Mit is jelent a válásterápia? Akkor is szükség lehet a párnak segítségre, ha már eldöntötték, hogy elválnak. Ennek több oka is van, az első, hogy nagyon ritka, hogy ez a döntés mindkét félben egyformán, egyszerre születik meg. Mert annak belátása, hogy a kapcsolat visszafordíthatatlanul megromlott, hosszadalmas folyamat. Miután ez megtörtént, abban is rendet kell valahogy tenni, hogy megértsük, mi vezetett a kapcsolat sikertelenségéhez.
Miért van szükség válásterápiára?
Valójában minden párnak szüksége van arra, hogy megértse, mi történt velük. Ez azért elengedhetetlenül fontos, mert csak így van mód arra, hogy újra a kezükbe vegyék az irányítást, és ne kövessék el ugyanazokat a hibákat legközelebb. Ennek feldolgozása, megdolgozása nélkül nem történik meg a válás lélektani értelemben. Ilyen esetben nagyon nehezen fogunk újra kapcsolódni máshoz, könnyen lehet, hogy olyan sérüléseket szenvedtünk el, amelyeket később is hordozunk. Ha nem értjük meg ezeket, akkor ez megakadályozhatja, hogy esélyünk legyen egy olyan kapcsolatra, amelyben valóban boldogok lehetünk.
Válásterápia a gyerekekért
Nem csak önmagunk, hanem a gyerekeink miatt is fontos, hogy volt házastársunkkal, párunkkal, gyerekeink apjával/anyjával békében éljünk. Ha ez nem történik meg, akkor ennek a gyerekek isszák meg a levét, hiszen ők maradnak a kapocs a pár tagjai között. Amíg a szüleik rajtuk veszekednek, ez félreérthetetlenül jelzi azt, hogy a szülők lélektani értelemben nem zárták le a kapcsolatot, nem váltak el. Ez elhúzódó váláshoz vezet, a gyerekek személyiségének torzulásához, amelynek többgenerációs hatása is lesz. Ha nem is hetedíziglen, de harmadíziglen biztosan.
A válásterápia megértés és megbékélést hozhat
A válásterápiás folyamat mindössze hét-nyolc ülést vesz igénybe. Ennyi idő alatt a pár mindkét tagja ránézhet arra, ami a kapcsolatuk alatt történt, megértheti a saját és a másik szerepét és felelősségét. Ennek a megértési folyamatnak a hozadéka az lehet, hogy a kiszolgáltatottság érzése csökken. Ha ugyanis tudjuk, mit rontottunk el, esélyünk van arra, hogy máskor másképp csináljuk. Másképp láthatjuk a másik szerepét, motivációit is, ami megértést és megbékélést hozhat.
Ha szeretne válásterápiára jelentkezni, írjon vagy hívjon!
A bölcsőtől a koporsóig szükségünk van valakire, aki megért, vigaszt és támaszt nyújt nekünk, akinek az ölelésében biztonságot élhetünk át. Minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat, annál bátrabban lépünk ki a világ színtereire, annál inkább merünk felfedező utakra indulni. Az érzelmi fókuszú párterápia, azaz az EFT, ezt a biztonságot adja vissza nekünk.
Érzelmi Fókuszú Párterápia a kritizálás helyett
Mindennél nagyobb szükségünk van tehát kapcsolatokra, méghozzá szeretetteljes kapcsolatokra, mert bármennyire is igaz, hogy a magány betegít, az is igaz, hogy a rosszul működő kapcsolat is ezt teszi velünk. Sőt, továbbmegyek, egy elítélő megjegyzés, egy félrefordított fej, ami megvetésről árulkodik, az is rombolja, rögtön(!), az immunrendszerünket.
Érzelmi Fókuszú Párterápia a konfliktusok megoldására
Amikor párkapcsolati konfliktus alakul ki, akkor a párok valójában veszélyt élnek át, és többnyire nem tudatosan reagálnak, a limbikus rendszer ösztönös szinten ad választ megkerülve a tudatos gondolkodást. Minél több rossz tapasztalatunk volt korai, legfontosabb kapcsolatainkban, ez annál inkább igaz. Vagyis annál nagyobb veszélyt fogunk átélni, minél kevésbé reagáltak a szükségleteinkre kisgyerekkorunkban. Amikor a párunk kritizál bennünket, vagy ítélkezik felettünk, a testünk ezt vészhelyzetként értékeli, és az „üss vagy fuss” reakció verbális szinten jelenik majd meg, azaz vagy támadásba lendülünk szavakkal és vádakkal, vagy elmenekülünk és bezárkózunk. Mondanom sem kell, hogy egyik sem fogja erősíteni a kapcsolati közelséget. Az Érzelmi Fókuszú Párterápia ebből az ördögi körből szabadít ki.
Az EFT-terápia lehetőséget kínál arra, hogy ebből a spirálból kiszabaduljatok, és másképp kezdjünk el reagálni a saját érzéseinkre, szükségleteinkre és a másikéira. Az EFT abból indul ki, hogy a legbelső vágyaink és késztetéseink jók, mert mindannyian azt szeretnénk, hogy szeressenek minket, és elfogadjanak bennünket. A felszínen sok mindenen veszekedhetünk, a pénzen, a munkamegosztáson, a gyerekeken, de a végső kérdés mindig az, ami a veszekedések felszíni témája mélyén rejtőzik, az, hogy ott leszel-e majd mellettem, ha bajban leszek, számíthatok-e rád, megértesz-e majd és a bánatomban. A veszekedés hevében azonban ritkán kiáltjuk vörösre vált arccal, hogy: SZÜKSÉGEM VAN RÁD!
Az Érzelmi Fókuszú Párterápiával rátalálhatunk a valós szükségleteinkre
Ezt a mondatot csak akkor tudjuk kimondani, ha át tudunk hatolni a haragunk, a dühünk vastag falán, ha el tudunk jutni valahová sokkal mélyebbre, ahol nem a napi történések, az épp elhangzó szavak számítanak, hanem ahhoz a lényegi valamihez, ami, mint egy folyó ott mozog, halad, kanyarog bennünk. Gyakorta nem látjuk ezt a mélyen mozduló valamit, csak a mindent elsöprő erejét érezzük, és ebből az erőből kritizálunk, vagy teszünk szemrehányásokat, míg a másik oldalon gyakran undok visszatámadás, vagy teljes bezárkózás lesz a válasz. Az Érzelmi Fókuszú Párterápiás üléseken lassan azonban elkezdünk lelátni idáig.
Az EFT-terápia
Az EFT-terápia lassú, és ebben a csendes lelassulásban bomlik ki, mi az, ami a szavaink legmélyebb motivációját adja, rájövünk, hogy mi rejlik a másik mondatai mélyén, és ez lehetőséget ad arra is, hogy másképp reagáljunk. A folyamat első lépésénél még csak a tudatosodás zajlik, amikor a lassításban szépen nyomon tudjuk követni kis lépéseken át, hogy mi is történik közöttünk. És aztán, a felismerés ereje elvezet ahhoz, hogy elérkezzünk erre a másik, sokkal mélyebb érzelmi szintre. Ebben a varázslatos érzelmi világban pedig leválik rólunk az álarc, az a sok ruha, és néha páncél, ami a szerepeinkhez kell. A lecsupaszodás szokatlan és kiszolgáltatott érzés lehet elsőre, de ha a pár két tagjában közel egyszerre történik mindez, és már senki sem akar „csatát nyerni”, új tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy nem a bántást hívja meg, hanem a vigasztalást, az érintést, a gondoskodást.
Az Érzelmi Fókuszú Párterápia hatékonysága
Az EFT terápia hatásosságát több szigorúan ellenőrzött tudományos vizsgálattal is igazolták, a kivitelezést is ellenőrizték. A terápia hatásosságát a kommunikáció javulásával és a kapcsolati elégedettséggel mérték.
Egy 1999-es kutatás szerint az EFT hatására a párok 90 százalékánál indultak el pozitív folyamatok. Az utánkövetéses vizsgálatok azt mutatták, hogy a javulás nem fejeződött be a terápia befejezésével, hanem tovább folytatódott. A pároknak a 70-73 százaléka jutott túl a nehézségein.
A pozitív hatások a következő területeken voltak kimutathatóak:
depresszió csökkenése
intimitás-érzés növekedése
bizalom növekedése
szexuális vágy és elégedettség növekedése
Jelentkezzen párterápiára, ha szeretne az EFT pozitív hatásait élvezni!
