Szerző: Rist Lilla

Beküldve:

Hová lett a bizalom?

A bizalom érzésének az elvesztése a válás egyik fontos előjele, bekövetkezhet hirtelen, egy nem várt eseménysor hatására, de sokkal gyakoribb, hogy szép lassan, folyamatosan épül le, apró lépéseken keresztül. Vagyis nincs minden veszve az első jeleknél, csak akkor, ha már dolgozni sem szeretnél ezen, ha feladtad, és nincs reményed sem arra, hogy a bizalom köztetek újra kialakulhat.

A bizalom a kapcsolat legfontosabb alapköve, e nélkül nem lesz működőképes. Ha a teljes hiányát éled át, akkor valójában nem is vagy kapcsolatban a szó lélektani értelmében.

Jó esetben a szerelem kezdeti fázisában, abban a bizonyos rózsaszín ködben, megéled azt, hogy mindenben számíthatsz a másikra, hogy segít neked, hogy támogat, ha bajba kerültél, nem hagy magadra, együtt érez veled, és megvigasztal. Ahogy azt is, hogy te is tudod ezt adni neki, nem erőből, hanem nagyon jóleső érzésekkel kísérve. A szerelem kezdeti nagy hormonlökete ugyan elmúlik, de mire elmúlik, létrejön (ideális esetben) a valódi felnőtt kötődés, a kölcsönös bizalom állapota, amiben igazán társa lesz valaki az életednek, nem maradsz egyedül. Ezt az állapotot lehet aztán tovább építeni, és lehet rombolni. Mind a kettő kis építőkockákból áll össze, és ha tudod, hogy mik ezek a kockák, mely kockák építenek, és melyek rombolnak, akkor van esélyed arra, hogy jól válassz, hogy boldog kapcsolatban maradj. A nehézséget épp ez a nem tudatosodás okozza, az, hogy nem vesszük észre, mit teszünk a kapcsolatunkba. Gyakran hallom a terápiás üléseken azt a mondatot, hogy miért is nem vettem észre a jeleket, miért nem voltam tudatában annak, hogy mi történik velünk. Megrázó tanúja lenni annak a felismerésnek is, amikor valaki szembesül azzal, hogy, amikor veszekedett, vagy kifejezte a dühét, akkor a szándéka az volt, hogy közelebb kerüljön a másikhoz, de épp ezzel ellentétes hatást váltott ki, egyre inkább távolodni kezdtek.  Mintha önmagunk ellen dolgoznánk…

A bizalom kényes és finom dolog, könnyen lerombolható, és nehezen rakható össze újra. Nem lehetetlen, persze, a párterápia segíthet benne, de ott sincs könnyű dolga senkinek. Türelem kell hozzá, idő, és még akkor sem kaphatunk garanciát arra, hogy a folyamat visszafordítható. A bizalom végeleges elvesztése pedig válóok. A válást mindig negatív jelzővel illetjük, pedig jobb megoldás, mintha csak látszat szerint maradna együtt a pár egy végletesen bizalomvesztett állapotban. Ha úgy élnek együtt, hogy csak kifelé mutatják, hogy tökéletes családot alkotnak, az rombolja a személyiséget, és nagyon gyakran a fizikai egészséget is. Ahogy egy kedves kliensem fogalmazott, az a lassú halál.

Sokan már csak a folyamat végén hajlandóak szembesülni a valósággal, amikor tényleg csak a bizalom morzsái maradtak és ilyenkor gyakran nincs visszaút.

A bizalomnak ugyanis finom szövedéke van, áll saját tapasztalatokból, családból hozott mintákból, de áll a kapcsolatban szerzett tapasztalatokból, ítéletekből, és történetekből, amelyeket közösen éltünk át. Olyasmi, amire vigyáznunk kell, és óvnunk, mint az egészségünket, mert sokkal jobban járunk a megelőzéssel, mintha már a betegséget kellene gyógyítanunk.

Miből láthatod, hogy a kapcsolatodban a bizalom nem túl erős? Hogy olyan kockák kerültek a párkapcsolatodba, amelyeknek talán nem kellett volna?

Néhány jel, a teljesség igénye nélkül:

  • Nem tudsz, nem mersz tőle segítséget kérni
  •  Nem számítasz rá, mert úgy gondolod, nem fog segíteni
  • Megválogatod, mit mondasz el neki
  • Akkor is féltékeny, ha emberek közé mész
  • Nem kér segítséget, inkább egyedül csinál mindent
  • Nem számít rád
  • Nem mond el mindent, titkolózik
  • Gyakran érzel féltékenységet
  • Nincsenek közös tervek
  • A barátoknak/ anyjának/ szomszédnak meséli (meséled el) el a gondjait/gondjaidat
  • Egyedül hoz/ol olyan döntéseket, amelyek mindkét felet érintik

Ezek olyan jelek, amelyeket jó, ha tudatosítasz. Már amennyiben felfedezed, hogy vannak. Gyakori, hogy nem tulajdonítunk annak jelentőséget, hogy a párunk milyen hosszan panaszkodik valaki másnak (vagy lehet, hogy nem is hosszan, de azért el-elkotyog idegeneknek is akár valamit) Ez önmagában nem volna baj, a baj az, hogy a problémafelvetés nem ott hangzik el, ahová tartozik, nem a kapcsolatban, hanem valahol máshol. Így esély sincs a megoldására. Az, aki a barátainak, barátnőnek panaszkodja ki magát, és otthon közben a gondjairól nem mer szót ejteni, az elvesztette a bizalmát, vagy annak egy jelentős részét, nem tudja, nem meri megosztani azt, ami bántja.

De vajon hogy jutunk el idáig?

Rendkívül sokféle „eszközünk” van erre, nagyon gyakran észre sem vesszük, hogy ilyesféle eszközöket használunk, mert az IGAZSÁGOT keressük, és azt gondoljuk, hogy nekünk van igazunk, amikor azt mondjuk, hogy te soha nem csinálsz rendet,  mert rendetlen vagy, például. De valójában ítélkeztünk, pálcát törtünk a másik felett. Az ítélkezésre aztán gyakran vagy a bezárkózás a válasz, vagy a visszacsapás, olyan mondatokkal,  hogy persze, hogy nem tudok rendet csinálni, mert te mindent rám hagysz, önző vagy és csak a saját dolgoddal foglalkozol. A visszacsapásra pedig érkezik majd egy újabb csapás és ez így mehet akár hosszú éveken keresztül. Mi lesz ennek a vége? Semmi jó. Egyre kevésbé hisszük majd, hogy a másik támogat bennünket, egyre inkább ellenségnek érezzük majd, és ha ellenség, akkor rögtön arra is kísérletet teszünk, hogy győzzünk. De az ellenségben az ember nem bízik… maximum fegyverszünetet köt vele egy időre.

Kritikus helyzetekben könnyen kicsúsznak olyan szavak is, amelyeket nap mint nap használunk, nem is vesszük észre őket, hogy te bolond vagy, nem vagy normális, pedig apró szögecskék ezek, amelyek kis sebeket okoznak, és szép lassan szinte észrevétlenül rombolják a bizalmat, és ezáltal magát a kapcsolatot. A lekicsinylés, a másik leértékelése, amikor olyasmit mondunk, hogy ez neked úgyse menne, szintén nem a pozitív építőkockák közé tartozik. Ahogy a másik megalázása, megszégyenítése sem. Minősített eset, amikor valaki ezt társaságban teszi, például a barátai előtt hozza szégyenbe a társát, vagy elmesél egy olyan történetet, ami megalázó lehet a másiknak. Gyakorta ezek a történetek vicces keretben jelennek meg, de a hatása, már amit a párkapcsolatra gyakorol, garantáltan nem lesz az.

A hibáztatás, a másik gyakori kritizálása sem bizalomépítő hatású, ennek lesz az az eredménye, hogy egyre kevesebb mindent osztunk meg a másikkal, egyre kevésbé lesz tudomásunk arról, mi zajlik benne, vagyis távolodni kezdünk.

Minden kritika és negatív megjegyzés bizalomvesztést okoz és ezért rombolja a kapcsolatot!

 Ez akkor is igaz, ha igazunk van, és a másik mondjuk valóban rendetlen. A kérdés mindig az, mi a fontosabb, az igazunk, a mi igazunk, a rend, vagy maga a kapcsolat?

A jó kérdés soha nem az, ha valamilyen problémába ütközünk, hogy ezt ki rontotta el, ki a felelős és a hibás ebben, hanem az, hogy ezt a problémát hogyan tudjuk mi ketten közösen megoldani. Ezen dolgozunk? vagy ítéletet hozunk, és felelőst keresünk?

Vedd észre a jót!

Mi az ami épít? Értelemszerűen mindennek az ellenkezője, a dicséret, az elismerés, a másik nagyrabecsülése, annak a keresése, hogy mi a jó a másikban. Fedezd fel a jót, vagy még inkább vedd észre, tudatosítsd, ne tekintsd természetesnek. És ejtsél róla szót! Mond ki! Nagyon gyakran hallgatunk a pozitív érzéseinkről, mintha valami szégyellni való dolog volna, fukarkodunk a dicsérettel, a bókkal, az elismeréssel. Ez afféle magyar nemzeti sajátosságnak is tűnik olykor, mintha kifejezetten szeretnénk szenvedni és csak az élet árnyékos oldaláról látni a világot, amelyben a másiknak is csak a hibái tűnnek fel, az erősségei alig. Az életünket át meg átszövi ez az alaphozzáállás, tapasztalhatjuk a munkahelyünkön, az iskolában, vagy a közlekedésben is akár. Mindenütt pusztító hatása van, de talán a legfájdalmasabb, ha a párkapcsolatunkban, a családunkban éljük át, mert ha ott nincs bizalom, akkor minden más is összeomlik.  

Beküldve:

A megcsalás két oldala: megcsaltak és megcsalók

Valami alapvető szakad szét, amikor két ember közé beférkőzik egy harmadik. Olyan fájdalmat okoz, ami a férfiakat is zokogásra kényszeríti, kétségbeesésre, az élet kilátástalanságának átélésére. A gyomorba kést szúr, kínoz, nem enged enni, gondolkodni, élni. Megfog egészen, és nem lehet szabadulni, míg valahol nem kapunk feloldást.

