Címke: párterápia

Beküldve:

Az EFT-hatás

Vissza a szerelembe!

Legutóbbi bejegyzésemben már írtam Bowbly-ról és a kötődéselméletről, amelynek legfontosabb tétele, hogy a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van valakire, aki megért, vigaszt és támaszt nyújt nekünk, akinek az ölelésében biztonságot élhetünk át. Minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat, annál bátrabban lépünk ki a világ színtereire, annál inkább merünk felfedező utakra indulni.

A kötődés a legfontosabb szükségletünk, olyannyira, hogy ez életben maradásunk záloga. Elég csak arra gondolni, hogy azok az újszülött csecsemők, akiknek minden fizikai szükségletét kielégítik, tehát etetik, öltöztetik, tisztába teszik őket, de nem kapnak ölelést, nem beszélnek hozzájuk, nem figyelnek rájuk, fizikailag sorvadni kezdenek, betegek lesznek, majd meghalnak. De a felnőttekre is igaz ez, az elszigeteltség, a szociális kapcsolatok hiánya épp akkora egészségügyi kockázattal jár, mint a dohányzás! Vagyis a magány betegít.

Mindennél nagyobb szükségünk van tehát kapcsolatokra, méghozzá szeretetteljes kapcsolatokra, mert bármennyire is igaz, hogy a magány betegít, az is igaz, hogy a rosszul működő kapcsolat is ezt teszi velünk. Sőt, továbbmegyek,

egy elítélő megjegyzés, egy félrefordított fej, ami megvetésről árulkodik, az is rombolja, rögtön(!), az immunrendszerünket.

Egy nagyon izgalmas kísérletet végeztek el ennek bizonyítására. Tizenöt percen keresztül vizsgálták párok kommunikációját, egymásra adott válaszreakcióikat, miközben különféle problémákat kellett megoldaniuk. A vizsgálat tárgya azonban nem az volt, hogy milyen hatékonysággal oldják meg ezeket a feladatokat, hanem az, hogyan reagál a férj a feleség jelzéseire. Annak alapján, hogy hányszor mutatkozott megvető kifejezés a férj arcán, meglepő hatékonysággal tudták megjósolni, hogy a feleség az elkövetkező négy évben milyen gyakran szenved majd valamilyen fertőző betegségben.

Kevés vizsgálat mutatja meg ekkora drámai erővel, hogy milyen elemi módon hat egymásra test és lélek, mennyire szorosan összefüggésben működik a kettő, mi több, milyen elemi módon vagyunk összekötve egymással. De vajon miért is lehet betegítő egy elítélő megjegyzés vagy fejrándítás?

Azért, mert épp olyan testi reakciók indulnak el egy kritikai megjegyzés hatására, mint veszély esetén. Stresszreakciók bontakoznak ki, emelkedik a kortizol szint, az adrenalin-szint, az agy vészhelyzeti impulzusokat küld, a vérnyomás nő, a pulzus emelkedik, a test készenléti állapotba kerül, hogy megküzdjön a felbukkanó veszéllyel. És ez nagyon hasznos, ha épp egy  oroszlánnal találkozunk, vagy menekülni kell a villámcsapások és a vihar elől a természetben. Vészhelyzetben az agyunknak az egyik legősibb rétege aktiválódik, ami sokkal gyorsabban reagál, mint ahogy tudatosan végiggondolnánk a cselekvést. Az agyunknak ez a része az amigdala, ami ösztönös reakciókat ad, azonnali választ tudatos gondolkodás nélkül. Az agykéreg, amivel tudatosan gondolkodunk, kimarad a folyamatból. Amikor párkapcsolati konfliktus alakul ki, akkor a párok valójában veszélyt élnek át, és többnyire nem tudatosan reagálnak, a limbikus-rendszer ösztönös szinten ad választ megkerülve a tudatos gondolkodást.

Minél több rossz tapasztalatunk volt korai, legfontosabb kapcsolatainkban, ez annál inkább igaz. Vagyis annál nagyobb veszélyt fogunk átélni, minél kevésbé reagáltak a szükségleteinkre kisgyerekkorunkban.

Vagyis, amikor a párunk kritizál bennünket, vagy ítélkezik felettünk, a testünk ezt vészhelyzetként értékeli, és az „üss vagy fuss” -reakció verbális szinten jelenik majd meg, azaz vagy támadásba lendülünk szavakkal és vádakkal, vagy elmenekülünk és bezárkózunk. Mondanom sem kell, hogy egyik sem fogja erősíteni a kapcsolati közelséget. Van még egy hatása ennek a készenléti állapotnak, méghozzá az, hogy az immunrendszer működése gyengül, vagyis sokkal könnyebben leszünk betegek.

Így eshet meg, hogy a párkapcsolatunk, ahonnan az erőforrásainkat, a biztonságérzetünket meríthetnénk, veszélyzónává válik. Ekkor fogod azt érezni, hogy rosszul választottál, hogy aki melletted él, az nem az igazi. Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy túl gyakran adtok ösztönös, vészhelyzeti  reakciókat egymásra. Lassan belecsavarodtok egy rossz spirálba, egyre inkább lehetetlenné válik a kölcsönös sérelmek sokaságában az egymásra hangolódás. Ha ezt a spirált nem sikerül megakasztani valahol, akkor egyre jobban beleragadtok majd.

Mire képes az EFT?

Az EFT-terápia lehetőséget kínál arra, hogy ebből a spirálból kiszabaduljatok, és másképp kezdjetek el reagálni a saját  érzéseitekre, szükségleteikre és a másikéira. Az EFT abból indul ki, hogy a legbelső vágyaink és késztetéseink jók, mert mindannyian azt szeretnénk, hogy szeressenek minket, és elfogadjanak bennünket. A felszínen sok mindenen veszekedhetünk, a pénzen, a munkamegosztáson, a gyerekeken, de a végső kérdés mindig az, ami a veszekedések felszíni témája mélyén rejtőzik, az, hogy ott leszel-e majd mellettem, ha bajban leszek, számíthatok-e rád, megértesz-e majd a bánatomban.

A veszekedés hevében azonban ritkán kiáltjuk vörösre vált arccal, hogy:

SZÜKSÉGEM VAN RÁD!

Ezt a mondatot nem is lehet így kimondani, legfeljebb csak sírva! De csak akkor, ha át tudunk hatolni a haragunk, a dühünk vastag falán, ha el tudunk jutni  valahová sokkal mélyebbre, ahol nem a napi történések, az épp elhangzó szavak számítanak, hanem ahhoz a lényegi valamihez, ami, mint egy folyó ott mozog, halad, kanyarog bennünk.