Ahhoz, hogy a válás a lehető legkisebb bonyodalommal és lelki sérüléssel járjon, a legjobb, ha közös megegyezéssel sikerül elválni. Ennek azonban lelki feltételei is vannak. Az első, hogy mindkét fél a válás mellett tegye le a voksát, és ne akarja a kapcsolatot újraépíteni. Előfordul az is, hogy már egyik fél sem szeretné folytatni a házasságot, de annyi sértettség és fájdalom van benne, hogy megpróbál revánsot venni.
A közös megegyezés lelki feltételei
A válásra elsősorban mint jogi aktusra gondolunk, közben egy kapcsolat megszakítása alapvetően lélektani folyamat, amelynek egy nagyon fontos állomása a válás törvényesítése és jogi aktusa. Ahhoz, hogy ez közös megegyezéssel történjen, elsősorban a lelkünkben kell rendet tennünk, és tisztáznunk, végül is mi vezetett a kapcsolat kudarcához, mi volt ebben a mi részünk és mi a másiké. Az a jó, ha ennek tisztázására mindkét fél készen áll, és már kellő higgadtsággal képes a kapcsolatra ránézni. Időre is szükség van ahhoz, hogy ez a higgadtság bennünk létrejöjjön, de arra is, hogy újra és újra végignézzük, elmondjuk, átértékeljük, mi történt velünk a kapcsolatban. Vagyis belső munkára van szükség. A válást kísérő gyász feldolgozására.
A közös megegyezés és az út tisztelete
A válás lélektani értelemben sokkal inkább egy folyamat, ami hosszan eltarthat. Kezdetben még nagyon ellentmondásos érzéseink lehetnek ezzel kapcsolatban, gyakran előfordul, hogy egész mást gondolunk erről reggel, mint este. Vagyis először önmagunkra kell időt szánnunk, és türelmesnek kell lennünk a saját ellentmondásos érzéseinkkel. Amikor viszont tisztába jöttünk magunkkal, akkor érdemes az álláspontunkat következetesen közvetíteni a társunknak. Közben tekintettel kell azonban lenni arra, hogy ő is úton van, ami azt jelenti, hogy gyorsabban és lassabban is haladhat nálunk. Az ő útját is érdemes tiszteletben tartani.
Közös megegyezés és következetesség
Ha már eldőlt bennünk, hogy el akarunk válni, akkor jó ezt következetesen képviselni, és a kapcsolatot valóban megszakítani, lehetőleg minden szálon. Kivéve a gyerekek ügyében, mert a gyerekek örökre összekötő kapcsot jelentenek. Minden más területen azonban a továbbra is fennmaradó szálak azt üzenik, hogy a válás nem történt meg valójában. Ha például közös marad az autó, a nyaraló, vagy munkahelyi, üzleti kapcsolatban maradunk egymással, akkor ennek ugyan lehetnek nagyon gyakorlati okai, mégis a tudattalan szintjén jelzik, hogy valamit nem sikerült elengednünk. Ha pedig ragaszkodunk ezekhez a szálakhoz, akkor könnyen válik az életnek ez a területe a kapcsolati harc színterévé. Vagyis biztos, hogy nem lesz közös megegyezés.
Közös megegyezés és a személyiségünk
A válás az egyik legerőteljesebb stressz, ami érhet bennünket az életünk során. Ez sajnos azt is jelenti, hogy a legrosszabbat fogja felszínre hozni a személyiségünkből. Két nagyjából egészséges személyiségű felnőtt számára is szükség lehet némi párterápiás szakértelemre, hogy mindketten eljussunk a közös megegyezésig, feldolgozzák a gyászt, felmérjék, mi volt a mi szerepünk a kapcsolat megromlásában. Akiknek azonban úgy alakult az életük, hogy az átlagnál több sérülést kellett elszenvedniük, most olyan válságot élhetnek át, amiben sehogy sem nyernek majd megnyugvást. Ilyenkor egyéni terápiás segítségre is szükség lehet ahhoz, hogy ez a közös megegyezés megszülethessen, és békében élhessünk tovább önmagunkkal.
Ha szeretne közös megegyezéssel elválni, feldolgozni a kapcsolatban történteket, hogy minél kevesebb sérüléssel lépjenek tovább, bátran keressen!
Miután megszületik a döntés a válásról, előbb-utóbb bekövetkezik a szétköltözés, amikor a pár fizikailag is elkülönül egymástól. Ez a válás érzelmileg legmegterhelőbb időszaka. Tele van ellentmondásos érzésekkel, mert ilyenkor szembesülünk a másik valós hiányával. Gyűlölet és szeretet keveredik furcsa összevisszaságban.
Válófélben is megjelenik a szeretet
A szeretet érzése nem múlik el olyan könnyen, mint szeretnénk. Hiába haragszunk a másikra, hiába „bizonyosodott be” már sokszor, hogy a másik érdemtelen rá, akkor is jelen van. Talán akkor járunk jól, ha ezt az érzést nem is szeretetnek, hanem kötődésnek nevezzük. Kapocsnak, ami összeköt bennünket, és sokféle szálból áll. Azért zavarba ejtő a jelenléte, amikor válófélben vagyunk, mert azt gondoljuk, haragudnunk kellene a másikra.
Válófélben – egy szabályozatlan kapcsolat
A társadalom nagyon pontosan körülhatárolja, hogyan kell viselkednie például annak, akinek meghalt a házastársa. De semmilyen fogódzót nem ad, milyen szabályokhoz kell alkalmazkodnia annak, aki éppen válik. Holott a másik elvesztése, a válás és a szakítás, olyan gyászfolyamatot indít el, mint amikor meghal egy hozzátartozónk. Egyetlen szabályt mégis „illik” váláskor betartani, méghozzá azt, hogy akitől elválunk, azt kellőképpen gyűlölni kell. Mert ha nem, akkor érthetetlenné válik a válás a körülöttünk élők számára.
Válófélben gyűlölni illik
A külvilág megköveteli tőlünk, hogy magyarázzuk meg a válásunk okát, ezt várják a barátok, a család, ezt a társadalom. Kellőképpen alá kell hát támasztanunk a döntésünket, és ilyenkor a leghatásosabb, ha a másik elviselhetetlenségét sikerül „kimutatni”. Magunknak is meg kell magyaráznunk mindezt, és miközben átéljük a másik hiányából fakadó fájdalmat, ki kell zárnunk minden pozitív érzést is, ami még a másikhoz köt. Minél inkább kötődünk a másikhoz, annál inkább meg kell mutatnunk magunknak és a külvilágnak a gyűlöletet, hogy igazolhassuk a döntésünk helyességét.
Válófélben hibáztatunk
Válófélben a sérelmeink elevenek, és amikor nagyon fájdalmasan élünk át valamit, akkor nem tudunk a másik szemével látni, csak a saját fájdalmunk vesz körül. A pár két történetet mesél, kétféle világban él, és már nem tud átlépni a másikéba. Ebben a kettéosztottságban pedig óhatatlanul a másikat látjuk hibásnak. Ő lesz mindennek az oka, a jobbik énje nem látható, elvész, mint a Hold árnyékos oldala. Ha mégis megjelenik bármiféle pozitív érzés a másik irányába, akkor azt magunk előtt is eltitkoljuk.
Megérlelt döntés
A válás még ma is tabu, hiába fordul elő gyakran. Senki sem teszi ki a közösségi oldalára, hogy tegnap elvált. Ezzel azért fontos tisztában lenni, hogy értsük, amikor a másikat okoljuk a „kapcsolat megromlásáért”, akkor ezzel igazoljuk is magunkat azért, hogy miért szegtük meg a társadalmi normát. És felmentjük önmagunkat is. A felmentettségnek azonban van egy negatív következménye, mégpedig az, hogyha nem tudjuk, mit rontottunk el, nem is tudunk a viselkedésünkön változtatni, és legközelebb ugyanabba a hibába esünk. Annak, aki valóban megérlelte a válás mellett szóló döntését, nincs szüksége arra, hogy a másikat hibáztassa, vállalja a felelősséget a mostani döntéséért, és azokért a hibákért, amiket a kapcsolatban elkövetett. A kapcsolat felbomlását differenciáltan értékeli, érti, hogy ebben kinek mi volt a szerepe.
Válófélben – elfogulatlan segítség
A megérlelt döntéshez néha nem elég az, hogy a barátainkkal vagy a családtagjainkkal beszélünk. Olykor az sem segít, ha a párunkkal tisztázunk sok múltbeli eseményt, mert a körülöttünk élők mindannyian túlságosan közel állnak hozzánk ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan lássanak. A külső szem sokat segíthet abban, hogy legalább utólag megértsük, mi történt velünk. Az események olykor egészen traumatikusak is lehetnek, ilyenkor az érzelmek elborítanak, és segítség nélkül nehéz ezekből kilátni. Ha nem sikerül egyedül, írjon, vagy hívjon!