A megcsalás következménye

A csalás mindent felforgat. Kifordít önmagadból, és felforgatja, átrendezi a kapcsolatot, a családot. Fájdalmas folyamat veszi kezdetét. Úgy, hogy közben kevéssé érthető, hogy miért is történik mindez, mert az agyunkban az érzelmek elöntenek mindent, és nem hagynak teret a gondolatoknak. Akár megcsalt vagy, akár megcsaló.

A helyzet nehéz, nagyon-nagyon az! Ezt leszögezhetjük.

Az életünk folyamában állhatunk mindkét oldalon, lehetünk megcsaltak és megcsalók, ez változhat, átkerülhetünk egyik szerepből a másikba. Mert ezek a szerepek nem öröklöttek vagy sorsszerűek, nagyrészt abból a helyzetből következnek, amelyben épp vagyunk, vagy pontosabban, amelyeket magunk is létrehoztunk. De bármelyik oldalra kerültünk is ezúttal, a helyzet azt üzeni, hogy muszáj foglalkozni a kapcsolattal, önmagaddal, azzal, hogyan élsz, és hogyan szeretnél élni! Végső kérdésekhez juttat el, hogy mi fontos neked az életben, és ahhoz, hogy most hol tartasz ebben.

Megcsalás és szembenézés

Muszáj megnézned, milyen volt az a kapcsolat, amiben eddig éltél!

Muszáj megnézned, mi vezetett el odáig, hogy valamelyikőtök nyitottá vált a harmadikra!

Muszáj megnézned, mit tettél bele ebbe a kapcsolatba eddig, és mit nem! Mire vagy egyáltalán hajlandó! Mennyire biztos alapokon áll a kapcsolatod, mennyire szilárd az elkötelezettséged, mi is az, amit vársz a másiktól, és mi az, amit adni tudsz!

Muszáj megnézned, mennyire vagytok társai egymásnak, vagy csak „használtátok” a másikat valamire!

A harmadik, és a krízis, amit okoz, kényszerít erre a szembenézésre. És ez valójában jó. Mert olyan kérdések kerülhetnek felszínre, amelyek egyébként talán soha. Csak hordoztátok volna magatokban még éveken át… Nem könnyű ezekre a kérdésekre  válaszolni, nem is tudom, melyik a nehezebb, eljutni idáig, vagy szembenézni a fájdalommal, amit a megcsalás helyzete hoz.

Megcsalás – és a megcsaltak szemszögéből

Ha ezen az oldalon állsz, a fájdalom, és a kiszolgáltatottság érzése nagyon erős lehet. Átvágtak a palánkon, de amúgy rendesen! Mert nem erről volt szó! Nem erről volt szó, amikor hinni kezdtél ebben a kapcsolatban, amikor megbíztál a másikban, amikor elhitted, hogy a mesék veletek valóra válnak. Együtt öregedtek meg, és boldogan fogjátok egymás kezét életetek alkonyáig. Őszinteségről beszéltetek, hogy majd elmondtok a másiknak mindent. A teljességet ígértétek, amikor azt mondtátok egymásnak, mindig veled leszek, mindig számíthatsz rám, mindig te leszel az első!

És most ez a teljesség iránti vágy szertefoszlott, mert a másik becsapott, megcsalt, elfordult tőled.

Valami alapvető kérdőjeleződik meg ekkor, nem csak a párkapcsolatba vetett hit és a másik emberbe vetett bizalom, hanem általában a szerelembe, az életbe vetett hit is. Azért érint ilyen mélyen, mert az egyik legfontosabbat, a kötődést teszi próbára.

Mit is jelent ez?

A szerelem lángoló szakasza, amit a szenvedély ural, egy-két év után véget ér, helyére azonban belép valami, ami nagyon fontos, talán még fontosabb is, mint a lángoló szenvedély, és mégsem értékeljük eléggé, és ez a valami, a felnőtt kötődés. A társszerelem. Amiben jó esetben megélhetjük, hogy szeretünk és szeretve vagyunk, hogy fontosak vagyunk, hogy jól tudunk reagálni a másik igényeire, és a másik jól reagál a mieinkre. A másik elérhető érzelmileg, megért bennünket, és nem használ ki, felemel, és segít. És mindez visszafelé is igaz… De ha nem ennyire szép és tökéletes a kép, a kötés két ember között hosszabb együttélés után, akkor is ott van, és a kapcsolódás vágya paradox módon jelen van a hiányainkban is.

Ez a nagyon fontos kapocs az, ami sérül, amikor megjelenik a harmadik. Olyan mély fájdalmat okozva, ami még azokat is az érzelmekkel való küzdésre és szembenézésre kényszeríti, akiknek ez korábban egyáltalán nem volt szokásuk. Erős férfiak kezdenek sírni, és gyönyörű nők veszítik el önmagukba vetett hitüket. Hirtelen tényleg minden kérdőjeles lesz, és nehéz, mintha nem kapnánk levegőt.

Megcsalás – a megcsalók szemszögéből

Ha ezen az oldalon állsz, akkor sem vagy könnyű helyzetben. Igazi érzelmi hullámvasúton ülsz, és nem nagyon érted, hogy hol a helyed, lebegsz két világ között, hol úgy érzed, hogy ide tartozol, hol úgy, hogy oda. Vagy nagyon is pontosan tudod, hogy hova, de nem mered bevallani még magadnak sem. Túl nagy és félelmetes változással kellene szembenézned. A változás pedig „véráldozatokkal” jár, és felmerül a kérdés, hogy vajon megéri-e? Megéri-e kilépni a régi kapcsolatból? Vagy megéri-e vállalni az újat, az ismeretlen kockázatát? Megéri-e feladni mindent? Megéri-e maradni, ha ugyanúgy folytatódik minden? Megéri-e menni, miközben a fél szíved és az életed a régi helyen marad? Össze-vissza kavarodnak az érvek és az érzelmek, ma így gondolod, holnap egészen máshogy, és nem nagyon látod a megoldást.

A megcsalók azért lehetnek mégis – egy fokkal – könnyebb helyzetben, mert ők tartják a kezükben a kontrollt. Vagy legalábbis úgy tűnik, hogy ők tartják, mert meghozhatják azt a döntést, hogy mennek vagy maradnak. Legalábbis addig, míg a másik fél nem dönt hirtelen helyettük… és dobálja, hajigálja ki a ruháikat az ablakon a sárba! Töri össze a számítógépüket, vagy veri szét a közös fürdőszobát. Mert bármi megtörténhet.

A megcsalóknak többnyire erős bűntudat-érzésük van, ami származhat morális elveikből, de annak a mély átérzéséből is, hogy tudják, mekkora fájdalmat okoztak, vagy okoznak mai is a másiknak. Ez annyira erősen jelentkezhet, hogy lehetetlenné teszi, hogy átlássák, milyen érzések kötik még a másikhoz valóban. (De ha már bűntudat sincs, akkor nagyon nagy az esélye annak, hogy az eredeti kapcsolatot már nem lehet megmenteni. Úgyhogy ennek az érzésnek a jelenléte mégis a kötődésről árulkodik.)

A megcsaló félnek tisztáznia kell magában, hogy mit is akar valójában, csak jelzést akar küldeni az eredeti társának, hogy hé, figyelj rám jobban, vagy ki akar szállni végleg. A válasz azért nehéz, mert a kettőt olykor nehéz elkülöníteni, és az új kapcsolat izgalmában könnyen össze is lehet keverni.

A megcsalás feldolgozása

Hogy mi a megoldás? Akármelyik oldalra is kerültél most, meg kell találnod az igazi válaszaidat. Legalábbis akkor, ha nem egy elhamvadt, kiüresedett kapcsolatban szeretnél élni. Nagyon sokan nem kapnak a megcsalás drámája után feloldozást, és úgy hordozzák ezt a történetet a kapcsolatuk szövedékében tovább, mint valami zárványt, ami egyszer volt, vége lett, és mélyre temetik, ne is lássák. Csakhogy ez a zárvány szivárogni kezd, kilyukad, és folyton hatással lesz mindenre, pusztító ereje szétterjed, ahogy a rákos sejt kezd el áttéteket rakni a test legtávolabbi pontjaira. Mérgez, és lassan megöl. Nem biztos, hogy konkrétan betegséget okoz, még az is előfordulhat, de az biztos, hogy a kapcsolatból kiöli a lelket, azt a kötődést bomlasztja fel, ami miatt érdemes a másikkal lenni, élni.

Kérdések megcsalás után

Ha nem akarod ezt, akkor muszáj válaszolni a kérdésekre. Ráadásul a legbelsőbb érzéseid szerint. Nem a felszínt kapirgálva.

Meg kell értened, hogyan, mivel jutottatok el idáig.

Meg kell értened, mi volt ebben a te részed, és mi a másiké.

Meg kell értened, hogyan hatottatok egymásra.

Meg kell értened, hogyan működhettek együtt jól, miben kell a változás.

Fel kell dolgoznotok a megcsalást.

A megcsalt félnek el kell jutnia az igazi megbocsátásig. (Ami nem a megbocsátás kényszerén alapszik)

A megcsalónak vissza kell találnia érzelmileg is a társához, át kell éreznie, hogy milyen fájdalmat okozott a társának, és jóvátétellel kell szolgálnia a megcsalt félnek.

Újra fel kell építeni a kölcsönös bizalmat!

Ezután már „csak” újra kell szervezni a kapcsolatot!

Nagyon nagy feladat. Lehet, hogy nem fog menni segítség, külső szem nélkül.

Ha így érzed, jelentkezz bátran!

Rist Lilla: tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Beküldve:

A siker titka: Beszéljünk az érzéseinkről!

Van, amikor összeér az újságírói munkám a párterapeutáéval. Ez történt akkor is, amikor az érzelmek felismeréséről írtam a legutóbbi Nők Lapjába. A cikkhez az a tapasztalásom adta az ihletet, hogy nagyon sokan nem tudják, hogy egy-egy élethelyzetben milyen érzéseket élnek át, sőt nem is gondolják fontosnak, hogy ezen morfondírozzanak.

