A Rádió Szentendre Iránytű című műsorában beszélgettem Cservenkáné Pálfi Zsuzsannával a krízisről, arról, hogy a krízisre nem kellene feltétlenül katasztrófaként gondolnunk, mert a krízis mindig lehetőség is lehet arra, hogy fejlődjünk és növekedjünk.
Szóba került a válás is, amit általában nagyon negatívan értékelünk. Úgy tekintünk rá, mint mai korunk átkára, annak bizonyítékára, hogy férfi és nő soha nem értheti meg egymást. Közben nem értjük, hogy a házasságok régen nem azért maradtak meg, mert boldogságot hoztak, hanem azért, mert egyszerűen nem volt lehetőség a válásra, és mert nem is remélt senki boldogságot tőle. Az a nő, aki egyedül maradt, a társadalom perifériájára került, maga az élet került veszélybe. A szerepek hagyományos nemi sztereotípiákban, alá-fölérendeltségben szerveződtek, amit senki nem kérdőjelezett meg. A mai kapcsolatoknak másféle kihívásoknak kell megfelelniük, miközben a mintáink nagyon is régiek…
Az előző blogbejegyzésemben azt a közvélekedéssel ellentétes véleményemet fejtettem ki, hogy válni nagyon nehéz. Most úgy folytatnám, hogy nagyon sok esetben nem is szokott sikerülni, és ennek rengeteg káros következménye van. Jogilag persze, megtörténik a válás, előbb vagy utóbb, de aztán a valódi válás, ami érzelmi szinte is lezajlik, kevéssé sikerül, vagy csak felemás módon. Ez sajnos, paradox módon még nehezebb folyamat, ha “csak” egy együttélést kell megszakítani, különösen, ha ott gyermek is született. Bármennyire is furcsa ugyanis, a válás könnyebb akkor, ha volt esküvő. A jogi procedúra közben ugyanis esélyünk van érzelmileg is megérkezni újra abba az érzésbe, hogy már nem tartozunk össze. De még a jogi válás sem jelent garanciát arra, hogy az érzelmi válás megtörtént, vagyis nagyon nehezen válunk el rendesen! Valójában erről szólt egy korábbi bejegyzésem is a
Ebben rengeteg gyakorlati példát hoztam arra, milyen jelei lehetnek annak, hogy a válás nem történt meg. Most ennek a jelenségnek az érzelmi tényezőit venném górcső alá, nézzük meg először azt, miféle tünetei vannak ennek a meg nem történt válásnak! Hogyan ismerheted fel, hogy még mindig kötődsz ahhoz a társadhoz, akitől a felszínen válni szeretnél?
Tagadás
“Már nem érdekel” -, mondják sokan, és ez egy olyan mondat, ami jónak tűnik. Elsőre. Mert valóban az volna a jó, ha a másik már tényleg nem érdekelne. Csakhogy ez a mondat rendkívüli érzelmi töltéssel szokott elhangzani. Magdi, például, aki harminc(!) évvel ezelőtt vált el gyermekei apjától, ezt mondta, amikor megemlítettem, hogy esetleg a közös lányuk esküvőjén összefuthatnának. Persze, lehetséges, válaszolta, mert már nem érdekel az exem, de közben remegni kezdett a hangja, és gyorsan fel kellett állnia a székből, ahol előzőleg nyugodtan ült. Majd bővebben kifejtette, miért nem érdekli az a pasi, aki harminc éve elhagyta, és azóta feléje sem nézett a gyerekeknek. Mindezt olyan érzelmileg túlfűtött hangon mesélte el, mintha nem telt volna el közben harminc év, hanem tegnap történt volna.!
Mert a “nem érdekel” szókapcsolat valójában azt jelentette, nagyon fáj, ma is, ami történt, teljesen egyedül maradtam, teljesen tehetetlen vagyok!
Hasonlókat jelent az a mondat is, hogy „nem találkozom az exemmel, lezártam azt a kapcsolatot!” Ez is jól hangzik. Elsőre. A felszínen. Csakhogy a „nem találkozom” nem azt jelenti, hogy lezártam, éppen ellenkezőleg, azt jelenti, hogy nem találkozom vele, mert túlságosan felkavarna a találkozás, nem merek vele találkozni, mert nagyon rosszul érezném magam. A fájdalom beismerése ugyanis, hogy a másik (az a szemét!) fájdalmat okoz (még mindig) nekünk, sokkal nehezebb, mint gondolnánk. Nem is vállaljuk.
Harag, gyűlölet, negatív érzések
A fájdalom helyett inkább más érzéseket engedünk útjukra, a haragot, a gyűlölet, a dühöt, ezek sokkal könnyebben elérhetők, és könnyebben vállalhatók, mint a fájdalom. A legtöbb ember számára ezeknek az érzéseknek a megjelenése azt jelenti, hogy elmúlt nem csak a szerelem, hanem a szeretet is. Haragszom rád, sőt egyenesen gyűlöllek, mondjuk, tehát már nem szeretlek! A helyzet viszont az, hogy ez egyszerűen tévedés. Ezeknek az érzéseknek a jelenléte valójában arról árulkodik, hogy nagyon is ott van a kötődés közöttünk. Gondoljunk csak bele, akit nem szeretünk, vagy nem szerettünk soha, arra nem haragszunk, és biztosan nem gyűlölünk, legfeljebb bosszankodunk a tettei miatt egy rövid ideig. A válási krízis alatt megjelenő erőteljes negatív érzések ezért még reményre adnak okot, arra, hogy a kapcsolatban még olyan erők vannak, ami miatt még folytatható (lehetne). Természetesen csak akkor, ha a negatív érzések mögött álló konfliktusokat sikerül közösen rendezni. És sikerül a gyűlöletünk mögé nézni, és megvizsgálni, milyen szükségleteink nem teljesültek, amelyek miatt most így érzünk. A legtöbbször azért gyűlölünk, mert a legfontosabb szükségletünk, a szeretet iránti igényünk, nem elégül ki. A válást fontolgató pároknak ezt nagyon nehéz beismerniük, hiszen miért is vágynának szeretetre a másiktól, mikor annyi fájdalmat okoztak már egymásnak. És ha ezt mégis, valamilyen csoda folytán, beismernék, akkor kiszolgáltatottak lennének, és a másik még több fájdalmat okozna nekik. Szóval nehéz ügy… (nem biztos, hogy megy terapeuta nélkül)
Titkos féltékenység
Nagyon sok jele lehet még, hogy nem váltál el teljesen, ilyen például, hogy nem a volt társadat gyűlölöd, hanem annak új választottját. Persze, nem ennyire őszintén jelenik ez meg, sokkal inkább olyan elejtett megjegyzésekben, hogy „mekkora bunkó az utód”, „micsoda cuccokat hord”, „édes kis cicababa”, „ez egy senki” és egyéb leértékelő megjegyzéseket teszel, amelyek mind a féltékenységet próbálják álcázni. Csakhogy ez a féltékenység azt jelzi, hogy van ott még valami érzés, kötelék, vékonyka szál, aminek nem kellene.
Ehhez hasonlóan, ha rossz érzéseket kelt, hogy a volt társad új partnerével találkozz, hogy vele, ne adj isten egy levegőt szívj, akkor a helyzet hasonló. Még mindig ott van az a kapocs, ami a másikhoz köt, amitől féltékeny, űzött, fájdalommal teli leszel.
Ugyanez a helyzet, ha a volt társad új gyereke kelt benned
rossz érzéket, ha a jelenlétét sem tudod elviselni egy rövid időre sem. Talán
nem is kell elmagyaráznom, hogy miért, hiszen ez a gyerek a megtestesülése
lehet a ti kudarcotoknak, és az ő újrakezdésének, ami viszont NEKED fáj.
Ha ilyen érzéseket tapasztalsz magadon, nem a másikat kell javítóba küldened, mert ezekkel az érzésekkel neked van dolgod!
Mi történik, ha nem teszed, ha mindezekkel az érzésekkel nem kezdesz valamit, és nem válsz el rendesen?
Az első, amit tisztáznunk kell, hogy az idő nem segít, nem
fogja begyógyítani a sebeket, ez szintén a közkeletű tévedések sorába tartozik.
Egy dologban segíthet, hogy nyugodtabb leszel, de az idő önmagában nem fog
elrendezni semmit, és ha nem kezdesz ezekkel az érzésekkel valamit, akkor még
harminc év után is hurcolod majd magaddal, akár a cikk elején idézett Magdi.
Ez azonban nagyon veszélyes a jövendő boldogságodra nézve. Számtalan
dologban akadályozhat meg ez a feldolgozatlanság.
Nem lesz új kapcsolatod
vagy
Nem tudsz elköteleződni egy új kapcsolatban
vagy
Nem fog működni az új kapcsolatod
vagy
Az új partnered sérül
vagy
A gyerekeid sérülnek
vagy
Te magad sérülsz,
esetleg ez mind egyszerre.
Miért nem lesz új kapcsolatod?
Azért, mert aki még érzelmileg nem vált el, azt fogva
tartják a saját negatív érzései, az nem látja meg azt sem, aki az orra előtt
van. A negatív érzések és végső soron a fájdalom elnyomásához annyi sok
energiára van szükségünk, hogy nem marad szabad vegyértékünk. Mindent
felemészt, eléget az az energia, ami ahhoz kell, hogy úgy tegyünk, minden
rendben van! Egy új párkapcsolat ebben az érzelmi helyzetben lehetetlen.
Miért nem tudsz elköteleződni egy új kapcsolatban?
Azért, mert aki még érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes teljes szívéből arra figyelni, akit újonnan választott. A negatív érzések és végső soron a fájdalom elnyomása rengeteg energiát használ el, ezért ez nem is sikerülhet. Az előző kapcsolat kudarca pedig egyúttal azt is jelenti, ami persze téveszme, hogy egy új sem sikerülhet, vagyis elköteleződni veszélyes! (Minden férfi/nő egyforma! felkiáltás szokott kapcsolódni a jelenséghez, senkiben sem lehet megbízni. )
Miért nem fog működni az új kapcsolatod?
Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes teljes szívéből arra figyelni, aki mellette él. A negatív érzések, és végső soron a fájdalom elnyomása rengeteg energiát von el, ezért nem tudsz igazán jelen lenni a másik számára, amit ő is érzékelni fog. Érezni fogja az összerezzenéseidből, abból, hogy mennyire figyelsz a volt partnered minden kérésére, jelzésére, még akkor is, ha ezek negatívak, hogy érzelmileg nem itt vagy, nem vele élsz, hanem a múltban, a másikkal. Mindez konfliktusokat szül majd, amelyeket nehéz lesz tisztázni, mert nem így jelennek meg, nem ilyen tisztán, hanem apróságokban, a szokások különbözőségeiben, politikai vitákban, gyereknevelési kérdésekben, egyszóval álcázott formában. Kimondani ugyanis, hogy még mindig kötődsz valamilyen szinten a másikhoz, képtelenségnek tűnik.
Miért sérül a másik?
Nagyjából érvényes minden, amit az előző pontban leírtam. Összefolgalva
azért, mert nincs elég energiád, hogy az új társadra figyelj, mert leköt az
előző. Az új társad pedig ettől leértékertnek fogja érzeni magát.
Miért sérülnek a gyerekek?
Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes a gyerekei előtt a volt társát pozitív színben feltüntetni, haragszik rá, leértékeli, olyan jelzőkkel illeti, amelyeknek ugyan lehet valóságtartalma, de mégis csak a lemez egyik oldalának az igazsága. A gyerekek azért sérülnek ebben, mert ők mindkét szülőhöz szeretnének kötődni, mert mindkét szülőjük iránt lojalitást éreznek. Ha el kell titkolniuk valamelyikük iránti érzéseiket, nehogy megbántsák a másikat, akkor kivágnak magukból valamit, valamit, ami egyébként a lelki fejlődésük szempontjából nagyon fontos lenne, a fél szívüket, a fél családjukat. Ha nem lehetnek jól mindkét szülőjüknél, akkor a másik felüket el kell titkolniuk, és ebben egész biztosan megsérülnek. Vagyis nem önmagában a válás miatt sérülnek, hanem ettől! Ha nem szerethetik egyszerre mindkét szülőjüket.
Miért sérülsz te magad?
Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, azt fogva tartják a saját negatív érzései. Ezeknek a negatív érzéseknek, és végső soron a fájdalomnak az elnyomása rengeteg energiát von el, ezért nem tudsz benne lenni a saját életedben, nem tudsz jelen lenni az itt és mostban, ezért nem tudsz jól működő kapcsolatokat felépíteni, ez pedig a világról és az emberekről alkotott képedet is negatívan befolyásolja majd. Nem hiszel majd, a szeretetben, a boldog kapcsolatokban, kiegyensúlyozatlan leszel, boldogtalan, és reményvesztett. Közben akár habzsolhatod is az életet, de akár vissza is húzódhatsz, begubózhatsz végleg, de ez csak két végpontja lesz egy régi, elvarratlan történetnek, amit azóta sem sikerült megemésztened.
Nagyon sokan hangoztatják, hogy
manapság könnyen válunk, könnyen hozzuk meg ezt a döntést, nézzük csak meg a
válási statisztikákat, a házasságok közel fele válással végződik, és egyébként
is ejnye-bejnye, micsoda világban élünk! Bezzeg régen nem váltak el az emberek,
a házasság csodálatos intézményében élték le az életüket nagy-nagy
boldogságban.
„Amikor manapság valaki – többnyire nosztalgikusan – a családi élet régenvolt rendjét emlegeti, a legritkább esetben szokta pontosan meghatározni, mikor is volt az a „régen”, sem azt, melyik társadalmi réteghez tartoztak azok a férfiak és nők, akik megjelennek lelki szemei előtt. Valójában legtöbben, anélkül hogy tudnák, a 19. és a 20. század közepe közötti polgári családideált általánosítják időtlenné.” – írja Fónagy Zoltán, történész, a blogjában, aki több bejegyzésében is kérdésessé teszi idillikus elképzeléseinket az egykori házassági boldogságról. Ha közelről kezdjük el ugyanis vizsgálni a régvolt családok történetét, hamar kiderül, hogy az egyáltalán nem volt olyan felhőtlen, mint ahogy most képzelni szeretjük. Sőt! Maga a házasság sem azért köttetett, hogy boldogok legyünk benne, a szerelmi házasság ugyanis a polgárosodás terméke.
A szerelmet, az érzelmeket ugyanis múlékonynak tartották, légvárnak, amelyre nem lehet építeni. Senki nem a boldogságot várta a házasságtól, hanem olyan biztos keretet, amelyben felnőhetnek a gyerekek, és amely a felek számára megfelelő anyagi környezetet teremt. Hogy boldogok leszünk-e végül ebben a kapcsolatban, életünk hátralévő részében, nem volt szempont.
Egykori elődeim, a házassági tanácsadók, immár a polgárosodás idején, azt az álláspontot képviselték, hogy az anyagi kérdések legalább annyira számítanak, mint az érzelmek, az egymás iránti vonzódás. (Hogy mi, mai családterapeuták mit mondanunk ugyanerről a kérdésről, arról majd később, de annyit elöljáróban elárulhatok, hogy a szerelemnek és a hosszú távú (érzelmi) elköteleződésnek, sokkal nagyobb szerepet tulajdonítunk). Minden esetre mindössze nagyjából kétszáz éve honosult meg a házasság és a boldogság fogalmának összekapcsolása, vagyis, ha valaki egykor nem volt boldog a házasságában, az valójában nem számított, az egyéni boldogság, fogalmazzunk úgy, nem volt az élet központi kérdése. A házasság fennmaradt akkor is, ha a felek élete veszekedéssel, konfliktusokkal, külső kapcsolatok fenntartásával járt együtt, mert a válás jogi procedúrája valóban nehézkes volt, és csak különleges esetekben volt egyáltalán lehetséges, és a közös megegyezés nem volt az opciók között. A boldog és a boldogtalan házasságok fennmaradása pedig azt is jelenti nekünk, az utódok számára, hogy ősapáink és ősanyáink egykori boldogtalan kapcsolati megoldásait is hordozzuk magunkban mind epigenetikusan, mind pedig a tanult viselkedés szintjén. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy ezeket a konfliktusaikat valóban megoldották, valóban megértették a másikat, és megbocsátottak egymásnak mondjuk a harmadik megjelenését követően, és ezzel a megelégedéssel folytatták a közös életüket. Kétlem, hogy így történt, sokkal inkább jegelték, szőnyeg alá söpörték a problémáikat, becsukták a szemüket és mentek tovább gazdasági egységként, de nem társként és szövetségesként. Ha nem így lenne, ha csak a boldogság mintáit hordoznánk, akkor nem válnánk el ma közel fele arányban. Mindenki idézze fel a saját nagyszülei történetét. Ha lehet, mind a négyét, így saját példáján keresztül láthatja majd, mennyi megoldatlansággal, mennyi fájdalommal járt az együttélés akkor is. De ugyanakkor találni fog jó példákat, erősségeket, számtalan családi értéket is. Az azonban gyanítható, hogy a konfliktuskezelésnek kevés jó példáját hozzuk örökségként magunkkal. Ez a mai „eredményeinken” látszik legjobban. Valószínűleg a válások aránya nem volna ilyen magas, ha ebben jobbak lennénk.
Régi örökség mai hatása
A válás, álláspontom szerint, ugyan mai jelenség, de az okai nem csak maiak, múltban gyökerező okai is vannak, amelyeket mi, családterapeuták, transzgenerációs hatásoknak nevezünk. Mire gondolok? Az az anya, például, aki a második világháborúban vesztette el a férjét, ugyan nem vált el, sőt haláláig siratta a társát, de a gyerekét mégis egyedül kellett felnevelnie. A fia, aki az én nagybátyám volt, egyáltalán nem tudta, nem tapasztalta meg, hogyan kell egy kapcsolatban működni, hiszen soha nem látta a szüleit együtt. Nem tudta, hogyan reagál egy férfi, nem látta, hogyan gondoskodik egy apa a fiáról. Ezért, amikor megházasodott, a házassága néhány hónap alatt tönkre ment. Alkoholista lett és egy hideg éjszakán megfagyott a saját háza mellett.
Minden családban fellelhetők hasonló történetek. És világháború sem kell ahhoz, hogy egy régi konfliktus megoldatlanságát a következő generáció is megérezze. A szerzett házasságok, a szülők megegyezése alapján létrejött házasságok között (erre is tudnék családi példát említeni) nagyon sok lehetett a boldogtalan, ezek közös jellemzője pedig nem a konfliktusmegoldások kifinomult technikája volt, feltehetőleg. Inkább az, hogy a konfliktusok, mivel senki sem volt érdekelt abban, hogy megoldja azokat, inkább csak mélyültek az idő múlásával, és nem oldódtak fel. Ezt pedig látták a gyerekek, egész pontosan nem látták, hogyan kell a vitákat, a veszekedéseket mindkét fél számára megnyugtató módon lezárni, és ezt a hiányt vitték tovább a saját kapcsolataikban. Az eredmény itt látható:
A válási mutatóink szerint 2008-ban
értük el válási statisztikákban a csúcsot, akkor a házasságok csaknem felében,
46%-ában lehetett válásra számítani. A 2010-es évek eleje óta ebben némiképp
csökkenő tendencia figyelhető meg: 2016-ban a házasságok mintegy 42%-a
végződött válással. Ez meglehetősen magas szám, az 1876-os majdnem nullához
viszonyítva, egész biztosan.