Gyakorta nem látjuk ezt a mélyen mozduló valamit, csak a mindent elsöprő erejét érezzük, és ebből az erőből kritizálunk, vagy teszünk szemrehányásokat, míg a másik oldalon gyakran undok visszatámadás, vagy teljes bezárkózás lesz a válasz. Vagyis egyik veszekedés sem arról szól, amiről szól, hanem valami sokkal mélyebbről, amit azonban nem mondunk ki, és nem akarunk meghallani sem. A kimondhatatlanról beszélünk, a legmélyebb, legelemibb szükségleteinkről, amikhez gyakorta magunk sem jutunk hozzá tudatosan.

Az EFT-terápia

Az EFT terápia épp ahhoz segít hozzá, hogy meglássuk azt a folyót, ami bennünk folyik, abban támogat, hogy tisztában legyünk a sodrásával, hogy tudjuk, hol vannak olyan örvényei, amelyek beszippanthatnak. Hol vannak napfényes és fövenyes szakaszai, és mitől indul el az áradás. Segít ráébredni, ráérezni arra is, milyen folyó folyik a másikban. Az EFT-terápia lassú, és ebben a csendes lelassulásban kibomlik, mi az, ami a szavaink legbensőbb motivációját adja, rájövünk, hogy mi rejlik a másik mondatai mélyén, és ez lehetőséget ad arra is, hogy másképp reagáljunk.

EFT-terápiás képzésen

Scott R. Woolley
volt az oktatónk, aki Floridából érkezett
Budapestre

A folyamat első lépésénél még csak a tudatosodás zajlik, amikor a lassításban szépen nyomon tudjuk követni kis lépéseken át, mi is történik közöttünk. És aztán, a felismerés ereje elvezet ahhoz, hogy elérkezzünk erre a másik, sokkal mélyebb érzelmi szintre. Ebben a varázslatos, érzelmi világban pedig leválik rólunk az álarc, az a sok ruha, és néha páncél, ami a szerepeinkhez kell. A lecsupaszodás szokatlan és kiszolgáltatott érzés, de ha a pár két tagjában közel egyszerre történik, nem kerülhet egyik fél sem fölénybe, és közben új tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy ez a lecsupaszodás nem a bántást hívja meg, hanem a vigasztalást, az érintést, a gondoskodást.

Néha nagyon lassan jutunk el ide, néha viszont átrepülünk egyik pillanatról a másikra. Minden párnál másképp fog történni, de az utat nem lehet megspórolni. Gyakran érzem úgy ebben a folyamatban, hogy ásatások zajlanak, azért, hogy a mélyben végre elérjük ezt a belső folyót. De sajátos ásatás ez, mert az ásó nem nálam van, hanem a klienseimnél, akiknek  önmagukhoz kell eljutniuk, és én csak kísérhetem őket ebben. Nem is nagyon gyorsíthatom vagy lassíthatom a folyamatot. Az én jelenlétemnél sokkal fontosabb, hogy a társuk is jelen van ilyenkor, hogy közösen mennek végig ezen az úton, és miközben leveszik az álarcaikat, nem maradnak egyedül, hanem megélhetik, hogy számíthatnak egymásra.

Beküldve:

Baráttalanság, covid, párkapcsolat

Ha meg kellene nevezni a két legfontosabb embert az életünkben, akkor nagyon valószínű, hogy az egyik a párunk, a másik pedig a legjobb barátunk lenne. A jól működő párkapcsolatok ismertetőjele egyébként, hogy ez a két ember egy és ugyanaz a személy. Szociológiai kutatásokból tudjuk azonban, hogy az ilyen párkapcsolatok egyre ritkábbak, és egyre kevesebben nevezik meg a társukat a legfőbb bizalmasuknak, vagyis sok házasságban a párunk nem a barátunk. Ez nem tűnik túl biztató jelenségnek.

Ennek az ellenkezője is előfordul, amikor a pár tagjai ugyan barátnak tekintik egymást, de kizárják vagy jelentősen korlátozzák a saját maguk és a másik baráti kapcsolatait. Valamifajta félelem jelenik meg akkor, ha a másik meccsre megy a haverjaival, kocsmázik, vagy ha nőnemű az illető, akkor eljár „pletykálkodni” a barátnőivel. Mert ezek a külön programok gyanúsak számukra, árulást sejtetnek, sértik a párkapcsolatot, talán attól tartanak, vagy olyasmikre adnak alkalmat, amik semmiképp nem helyénvalóak. Lehetséges, hogy volt is már ezzel kapcsolatban rossz tapasztalatuk, és ez most jó apropó arra, hogy megtiltsák ezeket a külső, nélkülük zajló programokat. De az is lehet, hogy az első gyermek születése idézi elő a teljes barát-nélküliség állapotát. Ilyenkor különösen jelentős erőfeszítést igényelne ezeknek a kapcsolatoknak a további ápolása, és ez elmarad.

A baráttalanság állapotát azonban nem csak ehhez hasonló belső, hanem abszolút külső okok is elhozhatják, ahogy most elhozta a járvány.

Miért jelent ez gondot lelki értelemben?

A szociológusok úgy találták, hogy emberi kapcsolatainknak különféle szintjei vannak. John M. Reisman, kultúrantropológus például különféle körökre osztotta ezeket a kapcsolatainkat. A legbelső körbe tartoznak a családtagjaink, a legjobb barátaink, azok, akikkel legbizalmasabb titkainkat is megosztjuk. Ezek után jönnek a lazább barátok, ismerősök, munkahelyi kapcsolatok, távoli ismerősök. Mindenféle szintű kapcsolatnak jelentősége, szerepe van. A közeli barátok érzelmi, lelki támaszt nyújtanak, a távolabbi ismerősök azonban sokat segíthetnek például a munkahelyváltásban, munkahelykeresésben, ezért ezeknek is óriási a szerepük.

A járvány megállításához azonban éppen a kapcsolatainkat kellett a nulla felé közelíteni, a cél az volt, hogy a kontaktusaink, az érintkezéseink száma csökkenjen, hogy a vírust ne adhassuk át egymásnak. Vagyis azokkal a családtagjainkkal sem találkozhattunk, akik távolabb éltek tőlünk, nemhogy a barátainkkal.

Bezáródtunk.