Kezdő terapeutaként az volt az első megrendítő felismerésem, hogy mennyire nem nézünk befelé, és hogy az érzések világába alig akarjuk beleengedni saját magunkat. Ma is, ha elkezdem a párokat kérdezgetni, hogy ki hogyan élt át egy adott helyzetet, milyen érzésekkel, akkor minduntalan eltérnek ettől a témától és elkezdenek a gyerekekről, a számlákról, a ház felújításának munkálatairól beszélni, és nekem újra és újra meg kell erősítenem, hogy jó, jó, de én nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy mit éltek át, milyen érzéseik voltak egy fontos pillanatban.

Olyan nagy lesz ilyenkor a csönd!

És színte én is érzem azt a kínt, a mélyre ásás kínját, ahogy kezdünk haladni befelé, és közben recsegnek-ropognak az eresztékek, mert le kell bontani ott belül valamit, hogy hozzáférjünk ezekhez a soha ki nem mondott dologhoz. Néha nagyon kemény odabent a föld, mert már régen nem kutakodott arrafelé senki.

De miért is ragaszkodom én ahhoz, hogy eljussunk az érzésig, és ne csak annyit tudjunk róla, hogy „rossz” volt, hanem legyen ennél valami megfoghatóbb?

Nem csak azért, mert egyénileg is fontos tudatosítani, hogy mit élünk át, mert ez minket is meghatároz. Hanem azért is, hogy a másik előtt is nyilvánvalóvá váljanak az átélt érzések, hiszen egy párterápiában ott ül a másik fél is, és végre hallhatja, és megértheti, mi zajlik a másikban. Azt hisszük, sokszor, hogy tudja, vagy legalábbis így szeretnénk hinni, közben könnyen lehet, hogy nem, vagy nem egészen úgy, ahogy mi gondoljuk. És ez bizony félreértésekhez vezet, félregondolásokhoz, elbeszélésekhez, olyan helyzetekhez, amelyeket jobb volna elkerülni.

Közhelynek tűnik, de közben nem az, hogy csak azt tudom mondani a másiknak, amiről magam is tudok. Ha nem vagyok képes legalább azt elmesélni neki, hogy figyelj, ezt ne csináld, mert nekem ez nem jó, mert nem is vagyok tudatában, hogy ez nekem nem jó, akkor lehetetlen elvárni a másiktól, hogy ehhez alkalmazkodjon!

A párkapcsolatok többségében az egyik fél jobban képes a saját érzéseinek a tudatosítására, mint a másik, és ezért az érdekeit is könnyebben érvényesíti. Elmondja, hogy mi baja van, miért érzi magát rosszul, és meg is kéri a másikat, hogy erre figyeljen. Ha valaki erre egyénileg képes, akkor valószínűleg jó az önismerete, gyakorlott a saját érzései felismerésében, és ezeket hatékonyan is tudja kommunikálni, vagyis úgy tűnik, minden rendben van vele, ezzel elboldogul. Ha valaki a saját egyéni terápiájában eljut idáig, akkor a terapeutája bátran útjára fogja bocsátani. De egy párterapeuta azt fogja mondani erre, hogy ez nagyon jó, és fontos, de csak az út feléig jutottunk.

Az érzések cseréje

Mert a sikeres párkapcsolathoz nem csak magunkra kell tudni figyelni, hanem a másikra is. Kimondunk egy mondatot, és az hatást gyakorol valahogyan a másikra. Mert a kimondott szónak a puszta, abszolút értelemben vett jelentésén túl is van egy üzenete, egy kapcsolati jelentése. Méghozzá abban a hatásában, amit kivált. Vajon mit vált ki, hogyan hat, amit mondunk?

Egy egyszerű mondat is képes olyan hatást kiváltani, ami meglepő, vagy olyasféle, amit egyáltalán nem akartunk.

Ha azt kérdezi például a hazatérő férj, hogy Mikor lesz vacsora? a felesége ezt  számtalan módon értheti, úgy, hogy „Hány órakor lesz vacsora?” – ez a mondat abszolút nyelvi értelme, de lehet úgy is érteni, hogy „Miért nincs MÉG vacsora?” Vagy úgy, hogy „SOHA nem csinálod meg időre a vacsorát!!” Vajon a kérdezőnek mi volt a szándéka, milyen érzései diktálták ezt a mondatot? Dühös volt, vagy egyszerűen csak éhes?  És milyen hatást váltott ki? Ha a feleség a „Hány órakor” értelemben értette a kérdést, akkor nyugodtan fog válaszolni, nem emeli fel a hangját. De ha a „miért nincs még vacsora?” értelmet tette magáévá, akkor sürgetettséget fog átélni, és azt, hogy elvárnak tőle valamit, amit ő nem tud teljesíteni, vagyis idegesen fog válaszolni, vagy visszavág, vagy magába húzódik. Sértett lesz, megbántódott, haragos, vagy elkedvetlenedik, kedélyállapot szerint.

A férj valószínűleg nem ezt a hatást akarta kiváltani, amikor feltette ezt a kérdést, és az ideges, sértett hangnem dühöt fog kiváltani belőle, hiszen ő csak annyit kérdezett, hogy mikor lesz vacsora. Gondolhatja, hogy a felesége baja, hogy ilyen rossz érzéseket élt át, ő tehet róla, hiszen neki nem állt szándékában megbántani.

Csakhogy, ha ezt a hatást magától függetlennek gondolja, soha nem fogja megérteni, mi történik közöttük.

Mert nem csak az a fontos, hogy mi történik bennünk belül, milyen érzéseket élünk át mi magunk, hanem az is, hogy mi történik a másikban, és ez a kettő hogyan hat egymásra. Ha erre nem vagyunk kíváncsiak, akkor soha nem fogjuk megérteni, hogyan működünk ketten együtt, mi az a folyamat, amiben vagyunk, amit ketten teremtettünk.

Hogy boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban éljünk, ne legyenek félreértések, és kisiklások, ahhoz az érzések folyamatos cseréjére van szükség, arra, hogy mondjam, hogy mit élek át, és tudjam azt is közben, hogy mit él át a másik, és milyen hatása van a mondataimnak őrá. Ez folyamatos, őszinte kommunikációt feltételez. Az őszinteség szót itt abban az értelmében használom, hogy azt mondom ki, amit valóban átélek, átérzek, és annak mondom ezt, akire tartozik. (nem a barátnőmnek /barátomnak/anyámnak, haveroknak, szomszédnak) Mert a másik csak akkor tud ehhez alkalmazkodni, akkor tudja ezeket figyelembe venni, ha tud róluk!!

A párok gyakran nincsenek tisztában az érzelmek cseréjének a jelentőségével. Azzal, hogyha elmarad, akkor egy idő után nem fogják érteni, hol és miben van a másik, eltávolodnak egymástól.

Van olyan párkapcsolat, ahol csak az egyik fél képes hozzájutni az érzelmeihez , és a másik nem, ilyenkor a kapcsolat megbillen, egyensúlytalan lesz, mert ha csak az egyik fél képes kimondani az emócióit, ott a másik kimondatlan érzéseire, vágyaira nem lehet reagálni sem.

A sikeres párkapcsolathoz az érzések oda vissza áramlása szükséges, hogy én magam értem, hogy mit élek át, és értem, hogy a másik mit él át, és tudatosan kommunikálok vele annak érdekében, hogy olyan hatást váltsak ki, ami a kapcsolatot építi és nem rombolja.

A feladat nem kicsi, és egy beragadt kapcsolatban hiába kezd el kíváncsiskodni az egyik, hogy megtudja, mi zajlik a másikban. Ha ez eddig nem volt szokás, akkor a másik ezt akár támadásnak, ellenőrzésnek is érezheti, nem valódi érdeklődésnek, ami  épp az ellenkező hatást fogja kiváltani. Ilyenkor új működésmódokat kell kialakítani, és ehhez gyakran már nem elég a jó szándék, szakember kell, párterapeuta, aki olyan biztonságos teret hoz létre, amelyben az érzések mindkét fél számára kimondhatóvá, megérthetővé  és elbírhatóvá válnak.

Beküldve:

A veszekedés, és a feloldódás

A veszekedésre általában úgy gondolunk mint olyasvalamire, amit feltétlenül el kell kerülnünk. Való igaz, hogy veszekedni nem kellemes dolog, rossz érzés átélni a félelmet, az agressziót, a dühöt, és közben azt, hogy távolra kerülünk egymástól. A kérdésem mégis az, hogy tényleg biztos-e az, hogy a veszekedéseket el kell kerülni, mert az az ideális kapcsolat, ahol ilyesmi soha nem fordul elő.

A veszekedés önmagában nem baj

Azért teszem fel ezt a kérdést, mert a párterápiákon nagyon sokszor tapasztalom, hogy olyasmiről kell az üléseken beszélnünk, amiről otthon soha sem tudtak, inkább elfojtották a vágyaikat, az érzéseiket, a gondolataikat, csakhogy elkerüljék az ebből kialakuló konfliktust. Adott esetben, a kapcsolat végén, még gyakran az is megfogalmazódik, hogy bárcsak többet veszekedtünk volna, mert ennek hiányában egy racionálisnak hitt kordinátarendszerben valahogy elfogyott a szenvedély.

A veszekedés pozitívuma

És valóban, ha nem merjük kimondani az érzéseinket, a vágyainkat, akkor előbb-utóbb falak emelkednek közöttünk, aminek fokozatos eltávolodás és végül szakítás vagy válás is lehet a vége. Egyszóval igen súlyos következménye van annak, ha valaki nem meri vállalni önmagát a másik előtt, ha nem mer vele adott esetben konfrontálódni. A konfliktusok jó része ugyanis nem azért pusztító, mert van, mert létrejön, hanem azért, mert nem oldódik fel. (Nem véletlenül használom a „fel” igekötőt a „meg” helyett. Mert a konfliktus álláspontom szerint nem kompromisszumosan, félúton oldható meg, hanem egymás KÖLCSÖNÖS megértésében oldódik „fel”, és válik súlytalanná.)

Vagyis a veszekedéseket nem elkerülni kell, hanem vitává szelídíteni, adni neki egy olyan forgatókönyvet, ami elvezet ehhez a feloldódás élményhez.