Valójában hosszú út vezet addig, amíg meghozzuk azt a döntést, hogy elválunk, és képesek leszünk ezt először önmagunknak, a házastársunknak és végül a világnak is kimondani. A válásról szóló első gondolat is egy folyamat eredménye, amit kezdetben még önmagunk előtt is takargatunk.
Tudattalan döntés a válásról
A váláshoz vezető döntés is gyakran tudattalan folyamatok mentén zajlik, aminek az első jele lehet például, paradox módon, annak a túlhangsúlyozása, hogy mi mindenképpen meg szeretnénk menteni a kapcsolatot. Azért paradox ez a helyzet, mert ilyenkor mi kerülünk a „jó” pozíciójába, és a másik a „rosszba”, ami rögtön játszmahelyzetet teremt. Vagyis nem megmenti igyekszünk ezzel a kapcsolatot, hanem épphogy harcolni kezdünk a másikkal, és legyőzni őt, erkölcsi fölénybe kerülni.
A játszma a válás kapuja
A játszmát nagyon komoly csalódások és veszteségélmények előzhetik meg, vagyis aki játszmázik, az is okkal teszi ezt, annak is van története a kapcsolatban (vagy a transzgenerációs örökségében). A játszma azonban az intimitás (ez alatt nem csak a szexualitást, hanem a bensőséges érzelmi kapcsolat minden megnyilvánulását értem) legfőbb ellensége. Amikor elkezdünk arra törekedni, hogy legyőzzük a másikat, hogy valamilyen úton fölénybe kerüljünk vele szemben, akkor ráléptünk az eltávolodás útjára, és tudattalan szinten döntöttünk.
A válási döntés előtt kétségbeesett próbálkozások
Ha azt tapasztaltuk a kapcsolatunk alatt, hogy nem sikerült kellően intim közelségbe kerülni a másikkal (és intimitás alatt nem csak a szexualitást, hanem a bensőséges érzelmi kapcsolat minden megnyilvánulását értem), akkor megpróbálunk legalább érzelmi nyereségre szert tenni, példádul győzni egy játszma segítségével. Önmagunkon nehezen vesszük majd észre ezt a jelenséget, a másik viselkedése szabotőr vagy provokatív viselkedése viszont jelzésértékű lehet.
A válási döntés előkészítése, szabotálás és provokálás
A szabotőr és a provokatőr viselkedés olyasmi, mint amikor valaki a vesztesre fogad. Mindkét játszma hátterében az áll, hogy már elkezdtünk visszavonulót fújni, nem teszünk erőfeszítést a kapcsolat megmaradásáért, viszont a döntés felelősségét szeretnénk áthárítani a másikra. Ez persze gondolhatjuk csúnya viselkedésnek, de a jelenség hátterében itt is a közelkerülés kudarca, és a kapcsolattal összefüggő ellentmondásos érzések állnak. A tehetetlenség érzése, az, hogy a krízist nem tudtuk megoldani. A szabotőr és provokatőr viselkedésről itt olvashatsz részletesebben: http://parkonzultacio.hu/2020/06/18/ti-is-valasi-krizis-kapcsolj-idoben/
Válási döntés és a felszámolási stratégia
A szabotőr és a provokatőr viselkedés nagyon sok kapcsolatban megjelenik, de nem minden esetben vezet válás melletti döntéshez. Megjelenése mégis azt jelzi, hogy az egyik, vagy mindkét fél olyan stratégiát követ, amely a kapcsolat felszámolásának irányába hat. Valamelyik fél, vagy mindketten rombolják a kapcsolatot a kivonulással, vagy a provokációval. Mivel az érzések ellentmondásosak, ezért nem mondja ki senki nyíltan, hogy szeretné befejezni a kapcsolatot, hanem ezekkel a magatartási formákkal „elérik” hogy a másik mondja azt ki, és inkább ő vessen véget a házasságnak vagy az együttélésnek. A szabotáló és provokatív viselkedés egy idő után olyan folyamatos nyomást és állandó szenvedést okozhat, hogy ezen a ponton megszületik a válásról szóló döntés immár tudatosan is!
Válási döntés helyett párterápia
A párterápia lehetőséget ad arra, hogy tisztázzátok az érzéseiteket. Vajon vannak-e még olyan értékei a kapcsolatotoknak, amelyekről nem mondanátok le, vagy már annyi fájdalmat okoztatok egymásnak, hogy innen már nincs visszaút? Néha az érzések annyira ellentmondásosak, hogy egyáltalán nem látunk tisztán. Az is segítség lehet, ha ki tudjátok mondani, vége. De még az is megtörténhet, hogy vissza tudtok fordulni a válás felé vezető úton. Ha olykor-olykor képes vagy meglátni a kapcsolatotok jobbik oldalát, akkor lehet esély arra is, hogy túljutva a krízisen, sokkal mélyebben kapcsolódjatok egymáshoz, mint valaha.
A halogatás nagymesterei vagyunk különösen, ha baj van! A párkapcsolati gondjainktól is szeretnénk minél messzebbre menekülni. De ha már folyamatosan a kapcsolatodon jár az agyad, azon, hogy jó-e ez így neked, elég-e ez így, meg hogy mi is az, amire az ember azt mondja, hogy na, ezt már nem, akkor talán érdemes elgondolkodnod azon, hogy nem kellene-e segítséget kérned. Könnyen lehet, hogy megkeresed alább a telefonszámomat, de aztán másnapra elfelejted az egészet, mert nem tudod egész biztosan, hogy itt tartasz-e, hogy TÉNYLEG itt tartasz-e, és reménykedsz, hamarosan meg fog oldódni minden. Mert ti mégiscsak boldogok vagytok, mert régen azok voltatok, legalábbis fel-felrémlik, hogy így volt. Vajon normális, hogy most nem?
Tudom, hogy vacillálsz, ezért most felsorolok néhány érvet amellett, hogy mégiscsak kérj segítséget!
Miért érdemes párterapeuta segítségét kérni?
Mert van segítség! És lehet jobb!
Mert nem érdemes boldogtalanul élni!
Mert igenis segíthet egy „idegen”, mert a külső
szem másképp lát és ez átlendíthet!
Mert belülről nem fogod tudni másképp látni a
helyzetedet!
Mert később rosszabb lesz, nem érdemes halogatni!
Mert meg fogod bánni, hogy nem kértél időben
segítséget!
Kicsit bővebben:
Mert van segítség, és lehet jobb!
Sokan azt gondolják, hogy majd megoldják
a gondjaikat, nem kell ehhez senki, nem jó kiteregetni a szennyest. Valóban nem
könnyű, különösen az introvertált, befelé forduló emberek számára, hogy
megosszák az életük legnagyobb nehézségét valaki mással. De a tapasztalatok azt
mutatják, hogy a „majd mi megoldjuk” többnyire azt jelenti, hogy elássuk a
problémákat, nem beszélünk róluk, elfelejtjük. Vagy azt, hogy a megszokott
megoldókulcsot alkalmazzuk, ami épp azért, mert megszokott, nem fog működni.
Valami másra van szükség, valami olyasmire, amit nem láthatunk belülről. Ezt a
mást segíthet megtalálni egy külső segítő. Az a jó hír, hogy azok a párok, akik
elkötelezetten benne maradnak egy párterápiás folyamatban, jobban lesznek. Vagy
azért, mert jobb lesz az együttműködés közöttük, vagy azért, mert rájönnek,
hogy az segít, ha különválnak.
Mert nem érdemes boldogtalanul élni!
Sokan épp ettől a szembenézéstől ijednek meg, hogy meg kell majd látniuk a párkapcsolatuk működésének a mélységét, hogy ők valóban boldogok tudnak-e lenni egymással. Ez tényleg nem könnyű, lehetséges, hogy valóban fájdalmas lesz, amit találunk, de az is lehet, hogy nem, és igazi szeretet-szövedékre lelünk. De az biztos, hogy segíteni csak akkor lehet, ha ez a szembenézés megtörténik. A kérdés az, hogy boldogan vagy boldogtalanul akarjuk-e tölteni az életünket. Ha elhessegetjük ezt a végső kérdést, benne maradunk abban a fajta hosszú távú stresszben, ami a leginkább megterhelő. Sem a testünknek, sem a lelkünknek nem használ a gondok elkendőzése, könnyen menekülhetünk előle valamilyen káros szenvedélybe, vagy épp az történik, ami sokszor, hogyha nem veszünk tudomást a párkapcsolati gondjainkról, nem beszélünk róluk, akkor a testünk kezd el szólni hozzánk valamilyen betegség formájában.
Mert igenis segíthet egy „idegen”, mert a külső szem másképp
lát és ez átlendíthet!
Sőt csak egy „idegen” segíthet! Már utaltam rá az
előbbiekben, hogy másképp lát, aki kívülről lát, és ez átlendíthet problémákon.