Erre a védekezés érdekében valóban szükség volt, de fel kell ismerni, hogy ezzel olyasmiről kellett – időlegesen – lemondanunk, ami nagyon jelentősen járul hozzá a lelki jóllétünkhöz.

Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja kimutatta, hogy a boldogságérzetünk leginkább attól függ, mennyire erősek a baráti kapcsolataink, sokkal inkább függ ettől, mint az anyagi helyzetünktől. Minél többször találkozunk a barátainkkal, annál boldogabbnak érezzük magunkat, annál inkább azt gondoljuk, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. A baráti körben eltöltött idő gyakran okoz flow-élményt, azt a fajta örömérzést, időnkívüli önfeledtséget, amit nehezen kaphatunk meg másból. Szociológiai kutatásokból is kimutatták, hogy azok, akiknek vannak jó baráti kapcsolataik, egészségesebbek, és ha mégis betegek lesznek, könnyebben felépülnek. A barátok ugyanis segítenek megküzdeni a nehézségekkel, lelki támaszt nyújtanak, vagy egészen tevőlegesen is segítenek, gyógyszert vesznek, főznek, pénzt adnak kölcsön. Vagyis a jó minőségű élethez egyszerűen hozzátartoznak a barátok.

A veszélyhelyzet épp ezeket a baráti kapcsolatokat  vette el tőlünk, és most azt is tapasztalhatjuk, hogy ez a hiány megterhelte a párkapcsolatokat.

Miért is van ez így? Miért, és hogyan lehetséges, hogy a baráti kapcsolatok hozzájárulnak a párkapcsolatok jó működéséhez?

A válasz abban az egyszerű tényben rejlik, hogy egyetlen kapcsolatban sem kaphatunk meg mindent. Ez igaz mind a baráti kapcsolatainkra, és igaz a párkapcsolatainkra is. Mindannyiunknak nagyon sokféle szükséglete van, ezek ráadásul egyénileg nagyon különfélék, másféle arányban van szükségünk egyedüllétre, és társas kapcsolatokra, másféle szabadidős tevékenységeket végzünk, másféle szinten kötődünk a munkatársainkhoz vagy magához a munkához. Másféle szinten van szükségünk intellektuális élményekre, és nem egyforma az sem, milyen szintű érzelmi, lelki táplálékra vágyunk, vagy épp hogyan és mikor van szükségünk a szexre. Nincs olyan ember a földön, aki minden igényünket éppen az általunk szükségesnek tartott szinten tudná kielégíteni. Mert lehet például, hogy mi nagyon szeretünk kertészkedni és akciófilmeket nézni, de a társunk inkább a sci-fit szereti, és még véletlenül sem venne ásót a kezébe. Ráadásul teljesen hidegen hagyja, ha erről próbálunk beszélgetést kezdeményezni. Ilyenkor támadhat az a gondolatunk, hogy mindez azért van, mert nem illünk össze, de a valóság az, hogy ez nem igaz. Pusztán arról van szó, hogy senki sem tökéletes, ahogy egyetlen párkapcsolat sem az. Megpróbálhatjuk ugyan rákényszeríteni a társunkat a kertészkedésre, és cserébe elfogadni, hogy utált sci-fiket nézünk az ő kedvéért, és ez a kölcsönös áldozat akár a kapcsolat erősségéről is árulkodhatna, csakhogy gyaníthatóan egyre rosszabbul fogjuk érezni magunkat, különösen, ha sokszor kötünk ilyen jellegű kompromisszumokat, és sem a saját, sem a másik igényeit nem vesszük komolyan.

A jó párkapcsolatoknak az egyik jellemzője, hogy létezik benne egy közös tér, amibe a közösen végzett tevékenységek tartoznak, és ugyanakkor mindenkinek van önálló tere is, amiben saját magát élheti meg, amiben hódolhat a kedvteléseinek, és helye van a barátoknak. Ahhoz, hogy ez jó arányban legyen jelen az életünkben, el kell fogadnunk, hogy a másik más! Másféle igényekkel, tulajdonságokkal és vágyakkal, amihez a miénktől eltérő tevékenységek tartozhatnak. Ha a párunk például szenvedélyesen szereti a kosármeccseket, és mi elfogadjuk őt ezzel a „terheltségével”, akkor nem akarjuk majd lenevelni a kosármeccsekről, mondván, hogy ez egy családapa/anya életébe már nem fér bele, vagy mert nekünk nincs kedvünk kosármeccsekre járni, ezért a másik se menjen!

Életszakaszonként ugyanakkor nagyon különböző lehet az, hogy mennyi énidőre van lehetőségünk és szükségünk. Egy kisgyermekes anya például biztosan minden erejével a kisbabájára koncentrál, és legalábbis kezdetben jóval kisebb az igénye a baráti találkozásokra. Gyakran azonban arra sincs lehetősége, amire megvolna az igénye, mert ez szervezőmunkát igényelne, és a társa segítségét. Az idő múlásával, a gyerekek növekedésével azonban újra egyre több lehetőségünk adódik arra, hogy a baráti kapcsolatainkat ápoljuk. És nagyon jól tesszük, ha erre törekszünk, mert ez a legjobban megtérülő (lelki) befektetés. A barátaink lesznek ugyanis azok, akik egy-egy szavukkal átlendítenek nehéz helyzeteken, vagy egyszerűen csak meghallgatnak, és ezzel hozzájárulnak a gőz kiengedéséhez.

Ezek a baráti találkozások maradtak el leginkább a veszélyhelyzeti intézkedések miatt. Ha home office-ben dolgoztunk, akkor többnyire ki sem mozdultunk otthonról. Ha a munkahelyünkön, a benti munkakapcsolatokon kívül sem alkalom, sem tér nem volt arra, hogy baráti összejöveteleket tartsunk. Maradt az online tér vagy a telefon, ami azért korántsem olyan élményszerű, mint egy szombat esti kiruccanás valami kellemes helyre.

