól, hogy mennyire kötődünk biztonságosan. Ha két biztosan kötődő ember kerül össze, akkor a kilátások jók, és egy bizonytalan és biztos kötődésű ember között is viszonylag kiegyensúlyozott viszony alakulhat ki. Legalábbis addig, amíg nincs jelen különös stressz, vagy nem történik valamilyen traumatikus esemény. A stressz azonban gyakran megjelenik, azt aligha tudjuk elkerülni, és ilyenkor a korábban kialakult egyensúly megbomolhat. Elkezdődhet egy olyan negatív ciklus, amelynek van egy klasszikus forgatókönyve, a pár egyik tagja folyamatosan elégedetlenségét fejezi ki, állandóan nyomasztja ezzel a társát, mire a másik menekülőre fogja, és magára zárja az ajtót.

Párterápiákon leggyakrabban ezzel a helyzettel találkozunk, a konfliktus már elmélyült, a pár két külön úton indult el, és a kérdés az, hogy ez a két út hogyan fordulhat egybe ismét, egyáltalán esély van-e még erre. Több másféle negatív ciklus is indulhat, attól függően, hogy milyen kötődési stílusú felek kerülnek össze, de a vége mindegyiknek az érzelmi eltávolodás lesz. Nagyon egyszerű megjegyzésekből is szélsőséges erejű veszekedések vagy épp napokig tartó nemszólokhozzádok lehetnek.

Nézzük például az alábbi párbeszédet:

Szorongó/Elárasztott: – Már megint nem értél haza időben vacsorára. Pedig a lelkem is kiteszem érted!

Elkerülő/Elutasító: – Nem értelek, mi bajod van. Nem tudtam hamarabb jönni. Neked semmi sem jó, amit csinálok!

Az elárasztott valójában kapcsolódni szeretne, de a mondatot, hogy ne adja ki magát, vádként formálja meg. Erre az elkerülő/elutasító néhány diplomatikus mondat után nagy eséllyel bele sem megy majd egy komolyabb vitába, magára zárja az ajtót, ami tovább fokozza a szorongó szorongását, aki még kétségbesettebb lesz, még inkább vagdalkozni kezd, mire az elkerülő még inkább bezárkózik…

Ha két elárasztott találkozik, akkor a viták nehezen csitulnak el, támadást visszatámadás követ majd, és ennek nagyon nehezen lehet véget vetni.

Ha a kötődés elméletéből indulunk ki, abból, hogy a kötődési stílusunk alapvető vonásai gyermekkorunkban alakulnak ki, akkor felmerül a kérdés, mit is tud tenni a párterapeuta? Hogyan lehet kimozdítani egy párt egy ilyen a negatív körből?

A megoldás az EFT ( az Érzelmekre Fókuszál Párterápia) lehet, amely nagyon alaposan kidolgozott lépésekben halad a kívánt változás felé. Az EFT-ről majd legközelebb beszélek, elöljáróban azonban azt mondanám el róla, hogy olyan módszer, amely hisz az emberben, a klienseire nem “betegként” vagy sérültként gondol, hanem változásra kész emberként, olyasvalakiként, aki képes gyógyulni, és javulni. Nem a személyiség sérüléseire koncentrál, és nem diagnosztizál. Eredendően jónak látja az embert, úgy hiszi, hogy legmélyebb, eredendő szükségleteinkben nagyon egyformák vagyunk, akár férfinak, akár nőnek születtünk, és mindannyiunknak a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van védelemre, és támaszra, olyan szeretetteli, megértő kapcsolatra, amely megadja nekünk a biztonság érzését. A párkapcsolat, ha benne maradunk, és kettőnk boldogságán dolgozunk, ezt a mindennél nagyobb lehetőséget kínálja nekünk.

Dodó – az igazi elkerülő

Árva korunkban

Kazuo Ishiguro japán származású brit író regényében találkoztam Dodóval. Chirstopher Banks  gyerekkori beceneve Dodó, az édesanyja nevezte így, akihez nagyon szoros, bensőséges kötelék fűzi. A regény az Árva korunkban címet viseli, és egyáltalán nem tűnik (elsőre) mélylélektani vagy pszichologizáló alkotásnak. Nagyon is fordulatos a cselekmény, egzotikus a helyszín, hiszen Sanghajban vagyunk épp a második világháború kitörése előtt. A brit család a Nemzetközi Enkláve védelme alatt él, de vagyonát nem épp tisztességes módon szerzi, a cég, amelynél Dodó apja dolgozik, ópiumkereskedéssel foglalkozik. Az anya mélységesen elítéli ezt, keresztényietlennek találja, hogy úgy jutnak extra haszonhoz, hogy emberek mennek benne tönkre. Mozgalmat indít, hogy Kínában az ópiumkereskedés büntethető legyen.

Mindez csak lassan, Dodó gyermeki szűrőjén keresztül derül ki, homályos sejtések közepette. És talán nem is derül ki minden, de az igen, hogy az anyja és az apja nem egy ügyön dolgozik, hogy a szülei szemben állnak egymással.

A regényben ez nem jelenik meg túl nagy hangsúllyal, csak messziről figyeljük a felnőttek felnőttes világát, épp úgy, ahogy egy gyermek valóban érzékelheti ezt. Sokkal fontosabb japán barátja, Akira, akivel együtt szövögetik furcsa fantáziavilágukat egyik cselédjük élete köré. A cseléd emberi kézfejeket gyűjt, képzelik, amelyek furcsa pókokká változnak, úgy hiszik, tele van vele a szobája. Mintha az a megfoghatatlan szorongás, ami az életüket áthatja, itt, ebben a horrosztikus képzelgésben öltene testet.

Nem mintha teljesen hiányoznának az életéből a szép pillanatok.  Az anyja mindig szakít időt rá, hintáznak együtt, énekelnek, képesek önfeledten játszani. Az apja azonban mindig a dolgozószobájában van, alig látják.

Aztán egy nap egészen eltűnik, a történetnek ennek a pontján az derül ki, hogy emberrablás áldozata lesz.

Aztán, kis idő múlva az anyja is erre a sorsra jut, de még annyi magyarázatot sem kapunk, mint az apja eltűnésére. Dodó mégsem esik kétségbe, tartja  magát, mintha nem volna semmi baj. (Épp úgy, ahogy az elkerülő típusúak egyébként.) Angliába kerül, gazdag nagynénje biztosítja a taníttatását, és Dodó, aki már lassan Christopher Banks, és felnőtt férfi, egy különös pályát választ magának. Mesterdetektív lesz. A küldetése és a hivatása egyben, hogy bűnügyeket göngyölítsen fel, és nehéz elkerülni azt gondolatot, hogy ebben a választásában megjelenik az anyja erkölcsössége, és az a mindenekfeletti vágy, hogy megtalálja a szüleit, és leleplezze, megbüntesse az emberrablókat. Valahogy így tud kapcsolódni önmagához, és ezáltal a hivatás által kapcsolódik a szüleihez.

Mert még azok is vágynak a kapcsolódásra, akik elkerülik őket. És Dodó elkerüli.

Ha elolvassák a regényt, akkor látni fogják, hogy mindannyiszor, ahányszor erre lehetősége kínálkozna, másképp dönt, vagy „véletlenül” másképp alakul. Elkerüli a kapcsolódást a szerelemben és nem vállalja végül a barátságban sem. És amikor a regény végén kiderül, mi is történt valójában a szüleivel, nem az első dolga lesz, hogy a szálakat rendezze. Talán ez a legmegdöbbentőbb a végén. És olvasóként itt kezdünk el homályos sejtéseink után, elgondolkodni azon, hogy mit is olvasunk tulajdonképpen. Hogy a történet, amit olvasunk, valamiképp másodlagos.

Mindig elcsodálkozom, mennyi mindent tudnak az írók az emberi lélek működéséről. Kazuo Ishiguro például nagyon pontosan ábrázolja, milyen életsrtatégiával él az elkerülő kötődésű ember, tudja a történetét, hogy a szülei nem lehettek boldogok, tudja, hogy mély traumát kellett átélnie, amelynek során elvesztette a hitét abban, hogy a világ biztonságos hely. Választott pályájában ennek a biztonságnak a helyreállítására törekszik, de a saját életében igazi kapcsolat kiépítésére képtelen. Mert kerüli a bensőséges kapcsolatokat, nem fogadja el erre azokat a lehetőségeket sem, amelyeket az élet tálcán kínál fel számára. Azt hiszi, a szeretet feltételekhez kötött.

De nem csak ezeket tudja az író , tud valami mást is, ami nem annyira egyértelmű, és ami engem elgondolkodásra késztet. A pszichológia szerint ugyanis kötődési stílusunk életünk első éveiben alakul ki, és főképp az anyai gondoskodás milyenségéhez kapcsolható. Kötődési stílusunk alapvetően nem változik, bár némiképp (mindig) módosítható. Ha Dodót ebből a szempontból figyeljük, akkor az életének rendben kellene lennie, hiszen az anyjával való kapcsolata nagyjából rendben van.  Szeretetteljes, bensőséges, támogató viszonyban vannak egymással.

Az édesapjával azonban szinte semmilyen kapcsolatban nincs! Ennek a viszonynak a jelentőségét a kötődési stílusunk kialakulásában kevéssé szokták hangsúlyozni a szakemberek. És ez az egyik, amit megmutat nekünk Kazuo Ishiguro, hogy ennek a dolgozószobai létezésnek súlyos nyoma van Dodó személyiségében.

És még valamit megmutat, azt hogy a szülők egymáshoz való viszonyának is nyoma van, az ő ellentétük sem fedhető el, tagadható le, még ha próbálkoznak is ezzel. A gyermek mindig benne van a kapcsolatok bonyolult szövedékében és nem titkolható el előle, hogy a szülők hogyan élnek, mit tesznek egymással. Mindenekfelett pedig ennek nyoma lesz a gyermek személyiségében.

A korai évek persze, kétszeres nyomatékkal számítanak, de mindent átszínezhet, módosíthat az, ami utána történik, és ami legalább ennyire fontos. Legalábbis az író szerint, amit persze semmiféle tudományos bizonyítékkal nem támaszt alá, hiszen ez egy regény. Ő csak elmeséli Dodó történetét.

Ma már vannak modelljeink az emberi lélek, a személyiség leírására, aminek alapján elemezhetünk akár egy regényhőst is. A pszichológia sok mindenre választ adott, és segít megérteni a motivációnkat. A regényírók azonban, amikor leírnak egy történetet, mintha kísérleteznének az emberi lélekkel, képzeletben, és ezzel olyasmire is rálátnak, amire a lélektan még nem.

Mert a kötődési stílusunkat sokszor kutatták már, de azt, hogy ebben milyen szerepe van az édesapánkkal való kapcsolatunknak, és milyen szerepe van annak, hogy a szüleink hogyan kötődtek egymáshoz, arra csak Kazuo Ishiguro végzett „kísérletet”.

Családteraputaként persze tudjuk, magam is látom, hogy milyen következményei vannak az elkerülő kötődésnek a párkapcsolatban, (akármi miatt alakult is ki ez), hogy milyen démonokkal küzdenek azok, akiknek valami hasonló életélmény jutott, mint Dodónak. Az ő esete persze, mondhatjuk, hogy extrém, eltúlzott, legalábbis, ami az emberrablást és a szülők teljes eltűnését illeti. De még erre sem mondanám, hogy ilyesmi nem történik meg a hétköznapi életünkben, a mi kis magyar valóságunkban. A saját praxisomban is találkoztam olyanokkal, akiket elvették az édes szüleiktől, vagy maguk a szülők vetették ki őket a családból. Állami gondozásban vagy nevelőszülőkkel nőttek fel, és alapélményük, hogy minden kifordulhat a sarkából egyik pillanatról a másikra. Hogy el lehet veszíteni azt, ami a legfontosabb.

De kevésbé extrém helyzetek is lehetnek, amikor az anya például depressziós lesz a gyermek nevelésének egyik szakaszában, és képtelen lesz figyelni a kicsi igényeire. Vagy itt van az az eset, ami viszont számtalanszor megesik, hogy a szülők azért nem tudnak a gyerekre koncentrálni, mert olyan mély kapcsolati válságban vannak, hogy erre egyáltalán nincs érzelmi lehetőségük! Egyszerűen képtelenek rá.

Az eredmény persze nem túl biztató, mert mindennek a vége a gyermek szorongása lesz, és a félelem a kapcsolatoktól, félelem attól, hogy akit szeretünk, az egyszerre elmegy, eltűnik, elhagy, elrabolják. Ezt végső soron tudjuk, nem véletlenül írom ezeket a sorokat. A kötődés-elmélet szerint, azok, akiknek nem sikerült biztonságosan kötődniük a szüleikhez, kétféleképpen reagálhatnak, vagy kapaszkodnak a kapcsolatokba, szinte foggal-körömmel, és kétségbeesnek, ha a másik kicsit is távolodni próbál. Ők a szorongóak. A másik típus az elkerülők típusa, ők többnyire meg sem próbálkoznak a kapcsolattal, mert nem kockáztatnak, nehezen vagy egyáltalán nem köteleződnek el, és ha mégis, mindig távolságtartóak maradnak. A vitákból kivonulnak, a konfliktusokat egyáltalán nem akarják felvállalni. Nekik az az alapélményük, hogy nem szabad/lehet/érdemes kötődni senkihez, mert akikhez kötődnének, azokat elveszítik!

Talán megjegyeztem már korábban is, hogy a család minősége a párkapcsolat minősége. Hogy a jól működő család alapja a jól működő párkapcsolat. Ez a talapzat. Ha jól működő családot szeretnénk, akkor gondozni, ápolni, táplálni kell a párkapcsolatunkat, időt kell rá szánni, mert nem működik perpetuum mobile-ként. Erre Kazuo Ishiguro most újra ráébresztett.

Végességünk tudatában

Nagyon különös érzés, amikor belenézek a tükörbe, és nem az a nő néz vissza rám, aki bennem él. Aki visszapillant, annak az arca összetörtebb, vájatok vannak benne a száj körül, sötétlő karikák a szem környékén, és egyre mélyülő ráncok a homlokon. Az idő lassan lépeget előre, pusztítását  észre sem venni, csak a fényképek tükrözik egyre pontosabban, és egyre kíméletlenebbül. És néha egy-egy pillanatban az arc, aki rám köszön a tükörből.

Nehéz megmondani, ki az, aki visszanéz. Vajon ugyanaz-e, aki húsz évvel ezelőtt volt, vagy egy másik? Vajon ugyanaz-e, aki megszületett, több, mint ötven évvel ezelőtt? És vajon holnap ugyanaz lesz-e, aki ma? Vajon az, aki egyszer a földben fekszik majd, ugyanaz lesz-e, mint aki most vagyok? Mi marad? A lényege mi volt?

Furcsa köröket rajzolunk, ahogy átfutunk az időn, és miközben halad előre szép lassan és mi óvatlanul követjük, nem tudjuk, hová megyünk. Csak elkap egyszer-egyszer egy homályos sejtelem, hogy épp most lépünk át valahová, egy másik korszakba, átugrunk valahová, ugyanoda, ahová már az őseink is, és ezért a sorsunk is ugyanaz lesz, és számunkra sem lesz menekvés! Nincs kijelölt határvonal, hogy na, idáig tartott ez, és most más jön, de ez a szürke zóna, amikor az idő vákumszerűen beszippant, de még ott lebegünk két idősík határán, pontosan érzékelhető. Mint a születés, olyan. Nehéz.

És újra és újra át kell menni rajta. Nem elég egyszer, csak világra jönni, és kikerülni a fénybe, hanem meg kell tenni még sokszor. Átélve az oxigénhiányt, a nyomást, a fájdalmat, átélve a félelmet az ismeretlentől, a szorongató változást, és azt, hogy közeledünk minden egyes lépésünkkel a vég felé. Már a születésben is ott van ennek az árnya, és kísért minket mindörökké.

És amikor valaki megszületik, először éli át a változás összes terhét, akkor a családja minden egyes tagjának meg kell születnie újra. A magzatból újszülött lesz, földön élő, megfogható, törékeny palánta, a fiatal nőből anya, az anya anyjából nagymama, az apjából nagypapa, és a nagypapából, nagymamából dédik, akik már csak messziről integetnek az idő sodrában a most érkezőnek. Épphogy köszönnek neki, ha egyáltalán találkozhatnak.

Az újszülött felsír, így köszön a világnak, és így adja tudtunkra, hogy örökre elvesztett valamit, hogy a paradicsom, ami bent volt, ahol soha nem volt egyedül, és nem volt éhezés, és mindig ott lüktetett benn, közel, lágy ritmusában a szív, nincs többé. És jó, hogyha ez a kisbaba az anyja ölelő karjai közé kerül, ha nem választják el tőle, ahogy a kórházban mindig jó indok van erre. Mert ez lesz akkor az egyetlen vigasz, az elveszett tökéletességért.

Az újszülött sír, és sír az anya, Ő is átmegy most valamin, az idő kíméletlen sodrásán, otthagyja lányságát, a választás, a szabadság éveit, amikor önmagának lehetett a legfontosabb. A baba megnyugszik, a kar átölel, a szív ismét ott dobog közel, és a lányt megrendülve ismeri fel önnön nagyságát, és mérhetetlen felelősségét, hogy van itt valaki, akinek az öröme, jólléte, boldogsága, sőt az élete múlik rajta. Az apa, aki épp most lett azzá, megrészegülve figyeli őket, és kábult lesz a feladattól, ami mostantól nehezedik rá, jön a nyomás, a félelem, a változás sokkja, hogy ugyanoda kell hazamenni, mindörökké. Még int egyet egykori szabad önmagának, aki még arra ment, amerre akart, akinek még nem kellett hazarohannia munka után. Aki elkölthette a pénzét motorra és sörre, és nem kellett hitelt fizetnie hó elején.

A nagymama, aki az előbb még anya volt, és épp most engedte a világba a gyermekét, és nem is oly rég lélegzett fel a saját szülése után, megint itt áll, egy másik kapuban, ami a nagyszülőség felé viszi őt, nézi a gyermekét, aki most az unokáját tartja a karjaiban, és egy sok évvel ezelőtti emlék úszik be  a gondolatai közé, amikor ő tartotta így az első gyermekét. Nézi a lányát, és mintha kívülről látná önmagát, vagy még inkább úgy, mint mikor tükrök állnak szemben egymással, és a végtelen tükröződés egyre kisebb képeiben mintha egyszerre lenne jelen a múlt ezer síkja, és így nézné a lányát, önmagát, a nagymamáját, a dédanyját, és ükanyját és végig mindenkit az idő végtelennek tűnő rendjében.

Nem akarja elhinni, hogy ez megtörténhet vele, hogy az idő megint ugrott egyet előre, ahogy az apa sem, akiből épp most lesz nagypapa, és férfikora legszebb éveitől búcsúzik, sötét hajától és feszes izmaitól. Búcsúzik a vadászattól, a versenytől, és a választás ezer színétől, mert az út kijelölte önmagát, és vissza lehet térni ugyan bármikor a kezdőpontra, mint a startra a társasjátékok tábláján, de már jó nagy árat kell fizetni érte.

És az idő lök tovább. A nagyszülők dédszülők lesznek, és ők már nem a vadászattól, a versenytől, a feszes izmoktól és a szépségtől búcsúznak, hanem magától az élettől. Egymástól. Búcsúznak a reggeli kávé illatától, a futás élményétől, a hajnali harmattól, a tavaszi orgonától, az emlékeik között élnek, és szerencsések, ha ezek között az emlékek között több a jó. Több, ami vigaszt ad, és nem elkeserít.

A dédi int egyet ilyenkor minden most születőnek, a csecsemőnek, a szülőnek, a nagyszülőnek, int, hogy ez így van jól, még számtalan kaland vár rátok, csak menjetek! Elértétek, amit elérhettetek, áthatolhattatok az időn, megtettétek, amit kell, és nincs ennél nagyobb. Int, hogy jönnek a következők, az élet győzött a halál felett. A saját végességed tudata inkább csak a jel, hogy a jót kell gyűjteni, nem a rosszat. Hogy csakis a jó életen érdemes dolgozni. A boldogtalanságon sosem.

Baráttalanság, covid, párkapcsolat

Ha meg kellene nevezni a két legfontosabb embert az életünkben, akkor nagyon valószínű, hogy az egyik a párunk, a másik pedig a legjobb barátunk lenne. A jól működő párkapcsolatok ismertetőjele egyébként, hogy ez a két ember egy és ugyanaz a személy. Szociológiai kutatásokból tudjuk azonban, hogy az ilyen párkapcsolatok egyre ritkábbak, és egyre kevesebben nevezik meg a társukat a legfőbb bizalmasuknak, vagyis sok házasságban a párunk nem a barátunk. Ez nem tűnik túl biztató jelenségnek.

Ennek az ellenkezője is előfordul, amikor a pár tagjai ugyan barátnak tekintik egymást, de kizárják vagy jelentősen korlátozzák a saját maguk és a másik baráti kapcsolatait. Valamifajta félelem jelenik meg akkor, ha a másik meccsre megy a haverjaival, kocsmázik, vagy ha nőnemű az illető, akkor eljár „pletykálkodni” a barátnőivel. Mert ezek a külön programok gyanúsak számukra, árulást sejtetnek, sértik a párkapcsolatot, talán attól tartanak, vagy olyasmikre adnak alkalmat, amik semmiképp nem helyénvalóak. Lehetséges, hogy volt is már ezzel kapcsolatban rossz tapasztalatuk, és ez most jó apropó arra, hogy megtiltsák ezeket a külső, nélkülük zajló programokat. De az is lehet, hogy az első gyermek születése idézi elő a teljes barát-nélküliség állapotát. Ilyenkor különösen jelentős erőfeszítést igényelne ezeknek a kapcsolatoknak a további ápolása, és ez elmarad.

A baráttalanság állapotát azonban nem csak ehhez hasonló belső, hanem abszolút külső okok is elhozhatják, ahogy most elhozta a járvány.

Miért jelent ez gondot lelki értelemben?

A szociológusok úgy találták, hogy emberi kapcsolatainknak különféle szintjei vannak. John M. Reisman, kultúrantropológus például különféle körökre osztotta ezeket a kapcsolatainkat. A legbelső körbe tartoznak a családtagjaink, a legjobb barátaink, azok, akikkel legbizalmasabb titkainkat is megosztjuk. Ezek után jönnek a lazább barátok, ismerősök, munkahelyi kapcsolatok, távoli ismerősök. Mindenféle szintű kapcsolatnak jelentősége, szerepe van. A közeli barátok érzelmi, lelki támaszt nyújtanak, a távolabbi ismerősök azonban sokat segíthetnek például a munkahelyváltásban, munkahelykeresésben, ezért ezeknek is óriási a szerepük.

A járvány megállításához azonban éppen a kapcsolatainkat kellett a nulla felé közelíteni, a cél az volt, hogy a kontaktusaink, az érintkezéseink száma csökkenjen, hogy a vírust ne adhassuk át egymásnak. Vagyis azokkal a családtagjainkkal sem találkozhattunk, akik távolabb éltek tőlünk, nemhogy a barátainkkal.

Bezáródtunk.

Erre a védekezés érdekében valóban szükség volt, de fel kell ismerni, hogy ezzel olyasmiről kellett – időlegesen – lemondanunk, ami nagyon jelentősen járul hozzá a lelki jóllétünkhöz.

Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja kimutatta, hogy a boldogságérzetünk leginkább attól függ, mennyire erősek a baráti kapcsolataink, sokkal inkább függ ettől, mint az anyagi helyzetünktől. Minél többször találkozunk a barátainkkal, annál boldogabbnak érezzük magunkat, annál inkább azt gondoljuk, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. A baráti körben eltöltött idő gyakran okoz flow-élményt, azt a fajta örömérzést, időnkívüli önfeledtséget, amit nehezen kaphatunk meg másból. Szociológiai kutatásokból is kimutatták, hogy azok, akiknek vannak jó baráti kapcsolataik, egészségesebbek, és ha mégis betegek lesznek, könnyebben felépülnek. A barátok ugyanis segítenek megküzdeni a nehézségekkel, lelki támaszt nyújtanak, vagy egészen tevőlegesen is segítenek, gyógyszert vesznek, főznek, pénzt adnak kölcsön. Vagyis a jó minőségű élethez egyszerűen hozzátartoznak a barátok.

A veszélyhelyzet épp ezeket a baráti kapcsolatokat  vette el tőlünk, és most azt is tapasztalhatjuk, hogy ez a hiány megterhelte a párkapcsolatokat.

Miért is van ez így? Miért, és hogyan lehetséges, hogy a baráti kapcsolatok hozzájárulnak a párkapcsolatok jó működéséhez?

A válasz abban az egyszerű tényben rejlik, hogy egyetlen kapcsolatban sem kaphatunk meg mindent. Ez igaz mind a baráti kapcsolatainkra, és igaz a párkapcsolatainkra is. Mindannyiunknak nagyon sokféle szükséglete van, ezek ráadásul egyénileg nagyon különfélék, másféle arányban van szükségünk egyedüllétre, és társas kapcsolatokra, másféle szabadidős tevékenységeket végzünk, másféle szinten kötődünk a munkatársainkhoz vagy magához a munkához. Másféle szinten van szükségünk intellektuális élményekre, és nem egyforma az sem, milyen szintű érzelmi, lelki táplálékra vágyunk, vagy épp hogyan és mikor van szükségünk a szexre. Nincs olyan ember a földön, aki minden igényünket éppen az általunk szükségesnek tartott szinten tudná kielégíteni. Mert lehet például, hogy mi nagyon szeretünk kertészkedni és akciófilmeket nézni, de a társunk inkább a sci-fit szereti, és még véletlenül sem venne ásót a kezébe. Ráadásul teljesen hidegen hagyja, ha erről próbálunk beszélgetést kezdeményezni. Ilyenkor támadhat az a gondolatunk, hogy mindez azért van, mert nem illünk össze, de a valóság az, hogy ez nem igaz. Pusztán arról van szó, hogy senki sem tökéletes, ahogy egyetlen párkapcsolat sem az. Megpróbálhatjuk ugyan rákényszeríteni a társunkat a kertészkedésre, és cserébe elfogadni, hogy utált sci-fiket nézünk az ő kedvéért, és ez a kölcsönös áldozat akár a kapcsolat erősségéről is árulkodhatna, csakhogy gyaníthatóan egyre rosszabbul fogjuk érezni magunkat, különösen, ha sokszor kötünk ilyen jellegű kompromisszumokat, és sem a saját, sem a másik igényeit nem vesszük komolyan.

A jó párkapcsolatoknak az egyik jellemzője, hogy létezik benne egy közös tér, amibe a közösen végzett tevékenységek tartoznak, és ugyanakkor mindenkinek van önálló tere is, amiben saját magát élheti meg, amiben hódolhat a kedvteléseinek, és helye van a barátoknak. Ahhoz, hogy ez jó arányban legyen jelen az életünkben, el kell fogadnunk, hogy a másik más! Másféle igényekkel, tulajdonságokkal és vágyakkal, amihez a miénktől eltérő tevékenységek tartozhatnak. Ha a párunk például szenvedélyesen szereti a kosármeccseket, és mi elfogadjuk őt ezzel a „terheltségével”, akkor nem akarjuk majd lenevelni a kosármeccsekről, mondván, hogy ez egy családapa/anya életébe már nem fér bele, vagy mert nekünk nincs kedvünk kosármeccsekre járni, ezért a másik se menjen!

Életszakaszonként ugyanakkor nagyon különböző lehet az, hogy mennyi énidőre van lehetőségünk és szükségünk. Egy kisgyermekes anya például biztosan minden erejével a kisbabájára koncentrál, és legalábbis kezdetben jóval kisebb az igénye a baráti találkozásokra. Gyakran azonban arra sincs lehetősége, amire megvolna az igénye, mert ez szervezőmunkát igényelne, és a társa segítségét. Az idő múlásával, a gyerekek növekedésével azonban újra egyre több lehetőségünk adódik arra, hogy a baráti kapcsolatainkat ápoljuk. És nagyon jól tesszük, ha erre törekszünk, mert ez a legjobban megtérülő (lelki) befektetés. A barátaink lesznek ugyanis azok, akik egy-egy szavukkal átlendítenek nehéz helyzeteken, vagy egyszerűen csak meghallgatnak, és ezzel hozzájárulnak a gőz kiengedéséhez.

Ezek a baráti találkozások maradtak el leginkább a veszélyhelyzeti intézkedések miatt. Ha home office-ben dolgoztunk, akkor többnyire ki sem mozdultunk otthonról. Ha a munkahelyünkön, a benti munkakapcsolatokon kívül sem alkalom, sem tér nem volt arra, hogy baráti összejöveteleket tartsunk. Maradt az online tér vagy a telefon, ami azért korántsem olyan élményszerű, mint egy szombat esti kiruccanás valami kellemes helyre.

Ezekben az időkben mindennél jobban megérezhettük, mit jelent az, amikor a pszichológia azt mondja, hogyha minden lelki igényünk kielégítését a párunktól várjuk, akkor az nagyon erősen megterheli a kapcsolatunkat. Bezáródtunk, és csak a legszűkebb családi kapcsolatok maradtak. (A legnehezebb azoknak lehetett, akik teljesen egyedül éltek) Találkoztam olyan párokkal, akik arról számoltak be, hogy kisiskolás gyerekeik és a munkájuk mellett egyáltalán nem maradt idejük egymásra. A nagyszülők nem segíthettek, mindent egyedül kellett megoldaniuk, és ezért már fél éve egyszer sem ültek le vacsora után beszélgetni, csak  belehullottak az ágyba. A covid-helyzet az alvás-ébrenlét ritmusát is megváltoztatta, ráadásul könnyen lehet, hogy a pár tagjai számára eltérő mértékben. Míg a férj home officban dolgozott, addig a feleség a munkahelyén két műszakban, és így soha nem voltak összhangban, nem egyszerre keltek és nem egyszerre feküdtek. A baráti kapcsolatok hiányában minden szerepet a másiknak kellett (volna) betöltenie, ami feltehetőleg nem ment, és feltehetőleg feszültséget szült. Persze, az a jobbik eset, ha csak a baráti kapcsolatokat kellett nélkülözni, mert voltak, akiknek a munkahelyit is, mert nagyon hamar elbocsátották őket az állásukból. A gyerekek sem játszhattak együtt a barátaikkal, a kamaszok nem járhattak csapatostul, és csak elvétve találkozhattak egymással. A nagyszülők nem láthatták az unokáikat, egyedül kellett megoldaniuk minden nehézséget. Ha ezeket a hatásokat összeadjuk, akkor komoly feszültség jelenhetett meg a családok életében, amit nehezen lehetett feloldani, és könnyen lehet, hogy nem is sikerült. Ez önmagában gondot okozhatott szinte mindenhol, igazán nagy problémát azonban akkor jelentett, ha mindez valamilyen már meglévő, régi feszültségre terhelődött rá.

Egy hosszú ideje rosszul működő kapcsolatban ezek az új feszültségek robbanásszerű állapotot idézhettek elő. Amikor ugyanis nincs olyan baráti, munkahelyi vagy bármilyen külső kapcsolat, ahol megértésre és támaszra lelhetünk, sehol sem tudjuk kiengedni a gőzt, vagyis még panaszkodni sem lehet senkinek, ott az a bizonyos gőz bennmarad, és puskaporossá teszi a hangulatot. Nővédő szervezetektől tudjuk, hogy valóban megemelkedett a családon belüli erőszakos cselekedetek száma. Erősen valószínű az is, hogy ez a helyzet hamarosan a válási statisztikákban is tükröződni fog.

Ez a helyzet jól rávilágít arra, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a társadalom egészéből, a párkapcsolatunk nem egy sziget, amit körülbástyázhatunk, nagyon is hatással van rá minden, ami a külvilágban történik. Ha elveszítjük külső kapcsolatainkat, távolabbi ismerőseinket, barátainkat, akkor ez mindenképpen hatni fog arra, ahogy a most működünk.

Sokan lehetnek, akik most fontolgatják ilyen hatások miatt a válást. Nekik érdemes megvárni, amíg az életünk kicsit visszazökken a régi kerékvágásba, és a válásról nem ebben a krízishelyzet utáni lelkiállapotban hozzák meg a döntésüket. Az idő nem old meg semmit, közkeletű tévedés varázserejűnek feltüntetni, mert a konfliktusainkat az idő inkább csak elmélyíti. De ha az idők változnak, akkor annak jó hatásai is lehetnek. Ha visszatérnek régi, megszokott tevékenységeink, örömteli baráti találkozások várhatnak ránk, és végre megnyugszunk, akkor az pozitívan hathat vissza a párkapcsolatunkra, és kiderülhet, hogy amit visszafordíthatatlannak hittünk, még visszafordítható.

Üres fészek – űr a szívben

Már akkor, amikor kamaszodnak a gyermekeink, elkezdjük érezni szülőként, hogy nincs ránk szükség. Ami  persze, nem igaz, de az biztos, hogy ennek a szükségnek a minősége egészen más lesz, mint korábban. A fiaink és a lányaink sokszor szavakkal is kifejezik ezt, hogy nem kell már, hogy elmenjünk velük, hagyjuk őket békén, ne telepedjünk rájuk, boldogulnak ők egyedül is.

Soha nem felejtem el, amikor egy késő tavaszi reggelen a legidősebb fiam búcsúzáskor felszólított, nehogy megpusziljam őt az osztálytársai előtt! Egészen hátrahőköltem, egyáltalán nem számítottam erre. Hogyhogy ne pusziljam meg? Hiszen elmegy két napra osztálykirándulásra! Mit jelent ez? Hirtelen utálni kezdett? Nemrég még rajongva nézett rám, minden szavamat leste, és egyáltalán nem bánta, ha össze-vissza puszilgatom.

Egyszóval váratlan fordulatnak tűnt. Hiába tudtam, hogy igen, kamaszodik, igen, leválik, igen ez a dolga, igen, így van jól, és az volna a gond, ha nem ezt csinálná. Mert más az, amit tudunk a fejünkkel, és más, amit hirtelen érezni kezdünk. Például elutasítottságot, hogy nem kívánatos személyek lettünk egy eddig huszonnégyórásnak, letehetetlennek tűnő feladatban. Leértékelő, lekicsínylő vagy sokszor akár bántó megjegyzéseket kapunk összes szülői tevékenységünkről, a személyiségünkről, és arról, amit a világban teszünk.

Ha alapvetően jóban vagyunk magunkkal és a szülőségünkkel, akkor ezeket soha nem vesszük igazán komolyan, mert tudjuk, hogy kamaszodni sem könnyű, sőt mondhatjuk nagyon nehéz, rengeteg próbálgatással jár, hormonfröccsel, és hangulatingadozással, ami az átélőjének legalább annyira küzdelmes, mint azoknak, akik kísérik ezt a folyamatot.

Na, de a szülőnek sem könnyű. És most erről lesz szó, erről a szülői útról. Mert miközben kamasz gyerekünk elindul a leválás útján, és aminek a végén majd ott kell állnia önálló felnőttként, a szülőknek is be kell járniuk egy utat, az elengedés útját.

Sok későbbi probléma származhat abból, ha ez a folyamat nem megy végbe  elég jól.

Ha racionálisan közelítünk, akkor egyszerűnek tűnik a feladat, hiszen csak hátrább kell lépnünk egyet.  Ha viszont érzelmi szinten nézzük, akkor ez egyértelműen veszteségnek tűnik. Hiszen valaki elmegy, aki eddig jelen volt, szervezte az életünket, feladatot adott, munkát, szerepet, és nagyon mély és szeretetteli kapcsolódást is kínált egyben. Ha éppen átéljük ezt, akkor nem azt érezzük majd, hogy a fészek üres, hanem azt, hogy a szívünkben maradt egy fájdalmas űr.

Amikor szülők leszünk, akkor elemi szinten lesz szükség ránk, a gyerekeknek az életben maradása függ attól, hogy felvesszük-e magunkra ezt a felelősséget.  Anyaként a szoptatás, a táplálás feladatában nagyon mélyen átéljük, hogy valakinek, egy másik embernek a fejlődése, a fejlesztése a dolgunk. És miközben ez egy nagyon nehéz vállalás, és rendkívül sok áldozattal jár, megtisztelő és nemes is egyben, olyan értelemmel ruházza fel a mi életünket, ahogy talán semmi más. Apai oldalról is hasonló a helyzet, hiszen a család „táplálása” éltetése, legalább ennyire megtartó és felemelő feladat, miközben felelősség is, aminek számtalan nehézsége lehet.