Ráadásul ennek az idegennek van egy nagyon jó tulajdonsága, méghozzá az, hogy
egyik fél felé sem elkötelezett, nem a férj barátja, nem a feleség barátnője,
nem rokon, és nem is munkatárs. Ők is segíthetnek néha pusztán azzal, hogy
meghallgatnak, de nem párterapeuták, és ezért olyan tanácsokat fognak adni, ami
a saját életükből következik, a saját tapasztalataikból – ami törvényszerűen
korlátozottabb, mint egy párterapeutáé. Ráadásul elfogultak is valakinek az
irányába, mert többnyire csak az egyik fél érveit hallják, a másikét nem. Érzelmileg
sem tudnak igazán kívül lenni. Egy igazi jó barát/rokon melletted áll, és
felment. De a változáshoz más kell!
Mert belülről nem fogod tudni másképp érzékelni a helyzetedet!
A párkapcsolati konfliktusok az egyik legmélyebb nehézségek az életünkben, egy kisebb vita és veszekedés is kibillenthet az egyensúlyunkból. A hosszan elhúzódó párkapcsolati válság pedig az egyik legnagyobb lelki terhelés, ami embert érhet. Az ilyenkor átélt stressz igen erőteljes lehet. Ezért hiába mondogathatjuk magunknak, hogy ha majd megnyugszunk, elrendezzük magunkban és a másikkal a dolgainkat. Kicsi az esélye, hogy így történik, mert ehhez olyan mélységű önismeretre, önreflexiós képességre volna szükség, amivel kevesen rendelkeznek. (Néhány lelki témájú, önismereti könyv elolvasása nem jelent valós önismeretet). Ennek hiányában pedig még egy viszonylag higgadtabb állapotunkban sem látjuk, mi történik a kapcsolatunkban, ki hogyan vesz ebben részt, mi ebben a mi magunk, és mi a másik része, és ez a kettő hogyan kapcsolódik össze. A stressz önmagában is akadályozza ezt, ilyenkor senkitől sem várható el, hogy kilépve önmagából, kilépve a saját fájdalmából a másik fájdalmát is átérezze. (Ezért van az, hogy olykor a párterapeutának is párterapeutára van szüksége, és a pszichológusnak is pszichológusra.)
Mert később rosszabb lesz, nem érdemes halogatni!
A meg nem oldott, szőnyeg alá söpört, „elfelejtett” párkapcsolati gondokat, nehézségeket, konfliktusokat a párok évekig görgethetik maguk előtt tovább. Mondhatom a kedvenc példámat, amikor az első gyerek születése után nem sikerül a férfi-nő viszonyt regenerálni, akkor lehet, hogy a pár nem a gyerek hároméves korában fog elválni, hanem évekkel később, amikor felnő, és kirepül a családi fészekből. Anya és apa úgy fog egymásra nézni ekkor, mint két idegen, akik gazdasági társaságot üzemeltetnek. Időzített bombák az ilyen fel nem oldott konfliktusok, amelyek bármikor felrobbanhatnak. És ez meg is fog történni, ehhez nem férhet kétség, de akkor már nem biztos, hogy lehet segíteni. Mert az alapokat is széttörhetik.
Mert meg fogod bánni, hogy nem kértél időben segítséget!
Ha csak a bombatámadás után kapsz észbe, akkor már csak reménykedhetsz abban, hogy nem tört össze minden. Mi emberek sajnos, úgy vagyunk kitalálva, hogy csak akkor kezdünk el foglalkozni a gondokkal, amikor már ég a ház. Azt szeretjük látni, hogy minden rendben van magunk körül, és elhessegetjük a rossz gondolatainkat. Ezért fontos sokkal tudatosabbnak lennünk ebben, és már akkor segítséget kérni, amikor még nem robbant fel egyetlen bomba sem. Utólag, visszafelé persze látni fogod, hány helyen lehetett volna visszafordítani a folyamatot. Például akkor, amikor a párod kérlelt, hogy menjünk el, kérjünk segítséget, de te ellenálltál! Hogy nincs is itt semmi baj!
Gyakran felmerülő kérdés, vajon mikor döntünk helyesen, ha elválunk, vagy ha nem. Súlyos önellentmondásba is keveredhetünk, ha az volt az elvünk, hogy mi soha nem fogunk ilyesmit cselekedni, de közben a kapcsolat rosszabb és rosszabb, egyre nehezebb vinni a terheit. A társadalom sem annyira megengedő, mint amennyire elsőre látszik, különösen, ha olyan közegben élünk, ahol családosok vannak többségben. A válás itt nehezen emészthető téma lesz, súlyos érzéseket hoz majd felszínre mindenkiben, olyanokat, amelyektől inkább szabadulnának. Mert minden válásnál mindenki a saját kétségeivel is találkozik. Ez praktikusan azt jelenti majd, hogy a környezetünkben élők el fogják ítélni a válást, inkább teszik ezt, minthogy szembenézzenek a saját kapcsolati válságaikkal. Roppant kevesen maradnak azok, akikkel a válás kontra maradás kérdését meg lehet majd beszélni. Vagyis egyedül maradunk életünk egyik legnagyobb krízisében.
A mérleg nyelve pedig ide-oda billeg majd, minden nap másképp érezzük, és fogalmunk sem lesz közben, melyik a “jó”, melyikre hallgassunk. Lélektanilag sokkal könnyebb a helyzet, ha a döntés már megszületett. De a kétség érzései között, a hol itt, hol ott állapotában, az idegrendszerünknek elég nagy táncot kell kibírnia.
Írtam már a válás “kemény” okairól. A személyiségzavarról, a bántalmazásról, a bizalom végleges elvesztéséről. De vannak további kemény okok is, ilyen lehet az egyensúlytalan, alá-fölrendelő kapcsolat, amely valamelyik fél számára megterhelővé válik, illetve az egyik fél erőforrásainak a kimerülése, ami a feladás érzésével is párosul.
A feladás érzése fontos kitétel, ha ugyanis valakiben már megszűnik az a vágy is, hogy küzdjön a kapcsolatáért, akkor sok lehetőség már nem marad. A másik fél ezen – majdnem biztos – hogy nem fog tudni változtatni.
Vannak azonban úgynevezett “lágy” okok is, és ez lesz a mostani témánk, mert ilyenkor éljük át a kétség érzéseit, a mérleg nyelvének ide-oda rángatódzását. Ezek sokkal kevésbé karakterisztikus okok, mint a kemények. Épp ezért nehéz meglátni, mikor van még visszaút, és mikor nincs.
Lágy okok:
Bizalomvesztés / de még vannak erőforrások
Az egyik fél döntése, amiben még maga is kételkedik
Az egyik fél erőforrásainak kimerülése / de a másik fél hajlandó erőt fektetni a kapcsolatba
Mindkét fél erőforrásainak lemerülése, bizonyos tartalékokkal
Egyensúlytalan kapcsolat, amin mindketten hajlandóak dolgozni
Kis énerő, ami nehézzé teszi a szembenézést a hibákkal
Pszichológiai értelemben nem felnőtt személyiség, aki hirtelen felnő, és kinövi a kapcsolatot /Galatea-szindróma
Természetesen ezek az okok össze is kapcsolódhatnak, hiszen az erőforrások lemerülése együtt járhat azzal, hogy már nem teljesítjük a korábbi feladatainkat, ami a másikban bizalomvesztést okozhat, és aztán elhozhatja a válás gondolatát. A csekély énerő meggátolhatja, hogy szembenézzünk a saját hibáinkkal, és ez újabb és újabb konfliktust is generálhat, például, ha valaki a bizonyítékok ellenére is tagadja a harmadik megjelenését az életében, az bizalomvesztést, kiábrándulást idézhet elő a másikban, épp úgy, ahogy az is, ha valaki mindig kiszáll a konfliktusokból, és egyáltalán nem hajlandó azokkal szembenézni.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogyha olyan események történnek, amelyek egyre inkább a bizalomvesztés felé hatnak, akkor előbb-utóbb a bizalomvesztés véglegessé, azaz kemény okká válik, így a válás melletti döntés visszavonhatatlanná lesz. Szeretném ennek a folyamatszerűségét hangsúlyozni azonban, hogy mindez nem egyik pillanatról a másikra történik, és hogy egy jó darabig még vissza lehet kapaszkodni a lejtőn.