Ezekben az időkben mindennél jobban megérezhettük, mit jelent az, amikor a pszichológia azt mondja, hogyha minden lelki igényünk kielégítését a párunktól várjuk, akkor az nagyon erősen megterheli a kapcsolatunkat. Bezáródtunk, és csak a legszűkebb családi kapcsolatok maradtak. (A legnehezebb azoknak lehetett, akik teljesen egyedül éltek) Találkoztam olyan párokkal, akik arról számoltak be, hogy kisiskolás gyerekeik és a munkájuk mellett egyáltalán nem maradt idejük egymásra. A nagyszülők nem segíthettek, mindent egyedül kellett megoldaniuk, és ezért már fél éve egyszer sem ültek le vacsora után beszélgetni, csak  belehullottak az ágyba. A covid-helyzet az alvás-ébrenlét ritmusát is megváltoztatta, ráadásul könnyen lehet, hogy a pár tagjai számára eltérő mértékben. Míg a férj home officban dolgozott, addig a feleség a munkahelyén két műszakban, és így soha nem voltak összhangban, nem egyszerre keltek és nem egyszerre feküdtek. A baráti kapcsolatok hiányában minden szerepet a másiknak kellett (volna) betöltenie, ami feltehetőleg nem ment, és feltehetőleg feszültséget szült. Persze, az a jobbik eset, ha csak a baráti kapcsolatokat kellett nélkülözni, mert voltak, akiknek a munkahelyit is, mert nagyon hamar elbocsátották őket az állásukból. A gyerekek sem játszhattak együtt a barátaikkal, a kamaszok nem járhattak csapatostul, és csak elvétve találkozhattak egymással. A nagyszülők nem láthatták az unokáikat, egyedül kellett megoldaniuk minden nehézséget. Ha ezeket a hatásokat összeadjuk, akkor komoly feszültség jelenhetett meg a családok életében, amit nehezen lehetett feloldani, és könnyen lehet, hogy nem is sikerült. Ez önmagában gondot okozhatott szinte mindenhol, igazán nagy problémát azonban akkor jelentett, ha mindez valamilyen már meglévő, régi feszültségre terhelődött rá.

Veszélyhelyzetben a párkapcsolat

Egy hosszú ideje rosszul működő kapcsolatban ezek az új feszültségek robbanásszerű állapotot idézhettek elő. Amikor ugyanis nincs olyan baráti, munkahelyi vagy bármilyen külső kapcsolat, ahol megértésre és támaszra lelhetünk, sehol sem tudjuk kiengedni a gőzt, vagyis még panaszkodni sem lehet senkinek, ott az a bizonyos gőz bennmarad, és puskaporossá teszi a hangulatot. Nővédő szervezetektől tudjuk, hogy valóban megemelkedett a családon belüli erőszakos cselekedetek száma. Erősen valószínű az is, hogy ez a helyzet hamarosan a válási statisztikákban is tükröződni fog.

Ez a helyzet jól rávilágít arra, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a társadalom egészéből, a párkapcsolatunk nem egy sziget, amit körülbástyázhatunk, nagyon is hatással van rá minden, ami a külvilágban történik. Ha elveszítjük külső kapcsolatainkat, távolabbi ismerőseinket, barátainkat, akkor ez mindenképpen hatni fog arra, ahogy a most működünk.

Sokan lehetnek, akik most fontolgatják ilyen hatások miatt a válást. Nekik érdemes megvárni, amíg az életünk kicsit visszazökken a régi kerékvágásba, és a válásról nem ebben a krízishelyzet utáni lelkiállapotban hozzák meg a döntésüket. Az idő nem old meg semmit, közkeletű tévedés varázserejűnek feltüntetni, mert a konfliktusainkat az idő inkább csak elmélyíti. De ha az idők változnak, akkor annak jó hatásai is lehetnek. Ha visszatérnek régi, megszokott tevékenységeink, örömteli baráti találkozások várhatnak ránk, és végre megnyugszunk, akkor az pozitívan hathat vissza a párkapcsolatunkra, és kiderülhet, hogy amit visszafordíthatatlannak hittünk, még visszafordítható.

Beküldve:

Másik mozit nézünk

Egyáltalán nem könnyű felismerni azt a tényt, hogy a párkapcsolatunkban tényleg másik mozit nézünk, hogy mi ketten mennyire máshonnan és másképp látjuk a világot.

Azt gondoljuk ugyanis, hogy aki legközelebb áll hozzánk, akire az életünk minden pillanatában számítunk, annak értenie kell, hogy mit gondolunk, érzünk, mit élünk át. Belénk kell látnia. Ez elég erős vágy mindannyiunkban. Az az elképzelésünk ugyanis, hogyha ugyanazok az élményeink az együtt töltött időnkben, akkor ugyanazt is éljük át, hiszen egy eseménysor meglehetősen tényszerű. A pár például elmegy kirándulni, de út közben eltévednek. Erre a férj azzal a mondattal reagál hogy… mire a feleség azt válaszolja, hogy… Ennek mindkét fél szemszögéből nézve meg kell/ene egyeznie! Ha felvennénk a beszélgetésünket, minden bizonnyal ugyanaz a képsor és hangsor követné egymást. Csakhogy az emlékezet egész másképp tárolja az információkat. Egyeseket kihagy, másokat felnagyít, bizonyos információk objektív okokból nem jutnak el a hozzánk, mások azért nem, mert nem akarjuk, nem tudjuk őket meghallani.

De ez még csak az egyik, kisebbik része a problémának. A másik rész, hogy mindannyian másféle szemüveggel látunk és hallunk, sőt másik szemszögből is látjuk ugyanazt a valóságot. A kettő törvényszerűen különbözik egymástól, olykor egészen drámai módon. A terápiás üléseken számtalanszor találkozunk ezzel, gyakran még az olyan fontos és emlékezetes események is más színben tűnnek fel mint a lánykérés. A két fél egészen másképp emlékezhet például arra, ki tette meg efelé az első lépést. A nő úgy, hogy a férfi egyszer séta közben váratlanul megkérte a kezét, a férfi meg úgy, hogy a nő séta közben megkérdezte őt, mi a véleménye a házasságról. Erre vetette fel a férfi, hogy tényleg, mi miért is nem házasodunk már össze. Másféle történet, ugye? Miközben talán nem mindegy, hogy ki akarta ezt a házasságot, és mennyire.