A válás jogi procedúrájának könnyebbsége
azonban nem jelenti azt, hogy válni könnyű, egyáltalán nem az, legalábbis ezt
mondatják velem azok a tapasztalatok, amelyeket a válási krízisben lévő
párokkal folytatott munka során szereztem. Szinte minden esetben a válást
nagyon hosszú ideig tartó érzelmi krízis jellemzi, a válást fontolgató fél
kétségek közt vergődik, vagy olyan érzelmi válságot él át, ami sokkszerűen hat
rá. A döntést meghozni egyáltalán nem könnyű! A harag, a bosszú, a
kétségbeesés, a szomorúság érzései keverednek, szétszakadt illúziók kísérik, megkeseredés,
csalódás, sok-sok olyan érzés, amit nehéz vinni, miközben ugyanúgy folynak
tovább a hétköznapok, ugyanúgy fel kell kelni, munkába kell járni, játszani
kell a gyerekkel, és mintha minden ugyanolyan lenne, miközben minden egészen
más, az alapok csúsznak széjjel.
Miért fáj ennyire?
A válás fáj, akárki kezdeményezte! Annak
is, aki így döntött, és annak is, akinek a feje fölött döntöttek. Aki így
döntött, annak viselnie kell a döntése minden felelősségét, akinek a feje
felett döntöttek, el kell bírnia, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás, hogy
kiszolgáltatott. Mindezt amellett kell bírnia, hogy tűrnie kell, hogy
elveszített valakit és valamit, amiben korábban hitt, vagy legalábbis hinni
próbált.
Ennek tetejébe nem csak a másikat veszítjük el, nem csak magát a kapcsolatot, hanem vele együtt a hozzá fűzött álmainkat is, a reményeinket és illúzióinkat, csupa olyasmit, ami egyébként életben tart bennünket.
A másik elvesztése mégis mind közül a legfájóbb, még akkor is, ha ez a kapcsolat nem volt tökéletes, és akkor is, ha ezt kezdetben lehetetlen beismerni. Azért lehetetlen, különösen kezdetben, mert a dühünk és a haragunk az elsődleges, felszínen megjelenő érzésünk, amelynek legfőbb összetevője a másik hibáztatása a kapcsolat megromlásáért. Ez a düh és harag nem engedi látni, hogy a másik, akkor is, ha ez egy erősen kérdéses kapcsolat, nagy valószínűséggel az életünk legfontosabb kapcsolatát jelenti, és ez még akkor is igaz, ha a szerelmi boldogság már régen a múlté. Ennek pedig az az oka, hogy a kötődés kialakult közöttünk, ami nem egyszerűen közös élményeket, együtt töltött éveket jelent, még csak nem is a gyerekeinket, bár ezeket is mind-mind egyben, hanem olyan érzelmi szálakat, amelyek zsigeri, hormonális szinten is összekapcsolnak. Ismerjük a másik jelzéseit, reakcióit, tudjuk mit fog mondani a társunk egy-egy kérdésre, hogyan reagál egyes felvetésünkre, tudjuk, hogyan issza a kávét, és mikor, tudjuk, hogy horkol-e éjszaka, és felébred-e, ha megpöcköljük. Ismerjük a bőre érintését, a szagát, a ráncait az arcán, az anyajegyeit, tudjuk, milyen hangokat ad ki szeretkezés közben, és tudjuk, hogy ő is tudja, és hogy mindez nincs, nem lesz, el kell engednünk, legalábbis, ha valóban el akarunk válni. Az érzelmi válás, ezeknek az „apróságoknak” az elengedése, magának a kötődésnek az elengedését jelenti, érzelmi szinten, amibe beletartozik a dühünknek az elengedése is. Akkor váltunk el valóban, ha már nincs harag bennünk a másik iránt, ha nem rándul össze a gyomrunk, ha a nevét halljuk, és nem gondoljuk meg kétszer is, hogy egyáltalán felhívjuk-e telefonon. Sőt, akár az új barátjával/barátnőjével is gond nélkül találkozunk. Hogy ezt mennyire nehéz valóban megtenni, arról egy régebbi bejegyzésem szól:
A statisztikai adatok szerint egyre később válunk, ami azt is jelenti, hogy a kötődés szálai az évek során biztosan kialakultak már, ez határozottan benne lesz a veszteséglistában. A kötődés elvesztése válás esetén is olyan, mintha a lényünk egy részét vágnánk ki, veszítenénk el. Lehet, hogy ezt nem is érezzük át a válás mellett szóló döntés meghozatalakor, mert az ellenérvek erősebbek. Ebben a lélektani pillanatban még nem tudjuk, milyen, ha nem szuszog valaki mellettünk az ágyunkban, nem tudjuk, milyen, ha nincs kihez szólni, ha hazajövünk esténként, ha tényleg soha, senki nem mosogat/takarít ki/fizeti be a csekket/főzi meg a vacsorát satöbbi, satöbbi, helyettünk, ha senki sem csattan fel egy rossz szavunkra. Ha mégis sikerül ebbe belegondolni, akkor a másik oldalon ott a faktum, a tény, hogy már nem okoz semmilyen örömöt a másik jelenléte. Hogy nem jó együtt, hogy már több a konfliktus, mint az örömteli pillanat, hogy a mérleg nyelve lassan átbillen.
És
ilyenkor kezdődik a nézegetés, a rakosgatás, a pakolgatás a serpenyő két
oldalára. Mi és mennyi van az egyik és a másik oldalon? Vajon a jó a több, vagy
a rossz? Vajon kell, hogy a jóból legyen több? Vajon kell, hogy boldogok legyünk,
hogy mindig azok legyünk? Vajon fontos, hogy a család együtt maradjon, hogy a
gyerekeink teljes családban nőjenek fel? Vajon jobb lesz a másik nélkül? Vajon
segít a válás? Vajon a gyerekek megsérülnek majd a válás miatt? Vajon mit
csinálok a válás után magamban, egyedül. Kibírom? Vajon boldogulok anyagilag?
Vajon nem lenne-e mégis jobb megpróbálni együtt? Vajon…?
Tudod a
választ?
És a
barátnőd, legjobb barátod tudni fogja?
Nem.
Mert csak a saját válaszát mondhatja el, ami a saját élettörténetéből ered. Nem lesz jó válasza a te kérdéseidre. Mert azt csak te derítheted ki.
Nem biztos, hogy menni fog egyedül. És nem biztos, hogy a krízis állapotában megtalálod a számodra megfelelő, leginkább helyes választ. Ha jól szeretnél dönteni, kérj egyéni konzultációt, vagy párterápiát. Így a saját válaszaid is megszülethetnek.
Az életed legnehezebb pillanata lesz, amikor elmondod a gyereknek, hogy el fogtok válni. Mégis túl kell rajta esni, nem lehet megúszni, és nem is érdemes. Titkolni, hazudni semmiképp sem szabad, mert a gyerek mindent tud, lát és mindenre figyel. Még arra is, amit te talán észre sem veszel.
A gyerekek, de még a csecsemők is „tudják”, mikor van baj a kapcsolatotokkal, talán már jóval előbb, hogy benned tudatosodna. Persze, a „tudni” szót itt nem szó szerint kell értened, mert jóval elemibb dologról van szó a tudásnál. Valami ösztönös megérzésről, beleérzésről, valamiről, amit szinte a zsigereinkben élünk át. A gyerek nem „tudja”, hogy mit jelentenek a viták, a konfliktusok, az egymás előtt becsapódó ajtók, csak azzal a szinte testi szintű érzéssel szembesül, hogy baj van.
Legyél megértő a gyerekkel!
A gyerekek stresszként és feszültségként fogják átélni már a válást megelőző helyzetet is, sőt lehetséges, hogy ennek a bizonytalansága sokkal megterhelőbb lesz számukra, mint az a pillanat, amikor már eldőlt, mit hoz a jövő. A bizonytalanság ugyanis mindannyiunk számára a legnehezebben viselhető érzés. Remény és kétségbeesés között vergődünk, és ez ránk és a gyerekekre is igaz. A krízishelyzetnek ez az egyik ismérve, még nem lehet tudni, hová fut ki, hogyan végződik majd. Azért is lesz ez nehéz a gyerek számára különösen, mert bármilyen furcsa, ő is meg akarja majd menteni a kapcsolatot, az apja és az anyja számára örökre egybetartozó, benne egybefonódó egységét. Emiatt nagyon könnyen bevonódik a konfliktusba, vagyis mindent elkövet, hogy a szülei figyelme egymásról rá terelődjön. Ha sír, ha rosszalkodik, ha bepisil, ha a koránál éretlenebbül viselkedik, mind-mind ugyanazt a célt szolgája! Azt, hogy apa és anya ne veszekedjen, rá figyeljen inkább, mert még rossznak lenni is jobb a válás fenyegetésénél!
Nem biztos, hogy rájövünk erre, hiszen gyakran sokkal könnyebb a gyerek rosszaságával szembesülni, mint a saját kapcsolatunk kudarcával. Ilyenkor sokat segíthet az a kérdés, hogy miről kellene a párommal beszélgetnem, ha egy jó tündér hirtelen eltüntetné a gyerekkel kapcsolatos problémákat. Mit kellene tisztáznunk, elrendeznünk, ha hirtelen a gyerek nem hisztizne körülöttünk?
Mondd el a gyerek szintjén!
Ha még nem dőlt el, hogy elváltok-e vagy sem, akkor is érdemes a gyerek életkori sajátosságaira figyelemmel mondani valamit arról, hogy miért is van most köztetek konfliktus, például azt mondhatjátok, hogy apa és anya most valamiben nem ért egyet, és ezért vitáztok egymással. A gyermeki képzelet sokkal ijesztőbb képeket teremt a valóságosnál, ezért fontos, hogy valamiképp magyarázatot adjatok a helyzetre. Az is megnyugtató lehet a számára, hogyha elmesélitek neki, miféle külső segítséget kértetek, vagy azt hogyan próbáljátok valamiképp rendezni a vitát és megoldást találni. Ezzel azt is üzenitek a gyereknek, hogy nincsenek tökéletes kapcsolatok, két ember nem élhet állandó rózsaszín felhőben, de a vitákat el lehet rendezni, van esély a megoldásra.