Abban a pillanatban, amikor egy kisbaba a világra jön, létrejön a szülő-gyerek hierarchikus, alá-fölérendelt viszony. Ebben a szülő a döntéshozó, és ő az is, aki a felelősséget viseli a döntéseiért, a gyerek pedig az, aki élvezi vagy épp elszenvedi a szülői választásokat. Ez nem jelenti ugyanakkor, hogy a szülőnek nem volna dolga, hogy megértse és figyelembe vegye a gyermeki szempontokat! (sőt)  De azt igen, hogy a végső a döntéseket neki kell hoznia, és neki kell alakítania az élethelyzeteket is, amibe a gyerek kerül, vagyis neki kell fönt lennie. Elég nagy probléma származik abból, ha ez a helyzet megfordul, és valamiért a gyerek kerül fölérendelt szerepbe, ő az, aki “irányítja”, meghatározza a család életét. (Evészavaros gyerekeknél például előfordul, hogy az evésproblémákkal a gyerek gyakorlatilag “átveszi a hatalmat” a család felett, és a szülők életét is az határozza meg, hogy a gyerek mit hajlandó enni, hol és mikor. Odáig fajulhat a helyzet, hogy ennek alárendelődve választanak munkahelyet, mennek el nyaralni, vagy épp nem mennek sehová. )

A nagy csel az, hogy ennek a hierarchikus viszonynak fokozatosan enyhülnie kell, különösen a kamaszkor idején. Bár még hosszan meg kell maradnia a szülői kontrollnak, mégis egyre több döntési jogot kell átadni a „gyereknek”, és mire felnő, és kilép a közös életünk teréből, minden joggal felruházottnak kell lennie ahhoz, hogy elindíthassa a saját életét. A szülő-gyerek hierarchikus viszonyának pedig partneri, felnőtt-felnőtt viszonnyá kell alakulnia, amiben persze mindig marad egy csöppnyi hierarchikusság, de ez már inkább csak a tapasztalatnak, és a megtett útnak kell, hogy szóljon. Nincs benne gyermeki megfelelinvágyás, a “gyerek” már nem a szülőnek akar tetszeni, nem az ő kedvéért  dolgozik, és teszi azt, amit tesz, és nem tőle várja a szeretetet sem. Ahogy a szülő sem várja ezt a gyermekétől. Vagyis sem az anya, sem az apa nem innen, nem a gyerekétől akar szeretetet kapni, nem ebből táplálkozik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szeretet eltűnik ebből a viszonyból, hanem azt, hogy nem ez lesz a fő forrása, a hangsúlyok eltolódnak.

És itt jutunk el ahhoz, hogyan vezethet a kiürülő fészek párkapcsolati problémákhoz. Miért robbanhat fel egy kapcsolat ilyenkor sok-sok év házasság után. Miért érezhetik azt sokan, hogy most jött el a vége!

Ilyenkor ugyanis az az űr, amit a gyerek hagy, elviselhetetlenné válhat, ha a párkapcsolat romokban van, ha már régen nem alkalmas arra, hogy a szeretet iránti vágyunkat abban megéljük. Lehet, hogy ezt a képességét már régen elhagytuk valahol, csak korábban nem vettük észre, mert a gyerek, a  gyerekek betöltötték az űrt. Feladatot adtak, célt, úgy beosztották az időnket, hogy gondolkodni sem volt időnk, és persze lógtak, csüngtek a nyakunkon, szerettek minket, amennyire csak hagytuk!

Csakhogy ahhoz, hogy felnőtté váljanak, el kell tudni engedni őket, hogy elindulhassanak a saját útjukon, és ebben úgy segíthetjük őket leginkább, ha mi jól vagyunk, ha mi magunkkal is rendben vagyunk, van célunk, és van kedvünk is ahhoz, hogy megvalósítsuk a céljainkat. Például felfedezzük a lehetőségeinket, az újra kitáruló világot, és nem a gyerekeinktől várjuk, hogy boldoggá tegyenek bennünket!

Ez nem fog könnyen sikerülni, hiszen ez is egy olyan folyamat, ami nem zajlik le egyik pillanatról a másikra, és még akkor is nehéz, ha a párkapcsolatunk elég jó állapotban van. Ez azért lehet így, mert gyakorlatilag át kell programozni magunkat. Ez már a személyiségünk nem is tudom hányadik verziója lesz 3.0, vagy 4.0, sokadik javított kiadás. Szóval kikapcs, és újraindítás! És a kikapcs alatt persze, lehet sírni, hogy igen, véget ért valami, elmúlt egy korszak, nincsenek gyerekeink, se kicsik, se nagyok, és mi magunk is az életünknek egy következő szakaszába léptünk. Ezt nem elég tudni, át is kell érezni a fájdalmát, ez szükséges ahhoz, hogy az elmúlt korszakot le tudjuk zárni, el tudjuk temetni, mert csak így fut majd jól a következő verzió.

Igazi krízis akkor alakul ki, ha a párkapcsolatunkban már nagyobb törések vannak. Amikor kirepülnek a gyerekeink, akkor ez nagyon nyilvánvalóvá válik. A gyerekeink ugyanis gyakran megteszik nekünk azt a “szívességet”, hogy amíg vannak, elterelik a figyelmünket a megoldandó párkapcsolati problémákról. Aztán ők szépen kiszállnak a buliból (jó esetben) és maradunk mi, valamint az a nagy problémacsomag, amit a hosszú évek alatt összegyűjtögettünk. De ezek most szépen kibomlanak, és láthatóvá válnak. Többnyire megpróbálunk ugyanis ahhoz fordulni, aki ott maradt velünk, a társunkhoz. Próbálunk kezdeni valamit az életünkkel, a felszabaduló időnkkel, és felmerül, hogy elmehetnénk kirándulni, vagy hétvégére egy wellness programra, esetleg esténként játszhatnánk vagy beszélgethetnénk. Amikor a másik ezt értetlenül fogadja, vagy el is utasítja, mert nem akar utazni, és beszélgetni sem, akkor ez mély ütés lesz, amivel muszáj szembesülni. És miközben mi emiatt nyalogatjuk a sebeinket, a másik nem is érti, hogy miért kérünk olyasmit, amit eddig soha, miért várjuk azt, amit eddig nem! A gyerek felnőtt, kirepült, nincs pánik, ez az élet rendje, megyünk tovább!

Ebben a meg nem értésben azonban minden megkérdőjeleződhet, leginkább az, hogy miért is tartozunk akkor még össze, mi volt az, ami miatt eredendően összekapcsolódtunk, egyáltalán jó-e, hogy összekapcsolódtunk, mit rontottunk el, hogyan történt ez, bele kell-e nyugodni ebbe a kölcsönös meg nem értésbe, vagy lehet még javítani rajta, tudunk-e változni együtt, vagy már valójában vége.

Visszafelé is megkérdőjeleződnek dolgok, hogy ha most ennyire nem értjük egymást, akkor miben éltünk korábban?

Összességében mind-mind nagyon nehéz kérdés, amivel annál nehezebb szembesülni, minél régebben nem foglalkoztunk velük. Az üres fészek szindróma ilyenkor sokkszerű élmény. Nem önmagában a gyerekek kirepülése miatt, hanem a másodlagos hatása okán, amit a párkapcsolatra gyakorol.

Kivülállóak szempontjából boldognak tűnő házasságok robbanhatnak szét ilyenkor, a családtagok és az ismerősök nagy megrökönyödésére, sőt a saját magunk meglepetésére is, hiszen eddig, könnyen lehetséges, észre sem vettük, milyen kapcsolatban élünk. Mint egy kitörő vulkán, úgy dobhat felszínre rég eltemetett sérelmeket ez a helyzet, korábbi megoldatlanságokat, meg nem értettségeket, és fájdalmakat.

Vezethet ez a folyamat az elszakadáshoz is, ahhoz a felismeréshez, hogy nem szeretnénk tovább így folytatni. De lehetőségként is tekinthetünk rá, úgy, hogy a múltbeli sérelmek, fájdalmak megértése és feldolgozása után esélyünk van arra, hogy újraépítsük a kapcsolatunkat. Nem csak eltávolodást hozhat , hanem az ellenkezőjét is, igazi intimitást, amiben újra kötődhetünk egymáshoz, és felfedezhetjük, mennyire fontos a másik közelsége.

Válni nehéz! Első rész: Baljós jelek

Ha válási statisztikákat nézegetjük, és a növekvő arányokat vizsgáljuk, könnyen támadhat az az érzésünk, hogy válni egyre könnyebb. Sokan arról beszélnek, hogy már az emberek a párjukat is úgy cserélik le, amikor kiderül, hogy nem „működik”, mint egy autót. Nem akarják megjavítani, kidobják és kész. Ezzel azt sugallják, hogy ez a folyamat könnyen, egyik pillanatról a másikra megy vége, és nem jár túl sok lelki bonyodalommal sem. Én viszont meg vagyok győződve ennek az ellenkezőjéről,  arról, hogy válni nehéz, nagyon! Sokszor nem is sikerül, lásd: Hogyan ne váljunk el válás után című bejegyzésemet. Az egészen más kérdés, hogy közös megegyezés esetén ez valóban könnyen lezajlik – legalábbis, ami a jogi procedúrát illeti.

A korábbiakban már többször írtam arról, hogy a párnak a válás után sem sikerül elválnia, marad valamilyen kapocs közöttük, vagy érzelmi, vagy anyagi, ez lehet maga a gyermekelhelyezési per, a válási procedúra, ami paradox módon még hosszú évekre összeköti őket. Mindez azután történik, hogy meghozták a döntést, elválnak!

Csakhogy ennek a döntésnek a megszületéséig is gyakran rendkívül hosszú út vezet, sokszor évek telnek el kétségek között, bizonytalanságban, megcsalt vagy megcsaló félként. Aki ebben él, meg is szokta magyarázni a boldogtalanságnak ezt az állapotát, hogy hiszen ilyen a házasság, a párkapcsolat, mindig is ilyen volt, ilyenek a Nők/Férfiak, tűrni kell, nem szabad kiszállni, hisz annyi mindent átéltünk már együtt, és ott vannak a gyerekek is, satöbbi, satöbbi. Kétségek persze a legjobb kapcsolatban is lehetnek, rossz pillanatok, és gyakran nehéz eldönteni, hogy ami épp történik, az vajon arra utaló jel-e, hogy tényleg nem fog működni ez a kapcsolat, vagy valami átmeneti nehézség, ami megoldódik majd. Gyakorta abban reménykedünk, hogy majd MAGÁTÓL megoldódik, elfelejtődik, vagy abban, hogy majd a MÁSIK észhez tér, és isteni sugallatra hirtelen megértő lesz. Ez is megtörténhet, de az esetek többségében nem ez történik, hanem az, hogy éppen úgy, ahogy az évek telnek, gyűlnek és gyűlnek a megoldatlan konfliktusok. Hogy mikor szakad el a cérna, az teljesen egyéni, de egyszer csak el fog szakadni. Ezután pedig már csak két lehetősége marad a párnak, vagy elválnak, vagy együtt maradnak egy kihűlt kapcsolatban. Ilyenkor a párterapeutaként sem tehetünk csodát, bármennyire is szeretnénk! Ez akkor különösen fájdalmas segítői szempontból, hogyha a pár tagjai nem egyszerre távolodnak el egymástól, ebben nincs összhang, és miközben az egyik már meg van győződve arról, hogy csak a válás a jó út, addig a másik még kötődik, és szenved a kapcsolat elvesztésétől.

Amíg el nem szakad a cérna

Az a bizonyos cérna, ami elszakad, tűnhet úgy, hogy egyik pillanatról a másikra szakad el, hirtelen, minden előjel nélkül. A valóságban ez elég ritkán van így, mert mindig vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a cérna nem bírja túl sokáig. Magyarul nagyon sok minden próbára tehet egy párkapcsolatot, attól kezdve, hogy a pár tagjai nagyon különféle családokból érkeznek  olyan „egyszerű” krízisekig, mint az első gyermek megszületése. A  lényeg az, hogy amíg nem szakad el az a bizonyos cérna, addig VAN ESÉLYünk arra, hogy sokkal boldogabb kapcsolatban éljünk, hogy ne a válás felé vezető úton haladjunk, hanem az elköteleződés, az összetartozás, a meghitt együttlétek útján.  Ezzel csak azt szeretném sugallni, hogy mindig van visszaút, és soha nem késő változtatni! De ez csak akkor lehetséges, ha a valóságot látjuk, és nem azt, amit látni szeretnénk! Szembenézünk a fájdalmainkkal, a sérelmeinkkel, és ezzel párhuzamosan képesek vagyunk meghallgatni a másik fájdalmait és sérelmeit is!

Beférkőző rossz gondolatok

Most azonban azt vizsgáljuk meg, milyen lélektani út vezet a válásig, mennyi kétség és bizonytalanság kíséri, és azt, hogy ez bizony korántsem egyszerű út, rendkívül sok állomása van. Ebben a cikkben csak az első állomással foglalkozom most. Ez pedig az első beférkőző rossz gondolat állomása. Ebben a szakaszban még általában nem merül fel a válás gondolata, legalábbis komolyan nem, de keletkezik valamiféle rossz érzésünk, és egyszerre kétségeink támadnak afelől, hogy tényleg összeillünk-e. Gyakori, hogy ez az állapot egybeesik a szerelem rózsaszín szakaszának a végével, amikor elkezdjük látni a valós másikat, és nem csak a vágyaink kivetített képét. Olyan kérdések fogalmazódhatnak meg, hogy valóban ismerem-e a választottamat, ő ismer-e tényleg engem, egyáltalán kíváncsi-e rám igazán, fontos vagyok-e neki. Hirtelen feltűnhet, hogy mennyi mindenben nem értünk egyet, hogy más filmeket szeretünk nézni, és másképp képzeljük a nyaralásunkat. Valójában nem kellene megijednünk ezektől a különbségektől, mert minden párkapcsolatban lezajlik ez a folyamat. Aggodalomra akkor van ok, ha a természetesen jelentkező konfliktusokra nincs megoldás. De akkor is, ha azért nincs konfliktus, mert az egyik vagy a másik félnek olyan hiányos az önismerete, hogy nem tudja a másikétól eltérő véleményét megfogalmazni, nem tudja, mi baja van, csak valami homályos rossz érzés szorongatja a torkát.

Baljós jelek

A konfliktus, mint minden emberi kapcsolatban, meg fog jelenni, és ez önmagában nem baj. Baj akkor van, ahogy már említettem, ha a konfliktusnak nincs megoldása. Baljós jel lehet, ha az egyik fél azt tapasztalja, hogy míg ő törekedne a megbeszélésre, a megértésre, a másikban nincs erre hajlandóság. Hiába mondja el a véleményét, hiába érvel, ez nem számít, le van értékelve, vagy egyenesen hülyeségnek van bélyegezve. Előfordulhat, hogy egy konfliktusban nem lehet kompromisszumos megoldást találni, nem lehet középen találkozni, ezért csak az egyik fél szempontjai érvényesülnek. Ezzel sincs baj, akkor, ha előfordul fordítva is, és az ellenkező véleményt a másik nem hibának vagy gonoszságnak tünteti fel, hanem ellenkezőleg, érti, és átérzi. Tudja, hogy a másik miért érez így. Kölcsönösen kell erre törekedni, és ehhez pontosan el kell magyaráznunk a társunknak, hogy miért fontos nekünk mondjuk az, hogy zöld környezetben, családi házban éljünk, akkor is, ha a párunk vágya teljesülhet végül, nem a miénk, és a belvárosban élünk, ott, ahol kiváló a közlekedés, és a gyerekek gyalog is eljutnak az iskolába. A baljós jel ez esetben nem az, hogy „feladtuk” a vágyainkat, belementünk abba, hogy a másik elképzelése érvényesüljön, hanem az, ha a másik azt mondja, hogy vidéken, családi házban élni marhaság. Ilyenkor persze rögtön gondolhatjuk, hogy a társunk, akit nemrég még rajongva csodáltunk, egy érzéketlen tuskó. A kérdés az, hogy mi megpróbáltuk-e elmagyarázni neki valóban, nyugodt körülmények között, nem vádaskodva, hogy miért is fontos nekünk, mit is jelent az a „családi ház”.

Hasonlóképp rossz érzésekre adhat okot, ha a tágabb családtagok egyikével alakul ki a pár egyik-másik tagjának konfliktusa. Az anyóskonfliktusok, amelyek annyiszor megjelennek a viccekben, valójában párkapcsolati problémákat rejtenek. Az új pár gyakran nem tudja megvédeni a határait a szülői generációval szemben, a szülő-gyerek kapcsolat erősebb és szorosabb marad, mint a pár közötti. Erre gyanakodhatunk, ha az ifjú férj minden nap felhívja az édesanyját, és neki számol be a napi történésekről, az anyja vigasztalja és támogatja, vagy az anya szempontjainak kell megfelelni.  Fordítva is megtörténhet, ha az ifjú feleség édesanyja váratlanul megjelenik a pár lakásán, anélkül, hogy ezt bárkivel megbeszélné, majd kritikus megjegyzéseket tesz az ifjú pár életmódjára.  Probléma akkor keletkezik ebből, ha ezekkel az akciókkal sikerül éket verni a pár tagjai közé. Ez lassan, módszeresen is történhet, és ha a kötelék erősebb marad a szülő-gyerek között, mint a férj-feleség között, akkor a párkapcsolati egyensúly felborul. Lehetséges, hogy ennek kezdetben csak apró jelei vannak, például az anyós mondja meg, mi legyen a lakodalmas menü, és az ifjú férj szempontjait lesöprik az asztalról, és azért a menyasszony sem áll ki. Később folytatódhat azzal, hogy a szülők mondják meg, milyen legyen a tapéta a falon, hiszen ők fizetik az árát, és ez kezdetben még segítségnek is tűnhet. Valójában azonban ez is baljós jel, azt jelenti, nem sikerült igazán felnőtté válni, és felvállalni új életünket, amiben már elsősörben társak vagyunk és nem a szüleink gyerekei.

Ezekből a konfliktusokból nagyon sok aprócska tüskét szerezhetünk, sokáig talán nem is tulajdonítunk nekik jelentőséget, igyekszünk őket elfelejteni. Néhányat talán sikerül is.  De ez zsákutca, a válás vagy az elhidegülés felé terel bennünket. A megoldás nem a felejtés, és nem a konfliktusok szőnyeg alá söprése, hanem a másik meghallgatása, és megértése. Ezen az úton haladva juthatunk el a másik „hibáinak” „tökéletlenségeinek” a megbocsátásáig. A megbocsátásra azonban nincsen izom, ahogy Feldmár András szokta mondani. Szükséges hozzá, hogy a másik bocsánatot kérjen, és átérezze a mi sérelmünket, nem csak a fejével, hanem a szívével is. (és fordítva!!!) Ha ez nem sikerül, és csak színleg leszünk képesek a megbocsátásra, az is baljós jel, mert így nem lesz feloldás, lelki felengedés, és akkor a viták újra és újra fellángolnak majd.

Másik mozit nézünk

Egyáltalán nem könnyű felismerni azt a tényt, hogy a párkapcsolatunkban tényleg másik mozit nézünk, hogy mi ketten mennyire máshonnan és másképp látjuk a világot.

Azt gondoljuk ugyanis, hogy aki legközelebb áll hozzánk, akire az életünk minden pillanatában számítunk, annak értenie kell, hogy mit gondolunk, érzünk, mit élünk át. Belénk kell látnia. Ez elég erős vágy mindannyiunkban. Az az elképzelésünk ugyanis, hogyha ugyanazok az élményeink az együtt töltött időnkben, akkor ugyanazt is éljük át, hiszen egy eseménysor meglehetősen tényszerű. A pár például elmegy kirándulni, de út közben eltévednek. Erre a férj azzal a mondattal reagál hogy… mire a feleség azt válaszolja, hogy… Ennek mindkét fél szemszögéből nézve meg kell/ene egyeznie! Ha felvennénk a beszélgetésünket, minden bizonnyal ugyanaz a képsor és hangsor követné egymást. Csakhogy az emlékezet egész másképp tárolja az információkat. Egyeseket kihagy, másokat felnagyít, bizonyos információk objektív okokból nem jutnak el a hozzánk, mások azért nem, mert nem akarjuk, nem tudjuk őket meghallani.

De ez még csak az egyik, kisebbik része a problémának. A másik rész, hogy mindannyian másféle szemüveggel látunk és hallunk, sőt másik szemszögből is látjuk ugyanazt a valóságot. A kettő törvényszerűen különbözik egymástól, olykor egészen drámai módon. A terápiás üléseken számtalanszor találkozunk ezzel, gyakran még az olyan fontos és emlékezetes események is más színben tűnnek fel mint a lánykérés. A két fél egészen másképp emlékezhet például arra, ki tette meg efelé az első lépést. A nő úgy, hogy a férfi egyszer séta közben váratlanul megkérte a kezét, a férfi meg úgy, hogy a nő séta közben megkérdezte őt, mi a véleménye a házasságról. Erre vetette fel a férfi, hogy tényleg, mi miért is nem házasodunk már össze. Másféle történet, ugye? Miközben talán nem mindegy, hogy ki akarta ezt a házasságot, és mennyire.

Az emlékezet torzításain túl, van még egy nagyon fontos, másik összetevője is annak, hogy miért emlékezünk másképp. Méghozzá az, hogy ugyanaz az eseménysor egészen másképp hat ránk, másféle érzéseket kelt, és másféle gondolatok születnek  meg a nyomukban.  A mondatok, a szavak hatásáról pedig ritkán beszélünk, mindig csak azok igazságtartalmát vizsgáljuk. Például a férfi azt mondja a nőnek, hogy „mindig rendetlenségre jövök haza”. Egyrészt megvizsgálhatjuk, hogy igaz-e ez az állítás, hogy tényleg mindig rendetlenség van-e, amikor a férj hazatér. Tegyük fel, hogy ez az esetek többségében valóban így van. Vagyis, amikor a férfi ezt mondja, akkor „igaza” van. Ő azt szeretné, hogy rend legyen, amikor hazajön, és a társa ezt a vágyát nem teljesíti. De megnézhetjük ennek a mondatnak a hatását is, azt, hogy milyen érzéseket kelt a nőben ez a mondat. Nagy valószínűséggel az az érzés fog megjelenni, talán nem is kellőképpen tudatosan, hogy elégtelen vagyok, nem vagyok jó a másiknak, bánt engem, amiből nagyon könnyen azt a (többnyire téves) következtetést vonhatjuk le, hogy nem szeret már. Ez pedig szorongást fog okozni, ami az esetek többségében vagy dühöt vált ki, vagy bezárkózást. Az egyik esetben élénk veszekedés lesz a megjegyzés utóhatása, a másikban pedig napokig tartó “nemszólokhozzád”. Mondani sem kell, hogy egyik sem fogja megoldani az alapproblémát, és ami a fő témánk ezúttal, mindkét fél egészen másképp fog emlékezni az eseményekre! Elkezdenek két mozit nézni, amiben egyik sem tudja, mit lát, és mit érez a másik. A lényegről ugyanis nem esik szó, azokról a kérdésekről, hogy miért annyira fontos a férfinak a rend, tényleg az-e a fontos, vagy valami egészen más van a mélyben, és arról sem, miért “nem tud” a nő rendet csinálni. Milyen fizikai vagy lelki akadályai vannak ennek, vajon nem érzi-e magát egyedül, nincs-e rajta túl sok teher, vagy a veszekedés biztosítja épp a kellően nagy lelki távolságot a pár tagjai között…

Amint ez a fajta mintázat gyakorivá válik, úgy kezdenek el csak gyűlni és gyűlni a sérelmek mind a két oldalon. Mert ha csak az igazságot keressük, akkor nem törődünk a másikkal, gyakorlatilag csak a saját igazságunkat látjuk, a saját külön bejáratú mozitermünkből.

Ha másik utat választanánk, és nem szeretnénk eltávolodni, olykor legalább be kellene kukkantanunk a másik mozitermébe. Vajon ott milyen film megy, komédia, vagy tragédia? Nagyot tévedhetünk már a film műfaját illetően is, ha nem nézünk be soha, és akkor is rosszul járunk, ha csak túl későn kukkantunk át, a film vége felé, amikor már megállíthatatlanul halad a történet a végkifejlet felé.

Abban segíthetek, ha mást szeretnének!  Ha nem szeretnének egymástól eltávolodni, ha azt szeretnék, hogy ez a film alapjaiban legalább közös legyen. És persze, abban, hogy ennek a filmnek jó vége legyen!

Hová lett a bizalom?

A bizalom érzésének az elvesztése a válás egyik fontos előjele, bekövetkezhet hirtelen, egy nem várt eseménysor hatására, de sokkal gyakoribb, hogy szép lassan, folyamatosan épül le, apró lépéseken keresztül. Vagyis nincs minden veszve az első jeleknél, csak akkor, ha már dolgozni sem szeretnél ezen, ha feladtad, és nincs reményed sem arra, hogy a bizalom köztetek újra kialakulhat.

A bizalom a kapcsolat legfontosabb alapköve, e nélkül nem lesz működőképes. Ha a teljes hiányát éled át, akkor valójában nem is vagy kapcsolatban a szó lélektani értelmében.

Jó esetben a szerelem kezdeti fázisában, abban a bizonyos rózsaszín ködben, megéled azt, hogy mindenben számíthatsz a másikra, hogy segít neked, hogy támogat, ha bajba kerültél, nem hagy magadra, együtt érez veled, és megvigasztal. Ahogy azt is, hogy te is tudod ezt adni neki, nem erőből, hanem nagyon jóleső érzésekkel kísérve. A szerelem kezdeti nagy hormonlökete ugyan elmúlik, de mire elmúlik, létrejön (ideális esetben) a valódi felnőtt kötődés, a kölcsönös bizalom állapota, amiben igazán társa lesz valaki az életednek, nem maradsz egyedül. Ezt az állapotot lehet aztán tovább építeni, és lehet rombolni. Mind a kettő kis építőkockákból áll össze, és ha tudod, hogy mik ezek a kockák, mely kockák építenek, és melyek rombolnak, akkor van esélyed arra, hogy jól válassz, hogy boldog kapcsolatban maradj. A nehézséget épp ez a nem tudatosodás okozza, az, hogy nem vesszük észre, mit teszünk a kapcsolatunkba. Gyakran hallom a terápiás üléseken azt a mondatot, hogy miért is nem vettem észre a jeleket, miért nem voltam tudatában annak, hogy mi történik velünk. Megrázó tanúja lenni annak a felismerésnek is, amikor valaki szembesül azzal, hogy, amikor veszekedett, vagy kifejezte a dühét, akkor a szándéka az volt, hogy közelebb kerüljön a másikhoz, de épp ezzel ellentétes hatást váltott ki, egyre inkább távolodni kezdtek.  Mintha önmagunk ellen dolgoznánk…

A bizalom kényes és finom dolog, könnyen lerombolható, és nehezen rakható össze újra. Nem lehetetlen, persze, a párterápia segíthet benne, de ott sincs könnyű dolga senkinek. Türelem kell hozzá, idő, és még akkor sem kaphatunk garanciát arra, hogy a folyamat visszafordítható. A bizalom végeleges elvesztése pedig válóok. A válást mindig negatív jelzővel illetjük, pedig jobb megoldás, mintha csak látszat szerint maradna együtt a pár egy végletesen bizalomvesztett állapotban. Ha úgy élnek együtt, hogy csak kifelé mutatják, hogy tökéletes családot alkotnak, az rombolja a személyiséget, és nagyon gyakran a fizikai egészséget is. Ahogy egy kedves kliensem fogalmazott, az a lassú halál.

Sokan már csak a folyamat végén hajlandóak szembesülni a valósággal, amikor tényleg csak a bizalom morzsái maradtak és ilyenkor gyakran nincs visszaút.

A bizalomnak ugyanis finom szövedéke van, áll saját tapasztalatokból, családból hozott mintákból, de áll a kapcsolatban szerzett tapasztalatokból, ítéletekből, és történetekből, amelyeket közösen éltünk át. Olyasmi, amire vigyáznunk kell, és óvnunk, mint az egészségünket, mert sokkal jobban járunk a megelőzéssel, mintha már a betegséget kellene gyógyítanunk.

Miből láthatod, hogy a kapcsolatodban a bizalom nem túl erős? Hogy olyan kockák kerültek a párkapcsolatodba, amelyeknek talán nem kellett volna?

Néhány jel, a teljesség igénye nélkül:

  • Nem tudsz, nem mersz tőle segítséget kérni
  •  Nem számítasz rá, mert úgy gondolod, nem fog segíteni
  • Megválogatod, mit mondasz el neki
  • Akkor is féltékeny, ha emberek közé mész
  • Nem kér segítséget, inkább egyedül csinál mindent
  • Nem számít rád
  • Nem mond el mindent, titkolózik
  • Gyakran érzel féltékenységet
  • Nincsenek közös tervek
  • A barátoknak/ anyjának/ szomszédnak meséli (meséled el) el a gondjait/gondjaidat
  • Egyedül hoz/ol olyan döntéseket, amelyek mindkét felet érintik

Ezek olyan jelek, amelyeket jó, ha tudatosítasz. Már amennyiben felfedezed, hogy vannak. Gyakori, hogy nem tulajdonítunk annak jelentőséget, hogy a párunk milyen hosszan panaszkodik valaki másnak (vagy lehet, hogy nem is hosszan, de azért el-elkotyog idegeneknek is akár valamit) Ez önmagában nem volna baj, a baj az, hogy a problémafelvetés nem ott hangzik el, ahová tartozik, nem a kapcsolatban, hanem valahol máshol. Így esély sincs a megoldására. Az, aki a barátainak, barátnőnek panaszkodja ki magát, és otthon közben a gondjairól nem mer szót ejteni, az elvesztette a bizalmát, vagy annak egy jelentős részét, nem tudja, nem meri megosztani azt, ami bántja.

De vajon hogy jutunk el idáig?

Rendkívül sokféle „eszközünk” van erre, nagyon gyakran észre sem vesszük, hogy ilyesféle eszközöket használunk, mert az IGAZSÁGOT keressük, és azt gondoljuk, hogy nekünk van igazunk, amikor azt mondjuk, hogy te soha nem csinálsz rendet,  mert rendetlen vagy, például. De valójában ítélkeztünk, pálcát törtünk a másik felett. Az ítélkezésre aztán gyakran vagy a bezárkózás a válasz, vagy a visszacsapás, olyan mondatokkal,  hogy persze, hogy nem tudok rendet csinálni, mert te mindent rám hagysz, önző vagy és csak a saját dolgoddal foglalkozol. A visszacsapásra pedig érkezik majd egy újabb csapás és ez így mehet akár hosszú éveken keresztül. Mi lesz ennek a vége? Semmi jó. Egyre kevésbé hisszük majd, hogy a másik támogat bennünket, egyre inkább ellenségnek érezzük majd, és ha ellenség, akkor rögtön arra is kísérletet teszünk, hogy győzzünk. De az ellenségben az ember nem bízik… maximum fegyverszünetet köt vele egy időre.

Kritikus helyzetekben könnyen kicsúsznak olyan szavak is, amelyeket nap mint nap használunk, nem is vesszük észre őket, hogy te bolond vagy, nem vagy normális, pedig apró szögecskék ezek, amelyek kis sebeket okoznak, és szép lassan szinte észrevétlenül rombolják a bizalmat, és ezáltal magát a kapcsolatot. A lekicsinylés, a másik leértékelése, amikor olyasmit mondunk, hogy ez neked úgyse menne, szintén nem a pozitív építőkockák közé tartozik. Ahogy a másik megalázása, megszégyenítése sem. Minősített eset, amikor valaki ezt társaságban teszi, például a barátai előtt hozza szégyenbe a társát, vagy elmesél egy olyan történetet, ami megalázó lehet a másiknak. Gyakorta ezek a történetek vicces keretben jelennek meg, de a hatása, már amit a párkapcsolatra gyakorol, garantáltan nem lesz az.

A hibáztatás, a másik gyakori kritizálása sem bizalomépítő hatású, ennek lesz az az eredménye, hogy egyre kevesebb mindent osztunk meg a másikkal, egyre kevésbé lesz tudomásunk arról, mi zajlik benne, vagyis távolodni kezdünk.

Minden kritika és negatív megjegyzés bizalomvesztést okoz és ezért rombolja a kapcsolatot!

 Ez akkor is igaz, ha igazunk van, és a másik mondjuk valóban rendetlen. A kérdés mindig az, mi a fontosabb, az igazunk, a mi igazunk, a rend, vagy maga a kapcsolat?

A jó kérdés soha nem az, ha valamilyen problémába ütközünk, hogy ezt ki rontotta el, ki a felelős és a hibás ebben, hanem az, hogy ezt a problémát hogyan tudjuk mi ketten közösen megoldani. Ezen dolgozunk? vagy ítéletet hozunk, és felelőst keresünk?

Vedd észre a jót!

Mi az ami épít? Értelemszerűen mindennek az ellenkezője, a dicséret, az elismerés, a másik nagyrabecsülése, annak a keresése, hogy mi a jó a másikban. Fedezd fel a jót, vagy még inkább vedd észre, tudatosítsd, ne tekintsd természetesnek. És ejtsél róla szót! Mond ki! Nagyon gyakran hallgatunk a pozitív érzéseinkről, mintha valami szégyellni való dolog volna, fukarkodunk a dicsérettel, a bókkal, az elismeréssel. Ez afféle magyar nemzeti sajátosságnak is tűnik olykor, mintha kifejezetten szeretnénk szenvedni és csak az élet árnyékos oldaláról látni a világot, amelyben a másiknak is csak a hibái tűnnek fel, az erősségei alig. Az életünket át meg átszövi ez az alaphozzáállás, tapasztalhatjuk a munkahelyünkön, az iskolában, vagy a közlekedésben is akár. Mindenütt pusztító hatása van, de talán a legfájdalmasabb, ha a párkapcsolatunkban, a családunkban éljük át, mert ha ott nincs bizalom, akkor minden más is összeomlik.  

A megcsalás két oldala: megcsaltak és megcsalók

Valami alapvető szakad szét, amikor két ember közé beférkőzik egy harmadik. Olyan fájdalmat okoz, ami a férfiakat is zokogásra kényszeríti, kétségbeesésre, az élet kilátástalanságának átélésére. A gyomorba kést szúr, kínoz, nem enged enni, gondolkodni, élni. Megfog egészen, és nem lehet szabadulni, míg valahol nem kapunk feloldást.

A megcsalás következménye

A csalás mindent felforgat. Kifordít önmagadból, és felforgatja, átrendezi a kapcsolatot, a családot. Fájdalmas folyamat veszi kezdetét. Úgy, hogy közben kevéssé érthető, hogy miért is történik mindez, mert az agyunkban az érzelmek elöntenek mindent, és nem hagynak teret a gondolatoknak. Akár megcsalt vagy, akár megcsaló.

A helyzet nehéz, nagyon-nagyon az! Ezt leszögezhetjük.

Az életünk folyamában állhatunk mindkét oldalon, lehetünk megcsaltak és megcsalók, ez változhat, átkerülhetünk egyik szerepből a másikba. Mert ezek a szerepek nem öröklöttek vagy sorsszerűek, nagyrészt abból a helyzetből következnek, amelyben épp vagyunk, vagy pontosabban, amelyeket magunk is létrehoztunk. De bármelyik oldalra kerültünk is ezúttal, a helyzet azt üzeni, hogy muszáj foglalkozni a kapcsolattal, önmagaddal, azzal, hogyan élsz, és hogyan szeretnél élni! Végső kérdésekhez juttat el, hogy mi fontos neked az életben, és ahhoz, hogy most hol tartasz ebben.

Megcsalás és szembenézés

Muszáj megnézned, milyen volt az a kapcsolat, amiben eddig éltél!

Muszáj megnézned, mi vezetett el odáig, hogy valamelyikőtök nyitottá vált a harmadikra!

Muszáj megnézned, mit tettél bele ebbe a kapcsolatba eddig, és mit nem! Mire vagy egyáltalán hajlandó! Mennyire biztos alapokon áll a kapcsolatod, mennyire szilárd az elkötelezettséged, mi is az, amit vársz a másiktól, és mi az, amit adni tudsz!

Muszáj megnézned, mennyire vagytok társai egymásnak, vagy csak „használtátok” a másikat valamire!

A harmadik, és a krízis, amit okoz, kényszerít erre a szembenézésre. És ez valójában jó. Mert olyan kérdések kerülhetnek felszínre, amelyek egyébként talán soha. Csak hordoztátok volna magatokban még éveken át… Nem könnyű ezekre a kérdésekre  válaszolni, nem is tudom, melyik a nehezebb, eljutni idáig, vagy szembenézni a fájdalommal, amit a megcsalás helyzete hoz.

Megcsalás – és a megcsaltak szemszögéből

Ha ezen az oldalon állsz, a fájdalom, és a kiszolgáltatottság érzése nagyon erős lehet. Átvágtak a palánkon, de amúgy rendesen! Mert nem erről volt szó! Nem erről volt szó, amikor hinni kezdtél ebben a kapcsolatban, amikor megbíztál a másikban, amikor elhitted, hogy a mesék veletek valóra válnak. Együtt öregedtek meg, és boldogan fogjátok egymás kezét életetek alkonyáig. Őszinteségről beszéltetek, hogy majd elmondtok a másiknak mindent. A teljességet ígértétek, amikor azt mondtátok egymásnak, mindig veled leszek, mindig számíthatsz rám, mindig te leszel az első!

És most ez a teljesség iránti vágy szertefoszlott, mert a másik becsapott, megcsalt, elfordult tőled.

Valami alapvető kérdőjeleződik meg ekkor, nem csak a párkapcsolatba vetett hit és a másik emberbe vetett bizalom, hanem általában a szerelembe, az életbe vetett hit is. Azért érint ilyen mélyen, mert az egyik legfontosabbat, a kötődést teszi próbára.

Mit is jelent ez?

A szerelem lángoló szakasza, amit a szenvedély ural, egy-két év után véget ér, helyére azonban belép valami, ami nagyon fontos, talán még fontosabb is, mint a lángoló szenvedély, és mégsem értékeljük eléggé, és ez a valami, a felnőtt kötődés. A társszerelem. Amiben jó esetben megélhetjük, hogy szeretünk és szeretve vagyunk, hogy fontosak vagyunk, hogy jól tudunk reagálni a másik igényeire, és a másik jól reagál a mieinkre. A másik elérhető érzelmileg, megért bennünket, és nem használ ki, felemel, és segít. És mindez visszafelé is igaz… De ha nem ennyire szép és tökéletes a kép, a kötés két ember között hosszabb együttélés után, akkor is ott van, és a kapcsolódás vágya paradox módon jelen van a hiányainkban is.