Az emlékezet torzításain túl, van még egy nagyon fontos, másik összetevője is annak, hogy miért emlékezünk másképp. Méghozzá az, hogy ugyanaz az eseménysor egészen másképp hat ránk, másféle érzéseket kelt, és másféle gondolatok születnek  meg a nyomukban.  A mondatok, a szavak hatásáról pedig ritkán beszélünk, mindig csak azok igazságtartalmát vizsgáljuk. Például a férfi azt mondja a nőnek, hogy „mindig rendetlenségre jövök haza”. Egyrészt megvizsgálhatjuk, hogy igaz-e ez az állítás, hogy tényleg mindig rendetlenség van-e, amikor a férj hazatér. Tegyük fel, hogy ez az esetek többségében valóban így van. Vagyis, amikor a férfi ezt mondja, akkor „igaza” van. Ő azt szeretné, hogy rend legyen, amikor hazajön, és a társa ezt a vágyát nem teljesíti. De megnézhetjük ennek a mondatnak a hatását is, azt, hogy milyen érzéseket kelt a nőben ez a mondat. Nagy valószínűséggel az az érzés fog megjelenni, talán nem is kellőképpen tudatosan, hogy elégtelen vagyok, nem vagyok jó a másiknak, bánt engem, amiből nagyon könnyen azt a (többnyire téves) következtetést vonhatjuk le, hogy nem szeret már. Ez pedig szorongást fog okozni, ami az esetek többségében vagy dühöt vált ki, vagy bezárkózást. Az egyik esetben élénk veszekedés lesz a megjegyzés utóhatása, a másikban pedig napokig tartó “nemszólokhozzád”. Mondani sem kell, hogy egyik sem fogja megoldani az alapproblémát, és ami a fő témánk ezúttal, mindkét fél egészen másképp fog emlékezni az eseményekre! Elkezdenek két mozit nézni, amiben egyik sem tudja, mit lát, és mit érez a másik. A lényegről ugyanis nem esik szó, azokról a kérdésekről, hogy miért annyira fontos a férfinak a rend, tényleg az-e a fontos, vagy valami egészen más van a mélyben, és arról sem, miért “nem tud” a nő rendet csinálni. Milyen fizikai vagy lelki akadályai vannak ennek, vajon nem érzi-e magát egyedül, nincs-e rajta túl sok teher, vagy a veszekedés biztosítja épp a kellően nagy lelki távolságot a pár tagjai között…

Amint ez a fajta mintázat gyakorivá válik, úgy kezdenek el csak gyűlni és gyűlni a sérelmek mind a két oldalon. Mert ha csak az igazságot keressük, akkor nem törődünk a másikkal, gyakorlatilag csak a saját igazságunkat látjuk, a saját külön bejáratú mozitermünkből.

Ha másik utat választanánk, és nem szeretnénk eltávolodni, olykor legalább be kellene kukkantanunk a másik mozitermébe. Vajon ott milyen film megy, komédia, vagy tragédia? Nagyot tévedhetünk már a film műfaját illetően is, ha nem nézünk be soha, és akkor is rosszul járunk, ha csak túl későn kukkantunk át, a film vége felé, amikor már megállíthatatlanul halad a történet a végkifejlet felé.

Abban segíthetek, ha mást szeretnének!  Ha nem szeretnének egymástól eltávolodni, ha azt szeretnék, hogy ez a film alapjaiban legalább közös legyen. És persze, abban, hogy ennek a filmnek jó vége legyen!

Beküldve:

Hová lett a bizalom?

A bizalom érzésének az elvesztése a válás egyik fontos előjele, bekövetkezhet hirtelen, egy nem várt eseménysor hatására, de sokkal gyakoribb, hogy szép lassan, folyamatosan épül le, apró lépéseken keresztül. Vagyis nincs minden veszve az első jeleknél, csak akkor, ha már dolgozni sem szeretnél ezen, ha feladtad, és nincs reményed sem arra, hogy a bizalom köztetek újra kialakulhat.

A bizalom a kapcsolat legfontosabb alapköve, e nélkül nem lesz működőképes. Ha a teljes hiányát éled át, akkor valójában nem is vagy kapcsolatban a szó lélektani értelmében.

Jó esetben a szerelem kezdeti fázisában, abban a bizonyos rózsaszín ködben, megéled azt, hogy mindenben számíthatsz a másikra, hogy segít neked, hogy támogat, ha bajba kerültél, nem hagy magadra, együtt érez veled, és megvigasztal. Ahogy azt is, hogy te is tudod ezt adni neki, nem erőből, hanem nagyon jóleső érzésekkel kísérve. A szerelem kezdeti nagy hormonlökete ugyan elmúlik, de mire elmúlik, létrejön (ideális esetben) a valódi felnőtt kötődés, a kölcsönös bizalom állapota, amiben igazán társa lesz valaki az életednek, nem maradsz egyedül. Ezt az állapotot lehet aztán tovább építeni, és lehet rombolni. Mind a kettő kis építőkockákból áll össze, és ha tudod, hogy mik ezek a kockák, mely kockák építenek, és melyek rombolnak, akkor van esélyed arra, hogy jól válassz, hogy boldog kapcsolatban maradj. A nehézséget épp ez a nem tudatosodás okozza, az, hogy nem vesszük észre, mit teszünk a kapcsolatunkba. Gyakran hallom a terápiás üléseken azt a mondatot, hogy miért is nem vettem észre a jeleket, miért nem voltam tudatában annak, hogy mi történik velünk. Megrázó tanúja lenni annak a felismerésnek is, amikor valaki szembesül azzal, hogy, amikor veszekedett, vagy kifejezte a dühét, akkor a szándéka az volt, hogy közelebb kerüljön a másikhoz, de épp ezzel ellentétes hatást váltott ki, egyre inkább távolodni kezdtek.  Mintha önmagunk ellen dolgoznánk…

A bizalom kényes és finom dolog, könnyen lerombolható, és nehezen rakható össze újra. Nem lehetetlen, persze, a párterápia segíthet benne, de ott sincs könnyű dolga senkinek. Türelem kell hozzá, idő, és még akkor sem kaphatunk garanciát arra, hogy a folyamat visszafordítható. A bizalom végeleges elvesztése pedig válóok. A válást mindig negatív jelzővel illetjük, pedig jobb megoldás, mintha csak látszat szerint maradna együtt a pár egy végletesen bizalomvesztett állapotban. Ha úgy élnek együtt, hogy csak kifelé mutatják, hogy tökéletes családot alkotnak, az rombolja a személyiséget, és nagyon gyakran a fizikai egészséget is. Ahogy egy kedves kliensem fogalmazott, az a lassú halál.

Sokan már csak a folyamat végén hajlandóak szembesülni a valósággal, amikor tényleg csak a bizalom morzsái maradtak és ilyenkor gyakran nincs visszaút.

A bizalomnak ugyanis finom szövedéke van, áll saját tapasztalatokból, családból hozott mintákból, de áll a kapcsolatban szerzett tapasztalatokból, ítéletekből, és történetekből, amelyeket közösen éltünk át. Olyasmi, amire vigyáznunk kell, és óvnunk, mint az egészségünket, mert sokkal jobban járunk a megelőzéssel, mintha már a betegséget kellene gyógyítanunk.