Ha viszont már eldöntöttétek, hogy elváltok, akkor érdemes leülni a gyerekkel, vagy a gyerekekkel és KÖZÖSEN elmondani neki/k, hogy el fogtok válni, így döntöttetek. Ti ketten, együtt! Ezzel az egy mondattal nagyon sok későbbi problémát előzhettek meg. Ha ugyanis az egyikőtök „miatt” kell elválni, ő az oka a család szétesésének, akkor óhatatlanul bűnbaknak látja majd a gyerek azt a szülőt. Magatokban is érdemes tisztázni, hogy a kapcsolat sohasem egyvalakin múlik, sohasem egyvalaki hibája, ketten vettetek benne részt, ketten alakítottátok olyanná, amilyenné lett. Pontosan tudom, hogy nagyon ritka, hogy egy ilyen döntés egyforma erővel születik meg mindkét szülőben, gyakran az egyiknek sokkal inkább fáj a válás, mint a másiknak. (Ha te vagy az, érdemes segítséget kérned, mert a válás is gyászfolyamat, amit nem is olyan könnyű feldolgozni.) A gyereknek viszont azt kell éreznie, hogy nem őmiatta történik mindez, nem ő volt a rossz, nem ő tehet róla. A kicsik ugyanis sokáig mindenhatónak gondolják magukat, úgy érzik, körülöttük forog a világ, és ezért olyan felelősséget is magukra vehetnek, ami nem tartozik rájuk. Ahhoz, hogy ezt elkerüld, vállalnod kell a felelősséget a kapcsolatod kudarcáért, hinned kell magadban, hogy a kudarc terhét el fogod bírni magad, nem kell az ő vállára tenned. És ezt a hitet kell közvetítened felé.
Ne szidd, ne okold a másik szülőt!
Ez egy nagyon nehéz kérés, különösen a válás
sűrűjében, amikor még nagyon sok fájdalom és sérelem kavarog benned. Csak akkor
sikerülhet, ha a gyermekedet nem a magadénak tekinted, hanem olyasvalakinek, akinek
mindkettőtökre szüksége van. Elemi szinten kapcsolódik hozzátok, hozzád és a
másikhoz, akkor is hordozza három előző generáció epigenetikus történetét, ha
soha nem mesélt róla neki senki. Ennek nagyobb ereje van, mint gondolnád, és
nem veheted, nem műtheted ki a gyerekedből.
Ő akkor lesz teljes, ha mindkettőtökhöz
kapcsolódhat, és általatok kapcsolódik az ősökhöz is, ahhoz az örökséghez, amit
az előző generációk hagyományoztak rá genetikusan, és kulturálisan egyaránt. Ha
megfosztod a másik szülőtől, elveszti a kapcsolódás lehetőségét, elveszti a
lénye egy fontos örökségét, önmaga egy részét, és ezáltal azt az erőt is, amit
a másik családrészétől kap vagy kaphatna.
Ez alól csak akkor szabad kivételt tenni, ha a másik
szülő bántalmazó volt. Ebben az esetben is jó, ha tarthatja a kapcsolatot a
másik szülővel, de csak ellenőrzött körülmények között, egy gyermekjóléti
intézmény fennhatósága alatt.
A bántalmazó kapcsolatokról egy másik cikkemben olvashatsz.
Te dönts, ne a gyerek!
Egész pontosan ti, közösen döntsetek a válást követő élet részleteiről, ne a gyerek! Ti döntsétek el, kinél él, váltottan gondoskodtok róla, vagy alapvetően egyikőtök neveli, mikor van a láthatás, hogyan tartjátok egymással a kapcsolatot szülőpárként, hogyan tartjátok az ünnepeket, a hétvégéket, ki milyen fizetési kötelezettséggel tartozik stb.
A gyerek véleménye fontos lehet, hogy hol szeretne, vagy kinél szeretne élni, amit jó, ha figyelembe vesztek, de nagyon lényeges, hogy erről ne ő hozza meg a döntést, hanem ti. Ez még akkor is fontos, ha már elmúlt tizennégy éves. Ilyen esetben nagyobb súllyal eshet a latba a véleménye, sőt érdemes is ezt tiszteletben tartani, de ne ő mondja meg, hogy márpedig így és így legyen, mert ez olyan súlyú döntés, ami megterheli, később, akár lelkiismeret-furdalást is okozhat, amikor szembesül azzal, hogy egyik vagy másik szülője ellen döntött. Ez egyébként sem olyan kérdés, amit átláthatna teljes egészében, nagyon sok olyan részlet lehet a szülei házasságával kapcsolatban, amit nem ismerhet.
Mi történik, ha ti ketten nem tudtok megállapodni arról, ki nevelje ezután a gyereket? Akkor sokkal hosszabb, és nehezebb út vár rátok. Ennek jogi részleteiről itt olvashatsz:
Ha a gyerekkel ketten maradtok, sok olyan kérdés
kerülhet elő, ami fejtörést okoz számodra. Fontos, hogy ne a gyerekkel oszd meg
ezeket a gondjaidat, ne neki meséld el a munkahelyi konfliktusokat, ne vele
oszd meg a párkapcsolati kérdéseidet, ne neki sírj, ha megbántott valaki. Mert
ő még csak egy gyerek, ne terheld túl, ezek olyan súlyú kérdések, amelyekre
minden erejével megpróbál majd jól reagálni, segíteni neked, és épp ez a
legnagyobb veszély, mert még nem érett rá.
Mondd el, mi vár rá!
Az egyik, amit biztosan megtehetsz, hogy elmondod,
mi vár rá, elmondod, ki hol fog lakni, hol lesz a szobája, az ágya, a játékai, mikor
találkozhat a másik szülővel, hogyan tartjátok majd a kapcsolatot. Biztosítsd
arról, hogy továbbra is szereted, és a másik szülő is szereti, nem kell
lemondania senkiről. Biztosítsd arról, hogy az elköltöző szülő nem megy el
örökre, nem veszíti őt sem el, továbbra is láthatják majd egymást. Minél inkább
rendben lévőnek érzed magad is ezt a helyzetet, annál inkább így érzi majd a
gyerek is. A kétségeiddel neked van dolgod, nem a gyerekre tartozik. De ha így van, akkor jobb, ha szembenézel
velük, és felkeresel egy pszichológust, vagy egy családterapeutát, aki segít
rendet tenni az érzelmek zűrzavarában.
Előrebocsátom, ez egy kissé
ironikus poszt lesz, ami azért lehet így, mert egy ferde tükörben talán jobban
megmutatkozik ezeknek a helyzetnek az abszurditása – egész pontosan az, amikor
az egymástól már évek óta elvált exházastársak, bár minden erejükkel azt
hangoztatják, hogy egyáltalán nem érdekli őket a másik, valójában továbbra is
összeköti őket egy nagyon is látható vagy épp láthatatlan kötelék. Az irónia
azért is jelenvaló, mert ez az a helyzet, ami biztosan romboló. Rombol a
jelenben, és eleve lehetetlenné teszi jövőbeli kapcsolataidat, sőt megmérgezi a
gyerekeid életét.
Én persze, pontosan értem,
hogy jó okod van erre a rombolásra, hiszen nagyon sokat benyeltél a
házasságodban, a másik annyi mérhetetlen
fájdalmat okozott neked, hogy igazán visszakaphat ebből valamit. Ne fogd vissza tehát magad, had szóljon! Még
a végén tényleg újra lehetne kezdeni az életet!
Vegyük tehát most sorra, hogy mit tehetsz azért, hogy egész biztosan NE válj el a válás után sem. Ennek nagyon sok módozata van, számtalan lehetőség áll rendelkezésedre, nem is tudom, képes vagyok-e felsorolni az összeset.
Ne add be a válókeresetet, csak költözz el!
Rafinált módszer, csak kifinomultaknak! Nagyon jó arra, hogy megkíméld magad és házastársadat a válás kellemetlenségeitől. Óriási előnye, hogy nem kell a bírósággal kínlódnotok, végigjárnotok a bürokrácia útvesztőit, a gyerekek továbbra is a gyerekeid maradnak, akkor láthatod őket, amikor csak akarod, mert talán még a lakáskulcsot is megtartod, és mivel mindent meg tudtok európai módon beszélni egymással, ezért nincs is miről beszélni. További előnye, hogy sikeresen akadályozza meg volt házastársad mindennemű újítási kísérletét, nem tud elköltözni, nem tud újraházasodni, és esetleges új gyerekei is a te családod részei lesznek. Az igaz, hogy ugyanezek rád is érvényesek, de sebaj, a lényeg, hogy senki ne legyen boldog!
2. Ne költözz el, csak add be a válókeresetet!
Ez
drasztikusabb és gyakoribb változat, állandó jelenléteddel továbbra is
kontrollálhatod volt házastársadat,
beszólhatsz neki, veszekedhetsz vele, továbbra is korlátlanul élhetsz szülői
jogaiddal, nem kell a gyerekektől elszakadnod, és szidhatod volt, vagy épp
válófélben lévő házastársad pocsék gyereknevelési módszereit. Sikeresen
akadályozhatod meg az exed mindennemű kicsapongásait, lévén hogy folyamatosan
jelen vagy a lakásban, ő biztosan nem fogadhatja sem a barátait, sem új
partnereit. Megőrizhetitek a teljes család látszatát, ennek nagyon izgalmas
előnye, hogy az exedet senki sem fogja sajnálni a tönkrement kapcsolat miatt.
Sőt, élvezheted a közös háztartás minden előnyét, nem kell albérletre sem
költened, és egyáltalán – ez a legolcsóbb megoldás, nem igaz? Meg egyébként sem
tudnál elköltözni, mert ugye az a fránya ingatlanpiac…
Érezheted persze úgy olykor, hogy ez azért kicsit megterhelő számodra, de szerintem te is pontosan érzed, hogy a másiknak sokkal nagyobb fájdalmat okozol így, mint önmagadnak!