Ez a nagyon fontos kapocs az, ami sérül, amikor megjelenik a harmadik. Olyan mély fájdalmat okozva, ami még azokat is az érzelmekkel való küzdésre és szembenézésre kényszeríti, akiknek ez korábban egyáltalán nem volt szokásuk. Erős férfiak kezdenek sírni, és gyönyörű nők veszítik el önmagukba vetett hitüket. Hirtelen tényleg minden kérdőjeles lesz, és nehéz, mintha nem kapnánk levegőt.

Megcsalás – a megcsalók szemszögéből

Ha ezen az oldalon állsz, akkor sem vagy könnyű helyzetben. Igazi érzelmi hullámvasúton ülsz, és nem nagyon érted, hogy hol a helyed, lebegsz két világ között, hol úgy érzed, hogy ide tartozol, hol úgy, hogy oda. Vagy nagyon is pontosan tudod, hogy hova, de nem mered bevallani még magadnak sem. Túl nagy és félelmetes változással kellene szembenézned. A változás pedig „véráldozatokkal” jár, és felmerül a kérdés, hogy vajon megéri-e? Megéri-e kilépni a régi kapcsolatból? Vagy megéri-e vállalni az újat, az ismeretlen kockázatát? Megéri-e feladni mindent? Megéri-e maradni, ha ugyanúgy folytatódik minden? Megéri-e menni, miközben a fél szíved és az életed a régi helyen marad? Össze-vissza kavarodnak az érvek és az érzelmek, ma így gondolod, holnap egészen máshogy, és nem nagyon látod a megoldást.

A megcsalók azért lehetnek mégis – egy fokkal – könnyebb helyzetben, mert ők tartják a kezükben a kontrollt. Vagy legalábbis úgy tűnik, hogy ők tartják, mert meghozhatják azt a döntést, hogy mennek vagy maradnak. Legalábbis addig, míg a másik fél nem dönt hirtelen helyettük… és dobálja, hajigálja ki a ruháikat az ablakon a sárba! Töri össze a számítógépüket, vagy veri szét a közös fürdőszobát. Mert bármi megtörténhet.

A megcsalóknak többnyire erős bűntudat-érzésük van, ami származhat morális elveikből, de annak a mély átérzéséből is, hogy tudják, mekkora fájdalmat okoztak, vagy okoznak mai is a másiknak. Ez annyira erősen jelentkezhet, hogy lehetetlenné teszi, hogy átlássák, milyen érzések kötik még a másikhoz valóban. (De ha már bűntudat sincs, akkor nagyon nagy az esélye annak, hogy az eredeti kapcsolatot már nem lehet megmenteni. Úgyhogy ennek az érzésnek a jelenléte mégis a kötődésről árulkodik.)

A megcsaló félnek tisztáznia kell magában, hogy mit is akar valójában, csak jelzést akar küldeni az eredeti társának, hogy hé, figyelj rám jobban, vagy ki akar szállni végleg. A válasz azért nehéz, mert a kettőt olykor nehéz elkülöníteni, és az új kapcsolat izgalmában könnyen össze is lehet keverni.

A megcsalás feldolgozása

Hogy mi a megoldás? Akármelyik oldalra is kerültél most, meg kell találnod az igazi válaszaidat. Legalábbis akkor, ha nem egy elhamvadt, kiüresedett kapcsolatban szeretnél élni. Nagyon sokan nem kapnak a megcsalás drámája után feloldozást, és úgy hordozzák ezt a történetet a kapcsolatuk szövedékében tovább, mint valami zárványt, ami egyszer volt, vége lett, és mélyre temetik, ne is lássák. Csakhogy ez a zárvány szivárogni kezd, kilyukad, és folyton hatással lesz mindenre, pusztító ereje szétterjed, ahogy a rákos sejt kezd el áttéteket rakni a test legtávolabbi pontjaira. Mérgez, és lassan megöl. Nem biztos, hogy konkrétan betegséget okoz, még az is előfordulhat, de az biztos, hogy a kapcsolatból kiöli a lelket, azt a kötődést bomlasztja fel, ami miatt érdemes a másikkal lenni, élni.

Kérdések megcsalás után

Ha nem akarod ezt, akkor muszáj válaszolni a kérdésekre. Ráadásul a legbelsőbb érzéseid szerint. Nem a felszínt kapirgálva.

Meg kell értened, hogyan, mivel jutottatok el idáig.

Meg kell értened, mi volt ebben a te részed, és mi a másiké.

Meg kell értened, hogyan hatottatok egymásra.

Meg kell értened, hogyan működhettek együtt jól, miben kell a változás.

Fel kell dolgoznotok a megcsalást.

A megcsalt félnek el kell jutnia az igazi megbocsátásig. (Ami nem a megbocsátás kényszerén alapszik)

A megcsalónak vissza kell találnia érzelmileg is a társához, át kell éreznie, hogy milyen fájdalmat okozott a társának, és jóvátétellel kell szolgálnia a megcsalt félnek.

Újra fel kell építeni a kölcsönös bizalmat!

Ezután már „csak” újra kell szervezni a kapcsolatot!

Nagyon nagy feladat. Lehet, hogy nem fog menni segítség, külső szem nélkül.

Ha így érzed, jelentkezz bátran!

Rist Lilla: tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

A siker titka: Beszéljünk az érzéseinkről!

Van, amikor összeér az újságírói munkám a párterapeutáéval. Ez történt akkor is, amikor az érzelmek felismeréséről írtam a legutóbbi Nők Lapjába. A cikkhez az a tapasztalásom adta az ihletet, hogy nagyon sokan nem tudják, hogy egy-egy élethelyzetben milyen érzéseket élnek át, sőt nem is gondolják fontosnak, hogy ezen morfondírozzanak.

Kezdő terapeutaként az volt az első megrendítő felismerésem, hogy mennyire nem nézünk befelé, és hogy az érzések világába alig akarjuk beleengedni saját magunkat. Ma is, ha elkezdem a párokat kérdezgetni, hogy ki hogyan élt át egy adott helyzetet, milyen érzésekkel, akkor minduntalan eltérnek ettől a témától és elkezdenek a gyerekekről, a számlákról, a ház felújításának munkálatairól beszélni, és nekem újra és újra meg kell erősítenem, hogy jó, jó, de én nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy mit éltek át, milyen érzéseik voltak egy fontos pillanatban.

Olyan nagy lesz ilyenkor a csönd!

És színte én is érzem azt a kínt, a mélyre ásás kínját, ahogy kezdünk haladni befelé, és közben recsegnek-ropognak az eresztékek, mert le kell bontani ott belül valamit, hogy hozzáférjünk ezekhez a soha ki nem mondott dologhoz. Néha nagyon kemény odabent a föld, mert már régen nem kutakodott arrafelé senki.

De miért is ragaszkodom én ahhoz, hogy eljussunk az érzésig, és ne csak annyit tudjunk róla, hogy „rossz” volt, hanem legyen ennél valami megfoghatóbb?

Nem csak azért, mert egyénileg is fontos tudatosítani, hogy mit élünk át, mert ez minket is meghatároz. Hanem azért is, hogy a másik előtt is nyilvánvalóvá váljanak az átélt érzések, hiszen egy párterápiában ott ül a másik fél is, és végre hallhatja, és megértheti, mi zajlik a másikban. Azt hisszük, sokszor, hogy tudja, vagy legalábbis így szeretnénk hinni, közben könnyen lehet, hogy nem, vagy nem egészen úgy, ahogy mi gondoljuk. És ez bizony félreértésekhez vezet, félregondolásokhoz, elbeszélésekhez, olyan helyzetekhez, amelyeket jobb volna elkerülni.

Közhelynek tűnik, de közben nem az, hogy csak azt tudom mondani a másiknak, amiről magam is tudok. Ha nem vagyok képes legalább azt elmesélni neki, hogy figyelj, ezt ne csináld, mert nekem ez nem jó, mert nem is vagyok tudatában, hogy ez nekem nem jó, akkor lehetetlen elvárni a másiktól, hogy ehhez alkalmazkodjon!

A párkapcsolatok többségében az egyik fél jobban képes a saját érzéseinek a tudatosítására, mint a másik, és ezért az érdekeit is könnyebben érvényesíti. Elmondja, hogy mi baja van, miért érzi magát rosszul, és meg is kéri a másikat, hogy erre figyeljen. Ha valaki erre egyénileg képes, akkor valószínűleg jó az önismerete, gyakorlott a saját érzései felismerésében, és ezeket hatékonyan is tudja kommunikálni, vagyis úgy tűnik, minden rendben van vele, ezzel elboldogul. Ha valaki a saját egyéni terápiájában eljut idáig, akkor a terapeutája bátran útjára fogja bocsátani. De egy párterapeuta azt fogja mondani erre, hogy ez nagyon jó, és fontos, de csak az út feléig jutottunk.

Az érzések cseréje

Mert a sikeres párkapcsolathoz nem csak magunkra kell tudni figyelni, hanem a másikra is. Kimondunk egy mondatot, és az hatást gyakorol valahogyan a másikra. Mert a kimondott szónak a puszta, abszolút értelemben vett jelentésén túl is van egy üzenete, egy kapcsolati jelentése. Méghozzá abban a hatásában, amit kivált. Vajon mit vált ki, hogyan hat, amit mondunk?

Egy egyszerű mondat is képes olyan hatást kiváltani, ami meglepő, vagy olyasféle, amit egyáltalán nem akartunk.

Ha azt kérdezi például a hazatérő férj, hogy Mikor lesz vacsora? a felesége ezt  számtalan módon értheti, úgy, hogy „Hány órakor lesz vacsora?” – ez a mondat abszolút nyelvi értelme, de lehet úgy is érteni, hogy „Miért nincs MÉG vacsora?” Vagy úgy, hogy „SOHA nem csinálod meg időre a vacsorát!!” Vajon a kérdezőnek mi volt a szándéka, milyen érzései diktálták ezt a mondatot? Dühös volt, vagy egyszerűen csak éhes?  És milyen hatást váltott ki? Ha a feleség a „Hány órakor” értelemben értette a kérdést, akkor nyugodtan fog válaszolni, nem emeli fel a hangját. De ha a „miért nincs még vacsora?” értelmet tette magáévá, akkor sürgetettséget fog átélni, és azt, hogy elvárnak tőle valamit, amit ő nem tud teljesíteni, vagyis idegesen fog válaszolni, vagy visszavág, vagy magába húzódik. Sértett lesz, megbántódott, haragos, vagy elkedvetlenedik, kedélyállapot szerint.

A férj valószínűleg nem ezt a hatást akarta kiváltani, amikor feltette ezt a kérdést, és az ideges, sértett hangnem dühöt fog kiváltani belőle, hiszen ő csak annyit kérdezett, hogy mikor lesz vacsora. Gondolhatja, hogy a felesége baja, hogy ilyen rossz érzéseket élt át, ő tehet róla, hiszen neki nem állt szándékában megbántani.

Csakhogy, ha ezt a hatást magától függetlennek gondolja, soha nem fogja megérteni, mi történik közöttük.

Mert nem csak az a fontos, hogy mi történik bennünk belül, milyen érzéseket élünk át mi magunk, hanem az is, hogy mi történik a másikban, és ez a kettő hogyan hat egymásra. Ha erre nem vagyunk kíváncsiak, akkor soha nem fogjuk megérteni, hogyan működünk ketten együtt, mi az a folyamat, amiben vagyunk, amit ketten teremtettünk.

Hogy boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban éljünk, ne legyenek félreértések, és kisiklások, ahhoz az érzések folyamatos cseréjére van szükség, arra, hogy mondjam, hogy mit élek át, és tudjam azt is közben, hogy mit él át a másik, és milyen hatása van a mondataimnak őrá. Ez folyamatos, őszinte kommunikációt feltételez. Az őszinteség szót itt abban az értelmében használom, hogy azt mondom ki, amit valóban átélek, átérzek, és annak mondom ezt, akire tartozik. (nem a barátnőmnek /barátomnak/anyámnak, haveroknak, szomszédnak) Mert a másik csak akkor tud ehhez alkalmazkodni, akkor tudja ezeket figyelembe venni, ha tud róluk!!

A párok gyakran nincsenek tisztában az érzelmek cseréjének a jelentőségével. Azzal, hogyha elmarad, akkor egy idő után nem fogják érteni, hol és miben van a másik, eltávolodnak egymástól.

Van olyan párkapcsolat, ahol csak az egyik fél képes hozzájutni az érzelmeihez , és a másik nem, ilyenkor a kapcsolat megbillen, egyensúlytalan lesz, mert ha csak az egyik fél képes kimondani az emócióit, ott a másik kimondatlan érzéseire, vágyaira nem lehet reagálni sem.

A sikeres párkapcsolathoz az érzések oda vissza áramlása szükséges, hogy én magam értem, hogy mit élek át, és értem, hogy a másik mit él át, és tudatosan kommunikálok vele annak érdekében, hogy olyan hatást váltsak ki, ami a kapcsolatot építi és nem rombolja.

A feladat nem kicsi, és egy beragadt kapcsolatban hiába kezd el kíváncsiskodni az egyik, hogy megtudja, mi zajlik a másikban. Ha ez eddig nem volt szokás, akkor a másik ezt akár támadásnak, ellenőrzésnek is érezheti, nem valódi érdeklődésnek, ami  épp az ellenkező hatást fogja kiváltani. Ilyenkor új működésmódokat kell kialakítani, és ehhez gyakran már nem elég a jó szándék, szakember kell, párterapeuta, aki olyan biztonságos teret hoz létre, amelyben az érzések mindkét fél számára kimondhatóvá, megérthetővé  és elbírhatóvá válnak.

A veszekedés, és a feloldódás

A veszekedésre általában úgy gondolunk mint olyasvalamire, amit feltétlenül el kell kerülnünk. Való igaz, hogy veszekedni nem kellemes dolog, rossz érzés átélni a félelmet, az agressziót, a dühöt, és közben azt, hogy távolra kerülünk egymástól. A kérdésem mégis az, hogy tényleg biztos-e az, hogy a veszekedéseket el kell kerülni, mert az az ideális kapcsolat, ahol ilyesmi soha nem fordul elő.

A veszekedés önmagában nem baj

Azért teszem fel ezt a kérdést, mert a párterápiákon nagyon sokszor tapasztalom, hogy olyasmiről kell az üléseken beszélnünk, amiről otthon soha sem tudtak, inkább elfojtották a vágyaikat, az érzéseiket, a gondolataikat, csakhogy elkerüljék az ebből kialakuló konfliktust. Adott esetben, a kapcsolat végén, még gyakran az is megfogalmazódik, hogy bárcsak többet veszekedtünk volna, mert ennek hiányában egy racionálisnak hitt kordinátarendszerben valahogy elfogyott a szenvedély.

A veszekedés pozitívuma

És valóban, ha nem merjük kimondani az érzéseinket, a vágyainkat, akkor előbb-utóbb falak emelkednek közöttünk, aminek fokozatos eltávolodás és végül szakítás vagy válás is lehet a vége. Egyszóval igen súlyos következménye van annak, ha valaki nem meri vállalni önmagát a másik előtt, ha nem mer vele adott esetben konfrontálódni. A konfliktusok jó része ugyanis nem azért pusztító, mert van, mert létrejön, hanem azért, mert nem oldódik fel. (Nem véletlenül használom a „fel” igekötőt a „meg” helyett. Mert a konfliktus álláspontom szerint nem kompromisszumosan, félúton oldható meg, hanem egymás KÖLCSÖNÖS megértésében oldódik „fel”, és válik súlytalanná.)

Vagyis a veszekedéseket nem elkerülni kell, hanem vitává szelídíteni, adni neki egy olyan forgatókönyvet, ami elvezet ehhez a feloldódás élményhez.

Veszekedés vége: mindketten nyerhetünk

Mert nincs olyan kapcsolat, ahol mindkét fél ugyanazt gondolja, érzi, ugyanarra vágyik, ezért a konfliktus szükségszerű velejárója az emberi kapcsolatoknak. Egy párkapcsolat nem attól jó, hogy soha nincs benne vita, ne adj isten veszekedés, hanem attól, hogy a felek képesek meghallgatni, megérteni a másik szempontjait, jól veszekedni, egy olyan forgatókönyvvel rendelkeznek, aminek a végén mindketten győztesnek érezhetik magukat, és nem azért, mert az lett vagy lesz a konfliktus vége, amihez az egyikük ragaszkodott, hanem azért, mert kölcsönösen átérzik, mi zajlott le a másikban.

A veszekedés jó forgatókönyve

Ez az a forgatókönyv, amiről kevés élményünk van, mert gyaníthatóan elég kevesen tapasztaltuk meg azt, hogy a szüleink jól veszekedtek, a konfliktusaikat el tudták rendezni, fel tudták oldani, és közben nem alázták meg egymást, és nem veszítették el egymásba vetett hitüket. A gyermeki énünk ezért retteg a veszekedéstől, hiszen az a megélése, hogy az egyik szülő a veszekedésben veszít, megaláztatást szenved el, háttérbe szorul. És ki az, aki ezt akarja? A veszekedésben tehát a vereségtől félünk, és nagyon nehezen tudjuk elképzelni, hogy mindketten jól járhatunk a végén.

Holott ez lehetséges! A forgatókönyvet, amely segíthet a fent említett előadó is ismerteti majd az előadásában, mert ennek lépései elmondhatóak néhány szóban. Én is írtam már erről egy korábbi bejegyzésem végén.

De valójában nem maga a forgatókönyv a lényeg, mert minden forgatókönyv félre csúszik, ha hiányzik az az attitűd, amivel a konfliktusainkhoz és a másikhoz hozzáállunk. Ez az attitűd viszont nem születik egyik pillanatról a másikra, egyetlen előadás vagy cikk hatására. Valamit mélyen, belül kell átalakítanunk ahhoz, hogy igazán partneri viszonyt legyünk képesek kialakítani a másikkal.

Veszekedés és egymás tisztelete

A másik mássága iránti mély tisztelet, és elfogadás kialakulása nélkül nem fog működni semmilyen forgatókönyv. Anélkül, hogy belátnánk, a másik szükségszerűen más, mert máshonnan, másféle családból jött, másféle értékekkel, tapasztalatokkal, és testi-lelki adottságokkal. De legalább ennyire kell hozzá az is, hogy merjük vállalni önmagunkat, mert szeretjük és tiszteljük magunkat annyira, hogy fontosnak tartjuk képviselni a saját értékeinket. Az önmagunk iránti érzett szeretet és tisztelet kialakítása is nagy belső munkát igényel azok számára, akik ezt nem hozzák magától értetődő természetességgel a gyerekkorukból, vagyis ez sem fog villámcsapásszerűen bekövetkezni. De sokat fejlődhet egy párterápiás folyamat alatt, amiben a felek lassan, egymást kölcsönösen támogatva és erősítve változhatnak.

Ha szeretne többet tanulni, írjon vagy jelentkezzen be párterápiára!

Rist Lilla, tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Majd elválunk karácsony után

A karácsonyt még kibírjuk együtt, mondják ilyenkor sokan, mert a válás különösen rémisztő a karácsony fényei alatt. Egész pontosan az a rémisztő, hogy nem felelünk meg annak az idealisztikus képnek, ami bennünk él a tökéletes családról, és most azzal kell szembesülnünk a kapcsolat kudarcában, hogy ezt nem sikerült megközelítenünk sem, sőt a családot, mint illúziót is el kell gyászolnunk. Nagyon sokan érzik azt, hogy bármennyire is rosszul működik már a kapcsolatuk, a házasságuk, még kibírják együtt, karácsonyig nem veszíthetik el, így elhalasztják a döntést a kapcsolatról addig, amíg véget nem ér az év végi felhajtás.

A karácsony ma is az egyik legnagyobb ünnepünk, és rengeteg elvárás, szokás, hagyomány kapcsolódik hozzá. A nem keresztény emberek számára is igen fontos családi ünnep, aminek a szimbolikájában, és a hagyományaiban is az összetartozás és a szeretet jelenik meg. Olyasmit ünneplünk ilyenkor, ami egyetemes, vallástól független érték, mert emberi létezésünkben valóban a legfontosabbat ünnepeljük, azt a fajta kötődést, ami benntart minket a világban, reménnyel tölt el és hitet ad a legsötétebb napjaiban is az évnek.   

Bármennyire is eltávolodtunk már a saját ideáinktól, és próbáljuk racionálisan látni a helyzetünket, vagy egyenesen a cinikus távolságtartás állapotába kerültünk, a szenteste magánya senkit sem tölt el örömmel. A családról alkotott képünk, eszményeink elég jelentős mértékben a „szent családból” eredeztethetőek. A Kisjézus születése, az a fajta bensőséges kapcsolódás, ahogy az édesanyja a karjaiban tartja és szoptatja, a legmélyebb vágyainkat jeleníti meg, a teljes odafordulást, a feltétel nélküli szeretetet, azt a mély, intim, egészen testi szintű összefonódást, amelyben a közelség teljességét élhetjük meg. A karácsony az erre a fajta kötődésre való élethosszig tartó igényünket is megjeleníti, egyáltalán nem csoda, hogy nem szívesen válunk meg tőle.

Épp ezért különösen alkalmas ez az időszak arra, hogy számot vessünk azzal, hogyan is vagyunk jelen a saját családunkban.

Vajon nem valódi élethazugság-e egy olyan családban élni, ahol eredendő vágyaink közül már semmi sem teljesül? Vagy épp ellenkezőleg, a karácsony előtti szakítástól való félelmünk jelzi, hogy nagyon is sokféle kötelék van még közöttünk, amit korai lenne elvágni?

Ahhoz, hogy megértsünk valamit önmagunkból, nagyon hasznos elképzelni egy karácsonyt a válás után. Menjünk csak bele abba az érzésbe, hogy milyen egyedül fát venni, ajándékokat csomagolni, a szülőtársunk nélkül a gyerekekkel a karácsonyfa alatt állni! Milyen nélküle enni a karácsonyi vacsorát, és aztán egyedül bújni ágyba. Milyen reggel egyedül ébredni, és magányosan válaszolni a gyerekek Jézuskával kapcsolatos kérdéseire, vagy egyedül ápolni őket, ha betegek. Milyen egy félig berendezett albérletben ünnepelni, fele akkora pénzből, mint tavaly. Milyen ilyenkor rokonokat fogadni? Ki az, akivel két felnőtt szót válthatunk felnőtt dolgainkról? Van-e olyasvalaki, aki mellettünk áll, és kiknek kell a rosszalló tekintetével szembenéznünk. Vajon a szüleink hogyan fogadják majd a válást? Mit érzünk majd, ha ellenzik? Ki tudunk állni magunkért?

Nézzük csak meg, hogy vajon mit fogunk csinálni a következő hétvégén, amikor a volt házastársunknál lesznek épp a gyerekek és semmilyen feladatot nem adnak? Lesz-e egyáltalán valaki, akit felhívhatunk? Épp azon a napon, amit mindenki a családjának szán?

Megkönnyebbülés lesz ez vagy épphogy átok?

Az a jó, ha nem döntesz hirtelen, ha érlelgeted magadban a válaszokat, és ha kétségeid vannak, akkor inkább nem lépsz. Az érzéseink ugyanis elég különösek, nem mindig tudjuk őket pontosan dekódolni. Azt mondjuk, hogy a gyerekek miatt nem akarunk szakítani karácsony előtt, rájuk vagyunk tekintettel, de valójában mi viselnénk nehezen, ha minden felborulna. Vagy más ürügyeket találunk, például hogy a szüleink miatt nem válunk, akik „belehalnának” a tudatba, vagy a pénz, a ház miatt, amit együtt építettünk…

A kétség, bármire is fogjuk, valójában azt jelzi, valami még ott van abból a kötelékből, ami kialakult közöttünk, és sokkal nehezebben vágható el, mint képzeljük.  

I love családterápia!

Miért szeretem a családterápiát, miért gondolom, hogy érdemes a család- illetve párterápiát választani?

Egy mondatban összesűrítve, azért, mert a rendszer több tagját bombázza egyszerre, a család működésmódja alakítható át vele.

Miért fontos ez? Gyakran gondolunk úgy magunkra, mint teljesen független individuumokra, akik képesek önálló döntéseket hozni. Ez igaz is, meg nem is, mert valóban bírhatunk „önálló” véleménnyel, nézhetünk az életünkre, a döntéseinkre külső szemlélőként, de ahhoz, hogy valóban önálló véleményünk legyen, óriási erőfeszítést kell tennünk. Azért van ez így, mert családi kölcsönhatások hálózatában létezünk, minden egyes megnyilvánulásunk, reakciónak felfogható egy másik családtagunkra adott válaszként is. A született temperamentumunkon, energiaszintünkön, intelligencia-szintünkön, az extrovertált-introvertált beállítottságunkon túl, minden egyes megnyilvánulásunk a neveltetésünk függvényében alakul. Azaz a családi rendszerben jön létre az egyéniségünk. Ez határozza meg a szorongás-szintünket, a kötődési stílusunkat, a családi, a politikai narratíváinkat, a tanulásra való hajlandóságunkat, a szexualitáshoz, a sikerhez való viszonyunkat, a megküzdési mintáinkat, hogy utoljára a sok-sok részterületből még valami nagyon fontosat emeljek ki. Ha pedig komolyan vesszük, mélységében megértjük, hogy valóban a családi rendszer bonyolult hálózatában létezünk, akkor másképp fogunk reagálni egy-egy családtagunk problémájára is. Nem elszigetelt jelenségnek tekintjük, hanem olyasminek, ami a rendszer működéséből fakad.

Ezért van az, hogy a családterápiában

nem alkoholistáról beszélünk, hanem alkoholista családi rendszerről,

nem drogosról beszélünk, hanem drogos családi rendszerről

nem anorexiásról beszélünk, hanem anorexiás családi rendszerről

A család működése „termeli ki” ugyanis az alkoholistát, a drogost, az anorexiás tagot vagy a gyerekek más deviáns viselkedését, sőt a családtagok pszichoszomatikus tüneteit. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mindezért SOHA nem egyetlen családtag a felelős, hanem a rendszer minden egyes szereplője, SOHA nem az egyes emberrel van a gond, hanem magával a MŰKÖDÉSmóddal.

Ugyanakkor, és ez a családterápia egyik alaptézise, hogyha a rendszer egyetlen eleme megváltozik, akkor az egész rendszer működése is törvényszerűen meg fog változni. Ezért érdemes mindig egyéni terápiában is gondolkodni.

Miért hatékonyabb mégis (sok esetben) a család- és a párterápia?

Azért, mert egyedül változni nagyon nehéz. Azért nehéz, mert az egész rendszer nyomásával, sok esetben az ellenállásával kell egyéni szinten megküzdeni. Ha például egy családban a nő túlterhelt a házimunkával, a gyerekneveléssel, óriási ellenállással találhatja szemben magát, ha hirtelen ezeket a problémákat nem maga oldja meg, hanem megpróbál valami másikféle utat. Vagy ha egy férfi soha nem hallatta a hangját, de most megerősödött önmagában, és hirtelen, felborítva a régi egyensúlyt, elkezdi vállalni a véleményét. Ha a rendszer merev, akkor szét is feszítheti azt egészen, vagyis az egyén változása a rendszer széthullásához – akár váláshoz, szakításhoz is vezethet. Pár- illetve családterápiában lehetőség van viszont arra, hogy ezek a változások egyszerre, kis lépéseken keresztül történjenek meg. Ahogy az eddig alárendelődő fél meri egyre inkább felvállalni önmagát, a véleményét, úgy képes figyelembe venni a másik a tőle eltérő álláspontot. Ilyenkor a meginduló változás egymást erősítheti, mert rögtön érzékelni fogják mind a ketten a változás hasznát, az elmélyülő, egyre bensőségesebbé váló kapcsolatot.  

Annak pedig, aki a tüneteivel tükrözi a családi rendszer működését, kifejezetten heroikus küzdelmet kell folytatnia, ha egyedül akar megküzdeni a saját gondjaival (alkoholizmusával, függőségeivel, pszichoszomatikus betegségeivel, vagy valamilyen deviáns viselkedésével). Különösen így van ez, ha gyerekként vagy kamaszként viszi a rendszer tüneteit. Nem véletlen, hogy azok a csoportok, terápiás megoldások, rehabilitációs központok, ahol alkoholistákkal, vagy épp drogosokkal foglalkoznak, olyan kis hatékonysággal működnek. Ha el is indul az egyéni szintű változás, ez abban a pillanatban visszafordulhat, ahogy a kliens visszatér a saját családjába. Visszazuhan ugyanis ugyanabba a rendszerbe, ahonnan elindult, és ha a rendszer működése nem változik, óriási lesz az esély arra, hogy ugyanazokhoz a rossz mintákhoz tér vissza, mint amit kezdetben gyakorolt. A rendszer maga kényszeríti erre.

Mi lehet a hatékony megoldás?

Talán elfogult vagyok, de hiszem, hogy ez a családterápia vagy a párterápia, attól függően, hogy a gyerekek hajlandóak-e részt venni a rendszer működésének az átalakításában. (kamaszok sokszor ellenállnak)  A párterápia azért lehet megoldás a gyerekek részvétele nélkül is, mert a rendszert nem a gyerekek működtetik és határozzák meg, hanem az abban együttműködő felnőttek, a szülőpár. Vagy azok a felnőttek, és ezt ma fontos hangsúlyozni, akik a gyerekek nevelésében részt vesznek. Legyenek ők bármilyen neműek és státuszúak. Ha ők elkezdenek dolgozni a kapcsolatukon, a gyereknevelési módszereiken, a rendszer változni fog, és a gyerekek, a kamaszok megszabadulhatnak a családi rendszer tüneteitől.

vagyis és összességében:

I LOVE családterápia!

#Ilovefamilytherapy#

Rendesen elválni!

Az előző blogbejegyzésemben azt a közvélekedéssel ellentétes véleményemet fejtettem ki, hogy válni nagyon nehéz.  Most úgy folytatnám, hogy nagyon sok esetben nem is szokott sikerülni,  és ennek rengeteg káros következménye van. Jogilag persze, megtörténik a válás, előbb vagy utóbb, de aztán a valódi válás, ami érzelmi szinte is lezajlik, kevéssé sikerül, vagy csak felemás módon. Ez sajnos, paradox módon még nehezebb folyamat, ha “csak” egy együttélést kell megszakítani, különösen, ha ott gyermek is született. Bármennyire is furcsa ugyanis, a válás könnyebb akkor, ha volt esküvő. A jogi procedúra közben ugyanis esélyünk van érzelmileg is megérkezni újra abba az érzésbe, hogy már nem tartozunk össze. De még a jogi válás sem jelent garanciát arra, hogy az érzelmi válás megtörtént, vagyis nagyon nehezen válunk el rendesen! Valójában erről szólt egy korábbi bejegyzésem is a


Ebben rengeteg gyakorlati példát hoztam arra, milyen jelei lehetnek annak, hogy a válás nem történt meg. Most ennek a jelenségnek az érzelmi tényezőit venném górcső alá, nézzük meg először azt, miféle tünetei vannak ennek a meg nem történt válásnak! Hogyan ismerheted fel, hogy még mindig kötődsz ahhoz a társadhoz, akitől a felszínen válni szeretnél?

Tagadás

“Már nem érdekel” -, mondják sokan, és ez egy olyan mondat, ami jónak tűnik. Elsőre. Mert valóban az volna a jó, ha a másik már tényleg nem érdekelne. Csakhogy ez a mondat rendkívüli érzelmi töltéssel szokott elhangzani. Magdi, például, aki harminc(!) évvel ezelőtt vált el gyermekei apjától, ezt mondta, amikor megemlítettem, hogy esetleg a közös lányuk esküvőjén összefuthatnának. Persze, lehetséges, válaszolta, mert már nem érdekel az exem, de közben remegni kezdett a hangja, és gyorsan fel kellett állnia a székből, ahol előzőleg nyugodtan ült. Majd bővebben kifejtette, miért nem érdekli az a pasi, aki harminc éve elhagyta, és azóta feléje sem nézett a gyerekeknek. Mindezt olyan érzelmileg túlfűtött hangon mesélte el, mintha  nem telt volna el közben harminc év, hanem tegnap történt volna.!

Mert a “nem érdekel” szókapcsolat valójában azt jelentette, nagyon fáj, ma is, ami történt, teljesen egyedül maradtam, teljesen tehetetlen vagyok!

Hasonlókat jelent az a mondat is, hogy „nem találkozom az exemmel, lezártam azt a kapcsolatot!” Ez is jól hangzik. Elsőre. A felszínen. Csakhogy a „nem találkozom” nem azt jelenti, hogy lezártam, éppen ellenkezőleg, azt jelenti, hogy nem találkozom vele, mert túlságosan felkavarna a találkozás, nem merek vele találkozni, mert nagyon rosszul érezném magam. A fájdalom beismerése ugyanis, hogy a másik (az a szemét!) fájdalmat okoz (még mindig) nekünk, sokkal nehezebb, mint gondolnánk. Nem is vállaljuk.

Harag, gyűlölet, negatív érzések

A fájdalom helyett inkább más  érzéseket engedünk útjukra, a haragot, a gyűlölet, a dühöt, ezek sokkal könnyebben elérhetők, és könnyebben vállalhatók, mint a fájdalom.  A legtöbb ember számára ezeknek az érzéseknek a megjelenése azt jelenti, hogy elmúlt nem csak a szerelem, hanem a szeretet is. Haragszom rád, sőt egyenesen gyűlöllek, mondjuk, tehát már nem szeretlek! A helyzet viszont az, hogy ez egyszerűen tévedés. Ezeknek az érzéseknek a jelenléte valójában arról árulkodik, hogy nagyon is ott van a kötődés közöttünk. Gondoljunk csak bele, akit nem szeretünk, vagy nem szerettünk soha, arra nem haragszunk, és biztosan nem gyűlölünk, legfeljebb bosszankodunk a tettei miatt egy rövid ideig. A válási krízis alatt megjelenő erőteljes negatív érzések ezért még reményre adnak okot, arra, hogy a kapcsolatban még olyan erők vannak, ami miatt még folytatható (lehetne). Természetesen csak akkor, ha a negatív érzések mögött álló konfliktusokat sikerül közösen rendezni.  És sikerül a gyűlöletünk mögé nézni, és megvizsgálni, milyen szükségleteink nem teljesültek, amelyek miatt most így érzünk. A legtöbbször azért gyűlölünk, mert a legfontosabb szükségletünk, a szeretet iránti igényünk, nem elégül ki. A válást fontolgató pároknak ezt nagyon nehéz beismerniük, hiszen miért is vágynának szeretetre a másiktól, mikor annyi fájdalmat okoztak már egymásnak.  És ha ezt mégis, valamilyen csoda folytán, beismernék, akkor kiszolgáltatottak lennének, és a másik még több fájdalmat okozna nekik. Szóval nehéz ügy… (nem biztos, hogy megy terapeuta nélkül)

Titkos féltékenység

Nagyon sok jele lehet még, hogy nem váltál el teljesen, ilyen például, hogy nem a volt társadat gyűlölöd, hanem annak új választottját. Persze, nem ennyire őszintén jelenik ez meg, sokkal inkább olyan elejtett megjegyzésekben, hogy „mekkora bunkó az utód”, „micsoda cuccokat hord”, „édes kis cicababa”, „ez egy senki” és egyéb leértékelő megjegyzéseket teszel, amelyek mind a féltékenységet próbálják álcázni. Csakhogy ez a féltékenység azt jelzi, hogy van ott még valami érzés, kötelék, vékonyka szál, aminek nem kellene.

Ehhez hasonlóan, ha rossz érzéseket kelt, hogy a volt társad új partnerével találkozz, hogy vele, ne adj isten egy levegőt szívj, akkor a helyzet hasonló. Még mindig ott van az a kapocs, ami a másikhoz köt, amitől féltékeny, űzött, fájdalommal teli leszel.

Ugyanez a helyzet, ha a volt társad új gyereke kelt benned rossz érzéket, ha a jelenlétét sem tudod elviselni egy rövid időre sem. Talán nem is kell elmagyaráznom, hogy miért, hiszen ez a gyerek a megtestesülése lehet a ti kudarcotoknak, és az ő újrakezdésének, ami viszont NEKED fáj.

Ha ilyen érzéseket tapasztalsz magadon, nem a másikat kell javítóba küldened, mert ezekkel az érzésekkel neked van dolgod!

Mi történik, ha nem teszed, ha mindezekkel az érzésekkel nem kezdesz valamit, és nem válsz el rendesen?

Az első, amit tisztáznunk kell, hogy az idő nem segít, nem fogja begyógyítani a sebeket, ez szintén a közkeletű tévedések sorába tartozik. Egy dologban segíthet, hogy nyugodtabb leszel, de az idő önmagában nem fog elrendezni semmit, és ha nem kezdesz ezekkel az érzésekkel valamit, akkor még harminc év után is hurcolod majd magaddal, akár a cikk elején idézett Magdi.

Ez azonban nagyon veszélyes a jövendő boldogságodra nézve. Számtalan dologban akadályozhat meg ez a feldolgozatlanság.

Nem lesz új kapcsolatod

vagy

Nem tudsz elköteleződni egy új kapcsolatban

vagy

Nem fog működni az új kapcsolatod

vagy

Az új partnered sérül

vagy

A gyerekeid sérülnek

vagy

Te magad sérülsz,

esetleg ez mind egyszerre.

Miért nem lesz új kapcsolatod?