Már csak azért is, mert mindig történik jó és rossz is, mindig vannak, lehetnek reményre okot adó események, apróságok akár, amelyek felcsillantják az esélyt a kapcsolat fennmaradására. Miközben jelen vannak a félelmeink is, például a szorongás, hogy megálljuk-e a helyünket egyedül, egy esetleges válás után, hogy elszegényedünk-e, ha magunkra maradunk, hogy a gyerekeink lelkileg épek maradnak-e stb. És persze nem tudjuk, hogyha a félelmeinkre hallgatva benne maradunk a kapcsolatban, akkor azt helyesen tesszük-e. Miközben pontosan érezzük, hogy nem, annál inkább sarokba szorítottnak látjuk majd magunkat, olyas valakinek, aki képtelen ötről a hatra jutni.
A küzdelem önmagunkkal több szálon is futhat, a nők gyakran abban élnek át ellentmondásos érzéseket, hogy miközben kiváló apának tartják a párjukat, a férfi-női kapcsolódást már erősen megroggyantnak látják. A férfiak is gyakran érzékelik ennek a területnek az elsivárosodását, de ritkábban jutnak arra a következtetésre, hogy emiatt el kellene válniuk. De közben – tudat alatt – az ő szekerük is egyre jobban kifelé áll a kapcsolatból. Tipikus forgatókönyv, és ez mindkét nemnél megjelenik, hogy elkezdünk ilyenkor valami másba menekülni. Sokkal erőteljesebben fókuszálhatunk innentől kezdve például a gyerekeinkre, a munkánkra, vagy kereshetünk “menedéket” egy külső kapcsolatban vagy “találhatnak ránk” kisebb-nagyobb függőségek. Ezek egészen ártatlan vagy nagyon is romboló függőségek lehetnek, a keresztszemes hímzéstől kezdve az alkoholizmusig. Egyénenként változó, hogy épp melyik, a lényeg, hogy ne a másikra kelljen figyelni. Miközben tudatosan is igyekszünk meggyőzni magunkat, hogy az életünknek ez a része már nem is olyan fontos.
Ez többnyire nem sikerül. Mert minél inkább elnyomjuk magunkban, hogy szeretnénk újra férfiként illetve nőként látszani a saját életünkben, annál inkább kiütközik ez a vágyunk valahol. A másfelé figyelésnek pedig következményei lesznek, történni fognak emiatt dolgok a külvilágban, de történik valami a belvilágban is, az, hogy már nem tudjuk, hogy is vagyunk mi ketten együtt.
Mert amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy milyen együtt, akkor először azzal kell szembesülni, hogy nagyon keveset vagyunk kettesben, előfordulhat, hogy jóformán soha, és ha mégis, akkor csak a konfliktus van, mert mindketten tele vagyunk sérelmekkel.
A válás melletti döntés nagy csapdája, hogy a jót, a kapcsolat erényeit ebben a lélektani helyzetben már nem vagyunk képesek észre venni. Nem azért, mert nincsenek pozitív dolgok, hanem mert a sérelmeink, a fájdalmaink mindig közelebb vannak a felszíni érzéseinkhez, erősebben tudatosodnak. Amikor sok rossz dolog történik, akkor már nem is akarunk emlékezni arra, hogy milyen volt régen, vagy milyen volt, amikor közel voltunk egymáshoz. Minél több bántás, kritika hangzik el, annál nehezebb lesz ezt felidézni, észrevenni, és értékelni.
A kapcsolat értékeinek tudatosítása nélkül azonban értelemszerűen nehéz jó döntést hozni. Amikor a kétség érzéseit éljük át, ez a “tudás” valamiképp mégis jelen van, de inkább csak homályos érzések fromájában, amelyeket nem is tudunk magunkhoz közel engedni. A párterapeuta gyakorta ahhoz volna szükséges, hogy ez sikerüljön, mivel a dolgok természetéből fakadóan erre ebben a lélektani helyzetben csak kivételes esetben vagyunk képesek.
Rosszul érzékelünk
Van egy másik csapdahelyzet, ami a válás felé sodor bennünket, akkor is, hogyha nem ez a helyes irány. Ennek felismeréséhez is párterapeutára volna szükség, mert csak kivételesen mély önismerettel, és a társunk ismeretével lehetne eljutni idáig, és ezekkel többnyire nem rendelkezünk.
A válási kockázat teszt eredményei között például látszik, hogy a párok leggyakrabban nem valamilyen konkrét témán vitáznak, hanem a másik egy “idegesítő” szokása miatt. A válaszadók 58 százaléka jelölte ezt be konfliktusforrásként.
Ez igazolja azt a régi párterápiás elméletet, hogy a veszekedések többsége irracionális, ami alatt azt értjük, hogy nem arról van szó, amiről szó van, hanem valami egész másról, és a mélyebben meghúzódó okok láthatatlanok vagy inkább tudattalanok a résztvevő felek számára. Ez a széthagyott zoknik, a le nem hajtott WC-deszkák, és az állandó mobilozás problémája, amire rögtön felcsattanunk, ha tapasztaljuk, és már áll a bál, ami akár napokig is eltarthat, miközben a WC-deszkát egy másodperc (volna) lehajtani.
Ezeknek a vitáknak, veszekedéseknek a hatására pedig egyre inkább az a meggyőződése alakul ki a pároknak, hogy nem tudnak együttműködni, tökéletesen elhidegültek, és végső soron nem illenek egymáshoz.
Ez a következtetés azonban többnyire téves. Nem az illeszkedéssel van a baj, hanem azzal, hogy túl kevés erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy mélységében megismerjék és megértsék egymást. Aki átesett már párterápiás folyamaton, az tudja, hogy a kisebb viták mögött is nagyon mély (gyerekkori) sérelmek, fájdalmak és hiányok állhatnak, ezekbe beleakadhatunk a széthagyott zoknik esetében is, és az okok mélyebb feltárása, megértése nélkül nincs valódi megoldás. Csak továbbra is elbeszélünk egymás mellett.
Mindebből az következik, hogy sokkal többször adjuk be a válókeresetet, mint ahogy erre valóban szükség volna. De nem azért, mert felelőtlenek vagyunk, vagy mert szabadosak lennénk! Sőt, azzal sem értek egyet, hogy azért, mert a fogyasztói társadalomban a társunkat is lecserélhető terméknek tekintjük.
Nem.
Sokkal inkább azért döntünk a válás mellett, mert a kapcsolat olyan negatív spirálba került, amiben csak a saját fájdalmainkat, sérelmeinket látjuk, a másikét nem, és a kapcsolat mellett szóló érveket sem érzékeljük reális nagyságukban. Ha ebben nem kapunk segítséget, akkor erre önmagunktól nem is leszünk képesek. Ehhez kell a párterápiás segítség. De ez egyáltalán nem a mi hiányosságunk, egyszerűen arról van szó, hogy ilyen a krízis természete. Beszippant bennünket, akár egy örvény.
Legutóbbi bejegyzésemben már írtam Bowbly-ról és a
kötődéselméletről, amelynek legfontosabb tétele, hogy a bölcsőtől a koporsóig
szükségünk van valakire, aki megért, vigaszt és támaszt nyújt nekünk, akinek az
ölelésében biztonságot élhetünk át. Minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat,
annál bátrabban lépünk ki a világ színtereire, annál inkább merünk felfedező
utakra indulni.
A kötődés a legfontosabb szükségletünk, olyannyira, hogy ez
életben maradásunk záloga. Elég csak arra gondolni, hogy azok az újszülött
csecsemők, akiknek minden fizikai szükségletét kielégítik, tehát etetik,
öltöztetik, tisztába teszik őket, de nem kapnak ölelést, nem beszélnek
hozzájuk, nem figyelnek rájuk, fizikailag sorvadni kezdenek, betegek lesznek,
majd meghalnak. De a felnőttekre is igaz ez, az elszigeteltség, a szociális
kapcsolatok hiánya épp akkora egészségügyi kockázattal jár, mint a dohányzás!
Vagyis a magány betegít.
Mindennél nagyobb szükségünk van tehát kapcsolatokra, méghozzá szeretetteljes kapcsolatokra, mert bármennyire is igaz, hogy a magány betegít, az is igaz, hogy a rosszul működő kapcsolat is ezt teszi velünk. Sőt, továbbmegyek,
egy elítélő megjegyzés, egy félrefordított fej, ami megvetésről árulkodik, az is rombolja, rögtön(!), az immunrendszerünket.
Egy nagyon izgalmas kísérletet végeztek el ennek
bizonyítására. Tizenöt percen keresztül vizsgálták párok kommunikációját,
egymásra adott válaszreakcióikat, miközben különféle problémákat kellett
megoldaniuk. A vizsgálat tárgya azonban nem az volt, hogy milyen hatékonysággal
oldják meg ezeket a feladatokat, hanem az, hogyan reagál a férj a feleség
jelzéseire. Annak alapján, hogy hányszor mutatkozott megvető kifejezés a férj
arcán, meglepő hatékonysággal tudták megjósolni, hogy a feleség az elkövetkező
négy évben milyen gyakran szenved majd valamilyen fertőző betegségben.