Miből láthatod, hogy a kapcsolatodban a bizalom nem túl erős? Hogy olyan kockák kerültek a párkapcsolatodba, amelyeknek talán nem kellett volna?

Néhány jel, a teljesség igénye nélkül:

  • Nem tudsz, nem mersz tőle segítséget kérni
  •  Nem számítasz rá, mert úgy gondolod, nem fog segíteni
  • Megválogatod, mit mondasz el neki
  • Akkor is féltékeny, ha emberek közé mész
  • Nem kér segítséget, inkább egyedül csinál mindent
  • Nem számít rád
  • Nem mond el mindent, titkolózik
  • Gyakran érzel féltékenységet
  • Nincsenek közös tervek
  • A barátoknak/ anyjának/ szomszédnak meséli (meséled el) el a gondjait/gondjaidat
  • Egyedül hoz/ol olyan döntéseket, amelyek mindkét felet érintik

Ezek olyan jelek, amelyeket jó, ha tudatosítasz. Már amennyiben felfedezed, hogy vannak. Gyakori, hogy nem tulajdonítunk annak jelentőséget, hogy a párunk milyen hosszan panaszkodik valaki másnak (vagy lehet, hogy nem is hosszan, de azért el-elkotyog idegeneknek is akár valamit) Ez önmagában nem volna baj, a baj az, hogy a problémafelvetés nem ott hangzik el, ahová tartozik, nem a kapcsolatban, hanem valahol máshol. Így esély sincs a megoldására. Az, aki a barátainak, barátnőnek panaszkodja ki magát, és otthon közben a gondjairól nem mer szót ejteni, az elvesztette a bizalmát, vagy annak egy jelentős részét, nem tudja, nem meri megosztani azt, ami bántja.

De vajon hogy jutunk el idáig?

Rendkívül sokféle „eszközünk” van erre, nagyon gyakran észre sem vesszük, hogy ilyesféle eszközöket használunk, mert az IGAZSÁGOT keressük, és azt gondoljuk, hogy nekünk van igazunk, amikor azt mondjuk, hogy te soha nem csinálsz rendet,  mert rendetlen vagy, például. De valójában ítélkeztünk, pálcát törtünk a másik felett. Az ítélkezésre aztán gyakran vagy a bezárkózás a válasz, vagy a visszacsapás, olyan mondatokkal,  hogy persze, hogy nem tudok rendet csinálni, mert te mindent rám hagysz, önző vagy és csak a saját dolgoddal foglalkozol. A visszacsapásra pedig érkezik majd egy újabb csapás és ez így mehet akár hosszú éveken keresztül. Mi lesz ennek a vége? Semmi jó. Egyre kevésbé hisszük majd, hogy a másik támogat bennünket, egyre inkább ellenségnek érezzük majd, és ha ellenség, akkor rögtön arra is kísérletet teszünk, hogy győzzünk. De az ellenségben az ember nem bízik… maximum fegyverszünetet köt vele egy időre.

Kritikus helyzetekben könnyen kicsúsznak olyan szavak is, amelyeket nap mint nap használunk, nem is vesszük észre őket, hogy te bolond vagy, nem vagy normális, pedig apró szögecskék ezek, amelyek kis sebeket okoznak, és szép lassan szinte észrevétlenül rombolják a bizalmat, és ezáltal magát a kapcsolatot. A lekicsinylés, a másik leértékelése, amikor olyasmit mondunk, hogy ez neked úgyse menne, szintén nem a pozitív építőkockák közé tartozik. Ahogy a másik megalázása, megszégyenítése sem. Minősített eset, amikor valaki ezt társaságban teszi, például a barátai előtt hozza szégyenbe a társát, vagy elmesél egy olyan történetet, ami megalázó lehet a másiknak. Gyakorta ezek a történetek vicces keretben jelennek meg, de a hatása, már amit a párkapcsolatra gyakorol, garantáltan nem lesz az.

A hibáztatás, a másik gyakori kritizálása sem bizalomépítő hatású, ennek lesz az az eredménye, hogy egyre kevesebb mindent osztunk meg a másikkal, egyre kevésbé lesz tudomásunk arról, mi zajlik benne, vagyis távolodni kezdünk.

Minden kritika és negatív megjegyzés bizalomvesztést okoz és ezért rombolja a kapcsolatot!

 Ez akkor is igaz, ha igazunk van, és a másik mondjuk valóban rendetlen. A kérdés mindig az, mi a fontosabb, az igazunk, a mi igazunk, a rend, vagy maga a kapcsolat?

A jó kérdés soha nem az, ha valamilyen problémába ütközünk, hogy ezt ki rontotta el, ki a felelős és a hibás ebben, hanem az, hogy ezt a problémát hogyan tudjuk mi ketten közösen megoldani. Ezen dolgozunk? vagy ítéletet hozunk, és felelőst keresünk?

Vedd észre a jót!

Mi az ami épít? Értelemszerűen mindennek az ellenkezője, a dicséret, az elismerés, a másik nagyrabecsülése, annak a keresése, hogy mi a jó a másikban. Fedezd fel a jót, vagy még inkább vedd észre, tudatosítsd, ne tekintsd természetesnek. És ejtsél róla szót! Mond ki! Nagyon gyakran hallgatunk a pozitív érzéseinkről, mintha valami szégyellni való dolog volna, fukarkodunk a dicsérettel, a bókkal, az elismeréssel. Ez afféle magyar nemzeti sajátosságnak is tűnik olykor, mintha kifejezetten szeretnénk szenvedni és csak az élet árnyékos oldaláról látni a világot, amelyben a másiknak is csak a hibái tűnnek fel, az erősségei alig. Az életünket át meg átszövi ez az alaphozzáállás, tapasztalhatjuk a munkahelyünkön, az iskolában, vagy a közlekedésben is akár. Mindenütt pusztító hatása van, de talán a legfájdalmasabb, ha a párkapcsolatunkban, a családunkban éljük át, mert ha ott nincs bizalom, akkor minden más is összeomlik.  

Beküldve:

A veszekedés, és a feloldódás

A veszekedésre általában úgy gondolunk mint olyasvalamire, amit feltétlenül el kell kerülnünk. Való igaz, hogy veszekedni nem kellemes dolog, rossz érzés átélni a félelmet, az agressziót, a dühöt, és közben azt, hogy távolra kerülünk egymástól. A kérdésem mégis az, hogy tényleg biztos-e az, hogy a veszekedéseket el kell kerülni, mert az az ideális kapcsolat, ahol ilyesmi soha nem fordul elő.