Azért, mert aki még érzelmileg nem vált el, azt fogva tartják a saját negatív érzései, az nem látja meg azt sem, aki az orra előtt van. A negatív érzések és végső soron a fájdalom elnyomásához annyi sok energiára van szükségünk, hogy nem marad szabad vegyértékünk. Mindent felemészt, eléget az az energia, ami ahhoz kell, hogy úgy tegyünk, minden rendben van! Egy új párkapcsolat ebben az érzelmi helyzetben lehetetlen.

Miért nem tudsz elköteleződni egy új kapcsolatban?

Azért, mert aki még érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes teljes szívéből arra figyelni, akit újonnan választott. A negatív érzések és végső soron a fájdalom elnyomása rengeteg energiát használ el, ezért ez nem is sikerülhet. Az előző kapcsolat kudarca pedig egyúttal azt is jelenti, ami persze téveszme, hogy egy új sem sikerülhet, vagyis elköteleződni veszélyes! (Minden férfi/nő egyforma! felkiáltás szokott kapcsolódni a jelenséghez, senkiben sem lehet megbízni. )

Miért nem fog működni az új kapcsolatod?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes teljes szívéből arra figyelni, aki mellette él. A negatív érzések, és végső soron a fájdalom elnyomása rengeteg energiát von el, ezért nem tudsz igazán jelen lenni a másik számára, amit ő is érzékelni fog. Érezni fogja az összerezzenéseidből, abból, hogy mennyire figyelsz a volt partnered minden kérésére, jelzésére, még akkor is, ha ezek negatívak, hogy érzelmileg nem itt vagy, nem vele élsz, hanem a múltban, a másikkal. Mindez konfliktusokat szül majd, amelyeket nehéz lesz tisztázni, mert nem így jelennek meg, nem ilyen tisztán, hanem apróságokban, a szokások különbözőségeiben, politikai vitákban, gyereknevelési kérdésekben, egyszóval álcázott formában. Kimondani ugyanis, hogy még mindig kötődsz valamilyen szinten a másikhoz, képtelenségnek tűnik.

Miért sérül a másik?

Nagyjából érvényes minden, amit az előző pontban leírtam. Összefolgalva azért, mert nincs elég energiád, hogy az új társadra figyelj, mert leköt az előző. Az új társad pedig ettől leértékertnek fogja érzeni magát.

Miért sérülnek a gyerekek?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes a gyerekei előtt a volt társát pozitív színben feltüntetni, haragszik rá, leértékeli, olyan jelzőkkel illeti, amelyeknek ugyan lehet valóságtartalma, de mégis csak a lemez egyik oldalának az igazsága. A gyerekek azért sérülnek ebben, mert ők mindkét szülőhöz szeretnének kötődni, mert mindkét szülőjük iránt lojalitást éreznek. Ha el kell titkolniuk valamelyikük iránti érzéseiket, nehogy megbántsák a másikat, akkor kivágnak magukból valamit, valamit, ami egyébként a lelki fejlődésük szempontjából nagyon fontos lenne, a fél szívüket, a fél családjukat. Ha nem lehetnek jól mindkét szülőjüknél, akkor a másik felüket el kell titkolniuk, és ebben egész biztosan megsérülnek. Vagyis nem önmagában a válás miatt sérülnek, hanem ettől! Ha nem szerethetik egyszerre mindkét szülőjüket.

Miért sérülsz te magad?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, azt fogva tartják a saját negatív érzései. Ezeknek a negatív érzéseknek, és végső soron a fájdalomnak az elnyomása rengeteg energiát von el, ezért nem tudsz benne lenni a saját életedben, nem tudsz jelen lenni az itt és mostban, ezért nem tudsz jól működő kapcsolatokat felépíteni, ez pedig a világról és az emberekről alkotott képedet is negatívan befolyásolja majd. Nem hiszel majd, a szeretetben, a boldog kapcsolatokban, kiegyensúlyozatlan leszel, boldogtalan, és reményvesztett. Közben akár habzsolhatod is az életet, de akár vissza is húzódhatsz, begubózhatsz végleg, de ez csak két végpontja lesz egy régi, elvarratlan történetnek, amit azóta sem sikerült megemésztened.

Ha másképp szeretnéd, van segítség.

Keress!

A válás sokkja

Nagyon sokan hangoztatják, hogy manapság könnyen válunk, könnyen hozzuk meg ezt a döntést, nézzük csak meg a válási statisztikákat, a házasságok közel fele válással végződik, és egyébként is ejnye-bejnye, micsoda világban élünk! Bezzeg régen nem váltak el az emberek, a házasság csodálatos intézményében élték le az életüket nagy-nagy boldogságban.

„Amikor manapság valaki – többnyire nosztalgikusan – a családi élet régenvolt rendjét emlegeti, a legritkább esetben szokta pontosan meghatározni, mikor is volt az a „régen”, sem azt, melyik társadalmi réteghez tartoztak azok a férfiak és nők, akik megjelennek lelki szemei előtt. Valójában legtöbben, anélkül hogy tudnák,  a 19. és a 20. század közepe közötti polgári családideált általánosítják időtlenné.” – írja Fónagy Zoltán, történész, a blogjában, aki több bejegyzésében is  kérdésessé teszi idillikus elképzeléseinket az egykori házassági boldogságról. Ha közelről kezdjük el ugyanis vizsgálni a régvolt családok történetét, hamar kiderül, hogy az egyáltalán nem volt olyan felhőtlen, mint ahogy most képzelni szeretjük. Sőt! Maga a házasság sem azért köttetett, hogy boldogok legyünk benne, a szerelmi házasság ugyanis a polgárosodás terméke.

https://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/01/12/a_szerelmi_hazassagh

A boldogság nem volt szempont

A szerelmet, az érzelmeket ugyanis múlékonynak tartották, légvárnak, amelyre nem lehet építeni. Senki nem a boldogságot várta a házasságtól, hanem olyan biztos keretet, amelyben felnőhetnek a gyerekek, és amely a felek számára megfelelő anyagi környezetet teremt.  Hogy boldogok leszünk-e végül ebben a kapcsolatban, életünk hátralévő részében, nem volt szempont.

Egykori elődeim, a házassági tanácsadók, immár a polgárosodás idején, azt az álláspontot képviselték, hogy az anyagi kérdések legalább annyira számítanak, mint az érzelmek, az egymás iránti vonzódás. (Hogy mi, mai családterapeuták mit mondanunk ugyanerről a kérdésről, arról majd később, de annyit elöljáróban elárulhatok, hogy a szerelemnek és a hosszú távú (érzelmi) elköteleződésnek, sokkal nagyobb szerepet tulajdonítunk). Minden esetre mindössze nagyjából kétszáz éve honosult meg a házasság és a boldogság fogalmának összekapcsolása, vagyis, ha valaki egykor nem volt boldog a házasságában, az valójában nem számított, az egyéni boldogság, fogalmazzunk úgy, nem volt az élet központi kérdése. A házasság fennmaradt akkor is, ha a felek élete veszekedéssel, konfliktusokkal, külső kapcsolatok fenntartásával járt együtt, mert a válás jogi procedúrája valóban nehézkes volt, és csak különleges esetekben volt egyáltalán lehetséges, és a közös megegyezés nem volt az opciók között. A boldog és a boldogtalan házasságok fennmaradása pedig azt is jelenti nekünk, az utódok számára, hogy ősapáink és ősanyáink egykori boldogtalan kapcsolati megoldásait is hordozzuk magunkban mind epigenetikusan, mind pedig a tanult viselkedés szintjén. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy ezeket a konfliktusaikat valóban megoldották, valóban megértették a másikat, és megbocsátottak egymásnak mondjuk a harmadik megjelenését követően, és ezzel a megelégedéssel folytatták a közös életüket. Kétlem, hogy így történt, sokkal inkább jegelték, szőnyeg alá söpörték a problémáikat, becsukták a szemüket és mentek tovább gazdasági egységként, de nem társként és szövetségesként. Ha nem így lenne, ha csak a boldogság mintáit hordoznánk, akkor nem válnánk el ma közel fele arányban. Mindenki idézze fel a saját nagyszülei történetét. Ha lehet, mind a négyét, így saját példáján keresztül láthatja majd, mennyi megoldatlansággal, mennyi fájdalommal járt az együttélés akkor is. De ugyanakkor találni fog jó példákat, erősségeket, számtalan családi értéket is. Az azonban gyanítható, hogy a konfliktuskezelésnek kevés jó példáját hozzuk örökségként magunkkal. Ez a mai „eredményeinken” látszik legjobban. Valószínűleg a válások aránya nem volna ilyen magas, ha ebben jobbak lennénk.

Régi örökség mai hatása

A válás, álláspontom szerint, ugyan mai jelenség, de az okai nem csak maiak, múltban gyökerező okai is vannak, amelyeket mi, családterapeuták, transzgenerációs hatásoknak nevezünk. Mire gondolok? Az az anya, például, aki a második világháborúban vesztette el a férjét, ugyan nem vált el, sőt haláláig siratta a társát, de a gyerekét mégis egyedül kellett felnevelnie. A fia, aki az én nagybátyám volt, egyáltalán nem tudta, nem tapasztalta meg, hogyan kell egy kapcsolatban működni, hiszen soha nem látta a szüleit együtt. Nem tudta, hogyan reagál egy férfi, nem látta, hogyan gondoskodik egy apa a fiáról. Ezért, amikor megházasodott, a házassága néhány hónap alatt tönkre ment. Alkoholista lett és egy hideg éjszakán megfagyott a saját háza mellett.

Minden családban fellelhetők hasonló történetek. És világháború sem kell ahhoz, hogy egy régi konfliktus megoldatlanságát a következő generáció is megérezze. A szerzett házasságok, a szülők megegyezése alapján létrejött házasságok között (erre is tudnék családi példát említeni) nagyon sok lehetett a boldogtalan, ezek közös jellemzője pedig nem a konfliktusmegoldások kifinomult technikája volt, feltehetőleg. Inkább az, hogy a konfliktusok, mivel senki sem volt érdekelt abban, hogy megoldja azokat, inkább csak mélyültek az idő múlásával, és nem oldódtak fel. Ezt pedig látták a gyerekek, egész pontosan nem látták, hogyan kell a vitákat, a veszekedéseket mindkét fél számára megnyugtató módon lezárni, és ezt a hiányt vitték tovább a saját kapcsolataikban. Az eredmény itt látható:

https://demografia.hu/kiadvanyokonline/index.php/demografiaiportre/article/download/2729/2642/

A válási mutatóink szerint 2008-ban értük el válási statisztikákban a csúcsot, akkor a házasságok csaknem felében, 46%-ában lehetett válásra számítani. A 2010-es évek eleje óta ebben némiképp csökkenő tendencia figyelhető meg: 2016-ban a házasságok mintegy 42%-a végződött válással. Ez meglehetősen magas szám, az 1876-os majdnem nullához viszonyítva, egész biztosan.

A válás jogi procedúrájának könnyebbsége azonban nem jelenti azt, hogy válni könnyű, egyáltalán nem az, legalábbis ezt mondatják velem azok a tapasztalatok, amelyeket a válási krízisben lévő párokkal folytatott munka során szereztem. Szinte minden esetben a válást nagyon hosszú ideig tartó érzelmi krízis jellemzi, a válást fontolgató fél kétségek közt vergődik, vagy olyan érzelmi válságot él át, ami sokkszerűen hat rá. A döntést meghozni egyáltalán nem könnyű! A harag, a bosszú, a kétségbeesés, a szomorúság érzései keverednek, szétszakadt illúziók kísérik, megkeseredés, csalódás, sok-sok olyan érzés, amit nehéz vinni, miközben ugyanúgy folynak tovább a hétköznapok, ugyanúgy fel kell kelni, munkába kell járni, játszani kell a gyerekkel, és mintha minden ugyanolyan lenne, miközben minden egészen más, az alapok csúsznak széjjel.

Miért fáj ennyire?

A válás fáj, akárki kezdeményezte! Annak is, aki így döntött, és annak is, akinek a feje fölött döntöttek. Aki így döntött, annak viselnie kell a döntése minden felelősségét, akinek a feje felett döntöttek, el kell bírnia, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás, hogy kiszolgáltatott. Mindezt amellett kell bírnia, hogy tűrnie kell, hogy elveszített valakit és valamit, amiben korábban hitt, vagy legalábbis hinni próbált.

Ennek tetejébe nem csak a másikat veszítjük el, nem csak magát a kapcsolatot, hanem vele együtt a hozzá fűzött álmainkat is, a reményeinket és illúzióinkat, csupa olyasmit, ami egyébként életben tart bennünket.

A másik elvesztése mégis mind közül a legfájóbb, még akkor is, ha ez a kapcsolat nem volt tökéletes, és akkor is, ha ezt kezdetben lehetetlen beismerni. Azért lehetetlen, különösen kezdetben, mert a dühünk és a haragunk az elsődleges, felszínen megjelenő érzésünk, amelynek legfőbb összetevője a másik hibáztatása a kapcsolat megromlásáért. Ez a düh és harag nem engedi látni, hogy a másik, akkor is, ha ez egy erősen kérdéses kapcsolat, nagy valószínűséggel az életünk legfontosabb kapcsolatát jelenti, és ez még akkor is igaz, ha a szerelmi boldogság már régen a múlté. Ennek pedig az az oka, hogy a kötődés kialakult közöttünk, ami nem egyszerűen közös élményeket, együtt töltött éveket jelent, még csak nem is a gyerekeinket, bár ezeket is mind-mind egyben, hanem olyan érzelmi szálakat, amelyek zsigeri, hormonális szinten is összekapcsolnak. Ismerjük a másik jelzéseit, reakcióit, tudjuk mit fog mondani a társunk egy-egy kérdésre, hogyan reagál egyes felvetésünkre, tudjuk, hogyan issza a kávét, és mikor, tudjuk, hogy horkol-e éjszaka, és felébred-e, ha megpöcköljük. Ismerjük a bőre érintését, a szagát, a ráncait az arcán, az anyajegyeit, tudjuk, milyen hangokat ad ki szeretkezés közben, és tudjuk, hogy ő is tudja, és hogy mindez nincs, nem lesz, el kell engednünk, legalábbis, ha valóban el akarunk válni. Az érzelmi válás, ezeknek az „apróságoknak” az elengedése, magának a kötődésnek az elengedését jelenti, érzelmi szinten, amibe beletartozik a dühünknek az elengedése is. Akkor váltunk el valóban, ha már nincs harag bennünk a másik iránt, ha nem rándul össze a gyomrunk, ha a nevét halljuk, és nem gondoljuk meg kétszer is, hogy egyáltalán felhívjuk-e telefonon. Sőt, akár az új barátjával/barátnőjével is gond nélkül találkozunk. Hogy ezt mennyire nehéz valóban megtenni, arról egy régebbi bejegyzésem szól:

Miért döntünk nehezen?

A statisztikai adatok szerint egyre később válunk, ami azt is jelenti, hogy a kötődés szálai az évek során biztosan kialakultak már, ez határozottan benne lesz a veszteséglistában. A kötődés elvesztése válás esetén is olyan, mintha a lényünk egy részét vágnánk ki, veszítenénk el. Lehet, hogy ezt nem is érezzük át a válás mellett szóló döntés meghozatalakor, mert az ellenérvek erősebbek.  Ebben a lélektani pillanatban még nem tudjuk, milyen, ha nem szuszog valaki mellettünk az ágyunkban, nem tudjuk, milyen, ha nincs kihez szólni, ha hazajövünk esténként, ha tényleg soha, senki nem mosogat/takarít ki/fizeti be a csekket/főzi meg a vacsorát satöbbi, satöbbi, helyettünk, ha senki sem csattan fel egy rossz szavunkra. Ha mégis sikerül ebbe belegondolni, akkor a másik oldalon ott a faktum, a tény, hogy már nem okoz semmilyen örömöt a másik jelenléte. Hogy nem jó együtt, hogy már több a konfliktus, mint az örömteli pillanat, hogy a mérleg nyelve lassan átbillen.

És ilyenkor kezdődik a nézegetés, a rakosgatás, a pakolgatás a serpenyő két oldalára. Mi és mennyi van az egyik és a másik oldalon? Vajon a jó a több, vagy a rossz? Vajon kell, hogy a jóból legyen több? Vajon kell, hogy boldogok legyünk, hogy mindig azok legyünk? Vajon fontos, hogy a család együtt maradjon, hogy a gyerekeink teljes családban nőjenek fel? Vajon jobb lesz a másik nélkül? Vajon segít a válás? Vajon a gyerekek megsérülnek majd a válás miatt? Vajon mit csinálok a válás után magamban, egyedül. Kibírom? Vajon boldogulok anyagilag? Vajon nem lenne-e mégis jobb megpróbálni együtt? Vajon…?

Tudod a választ?

És a barátnőd, legjobb barátod tudni fogja?

Nem.

Mert csak a saját válaszát mondhatja el, ami a saját élettörténetéből ered. Nem lesz jó válasza a te kérdéseidre. Mert azt csak te derítheted ki.

Nem biztos, hogy menni fog egyedül. És nem biztos, hogy a krízis állapotában megtalálod a számodra megfelelő, leginkább helyes választ. Ha jól szeretnél dönteni, kérj egyéni konzultációt, vagy párterápiát. Így a saját válaszaid is megszülethetnek.

Segítek.

El fogtok válni? Mit mondj a gyereknek?

Az életed legnehezebb pillanata lesz, amikor elmondod a gyereknek, hogy el fogtok válni. Mégis túl kell rajta esni, nem lehet megúszni, és nem is érdemes. Titkolni, hazudni semmiképp sem szabad, mert a gyerek mindent tud, lát és mindenre figyel. Még arra is, amit te talán észre sem veszel.

A gyerekek, de még a csecsemők is „tudják”, mikor van baj a kapcsolatotokkal, talán már jóval előbb, hogy benned tudatosodna. Persze, a „tudni” szót itt nem szó szerint kell értened, mert  jóval elemibb dologról van szó a tudásnál. Valami ösztönös megérzésről, beleérzésről, valamiről, amit szinte a zsigereinkben élünk át. A gyerek nem „tudja”, hogy mit jelentenek a viták, a konfliktusok, az egymás előtt becsapódó ajtók, csak azzal a szinte testi szintű érzéssel szembesül, hogy baj van.

Legyél megértő a gyerekkel!

A gyerekek stresszként és feszültségként fogják átélni már a válást megelőző helyzetet is, sőt lehetséges, hogy ennek a bizonytalansága sokkal megterhelőbb lesz számukra, mint az a pillanat, amikor már eldőlt, mit hoz a jövő. A bizonytalanság ugyanis mindannyiunk számára a legnehezebben viselhető érzés. Remény és kétségbeesés között vergődünk, és ez ránk és a gyerekekre is igaz. A krízishelyzetnek ez az egyik ismérve, még nem lehet tudni, hová fut ki, hogyan végződik majd. Azért is lesz ez nehéz a gyerek számára különösen, mert bármilyen furcsa, ő is meg akarja majd menteni a kapcsolatot, az apja és az anyja számára örökre egybetartozó, benne egybefonódó egységét. Emiatt nagyon könnyen bevonódik a konfliktusba, vagyis mindent elkövet, hogy a szülei figyelme egymásról rá terelődjön. Ha sír, ha rosszalkodik, ha bepisil, ha a koránál éretlenebbül viselkedik, mind-mind ugyanazt a célt szolgája! Azt, hogy apa és anya ne veszekedjen, rá figyeljen inkább, mert még rossznak lenni is jobb a válás fenyegetésénél!

Nem biztos, hogy rájövünk erre, hiszen gyakran sokkal könnyebb a gyerek rosszaságával szembesülni, mint a saját kapcsolatunk kudarcával. Ilyenkor sokat segíthet az a kérdés, hogy miről kellene a párommal beszélgetnem, ha egy jó tündér hirtelen eltüntetné a gyerekkel kapcsolatos problémákat. Mit kellene tisztáznunk, elrendeznünk, ha hirtelen a gyerek nem hisztizne körülöttünk?

Mondd el a gyerek szintjén!

Ha még nem dőlt el, hogy elváltok-e vagy sem, akkor is érdemes a gyerek életkori sajátosságaira figyelemmel mondani valamit arról, hogy miért is van most köztetek konfliktus, például azt mondhatjátok, hogy apa és anya most valamiben nem ért egyet, és ezért vitáztok egymással. A gyermeki képzelet sokkal ijesztőbb képeket teremt a valóságosnál, ezért fontos, hogy valamiképp magyarázatot adjatok a helyzetre. Az is megnyugtató lehet a számára, hogyha elmesélitek neki, miféle külső segítséget kértetek, vagy azt hogyan próbáljátok valamiképp rendezni a vitát és megoldást találni. Ezzel azt is üzenitek a gyereknek, hogy nincsenek tökéletes kapcsolatok, két ember nem élhet állandó rózsaszín felhőben, de a vitákat el lehet rendezni, van esély a megoldásra.

Ha viszont  már eldöntöttétek, hogy elváltok, akkor érdemes leülni a gyerekkel, vagy a gyerekekkel és KÖZÖSEN elmondani neki/k, hogy el fogtok válni, így döntöttetek. Ti ketten, együtt! Ezzel az egy mondattal nagyon sok későbbi problémát előzhettek meg. Ha ugyanis az egyikőtök „miatt” kell elválni, ő az oka a család szétesésének, akkor óhatatlanul bűnbaknak látja majd a gyerek azt a szülőt. Magatokban is érdemes tisztázni, hogy a kapcsolat sohasem egyvalakin múlik, sohasem egyvalaki hibája, ketten vettetek benne részt, ketten alakítottátok olyanná, amilyenné lett. Pontosan tudom, hogy nagyon ritka, hogy egy ilyen döntés egyforma erővel születik meg mindkét szülőben, gyakran az egyiknek sokkal inkább fáj a válás, mint a másiknak. (Ha te vagy az, érdemes segítséget kérned, mert a válás is gyászfolyamat, amit nem is olyan könnyű feldolgozni.) A gyereknek viszont azt kell éreznie, hogy nem őmiatta történik mindez, nem ő volt a rossz, nem ő tehet róla. A kicsik ugyanis sokáig mindenhatónak gondolják magukat, úgy érzik, körülöttük forog a világ, és ezért olyan felelősséget is magukra vehetnek, ami nem tartozik rájuk. Ahhoz, hogy ezt elkerüld, vállalnod kell a felelősséget a kapcsolatod kudarcáért, hinned kell magadban, hogy a kudarc terhét el fogod bírni magad, nem kell az ő vállára tenned. És ezt a hitet kell közvetítened felé.

Ne szidd, ne okold a másik szülőt!

Ez egy nagyon nehéz kérés, különösen a válás sűrűjében, amikor még nagyon sok fájdalom és sérelem kavarog benned. Csak akkor sikerülhet, ha a gyermekedet nem a magadénak tekinted, hanem olyasvalakinek, akinek mindkettőtökre szüksége van. Elemi szinten kapcsolódik hozzátok, hozzád és a másikhoz, akkor is hordozza három előző generáció epigenetikus történetét, ha soha nem mesélt róla neki senki. Ennek nagyobb ereje van, mint gondolnád, és nem veheted, nem műtheted ki a gyerekedből.

Ő akkor lesz teljes, ha mindkettőtökhöz kapcsolódhat, és általatok kapcsolódik az ősökhöz is, ahhoz az örökséghez, amit az előző generációk hagyományoztak rá genetikusan, és kulturálisan egyaránt. Ha megfosztod a másik szülőtől, elveszti a kapcsolódás lehetőségét, elveszti a lénye egy fontos örökségét, önmaga egy részét, és ezáltal azt az erőt is, amit a másik családrészétől kap vagy kaphatna.

Ez alól csak akkor szabad kivételt tenni, ha a másik szülő bántalmazó volt. Ebben az esetben is jó, ha tarthatja a kapcsolatot a másik szülővel, de csak ellenőrzött körülmények között, egy gyermekjóléti intézmény fennhatósága alatt.  

A bántalmazó kapcsolatokról egy másik cikkemben olvashatsz.

Te dönts, ne a gyerek!

Egész pontosan ti, közösen döntsetek a válást követő élet részleteiről, ne a gyerek! Ti döntsétek el, kinél él, váltottan gondoskodtok róla, vagy alapvetően egyikőtök neveli, mikor van a láthatás, hogyan tartjátok egymással a kapcsolatot szülőpárként, hogyan tartjátok az ünnepeket, a hétvégéket, ki milyen fizetési kötelezettséggel tartozik stb.

A gyerek véleménye fontos lehet, hogy hol szeretne, vagy kinél szeretne élni, amit jó, ha figyelembe vesztek, de nagyon lényeges, hogy erről ne ő hozza meg a döntést, hanem ti. Ez még akkor is fontos, ha már elmúlt tizennégy éves. Ilyen esetben nagyobb súllyal eshet a latba a véleménye, sőt érdemes is ezt tiszteletben tartani, de ne ő mondja meg, hogy márpedig így és így legyen, mert ez olyan súlyú döntés, ami megterheli, később, akár lelkiismeret-furdalást is okozhat, amikor szembesül azzal, hogy egyik vagy másik szülője ellen döntött. Ez egyébként sem olyan kérdés, amit átláthatna teljes egészében, nagyon sok olyan részlet lehet a szülei házasságával kapcsolatban, amit nem ismerhet.

Mi történik, ha ti ketten nem tudtok megállapodni arról, ki nevelje ezután a gyereket? Akkor sokkal hosszabb, és nehezebb út vár rátok. Ennek jogi részleteiről itt olvashatsz:

https://jogaszvilag.hu/napi/a-kulon-elo-szulo-is-szulo-marad-jogokkal-es-kotelezettsegekkel/

Ha a gyerekkel ketten maradtok, sok olyan kérdés kerülhet elő, ami fejtörést okoz számodra. Fontos, hogy ne a gyerekkel oszd meg ezeket a gondjaidat, ne neki meséld el a munkahelyi konfliktusokat, ne vele oszd meg a párkapcsolati kérdéseidet, ne neki sírj, ha megbántott valaki. Mert ő még csak egy gyerek, ne terheld túl, ezek olyan súlyú kérdések, amelyekre minden erejével megpróbál majd jól reagálni, segíteni neked, és épp ez a legnagyobb veszély, mert még nem érett rá. 

Mondd el, mi vár rá!

Az egyik, amit biztosan megtehetsz, hogy elmondod, mi vár rá, elmondod, ki hol fog lakni, hol lesz a szobája, az ágya, a játékai, mikor találkozhat a másik szülővel, hogyan tartjátok majd a kapcsolatot. Biztosítsd arról, hogy továbbra is szereted, és a másik szülő is szereti, nem kell lemondania senkiről. Biztosítsd arról, hogy az elköltöző szülő nem megy el örökre, nem veszíti őt sem el, továbbra is láthatják majd egymást. Minél inkább rendben lévőnek érzed magad is ezt a helyzetet, annál inkább így érzi majd a gyerek is. A kétségeiddel neked van dolgod, nem a gyerekre tartozik.  De ha így van, akkor jobb, ha szembenézel velük, és felkeresel egy pszichológust, vagy egy családterapeutát, aki segít rendet tenni az érzelmek zűrzavarában.

 Itt kereshetsz valóban hozzáértő szakembert:

https://csaladterapia.hu/csaladterapeutat-keres

Hogyan NE váljunk el válás után!

Előrebocsátom, ez egy kissé ironikus poszt lesz, ami azért lehet így, mert egy ferde tükörben talán jobban megmutatkozik ezeknek a helyzetnek az abszurditása – egész pontosan az, amikor az egymástól már évek óta elvált exházastársak, bár minden erejükkel azt hangoztatják, hogy egyáltalán nem érdekli őket a másik, valójában továbbra is összeköti őket egy nagyon is látható vagy épp láthatatlan kötelék. Az irónia azért is jelenvaló, mert ez az a helyzet, ami biztosan romboló. Rombol a jelenben, és eleve lehetetlenné teszi jövőbeli kapcsolataidat, sőt megmérgezi a gyerekeid életét.

Én persze, pontosan értem, hogy jó okod van erre a rombolásra, hiszen nagyon sokat benyeltél a házasságodban,  a másik annyi mérhetetlen fájdalmat okozott neked, hogy igazán visszakaphat ebből valamit.  Ne fogd vissza tehát magad, had szóljon! Még a végén tényleg újra lehetne kezdeni az életet!

Vegyük tehát most sorra, hogy mit tehetsz azért, hogy egész biztosan NE válj el a válás után sem. Ennek nagyon sok módozata van, számtalan lehetőség áll rendelkezésedre, nem is tudom, képes vagyok-e felsorolni az összeset.

  1. Ne add be a válókeresetet, csak költözz el!

Rafinált módszer, csak kifinomultaknak! Nagyon jó arra, hogy megkíméld magad és házastársadat a válás kellemetlenségeitől. Óriási előnye, hogy nem kell a bírósággal kínlódnotok, végigjárnotok a bürokrácia útvesztőit, a gyerekek továbbra is a gyerekeid maradnak, akkor láthatod őket, amikor csak akarod, mert talán még a lakáskulcsot is megtartod, és mivel mindent meg tudtok európai módon beszélni egymással, ezért nincs is miről beszélni. További előnye, hogy sikeresen akadályozza meg volt házastársad mindennemű újítási kísérletét, nem tud elköltözni, nem tud újraházasodni, és esetleges új gyerekei is a te családod részei lesznek. Az igaz, hogy ugyanezek rád is érvényesek, de sebaj, a lényeg, hogy senki ne legyen boldog!

2. Ne költözz el, csak add be a válókeresetet!

Ez drasztikusabb és gyakoribb változat, állandó jelenléteddel továbbra is kontrollálhatod  volt házastársadat, beszólhatsz neki, veszekedhetsz vele, továbbra is korlátlanul élhetsz szülői jogaiddal, nem kell a gyerekektől elszakadnod, és szidhatod volt, vagy épp válófélben lévő házastársad pocsék gyereknevelési módszereit. Sikeresen akadályozhatod meg az exed mindennemű kicsapongásait, lévén hogy folyamatosan jelen vagy a lakásban, ő biztosan nem fogadhatja sem a barátait, sem új partnereit. Megőrizhetitek a teljes család látszatát, ennek nagyon izgalmas előnye, hogy az exedet senki sem fogja sajnálni a tönkrement kapcsolat miatt. Sőt, élvezheted a közös háztartás minden előnyét, nem kell albérletre sem költened, és egyáltalán – ez a legolcsóbb megoldás, nem igaz? Meg egyébként sem tudnál elköltözni, mert ugye az a fránya ingatlanpiac…

Érezheted persze úgy olykor, hogy ez azért kicsit megterhelő számodra, de szerintem te is pontosan érzed, hogy a másiknak sokkal nagyobb fájdalmat okozol így, mint önmagadnak!

3. Költözz el, válj el törvényesen, de hagyd az exedre az anyád!

Ritka változat, de különösen jó módszer, mert nehéz belekötni. Ugyan ki várná el, hogyha már otthagytad az egész házat vagy lakást az exednek, akkor a lakás kisszobájában/házrészében/szomszédjában élő anyád életét is fel kellene forgatnod. Na, ugye! Azt nem lehet, mert a nagyit szeretik a gyerekek, sőt az exednek is jól jön a segítség, ha el akar menni valahová. Nem-nem, ez a szimbiózis mindenkinek hasznos. Neked főképp, mert az anyád mindenről tájékoztat majd, ami a volt társaddal történik, tudni fogsz mindenről, ami a gyerekeket érinti, és természetesen az édesanyád a volt partnered erényeire is szigorúan vigyáz majd, jobb, mint az erényöv, a felségterületed senki sem fogja megsérteni, miközben te gyakorlatilag azt csinálsz, amit csak akarsz. Tökéletes rabszolgaságban tarthatod egykori házastársad. Nőknél még nem láttam erre példát, de nekik is szívből ajánlom!

4. Válj el, de ne oszd szét a vagyont!

Nagyszerű ötlet, ha hagysz valamit, ami közös tulajdonotokban marad. A legjobb, ha a ház, vagy a lakás az, ahol az egyikőtök megpróbál tovább élni. Ez fenntartja majd a párkapcsolat kölcsönösségét, hiszen kölcsönösen tudjátok egymást függésben tartani. Aki továbbra is a régi közös otthonban lakik, az joggal várhatja el, hogy a másik segítsen, ha fel kell például újítani a lakást, vagy olyan nagyobb költségek merülnek fel, amit nehéz egyedül kifizetni, elromlik a kazán, vagy leszakad a tető egy viharban. A másik oldalról pedig a régi otthon elhagyója is rajta tarthatja a szemét a közös tulajdonon, hiszen semmilyen átalakítás nem történhet meg a beleegyezése nélkül. Tehát, ha a volt feleség/férj szeretne valamit átalakítani, újracsempézni, vagy áttenni a falakat a család új igényeinek megfelelően, akkor ezt a külsős megtilthatja. További előny, ha az egykori közös otthonban maradónak új partnere lesz, az semmilyen hatalommal nem rendelkezhet a régi otthon felett, nem lesz joga átalakítani, talán még kifesteni sem. De akár egy kisebb ingatlan, vagy csak egy kocsi közös fenntartásával is könnyen sakkban lehet tartani a másikat, gondoljunk csak arra, milyen könnyű így a volt partnert megakadályozni abban, hogy hétvégén elutazzon, vagy külföldre menjen nyaralni a gyerekekkel és az új partnerével! Hohó, azt azért mégsem! Még a végén boldogok lennének!

6. Válj el, de legyen továbbra is az alkalmazottad! (családi vállalkozásod tagja, közös vállalkozásotok résztulajdonosa stb.)

Az emberek elismerően fognak bólogatni, ha megtudják, milyen kulturált módon váltatok el, nem nehezítettétek a helyzetet a közös vállalkozás megszüntetésével, nem kellett a szegény elvált embernek még a munkáját is elveszítenie. Akár az alkalmazottadként, akár a munkáltatójaként vagy közös tulajdonosokként maradtok kapcsolatban, a kölcsönös függés így még hosszú évekig fenntartható. Hiszen úgy tetszik, a másik még most is jelen van, nem ment el, továbbra is lehet rágni a fülét, veszekedni vele, felhánytorgatni az elmúlt évek sérelmeit satöbbi, satöbbi, sőt, ami még jobb, sakkban tartható az anyagi függőséggel. Végre a lábaid elé borul, vagy legalább gyűlöl. Nagyon célszerű ez a módszer, ha új partneredet is lehetetlen helyzet elé szeretnéd állítani, hiszen ő is alkalmazkodni kényszerül majd a régi „cég” anyagi érdekeihez. Hisztizik is emiatt rendesen! Ebből is látszik, mennyire nem működik ma a házasság intézménye, egyik férfi/nő (beosztás igény szerint) sem normális!

7. Utolsó véredig harcolj a gyerekekért a gyermek-elhelyezési perben!

Szinte általánosan tapasztalható módszer, egyedülálló előnye, hogy különösen mély, soha nem gyógyuló sebeket lehet okozni a másiknak, aki nyilvánvalóan ALKALMATLAN a gyereknevelésre. De most tényleg! Ez szintén nyilvánvalóan abból is látszik, hogy pop cornt ad neki vacsorára, és lukas zokniban viszi az óvodába. Hja, és rászól, de még milyen hangon, hogy ne kenje a vacsorát a falra. Hatásosabb változat, ha a gyereknek is elmagyarázzuk, hogy a másik szülő mennyire felelőtlen/léha/csapodár/ alkoholista/drogos/hűtlen/tutyimutyi/szerencsétlen/vadállat/törtető/karrierista/antianya/antiapa/ stb. Ha jól csináljuk, a gyerek elhiszi, és maga sem áll majd szóba a másik szülővel, ami kész haszon, mert így nekünk sem kell. Kicsit nehéz persze, ezt az intenzív, gyűlölködő hangulatot fenntartani, legalábbis hosszú távon, de nem lehetetlen. Ha kitartóak vagyunk ebben, nem kell kitalálnunk a jövőnket, mert ez teljesen lefoglal majd.

8. Tűnj el örökre a volt családod, a gyerekeid életéből!

Micsoda tanács ez? Így hogy érhető el a válás utáni nem válás? Hát nem az a cél, hogy örökre kitöröljük az exünket az életünkből?  Az írmagját is kiirtsuk annak a gondolatnak, hogy ilyesmi, mint ebben a kapcsolatban, megtörtént velünk! Hát, nem erre kell törekednie minden normális embernek, hogy LEZÁRJA a régi kapcsolatot, hogy SOHA ne történhessen hasonló? Nem kell itt lacafacázni, nem találkozunk soha többé, így nincs veszekedés, nincs sírás, nincs könyörgés, semmi! Vége. Pont. Had fagyjon a másik arcára a mosoly, akadjon meg a szájában a falat, egyék a máját a vérebek, szaggassák szét a vadállatok! Így legalább végre megérezheti, hogy mit csinált! Ha eddig nem, akkor legalább most dögöljön bele a sírásba! Érezze csak meg, milyen egyedül maradni, mert megérdemli, mint a reklámban! És így én is lefoglalom magam egy életre a haragommal! Nem kell kitalálnom, ki is a hibás MINDENÉRT. Hát, persze, hogy Ő!