Veszekedés vége: mindketten nyerhetünk

Mert nincs olyan kapcsolat, ahol mindkét fél ugyanazt gondolja, érzi, ugyanarra vágyik, ezért a konfliktus szükségszerű velejárója az emberi kapcsolatoknak. Egy párkapcsolat nem attól jó, hogy soha nincs benne vita, ne adj isten veszekedés, hanem attól, hogy a felek képesek meghallgatni, megérteni a másik szempontjait, jól veszekedni, egy olyan forgatókönyvvel rendelkeznek, aminek a végén mindketten győztesnek érezhetik magukat, és nem azért, mert az lett vagy lesz a konfliktus vége, amihez az egyikük ragaszkodott, hanem azért, mert kölcsönösen átérzik, mi zajlott le a másikban.

A veszekedés jó forgatókönyve

Ez az a forgatókönyv, amiről kevés élményünk van, mert gyaníthatóan elég kevesen tapasztaltuk meg azt, hogy a szüleink jól veszekedtek, a konfliktusaikat el tudták rendezni, fel tudták oldani, és közben nem alázták meg egymást, és nem veszítették el egymásba vetett hitüket. A gyermeki énünk ezért retteg a veszekedéstől, hiszen az a megélése, hogy az egyik szülő a veszekedésben veszít, megaláztatást szenved el, háttérbe szorul. És ki az, aki ezt akarja? A veszekedésben tehát a vereségtől félünk, és nagyon nehezen tudjuk elképzelni, hogy mindketten jól járhatunk a végén.

Holott ez lehetséges! A forgatókönyvet, amely segíthet a fent említett előadó is ismerteti majd az előadásában, mert ennek lépései elmondhatóak néhány szóban. Én is írtam már erről egy korábbi bejegyzésem végén.

Veszélyhelyzetben a párkapcsolat

De valójában nem maga a forgatókönyv a lényeg, mert minden forgatókönyv félre csúszik, ha hiányzik az az attitűd, amivel a konfliktusainkhoz és a másikhoz hozzáállunk. Ez az attitűd viszont nem születik egyik pillanatról a másikra, egyetlen előadás vagy cikk hatására. Valamit mélyen, belül kell átalakítanunk ahhoz, hogy igazán partneri viszonyt legyünk képesek kialakítani a másikkal.

Veszekedés és egymás tisztelete

A másik mássága iránti mély tisztelet, és elfogadás kialakulása nélkül nem fog működni semmilyen forgatókönyv. Anélkül, hogy belátnánk, a másik szükségszerűen más, mert máshonnan, másféle családból jött, másféle értékekkel, tapasztalatokkal, és testi-lelki adottságokkal. De legalább ennyire kell hozzá az is, hogy merjük vállalni önmagunkat, mert szeretjük és tiszteljük magunkat annyira, hogy fontosnak tartjuk képviselni a saját értékeinket. Az önmagunk iránti érzett szeretet és tisztelet kialakítása is nagy belső munkát igényel azok számára, akik ezt nem hozzák magától értetődő természetességgel a gyerekkorukból, vagyis ez sem fog villámcsapásszerűen bekövetkezni. De sokat fejlődhet egy párterápiás folyamat alatt, amiben a felek lassan, egymást kölcsönösen támogatva és erősítve változhatnak.

Ha szeretne többet tanulni, írjon vagy jelentkezzen be párterápiára!

Rist Lilla, tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Beküldve:

Majd elválunk karácsony után

A karácsonyt még kibírjuk együtt, mondják ilyenkor sokan, mert a válás különösen rémisztő a karácsony fényei alatt. Egész pontosan az a rémisztő, hogy nem felelünk meg annak az idealisztikus képnek, ami bennünk él a tökéletes családról, és most azzal kell szembesülnünk a kapcsolat kudarcában, hogy ezt nem sikerült megközelítenünk sem, sőt a családot, mint illúziót is el kell gyászolnunk. Nagyon sokan érzik azt, hogy bármennyire is rosszul működik már a kapcsolatuk, a házasságuk, még kibírják együtt, karácsonyig nem veszíthetik el, így elhalasztják a döntést a kapcsolatról addig, amíg véget nem ér az év végi felhajtás.

A karácsony ma is az egyik legnagyobb ünnepünk, és rengeteg elvárás, szokás, hagyomány kapcsolódik hozzá. A nem keresztény emberek számára is igen fontos családi ünnep, aminek a szimbolikájában, és a hagyományaiban is az összetartozás és a szeretet jelenik meg. Olyasmit ünneplünk ilyenkor, ami egyetemes, vallástól független érték, mert emberi létezésünkben valóban a legfontosabbat ünnepeljük, azt a fajta kötődést, ami benntart minket a világban, reménnyel tölt el és hitet ad a legsötétebb napjaiban is az évnek.   

Bármennyire is eltávolodtunk már a saját ideáinktól, és próbáljuk racionálisan látni a helyzetünket, vagy egyenesen a cinikus távolságtartás állapotába kerültünk, a szenteste magánya senkit sem tölt el örömmel. A családról alkotott képünk, eszményeink elég jelentős mértékben a „szent családból” eredeztethetőek. A Kisjézus születése, az a fajta bensőséges kapcsolódás, ahogy az édesanyja a karjaiban tartja és szoptatja, a legmélyebb vágyainkat jeleníti meg, a teljes odafordulást, a feltétel nélküli szeretetet, azt a mély, intim, egészen testi szintű összefonódást, amelyben a közelség teljességét élhetjük meg. A karácsony az erre a fajta kötődésre való élethosszig tartó igényünket is megjeleníti, egyáltalán nem csoda, hogy nem szívesen válunk meg tőle.

Épp ezért különösen alkalmas ez az időszak arra, hogy számot vessünk azzal, hogyan is vagyunk jelen a saját családunkban.

Vajon nem valódi élethazugság-e egy olyan családban élni, ahol eredendő vágyaink közül már semmi sem teljesül? Vagy épp ellenkezőleg, a karácsony előtti szakítástól való félelmünk jelzi, hogy nagyon is sokféle kötelék van még közöttünk, amit korai lenne elvágni?

Ahhoz, hogy megértsünk valamit önmagunkból, nagyon hasznos elképzelni egy karácsonyt a válás után. Menjünk csak bele abba az érzésbe, hogy milyen egyedül fát venni, ajándékokat csomagolni, a szülőtársunk nélkül a gyerekekkel a karácsonyfa alatt állni! Milyen nélküle enni a karácsonyi vacsorát, és aztán egyedül bújni ágyba. Milyen reggel egyedül ébredni, és magányosan válaszolni a gyerekek Jézuskával kapcsolatos kérdéseire, vagy egyedül ápolni őket, ha betegek. Milyen egy félig berendezett albérletben ünnepelni, fele akkora pénzből, mint tavaly. Milyen ilyenkor rokonokat fogadni? Ki az, akivel két felnőtt szót válthatunk felnőtt dolgainkról? Van-e olyasvalaki, aki mellettünk áll, és kiknek kell a rosszalló tekintetével szembenéznünk. Vajon a szüleink hogyan fogadják majd a válást? Mit érzünk majd, ha ellenzik? Ki tudunk állni magunkért?

Nézzük csak meg, hogy vajon mit fogunk csinálni a következő hétvégén, amikor a volt házastársunknál lesznek épp a gyerekek és semmilyen feladatot nem adnak? Lesz-e egyáltalán valaki, akit felhívhatunk? Épp azon a napon, amit mindenki a családjának szán?

Megkönnyebbülés lesz ez vagy épphogy átok?

Az a jó, ha nem döntesz hirtelen, ha érlelgeted magadban a válaszokat, és ha kétségeid vannak, akkor inkább nem lépsz. Az érzéseink ugyanis elég különösek, nem mindig tudjuk őket pontosan dekódolni. Azt mondjuk, hogy a gyerekek miatt nem akarunk szakítani karácsony előtt, rájuk vagyunk tekintettel, de valójában mi viselnénk nehezen, ha minden felborulna. Vagy más ürügyeket találunk, például hogy a szüleink miatt nem válunk, akik „belehalnának” a tudatba, vagy a pénz, a ház miatt, amit együtt építettünk…

A kétség, bármire is fogjuk, valójában azt jelzi, valami még ott van abból a kötelékből, ami kialakult közöttünk, és sokkal nehezebben vágható el, mint képzeljük.  

Beküldve:

I love családterápia!

Miért szeretem a családterápiát, miért gondolom, hogy érdemes a család- illetve párterápiát választani?

Egy mondatban összesűrítve, azért, mert a rendszer több tagját bombázza egyszerre, a család működésmódja alakítható át vele.

Miért fontos ez? Gyakran gondolunk úgy magunkra, mint teljesen független individuumokra, akik képesek önálló döntéseket hozni. Ez igaz is, meg nem is, mert valóban bírhatunk „önálló” véleménnyel, nézhetünk az életünkre, a döntéseinkre külső szemlélőként, de ahhoz, hogy valóban önálló véleményünk legyen, óriási erőfeszítést kell tennünk. Azért van ez így, mert családi kölcsönhatások hálózatában létezünk, minden egyes megnyilvánulásunk, reakciónak felfogható egy másik családtagunkra adott válaszként is. A született temperamentumunkon, energiaszintünkön, intelligencia-szintünkön, az extrovertált-introvertált beállítottságunkon túl, minden egyes megnyilvánulásunk a neveltetésünk függvényében alakul. Azaz a családi rendszerben jön létre az egyéniségünk. Ez határozza meg a szorongás-szintünket, a kötődési stílusunkat, a családi, a politikai narratíváinkat, a tanulásra való hajlandóságunkat, a szexualitáshoz, a sikerhez való viszonyunkat, a megküzdési mintáinkat, hogy utoljára a sok-sok részterületből még valami nagyon fontosat emeljek ki. Ha pedig komolyan vesszük, mélységében megértjük, hogy valóban a családi rendszer bonyolult hálózatában létezünk, akkor másképp fogunk reagálni egy-egy családtagunk problémájára is. Nem elszigetelt jelenségnek tekintjük, hanem olyasminek, ami a rendszer működéséből fakad.

Ezért van az, hogy a családterápiában

nem alkoholistáról beszélünk, hanem alkoholista családi rendszerről,

nem drogosról beszélünk, hanem drogos családi rendszerről

nem anorexiásról beszélünk, hanem anorexiás családi rendszerről

A család működése „termeli ki” ugyanis az alkoholistát, a drogost, az anorexiás tagot vagy a gyerekek más deviáns viselkedését, sőt a családtagok pszichoszomatikus tüneteit. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mindezért SOHA nem egyetlen családtag a felelős, hanem a rendszer minden egyes szereplője, SOHA nem az egyes emberrel van a gond, hanem magával a MŰKÖDÉSmóddal.