3.Költözz el, válj el törvényesen, de hagyd az exedre az anyád!
Ritka változat, de különösen jó módszer, mert nehéz belekötni. Ugyan ki várná el, hogyha már otthagytad az egész házat vagy lakást az exednek, akkor a lakás kisszobájában/házrészében/szomszédjában élő anyád életét is fel kellene forgatnod. Na, ugye! Azt nem lehet, mert a nagyit szeretik a gyerekek, sőt az exednek is jól jön a segítség, ha el akar menni valahová. Nem-nem, ez a szimbiózis mindenkinek hasznos. Neked főképp, mert az anyád mindenről tájékoztat majd, ami a volt társaddal történik, tudni fogsz mindenről, ami a gyerekeket érinti, és természetesen az édesanyád a volt partnered erényeire is szigorúan vigyáz majd, jobb, mint az erényöv, a felségterületed senki sem fogja megsérteni, miközben te gyakorlatilag azt csinálsz, amit csak akarsz. Tökéletes rabszolgaságban tarthatod egykori házastársad. Nőknél még nem láttam erre példát, de nekik is szívből ajánlom!
4. Válj el, de ne oszd szét a vagyont!
Nagyszerű ötlet, ha hagysz valamit, ami közös tulajdonotokban marad. A legjobb, ha a ház, vagy a lakás az, ahol az egyikőtök megpróbál tovább élni. Ez fenntartja majd a párkapcsolat kölcsönösségét, hiszen kölcsönösen tudjátok egymást függésben tartani. Aki továbbra is a régi közös otthonban lakik, az joggal várhatja el, hogy a másik segítsen, ha fel kell például újítani a lakást, vagy olyan nagyobb költségek merülnek fel, amit nehéz egyedül kifizetni, elromlik a kazán, vagy leszakad a tető egy viharban. A másik oldalról pedig a régi otthon elhagyója is rajta tarthatja a szemét a közös tulajdonon, hiszen semmilyen átalakítás nem történhet meg a beleegyezése nélkül. Tehát, ha a volt feleség/férj szeretne valamit átalakítani, újracsempézni, vagy áttenni a falakat a család új igényeinek megfelelően, akkor ezt a külsős megtilthatja. További előny, ha az egykori közös otthonban maradónak új partnere lesz, az semmilyen hatalommal nem rendelkezhet a régi otthon felett, nem lesz joga átalakítani, talán még kifesteni sem. De akár egy kisebb ingatlan, vagy csak egy kocsi közös fenntartásával is könnyen sakkban lehet tartani a másikat, gondoljunk csak arra, milyen könnyű így a volt partnert megakadályozni abban, hogy hétvégén elutazzon, vagy külföldre menjen nyaralni a gyerekekkel és az új partnerével! Hohó, azt azért mégsem! Még a végén boldogok lennének!
6. Válj el, de legyen továbbra is az alkalmazottad! (családi vállalkozásod tagja, közös vállalkozásotok résztulajdonosa stb.)
Az emberek elismerően fognak bólogatni, ha megtudják, milyen kulturált módon váltatok el, nem nehezítettétek a helyzetet a közös vállalkozás megszüntetésével, nem kellett a szegény elvált embernek még a munkáját is elveszítenie. Akár az alkalmazottadként, akár a munkáltatójaként vagy közös tulajdonosokként maradtok kapcsolatban, a kölcsönös függés így még hosszú évekig fenntartható. Hiszen úgy tetszik, a másik még most is jelen van, nem ment el, továbbra is lehet rágni a fülét, veszekedni vele, felhánytorgatni az elmúlt évek sérelmeit satöbbi, satöbbi, sőt, ami még jobb, sakkban tartható az anyagi függőséggel. Végre a lábaid elé borul, vagy legalább gyűlöl. Nagyon célszerű ez a módszer, ha új partneredet is lehetetlen helyzet elé szeretnéd állítani, hiszen ő is alkalmazkodni kényszerül majd a régi „cég” anyagi érdekeihez. Hisztizik is emiatt rendesen! Ebből is látszik, mennyire nem működik ma a házasság intézménye, egyik férfi/nő (beosztás igény szerint) sem normális!
7. Utolsó véredig harcolj a gyerekekért a gyermek-elhelyezési perben!
Szinte általánosan tapasztalható módszer, egyedülálló előnye, hogy különösen mély, soha nem gyógyuló sebeket lehet okozni a másiknak, aki nyilvánvalóan ALKALMATLAN a gyereknevelésre. De most tényleg! Ez szintén nyilvánvalóan abból is látszik, hogy pop cornt ad neki vacsorára, és lukas zokniban viszi az óvodába. Hja, és rászól, de még milyen hangon, hogy ne kenje a vacsorát a falra. Hatásosabb változat, ha a gyereknek is elmagyarázzuk, hogy a másik szülő mennyire felelőtlen/léha/csapodár/ alkoholista/drogos/hűtlen/tutyimutyi/szerencsétlen/vadállat/törtető/karrierista/antianya/antiapa/ stb. Ha jól csináljuk, a gyerek elhiszi, és maga sem áll majd szóba a másik szülővel, ami kész haszon, mert így nekünk sem kell. Kicsit nehéz persze, ezt az intenzív, gyűlölködő hangulatot fenntartani, legalábbis hosszú távon, de nem lehetetlen. Ha kitartóak vagyunk ebben, nem kell kitalálnunk a jövőnket, mert ez teljesen lefoglal majd.
8. Tűnj el örökre a volt családod, a gyerekeid életéből!
Micsoda tanács ez? Így hogy érhető el a válás utáni nem válás? Hát nem az a cél, hogy örökre kitöröljük az exünket az életünkből? Az írmagját is kiirtsuk annak a gondolatnak, hogy ilyesmi, mint ebben a kapcsolatban, megtörtént velünk! Hát, nem erre kell törekednie minden normális embernek, hogy LEZÁRJA a régi kapcsolatot, hogy SOHA ne történhessen hasonló? Nem kell itt lacafacázni, nem találkozunk soha többé, így nincs veszekedés, nincs sírás, nincs könyörgés, semmi! Vége. Pont. Had fagyjon a másik arcára a mosoly, akadjon meg a szájában a falat, egyék a máját a vérebek, szaggassák szét a vadállatok! Így legalább végre megérezheti, hogy mit csinált! Ha eddig nem, akkor legalább most dögöljön bele a sírásba! Érezze csak meg, milyen egyedül maradni, mert megérdemli, mint a reklámban! És így én is lefoglalom magam egy életre a haragommal! Nem kell kitalálnom, ki is a hibás MINDENÉRT. Hát, persze, hogy Ő!
9. Semmiképpen NE próbáld meg megérteni a másikat!
Ez a legfontosabb tanács! Ha csak ezt az egy tanácsomat megfogadod, akkor biztosan nem kell elválnod tőle még a válás után sem. Végzetes következményei lehetnek ugyanis annak, ha véletlenül beleéreznél, milyen a másik helyzetében lenni, mit élhetett át a másik, és te esetleg mit rontottál el (ez persze eleve kizárt). Ezt biztosan hagyd ki a lehetőségek tárházából, mert eszköztelenné válsz, és nem tudsz rajta rendesen bosszút állni a kapcsolatodban korábban elszenvedett BORZALMAS sérelmek miatt. Ezt legkönnyebben úgy tudod elérni, ha nem beszélgettek, és SOHA nem ültük le együtt, hogy végiggondoljátok, mikor, miért, mi romlott el. Ez szigorúan tilos! Sokkal jobb, ha a sérelmeitekkel úja és újra előhozakodtok, ez fel fogja tüzelni őt is és téged is, és lehetetlenné teszi az empátiát. Ez ebben az esetben egyáltalán nem lehet cél, ugye, érted? A háborús légkör fenntartását is ez segíti legjobban, így soha nem fogtok megnyugodni, ami (egyébként) szintén a megértés melegágya. Szóval tilos megnyugodni, még a végén racionális dolgok is eszedbe jutnak! Ajánlom inkább, hogy magadban dédelgesd az elszenvedett fájdalmaid, tartsd észben, és emlékezz rá lehetőleg naponta! Ezeket mondd el a gyerekeidnek is, ami a hatos pontban felsorolt további előnyöket hozhatja. Ezek a ténykedések azért is lesznek hasznosak, mert hatékonyan akadályozzák meg, hogy olyan kapcsolatot alakíts ki, amelyben teljes figyelmeddel, odaadásoddal és szerelmeddel a másik felé fordulsz.
Nem egyszer találkoztam olyan párokkal, ahol az egyik fél
számára tökéletes meglepetést jelentett a másik bejelentése, hogy válni akar. Holott
a válás nem ezzel a bejelentéssel kezdődik, már jóval hamarabb vannak
határozott jelei annak, hogy a pár kapcsolata krízisbe került. Utólag persze, azok
is felismerik a jeleket, akiknek ez őszinte meglepetést okozott, csakhogy ekkor
már párosul egyfajta önmarcangolással is, hogy miért nem vették ezt idejében
észre.
Nézzük tehát mik azok a jelek, amelyek a válási krízisre
figyelmeztetnek:
Szabotőr magatartás
Egy kapcsolat folyamatosan változik. A leghatározottabb változáson azután esik át, hogy megszületik az első gyermek, ilyenkor mindenkinek megváltoznak a feladatai és a szerepei. Elképzelhető, hogy a pár hónapokig nem tud egyetlen estét sem kettesben eltölteni. Aztán hirtelen mégis lehetőség adódik rá, az egyik kezdeményez egy közös vacsorát, de a másik elutasítja, kifogásokat keres, hogy a gyerekkel kell lennie, vagy arra hivatkozik, hogy dolgoznia kell. Ha ez csak egyszeri alkalom, akkor még nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, de ha eltűnnek a közös programok, ha már nem is kezdeményezi ezt soha senki, mert fél a visszautasítástól, akkor bizony gyanakodni kell! A közös programok szabotálása, például a családi nyaralás halogatása, vagy végleges elmaradása felkiáltójelnek kellene lennie. Ha már nincsenek közösen átélt élmények, nem fontos, hogy mit kér, mit szeretne a másik, akkor be kellene a vészvillogónak kapcsolnia. Különösen akkor érdemes utánajárni, mi is történik épp a kapcsolatban, ha ez tendenciává válik.