9. Semmiképpen NE próbáld meg megérteni a másikat!

Ez a legfontosabb tanács! Ha csak ezt az egy tanácsomat megfogadod, akkor biztosan nem kell elválnod tőle még a válás után sem. Végzetes következményei lehetnek ugyanis annak, ha véletlenül beleéreznél, milyen a másik helyzetében lenni, mit élhetett át a másik, és te esetleg mit rontottál el (ez persze eleve kizárt). Ezt biztosan hagyd ki a lehetőségek tárházából, mert eszköztelenné válsz, és nem tudsz rajta rendesen bosszút állni a kapcsolatodban korábban elszenvedett BORZALMAS sérelmek miatt. Ezt legkönnyebben úgy tudod elérni, ha nem beszélgettek, és SOHA nem ültük le együtt, hogy végiggondoljátok, mikor, miért, mi romlott el. Ez szigorúan tilos! Sokkal jobb, ha a sérelmeitekkel úja és újra előhozakodtok, ez fel fogja tüzelni őt is és téged is, és lehetetlenné teszi az empátiát. Ez ebben az esetben egyáltalán nem lehet cél, ugye, érted? A háborús légkör fenntartását is ez segíti legjobban, így soha nem fogtok megnyugodni, ami (egyébként) szintén a megértés melegágya. Szóval tilos megnyugodni, még a végén racionális dolgok is eszedbe jutnak!  Ajánlom inkább, hogy magadban dédelgesd az elszenvedett fájdalmaid, tartsd észben, és emlékezz rá lehetőleg naponta! Ezeket mondd el a gyerekeidnek is, ami a hatos pontban felsorolt további előnyöket hozhatja. Ezek a ténykedések azért is lesznek hasznosak, mert hatékonyan akadályozzák meg, hogy olyan kapcsolatot alakíts ki, amelyben teljes figyelmeddel, odaadásoddal és szerelmeddel a másik felé fordulsz.

Ti is válási krízisben vagytok? Kapcsolj időben!

Nem egyszer találkoztam olyan párokkal, ahol az egyik fél számára tökéletes meglepetést jelentett a másik bejelentése, hogy válni akar. Holott a válás nem ezzel a bejelentéssel kezdődik, már jóval hamarabb vannak határozott jelei annak, hogy a pár kapcsolata krízisbe került. Utólag persze, azok is felismerik a jeleket, akiknek ez őszinte meglepetést okozott, csakhogy ekkor már párosul egyfajta önmarcangolással is, hogy miért nem vették ezt idejében észre.

Nézzük tehát mik azok a jelek, amelyek a válási krízisre figyelmeztetnek:

  1. Szabotőr magatartás

Egy kapcsolat folyamatosan változik. A leghatározottabb változáson azután esik át, hogy megszületik az első gyermek, ilyenkor mindenkinek megváltoznak a feladatai és a szerepei. Elképzelhető, hogy a pár hónapokig nem tud egyetlen estét sem kettesben eltölteni. Aztán hirtelen mégis lehetőség adódik rá, az egyik kezdeményez egy közös vacsorát, de a másik elutasítja, kifogásokat keres, hogy a gyerekkel kell lennie, vagy arra hivatkozik, hogy dolgoznia kell. Ha ez csak egyszeri alkalom, akkor még nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, de ha eltűnnek a közös programok, ha már nem is kezdeményezi ezt soha senki, mert fél a visszautasítástól, akkor bizony gyanakodni kell! A közös programok szabotálása, például a családi nyaralás halogatása, vagy végleges elmaradása felkiáltójelnek kellene lennie. Ha már nincsenek közösen átélt élmények, nem fontos, hogy mit kér, mit szeretne a másik, akkor be kellene a vészvillogónak kapcsolnia. Különösen akkor érdemes utánajárni, mi is történik épp a kapcsolatban, ha ez tendenciává válik.

2. Provokatőr magatartás

A provokatőr gyakran piszkálja a másikat, mintha direkt veszekedést akarna kirobbantani. Semmi sem jó neki, mindenbe beleköt, miért hideg a leves, miért hagytad szét a ruháid, miért nem vigyáztál a gyerekre, miért nem szóltál előre, miért vagy mindig ideges, kérdezi. A válasz pedig csöppet sem érdekli, többnyire csak olaj a tűzre. A helyzet jellegezetessége, hogy soha nem arról van szó, amiről valójában szó van. A provokatőr nem arról beszél, ami ténylegesen bántja, ami valóban fáj, hanem valami mást tűz a szászlajára, valami olyasmit, ami kimondható.

3. Sérelmek

A szabotőr és a provokatőr magatartásnak hamar megvan az eredménye, elég gyorsan felgyűlnek a sérelmek, amelyeket aztán egy kiadós veszekedésnél rendre a másik fejéhez lehet vágni. A sérelmek jellegzetessége, hogy nem oldódnak fel, szinte fegyverként gyűjtögetjük őket, hogy egy-egy szócsatában bombaként robbanjanak fel. Amikor nem az a cél, hogy a sérelmeket feloldjuk, hanem használjuk őket a másik ellen egy furcsa küzdelemben, és már nem is az a fontos, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz, hanem az, hogy felülkerekedjünk, akkor nagy valószínűséggel a válási krízis állapotába jutottunk.

4. Eltávolodás

A krízis következő fázisa lehet az, amikor a pár már nem is veszekszik. Ilyenkor az eltávolodás olyan mértéket öltött, hogy hidegen hagy minket a másik viselkedése. Már nem is csodálkozunk, hogy nem ment el a gyerekért, pedig megkértük rá, nem vásárolt be, pedig megigérte, vagy nem veszi fel a telefont, pedig épp most rúgtak ki a munkahelyünkről. Amikor már nem is háborodunk fel, mert lassan beletörődtünk a megváltoztathatatlanba, akkor már igen komoly veszélyben van a párkapcsolat. Ebben az állapotban nem érdeklődünk a másik iránt, talán azt sem tudjuk, hol járt késő estig, és ezt nem is hánytorgatjuk fel, mert már kitaláltuk, hogyan szórakoztassuk önmagunkat. A másik nélkül.

5. Külső kapcsolat

Az eltávolodás, a feloldatlan sérelmek, a megoldatlan konfliktusok pedig a boldogtalanság érzését hozzák. Mivel mindannyian szomjazzuk a boldogságot, ezért megpróbáljuk beszerezni ezt az érzést valahol. Nagyon veszélyes pillanat ez, mert elég néhány kedves, figyelmes mondat valakitől, egy rajongó szempár, és már el is kezdődik egy másik, külső kapcsolat, ami aztán előbb-utóbb kitudódik, és a másikban újabb, nagyon súlyos kötődési sérülést okoz. 

Valóban villámcsapás?

Különös, de nagyon sokáig képesek vagyunk a homokba dugni a fejünket, és úgy tenni, mintha ezeket a jeleket nem érzékelnénk. Különösen akkor lehet ez így, ha vannak jó vagy egy kicsit jobb időszakok. Gyakran fordítjuk a figyelmünket másfelé, a munkára, a gyerekekkel kapcsolatos gondokra koncentrálunk, vagy elindulunk megkeresni a saját örömünket. Inkább választjuk ezt, mint a szembenézést a konfliktussal, vagy a fájdalmas valósággal. Fővünk a saját levünkben és nem érzékeljük, miben fő épp a másik. Nagyon gyakori, hogy csak az utolsó utáni pillanatban nézünk szembe a valósággal, akkor, amikor már nagyon muszáj és nincs visszaút. Így történhet, hogy derült égből villámcsapásnak tűnik, ami egyébként végig ott volt az orrunk előtt.

Mit lehet tenni?

Figyelj tudatosan a kapcsolatodra, a jeleket vedd komolyan, és kapcsolj időben, mert ha időben kérsz segítséget, még lehet közös jövője a párkapcsolatodnak!

Ha szeretnél segítséget kapni, keress bátran:

tel: 06302687449

e-mail cím: r.lilla3@gmail.com

7 lépés mielőtt beadnád a válópert karantén után!

Ezeket gondold végig, mielőtt beadnád a válópert!

  1. Várd meg, amíg újra visszatér az élet normális lüktetése, és már nyugodtan tudsz visszanézni!

2. Gondold végig a kapcsolatotok működését! Mi volt az, ami meglepetésként ért ebben a szokatlan időszakban!

3. Volt-e valami, ami jó volt benne?

4. Mi az, amit nem szeretnél még egyszer átélni?

5. Próbáld meg átbeszélni a pároddal a 2. 3. és 4. pontban foglaltakat!

6. Ha nem sikerül megbeszélni, vajon ennek milyen lelki akadályai vannak?

7. Meg tudjátok-e kölcsönösen bocsátani egymásnak a karantén idején átélt sérelmeket? Érted-e, átérzed-e, mit élt át a másik?

7 jel, hogy valami nincs rendben a párkapcsolatoddal

Már felmerült benned, hogy talán jobb volna külön? Kétségeid vannak, de még szeretnéd rendbe hozni? Együtt vagy külön? – ez itt a kérdés. 7 olyan jelet gyűjtöttem össze, ami már jelzi a problémát, de még tudok segíteni:

  1. Nem tudjátok megoldani a konfliktusaitokat, sokat veszekedtek
  2. Szorongsz, ha haza kell menned, inkább lennél a barátaiddal, sőt inkább dolgozol
  3. Azt gondolod, a másiknak kellene bocsánatot kérnie tőled
  4. Rendszeresen panaszkodsz a barátaidnak, ismerőseidnek a párkapcsolatodra
  5. Megjelent valamilyen drog az életetekben
  6. Azt érzed, a másik sokat ül a számítógép előtt
  7. Nincs elég szex

A bizalom építésén dolgozunk? Vagy épp ellenkezőleg

Sosem felejtem el a harmincas Annát, aki a férjével keresett fel, azzal, hogy nem tudja hogyan tovább, egyáltalán érdemes-e tovább élnie ebben a házasságban. Kezdetben még bizonytalan volt ebben, legalábbis látszatra. De sokféle jel mutatott arra, hogy valami végleg eltört benne, csak ezt még magának sem merte bevallani.  Aztán eljött az a nap is, amikor ezt már ki tudta mondani a férje előtt, akiben csak ebben a pillanatban tudatosodott, hogy ez a másik elvesztésével jár. Mivel ő még egyáltalán nem volt felkészülve erre, sőt szerette a feleségét, teljesen összeomlott. De már késő volt. Anna hajthatatlan maradt, a férje hiába zokogott, ezzel már nem tudta visszaépíteni az eltört bizalmat.

A bizalom elvesztése mindig a végső ok, ez vezet a kapcsolatok befejeződéséhez. Ha valamelyik féllel ez történt, a másik már hiába próbálkozik tovább, nem lesz képes az elszakadt szálakat újra összekötni, bármennyire fájdalmas is lesz ez számára. Sokféle úton el lehet jutni ide, többféle okból, azért  tárgyalom mégis külön fejezetben, mert fontos tudatosítani magunkban, hogy mi zajlik bennünk, hogy épp a másikba vetett bizalmunk kezd megfogyatkozni. Legalább ennyire lényeges, hogy erről a bennünk zajló folyamatról jelzéseket küldjünk a másiknak, mert ez a tudatosítás az, ami a bizalom elvesztésének a folyamatát még visszafordíthatja.

Mint említettem a bizalom végleges elvesztéséig igen sokféle úton el lehet jutni, olykor van egy látványos, traumatikus pont, amikor ez megtörténik, máskor a másikba vetett hitünk szép lassan fogy el. Ez a lassabb folyamat azért nagyon kritikus, mert gyakran mi magunk sem vesszük észre, hogy miben vagyunk benne, és próbáljuk kisebbíteni a bajt, mentegetni magunkat, vagy a másikat, és ezért nem teszünk lépéseket a folyamat visszafordítására.

A bizalom elvesztése a már korábban felsorolt kemény válási okok egyike miatt is bekövetkezhet, így lehet az oka a bántalmazás, a másik személyiségzavara, drog- és alkoholfüggőség, vagy az az eddig még nem tárgyalt helyzet, amikor belép a kapcsolatba a harmadik, illetve, az a fajta hierarchikus, alá-fölérendelődő viszony, ami valamelyik fél számára kényelmetlenné válik.

A bizalom elvesztését a pár egyéni története is elhozhatja, amely a választásaikból, a döntéseikből adódik. Nincs benne sem függőség, sem személyiségzavar, nem lép félre senki, és nincs bántalmazás sem. Ilyenformán nem kellene feltétlenül megtörténnie, mégis így „alakul”.

Ha a szerencsejáték függő férj, tegyük fel, a teljes családi vagyont eljátssza egy lóversenyfutamon, akkor könnyen lehet, hogy a feleség eddig tűrte a férje hóbortjait, de ezen a ponton úgy érzi, hogy vége, nincs tovább! Ebben az esetben mondhatjuk, hogy van egy mélyebb ok, ami a szerencsejáték-függőség köré rendeződik. De mi van, ha a férj, nem azért teszi kockára a családi vagyont, mert játékfüggő, hanem azért, mert új vállalkozásba szeretne kezdeni. Ezt a tényt azonban, a kockázatot, és a lehetséges veszteség nagyságát nem osztja meg otthon, hanem egyeztetés nélkül belevág az üzletbe. Ha sikeres lesz a vállalkozás, talán soha nem derül ki, mi történt, ha viszont nem, és a családi ház kalapács alá kerül, a tartozásokat, a kölcsönöket pedig szinte életfogytig kell viselnie minden családtagnak, ott komoly lelki következménye lesz mindennek. A bizalom alapjaiban fog megrendülni, és kérdésessé válik, hogy valaha visszaépíthető lesz-e.

Az eféle bizalomvesztés történhet szinte egyik napról a másikra, például akkor, amikor megérkezik a végrehajtásról szóló levél, és mindez úgy is megeshet, hogy tegnap még
boldogan sütögettek egy kerti partin, másnap viszont megérkezik az a levél, és minden egyszerre omlik össze.

Lassú, sokkal kevésbé drámai folyamatok is elvezethetnek a bizalom végleges elvesztéséig. A pár például nem egyeztet kisebb-nagyobb döntések előtt, nem beszélik meg, hogy ki jön estére vacsorára, vagy valaki vesz egy nagyobb dolgot úgy, hogy azt nem jelenti be előre. Valamelyik fél nem kap segítséget, ha beteg, vagy ha bajban van, esetleg egyszerűen csak leértékelő megjegyzéseket kell kiállnia nap mint nap.

Ilyenkor mindig rengeteg kérdés merülhetne fel, de gyakran a kérdések is cenzúra alá esnek.

A dráma sokféle úton kibontakozhat, és gyakran tényleg azért lesz drámai, mert van valamiféle titok mögötte, ami egyszerre kitudódik, és akkor óriási erővel robbantja szét a kapcsolatot.

Titkok között? Vagy?

A titok persze nem véletlenül keletkezik, ezt is érdemes észrevenni, hiszen úgy születik, hogy valaki a nulladik pillanatban nem mer elmondani, megosztani a másikkal valamit, például azt, hogy az élete álma egy chopper motor. Csak ábrándozik róla. És aztán hirtelen ötlettől vezérelve megveszi. Vajon jó oka van erre?

Mint sok más párkapcsolati kérdésnél, itt is felvetődik, hogy egyáltalán mi az, amit meg merünk osztani a másikkal, hol a határ kettőnk között, mi az a bizalmi szint, amiben eleve működünk. Ha kevés információt adunk a másiknak önmagunkról, akkor könnyen a titkok erdejében találhatjuk magunkat. Ha sokat, ilyen is előfordul, és semmit nem tarthatunk meg maguknak, akkor egy idő után eltűnik a határ kettőnk között. Ilyenkor túl szorossá, szimbiotikussá válik a kapcsolat, a felek mindent tudnak a másikról, az összes létező gondolatukat és tettüket. Ez egy idő után olyan szorongatóvá válik, hogy a feszültség törvényszerű megnövekedéséhez vezet. Könnyen rányomhatja a bélyegét a szexualitásra, mert ez a fajta túlzott közelség a szex teljes megszűnését is eredményezheti. A szexualitásban ugyanis fontos tényező valamekkora távolság, mert ebből származik az a vágy, hogy megismerjük, felfedezzük, és a magunk részévé tegyük a másikat.

Vagyis az sem jó, ha mindent megosztunk a másikkal és az sem, ha alig valamit. A jó határ a kettő között van, de nehéz megmondani, hogy éppen hol, nincs rá recept, mert ez a határ, ami konfortosan betartható, mindenkinél máshol húzódik. Életciklusonként is változhat ez, mert másra lesz szükség a szerelem első időszakában, másra, amikor megszületik az első gyermekünk, és másra, ha kamaszokká válnak, és készülnek kirepülni a fészekből. Mert a család és a párkapcsolat is akkor működik jól, ha rugalmasan változhat a rendszer. Ha beleragadunk valamibe, és csak a régit próbáljuk konzerválni, azzal nem jutunk a megoldáshoz közelebb.

A bizalom építése

A változáshoz azonban bizalom kell, amit nem csak elveszíthetünk, hanem építhetünk is. Irányíthatjuk a figyelmünket arra, hogy mi az, ami ezt támogatja, vagy, éppen ellenkezőleg, felemlegethetjük, sorolhatjuk a sérelmeinket is. Vajon melyik úton akarunk elindulni? Vajon a bizalmat szeretnénk építeni, vagy inkább lebontani törekszünk?

Gyakran találhatjuk magunkat a bizalom elvesztésének negatív spiráljában,  mert ösztönszerűleg úgy vagyunk programozva, hogy a rossz élményekre erőteljesebben  emlékezünk. A fájdalom, a fizikai , de a lelki is, sajnos, intenzívebb élmény, mint az öröm. Teljesen hétköznapi példákkal is illusztrálható ez, például megkérhetjük a párunkat, hogy vegyen nekünk valamit hazafelé a boltban, ami nagyon fontos épp most valamiért. Ha megteszi, másnapra el is felejtjük az esetet. Ha azonban elfelejti, vagy eleve elutasítja, hogy teljesítse a kérésünket, akkor erre emlékezni fogunk. Lehet, hogy egész hosszú időn keresztül, sőt, az is lehet, hogy időről időre felhánytorgatjuk majd!

A tanulság az, hogy a bizalmat is ápolni kell, kifejezetten rá kell tanulnunk arra, hogy feljegyezzük magunkban a pozitív eseteket, amikor azt tapasztaltuk, hogy támogatott, segített minket a társunk. Még jobb, ha az elismerésünket a másiknak is jelezzük, mert ha megköszönjük a segítségét, akkor elindul az a pozitív kör, ami a bizalom hatványozódásához vezet. Hiszen, ha megköszönök valamit, akkor ezzel megerősítjük ezt a cselekvést, jó érzést keltünk a másikban, amit ő jólesően fog átélni. Legközelebb is szívesen segít majd valamiben, aminek hatására nekünk is az lesz az élményünk, hogy számíthatunk rá. Ez pedig azt eredményezi, hogy mi magunk is szívesen teljesítjük majd a másik kéréseit.

A spirál azonban negatív irányba is elindulhat, és könnyen el is indul, ha nem kapunk észbe, és nem kezdünk el valamit másképp csinálni. Ehhez azonban az kell, hogy érzékeljük, mi történik bennünk, tudatosítsuk magunkban, és kezdjünk el a jóra (is) figyelni.

Akkor leszünk erre képesek, ha még nem nyelt el teljesen bennünket a hurrikán, a bizalomvesztés negatív spirálja, még a folyamat elején járunk, és nem vagyunk teljesen elkeseredettek. Mert  ha sokféle kisebb-nagyobb bizalomvesztés lezajlott már, akkor egyre inkább el fog kapni ezt a centrifuga-szerű örvény, és nem látunk majd ki belőle. Ha azonban észrevesszük, amikor a másik értünk tett meg kisebb-nagyobb dolgokat, ezt tudatosítjuk, akkor van esélyünk a változtatásra, akár így, a saját erőfeszítéseink árán is. Akkor még nem kell a folyamat megfordításához szakember. Később, minél több idő múlik el, minél nagyobb a bizalomvesztés, annál nagyobb lesz a fölöttünk tornyosuló viharfelhő, ami már nehezen tűnik el külső segítség nélkül. Ha a pár sokáig halogatja ezt a folyamatot, sokáig a homokba dugja a fejét, akkor a bizalom végleg elveszhet. Ennek egyik jele lehet, ha azt kérdezzük, miért éppen mi kezdjük el a pozitív spirált, miért épp mi fektessünk bele a kapcsolatba a másiknak tett kedvességekkel, pozitív visszajelzésekkel, közös programokra irányuló kezdeményezésekkel. Ha ez a kérdés felmerül, akkor már elkapott minket az a bizonyos centrifuga. Ha sokáig ebben a helyzetben maradunk, és csak várjuk a csodát, a bizalom magától nem nőni fog, hanem csökkenni, és eljön a nap, amikor már csak a bíróság segíthet, a párterapeuta nem.

Látszatra jó lesz!

Egyik ismerősöm egy kisváros vegyesboltjában dolgozik, ahová férfiak és nők egyaránt betérnek. A karantén idején sokan el-ellátogattak a kisboltba, gyakorta nem is a vásárlás kedvéért, inkább azért, hogy egy pillanatra kiszabaduljanak megszokott környezetükből. Sokan elmesélték, miközben csavarkulcsot, vagy vörös zománcfestéket kerestek, hogy azért jöttek, mert már nem bírták tovább elviselni otthon a feleségüket, vagy a férjüket.

Ezt a kis történetet azért mondtam el, mert azt érzékelteti, hogy milyen nagy bajba keveredünk, amikor nem tudjuk hirtelen kivinni otthonról a problémáinkat, és ebből az is látszik, mennyi párkapcsolati terhet hordunk át valahová máshová, vezetjük le annak a feszültségét valahol máshol.

Szokásos megoldásaink azonban a bezártság idején csődöt mondtak, erre az időre nem lehetett elmenekülni a problémák elől, az összezártságban gyakran kiborult a bili. Új, jó megoldásaink, azonban nincsenek, marad tehát a vegyeskereskedés eladónője, aki villámhárítóként hallgatja a panaszáradatot.

Veszélyhelyzettől függetlenül is érvényes, sajnos, hogy nem ott oldjuk meg a problémáinkat, ahol keletkeznek, ezek elől kitérünk. A megoldatlan konfliktus azonban feszültséget okoz bennünk, de ezt nem keletkezésük helyén adjuk ki magunkból, hanem valahol máshol. Ennek négy alapvető formáját gyűjtöttem most össze, és bár ezek egyáltalán nem konstruktív megoldások, és mindegyik inkább egyfajta kerülőút, azért korántsem nevezhetőek ritkának. Azért érdemes mégis figyelni rájuk, mert ha ezeket magunkon tapasztaljuk, akkor jó elgondolkodni azon, hogy vajon minden rendben van-e otthon!

  1. Amikor kirobban a düh

Biztos ismerik azt az autóst például, aki az öklét rázza, ha az előtte álló másik nem indul el időben, épp akkor, amikor a lámpa zöldre vált. Vajon valóban arra a másik autósra haragszik ennyire?

Nem valószínű!


https://24.hu/belfold/2019/07/08/budapest-autos-tombolas/

Az viszont biztos, hogy a máshol keletkezett, máshonnan származó dühét itt és most kiengedte, levezette. Ez több szempontból is „jótékony” hatású, egyrészt azonnal csökken a feszültség, ami megkönnyebbülést hoz (legalábbis átmenetileg), és főképp, nem kell szembenézni a probléma valódi forrásával. Gyaníthatjuk, hogy ilyen megoldással állunk szemben, ha valaki hirtelen kirobbanó dühvel reagál, és ennek szintje sokkal erőteljesebb, mint ami ilyenkor logikusan várható lenne.   

2. Panaszáradat

A fenti „megoldás” mondhatjuk, hogy inkább a férfiakra jellemző, de vannak nőies megoldások is, amelyek épp úgy nem jelentenek igazi feloldást az eredeti konfliktusra, mint az ökölrázás, és a hangos szitkozódás a kocsiban. A nők ritkábban ordibálnak ilyenkor, másképp eresztik ki a gőzt, nem a dühüket engedik szabadjára, sokkal jellemzőbb, hogy ráöntik valakire a panaszaikat. Ez a valaki lehet a barátnőjük, de egy kozmetikus vagy fodrász is, sőt egy ismeretlen is villamoson, ha épp úgy alakul.

A lényeg, hogy mintha egy csapot nyitnának meg, elkezdenek panaszkodni életük párjára. Az egészen konkrét sérelmek felsorolásán kívül várható, hogy a másikat lejárató, megalázó, lekicsinylő jelzők következnek majd, kinek-kinek kedve és vérmérséklete szerint.  A legtöbben veszik a lapot, és hasonló okokból rá is tesznek a tétre még egy lapáttal, de legalábbis együtt éreznek a panaszkodóval. Ritkán kérdezi meg az alkalmi beszélgetőtárs, vagy a barát, hogy elmondtad-e már mindezt a férjednek is úgy, ahogy most nekem. Ha megkérdezné, valószínűleg döbbent csend lenne a válasz, vagy az, hogy ez teljesen felesleges volna, a másik ugyanis tökéletesen alkalmatlan arra, hogy egy másik érző, (női) lényt megértsen. A panasz tovább folyik megszakíthatatlanul, és ezzel máris csökken a feszültség. A hallgató és a panaszkodó között titkos érzelmi szál szövődik, ami az együttérzésből származik, és ilyenkor legalább egy másik szinten kapcsolódni lehet embertársainkhoz – ha már a párkapcsolatunk – ugye – veszett fejsze nyele…Elkerülő hadműveletek

3. Elkerülő hadműveletek

Rengetegféle technikát találunk ki, hogy a nehéz helyzetekből kilépjünk. Ennek valóságos mesterei vagyunk, túlzás nélkül állíthatom. A konfliktussal való szembenézés és annak megoldása helyett egyszerűen levonulunk a csatatérről. Néha egészen konkrétan kilépünk a szobából, a lakásból, elmegyünk valahová messze, távolabb. Ez akár még pozitív is lehetne, ha arra használnánk, hogy megnyugodjunk, hogy utána visszatérve hozzákezdjünk az eredeti konfliktus megoldásához, feloldásához.

Többnyire azonban nem ez történik. A kivonulás gyakorlatilag a probléma szőnyeg alá söprésével lesz egyenértékű. Nagyon sokféle formája lehet ennek, kezdve attól, hogy a munkánkba temetkezünk. Ilyenkor egyszerűen átfordítjuk a figyelmünket az életünknek egy olyan területére, amiről úgy gondoljuk, hogy sikeresek vagyunk benne. A megoldatlan párkapcsolati konfliktus így válhat örök hajtóműjévé egy rendes munkaalkoholizmusnak. De hasonló a helyzet akkor is, amikor a férfiak szinte a garázsban élnek, vagy ha egyenesen kiköltöznek a telekre. A kényszeresen folytatott diéta, vagy sporttevékenység is ilyesféle meg nem oldott párkapcsolati konfliktusokra mutathat úgy, hogy mindez az egészséges élet köpönyege alá bújtatva jelenik meg. Nem arra a fajta diétára, tornára gondolok, amikor valaki az egészséges életformát beépíti a mindennapjaiba, hanem arra, amikor ez a tevékenység eluralja az életét, és mindent ennek rendel alá. Vagyis, amikor úgy jelenik meg, mint egyfajta függőség.

De minden másféle függőség, alkohol, drog, internet, pornó stb. is hasonló kivonulást tesz lehetővé. A szabadság látszatát kelti… Nem kell talán különösképp ecsetelnem, hogy milyen messze áll a valódi szabadságtól!

4. A gyerek mint villámhárító

A gyermek a szemünk fénye, a legféltettebb kincsünk, szoktuk mondogatni, de a valóság az, hogy nagyon gyakran épp ők lesznek az első áldozatai párkapcsolati konfliktusainknak. Nem azért, mert így akarjuk, ez sokkal inkább tudattalan utakon történik. Épp ezért lesz annyira veszélyes.

A legutóbbi blog-bejegyzésemben már érintettem a stressz következményeit. A stressz természetes módon van jelen az életünkben, olyasmi, amit nem tudunk elkerülni. Gyakorta kívülről érkezik, mint az a fajta, amit most a karantén vagy a gazdasági helyzet romlása idéz elő. A gyerek érzékelni fogja ezeket, akkor is, ha a szülők nem veszekszenek kifejezetten a jelenlétében. A feszültség ugyanis benne ragad a levegőben, ott lesz egy elejtett megjegyzésben, a mondatok hanglejtésében. A gyerekek pedig ösztönösen arra törekednek, hogy a helyzet nyugodtabb legyen, és bármennyire is furcsa, gyakran magukra vállalják, szintén tudattalanul, a villámhárító szerepét. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben bevonódhat, és annál mélyebb személyiségsérülést okozhat mindez. Ennek a helyzetnek az elkerülése, (vagyis a konfliktusunk valódi megoldása) ezért elemi érdeke volna minden szülőnek. Ehhez azonban olyan nagyfokú tudatosságra volna szükségünk, ami gyakran azért sem lehetséges, mert annyira be vagyunk vonódva, annyira sok fájdalmunk van, hogy nem látjuk át a teljes helyzetet, abban csak önmagunkat és saját veszteségeinket, sérelmeinket érzékeljük. Ezért a helyzet megértéséhez, kibogozásához már feltétlenül szakember segítségére volna szükségünk, aki kívülről látja ezt a szituációt. De sajnos gyakran ezt sem vállaljuk, mert ahhoz el kellene ismerni, hogy a probléma létezik, hogy van valami gond a kapcsolatunkkal, fel kellene vállalni a saját igényeinket, önmagunkat, és vállalni kellene az ebből kialakuló konfliktust. Minden olyan esetben, amikor egy párkapcsolati konfliktus nem tisztázódik, vagy nem oldódik fel valahogyan, ennek a feszültsége tovább él, és munkálkodik bennünk, a család minden tagjában. Nagyon gyakran ez a feszültség a gyerekeknél „sül ki”, fájdalmas módon éppen a legérzékenyebbeken, a testvérek között is a legsérülékenyebbeken. Ez azért van így, mert a család olyan, mint egy nagy, rejtett szálakkal összekötött rendszer, minden tagja hatással van oda-vissza egymásra. Ha ezt egy elektromos hálózatnak képzelnénk, amit nagyobb feszültség alá helyeznek, mint amire tervezték, rögtön belátnánk, miért épp azon a ponton romlik el, ahol a legérzékenyebb, ahol a legsérülékenyebb.

Hogyan is történik a gyerek bevonása, bevonódása a párkapcsolati konfliktusba? A gyerek érzékeli a szülők közötti konfliktust, és az ebből származó elnehezülő légkört, és ez annyira frusztráló érzést kelt, hogy inkább tesz valamit, ami kiváltja mindkét szülő ellenérzését, vagyis ezzel a gyerek „eléri”, hogy a szülők ne egymással veszekedjenek, hanem vele, vagy miatta, ezzel hozza őket közös nevezőre. Inkább lesz villámhárító, csak hogy a szülei közötti „összhangot” megélje.

Ha egyszer például megtapasztalja, hogy a bepisilése  minden figyelmet rá irányít, és ez mindkét szülő reakcióját egyformán kiváltja, akkor lehet, hogy ilyen módon könnyít önmagán, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A pár pedig „örömmel” tapasztalja, hogy végre másra irányulhat a figyelmük, lám, nem velük van a gond, hanem a gyerekkel, a feszültség csökken, egy pillanatra úgy hihetik, mintha a gyerek lenne a probléma, nem a kapcsolatuk.

 Rengeteg féle gyerektünet eredője valamilyen ki nem beszélt, fel nem tárt, meg nem oldott párkapcsolati konfliktus. Ilyen tünet lehet például a kamaszkori deviáns viselkedés, étkezési, bepisilési, székelési problémák, gyomorpanaszok, szorongásos tünetek, éjszakai felriadás, iskolai teljesítményromlás, magatartásproblémák, hogy csak olyanokat említsek, amelyekkel én magam is találkoztam már terápiás gyakorlatomban.

Nagyon fontos kiemelni, hogy ezeket a tüneteket egyik szülő sem akarja tudatosan a gyerekének, a folyamat maga olyan lassan formálódik, hogy szinte észre sem vesszük, mikor és hogyan csúszunk bele. Olykor az is nehezen kibogozható, milyen párkapcsolati nehézség áll a háttérben, mert az eredeti sérelem már hosszú évekkel ezelőtt történt, és a pár azt görgeti még most is előre. Ezeknek a sérelmeknek a feltárása pedig komoly és hosszadalmas munkát igényel, amihez olyan családterapeuta szükséges, aki nem ítélkezik, hanem kibontja az idáig vezető folyamatokat, és megérteti a családtagokkal az ebben betöltött saját szerepüket és egymásra gyakorolt hatásukat.

Ehhez azonban elég erős énerő szükséges és hit abban, hogy olyan kapcsolatban élünk, amelyben elbírjuk a változást, egymás valódi személyiségét, valódi igényeit. Önmagunkban is hinnünk kell, hogy elég erősek leszünk ahhoz, hogy szembenézzünk a saját gyengeségeinkkel, képesek leszünk változtatni a reakcióinkon, a hozzáállásunkon a kapcsolat javítása érdekében.

Ez a szembenézés fájdalmas lesz. De biztos vagyok benne, hogy hosszú távon megéri, mert jobban fogjuk érteni, mi történik bennünk, a másikban, és mert csak ez vezethet bennünket a boldogság útjára.

Veszélyhelyzetben a párkapcsolat

A veszélyhelyzet kihirdetése óta gyökeres fordulatot vett az életünk. Bezárkózásra kényszerültünk, és ez a párkapcsolatunkat is kihívás elé állítja. A krízis, az életünk természetes velejárója, olyan értelemben, hogy minden egyes életciklus-váltásnál átéljük, és ez ugyan nehézségeket okoz, de önmagában nem nevezhető rossznak. Hogy miért? Mert ezeken a kríziseken keresztül fejlődünk tovább, és alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez. Olyasféle átalakuláson megyünk át, mint a megdagasztott tészta, amikor megkel. A mostani válság azonban nem az életünk természetes velejárója, nem belülről fakad, nem az életkorunk, az élethelyzetünk változásából származik, hanem kívülről, a világból.

Fenyegetésként jelenik meg, amely egész biztosan stresszt okoz. Már önmagában az is feszültséget kelthet, hogy otthon kell maradnunk. Ez most nem lehetőség, hanem kényszerűség, ami egyúttal azt is jelenti, hogy le kell mondanunk megszokott napi tevékenységeinkről, és újakat kell kialakítanunk. Ez akkor is nehéz lenne, ha a járvány rémképe nem jelenne meg mögötte. De megjelenik. Ráadásul olyasvalamivel kell szembenéznünk, amiről nem tudjuk micsoda, nincsenek egész pontos információink arról, honnan ered, hogyan kezdődött, és hogyan lehet vége. Nincs rá vakcinánk, gyógyszerünk, nem tudjuk, ki beteg és ki nem, és nem lehetünk biztosak benne, hogyha megfogunk valamit, akkor nem fertőződünk-e meg. A folyamatos kézmosások világában teljesen elvesztettük hagyományos biztonságérzetünket. Ez még a legstabilabb személyiségű embernek is kihívást jelent majd, és még sokkal több nehézséget és félelmet azoknak, akiket ilyennel nem áldott meg jó sorsa.

A helyzet fokozódik

Ahogy az idő halad, a stressz – legalábbis egyelőre – nem csökkenni, hanem növekedni fog. Ahogy emelkedik a fertőzöttek és a halálesetek száma, úgy fogyatkozik majd a biztonságérzetünk . Olaszországot egyre közelebbinek érezzük, az onnan érkező hírek már nem ködös álomképeknek tűnnek, hanem olyan valóságnak, amivel a magyar egészségügynek is meg kell majd küzdenie. Ez a gondolat pedig további jogos aggodalmakra adhat okot.  Eljön a nap, amikor az „esetszám” nem elvont fogalom lesz, hanem ismerős embereket jelöl, barátokat, kollégákat, és egyre gyakrabban családtagokat is. Sőt, nagy valószínűséggel mi magunk is megfertőződünk. A túlélési esélyeink ugyan magasak, de joggal kezdhetjük el félteni mindazokat a családtagjainkat, akik krónikus, vagy immunhiányos betegségben szenvednek vagy már elmúltak hatvanöt évesek. Vagyis mindannyian félthetünk valakit. Elemi biztonságérzetünk inog meg ezzel.

Sajnos, itt még korántsem fejeződnek be a családot és a párkapcsolatot veszélyeztető tényezők, mert a veszélyhelyzet az otthonmaradás kényszere miatt a gazdaságot is térdre kényszeríti. Ez nem valami elvont, távoli nehézség már ma sem, mert naponta veszítik el az emberek a munkájukat, vagy kénytelenek elfogadni a bércsökkentés tényét. Nem dolgoznak a fodrászok, a kozmetikusok, a vendéglátósok, nullára csökkent a turizmus, bezártak az autógyárak, és az egyes ágazatok csődje továbbiakat ránt magával. Vagyis nagyon sokaknak nem csak a járvány fenyegetésével kell szembenézniük, hanem azzal is, hogy nem tudják, miből élnek holnap.

A hírt pedig mindenki hazaviszi. A bezártságba. Az otthon négy fala közé. A rémület beszivárog a hálószobákba, felsejlik a gyerekek játékaiban.

Vegyük sorra először, hogy ez a stressz, mit okoz/hat a párkapcsolatban és aztán azt is, mit a családi rendszer működésében.