A veszekedés önmagában nem baj

Azért teszem fel ezt a kérdést, mert a párterápiákon nagyon sokszor tapasztalom, hogy olyasmiről kell az üléseken beszélnünk, amiről otthon soha sem tudtak, inkább elfojtották a vágyaikat, az érzéseiket, a gondolataikat, csakhogy elkerüljék az ebből kialakuló konfliktust. Adott esetben, a kapcsolat végén, még gyakran az is megfogalmazódik, hogy bárcsak többet veszekedtünk volna, mert ennek hiányában egy racionálisnak hitt kordinátarendszerben valahogy elfogyott a szenvedély.

A veszekedés pozitívuma

És valóban, ha nem merjük kimondani az érzéseinket, a vágyainkat, akkor előbb-utóbb falak emelkednek közöttünk, aminek fokozatos eltávolodás és végül szakítás vagy válás is lehet a vége. Egyszóval igen súlyos következménye van annak, ha valaki nem meri vállalni önmagát a másik előtt, ha nem mer vele adott esetben konfrontálódni. A konfliktusok jó része ugyanis nem azért pusztító, mert van, mert létrejön, hanem azért, mert nem oldódik fel. (Nem véletlenül használom a „fel” igekötőt a „meg” helyett. Mert a konfliktus álláspontom szerint nem kompromisszumosan, félúton oldható meg, hanem egymás KÖLCSÖNÖS megértésében oldódik „fel”, és válik súlytalanná.)

Vagyis a veszekedéseket nem elkerülni kell, hanem vitává szelídíteni, adni neki egy olyan forgatókönyvet, ami elvezet ehhez a feloldódás élményhez.

Veszekedés vége: mindketten nyerhetünk

Mert nincs olyan kapcsolat, ahol mindkét fél ugyanazt gondolja, érzi, ugyanarra vágyik, ezért a konfliktus szükségszerű velejárója az emberi kapcsolatoknak. Egy párkapcsolat nem attól jó, hogy soha nincs benne vita, ne adj isten veszekedés, hanem attól, hogy a felek képesek meghallgatni, megérteni a másik szempontjait, jól veszekedni, egy olyan forgatókönyvvel rendelkeznek, aminek a végén mindketten győztesnek érezhetik magukat, és nem azért, mert az lett vagy lesz a konfliktus vége, amihez az egyikük ragaszkodott, hanem azért, mert kölcsönösen átérzik, mi zajlott le a másikban.

A veszekedés jó forgatókönyve

Ez az a forgatókönyv, amiről kevés élményünk van, mert gyaníthatóan elég kevesen tapasztaltuk meg azt, hogy a szüleink jól veszekedtek, a konfliktusaikat el tudták rendezni, fel tudták oldani, és közben nem alázták meg egymást, és nem veszítették el egymásba vetett hitüket. A gyermeki énünk ezért retteg a veszekedéstől, hiszen az a megélése, hogy az egyik szülő a veszekedésben veszít, megaláztatást szenved el, háttérbe szorul. És ki az, aki ezt akarja? A veszekedésben tehát a vereségtől félünk, és nagyon nehezen tudjuk elképzelni, hogy mindketten jól járhatunk a végén.

Holott ez lehetséges! A forgatókönyvet, amely segíthet a fent említett előadó is ismerteti majd az előadásában, mert ennek lépései elmondhatóak néhány szóban. Én is írtam már erről egy korábbi bejegyzésem végén.

Veszélyhelyzetben a párkapcsolat

De valójában nem maga a forgatókönyv a lényeg, mert minden forgatókönyv félre csúszik, ha hiányzik az az attitűd, amivel a konfliktusainkhoz és a másikhoz hozzáállunk. Ez az attitűd viszont nem születik egyik pillanatról a másikra, egyetlen előadás vagy cikk hatására. Valamit mélyen, belül kell átalakítanunk ahhoz, hogy igazán partneri viszonyt legyünk képesek kialakítani a másikkal.

Veszekedés és egymás tisztelete

A másik mássága iránti mély tisztelet, és elfogadás kialakulása nélkül nem fog működni semmilyen forgatókönyv. Anélkül, hogy belátnánk, a másik szükségszerűen más, mert máshonnan, másféle családból jött, másféle értékekkel, tapasztalatokkal, és testi-lelki adottságokkal. De legalább ennyire kell hozzá az is, hogy merjük vállalni önmagunkat, mert szeretjük és tiszteljük magunkat annyira, hogy fontosnak tartjuk képviselni a saját értékeinket. Az önmagunk iránti érzett szeretet és tisztelet kialakítása is nagy belső munkát igényel azok számára, akik ezt nem hozzák magától értetődő természetességgel a gyerekkorukból, vagyis ez sem fog villámcsapásszerűen bekövetkezni. De sokat fejlődhet egy párterápiás folyamat alatt, amiben a felek lassan, egymást kölcsönösen támogatva és erősítve változhatnak.

Ha szeretne többet tanulni, írjon vagy jelentkezzen be párterápiára!

Rist Lilla, tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Beküldve:

7 jel, hogy valami nincs rendben a párkapcsolatoddal

Már felmerült benned, hogy talán jobb volna külön? Kétségeid vannak, de még szeretnéd rendbe hozni? Együtt vagy külön? – ez itt a kérdés. 7 olyan jelet gyűjtöttem össze, ami már jelzi a problémát, de még tudok segíteni:

  1. Nem tudjátok megoldani a konfliktusaitokat, sokat veszekedtek
  2. Szorongsz, ha haza kell menned, inkább lennél a barátaiddal, sőt inkább dolgozol
  3. Azt gondolod, a másiknak kellene bocsánatot kérnie tőled
  4. Rendszeresen panaszkodsz a barátaidnak, ismerőseidnek a párkapcsolatodra
  5. Megjelent valamilyen drog az életetekben
  6. Azt érzed, a másik sokat ül a számítógép előtt
  7. Nincs elég szex

Beküldve:

Miféle földben

A két képen nem kétféle növény látható. Mindkettő hónapos retek, egyszerre vetettem őket, egyféle vetőmagból. Az időjárás is ugyanaz volt,  és locsolni sem locsoltam jobban az egyiket, mint a másikat. Egy dolog különbözött, a föld, amibe vetettem. Az egyik ágyásra még tavaly hozattam trágyás, tőzeges fekete földet, a másik csak egy kis komposztot kapott még ősszel.