Kevés vizsgálat mutatja meg ekkora drámai erővel, hogy milyen elemi módon hat egymásra test és lélek, mennyire szorosan összefüggésben működik a kettő, mi több, milyen elemi módon vagyunk összekötve egymással. De vajon miért is lehet betegítő egy elítélő megjegyzés vagy fejrándítás?
Azért, mert épp olyan testi reakciók indulnak el egy kritikai megjegyzés hatására, mint veszély esetén. Stresszreakciók bontakoznak ki, emelkedik a kortizol szint, az adrenalin-szint, az agy vészhelyzeti impulzusokat küld, a vérnyomás nő, a pulzus emelkedik, a test készenléti állapotba kerül, hogy megküzdjön a felbukkanó veszéllyel. És ez nagyon hasznos, ha épp egy oroszlánnal találkozunk, vagy menekülni kell a villámcsapások és a vihar elől a természetben. Vészhelyzetben az agyunknak az egyik legősibb rétege aktiválódik, ami sokkal gyorsabban reagál, mint ahogy tudatosan végiggondolnánk a cselekvést. Az agyunknak ez a része az amigdala, ami ösztönös reakciókat ad, azonnali választ tudatos gondolkodás nélkül. Az agykéreg, amivel tudatosan gondolkodunk, kimarad a folyamatból. Amikor párkapcsolati konfliktus alakul ki, akkor a párok valójában veszélyt élnek át, és többnyire nem tudatosan reagálnak, a limbikus-rendszer ösztönös szinten ad választ megkerülve a tudatos gondolkodást.
Minél több rossz tapasztalatunk volt korai, legfontosabb kapcsolatainkban, ez annál inkább igaz. Vagyis annál nagyobb veszélyt fogunk átélni, minél kevésbé reagáltak a szükségleteinkre kisgyerekkorunkban.
Vagyis, amikor a párunk kritizál bennünket, vagy ítélkezik felettünk, a testünk ezt vészhelyzetként értékeli, és az „üss vagy fuss” -reakció verbális szinten jelenik majd meg, azaz vagy támadásba lendülünk szavakkal és vádakkal, vagy elmenekülünk és bezárkózunk. Mondanom sem kell, hogy egyik sem fogja erősíteni a kapcsolati közelséget. Van még egy hatása ennek a készenléti állapotnak, méghozzá az, hogy az immunrendszer működése gyengül, vagyis sokkal könnyebben leszünk betegek.
Így eshet meg, hogy a párkapcsolatunk, ahonnan az erőforrásainkat, a biztonságérzetünket meríthetnénk, veszélyzónává válik. Ekkor fogod azt érezni, hogy rosszul választottál, hogy aki melletted él, az nem az igazi. Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy túl gyakran adtok ösztönös, vészhelyzeti reakciókat egymásra. Lassan belecsavarodtok egy rossz spirálba, egyre inkább lehetetlenné válik a kölcsönös sérelmek sokaságában az egymásra hangolódás. Ha ezt a spirált nem sikerül megakasztani valahol, akkor egyre jobban beleragadtok majd.
Mire képes az EFT?
Az EFT-terápia lehetőséget kínál arra, hogy ebből a spirálból kiszabaduljatok, és másképp kezdjetek el reagálni a saját érzéseitekre, szükségleteikre és a másikéira. Az EFT abból indul ki, hogy a legbelső vágyaink és késztetéseink jók, mert mindannyian azt szeretnénk, hogy szeressenek minket, és elfogadjanak bennünket. A felszínen sok mindenen veszekedhetünk, a pénzen, a munkamegosztáson, a gyerekeken, de a végső kérdés mindig az, ami a veszekedések felszíni témája mélyén rejtőzik, az, hogy ott leszel-e majd mellettem, ha bajban leszek, számíthatok-e rád, megértesz-e majd a bánatomban.
A veszekedés hevében azonban ritkán kiáltjuk vörösre vált
arccal, hogy:
SZÜKSÉGEM VAN RÁD!
Ezt a mondatot nem is lehet így kimondani, legfeljebb csak
sírva! De csak akkor, ha át tudunk hatolni a haragunk, a dühünk vastag falán,
ha el tudunk jutni valahová sokkal
mélyebbre, ahol nem a napi történések, az épp elhangzó szavak számítanak, hanem
ahhoz a lényegi valamihez, ami, mint egy folyó ott mozog, halad, kanyarog
bennünk.
Gyakorta nem látjuk ezt a mélyen mozduló valamit, csak a
mindent elsöprő erejét érezzük, és ebből az erőből kritizálunk, vagy teszünk
szemrehányásokat, míg a másik oldalon gyakran undok visszatámadás, vagy teljes
bezárkózás lesz a válasz. Vagyis egyik veszekedés sem arról szól, amiről szól,
hanem valami sokkal mélyebbről, amit azonban nem mondunk ki, és nem akarunk
meghallani sem. A kimondhatatlanról beszélünk, a legmélyebb, legelemibb
szükségleteinkről, amikhez gyakorta magunk sem jutunk hozzá tudatosan.
Az EFT-terápia
Az EFT terápia épp ahhoz segít hozzá, hogy meglássuk azt a folyót, ami bennünk folyik, abban támogat, hogy tisztában legyünk a sodrásával, hogy tudjuk, hol vannak olyan örvényei, amelyek beszippanthatnak. Hol vannak napfényes és fövenyes szakaszai, és mitől indul el az áradás. Segít ráébredni, ráérezni arra is, milyen folyó folyik a másikban. Az EFT-terápia lassú, és ebben a csendes lelassulásban kibomlik, mi az, ami a szavaink legbensőbb motivációját adja, rájövünk, hogy mi rejlik a másik mondatai mélyén, és ez lehetőséget ad arra is, hogy másképp reagáljunk.
volt az oktatónk, aki Floridából érkezett Budapestre
A folyamat első lépésénél még csak a tudatosodás zajlik, amikor a lassításban szépen nyomon tudjuk követni kis lépéseken át, mi is történik közöttünk. És aztán, a felismerés ereje elvezet ahhoz, hogy elérkezzünk erre a másik, sokkal mélyebb érzelmi szintre. Ebben a varázslatos, érzelmi világban pedig leválik rólunk az álarc, az a sok ruha, és néha páncél, ami a szerepeinkhez kell. A lecsupaszodás szokatlan és kiszolgáltatott érzés, de ha a pár két tagjában közel egyszerre történik, nem kerülhet egyik fél sem fölénybe, és közben új tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy ez a lecsupaszodás nem a bántást hívja meg, hanem a vigasztalást, az érintést, a gondoskodást.
Néha nagyon lassan jutunk el ide, néha viszont átrepülünk egyik pillanatról a másikra. Minden párnál másképp fog történni, de az utat nem lehet megspórolni. Gyakran érzem úgy ebben a folyamatban, hogy ásatások zajlanak, azért, hogy a mélyben végre elérjük ezt a belső folyót. De sajátos ásatás ez, mert az ásó nem nálam van, hanem a klienseimnél, akiknek önmagukhoz kell eljutniuk, és én csak kísérhetem őket ebben. Nem is nagyon gyorsíthatom vagy lassíthatom a folyamatot. Az én jelenlétemnél sokkal fontosabb, hogy a társuk is jelen van ilyenkor, hogy közösen mennek végig ezen az úton, és miközben leveszik az álarcaikat, nem maradnak egyedül, hanem megélhetik, hogy számíthatnak egymásra.
Ha meg kellene nevezni a két legfontosabb embert az életünkben, akkor nagyon valószínű, hogy az egyik a párunk, a másik pedig a legjobb barátunk lenne. A jól működő párkapcsolatok ismertetőjele egyébként, hogy ez a két ember egy és ugyanaz a személy. Szociológiai kutatásokból tudjuk azonban, hogy az ilyen párkapcsolatok egyre ritkábbak, és egyre kevesebben nevezik meg a társukat a legfőbb bizalmasuknak, vagyis sok házasságban a párunk nem a barátunk. Ez nem tűnik túl biztató jelenségnek.
Ennek az ellenkezője is előfordul, amikor a pár tagjai ugyan barátnak tekintik egymást, de kizárják vagy jelentősen korlátozzák a saját maguk és a másik baráti kapcsolatait. Valamifajta félelem jelenik meg akkor, ha a másik meccsre megy a haverjaival, kocsmázik, vagy ha nőnemű az illető, akkor eljár „pletykálkodni” a barátnőivel. Mert ezek a külön programok gyanúsak számukra, árulást sejtetnek, sértik a párkapcsolatot, talán attól tartanak, vagy olyasmikre adnak alkalmat, amik semmiképp nem helyénvalóak. Lehetséges, hogy volt is már ezzel kapcsolatban rossz tapasztalatuk, és ez most jó apropó arra, hogy megtiltsák ezeket a külső, nélkülük zajló programokat. De az is lehet, hogy az első gyermek születése idézi elő a teljes barát-nélküliség állapotát. Ilyenkor különösen jelentős erőfeszítést igényelne ezeknek a kapcsolatoknak a további ápolása, és ez elmarad.