Párkapcsolati hatások

A stresszelmélet a stresszre alapvetően kétféle módon reagálhatunk, vagy elmenekülünk a veszélyt jelentő helyzetekből, vagy ütünk, azaz agresszióval reagálunk. Stressz-hatásra ugyanis fiziológiás szinten megemelkedik az adrenalin szintünk, ami segít az erőinket koncentrálni, és felkészülni a támadásra vagy a menekülésre. A problémát az jelenti, hogy a járvány olyan stresszt jelent, amiben ez a két megoldási mód egyáltalán nem hatásos. Sem futni nincs hová, sem megütni nincs kit. Csak a feszültség van jelen, ahogy fentebb ecseteltem, méghozzá egyre erőteljesebb formában. És ha az jelen van, és nem tudjuk valahogy levezetni, akkor szinte törvényszerűen sül ki valahol, valamilyen formában. Elég lesz csak rossz helyre letenni a poharat, hogy felrobbanjon egy eddig láthatatlan bomba.

Képzeljük el azt a helyzetet, hogy a férj azzal a hírrel tér haza, hogy elbocsátották az állásából. Eleve mogorva, ahogy belép az ajtón, süt róla, hogy mindjárt szétrobban. Még le sem ültek a feleségével vacsorázni, amikor elmondja, mi történt. A felesége épp a tányért teszi elé, és mikor meghallja a hírt, döbbenten hallgat el. Felrémlik előtte, amit a legutóbbi válság idején élt át, a kifosztott spájz képe, a munkanélküli segély, majd a félfeketén végzett munkák között érzett állandó létbizonytalanság, és az a tapasztalat, hogy minden otthoni teendőjével, és a gyerekekkel is teljesen magára maradt. Mit fog mondani? Könnyen lehet, hogy nem azt, hogy

majd megoldjuk, mert ha mi ketten összefogunk, mindenre képesek leszünk!

Hanem inkább azt, hogy:

majd megint minden az én nyakamba szakad, a gyerekek, a háztartás, miközben én is erőn felül dolgozom…

és a szavak hangsúlya inkább vádló lesz… Erre a férj felpattan, és berohan a dolgozószobába/ műhelybe/ garázsba/ ami épp van, még dühösebb és mogorvább lesz, és lehet, hogy órákig nem szólnak egymáshoz. Elég kicsi a valószínűsége, hogy a felesége aggodalmait teljes szívvel átérzi majd és megpróbálja azokat maradéktalanuk eloszlatni. Sőt, valójában egyáltalán nem fogja érzékelni, hogy a feleségéből az aggodalom szólt. Sokkal inkább azt, hogy nagy bajban van, most nagyobb bajban, mint akkor, amikor hazajött.

Vagyis mind a ketten magukra maradnak, méghozzá éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség volna arra, hogy támaszt és vigaszt nyújtsanak egymás számára. Ettől mindketten még feszültebbek és dühösebbek lesznek, és még kevésbé tudnak majd egymás gondjaira megnyugtatással reagálni. A A stressz levezetésének ugyanis létezne egy harmadik módja is, ez pedig az ölelés, az érintés, egymás közelsége. Egyetlen érintés hatására ugyanis rögtön csökken az adrenalin-szintünk, oxitocin hormon kezd termelődni bennünk, ami a boldogság és az öröm érzéséért felelős hormon. Csúcsát az ölelés hetedik percében éri el, vagyis egy hosszú ölelés hatására elég elemi módon áthangolódhatunk.

 Épp ez a lehetőség vész el akkor, ha a pár ilyen csúnyán belebonyolódik a veszekedés negatív spiráljába.

Hogyan léphetnénk ki ebből?

A testünk jelzi a stressz jelenlétét, ezt éljük át, ha összeszorul a gyomrunk, ha a fejünkben lüktet egy ér, ha egyre jobban kalapál a szívünk. Ilyen állapotban nem fogunk tudni racionálisan gondolkodni, tehát az első feladatunk az, hogy megnyugodjunk. Lehetőség szerint ne vágjunk ilyenkor semmit a másik fejéhez, főképp ne olyan mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy te mindig, vagy úgy, hogy te soha… A stressz a legrosszabb formánkat hozza ki belőlünk, ilyenkor régen eltemetett fájdalmak is előbukkanhatnak. Ennek az az oka, hogy egy most megélt stressz, például az a hír, hogy mi magunk vagy a társunk munkanélküli lett, átvezet egy korábban átélt ehhez nagyon hasonló krízishez. Olyan, mint egy érzelmi híd, ami hirtelen összeköti a két élményt egymással. Ugyanazok a reakciók indulhatnak be, mint régen. Azért lehet ez nagyon veszélyes, mert a most átélt helyzet, egészen biztosan más, mint a korábbi. De amíg a stressz szintünk magas, addig képtelenek leszünk logikusan gondolkodni, és ezt belátni.

Vagyis az első feladatunk az, hogy adjunk időt magunknak és a másiknak a megnyugvásra. Ha minden erőfeszítésünk ellenére közben kiszaladt a szánkon egy olyan mondat, ami miatt a másik sértve érezheti magát, ami talán régi sérelmeket, fájdalmakat érint, akkor épp most jött el az ideje, hogy ezekről beszéljünk. A fenti példában a feleség azért reagálhatott ilyen élénken a munkanélküliség hírére, mert a 2009-es válságban a férje mindent megtett ugyan azért, hogy újabb munkát találjon, de közben a helyzetük hosszan bizonytalan volt. Miközben ő a saját gondjaival volt elfoglalva, a felesége egyedül oldott meg mindent otthon a gyerekekkel a háztartással, a munkája mellett. Ami egyébként akkoriban az egyetlen biztos megélhetési forrásuk volt.  Soha nem kapott semmilyen elismerést az erőfeszítéseiért, azt gondolta, hogy a férje ezt talán észre sem vette. Jóval azután sem beszéltek erről, hogy az anyagi helyzetük rendeződött.  Nagyon sokféle nehézséget viselt egyedül, vagy oldott meg, és ezeket sérelemként hurcolta magával. Ez az el nem ismerés, megoldatlanság volt az, ami megakadályozta, hogy most együttérzően reagáljon férje kirúgásának a hírére. Minden ehhez hasonló krízis, konfliktus, amit a pár úgy él át, hogy nem beszélik meg, a konfliktust nem oldják fel, és a sérelmekre nincs jóvátétel, csak a szőnyeg alá söpörik azokat, ilyenkor újraéledhet, a bomba felrobbanhat. Minél több ilyesmit hurcolnak magukkal, annál könnyebben. Vagyis valójában nem a stressz az, ami ennek a végső oka, ezt fontos hangsúlyozni, hanem az a sok fel nem oldott sérelem, amit egymásnak okoztak.

Nagyon sok ilyen kisebb-nagyobb bomba robbanása várható az összezártság idején. Hogy melyik bomba választja aztán ketté a párt, és melyik nem, az attól függ, hogy a pár milyen erőforrásokkal rendelkezik. Ki milyen tartalékokat hoz magával, mennyire képes feszült helyzetben is nyugodt maradni, illetve mennyire képesek egymás valódi igényeire reagálni.

A problémát az jelenti, hogy meglássuk, mi is a másik valódi igénye.  Nem könnyű dühöngő, morcos, akadékoskodó, kötekedő, régi sérelmeket felhánytorgató társunkban meglátni az esendő embert. Pedig többnyire épp esendőségünket, szeretetre való vágyunkat rejtjük el ezek mögé a felszíni érzések mögé. Alatta az a félelem áll, hogy talán a társunk nem akar minket. A félelem alatt pedig a közelségre és a szeretetre való elemi szintű igényünk. Mert mire is volna szüksége – valóban – a férjnek, amikor egy ilyen helyzetben hazatér? Arra, hogy megértse, és megnyugtassa valaki.  Szemrehányásra biztosan nem. És mire volna szüksége a sértett feleségnek? Elismerésre, megnyugtatásra, a másik közelségére, biztosítékra, hogy a gondjaival ezúttal nem maradj egyedül. Egyszóval a másikra. Ha sikerülne ezen az új szemüvegen keresztül látni egymást, ha át lehetne értelmezni a dühöt és a vádaskodást, akkor a közeledés újra lehetővé válhatna.

Valójában az ilyenkor felrobbanó párkapcsolati bombák, amit a krízis idéz elő, nem csak pusztítást hozhatnak, hanem az újraépítkezés lehetőségét is. Lehetőséget arra, hogy régi, megoldatlan sérelmeinket megbeszéljük, és feloldjuk. Ilyenformán ez a krízis is, mint minden más válsághelyzet, valódi esélyt kínál arra, hogy fejlődjünk.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy párok ritkán használják ezt a lehetőséget, a bombák felrobbanásának elkerülésére egészen másféle technikákat alkalmaznak. Ezekkel a technikákkal ugyan nem fogják hatástalanítani a robbanószerkezeteket, de több-kevesebb időre elkerülik őket. Hogy hogyan is történik mindez, legközelebb ezeket vesszük sorra.

Folyt. köv.

Hogyan hatástalanítsunk egy párkapcsolati bombát?

  • Olvastassuk el a másikkal ezt a cikket
  • Hagyjunk időt a megnyugvásra
  • Ha elrontottunk egy beszélgetést, és abból szörnyű vita kerekedett, kezdeményezzük a téma újratárgyalását!
  • Hallgassuk meg a másik mondanivalóját anélkül, hogy közben egyetlen szót is szólnánk
  • Foglaljuk össze, mit hallottunk
  • A másik hallgassa meg ezt az összefoglalónkat, és ha úgy ítéli meg, hogy tényleg azt hallja vissza, amit mondott, akkor fogadja el. Ha ez nem sikerül elsőre, akkor addig kell újrafogalmaznunk az összefoglalót, amíg a másik azt elfogadhatónak nem tartja.
  • Mi is elmondhatjuk a történetet a saját szemszögünkből.
  • A másik foglalja össze a hallottakat.
  • Hallgassuk meg ezt az összefoglalót, és ha úgy ítéljük meg, hogy tényleg azt hallottuk vissza, amit mondtunk, akkor fogadjuk el. Ha ez nem sikerül elsőre, akkor a másiknak addig kell újrafogalmaznia az összefoglalóját, amíg ezt elfogadhatónak nem tartjuk.
  • Ezután reagálhatunk a másik eredeti mondandójára, de ilyenkor a saját érzéseinket igyekezzünk megfogalmazni, mindig magunkról beszéljünk, ne a másikról!  

Ítélkezni, a másikat leértékelni, szidni szigorúan tilos – a folyamat egész ideje alatt!

Jelentkezz be hozzám az alábbi űrlap kitöltésével!

Védelem helyett

Kemény okok: A bántalmazás 2. rész

A válás végső oka szinte minden esetben a bizalom végleges és visszafordíthatatlan elvesztése és ezt még nagyon sokszor el fogom mondani.  Bántalmazással nagyon könnyű eljutni eddig, de paradox módon nem mindig következik ebből, hogy a pár el is válik. Ez az, ami kívülről nézve meglehetősen nehezen érthető meg. Miért is nem menekül el valaki onnan, ahol bántják? Pedig, ha létezik a válásnak egyértelműen elfogadható oka, akkor a bántalmazás éppen az. Mindenki károsodik egy ilyen kapcsolatban, nem csak az, akit bántalmaznak, hanem a gyerekek is, akiknek ezt végig kell nézniük. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy akiknek ezzel együtt kell élniük, mert nem biztos, hogy látják a bántalmazást, lehet, hogy csak hallják, vagy „csak” el kell viselniük anyjuk összetört arcát, a veszekedéseket, a félelemmel teli otthoni légkört, ott, ahol egyébként a megnyugvást és az elfogadást volna jó átélni.

De miért olyan nehéz elválnia annak, aki bántalmazó kapcsolatban él?

Nos, épp a bántalmazás miatt. A bántalmazó ugyanis épp azért agresszív, hogy megakadályozza, hogy a másik elhagyja őt. Ez első pillantásra akár még tetszetős  és érthető is lehetne, csakhogy valójában nem a kapcsolatot akarja megvédeni, hanem a saját hatalmát és vezető szerepét, azt az érzést, hogy ő irányítja a helyzetet. Vagyis mindenki, aki ki akar ebből szállni, ellenség. Ezért lesz nem kívánatos személy barát, családtag, segítő szakember. A bántalmazás ténye ráadásul nagyon sokáig a bántalmazott számára sem annyira megfogható. Gyakran azért, mert eleinte pusztán szavakkal zajlik. De már kezdettől fogva lehetnek jelei annak, hogy a kapcsolat nem egyenrangú, valamelyik fél fölényre törekszik, és egyáltalán nem veszi figyelembe a másik érdekeit, szempontjait, véleményét. A törekvése arra irányul, hogy egyfajta hierarchikus, alá-fölérendelt kapcsolat épüljön ki, amelyben mindig neki van igaza. Sokszor ebbe már beletartozik az alárendelt partner önértékelésének a leépítése, külső kapcsolatainak a korlátozása, a barátok, barátnők, sőt a családtagok kizárása. Vékony a határ a hierarchikus és a bántalmazó kapcsolat között, hiszen ahol ez az alárendeltség megszületik, ott nagyon-nagyon könnyű ezzel visszaélni. Mégis van határ – és muszáj ezen a ponton megemlíteni, hogy igen sok kapcsolatban a nők ülnek a hierarchia csúcsán, ők azok, akik irányítanak, akik megszervezik, és működtetik az egész család életét. A férfiak ezekben a típusú családokban inkább csak további gyerekként vannak jelen, amelynek legfontosabb előnye, hogy nem ők viselik a felelősséget a döntéseikért. Gyakran bélyegzik őket tutyimutyinak, papucsférjnek, olyasvalakinek, aki nem képes megfogni a dolgok végét – de ebben a viszonyban ritkán jelenik meg a fizikai erőszak. (Bár ilyen is előfordul, arról azonban nagyon nehezen szerez tudomást a világ, mert a férfiak a legritkább esetben fogják ezt elmesélni. )

Ritka az is, hogy férfiak halnának bele kapcsolati erőszakba, a nők annál inkább, átlagosan minden héten egy-kettő. A bántalmazás, a fizikai erőszak pedig nem mindig nyeri el méltó „jutalmát”. A napokban a borsodnádasdi Csenge gyilkosát a bíróság mindössze négy évre ítélte el, mert álláspontja szerint a bántalmazós nem volt bizonyítható.

https://www.blikk.hu/aktualis/krimi/itelet-borsodnadasdi-csenge-gyilkossag-negy-ev/vsxt494?utm_source=pushengage&utm_medium=pushnotification&utm_campaign=pushengage&fbclid=IwAR2YkOst1QvyKbgIke2SUCkrevhbq9ezpzAyOANC88JPZwrj307SqYnN8S4

Az ilyen társtól való elszakadást a családvédelmi rendszer sem támogatja egyértelműen. Sőt, inkább tovább terheli az áldozatot. Az a bántalmazott nő például, aki a családsegítőhöz fordul, számíthat arra, hogy a bántalmazás ténye miatt a gyerekeit védelembe veszik, ami egyúttal gyámhatósági beavatkozást is jelenthet, ha a hatóság azt szükségesnek ítéli. Sajnos, a mai rendszer ezt akkor is szükségesnek látja, ha az anya együtt él a bántalmazó féllel, azaz nem költözik el az otthonából, mert a hatóságok szerint ezzel a gyerekeket (ő) kiteszi a bántalmazás esélyének. A terhet tehát nem a bántalmazóra teszi, nem az agresszornak kell elköltöznie és viselnie a tetteiért a felelősséget, hanem az áldozatnak.  Távoltartást a hatóság nem kezdeményez. Ezt maguk a nők gyakorta azért nem teszik meg, mert a távoltartás lejárta után további, talán még súlyosabb bántalmazásnak lesznek kitéve. Az a nő tehát, aki bántalmazottként nagyon nehéz lélektani helyzetben van, még arra is rákényszerül, hogy új otthont teremtsen magának és a gyerekeinek, biztosítsa ennek anyagi feltételeit, és érje el, hogy a bántalmazó ne találja meg. Természetesen léteznek védett házak, de ez álláspontom szerint csak időlegesen jelenthet megoldást.

De ennél is fontosabb kérdés, hogy miért az áldozatnak kell elbújnia a világ elől? Miért őt „ítéli” egy úgynevezett védett ház rabságára a társadalom? Miért nem a bántalmazónak kell félnie és menekülnie?

Amíg ez így van, addig társadalmi szinten is támogatjuk az agressziót a párkapcsolatban. Addig nagyon nehéz számon kérni bárkit is, hogy miért nem hagyja ott azt, aki szidja, megalázza, vagy talán meg is veri őt.

Segítő szerepben

Sajnos, már család- és párterapeutaként is többször találkoztam ilyen helyzetben élő nőkkel. Segítőként ilyenkor a legfontosabb, hogy olyan bizalmi kapcsolat alakuljon ki, amelyben a bántalmazás ténye feltárhatóvá válik. A családsegítőben, ahol a gyermekek védelembe vételével kívánnak „segíteni”, ez a bizalmi légkör nem fog létrejönni.  Hiszen melyik anya az, aki bármit is elárul, ha ennek az az ára, hogy a gyermekét „védelembe veszik”, azaz kiteheti őt annak, hogy állami gondozásba kerül. Vagy azért vállalja ezt, mert olyan súlyossá vált a bántalmazás, hogy ezt már nem lehet eltitkolni, vagy mert elérkezett a végső kétségbeesés állapotába. De biztosan nem azért, mert bizalommal fordul a segítő felé.

A segítő szakembernek ezért első dolga az, hogy biztosítsa az anyát, hogy amit hall, arról kifelé nem ad tájékoztatást. Ezek a nők ugyanis félnek! Félnek attól, hogyha kiderül, hogy beszélnek a segítőnek a bántalmazásról, a tényekről, akkor otthon ennek megfizetik az árát, azaz a bántalmazó büntetésből megveri őket.

Ezért válik kiemelkedően fontossá ezekben az esetekben a titoktartás, épp a bántalmazott érdekében van erre kiemelten szükség. Ha sikerül bizalmi kapcsolatba kerülni, és kiderül a bántalmazás ténye, akkor a segítő szakember ugyan nem fog tudni változtatni a körülményeken, a jogszabályokon, de lehetősége nyílik arra, hogy az áldozatot megerősítse önmagában. Tapasztalataim szerint óriási ereje van annak, ha valaki ezekkel a nőkkel végre együtt érez, végighallgatja, mi történt velük, és hitelesíti a bántalmazás tényét. Ezt sokszor senki mástól nem kapják meg, még a családtagoktól sem. Ezután már könnyebb feltárni a még rendelkezésre álló erőforrásokat, utakat arra, hogy ebből a szorongató helyzetből kilépjenek.

Ha felmerülne az a kérdés, hogy maga a kapcsolat megmenthető-e ilyen helyzetben, akkor a válasz az, hogy  párterápia csakis akkor kezdhető, ha a bántalmazott elismeri a bántalmazás tényét, és hajlandó változtatni a viselkedésén. A legtöbb esetben azonban a bántalmazó „nem emlékszik” azokra az alkalmakra, amikor a bántalmazást elkövette, vagy lekicsinyíti azt, olyanformán, hogy csak meglökte, vagy megsuhintotta az illetőt. Ez a lekicsinyítés még akkor is megtörténik, ha a sérülés nagyon egyértelmű, lásd Orosz Bernadett esetét, aki a közösségi hálón is közzétette, hogyan nézett ki, miután a párja megverte. Az elkövető egyik interjújában azt állította, hogy nem emlékszik rá, valójában mi történt a bántalmazás estéjén, a volt barátnője arcáról készült fotók láttán pedig elsírta magát. A nyilvánosság előtt pedig a következő szavakkal tette semmissé cselekedetét, amikor a nő összevert arcáról készült fotót megpillantotta:    „Nem akartam elhinni, hogy ezt én okoztam. Ha így van, azt nagyon sajnálom, és természetesen vállalom érte a felelősséget. Azt azonban már akkor elképzelhetetlennek tartottam, hogy Bernadett életére törtem és fojtogattam volna, hiszen mindennél jobban szerettem.”

https://index.hu/belfold/2020/03/03/orosz_bernadett_igazsagugyi_orvosszakertoi_velemeny_bantalmazas/

A férfi ellen távoltartást rendeltek el, ez azonban nem is olyan sokára lejár, tehát utána ismét bármi megtörténhet. Íme, egy szép példája annak, hogy csúsznak ki a bántalmazók a törvény hatálya alól. Hogyan kezdhet el félni újra a bántalmazott.

Sajnos, ez a “nem emlékezés” egyáltalán nem egyedi, ahogy a történtek teljes tagadása sem. A bíróságok feladata (volna), hogy ezt a helyzetet is helyesen ismerje fel és oldja meg. A párterápiás lehetőségek ugyanis ilyenkor rögtön megszűnnek, hiszen nem alakulhat ki ebben a nagyon egyenlőtlen alá-fölérendelt viszonyban a kölcsönös bizalom légköre. Enélkül pedig nincs terápia, mert semmilyen változásra nem lehet számítani.

Volt olyan pár, ahol a bántalmazó férj a cselekedetét elismerte, sőt meg is bánta. Csakhogy a kapcsolat önmagában ettől nem tudott helyreállni, mert a nő ekkorra már elvesztette minden bizalmát a férje iránt. Nem csak abban nem hitt, hogy a társa meg tud változni, hanem abban sem, hogy ő maga képes lesz az éveken át tartó terrorért megbocsátani. Ami teljesen érthető.

Egy út marad, a bántalmazott védelme, külső-belső biztonságérzetének újraépítése, önbizalmának megerősítése, amelynek birtokában képessé válik arra, hogy megvédje önmagát.

Nem csak neki van ebben feladata, hanem mindannyiunknak, mert a kiszolgáltatottságuk megszüntetéséhez összefogás szükséges, szolidaritás, és közös társadalmi akarat, hogy a jogszabályi háttér is megváltozzon!

Olvasd el ezt is
http://parkonzultacio.hu/2020/02/20/kemeny-okok-szemelyisegzavarral-a-parkapcsolatban/

Kemény okok – Személyiségzavarral a párkapcsolatban

A válás végső oka szinte minden esetben a bizalom végleges és visszafordíthatatlan elvesztése. Az sem mindegy azonban, milyen lépcsőkön keresztül jutunk el idáig, illetve, mi van ennek a bizalomvesztésnek a hátterében. Elég gyakori, hogy a bizalmatlanságnak már vannak személyes „hagyományai”, azaz maga a személyiség hordoz olyan nagyon mély gyerekkori tapasztalatokat, amelyek miatt eleve, azaz már abban a pillanatban, ahogy belép valaki egy párkapcsolatba, a bizalma deficites. Sokszor a párkapcsolattól is az a belső, tudattalan elvárása, hogy ezt a deficites bizalmat a másik feltöltse, kipótolja.

Azért nagyon nehéz ezt a helyzetet reálisan értékelni, mert szinte mindannyiunknak van kisebb-nagyobb hiánya abban, hogy hogyan, mikor, és mennyire bízunk meg egy másik emberben, vagy általában a világ jól elrendezettségében. Egyikünk sem tökéletes, úgyhogy az a kérdés, hogy mi számít kórosnak, elég sokrétű. Ráadásul mindannyian „használjuk” legfontosabb kapcsolatainkat a töltődésre, a hiányaink befoldozására, egyszóval lelki gyógyulásra. Ezért azt kell mondanom, hogy ez a “használás” sem feltétlenül kóros, hiszen amikor kötődni kezdünk valakihez, akkor ezzel óriási esélyt teremtünk magunknak arra, hogy valami átformálódjon, jó irányt vegyen a lelkünkben. De ez csak és kizárólag akkor lehetséges, ha a pár tagjai kölcsönösen felismerik, hogy a másiknak hol vannak a hiányai, sérülései, és mindketten hajlandóak ezekre támadás helyett megnyugtatással reagálni. Ha ez történik, akkor a legjobb úton haladnak afelé, hogy helyreállítsák a világba, az emberekbe, az egymásba vetett megrongálódott hitünket, és hogy így legkorábbi sérüléseik (is) gyógyuljanak.

Mi család- és párterapeuták ezért nem is nagyon szeretünk diagnosztizálni személyiségzavarral senkit, mert nem erre tesszük a hangsúlyt, hanem arra, hogy mi az, ami a párkapcsolatban történik, hogyan reagálnak a felek egymásra, és hogyan lehetne úgy reagálni, hogy a biztonságérzetük és ezzel a bizalmuk növekedjen. Ezért mindig, mondhatni az utolsó vérünkig megpróbálunk olyan intervenciókat bevetni, amelyek segítenek a feleknek ránézni arra, hogyan is működnek ők együtt, és hogyan lehetne másképp. Csakhogy, ha túl későn érkeznek hozzánk, akkor, amikor már a kapcsolaton belül is nagyon sok sérülés érte őket, nagy valószínűséggel be lesz csukva a szemük erre az útra, és nekünk is el kell tudni fogadni, hogy nem a kapcsolat újraszervezése lesz a feladatunk, hanem a válás megsegítése. Ez nekünk sem mindig könnyű, különösen, ha közben fény derül a kapcsolat értékeire. Nem csak a közös gyerekekre gondolok, hanem azokra az élményekre, és tapasztalatokra, amelyekkel életük egy fontos pontján mégiscsak megsegítették, továbblökték egymást.

De be kell látni, hogy a bizalom kötéseit, ha egyszer már elszakadtak, nem könnyű összevarrni, és kizárólag akkor lehetséges, ha mindketten hajlandóak erre. Nem csak szavakban bizonygatják, hogy akarják a kapcsolatot, hanem ezt a tetteikkel is megmutatják, azaz úgy cselekszenek, hogy figyelembe veszik a másik valós igényeit. Például, ha a másik nagyobb távolságra vágyik, akkor ezt tiszteletben tartják. Ellentmondásos feladat, ugye? Messzebb menni, távolodni attól, akit szeretünk, mert neki erre van szüksége! Sokaknak meg is haladja a képességeit.

Amikor Andrea bekopogott hozzám, hogy nem tudja, elváljon-e a férjétől vagy sem, akkor is az volt a kérdés, a párja hajlandó-e időt és szabad teret adni neki ehhez a döntéshez. Andrea ugyanis úgy érezte, hogy nem tud dönteni úgy, hogy mindig együtt vannak, mert így nem tudja megérezni a hiányát sem.  Tamás azonban nem akart még csak a másik szobába sem átköltözni, teljesen kétségbeesett a távolságnak a gondolatától is, épp úgy, mint egy kétéves attól, hogy az anyukája elutazik. Miközben ő volt az, aki napi szinten chatelt fiatal lányokkal, akik közül néhány számára nem csak plátói kapcsolat volt. Gyakorta könyörgött Andreának, hogy ne hagyja el, és legyen jó, ne tegye tönkre a válásukkal a gyereket!!

Sajnos, Tamást nárcisztikus személyiségjegyei akadályozták abban, hogy felismerje a saját szerepét ebben a párkapcsolatban. Ugyanis csak egy erős énképpel és énerővel rendelkező ember képes megkérdőjelezni a saját korábbi tetteit. Tragikus módon ez a hiány meggátolta abban is, hogy olyan lépéseket tegyen, amivel a felesége bizalmát visszaszerezheti. Ehelyett a manipuláció technikáját alkalmazta, például akkor, amikor könyörgött, vagy amikor Andrea lelkiismeretére próbált hatni, és azt állította, hogy a válással Andrea tönkreteszi a kislányukat. Ezzel egyébként a válás felelősségének a terhét is egyedül a feleségére tolta, úgy, mintha az események láncolatának ő nem lett volna részese.

Manipulációval és a lelkiismeret-furdalás felkeltésével azonban nem lehet bizalmat nyerni. Egy időre talán még ott lehet tartani a másikat, de hosszú távon csak egyfajta társas magányt sikerül építeni, falakat emelni egymás közé.

De még ehhez hasonló helyzetben is lehet remény. Ezt nem hitegetésből, hanem tapasztalatból mondom. Igaz, magam is kisebbfajta csodának éltem meg, amikor ez megtörtént, de megtanultam belőle, hogy nem az számít, hogy én mit gondolok, vagy milyen patológiát sejtek, hanem az, hogy kiben milyen erőtartalékok rejlenek. Mert amíg nincs vége, addig nincs vége! Addig még bármi megtörténhet!

Ebben a csodás esetben ugyanis a pár erősen nárcisztikus személyiségjegyekkel rendelkező tagja életének ebben a válságos pillanatában letette a manipuláció fegyverét. Hogy miért következett be ez a fordulat? Talán volt egy pont a párterápiás folyamatban, amikor felismerte, mekkorát veszíthet, ha elveszíti a másikat, és elhatározta, hogy mindent megtesz a győzelemért. Azon túl, hogy új szexuális technikákat tanult, hogy örömöt szerezzen a társának, elkezdte meghallani a párja véleményét is, és nem egyszerűen meghallotta, hanem figyelembe is vette. Közben utazásokat szervezett, hogy hosszú időre kettesben lehessenek, és átbeszélhessék a közös életüket. Eljött ebben a folyamatban az a pillanat is, amikor megmutatta a saját esendőségét is, egy időre lehullott róla a sebezhetetlenség álarca, ami átélhetővé tette a másik számára is, hogy  a kapcsolat elvesztése miféle fájdalommal jár. Az álarc lehullása mindig veszélyes, hiszen kiszolgáltatottságot eredményez. Talán a terápiás tér biztonságot adott, a társa bölcsen, nem támadott, nem használta ki a saját javára a helyzetet. A valódi, esendő, álarc nélküli ember megértésre talált. Nehéz megmondani még ebből a székből nézve is, hogy mi történt valójában, mitől fordult át valami, ami végül a “győzelemre”, a kapcsolat megtartására segítette őket. De talán valami olyasmi, hogy a korábban nárcisztikus fél rádöbbent, nem csak egyedül lehet győzni, hanem ketten is – egyszerre!

Nagyon izgalmas a másik fél oldaláról is megvizsgálni a kérdést, onnan, hogy miért választ valaki személyiségzavaros társat, például egy nárcisztikust.  Sokszor épp pszichológusokkal, vagy más segítő szakmát űzőkkel fordul ez elő, akik a kapcsolataikban is a megmentő szerepét játsszák. Ezek a párok gyakran erős vonzódást élnek át a szerelem kezdetén, és amikor kiderül, hogyan kötődnek egymáshoz, már késő. Egyenlőtlen kapcsolatukban a megmentő folyton ment, folyton megold, míg a másik élvezi ennek a kényelmét. Ennek is van pszichés haszna a megmentő számára, hiszen folyamatosan átélheti saját nagyszerűségét, érezheti, hogy mindent irányítani tud, de ez végső soron játszmaszerű helyzet, amiből hiányozni fog a valódi kapcsolódás, a bensőségesség, az intimitás. A kontrolláló szerepet játszó fél beleragad megmentő pozíciójába, és egy idő után törvényszerűen bele is fárad ebbe a szerepbe, hiszen nagyon nagy feladat állandóan résen lenni, megmenteni, megoldani. Az első csalódás akkor éri őket, amikor ráébrednek, hogy soha nem lehetnek gyengék, soha nem adhatják fel irányító szerepüket, mert akkor minden összeomlik. Egy egészséges párkapcsolatban ezek a szerepek nincsenek kőbe vésve, szabadon, és szükség szerint lehet váltogatni őket attól függően, hogy épp kinek mire van szüksége. A beragadt szerepek azonban rossz működést jeleznek. És ha senki sem tud kilépni ebből, akkor megint csak két lehetőség van, a társas magány, vagy a válás.

Olvasd el ezt is:
http://parkonzultacio.hu/2018/11/06/x-htm/

Ünnepeljük a szerelmet! Bálint-napi elmélkedések

A Bálint nap sokáig ismeretlen volt nálunk, és ma is sokan gondolják úgy, hogy ez inkább az édesség- és virágárusok ünnepe, nem a miénk, mert túlságosan is angolszász. De ha belegondolunk, nagyon is jogos, hogy legyen az emberi élet egyik legnagyobb, sorsfordító érzésének, a szerelemnek, egy kiválasztott ünnepnapja.

Nem véletlenül mondom, hogy sorsfordító, vagy legalábbis sorsszerű jelenség az életünkben a szerelem, mert szinte öntudatlanul érkezik, megragad minket, és olyan erővel sodor, hogy el is téríthet bennünket valamilyen meglepő, nem várt irányba. Olyan, mint egy vihar, vagy egy forgószél, ami felkap, és nem lehet tudni, hol tesz majd le. Vajon jó helyen tesz le, vagy egy lakatlan szigeten, ahol víz sincs? Vajon oda merjük-e adni magunkat ennek a viharnak, vagy inkább lekötözzük magunkat egy sziklához, nehogy elragadjon bennünket?  Ez az első kérdés, amit önmagunknak kell feltenni, és bizony, ha félünk, ha hezitálunk, ha kétségeink vannak, az nem jó jel, valami sérült egykor, a kezdetek kezdetén, amikor az életbe, az emberekbe vetett bizalomról szereztünk életre szóló tapasztalatokat.

Néha egy nagy szerelem átírja akár ezeket a korábbi sérülésekből származó félelmeket is, olyan hatalmas, hogy még ennek a gátját is áttöri, és talán ez az, amikor azt mondjuk, hogy a szerelem mindent legyőz. Ebből a típusú szerelemből nincs egyébként túl sok az ember életében. Egy-kettő talán. A többi inkább kaland, amin átugrunk, túl leszünk, mint egy náthán. Úgyhogy, amikor valóban szerelmesek vagyunk, az igazán ünnepi alkalom, aminek az értékét nem lehet túlbecsülni.

Manapság gyakran kerül idézőjelbe a szerelem, mintha valami hazug, nem létező dolog volna, aminek nem szabadna bedőlnünk, aminek úgyis vége lesz, és ami furcsa fénybe vonja az életünket, mintha bedrogoztunk volna, hiszen megfoszt a józan eszünktől. Olyasmi, aminek ellent kellene állnunk, mert kétes értékű, tiszavirág-életű, egyszóval semmi értelme sincs.

És valóban, miért kellene hinnünk valakiben, akit alig ismerünk, akinek nem látjuk át a szándékait, akihez mégis ellenállhatatlanul vonzódunk, de fogalmunk sincs, hogy miért.  Csak érezzük ezt a vonzódást, és teljesen zavarba jövünk, hiszen többnyire ellentmond a józan észnek. Miért is kellene hinnünk benne?

Manapság, amikor mindent meg szeretnénk érteni, a szerelem titokzatos kiismerhetetlenségével kilóg a megmagyarázható dolgok sorából. Olyasmi, mint valami zavaró tényező, ami nem illik bele a világképünkbe. Ráadásul a romantika is kiment a divatból, az a fajta romantika mindenképp, mi nagyít és kiszínez, és ezeket a gyengéd érzéseket állítja piedesztálra. Az erőszak sokkal gyakoribb a népszerű filmekben. Ezt dicsőítjük a populáris kultúrában mindenképp. És ez különösen a férfiaktól veszi el azt a lehetőséget, hogy vállaltan szerelmesek legyenek.

Nem volt ez mindig így. A trubadúrok a lovagkorban például imádott hölgyük nevét foglalták versbe, miközben szerelmük pusztán plátói volt, nem „szennyezte be” a testiség.

Ma a szex könnyebben vállalható, mint a szerelem.

Pedig a szerelem nem csak lila köd, és tomboló vihar, nem egyszerűen átkozott gyötrelem, hanem óriási lehetőség is, a kölcsönösen átélt fajtája mindenképp.

Gyógyító hatása van, gyógyítja a legkorábbi sérüléseinket, mert azt adja, amire a legnagyobb szükségünk van, folyamatos figyelmet, visszajelzést, gyengédséget, testi érintést, azt az érzést, hogy a másik nagyszerű, miközben mi is annak érezzük önmagunkat. Mindent megkapunk ilyenkor, még azt is, amit talán a legelső kapcsolatunkban az édesanyánkkal, vagy a legfontosabb gondozókkal, nem. Ami valamiért kimaradt, vagy sérült. Új tapasztalatokat szerezhetünk a bizalomról, azt, hogy a másik jelen van, elérhető a számunkra, és hogy mi is meg tudjuk nyugtatni, boldoggá tudjuk tenni a puszta jelenlétünkkel a másikat.

Sajnos, vagy szerencsére ez az eufórikus  állapot nem tart örökké. Leginkább azért, mert ebben a furcsa, teljes egymásrahangoltságban nem lehet élni a mindennapokat. Ketten nem lehet ugyanazt tanulni, ugyanott dolgozni, kutatni, versenyezni, nem lehet folyamatosan együtt létezni. Ez sajnos nem lehetséges.

De vissza lehet találni egymáshoz újra és újra.

És van itt még valami, ami fontos, és ez nem más, mint a felnőtt kötődés, az igazi, ami épp akkor kezdődik, amikor a szerelem véget ér. Mert ezt kapjuk a szerelem után, cserébe a tökéletes odaadásért, ezt a mély kötődést és elköteleződést egymás iránt.

Ezért fontos a szerelem! Ha nincs, akkor nincs meg az az olvasztótégely sem, amiben ez a hosszú távra szóló elkötelezettség megszülethet. Fontos hát, hogy megéljük a szerelmet a maga teljes, és olykor félelmetes nagyszerségében.

És gyanakodjunk, ha ebben hiányérzetünk van.

Ha most, a kapcsolat kezdetén nem vagyunk eléggé őrültek ahhoz, hogy mindenre hajlandóak legyünk a másikért, mi lesz később, mit teszünk meg tíz-húsz-harminc év múlva érte? És mit tesz meg értünk a másik, ha már most a kezdetek kezdetén is kételkedni lehet a szerelmében? Vannak baljós jelek, amelyek már ekkor megmutathatják, hogy nem a szerelmet találtuk meg, hanem valami mást. Ne érjük be kevesebbel!