Ugyanakkor, és ez a családterápia egyik alaptézise, hogyha a rendszer egyetlen eleme megváltozik, akkor az egész rendszer működése is törvényszerűen meg fog változni. Ezért érdemes mindig egyéni terápiában is gondolkodni.

Miért hatékonyabb mégis (sok esetben) a család- és a párterápia?

Azért, mert egyedül változni nagyon nehéz. Azért nehéz, mert az egész rendszer nyomásával, sok esetben az ellenállásával kell egyéni szinten megküzdeni. Ha például egy családban a nő túlterhelt a házimunkával, a gyerekneveléssel, óriási ellenállással találhatja szemben magát, ha hirtelen ezeket a problémákat nem maga oldja meg, hanem megpróbál valami másikféle utat. Vagy ha egy férfi soha nem hallatta a hangját, de most megerősödött önmagában, és hirtelen, felborítva a régi egyensúlyt, elkezdi vállalni a véleményét. Ha a rendszer merev, akkor szét is feszítheti azt egészen, vagyis az egyén változása a rendszer széthullásához – akár váláshoz, szakításhoz is vezethet. Pár- illetve családterápiában lehetőség van viszont arra, hogy ezek a változások egyszerre, kis lépéseken keresztül történjenek meg. Ahogy az eddig alárendelődő fél meri egyre inkább felvállalni önmagát, a véleményét, úgy képes figyelembe venni a másik a tőle eltérő álláspontot. Ilyenkor a meginduló változás egymást erősítheti, mert rögtön érzékelni fogják mind a ketten a változás hasznát, az elmélyülő, egyre bensőségesebbé váló kapcsolatot.  

Annak pedig, aki a tüneteivel tükrözi a családi rendszer működését, kifejezetten heroikus küzdelmet kell folytatnia, ha egyedül akar megküzdeni a saját gondjaival (alkoholizmusával, függőségeivel, pszichoszomatikus betegségeivel, vagy valamilyen deviáns viselkedésével). Különösen így van ez, ha gyerekként vagy kamaszként viszi a rendszer tüneteit. Nem véletlen, hogy azok a csoportok, terápiás megoldások, rehabilitációs központok, ahol alkoholistákkal, vagy épp drogosokkal foglalkoznak, olyan kis hatékonysággal működnek. Ha el is indul az egyéni szintű változás, ez abban a pillanatban visszafordulhat, ahogy a kliens visszatér a saját családjába. Visszazuhan ugyanis ugyanabba a rendszerbe, ahonnan elindult, és ha a rendszer működése nem változik, óriási lesz az esély arra, hogy ugyanazokhoz a rossz mintákhoz tér vissza, mint amit kezdetben gyakorolt. A rendszer maga kényszeríti erre.

Mi lehet a hatékony megoldás?

Talán elfogult vagyok, de hiszem, hogy ez a családterápia vagy a párterápia, attól függően, hogy a gyerekek hajlandóak-e részt venni a rendszer működésének az átalakításában. (kamaszok sokszor ellenállnak)  A párterápia azért lehet megoldás a gyerekek részvétele nélkül is, mert a rendszert nem a gyerekek működtetik és határozzák meg, hanem az abban együttműködő felnőttek, a szülőpár. Vagy azok a felnőttek, és ezt ma fontos hangsúlyozni, akik a gyerekek nevelésében részt vesznek. Legyenek ők bármilyen neműek és státuszúak. Ha ők elkezdenek dolgozni a kapcsolatukon, a gyereknevelési módszereiken, a rendszer változni fog, és a gyerekek, a kamaszok megszabadulhatnak a családi rendszer tüneteitől.

vagyis és összességében:

I LOVE családterápia!

#Ilovefamilytherapy#

Beküldve:

Podcast a krízisről és a válásról kicsit másképp

A Rádió Szentendre Iránytű című műsorában beszélgettem Cservenkáné Pálfi Zsuzsannával a krízisről, arról, hogy a krízisre nem kellene feltétlenül katasztrófaként gondolnunk, mert a krízis mindig lehetőség is lehet arra, hogy fejlődjünk és növekedjünk.

Szóba került a válás is, amit általában nagyon negatívan értékelünk. Úgy tekintünk rá, mint mai korunk átkára, annak bizonyítékára, hogy férfi és nő soha nem értheti meg egymást. Közben nem értjük, hogy a házasságok régen nem azért maradtak meg, mert boldogságot hoztak, hanem azért, mert egyszerűen nem volt lehetőség a válásra, és mert nem is remélt senki boldogságot tőle. Az a nő, aki egyedül maradt, a társadalom perifériájára került, maga az élet került veszélybe. A szerepek hagyományos nemi sztereotípiákban, alá-fölérendeltségben szerveződtek, amit senki nem kérdőjelezett meg. A mai kapcsolatoknak másféle kihívásoknak kell megfelelniük, miközben a mintáink nagyon is régiek…

https://www.buzzsprout.com/1210256/5680720?fbclid=IwAR25_2Amb5IXnZRPX6rCXFNPOmArbo4uod0n4E79tZUhSuNt_DOj-6iaBYs

Beküldve:

Rendesen elválni!

Az előző blogbejegyzésemben azt a közvélekedéssel ellentétes véleményemet fejtettem ki, hogy válni nagyon nehéz.  Most úgy folytatnám, hogy nagyon sok esetben nem is szokott sikerülni,  és ennek rengeteg káros következménye van. Jogilag persze, megtörténik a válás, előbb vagy utóbb, de aztán a valódi válás, ami érzelmi szinte is lezajlik, kevéssé sikerül, vagy csak felemás módon. Ez sajnos, paradox módon még nehezebb folyamat, ha “csak” egy együttélést kell megszakítani, különösen, ha ott gyermek is született. Bármennyire is furcsa ugyanis, a válás könnyebb akkor, ha volt esküvő. A jogi procedúra közben ugyanis esélyünk van érzelmileg is megérkezni újra abba az érzésbe, hogy már nem tartozunk össze. De még a jogi válás sem jelent garanciát arra, hogy az érzelmi válás megtörtént, vagyis nagyon nehezen válunk el rendesen! Valójában erről szólt egy korábbi bejegyzésem is a

Hogyan NE váljunk el válás után!

Ebben rengeteg gyakorlati példát hoztam arra, milyen jelei lehetnek annak, hogy a válás nem történt meg. Most ennek a jelenségnek az érzelmi tényezőit venném górcső alá, nézzük meg először azt, miféle tünetei vannak ennek a meg nem történt válásnak! Hogyan ismerheted fel, hogy még mindig kötődsz ahhoz a társadhoz, akitől a felszínen válni szeretnél?

Tagadás

“Már nem érdekel” -, mondják sokan, és ez egy olyan mondat, ami jónak tűnik. Elsőre. Mert valóban az volna a jó, ha a másik már tényleg nem érdekelne. Csakhogy ez a mondat rendkívüli érzelmi töltéssel szokott elhangzani. Magdi, például, aki harminc(!) évvel ezelőtt vált el gyermekei apjától, ezt mondta, amikor megemlítettem, hogy esetleg a közös lányuk esküvőjén összefuthatnának. Persze, lehetséges, válaszolta, mert már nem érdekel az exem, de közben remegni kezdett a hangja, és gyorsan fel kellett állnia a székből, ahol előzőleg nyugodtan ült. Majd bővebben kifejtette, miért nem érdekli az a pasi, aki harminc éve elhagyta, és azóta feléje sem nézett a gyerekeknek. Mindezt olyan érzelmileg túlfűtött hangon mesélte el, mintha  nem telt volna el közben harminc év, hanem tegnap történt volna.!

Mert a “nem érdekel” szókapcsolat valójában azt jelentette, nagyon fáj, ma is, ami történt, teljesen egyedül maradtam, teljesen tehetetlen vagyok!

Hasonlókat jelent az a mondat is, hogy „nem találkozom az exemmel, lezártam azt a kapcsolatot!” Ez is jól hangzik. Elsőre. A felszínen. Csakhogy a „nem találkozom” nem azt jelenti, hogy lezártam, éppen ellenkezőleg, azt jelenti, hogy nem találkozom vele, mert túlságosan felkavarna a találkozás, nem merek vele találkozni, mert nagyon rosszul érezném magam. A fájdalom beismerése ugyanis, hogy a másik (az a szemét!) fájdalmat okoz (még mindig) nekünk, sokkal nehezebb, mint gondolnánk. Nem is vállaljuk.

Harag, gyűlölet, negatív érzések

A fájdalom helyett inkább más  érzéseket engedünk útjukra, a haragot, a gyűlölet, a dühöt, ezek sokkal könnyebben elérhetők, és könnyebben vállalhatók, mint a fájdalom.  A legtöbb ember számára ezeknek az érzéseknek a megjelenése azt jelenti, hogy elmúlt nem csak a szerelem, hanem a szeretet is. Haragszom rád, sőt egyenesen gyűlöllek, mondjuk, tehát már nem szeretlek! A helyzet viszont az, hogy ez egyszerűen tévedés. Ezeknek az érzéseknek a jelenléte valójában arról árulkodik, hogy nagyon is ott van a kötődés közöttünk. Gondoljunk csak bele, akit nem szeretünk, vagy nem szerettünk soha, arra nem haragszunk, és biztosan nem gyűlölünk, legfeljebb bosszankodunk a tettei miatt egy rövid ideig. A válási krízis alatt megjelenő erőteljes negatív érzések ezért még reményre adnak okot, arra, hogy a kapcsolatban még olyan erők vannak, ami miatt még folytatható (lehetne). Természetesen csak akkor, ha a negatív érzések mögött álló konfliktusokat sikerül közösen rendezni.  És sikerül a gyűlöletünk mögé nézni, és megvizsgálni, milyen szükségleteink nem teljesültek, amelyek miatt most így érzünk. A legtöbbször azért gyűlölünk, mert a legfontosabb szükségletünk, a szeretet iránti igényünk, nem elégül ki. A válást fontolgató pároknak ezt nagyon nehéz beismerniük, hiszen miért is vágynának szeretetre a másiktól, mikor annyi fájdalmat okoztak már egymásnak.  És ha ezt mégis, valamilyen csoda folytán, beismernék, akkor kiszolgáltatottak lennének, és a másik még több fájdalmat okozna nekik. Szóval nehéz ügy… (nem biztos, hogy megy terapeuta nélkül)

Titkos féltékenység

Nagyon sok jele lehet még, hogy nem váltál el teljesen, ilyen például, hogy nem a volt társadat gyűlölöd, hanem annak új választottját. Persze, nem ennyire őszintén jelenik ez meg, sokkal inkább olyan elejtett megjegyzésekben, hogy „mekkora bunkó az utód”, „micsoda cuccokat hord”, „édes kis cicababa”, „ez egy senki” és egyéb leértékelő megjegyzéseket teszel, amelyek mind a féltékenységet próbálják álcázni. Csakhogy ez a féltékenység azt jelzi, hogy van ott még valami érzés, kötelék, vékonyka szál, aminek nem kellene.