A baráttalanság állapotát azonban nem csak ehhez hasonló belső, hanem abszolút külső okok is elhozhatják, ahogy most elhozta a járvány.
Miért jelent ez gondot lelki értelemben?
A szociológusok úgy találták, hogy emberi kapcsolatainknak különféle szintjei vannak. John M. Reisman, kultúrantropológus például különféle körökre osztotta ezeket a kapcsolatainkat. A legbelső körbe tartoznak a családtagjaink, a legjobb barátaink, azok, akikkel legbizalmasabb titkainkat is megosztjuk. Ezek után jönnek a lazább barátok, ismerősök, munkahelyi kapcsolatok, távoli ismerősök. Mindenféle szintű kapcsolatnak jelentősége, szerepe van. A közeli barátok érzelmi, lelki támaszt nyújtanak, a távolabbi ismerősök azonban sokat segíthetnek például a munkahelyváltásban, munkahelykeresésben, ezért ezeknek is óriási a szerepük.
A járvány megállításához azonban éppen a kapcsolatainkat kellett a nulla felé közelíteni, a cél az volt, hogy a kontaktusaink, az érintkezéseink száma csökkenjen, hogy a vírust ne adhassuk át egymásnak. Vagyis azokkal a családtagjainkkal sem találkozhattunk, akik távolabb éltek tőlünk, nemhogy a barátainkkal.
Bezáródtunk.
Erre a védekezés érdekében valóban
szükség volt, de fel kell ismerni, hogy ezzel olyasmiről kellett – időlegesen –
lemondanunk, ami nagyon jelentősen járul hozzá a lelki jóllétünkhöz.
Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja kimutatta, hogy a boldogságérzetünk leginkább attól függ, mennyire erősek a baráti kapcsolataink, sokkal inkább függ ettől, mint az anyagi helyzetünktől. Minél többször találkozunk a barátainkkal, annál boldogabbnak érezzük magunkat, annál inkább azt gondoljuk, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. A baráti körben eltöltött idő gyakran okoz flow-élményt, azt a fajta örömérzést, időnkívüli önfeledtséget, amit nehezen kaphatunk meg másból. Szociológiai kutatásokból is kimutatták, hogy azok, akiknek vannak jó baráti kapcsolataik, egészségesebbek, és ha mégis betegek lesznek, könnyebben felépülnek. A barátok ugyanis segítenek megküzdeni a nehézségekkel, lelki támaszt nyújtanak, vagy egészen tevőlegesen is segítenek, gyógyszert vesznek, főznek, pénzt adnak kölcsön. Vagyis a jó minőségű élethez egyszerűen hozzátartoznak a barátok.
A veszélyhelyzet épp ezeket a
baráti kapcsolatokat vette el tőlünk, és
most azt is tapasztalhatjuk, hogy ez a hiány megterhelte a párkapcsolatokat.
Miért is van ez így? Miért, és hogyan
lehetséges, hogy a baráti kapcsolatok hozzájárulnak a párkapcsolatok jó
működéséhez?
A válasz abban az egyszerű tényben rejlik, hogy egyetlen kapcsolatban sem kaphatunk meg mindent. Ez igaz mind a baráti kapcsolatainkra, és igaz a párkapcsolatainkra is. Mindannyiunknak nagyon sokféle szükséglete van, ezek ráadásul egyénileg nagyon különfélék, másféle arányban van szükségünk egyedüllétre, és társas kapcsolatokra, másféle szabadidős tevékenységeket végzünk, másféle szinten kötődünk a munkatársainkhoz vagy magához a munkához. Másféle szinten van szükségünk intellektuális élményekre, és nem egyforma az sem, milyen szintű érzelmi, lelki táplálékra vágyunk, vagy épp hogyan és mikor van szükségünk a szexre. Nincs olyan ember a földön, aki minden igényünket éppen az általunk szükségesnek tartott szinten tudná kielégíteni. Mert lehet például, hogy mi nagyon szeretünk kertészkedni és akciófilmeket nézni, de a társunk inkább a sci-fit szereti, és még véletlenül sem venne ásót a kezébe. Ráadásul teljesen hidegen hagyja, ha erről próbálunk beszélgetést kezdeményezni. Ilyenkor támadhat az a gondolatunk, hogy mindez azért van, mert nem illünk össze, de a valóság az, hogy ez nem igaz. Pusztán arról van szó, hogy senki sem tökéletes, ahogy egyetlen párkapcsolat sem az. Megpróbálhatjuk ugyan rákényszeríteni a társunkat a kertészkedésre, és cserébe elfogadni, hogy utált sci-fiket nézünk az ő kedvéért, és ez a kölcsönös áldozat akár a kapcsolat erősségéről is árulkodhatna, csakhogy gyaníthatóan egyre rosszabbul fogjuk érezni magunkat, különösen, ha sokszor kötünk ilyen jellegű kompromisszumokat, és sem a saját, sem a másik igényeit nem vesszük komolyan.
A jó párkapcsolatoknak az egyik jellemzője, hogy létezik benne egy közös tér, amibe a közösen végzett tevékenységek tartoznak, és ugyanakkor mindenkinek van önálló tere is, amiben saját magát élheti meg, amiben hódolhat a kedvteléseinek, és helye van a barátoknak. Ahhoz, hogy ez jó arányban legyen jelen az életünkben, el kell fogadnunk, hogy a másik más! Másféle igényekkel, tulajdonságokkal és vágyakkal, amihez a miénktől eltérő tevékenységek tartozhatnak. Ha a párunk például szenvedélyesen szereti a kosármeccseket, és mi elfogadjuk őt ezzel a „terheltségével”, akkor nem akarjuk majd lenevelni a kosármeccsekről, mondván, hogy ez egy családapa/anya életébe már nem fér bele, vagy mert nekünk nincs kedvünk kosármeccsekre járni, ezért a másik se menjen!
Életszakaszonként ugyanakkor nagyon különböző lehet az, hogy mennyi énidőre van lehetőségünk és szükségünk. Egy kisgyermekes anya például biztosan minden erejével a kisbabájára koncentrál, és legalábbis kezdetben jóval kisebb az igénye a baráti találkozásokra. Gyakran azonban arra sincs lehetősége, amire megvolna az igénye, mert ez szervezőmunkát igényelne, és a társa segítségét. Az idő múlásával, a gyerekek növekedésével azonban újra egyre több lehetőségünk adódik arra, hogy a baráti kapcsolatainkat ápoljuk. És nagyon jól tesszük, ha erre törekszünk, mert ez a legjobban megtérülő (lelki) befektetés. A barátaink lesznek ugyanis azok, akik egy-egy szavukkal átlendítenek nehéz helyzeteken, vagy egyszerűen csak meghallgatnak, és ezzel hozzájárulnak a gőz kiengedéséhez.
Ezek a baráti találkozások maradtak el leginkább a
veszélyhelyzeti intézkedések miatt. Ha home office-ben dolgoztunk, akkor
többnyire ki sem mozdultunk otthonról. Ha a munkahelyünkön, a benti
munkakapcsolatokon kívül sem alkalom, sem tér nem volt arra, hogy baráti összejöveteleket
tartsunk. Maradt az online tér vagy a telefon, ami azért korántsem olyan
élményszerű, mint egy szombat esti kiruccanás valami kellemes helyre.