Aki szerelmes beléd:     

  • nem késik el a randikról
  • csak a jót látja benned
  • őrültségekre is képes érted
  • nem féltékeny, maximálisan megbízik benne
  • csak veled akar lenni, mindig
  • te vagy neki az első, a családi, baráti programokat háttérbe szorítja érted
  • jól esik minden testi érintésed
  • megéri neki öt perc találkozásért megkerülni a fél várost
  • a te véleményed számít nem az anyjáé/ apjáé

Ha szerelmes vagy

  • nem késel el a randikról
  • csak a jót látod benne
  • őrültségekre is képes vagy érte
  • nem vagy rá féltékeny, maximálisan megbízol benne
  • csak vele akarsz lenni, mindig
  • ő neked az első, a családi, baráti programokat is lemondod miatta
  • jól esik minden testi érintése
  • megéri neked öt perc találkozásért megkerülni a fél várost
  • az ő véleménye számít nem az anyádé, apádé

Ha kérdésed van, írj a r.lilla3kukacgamail.com címre!

Olvasd el ezt is: http://parkonzultacio.hu/2018/10/11/lelki-oroksegunk/

Mikor jogos a válás?

A válás, fontos megértenünk, nem valami fátum, ami végzetszerűen bekövetezik velünk, nem a sorsunk elkerülhetetlen velejárója, inkább egy olyan döntés, amit életünk egy pontján meghozunk. Ezt azért érdeme tisztázni, mert nincs olyan ok, ami miatt a válás mindenképpen „jogos”, vagy „elkerülhetetlen”, sajnos nem létezik effajta felmentés. Amikor azt kérdezzük, hogy együtt vagy külön folytatjuk tovább, akkor nem külső körülményekre, nem kifelé kell tekintenünk, hanem befelé, önmagunkra, a másikra és kettőnk együttműködésére. Éppen ezért nincs recept, mindenkire egyformán érvényes válasz sem.  Az elkövetkező posztokban meg fogok ugyan különböztetni kemény és lágy okokat, amelyek közül az előbbiek a súlyosabbak, de álláspontom szerint még ezek fennállása sem vezet törvényszerűen váláshoz.  Úgy is fogalmazhatnék, hogy mindenen lehet segíteni és minden változhat, ha ehhez mindkét félben megvan az akarat, és a szándék. A hangsúly a mindkét félen van, a pár egyik tagjának  akarata, szándéka és vágya sajnos nem elég. Ha vajon az egyikük már meghozta azt a döntést, hogy el akar válni, eltéríthetjük ebbéli szándékától? Meggyőzhetjük, hogy rossz döntést hozott, hiszen minket egymásnak rendelt az ég, nem hiába fogadtunk örök hűséget fehér ruhában hulló rózsaszirmok között?

Vagy már késő?

Sajnos, ha ez a döntés határozott és végleges, hiába csak az egyik félben született meg, akkor többnyire tényleg késő van.

Soha nem felejtem el azt a párt, akinek a férfitagja keresett meg azzal, hogy segítsek. A feleség belement abba, hogy eljön egy ülésre,  ad maguknak még egy „utolsó esélyt”, és meghallgatja, amit egy szakember mond. De sajnos, nem az volt az érdekes, amit én mondtam, vagy a terapeutatársam, hanem az, amit ő mondott ki nagyon világosan és határozottan a férje előtt, méghozzá azt, hogy el akar válni. Évekig élt „magányosan”, míg a férje meccsekre járt és barátokkal sörözött esténként, miközben ő a közös gyereküket nevelte. Elfáradt, nincs több ideje erre a kapcsolatra, és nem hisz a változásban, mondta. Kemény szavak voltak. Sok jel mutatott ugyan arra, hogy lehetne tisztázni, ki miért és hogyan volt benne ebben a kapcsolatban, ki mit tett bele, és mit nem, és talán át is lehetett volna írni egy- s-mást, csakhogy a feleség nem volt már hajlandó erre. A döntése végleges volt, a szándéka tiszta. A férfi hiába nyelte a könnyeit közben.

 

Mire eltaláltak a segítséghez, addigra késő volt.  Minden bizalom elveszett. Addigra a nő nem hitt abban, hogy az életük, a kapcsolatuk megváltozhat.

Összességében (majdnem) minden válás mögött végső okként ez az elvesztett bizalom áll. A nehézséget az jelenti, hogy nem biztos, hogy ezt a bizalomvesztést egyformán éli meg mindkét fél. Lehetséges, hogy az egyikük már egészen elvesztette, mire a másik egyáltalán ráébred, hogy valami nincs rendben. És nem csak arról van szó, hogy „kisebb kommunikációs problémáik” vannak, vagy arról, hogy „néha, persze szoktunk veszekedni, de ki nem?” hanem arról, hogy igen nagy baj van. Az egyikből szép lassan elkopik a kapcsolatba vetett hit, míg a másik ebből semmit nem vesz észre. Nem szólal meg a vészcsengő időben, akkor, amikor még irányt lehetne változtatni, meg lehetne állítani a szakadék felé tartó kapcsolatot, hanem megy szépen minden tovább előre. Mígnem „hirtelen” már ott is állnak a szakadék szélén.

Hogy miért nem szólal meg az a bizonyos vészcsengő?

Mert utáljuk a vészcsengőket. Kicsit mindannyian ilyenek vagyunk, nem szeretünk a nehézségekkel találkozni, inkább görgetjük tovább magunk előtt, amíg csak lehet. Sajnos, ezzel a fajta emberi taktikával nem csak a párterápiában találkozunk, hanem az élet más területein is. A társadalmi változásokban is így van, ezt történetesen egy neves jövőkutatótól tudom, Novák Erzsébettől, aki szerint a történelem ezt már sokszor bebizonyította. Nagyon rosszul kell lennünk, el kell jutnunk a gödör legmélyére, hogy végre felébredjünk, és cselekedni kezdjünk.

Miért vagyunk ilyenek?

Ha nem így tennénk, fájdalmakkal, veszteségekkel kellene szembenéznünk, vagy ami még rosszabb, saját elrontott döntéseinkkel. Nagyon sok dolgot tudatosítanunk is kellene a tetteinkben, sőt változtatnunk a szokásainkon.  A változás pedig sok esetben félelmetes, de legalábbis kényelmetlen. Kirángat a megszokott puha kis fotelünkből, amiből ugyan helyenként kiállnak a rugók, meg fodrosodik is egy kicsit a huzat, de már olyan jól belekuckóztunk. Mit teszünk hát?

Homokba dugjuk a fejünket. És aztán az egyik félben – váratlanul, derült égből villámcsapásként – megszületik a döntés. Mi pedig már nem tehetünk semmit.

Ilyenkor tűnhet úgy, hogy tehetetlenül állunk az elemek csapásai között, vagy ami még rosszabb, ki vagyunk szolgáltatva a másik döntésének.

És való igaz. Ki vagyunk szolgáltatva! Ez az első törvény, amit minden párnak folyamatosan fejben kellene tartania, hogy egy párkapcsolat, valóban kiszolgáltatottság, kölcsönös függés. Ennek felismerése, elfogadása, sőt megbecsülése létfontosságú. A kapcsolat kettőnk által létezik, mert ketten működtetjük. Kölcsönösen. Ha valaki nem akarja működtetni, akkor nem létezik, mert akkor épp a lényege fog hiányozni, a kapcsolat. A kiszolgáltatottság nem tűnik túl pozitív szónak, sodródást feltételez. Pedig a párja a bizalom, mert amikor elköteleződünk egymás mellett, akkor épp azt mondjuk a másiknak, hogy oda merem adni magam neked, rád merem bízni a sorsom, az életem, mert tudom, hogy jót akarsz nekem. Ebből a bizalomból és jóakarásból táplálkozik egy valóban működő párkapcsolat. Ami ugyanakkor kölcsönös függést is jelent. Minden szerelemes tudja, hogy a boldogsága a másiktól függ, és akkor lesz teljes, ha a szerelme viszonzásra talál. Később is így van ez, a jól-létünk a másiktól (is) függ, akkor lesz teljes, ha a másik is jól van, és ha kölcsönösen hozzá tudunk járulni a másik jóllétéhez. Akkor akarunk továbbra is működtetni egy kapcsolatot, ha jobban vagyunk általa, mint nélküle volnánk. Megéri valamiért, több előnyünk származik belőle, mint hátrányunk. Nem az anyagi haszonra gondolok elsősorban, hanem a lelkiekre. A biztonságra, az elismerésre, a meghitt együttlétek boldogságára, olyan értékekre, amelyeket máshol nem kaphatunk meg csakis egy párkapcsolatban.

Amikor azt kérdezzük tehát, hogy együtt vagy külön folytatjuk tovább, akkor nem külső körülményekre, nem kifelé kell tekintenünk, hanem befelé, önmagunkra, a másikra és kettőnk együttműködésére. Azt kérdezzük, előnyösebb-e fenntartani a kapcsolatot, mint megszakítani. És amikor ezt vizsgáljuk, akkor a bizalom állapotát vizsgáljuk, arról kérdezünk, hogy elveszett-e már teljesen, vagy még maradt belőle valami, amiből újra lehet építeni mindent.

Nagyon sokféle oka lehet annak, hogy mitől is kezd fogyatkozni ez a bizalom. Legközelebb azokat az okokat szedem sorra, amelyek meglehetősen gyorsan erodálják a kezdeti bizalmat.

Olvasd el ezt is: http://parkonzultacio.hu/2020/02/06/valas-vagy-ujrakezdes/

Ha kérdésed van, írj a r.lilla3kukacgmail.com címre

Lelki örökségünk

Mit cipelünk a vállunkon?

Kevésszer gondolunk bele, hogy valójában a sorsunk, az életutunk, a választásaink, az értékeink, a hozzáállásunk, a kapcsolataink minősége, nem csak egyéni döntéseinken múlik, hanem része annak a nagy örökségcsomagnak, amelyet az előttünk járó generációktól kaptunk. Ez a csomag hatalmas, és mély, de a legkülönösebb, hogy olykor úgy öröklődik generációról generációra, hogy nem is vagyunk ennek tudatában.

A kutatók a Holokauszt-túlélők gyerekeinek viselkedésére figyeltek fel először. Ők ugyanis épp úgy a traumatizáltság jeleit mutatták, mintha maguk is átélték volna ez előttük járó nemzedék élményeit. Depresszió, szorongás, alacsony önértékelés, öngyilkossági gondolatok,  agresszió, pszichoszomatikus tünetek jelentek meg körükben. Ezek a generációkon átívelő hatások más nehéz élmények kapcsán is megfigyelhetőek voltak, ilyenek voltak a természeti katasztrófák, a tömegmészárlások, és háborúk, amelyek nem csak az azt közvetlenül átélő generációt sújtották, hanem az utódnemzedéket is. A szexuális erőszakot elszenvedők családjában is tapasztalták a jelenséget, az áldozatok gyermekei is olyan jellegzetes tüneteket mutattak, mintha maguk is átélték volna azt, amit anyáik. Vajon hogyan lehetséges ez? Sokféle tudományterület próbált válaszolni a kérdésre, és a biológusok ekkor alkották meg az epigenetika fogalmát, amely genetikán felülit jelent, és minden olyan hatást magában foglal, amely nem jár együtt a DNS alapszerkezetének változásával. Sokféle biológiai mechanizmusa lehet ennek, amelynek végeredményeképpen egyes génszakaszok az utódgenerációban felerősödhetnek, vagy elcsendesedhetnek, attól függően, hogy a szülői nemzedéket milyen hatások érték. Hogy a jelenségnek nem csak pszichés, hanem konkrét fiziológiai összetevői is vannak, állatkísérletekkel bizonyították. Vemhes patkányokat például fehérjeszegény táplálékkal etettek, ennek hatására az utódok kisebb súlyúak, csökkent agysejt-számúak lettek, mint a normál diétán nevelt anyák kölykei. Ez a hatás fennmaradt a rákövetkező generációnál is, egészen tizenkét generáción át kimutathatónak találták az utódgenerációk csökkent születési súlyán.

De vajon mit jelent ez? Hogy nem csak a fizikai tulajdonságainkat, hanem az élményeinket is átörökíthetjük az utódainkra? Ha valami borzalmat élünk át, akkor ezt keresztként viszik tovább a gyerekeink a vállukon? Egyáltalán le lehet tenni valamikor ezt a keresztet?

Különös egybeesések

– Amikor eljönnek hozzánk a családok, és elkezdjük vizsgálni az előző generációk sorsát és életét, gyakran egészen misztikusnak tetsző egybeeséseket tapasztalunk – mondja Horváth Magdolna család- és párterapeuta. –  Például megérkezik hozzánk egy házaspár, van egy ötéves gyerekük, és az a problémájuk, hogy az utóbbi időben olyan szintű konfliktusaik lettek, hogy felvetődött a válás gondolata. Ahogy mélyebbre ásunk a család történetében, kiderül, hogy az anya is épp ötéves volt, amikor elváltak a szülei. Vajon véletlen ez? Álláspontom szerint egyáltalán nem az, sokkal inkább arról van szó, hogy a gyerek életkora aktivál egy életeseményt, a korábban átélt kérdések, dilemmák újra megjelennek, és tudattalanul munkálkodni kezdenek. A párok között gyakran találunk olyan konfliktusokat is, amelyeket nem lehet megérteni úgy, ha csak a jelenből tekintünk rájuk, és nem tudjuk, hogy a felek mit éltek át gyerekkorukban. Volt például egy asszony, aki állandóan bántotta a férjét, teljesen érthetetlennek, és igazolhatatlannak tűnt ez a folytonos kritizálás egészen addig, amíg el nem kezdtünk kutatni a régi emlékek között. A nő egy olyan családba született bele, ahol az anyja családját lenézte az édesapja egész famíliája, és ahol a férfiak lebecsülték a nőket. Amikor ez az asszony azt hallotta a férjétől, hogy ugorj le a boltba, akkor úgy érezte, hogy cselédnek tekintik, pedig ez csak egy tárgyszerű kérés volt. Az asszony felcsattanása valójában nem a férjének szólt, sokkal inkább a múltnak, az édesanyának szolgáltatott vele igazságot, hozzá kötötte egyfajta láthatatlan lojalitás. A férje cselekedeteiben mindig az apja családjának rossz szándékát vélte felfedezni. Maga is megdöbbent, amikor ez kiderült, és épp ezzel az új tudással volt képes leválasztani a múltat a jelenről és a társát valóban meglátni. De gyerekekkel is előfordul, hogy épp arra az útra tévednek, amelyet rossz példaként állítanak eléjük. Ha egy elvált anya szidja a fia előtt a gyerek édesapját, és azt hangoztatja például, hogy az semmirekellő gazember, iszákos csavargó, akkor könnyen lehet, hogy ez a fiú előbb-utóbb az apja életét kezdi majd élni, mert csak így tud azonosulni vele és a férfiszereppel. Előfordulhat, hogyha megnősül, akkor az anyjához hasonló nőt vesz majd feleségül, akitől majd szinte törvényszerűen elválik, és a családi mintázat így öröklődhet sorszerűen generációról generációra.

A forgatókönyv marad?

A példában szereplő anya nyilván nem akarta, hogy a fiából csavargó iszákos gazember legyen. Miért lett az mégis, hiszen egyáltalán nem ez volt a cél?! Sok ehhez hasonló történet azt a gondolatot veti fel, mintha mi emberek is kapnánk egy programot, akár egy számítógép, ami lefut bennünk anélkül, hogy azt befolyásolhatnánk, akár akarjuk, akár nem. A szereplők változnak, a díszlet is hozzá, a forgatókönyv viszont megmarad. Előzetesen annyit elárulhatok, hogy a kiszabadulás a „mátrixból” elvileg lehetséges, de ehhez fontos megérteni, hogyan adjuk át azt is, amit nem akarunk!

– Mészáros Márta nemrég bemutatott filmjében, az Aurora Boreálisban láthattuk ennek a művészileg megformált módját – emlékeztet Horváth Magdolna – A filmben nagyon érzékletesen mutatták be az alkotók, hogy miután megtörténik a borzalom, és a lányt a szovjet katonák megerőszakolják, erre egy újabb borzalom épül, méghozzá az, hogy beszélni sem lehet erről, hiszen a szovjet katonák dicsőséges képét nem szabad megtörni. A titok ott lebeg kimondatlanul, és az így felnövő gyerekek ennek a titoknak a feszültségét érzik. Mivel nincsenek információik a traumatikus eseményről, de hallják esetleg a szüleiket felébredni egy rémálomból, ezért a fantáziájuk kezd el működni, és ezek traumaközeli fantáziák lesznek! A holokauszt túlélők között is megfigyelhető, hogy a történetük elmondhatatlanná válik, évekig, évtizedekig tartogatják magukban úgy, hogy senkivel nem beszélnek róla. Nagyon sok család a különféle nehézségek, katasztrófák, traumák és megpróbáltatásokból olyan szabályok, családi normák révén szabadul ki, amelyeket a rákövetkező generációknak is el kell sajátítaniuk, hiszen azok egyszer már beváltak. Gyakran ezek olyannyira szigorúak, hogy élhetetlenné teszik az életet. Ezért szoktam kérni a családokat, hogy gyűjtsék össze a családi mondásokat is, amelyek gyakorlatilag sorsszerűen meghatározzák a következő generációk életét. Ezek között vannak nagyon destruktívak, a lányoknak mondogatott, „hagyd magad, hamarabb szabadulsz”, például, vagy az a mondás, hogy „meglesz még ennek a böjtje”, ami előre vetíti, hogy nem szabad átélni a jót, mert mindenért végül megbűnhődünk. A legnagyobb veszélyben azok a családok vannak, ahol a trauma titok, vagy olyasmi, ami szégyenteljes, és ezért megbeszélhetetlen. Ilyenkor feldolgozatlan is marad, és az előző generáció tudattalanul hagyja rá a következőre. Gyakori, hogy ezek alól a szigorú szabályok, normák alól csak betegséggel lehet kiszabadulni, mert csak akkor nem kötelező betartani őket. Amikor a családterápiás üléseken elkezdünk a családfával foglalkozni, feltárjuk a generációkon átívelő ismétlődő mintázatokat, és a rosszul működőeket igyekszünk blokkolni. Ennek a tudatosításnak, feldolgozásnak óriási jelentősége van, mert ha egy trauma nincs feldolgozva, nagy eséllyel megismétlődik. Amíg ugyanis nem beszélünk ezekről, addig tudattalanul hatnak, és tudattalanul befolyásolják a választásainkat, a cselekedeteinket. Csak úgy van esélyünk rá, hogy ezeket a folyamatokat kontrolláljuk, ha elindul a tudatosítás és a feldolgozás folyamata. Szerencsére nem csak a rossz mintákat örököljük, hanem a jókat is. Még egyetlen olyan családdal sem találkoztam, ahol nem lett volna valami, ami értékes, ami erőt adó. Igen fontos ezeket is megkeresni, felismerni, mert csak ezekre támaszkodva lehet erőnk a rosszul működők felülírásához.

Pornó a párkapcsolatban

A szélessávú internet elérésével az internetes pornó olyan szinten vált elterjedtté, és könnyen hozzáférhetővé, hogy azok is használják, akik különben soha nem fizetnének érte, például a nők és a nagypapák. A közbeszédben mégis tabuként jelenik meg. Ha kiderül, akkor ennek megbélyegző hatása van! Jelenléte a társkapcsolatokat is mérgezi, mert titkokat szül, ha pedig valaki lelepleződik, az a kapcsolat végét is jelentheti.

Óriási a feszültség az internetes pornó-használat elterjedtsége és az elhallgatottsága között – vág bele a témába V. Németh Dániel pszichológus, pár- és családterapeuta. – Miközben az internetes letöltések harmada a pornográfiához kapcsolódik, és minden egyes másodpercben több mint 28 ezren néznek szexuális tartalmat a világhálón, addig kisközösségi és társadalmi szinten inkább becsukjuk a szemünket. Holott az aktív használók 43%-a 11 és 13 éves kora között látott először pornót, vagyis a fiatalok sokkal hamarabb ismerik meg ezt a „műfajt”, mint a másik nemmel megélt intimitást. A pornóhasználatról mégsem tudunk nyíltan beszélni – sem otthon, sem az iskolában. Tavaly egy budapesti intézményből azért rúgtak ki egy hetedikes fiút, mert a tornaöltözőben a társainak pornóoldalakat mutogatott. Ez a reakció azért álságos, mert 2014-es statisztikai adatok szerint a felnőtt férfiak 63, a nők 36%-a legalább egyszer még a munkahelyén is rákeresett pornográf tartalmakra az adatfelvételt megelőző 3 hónapban. Ennek tükrében még riasztóbb a fenti eset: szexuális nevelés helyett stigmatizálunk és büntetünk. Holott a kamasz fiúnak megbélyegzés és kirekesztés helyett sokkal inkább információra és segítségre lenne szüksége.

Segítség helyett elhallgatás

Bár a pornóoldalak legaktívabb használói a 13-24 éves korosztály tagjai, a pornófogyasztás és az abból fakadó problémák azonban nem csak őket érintik. A szexuális tartalmú oldalak látogatóinak egyharmada például a nők közül kerül ki, míg az 50-68 év közötti férfiak 25%-a számol be arról, hogy hetente többször is néz pornót. A weboldalak ingyen, titokban és bármikor letölthetők, senkivel nem kell kapcsolatba kerülni ahhoz, hogy elérhessük, kicsi a lelepleződés veszélye. Társadalmi szinten pedig a titokban használt pornó „rendben van”. Valójában azonban egyáltalán nincs rendben! Viselkedési függőséget eredményezhet és kimutatható neurológiai változásokat okoz az agyi jutalmazó rendszer működésében. Egyúttal hatással van a társkapcsolatokra is: óhatatlanul is irreális elvárásokat támaszt a partnerrel szemben. V. Németh Dániel szerint ráadásul a pornóhasználat kifejezetten erősíti azt az énközpontú működésmódot, amelyben a saját vágyaink és kielégülésünk fontosabb, mint a társunké.

Léna huszonkétéves volt, már egyáltalán nem tinédzser, amikor először együtt töltött egy éjszakát a barátjával, akit már több hónapja ismert. A szerelmes éjszaka azonban egyáltalán nem úgy zajlott, ahogy ő elképzelte, másnap zokogva mesélte a barátnőjének, hogy olyan volt, mintha megerőszakolták volna. Barátja durvasága megrémítette, és különösen kétségbe ejtette, hogy az együttlétük során a fiú kizárólag saját magára figyelt –

miközben egyáltalán nem értette, mi a baja a lánynak. Néhány héttel később sikerült csak tisztázniuk a helyzetet, mert erről beszélni egyiküknek sem volt egyszerű: a fiú elmondása szerint csak azt csinálta, amit a pornófilmekben látott…

Üres kielégülés

  • A pornófilmek egyik vonzereje abban rejlik, hogy szinte mindig van bennük valami, ami eltér a hagyományos szexualitástól, ami egy társkapcsolatban nem feltétlenül élhető meg – magyarázza a pszichológus. – A női és férfi orgazmus eléréséhez egész más út vezet, amit mindkét nemnek ismernie kellene, és közösen törekedniük arra, hogy a nő orgazmusa, ami általában összetettebb folyamat, előnyt élvezzen, a férfi a társa szükségleteit a sajátjai elé helyezze. Ez persze nagyfokú kölcsönös bizalmat, önkontrollt és önzetlenséget feltételez. A rendszeres pornófogyasztás azonban egész másra szoktat rá: a nők elsősorban a férfi kielégülésének eszközeként vannak jelen. Akaratlanul is begyűrűzik a kapcsolatba az összehasonlítás, a pornóoldalakon megszokott élményeket keressük szexuális és vizuális téren egyaránt, ami eleve teljesíthetetlen elvárásokat támaszt mindkét nemmel szemben. Ha egy tinédzser elsősorban online pornón keresztül ismerkedik a szexualitással, nem sok valós élménye lesz arról, milyen a szeretetkapcsolatban megélt szex, amiben az érzései, a vágyai, és az esetleges félelmei is biztonságosan megoszthatók. Ennek hiányában azt se nagyon érti, hogy mit veszít akkor, amikor lemond az igazi kapcsolatról a pornó javára.

 

Tibor (48) egy idő után csak akkor volt képes a szexre, ha a felesége valamilyen jelmezbe öltözött, nővérke, domina vagy playboy-cica lett, ahogy a férje éppen kívánta. Mindez profi szervezést, időzítést, és jelentős felkészülést jelentett számára; mindennek tökéletesnek kellett lennie a frizurájától kezdve a körmein át a teljes szőrtelenítésig. Ha hiba csúszott a gépezetbe, az erekció megszűnt, a férje kivonult a mindkettejük számára kudarcot jelentő helyzetből, vissza a pornóoldalak „védett” világába.

 

A pornó mint álmegoldás

 

  • Kapcsolatainkban gyakran élünk át konfliktusokat, azok nyomán feszültséget, szorongást és fájdalmat – magyarázza V. Németh Dániel. – Az érzelmi fájdalomra adott automatikus reakcióink mindegyike négy kategóriába sorolható: hibáztatás, szégyen, kontrollálás, vagy menekülés. Utóbbi lehet szó szerinti menekülés: nemes egyszerűséggel kisétálunk a konfliktust okozó helyzetből, de kereshetünk „menedéket” az alkoholban vagy a játéktermekben is. Ugyanide tartozik az elsőre sokkal ártalmatlanabbnak tűnő munkamánia vagy épp a pornófüggőség. Egy kapcsolat érzelmi feszültségének hatására a hálószobánkból bemenekülhetünk a chatszobába, ahol „Jessica” bármikor elérhető és nem várja el, hogy dolgozzunk a „kapcsolatunkon”. Párterápiában, ha az egyik fél pornófüggőségére fény derül, gyakran azt tapasztaljuk, hogy az sebtapaszként funkcionál, előfordulhat, hogy a pornó nem pusztán a szexuális kielégülés miatt vette át az irányítást. Lehet az unalom ellenszere, ideiglenes stresszoldó, vagy pótolhatja a biztonságos érzelmi kapcsolatot, az identitáserősítő elismerést, az osztatlan figyelmet. Ilyen értelemben válhat a pornó álmegoldássá. Természetéből fakadóan kezelése korántsem egyszerű feladat. Sokat segíthetnének az önsegítő csoportok, ebből azonban Magyarországon még nagyon kevés van. Pedig társas támogatás nélkül szinte lehetetlen a küldetés. Egy párkapcsolatban viszont nagyon labilis helyzetet teremt, ha az egyik fél lebukik – ami egyébként sokkal gyakoribb, mint az önkéntes bevallás.

 

  • Az ember nem úgy csajozik, hogy az első randin elárulja, hogy rendszeres látogatója különféle a pornóoldalaknak – írja Tamás egy segítő oldalon – nyilván nem ezzel akartam kezdeni az ismerkedést, de aztán később sem adódott ideális időpont, sem az esküvőnk előtt, sem a kislányunk születése körül. Amikor lebuktam, Anna, a feleségem teljesen kiborult. Fogalma sem volt arról, hogy hosszú évek óta küzdöttem a helyzettel, ami ráadásul a házasságkötésünk után nemhogy javult volna, csak még rosszabb lett.

 

  • ­Valóban nincs „ideális” pillanat, ez minden titokra igaz – kommentálja a történetet a párterapeuta. – Amikor napvilágra kerül, a másik fél teljes bizalomvesztést élhet át. Felmerül, hogy „ismerjük-e egyáltalán egymást, ha ezt nem vettem észre, vagy az, hogy hogyan voltál képes eltitkolni előlem”. Az online viszony gyakran éppúgy „viselkedik”, mint egy külső kapcsolat. A megcsalt félnek a pornóval kell osztoznia társán, aki a szexuálist kivitte a párkapcsolatból, nők vagy férfiak százaival megélve azt. Általában mindketten szenvednek, mert kapcsolatukat egy harmadik fél, a pornó uralja. Helyreállásra csak akkor van esély, ha nem a bűntudatkeltés az eszköz, és nem a büntetés a cél, hanem a probléma gyökerének megértése és a bizalom közös újraalapozása. A végső megoldás a kliensek kezében van, annak mély megértésében és megélésében, hogy nem veszteség, ha nemet mondunk a pornóra. Mert a kapcsolatot nyerhetjük meg általa.

 

Egy asszony élete

Regényelemzés családterápiás megközelítésben

Maupassant regényének hőse a zárdából épp most kikerülő Jeanne, romantikus lázban égve készül új, szabad életére, és benne a titokként felsejlő szerelemre. Az író tisztán és nagy belső átéléssel adja oda nekünk ezt a lányt, az én kérdésem mégis az, hogy vajon ő maga mennyire ért ezzel a romantikus lelkesültséggel egyet. A regényben Jeanne-t nemesi származású szülei eddig mindentől elzárták, hogy igazán tisztán őrizhessék meg leendő férjének. A fiatal hajadon fejében a szerelem a lélek szárnyalása, tele ábrándokkal, vágyakkal, csak a szív finom rezdülései tartoznak bele, testiség és bűnös izzadságszag nélkül. Így bocsájtja útjára a lányt a polgárosodás kora, így mutatja be nekünk az író, így kell bemutatnia, mert ez az az ideál, amit a kor eszménye vele szemben elvárásként támaszt. És ő tökéletesen meg is felel ennek, talán még azon is túl. És senki más rajta kívül. Ezt az ellentmondást maga az író szerkeszti bele a regényébe. Az, hogy a szerelem valami állati, testi, zsigeri késztetés, azt a nőnek nem szabad tudnia, arra a nászéjszakán kellene ráébrednie, de akkor rögtön, hogy eleget tehessen férje vágyának. Jeanne-nak egy éjszaka leforgása alatt kellene tiszta, harmatos, érintetlen leánykából érzéki, ösztönös, nőisége teljében lévő asszonnyá válnia, olyanná, aki összhangban van teste apró moccanásaival.

És nem megy!

Jeanne szülei lányuk házassága előtt azon vívódnak, hogyan mondják el, mi vár kicsinyükre a nászéjszakán. Kínlódásuk jelzi, hogy itt az igazi lélektani konfliktus, amit nem csak Jeanne-nak kell most átélnie, hanem egykor talán az ő anyjának is át kellett. Anyuska nem is hajlandó felvilágosítani leányát, „Nem vagyok rá képes”  mondja, és a feladatot az apára hagyja. A férfi küszködve ugyan, pironkodva, de elmond valamit. Nem a szerelem „technikai” részleteit, hanem a kötelességet, hogy teljesen a férjének kell átadnia magát. Az egyik férfi, apuska,  átlöki a másiknak, Julien-nek az ártatlan lányt, Jeanne-nak eddig az egyiknek kellett alárendelnie magát, most a másiknak kell. Teljesen. Hogy az anya kimarad ebből az aktusból, az egyszerre szentesíti ezt az újrafogalmazódó hierarchikus viszonyt férfi és nő között. Ugyanakkor ennek elfogadhatatlanságát is rögzíti, hogy itt valami elbírhatatlan abúzus-szerű történik. Amikor a nászéjszakán „combjához egy idegen, hideg, szőrös comb” siklik, az író tárgyilagos pontossággal rögzíti ezt az élményt, anélkül, hogy bármiféle ítéletet mondana bárki felett. Bár felvetődhetne a nő frigidsége, a férfi érzéketlenségének vádja is akár, olvasóként azonban leginkább az a gondolat, hogy nem épp az egész társadalom akar-e illetéktelenül Jeanne testébe hatolni, amikor elvárja ezt a hirtelen és gyökeres átváltozást? A férj, aki igazi szépfiú, végül nem ront egyszerre ajtóstul a házba, bár vágyát és jogát pontosan érzékelteti, végül kivárja az időt és megéri, hogy a nőben magában támadjon fel az érzékiség.  Nászútjukon Korzikára utaznak, akkor élik át a kölcsönös testi szerelem örömeit, de ehhez semmiféle lelki közelség nem társul. Az asszony fájdalommal rögzíti is magában, hogy mennyire távol vannak egymástól, hiába forrt össze a testük.

Maupassant nem ábrázolja a férfit, Julien-t túl részlet-gazdagon, mindössze azt  tudjuk róla biztosan, hogy helyes fiú, ahogy az is hamar kiderül, hogy végtelenül kapzsi. Elveszi Jeanne-től azt a kis pénzt is, amit nászútjukra az anyjától kap, amit a lány nem mer vissza kérni, és nem mer rendelkezni felette, pedig minden joga meglenne hozzá. Ez az akaratnélküliség, ez a bágyadt, félénk, tétova odaadás sejteti, hogy ez a lány soha nem lehetett egy pillanatra sem önmaga ura, soha nem élhette meg a saját teste, és lelke feletti szabadságot. Pár hónap után szabad akaratából mond ugyan igent Julien-nek, de ezt semmilyen élettapasztalat nem támasztja alá. Sokkal később, Rosalie, vele egyidős szolgálólánya és tejtestvére mondja neki, hogy nem így kell férjhez menni, nem ennyire öntudatlanul. Jeanne valójában nem lehet felnőtt partnere Julien-nek, alárendelt lény, nem igazi társ. A férfi számára nem több, mint legyőzendő akadály, kipipálandó cél a hódítások sorában. Vagy még inkább eszköz a Jeanne-hoz kapcsolódó vagyon és tekintély megszerzéséhez. Így egészen „természetes” hogy nászútjukról hazatérve már külön hálószobában alszanak.  Az asszony ezután férje számára már egyáltalán nem érdekes.

De Jeanne ezt is tudomásul veszi, bár ekkor kezdődik legnagyobb fájdalma, hiszen épp most indult volna el a nővé válás útján, de ez az út egyszerre megszakad, újra magányos lesz, immár ábrándok nélkül. A szín besötétedik, az évszak őszre, majd fagyos télre vált, a lányos ábrándokat a rideg valóság töri meg. Jeanne továbbra is önmagába zárva él, és szülei szeretetébe próbál kapaszkodni, semmilyen saját megoldási kísérlete nincsen, csak csimpaszkodik a saját vágyaiba és nem látja, nem érzékeli a jeleket, amelyek kiragadhatnák ebből, felnöveszthetnék, felnőtté tehetnék. Marad a sodródás, aminek csak dráma lehet a vége. Amikor a szolgálólány, Rosalie egy este szinte hang nélkül egy gyermeknek ad életet, nem érti, hogy mi történt, nem érti, hogy a férje, miért akarja Rosalie-t egyből eltávolítani a házból, és hogy a lány miért nem árulja el csábítója nevét. A képlet pedig egyszerű, Rosalie éppúgy elolvadt Julien helyes arcától, mint annak idején ő, és nem észleli, ami a szeme előtt van, hogy a lány már akkor ágyába fogadta, amikor a férfi a kastélyba udvarolni járt.

Jeanne megcsalatása kettős, nem csak a férjébe vetett hitét veszíti el, amikor kettőjüket egy éjszaka egymás karjaiban találja, hanem korábbi bizalmasát, egykori tejtestvérét, Rosalie-t is. Sőt többet, mert annak a hitét is, hogy két ember igazán összetartozhat, és hogy az emberi élet fájdalmai feloldódhatnak ebben a közelségben.  Maupassant számára a fájdalom az egyik legfontosabb szó, szenvedélyesen keresi megszüntetésének módját, de Jeanne sorsában biztosan nem találja meg.  Jeanne tehát szenved. Mi sem jelzi jobban, hogy a romantika korszakán túl vagyunk, hogy a történet itt továbbgördül, nem ér véget a lány tragédiájával. Ellenkezőleg, kiderül, hogy maga is gyermeket vár. A terhesség inkább megviseli és elborzasztja, hiszen Rosalie fiának féltestvérét hordja magában. A vajúdás és a szülés hosszú órái alatt azonban megszületik benne az anya. A nő nem születhetett meg soha, de az anya igen, akinek egyetlen gondolata, reménye és életcélja maradt, a gyermek! Maupassant maga mond róla családterápiás szempontból is megrázóan pontos ítéletet: „Egyszerre rajongó anyává vált, túlzó anyává, mert megcsalták reményei.” Az az asszony ugyanis, aki nem tud kapcsolódni a férjéhez, a nő, aki nem lehet társ, egyetlen szerepbe kényszerül, az anyaság szerepébe, ami aztán nem csak az ő számára lesz csapda, hanem a fia, a gyermekei számára is. A Rosalie körüli hullámverést a család plébánosa, Picot abbé csendesíti le, mint egy igazi jóságos lelki segítő, aki tudomásul veszi a tényeket, az emberi természetet, és ennek megalkudva szolgálja Istent. Ő józanítja ki a bárót, Jeanne apját, aki őrjöng, amikor megtudja, hogyan alázta meg veje féltett kislányát. A plébános azonban bölcsen emlékezteti, hogy ifjan nem volt-e ugyanúgy együtt szolgálóleányokkal, mint Julien, amikor csak lehetősége adódott rá? Anyuska, az egyre növekvő hájtól már mozdulni is alig bíró asszony pedig mindig is belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Jeanne azonban nem szerez tudomást apja botlásairól, ez homályban marad előtte, az író csak előttünk fedi fel ezt a részletet, és csak utóbb kap igazán jelentőséget. Akkor, amikor anyuska meghal. Jeanne ugyanis a búcsú, a virrasztás óráiban kitalálja, hogy anyuska emlékes dobozából felolvassa neki régi, kedves leveleit. Nagyszülei rajongó szeretetéről árulkodó sorok kerülnek elő, majd a szerelem lobogását hirdető szavak, amelyek azonban nem az édesapjától, hanem egy ismeretlen férfitól származnak. Jeanne egyszerre ráébred, hogy anyja ugyanúgy hűtlen volt, mint a férje, ő sem különb, tehát édesanyjában is csalódik. Senki sem tiszta, mindenki bűnös, minden koszosnak és mocskosnak tűnik. Jeanne-nak nincs lehetősége arra, hogy megértse édesanyját, aki valószínűleg maga is kereste azt az ajtót, amelyen kiszabadulhat a magány zárkájából, és ezt nem az édesapja karjaiban találta meg. De ő legalább megtalálta, és benne boldogságra lelhetett, ha csak röpke pillanatokra is. Jeanne szemüvegén keresztül azonban mindez bűnnek tetszik, az apja szerepét a történetben ugyanis nem ismerhette meg. Tudása szülei lelki életéről – ahogy mindannyiunké – erősen hiányos. Megértés nem születhet belőle ezért, csak újabb és újabb fájdalom. Ennyi csapás után az már csak ráadás számára, hogy ráébred férje újabb hűtlensége.