Ehhez hasonlóan, ha rossz érzéseket kelt, hogy a volt társad új partnerével találkozz, hogy vele, ne adj isten egy levegőt szívj, akkor a helyzet hasonló. Még mindig ott van az a kapocs, ami a másikhoz köt, amitől féltékeny, űzött, fájdalommal teli leszel.

Ugyanez a helyzet, ha a volt társad új gyereke kelt benned rossz érzéket, ha a jelenlétét sem tudod elviselni egy rövid időre sem. Talán nem is kell elmagyaráznom, hogy miért, hiszen ez a gyerek a megtestesülése lehet a ti kudarcotoknak, és az ő újrakezdésének, ami viszont NEKED fáj.

Ha ilyen érzéseket tapasztalsz magadon, nem a másikat kell javítóba küldened, mert ezekkel az érzésekkel neked van dolgod!

Mi történik, ha nem teszed, ha mindezekkel az érzésekkel nem kezdesz valamit, és nem válsz el rendesen?

Az első, amit tisztáznunk kell, hogy az idő nem segít, nem fogja begyógyítani a sebeket, ez szintén a közkeletű tévedések sorába tartozik. Egy dologban segíthet, hogy nyugodtabb leszel, de az idő önmagában nem fog elrendezni semmit, és ha nem kezdesz ezekkel az érzésekkel valamit, akkor még harminc év után is hurcolod majd magaddal, akár a cikk elején idézett Magdi.

Ez azonban nagyon veszélyes a jövendő boldogságodra nézve. Számtalan dologban akadályozhat meg ez a feldolgozatlanság.

Nem lesz új kapcsolatod

vagy

Nem tudsz elköteleződni egy új kapcsolatban

vagy

Nem fog működni az új kapcsolatod

vagy

Az új partnered sérül

vagy

A gyerekeid sérülnek

vagy

Te magad sérülsz,

esetleg ez mind egyszerre.

Miért nem lesz új kapcsolatod?

Azért, mert aki még érzelmileg nem vált el, azt fogva tartják a saját negatív érzései, az nem látja meg azt sem, aki az orra előtt van. A negatív érzések és végső soron a fájdalom elnyomásához annyi sok energiára van szükségünk, hogy nem marad szabad vegyértékünk. Mindent felemészt, eléget az az energia, ami ahhoz kell, hogy úgy tegyünk, minden rendben van! Egy új párkapcsolat ebben az érzelmi helyzetben lehetetlen.

Miért nem tudsz elköteleződni egy új kapcsolatban?

Azért, mert aki még érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes teljes szívéből arra figyelni, akit újonnan választott. A negatív érzések és végső soron a fájdalom elnyomása rengeteg energiát használ el, ezért ez nem is sikerülhet. Az előző kapcsolat kudarca pedig egyúttal azt is jelenti, ami persze téveszme, hogy egy új sem sikerülhet, vagyis elköteleződni veszélyes! (Minden férfi/nő egyforma! felkiáltás szokott kapcsolódni a jelenséghez, senkiben sem lehet megbízni. )

Miért nem fog működni az új kapcsolatod?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes teljes szívéből arra figyelni, aki mellette él. A negatív érzések, és végső soron a fájdalom elnyomása rengeteg energiát von el, ezért nem tudsz igazán jelen lenni a másik számára, amit ő is érzékelni fog. Érezni fogja az összerezzenéseidből, abból, hogy mennyire figyelsz a volt partnered minden kérésére, jelzésére, még akkor is, ha ezek negatívak, hogy érzelmileg nem itt vagy, nem vele élsz, hanem a múltban, a másikkal. Mindez konfliktusokat szül majd, amelyeket nehéz lesz tisztázni, mert nem így jelennek meg, nem ilyen tisztán, hanem apróságokban, a szokások különbözőségeiben, politikai vitákban, gyereknevelési kérdésekben, egyszóval álcázott formában. Kimondani ugyanis, hogy még mindig kötődsz valamilyen szinten a másikhoz, képtelenségnek tűnik.

Miért sérül a másik?

Nagyjából érvényes minden, amit az előző pontban leírtam. Összefolgalva azért, mert nincs elég energiád, hogy az új társadra figyelj, mert leköt az előző. Az új társad pedig ettől leértékertnek fogja érzeni magát.

Miért sérülnek a gyerekek?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, és fogva tartják a saját negatív érzései, az nem képes a gyerekei előtt a volt társát pozitív színben feltüntetni, haragszik rá, leértékeli, olyan jelzőkkel illeti, amelyeknek ugyan lehet valóságtartalma, de mégis csak a lemez egyik oldalának az igazsága. A gyerekek azért sérülnek ebben, mert ők mindkét szülőhöz szeretnének kötődni, mert mindkét szülőjük iránt lojalitást éreznek. Ha el kell titkolniuk valamelyikük iránti érzéseiket, nehogy megbántsák a másikat, akkor kivágnak magukból valamit, valamit, ami egyébként a lelki fejlődésük szempontjából nagyon fontos lenne, a fél szívüket, a fél családjukat. Ha nem lehetnek jól mindkét szülőjüknél, akkor a másik felüket el kell titkolniuk, és ebben egész biztosan megsérülnek. Vagyis nem önmagában a válás miatt sérülnek, hanem ettől! Ha nem szerethetik egyszerre mindkét szülőjüket.

Miért sérülsz te magad?

Azért, mert aki érzelmileg nem vált el, azt fogva tartják a saját negatív érzései. Ezeknek a negatív érzéseknek, és végső soron a fájdalomnak az elnyomása rengeteg energiát von el, ezért nem tudsz benne lenni a saját életedben, nem tudsz jelen lenni az itt és mostban, ezért nem tudsz jól működő kapcsolatokat felépíteni, ez pedig a világról és az emberekről alkotott képedet is negatívan befolyásolja majd. Nem hiszel majd, a szeretetben, a boldog kapcsolatokban, kiegyensúlyozatlan leszel, boldogtalan, és reményvesztett. Közben akár habzsolhatod is az életet, de akár vissza is húzódhatsz, begubózhatsz végleg, de ez csak két végpontja lesz egy régi, elvarratlan történetnek, amit azóta sem sikerült megemésztened.

Ha másképp szeretnéd, van segítség.

Keress!

Beküldve:

A válás sokkja

Nagyon sokan hangoztatják, hogy manapság könnyen válunk, könnyen hozzuk meg ezt a döntést, nézzük csak meg a válási statisztikákat, a házasságok közel fele válással végződik, és egyébként is ejnye-bejnye, micsoda világban élünk! Bezzeg régen nem váltak el az emberek, a házasság csodálatos intézményében élték le az életüket nagy-nagy boldogságban.

„Amikor manapság valaki – többnyire nosztalgikusan – a családi élet régenvolt rendjét emlegeti, a legritkább esetben szokta pontosan meghatározni, mikor is volt az a „régen”, sem azt, melyik társadalmi réteghez tartoztak azok a férfiak és nők, akik megjelennek lelki szemei előtt. Valójában legtöbben, anélkül hogy tudnák,  a 19. és a 20. század közepe közötti polgári családideált általánosítják időtlenné.” – írja Fónagy Zoltán, történész, a blogjában, aki több bejegyzésében is  kérdésessé teszi idillikus elképzeléseinket az egykori házassági boldogságról. Ha közelről kezdjük el ugyanis vizsgálni a régvolt családok történetét, hamar kiderül, hogy az egyáltalán nem volt olyan felhőtlen, mint ahogy most képzelni szeretjük. Sőt! Maga a házasság sem azért köttetett, hogy boldogok legyünk benne, a szerelmi házasság ugyanis a polgárosodás terméke.

https://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/01/12/a_szerelmi_hazassagh

A boldogság nem volt szempont

A szerelmet, az érzelmeket ugyanis múlékonynak tartották, légvárnak, amelyre nem lehet építeni. Senki nem a boldogságot várta a házasságtól, hanem olyan biztos keretet, amelyben felnőhetnek a gyerekek, és amely a felek számára megfelelő anyagi környezetet teremt.  Hogy boldogok leszünk-e végül ebben a kapcsolatban, életünk hátralévő részében, nem volt szempont.