2. Provokatőr magatartás
A provokatőr gyakran piszkálja a másikat, mintha direkt veszekedést akarna kirobbantani. Semmi sem jó neki, mindenbe beleköt, miért hideg a leves, miért hagytad szét a ruháid, miért nem vigyáztál a gyerekre, miért nem szóltál előre, miért vagy mindig ideges, kérdezi. A válasz pedig csöppet sem érdekli, többnyire csak olaj a tűzre. A helyzet jellegezetessége, hogy soha nem arról van szó, amiről valójában szó van. A provokatőr nem arról beszél, ami ténylegesen bántja, ami valóban fáj, hanem valami mást tűz a szászlajára, valami olyasmit, ami kimondható.
3. Sérelmek
A szabotőr és a provokatőr magatartásnak hamar megvan az eredménye, elég gyorsan felgyűlnek a sérelmek, amelyeket aztán egy kiadós veszekedésnél rendre a másik fejéhez lehet vágni. A sérelmek jellegzetessége, hogy nem oldódnak fel, szinte fegyverként gyűjtögetjük őket, hogy egy-egy szócsatában bombaként robbanjanak fel. Amikor nem az a cél, hogy a sérelmeket feloldjuk, hanem használjuk őket a másik ellen egy furcsa küzdelemben, és már nem is az a fontos, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz, hanem az, hogy felülkerekedjünk, akkor nagy valószínűséggel a válási krízis állapotába jutottunk.
4. Eltávolodás
A krízis következő fázisa lehet az, amikor a pár már nem is veszekszik. Ilyenkor az eltávolodás olyan mértéket öltött, hogy hidegen hagy minket a másik viselkedése. Már nem is csodálkozunk, hogy nem ment el a gyerekért, pedig megkértük rá, nem vásárolt be, pedig megigérte, vagy nem veszi fel a telefont, pedig épp most rúgtak ki a munkahelyünkről. Amikor már nem is háborodunk fel, mert lassan beletörődtünk a megváltoztathatatlanba, akkor már igen komoly veszélyben van a párkapcsolat. Ebben az állapotban nem érdeklődünk a másik iránt, talán azt sem tudjuk, hol járt késő estig, és ezt nem is hánytorgatjuk fel, mert már kitaláltuk, hogyan szórakoztassuk önmagunkat. A másik nélkül.
5. Külső kapcsolat
Az eltávolodás, a feloldatlan sérelmek, a megoldatlan konfliktusok pedig a boldogtalanság érzését hozzák. Mivel mindannyian szomjazzuk a boldogságot, ezért megpróbáljuk beszerezni ezt az érzést valahol. Nagyon veszélyes pillanat ez, mert elég néhány kedves, figyelmes mondat valakitől, egy rajongó szempár, és már el is kezdődik egy másik, külső kapcsolat, ami aztán előbb-utóbb kitudódik, és a másikban újabb, nagyon súlyos kötődési sérülést okoz.
Valóban villámcsapás?
Különös, de nagyon sokáig képesek vagyunk a
homokba dugni a fejünket, és úgy tenni, mintha ezeket a jeleket nem
érzékelnénk. Különösen akkor lehet ez így, ha vannak jó vagy egy kicsit jobb
időszakok. Gyakran fordítjuk a figyelmünket másfelé, a munkára, a gyerekekkel
kapcsolatos gondokra koncentrálunk, vagy elindulunk megkeresni a saját
örömünket. Inkább választjuk ezt, mint a szembenézést a konfliktussal, vagy a
fájdalmas valósággal. Fővünk a saját levünkben és nem érzékeljük, miben fő épp
a másik. Nagyon gyakori, hogy csak az utolsó utáni pillanatban nézünk szembe a
valósággal, akkor, amikor már nagyon muszáj és nincs visszaút. Így történhet,
hogy derült égből villámcsapásnak tűnik, ami egyébként végig ott volt az orrunk
előtt.
Mit lehet tenni?
Figyelj tudatosan a kapcsolatodra, a jeleket vedd komolyan, és kapcsolj időben, mert ha időben kérsz segítséget, még lehet közös jövője a párkapcsolatodnak!
Már felmerült benned, hogy talán jobb volna külön? Kétségeid vannak, de még szeretnéd rendbe hozni? Együtt vagy külön? – ez itt a kérdés. 7 olyan jelet gyűjtöttem össze, ami már jelzi a problémát, de még tudok segíteni:
Nem tudjátok megoldani a konfliktusaitokat, sokat veszekedtek
Szorongsz, ha haza kell menned, inkább lennél a barátaiddal, sőt inkább dolgozol
Azt gondolod, a másiknak kellene bocsánatot kérnie tőled
Rendszeresen panaszkodsz a barátaidnak, ismerőseidnek a párkapcsolatodra
Sosem felejtem el a harmincas Annát, aki a férjével keresett fel, azzal, hogy nem tudja hogyan tovább, egyáltalán érdemes-e tovább élnie ebben a házasságban. Kezdetben még bizonytalan volt ebben, legalábbis látszatra. De sokféle jel mutatott arra, hogy valami végleg eltört benne, csak ezt még magának sem merte bevallani. Aztán eljött az a nap is, amikor ezt már ki tudta mondani a férje előtt, akiben csak ebben a pillanatban tudatosodott, hogy ez a másik elvesztésével jár. Mivel ő még egyáltalán nem volt felkészülve erre, sőt szerette a feleségét, teljesen összeomlott. De már késő volt. Anna hajthatatlan maradt, a férje hiába zokogott, ezzel már nem tudta visszaépíteni az eltört bizalmat.
A bizalom elvesztése mindig a végső ok, ez vezet a kapcsolatok befejeződéséhez. Ha valamelyik féllel ez történt, a másik már hiába próbálkozik tovább, nem lesz képes az elszakadt szálakat újra összekötni, bármennyire fájdalmas is lesz ez számára. Sokféle úton el lehet jutni ide, többféle okból, azért tárgyalom mégis külön fejezetben, mert fontos tudatosítani magunkban, hogy mi zajlik bennünk, hogy épp a másikba vetett bizalmunk kezd megfogyatkozni. Legalább ennyire lényeges, hogy erről a bennünk zajló folyamatról jelzéseket küldjünk a másiknak, mert ez a tudatosítás az, ami a bizalom elvesztésének a folyamatát még visszafordíthatja.
Mint említettem a bizalom végleges elvesztéséig igen sokféle úton el lehet jutni, olykor van egy látványos, traumatikus pont, amikor ez megtörténik, máskor a másikba vetett hitünk szép lassan fogy el. Ez a lassabb folyamat azért nagyon kritikus, mert gyakran mi magunk sem vesszük észre, hogy miben vagyunk benne, és próbáljuk kisebbíteni a bajt, mentegetni magunkat, vagy a másikat, és ezért nem teszünk lépéseket a folyamat visszafordítására.
A bizalom elvesztése a már korábban felsorolt kemény válási okok egyike miatt is bekövetkezhet, így lehet az oka a bántalmazás, a másik személyiségzavara, drog- és alkoholfüggőség, vagy az az eddig még nem tárgyalt helyzet, amikor belép a kapcsolatba a harmadik, illetve, az a fajta hierarchikus, alá-fölérendelődő viszony, ami valamelyik fél számára kényelmetlenné válik.
A bizalom elvesztését a pár egyéni története is elhozhatja, amely a választásaikból, a döntéseikből adódik. Nincs benne sem függőség, sem személyiségzavar, nem lép félre senki, és nincs bántalmazás sem. Ilyenformán nem kellene feltétlenül megtörténnie, mégis így „alakul”.
Ha a szerencsejáték függő férj, tegyük fel, a teljes családi vagyont eljátssza egy lóversenyfutamon, akkor könnyen lehet, hogy a feleség eddig tűrte a férje hóbortjait, de ezen a ponton úgy érzi, hogy vége, nincs tovább! Ebben az esetben mondhatjuk, hogy van egy mélyebb ok, ami a szerencsejáték-függőség köré rendeződik. De mi van, ha a férj, nem azért teszi kockára a családi vagyont, mert játékfüggő, hanem azért, mert új vállalkozásba szeretne kezdeni. Ezt a tényt azonban, a kockázatot, és a lehetséges veszteség nagyságát nem osztja meg otthon, hanem egyeztetés nélkül belevág az üzletbe. Ha sikeres lesz a vállalkozás, talán soha nem derül ki, mi történt, ha viszont nem, és a családi ház kalapács alá kerül, a tartozásokat, a kölcsönöket pedig szinte életfogytig kell viselnie minden családtagnak, ott komoly lelki következménye lesz mindennek. A bizalom alapjaiban fog megrendülni, és kérdésessé válik, hogy valaha visszaépíthető lesz-e.
Az eféle bizalomvesztés történhet szinte egyik napról a másikra, például akkor, amikor megérkezik a végrehajtásról szóló levél, és mindez úgy is megeshet, hogy tegnap még boldogan sütögettek egy kerti partin, másnap viszont megérkezik az a levél, és minden egyszerre omlik össze.
Lassú, sokkal kevésbé drámai folyamatok is elvezethetnek a bizalom végleges elvesztéséig. A pár például nem egyeztet kisebb-nagyobb döntések előtt, nem beszélik meg, hogy ki jön estére vacsorára, vagy valaki vesz egy nagyobb dolgot úgy, hogy azt nem jelenti be előre. Valamelyik fél nem kap segítséget, ha beteg, vagy ha bajban van, esetleg egyszerűen csak leértékelő megjegyzéseket kell kiállnia nap mint nap.