Colette Dumas Lippmann, Geneviève Straus és Guy de Maupassant, 1889 (Fotó: Giuseppe Primoli-Wikipédia)

Ezt a kínt már szótlanul tűri, csak hogy férje kedves hangon beszéljen vele. Egyetlen értelme marad az életének, a fia, akit még akkor is Csibének, óvni való kicsinyének lát, amikor annak már a szakálla is sarjadzik. Paul persze, menekülőre fogja, mert három anyja is van, a valódin kívül a nagyapja, és a nénikéje is, akik féltő gondoskodással veszik körül, és akik épp úgy reménytelenül társtalanok, és kapaszkodnak a szeretet vékony szálaiba, ahogy Jaenne. Apja közben egy sincs. Nehéz így férfivá érni! Az apját ugyanis szeretője férje gyilkos indulattal öli meg egy végzetes napon. Azt gondolhatnánk, hogy az asszony ezzel megszabadul attól, aki boldogtalanságának okozója volt, és ezután nyugodtan és viszonylagos megelégedettségben élhet. De a sors kerekét már nem lehet megállítani, és leginkább azért nem, mert nem Julien-nel volt a „baj”. Hanem valahol másutt, és ez a „baj” most Paul sorsában folytatódik tovább.

Paul reakciója a menekülés lesz anyja nehéz szeretetéből. Ez a menekülés is sodródássá változik, féktelen tivornyákba, a kontrollálatlan pénzszórásba viszi, és nőkkel folytatott kalandokba. Ez utóbbi fáj Jeanne-nak a legjobban, hogy Paul „megcsalja” őt, nem szereti, amikor egy másik asszony karajiban köt ki. Könyörögve kéri, hogy jöjjön haza hozzá. Közben a fiú dőzsölése miatt majdnem teljes vagyonukat elveszítik, a Jegenyést, a kastélyt el kell adni, de Jeanne ekkor sem nő fel, nem tesz semmit, tehetetlenül nézi a család, a vagyon széthullását. Rosalie lesz az, aki hirtelen mellette terem, határozottságával, életrevaló egyszerűségével a segítségére siet, és megtiltja a tehetetlenül sodródó asszonynak, hogy ezután egy sout is adjon a fiának. Próbál véget vetni a tévútra tévedt szeretet pusztításának.

Az idő telik, és Paul egy nap kétségbeesett levelet ír az anyjának, egyezzen bele házasságába, had vegye el azt a nőt, aki mindvégig mellette állt, aki támogatta őt, akit szeret. Jeanne azonban a fia mellett álló „ringyó ravaszságaként” értékeli a levelet, aki most a kétségbeesett anya gyengeségére játszik. Vajon ezen a ponton mennyire érzett egyet  maga az író az asszonnyal, együttérzett-e vele, vagy kegyetlenségnek látta Jeanne gyűlöletét, önzését, aki csak magának kívánja a fiát? Valószínűleg kritikus volt vele, mert Rosalie egyszer megjegyzi a regényben, hogy a fiatalok az öregekkel ritkán maradnak együtt, mind elmennek egyszer, ebbe minden anyának bele kell nyugodnia! Maupassant tehát maga is tudta, hogy amit Jeanne most kíván, az már olyasmi, amit anya nem kívánhat, nem lehet a fiú anyja boldogságának a letéteményese. Mégsem hagyja szegény Jeanne-t teljesen magára, a regény cselekményét úgy szövi tovább, hogy Paul szeretője szülés közben meghal. A fiú pedig anyját kéri meg, hogy gondoskodjon tehetetlen, árva kislányáról, akinek a felnevelésére ő nem képes. Jeanne-ban „mély, bevallhatatlan titkos öröm fut szét” a hír hallatán, „aljas öröm”, amit a szerető halála miatt érez. Az írói ösztön odavet neki valamit, a győzelem kétes kéjét, és egy ártatlan gyermeket, a következő nemzedék egy újabb tagját, akinek ismét torz családi viszonyok között kell felnőnie.

Mert Paul maga sem válhatott le „anyjairól”, nem érezhette a saját tetteinek a súlyát, a felelősséget, és amikor ehhez végre közel kerülve elköteleződött volna, és vállalta volna a házasság súlyát, akkor ezt épp az anyja akadályozta meg. Megszülető lányáért képtelen volt felelősséget vállalni. Odaveti áldozatként őt hitét vesztett, összeaszott, a sorstól meggyötört anyjának. Neveld fel! Ezzel újra reményt ad Jeanne-nak, érezzük, hogy szinte életre leheli. Maupassant regényének utolsó mondata, „az élet nem olyan jó… De nem is olyan rossz, mint amilyennek hisszük”, katartikus mondat. Első pillantásra azért, mert vigasztalónak tűnik. De valójában azért, mert pontosan láttatja, hogy nem született valódi rend a családi kapcsolatok felborult egyensúlyában, csak kaptunk valami koncot helyette. Olyasmit, amivel valódi megoldás nélkül is beérhetjük, ha be akarjuk érni. Igaz, ezzel a családi boldogtalanságot is továbbadjuk a következő nemzedéknek.

Maupassant már 1883-ban, amikor a regény megszületett, pontosan érzékelte és rögzítette, hogyan is történik mindez.

Rist Lilla

Miféle földben

A két képen nem kétféle növény látható. Mindkettő hónapos retek, egyszerre vetettem őket, egyféle vetőmagból. Az időjárás is ugyanaz volt,  és locsolni sem locsoltam jobban az egyiket, mint a másikat. Egy dolog különbözött, a föld, amibe vetettem. Az egyik ágyásra még tavaly hozattam trágyás, tőzeges fekete földet, a másik csak egy kis komposztot kapott még ősszel.

Kicsire nőtt retek

Nagyra nőtt retek

A különbség megdöbbentő. A fekete földben a retek hamar kicsírázott és gyorsan nőni kezdett, a másikban viszont csak foltokban kelt ki a növény és sokkal kisebbre is nőtt. A különbség élesen hívta fel a figyelmemet arra, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy milyen a környezet, hogy miféle föld az, amelyben növekszünk. Hogy mik vagyunk és mik lehettünk volna…

Ez a két kép, akár a gyerekeink táplálásának a szimbóluma is lehetne. Miféle földből csírázik ki az életük? Vajon elég tápanyag van benne a növekedéshez és épp az, amire szükség van? Mi kell ahhoz, hogy a kis palánták megerősödjenek, hogy ágakat növesszenek és aztán gazdag termést hozzanak? Mi kell ahhoz, hogy ember-palántáink megerősödjenek önmagukban, célokat tűzzenek ki maguk elé, és ne csak kókadozzanak és lézengjenek a nagyvilágban? Milyen földbe kell ahhoz esni? A kérdés azért sem egyszerű, mert minden gyerek más. Akár még a testvérek is nagyon eltérő habitusúak, fizikumúak, temperamentumúak, személyiségűek lehetnek. Egy kicsit másféle számukra a “jó” föld. A termőtalajnak azonban vannak alapvető jellegzetességei. Vannak olyan alkotóelemei, amelyeknek mindenképpen benne kell lennie, ahhoz, hogy az embergyerek egészségesen nőni tudjon.

Az egyik ilyen a szeretet és az elfogadás.

“Piás Ati” története jut eszembe, akiről nemrég írtam a Nők Lapjában. Ő nem épp szerencsés földbe hullott. Amikor a szülei összeházasodtak, az apja és az anyja családja egymásnak esett, épp úgy, mint a Rómeó és Júliában. Hogy miért? Mert az anya parasztcsaládból származott, az apja meg munkásból. Alkoholgőzös, veszekedős hétköznapok következtek, aminek az anyja halála vetett véget. Ati ekkor az anyai nagyszülőkhöz került, akik puritán egyszerűségben nevelték, nem volt külön szobája, folyton dolgozni kellett a szőlőben, és mindezért nem járt sem ölelés, sem elismerés sem egy jó szó. Az édesapát a nagyszülők kizárták az életükből, ő volt minden gonoszság okozója. Nem csoda, hogy egyre nőtt benne a szorongás. Hogy mi lett a történet vége? Alkohol, alkohol, drog, és végül alkohol, aztán kórház, aztán megint drog, és megint alkohol és végül majdnem a vég. Nem sok kellett hozzá, hogy kövesse az édesanyját.

Hogy mit akarok ezzel a történettel elmondani? Azt, hogy nem volt túl jó az a föld, amibe Ati hullott! Mert nem csak az anyagi dolgok jelentik a “környezetet” a táptalajt, hanem a lelkiek is, maga a párkapcsolat, és a tágabb család. A gyerekeink a párkapcsolatunkból, jó esetben a szerelmünkből csíráznak ki és nőnek nagyra. Egy rossz kapcsolat pedig nem túl jó táptalaj. Ritkán gondolunk így a kapcsolatunkra, és azt sem gondoljuk, hogy a gyerekeink miatt kellene vigyázni rá. Pedig miattuk is kell, nem csak magunk miatt. Mi anyák, gyakran mondogatjuk, hogy mindent megteszünk a gyerekeinkért! Mindenre képesek vagyunk, éjszaka is sütit sütünk, farsangi jelmezt varrunk, tanulunk velük, hurcoljuk őket, úgy vásárolunk, és úgy készítjük a vacsorát, hogy a kedvükre tegyünk, rengeteget dolgozunk, és járunk utánuk.

De hányszor mondjuk, hogy mindenre képesek vagyunk a kapcsolatunkért? Ilyet mikor mondtunk utoljára? Hányszor hangzik el az a mondat, hogy én mindent megtennék a férjemért/ feleségemért? A kapcsolat kezdetén még csak-csak! De egyszerre ez elfelejtődik. Nagyjából akkor, amikor megszületik a csemete. És akkor valami átíródik, átrendeződik, és lassan homályba vész, hogy egykor a másik volt a legfontosabb. Pedig egy idő után ismét vissza kellene cserélni a szerepeket, és végig kellene gondolnunk, hogy mire vagyunk hajlandóak a kapcsolatért, azért, hogy egyezségre jussunk, hogy közös nevezőt találjunk, hogy ne “csak” legyőzzük egymást, hanem együttműködjünk és ezzel egyszerre mindketten győzzünk!

A mindent megteszek a gyerekért – szólama kevés és sok is egyszerre. Sok, mert felcserélődik a hierarchia, mintha a gyereket tennénk a párunk helyére. Ő lesz a legfontosabb és ez nem segíteni fogja őt, hanem valószínűleg torzítani a személyiségét, és ami még lényegesebb, megakadályozhatja az egészséges leválást. Mert hiszen ő csak “vendég a háznál”. Aki megmaradhat nekünk, már ha nem hagyjuk el valahol út közben, az nem a gyerek, hanem a társunk… Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy majd a gyerekünk tesz minket boldoggá. Anyák napján ezt jó tudatosítani. Nem, ő nem alkalmas erre! A párunktól kellene várnunk minden ilyesmit.És kevés, mert ahhoz, hogy a család együtt maradjon, nem elég tenni a gyerekért! A párkapcsolatért kell! Mert ez az a táptalaj, amiből a gyermek növekszik. Nem mindegy, milyen! Hiszen a föld, amiből fejlődik, átad neki mindent, ami benne van, azt szívja majd magába. Ezért van az, hogy ezek a kis palánták mindent tudnak és éreznek. Érzik a feszültséget, a ki nem mondott indulatokat, érzik, ha valaki titkol valamit, ha lélekben nincs jelen, és persze látják a konfliktusokat, és azt, hogyan NEM oldjuk meg őket.

Ezért nagyon fals, amikor egy pár “önzésnek” gondolja, ha kettesben mennek el nyaralni, ha kettesben vacsoráznak, ha kettesben szeretnének színházba járni. Ha gondolnak magukra (is).  És persze nem csak ünnepnapokon kell dolgozni a kapcsolatért, hanem a hétköznapokon is. Hogy minden áldott nap legyen tíz perc egymásra. Legalább tíz perc! Hogy megkérdezzék, hogy vagy, mi van veled, és kíváncsiak is legyenek a válaszra.

Egyszerűnek tűnik?

Akkor rajta!

 

Szoptass bátran!

 

A szoptatás az állatvilágban természetes és magától értetődő. Nem kell hozzá se cumisüveg, se mérleg, se tápszer, a kicsinyek megszületnek, és rögtön szopizni kezdenek, senkinek nem jut eszébe elválasztani őket az anyjuktól. Az embernél ugyanezek a természetes, biológiai folyamatok indulnak el, vagy inkább indulnának – ha nem szólna bele a civilizáció, a medicina és a fogyasztói társadalom ezerféle elvárása.

 

A huszadik század városiasodásának, modernizációjának az egyik velejárója volt, hogy az asszonyok egyre gyakrabban szültek kórházban, a korábbi bábai ellátás és tudás feledésbe merült,  végül teljesen kiszorult a gyakorlatból. A kórházban nagyon sok olyan komplikációt sikeresen láttak el, amelyeket otthon nehezebben vagy nem tudtak megoldani, és ezzel lényegesen javultak a születési mutatók. Az intézményi ellátásnak azonban volt egy „mellékterméke”, az, hogy az újszülötteket elválasztották az édesanyjuktól, mert ennek kockázatával senki nem volt tisztában. Lényegében alig volt tudományos ismeretünk arról, mennyire fontos és érzékeny időszak a születést követő első óra, milyen sokféle védőanyagot tartalmaz az anyatej, és hányféle lényeges, egészségre gyakorolt hatása van, nem csak közvetlenül az újszülöttekre, hanem a későbbi, felnőttkori egészségre is. Ma ezzel már egy egész tudomány foglalkozik, amit laktációs medicinának hívnak.

  • – A laktációs medicina az elmúlt tíz évben rengeteg új ismeretanyaggal gazdagította a tudományt. Csakhogy ez a tudás-arzenál nem jutott el a gyerekorvosokig, a szakmai szereplőig – mondja Dr. Szabó Miklós, a Magyar Perinatológiai Társaság elnöke, a Semmelweis Egyetem I. számú Gyerekklinikájának neonatológus szakorvosa.
  • – Ezért indítottunk útjára egy olyan kezdeményezést, amelynek az a célja, hogy ez a tudás minden szakmai szereplő számára elérhető legyen, mert ezt nem oktatják az orvosi egyetemen, nincs benne az ápolónők és a védőnők képzésében sem. Ezért szükség volna arra, hogy mindenki, aki az újszülött-ellátásban részt vesz, egy olyan képzésen essen át, amelyen az ezzel kapcsolatos legmodernebb ismereteket tanítják, ami aztán a gyakorlatban is alkalmassá teszi őket arra, hogy elkötelezetten és hatásosan legyenek képesek támogatni a szoptatni akaró anyákat. Egy ilyen átfogó képzést nem lehet megszervezni központi akarat és támogatás nélkül, ezért szeretnénk meggyőzni az egészségügyi kormányzatot arról, hogy erre érdemes áldozni, hiszen az anyatej védő hatásai miatt a szoptatott újszülöttek egészségesebbek lesznek, nem csak csecsemőkorukban, hanem későbbi, felnőtt életükben is.  A világban szinte egyedülálló az a hazai gyakorlat, hogy a csecsemőtápszerek fogyasztását támogatja az egészségügyi kassza.  Jelenleg a 0 – 6 hónapos korban alkalmazott csecsemőtápszerek forgalma évente 1.3 milliárd forint, amelyből az OEP által finanszírozott rész körülbelül 700 millió forint. Ennek az összegnek egy tetemes hányada megspórolható volna, ha az anyák nagyobb arányban szoptatnának.

A pomázi példa

Magyarországon a rendszerváltás után lehetett hallani először arról,  hogy az anyatejes táplálásnak sikeressége érdekében a korábbi kórházi gyakorlaton változtatni kell. Ekkoriban (1991-ben) indította útjára a Bababarát Kórház Kezdeményezést az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az UNICEF-fel közösen, felismerve azt, hogy a szoptatás későbbi kimenetelére jelentős befolyással van az, hogy mi történik a kórházban a szülést követő első napokban. A Bababarát Kórház cím elnyerői olyan protokollokat vezettek be, amelyek a szoptatás sikerességét segítették elő, ilyen például a baba mellre tétele a szülést követő első órában, vagy az anya és az újszülött együttes elhelyezése rooming in rendszerben. A kezdeményezéshez több kórház is csatlakozott, országos áttörés azonban nem következett be, annak ellenére, hogy a szülészeti osztályok vezetőit Antall József miniszterelnök személyes levélben kérte fel a program támogatására. A szoptatást segítő módszerek a WHO ajánlás ellenére nem kerültek bele a szülészeti protokollba, így a legtöbb édesanya ma is anélkül tér haza a szülést követően a kórházból, hogy tudná, mely gyakorlatok segítik, és melyek nem a szoptatás sikerességét.

  • – A legtöbben tápszeres recepttel és bimbóvédővel jönnek haza a kórházból – magyarázza Körmendi Edit, pomázi védőnő. – Holott mindkettő csökkenti a sikeres szoptatás esélyét. A babák igen sok esetben, mire hazaadják őket a kórházi cumisüveg használata miatt, cumizavarosak lesznek, mert a nagy lukú üvegből, amiből erőfeszítés nélkül ömlik a tápszer vagy a cukros víz, egészen más technikával lehet szopni, mint az anyamellből. Hiába mondjuk el az anyáknak a szülésfelkészítő tanfolyamokon, mit tehetnek azért, hogy sikeresen szoptassanak, például hogy semmiképpen ne adjanak „pótlást”, ne használják a bimbóvédőt, ha a kórházban egészen másféle információkat hallanak. Sajnos, a szülészetek többségében még mindig nem tudják, hogy a babák gyomra dió nagyságú, és azt sem, mennyire káros, ha cukros víz vagy tápszer tölti meg az értékes anyatej helyett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi sem úgy kerültünk ki a főiskoláról, hogy tisztában lettünk volna mindezzel. Ezt a tudást a „Korszerű Szoptatási Ismeretek” című egyhetes képzésen sajátítottuk el, amelyet önszántunkból, a saját(!) pénzünkből fizettünk ki, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt. Akkor már a kolléganőimmel együtt több éve a pályán voltunk, de sok információ a felismerés erejével hatott, például az, hogy a szoptatás természetes dolog, működik, ha nem így lenne, akkor kihalt volna az emberiség.

A szemléletváltásnak és kitartó munkának hamar meglett a gyümölcse, rövid időn belül országosan is kimagasló szoptatási arányokat értek el. A 2014-es KSH adatok szerint a hat hónapos korig tartó kizárólagos szoptatás aránya az országban 37,5% ,  Budapesten 43 % , Pomázon viszont 66 százalék.

  • Mindez nem volna lehetséges, ha nem beszélnénk át minden egyes édesanyával újra és újra, hogy mivel segítheti a szoptatás sikerét és mi hat ellenkező irányban – magyarázza a védőnő. – El kell mondanunk, hogy a bimbóvédő, amit a kórházban adtak, olyan anyáknak való, akiknek befelé forduló mellbimbójuk van, de ez irodalmi ritkaság, normál esetben teljesen felesleges használni. Sokszor rácsodálkoznak az anyák, hogy a tápszer tehéntejből készül, és nem anyatejből és ezért korántsem olyan jó, mint az, amivel ők tudnák táplálni a babájukat. Tudatosítjuk bennük, hogy a tejelválasztást a szoptatás indítja be, a tejmennyiség ezért akkor fog nőni, ha gyakran mellre teszik a babát. Ha pótlást adnak, az az anyatej fokozatos elapadásához vezethet. Az volna ideális, ha az anyák, mire hazatérnek a kórházból, ezekkel már mind tisztában vannak, ismerik a helyes mellretétel fogásait, és nem kapnak ezekkel ellentétes információkat. Ennek hiányában viszont nekünk kell mindenkit egyedileg meggyőznünk, és támogatnunk. Nehéz feladat. Csak azok a gyönyörű mondatok lendítenek tovább, amikor az anyák utólag megköszönik a segítséget, és azt, hogy mellettük álltunk a legnehezebb pillanatokban.

Változásban

Magyarországon jelenleg több mint 70 szülészeti osztályon jöhetnek világra a kisbabák, közülük mindösszesen 19 nyerte el a Bababarát címet. Ez azt jelenti, hogy a többi helyen egyáltalán nincsenek (vagy csak esetlegesen) beépítve a rendszerbe azok az eljárások, amelyek a szoptatás sikerességét növelhetnék.  A szülészeti osztályok ellátási rendjének megváltoztatása olyan komplex feladat, amely nem történik meg egyik pillanatról a másikra. Ezt Sződy Judit is tapasztalta, aki néhány évvel ezelőtt szoptatási tanácsadó lett az Uzsoki Utcai Kórház szülészeti osztályán. A legtöbb kórházban ilyen pozíció egyáltalán nincs, tekintve, hogy az OEP nem tart nyilván ilyen foglalkozást, ezért ennek szakmai kódja sincs.  Ő pszichológus végzettségének köszönheti, hogy alkalmazhatták. Magyarországon az elsők között tett le nemzetközi laktációs szaktanácsadói vizsgát (IBCLC), így speciális és korszerű ismeretekkel rendelkezik a szoptatás támogatásáról.

  • A szoptatás témájával tíz-húsz évvel ezelőtt kezdtek el igazán foglalkozni az egészségügyben – erősíti meg ő is – ezért nagyon sok most dolgozó szakember képzésében ez a tudás még egyáltalán nem szerepelt. Az orvosok, védőnők képzése során mai is inkább az elmélet dominál, sokat tudnak például az anyatej összetételéről, de arról alig valamit, hogy az anyatejes táplálást hogyan lehet sikeresen a gyakorlatban támogatni. A szoptatás ugyanis csak az újszülött oldaláról működik ösztönösen, az anyáknál tanult folyamat, amit segíteni kell. Fontos felismerés számomra, hogy a nagy szülészeti osztályok több évtized alatt kialakult gyakorlatán nagyon nehéz egy-egy elemet úgy megváltoztatni, hogy a biztonságos működést fenn lehessen tartani. Egy átlagos szülészeti osztályon közel százan is dolgozhatnak, és a szoptatás támogatását úgy lehetne leghatékonyabban megvalósítani, ha mindenki rendelkezne megfelelő ismeretekkel, és egyszerre mindenkinek megváltozna az ezzel kapcsolatos szemlélete is. Nem elegendő kiragadni egy elemet, például azt, hogy ezentúl a babákat huszonnégy órában az anyák mellett hagyjuk. Ha csak otthagyjuk a babákat, de nem biztosítunk egyúttal folyamatos támogatásukat, akkor rosszabb lesz a helyzet, mint korábban, különösen, ha nincsenek előre felkészítve a testükben lezajló rohamos változásokra.  A szoptatási tanácsadó épp ilyenkor tud támogatást adni. Én nap mint nap végigjárom a szobákat és – ha tehetem –  mindenkire annyi időt fordítok, amennyi a problémájából fakad. Mivel nekem kizárólag ez a feladatom, meg tudom várni, hogy a baba aktív állapotba kerüljön, vagy, hogy az anya megnyíljon, és alkalmassá váljon egy mélyebb beszélgetésre. Leggyakrabban nagyon gyakorlati tanácsokat adok például arra vonatkozóan, hogyan lehet úgy mellre tenni a kicsit, hogy hatékonyan szopjon. Az imént például két édesanyánál is voltam, mindkettőnek abban segítettem, hogy megtalálják a szoptatáshoz a megfelelő pozíciót. Szülés után ugyanis kevés kényelmes helyzet létezik, van, akinek a gátja fáj, másnak a hasa. Ha az anya nem tud úgy elhelyezkedni, hogy ő is jól érezze magát és a baba is rá tudjon kapni a mellre, akkor az anya fájdalmat él át, a baba türelmetlenül sírni kezd, és máris elindul egy negatív spirál: az anyának az lesz az élménye, hogy sem megnyugtatni, sem megetetni nem képes a kisbabáját, ezért cumit, cumisüveget vet be, amivel további szoptatási problémákat hoz létre. Rengeteget beszélgetünk azért, hogy megtudjam, miket gondol a szoptatásról, milyen előzetes ismeretei, élményei vannak, hogyan tudja őt a családja a szoptatásban támogatni. Gyakran ezeken a részkérdéseken múlik, hogy mennyire lesz sikeres ebben. De nem elég, ha az anyának vannak korszerű ismeretei a szoptatásról, fontos, hogy az egész szülészeti osztály ebben a szemléletben dolgozzon. Korábban az újszülött babák kompetens gondozójának a csecsemős nővéreket tekintették, ez volt az oka az anyák és a babák szétválasztásának. Ma már tudjuk, hogy a baba kompetens gondozója az anya. Ők ketten olyan egységet alkotnak, hogy nem is lenne szabad róluk külön gondolkodni! Azoknak a dolgozóknak, akiket a régi szemléletben képeztek, és abban is dolgoztak hosszú évekig, komoly kihívást jelent a mai irányelvekhez alkalmazkodni, hiszen eddig a baba épségéért, egészségéért voltak felelősek, ma viszont az anya-baba párost együtt kell gondozniuk. Ez hatalmas szakmai és kommunikációs kihívás. Bár a mi kórházunk hivatalosan nem rendelkezik bababarát minősítéssel, de fokozatosan komoly lépéseket tettünk a szoptatás korszerű támogatása felé. A babák nálunk már nem kapnak sem cukros vizet, sem tápszert az első 48 órában, kivéve, ha ennek komoly orvosi indoka van, vagy akkor, ha az anya ragaszkodik ehhez. Kezdeti alacsony vércukorszint esetén is első lépésként az anyától lefejt kolosztrummal igyekszünk segíteni a babának. Ha az újszülött állapota megengedi, a sárgaságot oldó kezelés is az anya ágya mellé gurított kékfény-ágyon történik, így együtt lehetnek, és a baba továbbra is szopizhat. A babákat csak kétszer fürdetjük meg kórházi benntartózkodásuk alatt, először a születés napján, másodszor két nap múlva. Ez bőrgyógyászati szempontból is jobb, mint a mindennapos fürdetés, de bevallom, számomra még fontosabb, hogy nem kell minden este több órára elkülöníteni a babát az édesanyjától. A szeparáció minden esetben stressz a baba számára. A császármetszéssel született újszülöttet közvetlenül a születés után édesapja meztelen mellkasára tesszük, ez az, ami szinte mindenkit boldoggá tesz: a papát, aki ekkor nagyon közel kerül a babához, a kisbabát, aki biztonságos, meleg helyen találja magát rögtön a kibújás után, és az anyát is, aki tudja, hogy az újszülött jó helyen van. Amint az édesanya a műtőből a gyermekágyas kórterembe kerül, az ő mellkasára helyezzük a pucér kisbabát, aki így már egy órás korában szopizhat. Ez az úgynevezett „késleltetett bőrkontaktus” segít legyőzni azt a hátrányt szoptatás terén, amivel a császáros babák indulnának.

Út az összefogás felé

  • Magyarországon nagy a szoptatás elfogadottsága, amely hatalmas társadalmi és biológiai tőke, tíz édesanyából kilenc szeretne szoptatni. Az eredmények azonban nem érik el ezt az arányt, a szoptatás sikere ugyanis több tényező együttes hatásán múlik – mondja Dr. Szabó Miklós. – A fogyasztói társadalom által diktált szokások, és a marketinghatások mind a szoptatás ellen szólnak. Hogy ezt ellensúlyozni tudjuk, sok területen kell lépni egyszerre. Az egyik legfontosabb az volna, ha az anya és az újszülött a szülést követő első órát együtt tölthetné bőr-bőr kontaktusban. Ha ez az egy óra, tényleg háborítatlanul zajlik, ez önmagában harminc százalékkal megnöveli a szoptatás sikerességét. Hogy mi az akadálya annak, hogy ezt a szülészeteken gyakorlatként bevezessék? Csak a tradíció, és az, hogy korábban nem ismertük fel ennek az első órának a jelentőségét. A korszerű ismeretek nem jutottak el a szakemberekhez, könnyen lehet, hogy egy értelmiségi nő, aki rászánta az időt az interneten történő tájékozódásra modernebb tudással rendelkezik ezzel kapcsolatban, mint egy gyerekgyógyász. De legalább ennyire fontos, hogy az anya még várandósságának 32. hete előtt felkészüljön a szoptatásra, és az is, hogy a kórházi tartózkodásuk alatt az újszülöttel folyamatosan együtt legyen, és közben a gyermek csak valóban indokolt esetekben kapjon hozzátáplálást. Lényeges volna, hogy mi, gyerekgyógyászok, neonatológusok beszéljünk ezekről a kérdésekről, és ne csak részproblémákról essen szó a konferenciáinkon. A célunk az, hogy a szakma egységesen kötelezze el magát a laktációs medicina legkorszerűbb eredményei mellett. Ebben már sikerült előrelépnünk, mert megnyertük a Magyar Perinatológiai Társaságot, a Magyar Gyermekorvosok Társaságát, a Házi Gyermekorvosok Országos Egyesületét a Magyar Védőnők Egyesületét  és a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaságot. Most pedig egyenként próbáljuk magunk mögé állítani a szülészeti osztályokat. A jelenlegi kórházi gyakorlat ugyanis rendkívül különböző, ahhoz, hogy minden újszülött egyformán korszerű ellátáshoz juthasson, átfogó, legalább tíz éves, a kormány által is támogatott programot kellene indítani.

Szoptatás a világban

Magyarországon a hat hónapos korig tartó kizárólagos szoptatás 37% körüli aránya jobbnak mondható, mint a fejlett világ többi országában. A kizárólagos szoptatás ideje, és  a szoptatás teljes időtartama azonban a világban és nálunk is csökkenő  tendenciát mutat. Némi növekedés nyugaton a szoptatást támogató kampányoknak köszönhető.

.A fejlődő országokban ezzel szemben a tendencia egyértelműen romló: csökken a szoptatást megkezdők aránya, alacsony a hat hónapos korig tartó kizárólag szoptatók száma, ami számtalan egészségügyi kockázatot rejt magában.

A hagyományos törzsi közösségek is számtalan módon szabályozták a baba táplálását.

Kalahári sivatagban a busmanok például a testükön hordozzák a csecsemőiket, és nem tudják megmondani, hogy hányszor szoptattak, a kicsi ugyanis annyiszor szopik, ahányszor arra igénye van és a legnagyobb melegben sem szorul semmilyen hozzátáplálásra. A tanzániai maszájok viszont születés után azonnal megetetik a kicsit gabonából készült péppel, az apró termetű efe-pigmeusok pedig nem váratják icipici csecsemőiket, míg belövell a tej: két-három napig több asszony is megszoptatja a csoportból, az anya csak ezután kaphatja meg az újszülöttet. Az előtejet kifejezetten károsnak tartják. Az arab világban a Korán utasításai a mérvadóak, amely két éves korig tartó szoptatást javasol. A zsidó vallásban a Talmud is nagyjából két éves korig ajánlja a szoptatást és különleges előjogokat biztosít a szoptató anyáknak.

 

Az Érzelmi Fókuszú Párterápia

A bölcsőtől a koporsóig szükségünk van valakire, aki megért, vigaszt és támaszt nyújt nekünk, akinek az ölelésében biztonságot élhetünk át. Minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat, annál bátrabban lépünk ki a világ színtereire, annál inkább merünk felfedező utakra indulni. Az érzelmi fókuszú párterápia, azaz az EFT, ezt a biztonságot adja vissza nekünk.

Érzelmi Fókuszú Párterápia a kritizálás helyett

Mindennél nagyobb szükségünk van tehát kapcsolatokra, méghozzá szeretetteljes kapcsolatokra, mert bármennyire is igaz, hogy a magány betegít, az is igaz, hogy a rosszul működő kapcsolat is ezt teszi velünk. Sőt, továbbmegyek, egy elítélő megjegyzés, egy félrefordított fej, ami megvetésről árulkodik, az is rombolja, rögtön(!), az immunrendszerünket.

Érzelmi Fókuszú Párterápia a konfliktusok megoldására

Amikor párkapcsolati konfliktus alakul ki, akkor a párok valójában veszélyt élnek át, és többnyire nem tudatosan reagálnak, a limbikus rendszer ösztönös szinten ad választ megkerülve a tudatos gondolkodást. Minél több rossz tapasztalatunk volt korai, legfontosabb kapcsolatainkban, ez annál inkább igaz. Vagyis annál nagyobb veszélyt fogunk átélni, minél kevésbé reagáltak a szükségleteinkre kisgyerekkorunkban. Amikor a párunk kritizál bennünket, vagy ítélkezik felettünk, a testünk ezt vészhelyzetként értékeli, és az „üss vagy fuss” reakció verbális szinten jelenik majd meg, azaz vagy támadásba lendülünk szavakkal és vádakkal, vagy elmenekülünk és bezárkózunk. Mondanom sem kell, hogy egyik sem fogja erősíteni a kapcsolati közelséget. Az Érzelmi Fókuszú Párterápia ebből az ördögi körből szabadít ki.

Mire képes az Érzelmi Fókuszú Párterápia

Az EFT-terápia lehetőséget kínál arra, hogy ebből a spirálból kiszabaduljatok, és másképp kezdjünk el reagálni a saját  érzéseinkre, szükségleteinkre és a másikéira. Az EFT abból indul ki, hogy a legbelső vágyaink és késztetéseink jók, mert mindannyian azt szeretnénk, hogy szeressenek minket, és elfogadjanak bennünket. A felszínen sok mindenen veszekedhetünk, a pénzen, a munkamegosztáson, a gyerekeken, de a végső kérdés mindig az, ami a veszekedések felszíni témája mélyén rejtőzik, az, hogy ott leszel-e majd mellettem, ha bajban leszek, számíthatok-e rád, megértesz-e majd és a bánatomban. A veszekedés hevében azonban ritkán kiáltjuk vörösre vált arccal, hogy: SZÜKSÉGEM VAN RÁD!

Az Érzelmi Fókuszú Párterápiával rátalálhatunk a valós szükségleteinkre

Ezt a mondatot csak akkor tudjuk kimondani, ha át tudunk hatolni a haragunk, a dühünk vastag falán, ha el tudunk jutni  valahová sokkal mélyebbre, ahol nem a napi történések, az épp elhangzó szavak számítanak, hanem ahhoz a lényegi valamihez, ami, mint egy folyó ott mozog, halad, kanyarog bennünk. Gyakorta nem látjuk ezt a mélyen mozduló valamit, csak a mindent elsöprő erejét érezzük, és ebből az erőből kritizálunk, vagy teszünk szemrehányásokat, míg a másik oldalon gyakran undok visszatámadás, vagy teljes bezárkózás lesz a válasz. Az Érzelmi Fókuszú Párterápiás üléseken lassan azonban elkezdünk lelátni idáig.

Az EFT-terápia

Az EFT-terápia lassú, és ebben a csendes lelassulásban bomlik ki, mi az, ami a szavaink legmélyebb motivációját adja, rájövünk, hogy mi rejlik a másik mondatai mélyén, és ez lehetőséget ad arra is, hogy másképp reagáljunk. A folyamat első lépésénél még csak a tudatosodás zajlik, amikor a lassításban szépen nyomon tudjuk követni kis lépéseken át, hogy mi is történik közöttünk. És aztán, a felismerés ereje elvezet ahhoz, hogy elérkezzünk erre a másik, sokkal mélyebb érzelmi szintre. Ebben a varázslatos érzelmi világban pedig leválik rólunk az álarc, az a sok ruha, és néha páncél, ami a szerepeinkhez kell. A lecsupaszodás szokatlan és kiszolgáltatott érzés lehet elsőre, de ha a pár két tagjában közel egyszerre történik mindez, és már senki sem akar „csatát nyerni”, új tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy nem a bántást hívja meg, hanem a vigasztalást, az érintést, a gondoskodást.

Az Érzelmi Fókuszú Párterápia hatékonysága

Az EFT terápia hatásosságát több szigorúan ellenőrzött tudományos vizsgálattal is igazolták, a kivitelezést is ellenőrizték. A terápia hatásosságát a kommunikáció javulásával és a kapcsolati elégedettséggel mérték.

Egy 1999-es kutatás szerint az EFT hatására a párok 90 százalékánál indultak el pozitív folyamatok. Az utánkövetéses vizsgálatok azt mutatták, hogy a javulás nem fejeződött be a terápia befejezésével, hanem tovább folytatódott. A pároknak a 70-73 százaléka jutott túl a nehézségein.

A pozitív hatások a következő területeken voltak kimutathatóak:

  • depresszió csökkenése
  • intimitás-érzés növekedése
  • bizalom növekedése
  • szexuális vágy és elégedettség növekedése

Jelentkezzen párterápiára, ha szeretne az EFT pozitív hatásait élvezni!

Rist Lilla, tel: 06302687449

e-mail: r.lilla@gmail.com