Egykori elődeim, a házassági tanácsadók, immár a polgárosodás idején, azt az álláspontot képviselték, hogy az anyagi kérdések legalább annyira számítanak, mint az érzelmek, az egymás iránti vonzódás. (Hogy mi, mai családterapeuták mit mondanunk ugyanerről a kérdésről, arról majd később, de annyit elöljáróban elárulhatok, hogy a szerelemnek és a hosszú távú (érzelmi) elköteleződésnek, sokkal nagyobb szerepet tulajdonítunk). Minden esetre mindössze nagyjából kétszáz éve honosult meg a házasság és a boldogság fogalmának összekapcsolása, vagyis, ha valaki egykor nem volt boldog a házasságában, az valójában nem számított, az egyéni boldogság, fogalmazzunk úgy, nem volt az élet központi kérdése. A házasság fennmaradt akkor is, ha a felek élete veszekedéssel, konfliktusokkal, külső kapcsolatok fenntartásával járt együtt, mert a válás jogi procedúrája valóban nehézkes volt, és csak különleges esetekben volt egyáltalán lehetséges, és a közös megegyezés nem volt az opciók között. A boldog és a boldogtalan házasságok fennmaradása pedig azt is jelenti nekünk, az utódok számára, hogy ősapáink és ősanyáink egykori boldogtalan kapcsolati megoldásait is hordozzuk magunkban mind epigenetikusan, mind pedig a tanult viselkedés szintjén. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy ezeket a konfliktusaikat valóban megoldották, valóban megértették a másikat, és megbocsátottak egymásnak mondjuk a harmadik megjelenését követően, és ezzel a megelégedéssel folytatták a közös életüket. Kétlem, hogy így történt, sokkal inkább jegelték, szőnyeg alá söpörték a problémáikat, becsukták a szemüket és mentek tovább gazdasági egységként, de nem társként és szövetségesként. Ha nem így lenne, ha csak a boldogság mintáit hordoznánk, akkor nem válnánk el ma közel fele arányban. Mindenki idézze fel a saját nagyszülei történetét. Ha lehet, mind a négyét, így saját példáján keresztül láthatja majd, mennyi megoldatlansággal, mennyi fájdalommal járt az együttélés akkor is. De ugyanakkor találni fog jó példákat, erősségeket, számtalan családi értéket is. Az azonban gyanítható, hogy a konfliktuskezelésnek kevés jó példáját hozzuk örökségként magunkkal. Ez a mai „eredményeinken” látszik legjobban. Valószínűleg a válások aránya nem volna ilyen magas, ha ebben jobbak lennénk.

Régi örökség mai hatása

A válás, álláspontom szerint, ugyan mai jelenség, de az okai nem csak maiak, múltban gyökerező okai is vannak, amelyeket mi, családterapeuták, transzgenerációs hatásoknak nevezünk. Mire gondolok? Az az anya, például, aki a második világháborúban vesztette el a férjét, ugyan nem vált el, sőt haláláig siratta a társát, de a gyerekét mégis egyedül kellett felnevelnie. A fia, aki az én nagybátyám volt, egyáltalán nem tudta, nem tapasztalta meg, hogyan kell egy kapcsolatban működni, hiszen soha nem látta a szüleit együtt. Nem tudta, hogyan reagál egy férfi, nem látta, hogyan gondoskodik egy apa a fiáról. Ezért, amikor megházasodott, a házassága néhány hónap alatt tönkre ment. Alkoholista lett és egy hideg éjszakán megfagyott a saját háza mellett.

Minden családban fellelhetők hasonló történetek. És világháború sem kell ahhoz, hogy egy régi konfliktus megoldatlanságát a következő generáció is megérezze. A szerzett házasságok, a szülők megegyezése alapján létrejött házasságok között (erre is tudnék családi példát említeni) nagyon sok lehetett a boldogtalan, ezek közös jellemzője pedig nem a konfliktusmegoldások kifinomult technikája volt, feltehetőleg. Inkább az, hogy a konfliktusok, mivel senki sem volt érdekelt abban, hogy megoldja azokat, inkább csak mélyültek az idő múlásával, és nem oldódtak fel. Ezt pedig látták a gyerekek, egész pontosan nem látták, hogyan kell a vitákat, a veszekedéseket mindkét fél számára megnyugtató módon lezárni, és ezt a hiányt vitték tovább a saját kapcsolataikban. Az eredmény itt látható:

https://demografia.hu/kiadvanyokonline/index.php/demografiaiportre/article/download/2729/2642/

A válási mutatóink szerint 2008-ban értük el válási statisztikákban a csúcsot, akkor a házasságok csaknem felében, 46%-ában lehetett válásra számítani. A 2010-es évek eleje óta ebben némiképp csökkenő tendencia figyelhető meg: 2016-ban a házasságok mintegy 42%-a végződött válással. Ez meglehetősen magas szám, az 1876-os majdnem nullához viszonyítva, egész biztosan.

A válás jogi procedúrájának könnyebbsége azonban nem jelenti azt, hogy válni könnyű, egyáltalán nem az, legalábbis ezt mondatják velem azok a tapasztalatok, amelyeket a válási krízisben lévő párokkal folytatott munka során szereztem. Szinte minden esetben a válást nagyon hosszú ideig tartó érzelmi krízis jellemzi, a válást fontolgató fél kétségek közt vergődik, vagy olyan érzelmi válságot él át, ami sokkszerűen hat rá. A döntést meghozni egyáltalán nem könnyű! A harag, a bosszú, a kétségbeesés, a szomorúság érzései keverednek, szétszakadt illúziók kísérik, megkeseredés, csalódás, sok-sok olyan érzés, amit nehéz vinni, miközben ugyanúgy folynak tovább a hétköznapok, ugyanúgy fel kell kelni, munkába kell járni, játszani kell a gyerekkel, és mintha minden ugyanolyan lenne, miközben minden egészen más, az alapok csúsznak széjjel.

Miért fáj ennyire?

A válás fáj, akárki kezdeményezte! Annak is, aki így döntött, és annak is, akinek a feje fölött döntöttek. Aki így döntött, annak viselnie kell a döntése minden felelősségét, akinek a feje felett döntöttek, el kell bírnia, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás, hogy kiszolgáltatott. Mindezt amellett kell bírnia, hogy tűrnie kell, hogy elveszített valakit és valamit, amiben korábban hitt, vagy legalábbis hinni próbált.

Ennek tetejébe nem csak a másikat veszítjük el, nem csak magát a kapcsolatot, hanem vele együtt a hozzá fűzött álmainkat is, a reményeinket és illúzióinkat, csupa olyasmit, ami egyébként életben tart bennünket.

A másik elvesztése mégis mind közül a legfájóbb, még akkor is, ha ez a kapcsolat nem volt tökéletes, és akkor is, ha ezt kezdetben lehetetlen beismerni. Azért lehetetlen, különösen kezdetben, mert a dühünk és a haragunk az elsődleges, felszínen megjelenő érzésünk, amelynek legfőbb összetevője a másik hibáztatása a kapcsolat megromlásáért. Ez a düh és harag nem engedi látni, hogy a másik, akkor is, ha ez egy erősen kérdéses kapcsolat, nagy valószínűséggel az életünk legfontosabb kapcsolatát jelenti, és ez még akkor is igaz, ha a szerelmi boldogság már régen a múlté. Ennek pedig az az oka, hogy a kötődés kialakult közöttünk, ami nem egyszerűen közös élményeket, együtt töltött éveket jelent, még csak nem is a gyerekeinket, bár ezeket is mind-mind egyben, hanem olyan érzelmi szálakat, amelyek zsigeri, hormonális szinten is összekapcsolnak. Ismerjük a másik jelzéseit, reakcióit, tudjuk mit fog mondani a társunk egy-egy kérdésre, hogyan reagál egyes felvetésünkre, tudjuk, hogyan issza a kávét, és mikor, tudjuk, hogy horkol-e éjszaka, és felébred-e, ha megpöcköljük. Ismerjük a bőre érintését, a szagát, a ráncait az arcán, az anyajegyeit, tudjuk, milyen hangokat ad ki szeretkezés közben, és tudjuk, hogy ő is tudja, és hogy mindez nincs, nem lesz, el kell engednünk, legalábbis, ha valóban el akarunk válni. Az érzelmi válás, ezeknek az „apróságoknak” az elengedése, magának a kötődésnek az elengedését jelenti, érzelmi szinten, amibe beletartozik a dühünknek az elengedése is. Akkor váltunk el valóban, ha már nincs harag bennünk a másik iránt, ha nem rándul össze a gyomrunk, ha a nevét halljuk, és nem gondoljuk meg kétszer is, hogy egyáltalán felhívjuk-e telefonon. Sőt, akár az új barátjával/barátnőjével is gond nélkül találkozunk. Hogy ezt mennyire nehéz valóban megtenni, arról egy régebbi bejegyzésem szól:

Hogyan NE váljunk el válás után!

Miért döntünk nehezen?

A statisztikai adatok szerint egyre később válunk, ami azt is jelenti, hogy a kötődés szálai az évek során biztosan kialakultak már, ez határozottan benne lesz a veszteséglistában. A kötődés elvesztése válás esetén is olyan, mintha a lényünk egy részét vágnánk ki, veszítenénk el. Lehet, hogy ezt nem is érezzük át a válás mellett szóló döntés meghozatalakor, mert az ellenérvek erősebbek.  Ebben a lélektani pillanatban még nem tudjuk, milyen, ha nem szuszog valaki mellettünk az ágyunkban, nem tudjuk, milyen, ha nincs kihez szólni, ha hazajövünk esténként, ha tényleg soha, senki nem mosogat/takarít ki/fizeti be a csekket/főzi meg a vacsorát satöbbi, satöbbi, helyettünk, ha senki sem csattan fel egy rossz szavunkra. Ha mégis sikerül ebbe belegondolni, akkor a másik oldalon ott a faktum, a tény, hogy már nem okoz semmilyen örömöt a másik jelenléte. Hogy nem jó együtt, hogy már több a konfliktus, mint az örömteli pillanat, hogy a mérleg nyelve lassan átbillen.

És ilyenkor kezdődik a nézegetés, a rakosgatás, a pakolgatás a serpenyő két oldalára. Mi és mennyi van az egyik és a másik oldalon? Vajon a jó a több, vagy a rossz? Vajon kell, hogy a jóból legyen több? Vajon kell, hogy boldogok legyünk, hogy mindig azok legyünk? Vajon fontos, hogy a család együtt maradjon, hogy a gyerekeink teljes családban nőjenek fel? Vajon jobb lesz a másik nélkül? Vajon segít a válás? Vajon a gyerekek megsérülnek majd a válás miatt? Vajon mit csinálok a válás után magamban, egyedül. Kibírom? Vajon boldogulok anyagilag? Vajon nem lenne-e mégis jobb megpróbálni együtt? Vajon…?

Tudod a választ?

És a barátnőd, legjobb barátod tudni fogja?

Nem.

Mert csak a saját válaszát mondhatja el, ami a saját élettörténetéből ered. Nem lesz jó válasza a te kérdéseidre. Mert azt csak te derítheted ki.

Nem biztos, hogy menni fog egyedül. És nem biztos, hogy a krízis állapotában megtalálod a számodra megfelelő, leginkább helyes választ. Ha jól szeretnél dönteni, kérj egyéni konzultációt, vagy párterápiát. Így a saját válaszaid is megszülethetnek.