Ilyenkor mindig rengeteg kérdés merülhetne fel, de gyakran a kérdések is cenzúra alá esnek.
A dráma sokféle úton kibontakozhat, és gyakran tényleg azért lesz drámai, mert van valamiféle titok mögötte, ami egyszerre kitudódik, és akkor óriási erővel robbantja szét a kapcsolatot.
Titkok között? Vagy?
A titok persze nem véletlenül keletkezik, ezt is érdemes észrevenni, hiszen úgy születik, hogy valaki a nulladik pillanatban nem mer elmondani, megosztani a másikkal valamit, például azt, hogy az élete álma egy chopper motor. Csak ábrándozik róla. És aztán hirtelen ötlettől vezérelve megveszi. Vajon jó oka van erre?
Mint sok más párkapcsolati kérdésnél, itt is felvetődik, hogy egyáltalán mi az, amit meg merünk osztani a másikkal, hol a határ kettőnk között, mi az a bizalmi szint, amiben eleve működünk. Ha kevés információt adunk a másiknak önmagunkról, akkor könnyen a titkok erdejében találhatjuk magunkat. Ha sokat, ilyen is előfordul, és semmit nem tarthatunk meg maguknak, akkor egy idő után eltűnik a határ kettőnk között. Ilyenkor túl szorossá, szimbiotikussá válik a kapcsolat, a felek mindent tudnak a másikról, az összes létező gondolatukat és tettüket. Ez egy idő után olyan szorongatóvá válik, hogy a feszültség törvényszerű megnövekedéséhez vezet. Könnyen rányomhatja a bélyegét a szexualitásra, mert ez a fajta túlzott közelség a szex teljes megszűnését is eredményezheti. A szexualitásban ugyanis fontos tényező valamekkora távolság, mert ebből származik az a vágy, hogy megismerjük, felfedezzük, és a magunk részévé tegyük a másikat.
Vagyis az sem jó, ha mindent megosztunk a másikkal és az sem, ha alig valamit. A jó határ a kettő között van, de nehéz megmondani, hogy éppen hol, nincs rá recept, mert ez a határ, ami konfortosan betartható, mindenkinél máshol húzódik. Életciklusonként is változhat ez, mert másra lesz szükség a szerelem első időszakában, másra, amikor megszületik az első gyermekünk, és másra, ha kamaszokká válnak, és készülnek kirepülni a fészekből. Mert a család és a párkapcsolat is akkor működik jól, ha rugalmasan változhat a rendszer. Ha beleragadunk valamibe, és csak a régit próbáljuk konzerválni, azzal nem jutunk a megoldáshoz közelebb.
A bizalom építése
A változáshoz azonban bizalom kell, amit nem csak elveszíthetünk, hanem építhetünk is. Irányíthatjuk a figyelmünket arra, hogy mi az, ami ezt támogatja, vagy, éppen ellenkezőleg, felemlegethetjük, sorolhatjuk a sérelmeinket is. Vajon melyik úton akarunk elindulni? Vajon a bizalmat szeretnénk építeni, vagy inkább lebontani törekszünk?
Gyakran találhatjuk magunkat a bizalom elvesztésének negatív spiráljában, mert ösztönszerűleg úgy vagyunk programozva, hogy a rossz élményekre erőteljesebben emlékezünk. A fájdalom, a fizikai , de a lelki is, sajnos, intenzívebb élmény, mint az öröm. Teljesen hétköznapi példákkal is illusztrálható ez, például megkérhetjük a párunkat, hogy vegyen nekünk valamit hazafelé a boltban, ami nagyon fontos épp most valamiért. Ha megteszi, másnapra el is felejtjük az esetet. Ha azonban elfelejti, vagy eleve elutasítja, hogy teljesítse a kérésünket, akkor erre emlékezni fogunk. Lehet, hogy egész hosszú időn keresztül, sőt, az is lehet, hogy időről időre felhánytorgatjuk majd!
A tanulság az, hogy a bizalmat is ápolni kell, kifejezetten rá kell tanulnunk arra, hogy feljegyezzük magunkban a pozitív eseteket, amikor azt tapasztaltuk, hogy támogatott, segített minket a társunk. Még jobb, ha az elismerésünket a másiknak is jelezzük, mert ha megköszönjük a segítségét, akkor elindul az a pozitív kör, ami a bizalom hatványozódásához vezet. Hiszen, ha megköszönök valamit, akkor ezzel megerősítjük ezt a cselekvést, jó érzést keltünk a másikban, amit ő jólesően fog átélni. Legközelebb is szívesen segít majd valamiben, aminek hatására nekünk is az lesz az élményünk, hogy számíthatunk rá. Ez pedig azt eredményezi, hogy mi magunk is szívesen teljesítjük majd a másik kéréseit.
A spirál azonban negatív irányba is elindulhat, és könnyen el is indul, ha nem kapunk észbe, és nem kezdünk el valamit másképp csinálni. Ehhez azonban az kell, hogy érzékeljük, mi történik bennünk, tudatosítsuk magunkban, és kezdjünk el a jóra (is) figyelni.
Akkor leszünk erre képesek, ha még nem nyelt el teljesen bennünket a hurrikán, a bizalomvesztés negatív spirálja, még a folyamat elején járunk, és nem vagyunk teljesen elkeseredettek. Mert ha sokféle kisebb-nagyobb bizalomvesztés lezajlott már, akkor egyre inkább el fog kapni ezt a centrifuga-szerű örvény, és nem látunk majd ki belőle. Ha azonban észrevesszük, amikor a másik értünk tett meg kisebb-nagyobb dolgokat, ezt tudatosítjuk, akkor van esélyünk a változtatásra, akár így, a saját erőfeszítéseink árán is. Akkor még nem kell a folyamat megfordításához szakember. Később, minél több idő múlik el, minél nagyobb a bizalomvesztés, annál nagyobb lesz a fölöttünk tornyosuló viharfelhő, ami már nehezen tűnik el külső segítség nélkül. Ha a pár sokáig halogatja ezt a folyamatot, sokáig a homokba dugja a fejét, akkor a bizalom végleg elveszhet. Ennek egyik jele lehet, ha azt kérdezzük, miért éppen mi kezdjük el a pozitív spirált, miért épp mi fektessünk bele a kapcsolatba a másiknak tett kedvességekkel, pozitív visszajelzésekkel, közös programokra irányuló kezdeményezésekkel. Ha ez a kérdés felmerül, akkor már elkapott minket az a bizonyos centrifuga. Ha sokáig ebben a helyzetben maradunk, és csak várjuk a csodát, a bizalom magától nem nőni fog, hanem csökkenni, és eljön a nap, amikor már csak a bíróság segíthet, a párterapeuta nem.
Egyik ismerősöm egy kisváros vegyesboltjában dolgozik, ahová férfiak és nők egyaránt betérnek. A karantén idején sokan el-ellátogattak a kisboltba, gyakorta nem is a vásárlás kedvéért, inkább azért, hogy egy pillanatra kiszabaduljanak megszokott környezetükből. Sokan elmesélték, miközben csavarkulcsot, vagy vörös zománcfestéket kerestek, hogy azért jöttek, mert már nem bírták tovább elviselni otthon a feleségüket, vagy a férjüket.
Ezt a kis történetet azért mondtam
el, mert azt érzékelteti, hogy milyen nagy bajba keveredünk, amikor nem tudjuk
hirtelen kivinni otthonról a problémáinkat, és ebből az is látszik, mennyi párkapcsolati
terhet hordunk át valahová máshová, vezetjük le annak a feszültségét valahol
máshol.
Szokásos megoldásaink azonban a
bezártság idején csődöt mondtak, erre az időre nem lehetett elmenekülni a
problémák elől, az összezártságban gyakran kiborult a bili. Új, jó
megoldásaink, azonban nincsenek, marad tehát a vegyeskereskedés eladónője, aki
villámhárítóként hallgatja a panaszáradatot.
Veszélyhelyzettől függetlenül is érvényes, sajnos, hogy nem ott oldjuk meg a problémáinkat, ahol keletkeznek, ezek elől kitérünk. A megoldatlan konfliktus azonban feszültséget okoz bennünk, de ezt nem keletkezésük helyén adjuk ki magunkból, hanem valahol máshol. Ennek négy alapvető formáját gyűjtöttem most össze, és bár ezek egyáltalán nem konstruktív megoldások, és mindegyik inkább egyfajta kerülőút, azért korántsem nevezhetőek ritkának. Azért érdemes mégis figyelni rájuk, mert ha ezeket magunkon tapasztaljuk, akkor jó elgondolkodni azon, hogy vajon minden rendben van-e otthon!
Amikor kirobban a düh
Biztos ismerik azt az autóst
például, aki az öklét rázza, ha az előtte álló másik nem indul el időben, épp
akkor, amikor a lámpa zöldre vált. Vajon valóban arra a másik autósra haragszik
ennyire?
Az viszont biztos, hogy a máshol keletkezett, máshonnan származó dühét itt és most kiengedte, levezette. Ez több szempontból is „jótékony” hatású, egyrészt azonnal csökken a feszültség, ami megkönnyebbülést hoz (legalábbis átmenetileg), és főképp, nem kell szembenézni a probléma valódi forrásával. Gyaníthatjuk, hogy ilyen megoldással állunk szemben, ha valaki hirtelen kirobbanó dühvel reagál, és ennek szintje sokkal erőteljesebb, mint ami ilyenkor logikusan várható lenne.