Kicsire nőtt retek

Nagyra nőtt retek

A különbség megdöbbentő. A fekete földben a retek hamar kicsírázott és gyorsan nőni kezdett, a másikban viszont csak foltokban kelt ki a növény és sokkal kisebbre is nőtt. A különbség élesen hívta fel a figyelmemet arra, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy milyen a környezet, hogy miféle föld az, amelyben növekszünk. Hogy mik vagyunk és mik lehettünk volna…

Ez a két kép, akár a gyerekeink táplálásának a szimbóluma is lehetne. Miféle földből csírázik ki az életük? Vajon elég tápanyag van benne a növekedéshez és épp az, amire szükség van? Mi kell ahhoz, hogy a kis palánták megerősödjenek, hogy ágakat növesszenek és aztán gazdag termést hozzanak? Mi kell ahhoz, hogy ember-palántáink megerősödjenek önmagukban, célokat tűzzenek ki maguk elé, és ne csak kókadozzanak és lézengjenek a nagyvilágban? Milyen földbe kell ahhoz esni? A kérdés azért sem egyszerű, mert minden gyerek más. Akár még a testvérek is nagyon eltérő habitusúak, fizikumúak, temperamentumúak, személyiségűek lehetnek. Egy kicsit másféle számukra a “jó” föld. A termőtalajnak azonban vannak alapvető jellegzetességei. Vannak olyan alkotóelemei, amelyeknek mindenképpen benne kell lennie, ahhoz, hogy az embergyerek egészségesen nőni tudjon.

Az egyik ilyen a szeretet és az elfogadás.

“Piás Ati” története jut eszembe, akiről nemrég írtam a Nők Lapjában. Ő nem épp szerencsés földbe hullott. Amikor a szülei összeházasodtak, az apja és az anyja családja egymásnak esett, épp úgy, mint a Rómeó és Júliában. Hogy miért? Mert az anya parasztcsaládból származott, az apja meg munkásból. Alkoholgőzös, veszekedős hétköznapok következtek, aminek az anyja halála vetett véget. Ati ekkor az anyai nagyszülőkhöz került, akik puritán egyszerűségben nevelték, nem volt külön szobája, folyton dolgozni kellett a szőlőben, és mindezért nem járt sem ölelés, sem elismerés sem egy jó szó. Az édesapát a nagyszülők kizárták az életükből, ő volt minden gonoszság okozója. Nem csoda, hogy egyre nőtt benne a szorongás. Hogy mi lett a történet vége? Alkohol, alkohol, drog, és végül alkohol, aztán kórház, aztán megint drog, és megint alkohol és végül majdnem a vég. Nem sok kellett hozzá, hogy kövesse az édesanyját.

Hogy mit akarok ezzel a történettel elmondani? Azt, hogy nem volt túl jó az a föld, amibe Ati hullott! Mert nem csak az anyagi dolgok jelentik a “környezetet” a táptalajt, hanem a lelkiek is, maga a párkapcsolat, és a tágabb család. A gyerekeink a párkapcsolatunkból, jó esetben a szerelmünkből csíráznak ki és nőnek nagyra. Egy rossz kapcsolat pedig nem túl jó táptalaj. Ritkán gondolunk így a kapcsolatunkra, és azt sem gondoljuk, hogy a gyerekeink miatt kellene vigyázni rá. Pedig miattuk is kell, nem csak magunk miatt. Mi anyák, gyakran mondogatjuk, hogy mindent megteszünk a gyerekeinkért! Mindenre képesek vagyunk, éjszaka is sütit sütünk, farsangi jelmezt varrunk, tanulunk velük, hurcoljuk őket, úgy vásárolunk, és úgy készítjük a vacsorát, hogy a kedvükre tegyünk, rengeteget dolgozunk, és járunk utánuk.

De hányszor mondjuk, hogy mindenre képesek vagyunk a kapcsolatunkért? Ilyet mikor mondtunk utoljára? Hányszor hangzik el az a mondat, hogy én mindent megtennék a férjemért/ feleségemért? A kapcsolat kezdetén még csak-csak! De egyszerre ez elfelejtődik. Nagyjából akkor, amikor megszületik a csemete. És akkor valami átíródik, átrendeződik, és lassan homályba vész, hogy egykor a másik volt a legfontosabb. Pedig egy idő után ismét vissza kellene cserélni a szerepeket, és végig kellene gondolnunk, hogy mire vagyunk hajlandóak a kapcsolatért, azért, hogy egyezségre jussunk, hogy közös nevezőt találjunk, hogy ne “csak” legyőzzük egymást, hanem együttműködjünk és ezzel egyszerre mindketten győzzünk!

A mindent megteszek a gyerekért – szólama kevés és sok is egyszerre. Sok, mert felcserélődik a hierarchia, mintha a gyereket tennénk a párunk helyére. Ő lesz a legfontosabb és ez nem segíteni fogja őt, hanem valószínűleg torzítani a személyiségét, és ami még lényegesebb, megakadályozhatja az egészséges leválást. Mert hiszen ő csak “vendég a háznál”. Aki megmaradhat nekünk, már ha nem hagyjuk el valahol út közben, az nem a gyerek, hanem a társunk… Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy majd a gyerekünk tesz minket boldoggá. Anyák napján ezt jó tudatosítani. Nem, ő nem alkalmas erre! A párunktól kellene várnunk minden ilyesmit.És kevés, mert ahhoz, hogy a család együtt maradjon, nem elég tenni a gyerekért! A párkapcsolatért kell! Mert ez az a táptalaj, amiből a gyermek növekszik. Nem mindegy, milyen! Hiszen a föld, amiből fejlődik, átad neki mindent, ami benne van, azt szívja majd magába. Ezért van az, hogy ezek a kis palánták mindent tudnak és éreznek. Érzik a feszültséget, a ki nem mondott indulatokat, érzik, ha valaki titkol valamit, ha lélekben nincs jelen, és persze látják a konfliktusokat, és azt, hogyan NEM oldjuk meg őket.

Ezért nagyon fals, amikor egy pár “önzésnek” gondolja, ha kettesben mennek el nyaralni, ha kettesben vacsoráznak, ha kettesben szeretnének színházba járni. Ha gondolnak magukra (is).  És persze nem csak ünnepnapokon kell dolgozni a kapcsolatért, hanem a hétköznapokon is. Hogy minden áldott nap legyen tíz perc egymásra. Legalább tíz perc! Hogy megkérdezzék, hogy vagy, mi van veled, és kíváncsiak is legyenek a válaszra.

Egyszerűnek tűnik?

Akkor rajta!