Ezekben az időkben mindennél jobban megérezhettük, mit jelent az, amikor a pszichológia azt mondja, hogyha minden lelki igényünk kielégítését a párunktól várjuk, akkor az nagyon erősen megterheli a kapcsolatunkat. Bezáródtunk, és csak a legszűkebb családi kapcsolatok maradtak. (A legnehezebb azoknak lehetett, akik teljesen egyedül éltek) Találkoztam olyan párokkal, akik arról számoltak be, hogy kisiskolás gyerekeik és a munkájuk mellett egyáltalán nem maradt idejük egymásra. A nagyszülők nem segíthettek, mindent egyedül kellett megoldaniuk, és ezért már fél éve egyszer sem ültek le vacsora után beszélgetni, csak belehullottak az ágyba. A covid-helyzet az alvás-ébrenlét ritmusát is megváltoztatta, ráadásul könnyen lehet, hogy a pár tagjai számára eltérő mértékben. Míg a férj home officban dolgozott, addig a feleség a munkahelyén két műszakban, és így soha nem voltak összhangban, nem egyszerre keltek és nem egyszerre feküdtek. A baráti kapcsolatok hiányában minden szerepet a másiknak kellett (volna) betöltenie, ami feltehetőleg nem ment, és feltehetőleg feszültséget szült. Persze, az a jobbik eset, ha csak a baráti kapcsolatokat kellett nélkülözni, mert voltak, akiknek a munkahelyit is, mert nagyon hamar elbocsátották őket az állásukból. A gyerekek sem játszhattak együtt a barátaikkal, a kamaszok nem járhattak csapatostul, és csak elvétve találkozhattak egymással. A nagyszülők nem láthatták az unokáikat, egyedül kellett megoldaniuk minden nehézséget. Ha ezeket a hatásokat összeadjuk, akkor komoly feszültség jelenhetett meg a családok életében, amit nehezen lehetett feloldani, és könnyen lehet, hogy nem is sikerült. Ez önmagában gondot okozhatott szinte mindenhol, igazán nagy problémát azonban akkor jelentett, ha mindez valamilyen már meglévő, régi feszültségre terhelődött rá.
Egy hosszú ideje rosszul működő kapcsolatban ezek az új feszültségek robbanásszerű állapotot idézhettek elő. Amikor ugyanis nincs olyan baráti, munkahelyi vagy bármilyen külső kapcsolat, ahol megértésre és támaszra lelhetünk, sehol sem tudjuk kiengedni a gőzt, vagyis még panaszkodni sem lehet senkinek, ott az a bizonyos gőz bennmarad, és puskaporossá teszi a hangulatot. Nővédő szervezetektől tudjuk, hogy valóban megemelkedett a családon belüli erőszakos cselekedetek száma. Erősen valószínű az is, hogy ez a helyzet hamarosan a válási statisztikákban is tükröződni fog.
Ez a helyzet jól rávilágít arra, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a társadalom egészéből, a párkapcsolatunk nem egy sziget, amit körülbástyázhatunk, nagyon is hatással van rá minden, ami a külvilágban történik. Ha elveszítjük külső kapcsolatainkat, távolabbi ismerőseinket, barátainkat, akkor ez mindenképpen hatni fog arra, ahogy a most működünk.
Sokan lehetnek, akik most fontolgatják ilyen hatások miatt a válást. Nekik érdemes megvárni, amíg az életünk kicsit visszazökken a régi kerékvágásba, és a válásról nem ebben a krízishelyzet utáni lelkiállapotban hozzák meg a döntésüket. Az idő nem old meg semmit, közkeletű tévedés varázserejűnek feltüntetni, mert a konfliktusainkat az idő inkább csak elmélyíti. De ha az idők változnak, akkor annak jó hatásai is lehetnek. Ha visszatérnek régi, megszokott tevékenységeink, örömteli baráti találkozások várhatnak ránk, és végre megnyugszunk, akkor az pozitívan hathat vissza a párkapcsolatunkra, és kiderülhet, hogy amit visszafordíthatatlannak hittünk, még visszafordítható.
Egyáltalán nem könnyű felismerni azt a tényt, hogy a párkapcsolatunkban tényleg másik mozit nézünk, hogy mi ketten mennyire máshonnan és másképp látjuk a világot.
Azt gondoljuk ugyanis, hogy aki legközelebb áll hozzánk, akire az életünk minden pillanatában számítunk, annak értenie kell, hogy mit gondolunk, érzünk, mit élünk át. Belénk kell látnia. Ez elég erős vágy mindannyiunkban. Az az elképzelésünk ugyanis, hogyha ugyanazok az élményeink az együtt töltött időnkben, akkor ugyanazt is éljük át, hiszen egy eseménysor meglehetősen tényszerű. A pár például elmegy kirándulni, de út közben eltévednek. Erre a férj azzal a mondattal reagál hogy… mire a feleség azt válaszolja, hogy… Ennek mindkét fél szemszögéből nézve meg kell/ene egyeznie! Ha felvennénk a beszélgetésünket, minden bizonnyal ugyanaz a képsor és hangsor követné egymást. Csakhogy az emlékezet egész másképp tárolja az információkat. Egyeseket kihagy, másokat felnagyít, bizonyos információk objektív okokból nem jutnak el a hozzánk, mások azért nem, mert nem akarjuk, nem tudjuk őket meghallani.
De ez még csak az egyik, kisebbik része a problémának. A másik rész, hogy mindannyian másféle szemüveggel látunk és hallunk, sőt másik szemszögből is látjuk ugyanazt a valóságot. A kettő törvényszerűen különbözik egymástól, olykor egészen drámai módon. A terápiás üléseken számtalanszor találkozunk ezzel, gyakran még az olyan fontos és emlékezetes események is más színben tűnnek fel mint a lánykérés. A két fél egészen másképp emlékezhet például arra, ki tette meg efelé az első lépést. A nő úgy, hogy a férfi egyszer séta közben váratlanul megkérte a kezét, a férfi meg úgy, hogy a nő séta közben megkérdezte őt, mi a véleménye a házasságról. Erre vetette fel a férfi, hogy tényleg, mi miért is nem házasodunk már össze. Másféle történet, ugye? Miközben talán nem mindegy, hogy ki akarta ezt a házasságot, és mennyire.
Az emlékezet torzításain túl, van még egy nagyon fontos, másik összetevője is annak, hogy miért emlékezünk másképp. Méghozzá az, hogy ugyanaz az eseménysor egészen másképp hat ránk, másféle érzéseket kelt, és másféle gondolatok születnek meg a nyomukban. A mondatok, a szavak hatásáról pedig ritkán beszélünk, mindig csak azok igazságtartalmát vizsgáljuk. Például a férfi azt mondja a nőnek, hogy „mindig rendetlenségre jövök haza”. Egyrészt megvizsgálhatjuk, hogy igaz-e ez az állítás, hogy tényleg mindig rendetlenség van-e, amikor a férj hazatér. Tegyük fel, hogy ez az esetek többségében valóban így van. Vagyis, amikor a férfi ezt mondja, akkor „igaza” van. Ő azt szeretné, hogy rend legyen, amikor hazajön, és a társa ezt a vágyát nem teljesíti. De megnézhetjük ennek a mondatnak a hatását is, azt, hogy milyen érzéseket kelt a nőben ez a mondat. Nagy valószínűséggel az az érzés fog megjelenni, talán nem is kellőképpen tudatosan, hogy elégtelen vagyok, nem vagyok jó a másiknak, bánt engem, amiből nagyon könnyen azt a (többnyire téves) következtetést vonhatjuk le, hogy nem szeret már. Ez pedig szorongást fog okozni, ami az esetek többségében vagy dühöt vált ki, vagy bezárkózást. Az egyik esetben élénk veszekedés lesz a megjegyzés utóhatása, a másikban pedig napokig tartó “nemszólokhozzád”. Mondani sem kell, hogy egyik sem fogja megoldani az alapproblémát, és ami a fő témánk ezúttal, mindkét fél egészen másképp fog emlékezni az eseményekre! Elkezdenek két mozit nézni, amiben egyik sem tudja, mit lát, és mit érez a másik. A lényegről ugyanis nem esik szó, azokról a kérdésekről, hogy miért annyira fontos a férfinak a rend, tényleg az-e a fontos, vagy valami egészen más van a mélyben, és arról sem, miért “nem tud” a nő rendet csinálni. Milyen fizikai vagy lelki akadályai vannak ennek, vajon nem érzi-e magát egyedül, nincs-e rajta túl sok teher, vagy a veszekedés biztosítja épp a kellően nagy lelki távolságot a pár tagjai között…
Amint ez a fajta mintázat gyakorivá válik, úgy kezdenek el
csak gyűlni és gyűlni a sérelmek mind a két oldalon. Mert ha csak az igazságot
keressük, akkor nem törődünk a másikkal, gyakorlatilag csak a saját
igazságunkat látjuk, a saját külön bejáratú mozitermünkből.
Ha másik utat választanánk, és nem szeretnénk eltávolodni, olykor legalább be kellene kukkantanunk a másik mozitermébe. Vajon ott milyen film megy, komédia, vagy tragédia? Nagyot tévedhetünk már a film műfaját illetően is, ha nem nézünk be soha, és akkor is rosszul járunk, ha csak túl későn kukkantunk át, a film vége felé, amikor már megállíthatatlanul halad a történet a végkifejlet felé.
Abban segíthetek, ha mást szeretnének! Ha nem szeretnének egymástól eltávolodni, ha azt szeretnék, hogy ez a film alapjaiban legalább közös legyen. És persze, abban, hogy ennek a filmnek jó vége legyen!