2. Panaszáradat
A fenti „megoldás” mondhatjuk, hogy inkább a férfiakra jellemző, de vannak nőies megoldások is, amelyek épp úgy nem jelentenek igazi feloldást az eredeti konfliktusra, mint az ökölrázás, és a hangos szitkozódás a kocsiban. A nők ritkábban ordibálnak ilyenkor, másképp eresztik ki a gőzt, nem a dühüket engedik szabadjára, sokkal jellemzőbb, hogy ráöntik valakire a panaszaikat. Ez a valaki lehet a barátnőjük, de egy kozmetikus vagy fodrász is, sőt egy ismeretlen is villamoson, ha épp úgy alakul.
A lényeg, hogy mintha egy csapot nyitnának meg, elkezdenek panaszkodni életük párjára. Az egészen konkrét sérelmek felsorolásán kívül várható, hogy a másikat lejárató, megalázó, lekicsinylő jelzők következnek majd, kinek-kinek kedve és vérmérséklete szerint. A legtöbben veszik a lapot, és hasonló okokból rá is tesznek a tétre még egy lapáttal, de legalábbis együtt éreznek a panaszkodóval. Ritkán kérdezi meg az alkalmi beszélgetőtárs, vagy a barát, hogy elmondtad-e már mindezt a férjednek is úgy, ahogy most nekem. Ha megkérdezné, valószínűleg döbbent csend lenne a válasz, vagy az, hogy ez teljesen felesleges volna, a másik ugyanis tökéletesen alkalmatlan arra, hogy egy másik érző, (női) lényt megértsen. A panasz tovább folyik megszakíthatatlanul, és ezzel máris csökken a feszültség. A hallgató és a panaszkodó között titkos érzelmi szál szövődik, ami az együttérzésből származik, és ilyenkor legalább egy másik szinten kapcsolódni lehet embertársainkhoz – ha már a párkapcsolatunk – ugye – veszett fejsze nyele…Elkerülő hadműveletek
3. Elkerülő hadműveletek
Rengetegféle technikát találunk ki, hogy a nehéz helyzetekből kilépjünk. Ennek valóságos mesterei vagyunk, túlzás nélkül állíthatom. A konfliktussal való szembenézés és annak megoldása helyett egyszerűen levonulunk a csatatérről. Néha egészen konkrétan kilépünk a szobából, a lakásból, elmegyünk valahová messze, távolabb. Ez akár még pozitív is lehetne, ha arra használnánk, hogy megnyugodjunk, hogy utána visszatérve hozzákezdjünk az eredeti konfliktus megoldásához, feloldásához.
Többnyire azonban
nem ez történik. A kivonulás gyakorlatilag a probléma szőnyeg alá söprésével
lesz egyenértékű. Nagyon sokféle formája lehet ennek, kezdve attól, hogy a
munkánkba temetkezünk. Ilyenkor egyszerűen átfordítjuk a figyelmünket az
életünknek egy olyan területére, amiről úgy gondoljuk, hogy sikeresek vagyunk
benne. A megoldatlan párkapcsolati konfliktus így válhat örök hajtóműjévé egy
rendes munkaalkoholizmusnak. De hasonló a helyzet akkor is, amikor a férfiak
szinte a garázsban élnek, vagy ha egyenesen kiköltöznek a telekre. A
kényszeresen folytatott diéta, vagy sporttevékenység is ilyesféle meg nem
oldott párkapcsolati konfliktusokra mutathat úgy, hogy mindez az egészséges
élet köpönyege alá bújtatva jelenik meg. Nem arra a fajta diétára, tornára gondolok,
amikor valaki az egészséges életformát beépíti a mindennapjaiba, hanem arra,
amikor ez a tevékenység eluralja az életét, és mindent ennek rendel alá.
Vagyis, amikor úgy jelenik meg, mint egyfajta függőség.
De minden másféle függőség, alkohol, drog, internet, pornó stb. is hasonló kivonulást tesz lehetővé. A szabadság látszatát kelti… Nem kell talán különösképp ecsetelnem, hogy milyen messze áll a valódi szabadságtól!
4. A gyerek mint villámhárító
A gyermek a szemünk
fénye, a legféltettebb kincsünk, szoktuk mondogatni, de a valóság az, hogy
nagyon gyakran épp ők lesznek az első áldozatai párkapcsolati
konfliktusainknak. Nem azért, mert így akarjuk, ez sokkal inkább tudattalan
utakon történik. Épp ezért lesz annyira veszélyes.
A legutóbbi blog-bejegyzésemben már érintettem a stressz következményeit. A stressz természetes módon van jelen az életünkben, olyasmi, amit nem tudunk elkerülni. Gyakorta kívülről érkezik, mint az a fajta, amit most a karantén vagy a gazdasági helyzet romlása idéz elő. A gyerek érzékelni fogja ezeket, akkor is, ha a szülők nem veszekszenek kifejezetten a jelenlétében. A feszültség ugyanis benne ragad a levegőben, ott lesz egy elejtett megjegyzésben, a mondatok hanglejtésében. A gyerekek pedig ösztönösen arra törekednek, hogy a helyzet nyugodtabb legyen, és bármennyire is furcsa, gyakran magukra vállalják, szintén tudattalanul, a villámhárító szerepét. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben bevonódhat, és annál mélyebb személyiségsérülést okozhat mindez. Ennek a helyzetnek az elkerülése, (vagyis a konfliktusunk valódi megoldása) ezért elemi érdeke volna minden szülőnek. Ehhez azonban olyan nagyfokú tudatosságra volna szükségünk, ami gyakran azért sem lehetséges, mert annyira be vagyunk vonódva, annyira sok fájdalmunk van, hogy nem látjuk át a teljes helyzetet, abban csak önmagunkat és saját veszteségeinket, sérelmeinket érzékeljük. Ezért a helyzet megértéséhez, kibogozásához már feltétlenül szakember segítségére volna szükségünk, aki kívülről látja ezt a szituációt. De sajnos gyakran ezt sem vállaljuk, mert ahhoz el kellene ismerni, hogy a probléma létezik, hogy van valami gond a kapcsolatunkkal, fel kellene vállalni a saját igényeinket, önmagunkat, és vállalni kellene az ebből kialakuló konfliktust. Minden olyan esetben, amikor egy párkapcsolati konfliktus nem tisztázódik, vagy nem oldódik fel valahogyan, ennek a feszültsége tovább él, és munkálkodik bennünk, a család minden tagjában. Nagyon gyakran ez a feszültség a gyerekeknél „sül ki”, fájdalmas módon éppen a legérzékenyebbeken, a testvérek között is a legsérülékenyebbeken. Ez azért van így, mert a család olyan, mint egy nagy, rejtett szálakkal összekötött rendszer, minden tagja hatással van oda-vissza egymásra. Ha ezt egy elektromos hálózatnak képzelnénk, amit nagyobb feszültség alá helyeznek, mint amire tervezték, rögtön belátnánk, miért épp azon a ponton romlik el, ahol a legérzékenyebb, ahol a legsérülékenyebb.
Hogyan is történik
a gyerek bevonása, bevonódása a párkapcsolati konfliktusba? A gyerek érzékeli a
szülők közötti konfliktust, és az ebből származó elnehezülő légkört, és ez
annyira frusztráló érzést kelt, hogy inkább tesz valamit, ami kiváltja mindkét
szülő ellenérzését, vagyis ezzel a gyerek „eléri”, hogy a szülők ne egymással
veszekedjenek, hanem vele, vagy miatta, ezzel hozza őket közös nevezőre. Inkább
lesz villámhárító, csak hogy a szülei közötti „összhangot” megélje.
Ha egyszer például megtapasztalja,
hogy a bepisilése minden figyelmet rá
irányít, és ez mindkét szülő reakcióját egyformán kiváltja, akkor lehet, hogy
ilyen módon könnyít önmagán, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A pár
pedig „örömmel” tapasztalja, hogy végre másra irányulhat a figyelmük, lám, nem
velük van a gond, hanem a gyerekkel, a feszültség csökken, egy pillanatra úgy hihetik,
mintha a gyerek lenne a probléma, nem a kapcsolatuk.
Rengeteg féle gyerektünet eredője valamilyen
ki nem beszélt, fel nem tárt, meg nem oldott párkapcsolati konfliktus. Ilyen tünet
lehet például a kamaszkori deviáns viselkedés, étkezési, bepisilési, székelési
problémák, gyomorpanaszok, szorongásos tünetek, éjszakai felriadás, iskolai
teljesítményromlás, magatartásproblémák, hogy csak olyanokat említsek,
amelyekkel én magam is találkoztam már terápiás gyakorlatomban.
Nagyon fontos
kiemelni, hogy ezeket a tüneteket egyik szülő sem akarja tudatosan a
gyerekének, a folyamat maga olyan lassan formálódik, hogy szinte észre sem
vesszük, mikor és hogyan csúszunk bele. Olykor az is nehezen kibogozható,
milyen párkapcsolati nehézség áll a háttérben, mert az eredeti sérelem már
hosszú évekkel ezelőtt történt, és a pár azt görgeti még most is előre. Ezeknek
a sérelmeknek a feltárása pedig komoly és hosszadalmas munkát igényel, amihez
olyan családterapeuta szükséges, aki nem ítélkezik, hanem kibontja az idáig
vezető folyamatokat, és megérteti a családtagokkal az ebben betöltött saját
szerepüket és egymásra gyakorolt hatásukat.
Ehhez azonban elég
erős énerő szükséges és hit abban, hogy olyan kapcsolatban élünk, amelyben
elbírjuk a változást, egymás valódi személyiségét, valódi igényeit. Önmagunkban
is hinnünk kell, hogy elég erősek leszünk ahhoz, hogy szembenézzünk a saját
gyengeségeinkkel, képesek leszünk változtatni a reakcióinkon, a hozzáállásunkon
a kapcsolat javítása érdekében.
Ez a szembenézés
fájdalmas lesz. De biztos vagyok benne, hogy hosszú távon megéri, mert jobban
fogjuk érteni, mi történik bennünk, a másikban, és mert csak ez vezethet bennünket
a boldogság útjára.