Segítek.

Beküldve:

El fogtok válni? Mit mondj a gyereknek?

Az életed legnehezebb pillanata lesz, amikor elmondod a gyereknek, hogy el fogtok válni. Mégis túl kell rajta esni, nem lehet megúszni, és nem is érdemes. Titkolni, hazudni semmiképp sem szabad, mert a gyerek mindent tud, lát és mindenre figyel. Még arra is, amit te talán észre sem veszel.

A gyerekek, de még a csecsemők is „tudják”, mikor van baj a kapcsolatotokkal, talán már jóval előbb, hogy benned tudatosodna. Persze, a „tudni” szót itt nem szó szerint kell értened, mert  jóval elemibb dologról van szó a tudásnál. Valami ösztönös megérzésről, beleérzésről, valamiről, amit szinte a zsigereinkben élünk át. A gyerek nem „tudja”, hogy mit jelentenek a viták, a konfliktusok, az egymás előtt becsapódó ajtók, csak azzal a szinte testi szintű érzéssel szembesül, hogy baj van.

Legyél megértő a gyerekkel!

A gyerekek stresszként és feszültségként fogják átélni már a válást megelőző helyzetet is, sőt lehetséges, hogy ennek a bizonytalansága sokkal megterhelőbb lesz számukra, mint az a pillanat, amikor már eldőlt, mit hoz a jövő. A bizonytalanság ugyanis mindannyiunk számára a legnehezebben viselhető érzés. Remény és kétségbeesés között vergődünk, és ez ránk és a gyerekekre is igaz. A krízishelyzetnek ez az egyik ismérve, még nem lehet tudni, hová fut ki, hogyan végződik majd. Azért is lesz ez nehéz a gyerek számára különösen, mert bármilyen furcsa, ő is meg akarja majd menteni a kapcsolatot, az apja és az anyja számára örökre egybetartozó, benne egybefonódó egységét. Emiatt nagyon könnyen bevonódik a konfliktusba, vagyis mindent elkövet, hogy a szülei figyelme egymásról rá terelődjön. Ha sír, ha rosszalkodik, ha bepisil, ha a koránál éretlenebbül viselkedik, mind-mind ugyanazt a célt szolgája! Azt, hogy apa és anya ne veszekedjen, rá figyeljen inkább, mert még rossznak lenni is jobb a válás fenyegetésénél!

Nem biztos, hogy rájövünk erre, hiszen gyakran sokkal könnyebb a gyerek rosszaságával szembesülni, mint a saját kapcsolatunk kudarcával. Ilyenkor sokat segíthet az a kérdés, hogy miről kellene a párommal beszélgetnem, ha egy jó tündér hirtelen eltüntetné a gyerekkel kapcsolatos problémákat. Mit kellene tisztáznunk, elrendeznünk, ha hirtelen a gyerek nem hisztizne körülöttünk?

Mondd el a gyerek szintjén!

Ha még nem dőlt el, hogy elváltok-e vagy sem, akkor is érdemes a gyerek életkori sajátosságaira figyelemmel mondani valamit arról, hogy miért is van most köztetek konfliktus, például azt mondhatjátok, hogy apa és anya most valamiben nem ért egyet, és ezért vitáztok egymással. A gyermeki képzelet sokkal ijesztőbb képeket teremt a valóságosnál, ezért fontos, hogy valamiképp magyarázatot adjatok a helyzetre. Az is megnyugtató lehet a számára, hogyha elmesélitek neki, miféle külső segítséget kértetek, vagy azt hogyan próbáljátok valamiképp rendezni a vitát és megoldást találni. Ezzel azt is üzenitek a gyereknek, hogy nincsenek tökéletes kapcsolatok, két ember nem élhet állandó rózsaszín felhőben, de a vitákat el lehet rendezni, van esély a megoldásra.

Ha viszont  már eldöntöttétek, hogy elváltok, akkor érdemes leülni a gyerekkel, vagy a gyerekekkel és KÖZÖSEN elmondani neki/k, hogy el fogtok válni, így döntöttetek. Ti ketten, együtt! Ezzel az egy mondattal nagyon sok későbbi problémát előzhettek meg. Ha ugyanis az egyikőtök „miatt” kell elválni, ő az oka a család szétesésének, akkor óhatatlanul bűnbaknak látja majd a gyerek azt a szülőt. Magatokban is érdemes tisztázni, hogy a kapcsolat sohasem egyvalakin múlik, sohasem egyvalaki hibája, ketten vettetek benne részt, ketten alakítottátok olyanná, amilyenné lett. Pontosan tudom, hogy nagyon ritka, hogy egy ilyen döntés egyforma erővel születik meg mindkét szülőben, gyakran az egyiknek sokkal inkább fáj a válás, mint a másiknak. (Ha te vagy az, érdemes segítséget kérned, mert a válás is gyászfolyamat, amit nem is olyan könnyű feldolgozni.) A gyereknek viszont azt kell éreznie, hogy nem őmiatta történik mindez, nem ő volt a rossz, nem ő tehet róla. A kicsik ugyanis sokáig mindenhatónak gondolják magukat, úgy érzik, körülöttük forog a világ, és ezért olyan felelősséget is magukra vehetnek, ami nem tartozik rájuk. Ahhoz, hogy ezt elkerüld, vállalnod kell a felelősséget a kapcsolatod kudarcáért, hinned kell magadban, hogy a kudarc terhét el fogod bírni magad, nem kell az ő vállára tenned. És ezt a hitet kell közvetítened felé.

Ne szidd, ne okold a másik szülőt!

Ez egy nagyon nehéz kérés, különösen a válás sűrűjében, amikor még nagyon sok fájdalom és sérelem kavarog benned. Csak akkor sikerülhet, ha a gyermekedet nem a magadénak tekinted, hanem olyasvalakinek, akinek mindkettőtökre szüksége van. Elemi szinten kapcsolódik hozzátok, hozzád és a másikhoz, akkor is hordozza három előző generáció epigenetikus történetét, ha soha nem mesélt róla neki senki. Ennek nagyobb ereje van, mint gondolnád, és nem veheted, nem műtheted ki a gyerekedből.

Ő akkor lesz teljes, ha mindkettőtökhöz kapcsolódhat, és általatok kapcsolódik az ősökhöz is, ahhoz az örökséghez, amit az előző generációk hagyományoztak rá genetikusan, és kulturálisan egyaránt. Ha megfosztod a másik szülőtől, elveszti a kapcsolódás lehetőségét, elveszti a lénye egy fontos örökségét, önmaga egy részét, és ezáltal azt az erőt is, amit a másik családrészétől kap vagy kaphatna.

Ez alól csak akkor szabad kivételt tenni, ha a másik szülő bántalmazó volt. Ebben az esetben is jó, ha tarthatja a kapcsolatot a másik szülővel, de csak ellenőrzött körülmények között, egy gyermekjóléti intézmény fennhatósága alatt.  

A bántalmazó kapcsolatokról egy másik cikkemben olvashatsz.

Te dönts, ne a gyerek!

Egész pontosan ti, közösen döntsetek a válást követő élet részleteiről, ne a gyerek! Ti döntsétek el, kinél él, váltottan gondoskodtok róla, vagy alapvetően egyikőtök neveli, mikor van a láthatás, hogyan tartjátok egymással a kapcsolatot szülőpárként, hogyan tartjátok az ünnepeket, a hétvégéket, ki milyen fizetési kötelezettséggel tartozik stb.

A gyerek véleménye fontos lehet, hogy hol szeretne, vagy kinél szeretne élni, amit jó, ha figyelembe vesztek, de nagyon lényeges, hogy erről ne ő hozza meg a döntést, hanem ti. Ez még akkor is fontos, ha már elmúlt tizennégy éves. Ilyen esetben nagyobb súllyal eshet a latba a véleménye, sőt érdemes is ezt tiszteletben tartani, de ne ő mondja meg, hogy márpedig így és így legyen, mert ez olyan súlyú döntés, ami megterheli, később, akár lelkiismeret-furdalást is okozhat, amikor szembesül azzal, hogy egyik vagy másik szülője ellen döntött. Ez egyébként sem olyan kérdés, amit átláthatna teljes egészében, nagyon sok olyan részlet lehet a szülei házasságával kapcsolatban, amit nem ismerhet.

Mi történik, ha ti ketten nem tudtok megállapodni arról, ki nevelje ezután a gyereket? Akkor sokkal hosszabb, és nehezebb út vár rátok. Ennek jogi részleteiről itt olvashatsz:

https://jogaszvilag.hu/napi/a-kulon-elo-szulo-is-szulo-marad-jogokkal-es-kotelezettsegekkel/

Ha a gyerekkel ketten maradtok, sok olyan kérdés kerülhet elő, ami fejtörést okoz számodra. Fontos, hogy ne a gyerekkel oszd meg ezeket a gondjaidat, ne neki meséld el a munkahelyi konfliktusokat, ne vele oszd meg a párkapcsolati kérdéseidet, ne neki sírj, ha megbántott valaki. Mert ő még csak egy gyerek, ne terheld túl, ezek olyan súlyú kérdések, amelyekre minden erejével megpróbál majd jól reagálni, segíteni neked, és épp ez a legnagyobb veszély, mert még nem érett rá. 

Mondd el, mi vár rá!

Az egyik, amit biztosan megtehetsz, hogy elmondod, mi vár rá, elmondod, ki hol fog lakni, hol lesz a szobája, az ágya, a játékai, mikor találkozhat a másik szülővel, hogyan tartjátok majd a kapcsolatot. Biztosítsd arról, hogy továbbra is szereted, és a másik szülő is szereti, nem kell lemondania senkiről. Biztosítsd arról, hogy az elköltöző szülő nem megy el örökre, nem veszíti őt sem el, továbbra is láthatják majd egymást. Minél inkább rendben lévőnek érzed magad is ezt a helyzetet, annál inkább így érzi majd a gyerek is. A kétségeiddel neked van dolgod, nem a gyerekre tartozik.  De ha így van, akkor jobb, ha szembenézel velük, és felkeresel egy pszichológust, vagy egy családterapeutát, aki segít rendet tenni az érzelmek zűrzavarában.

 Itt kereshetsz valóban hozzáértő szakembert:

https://csaladterapia.hu/csaladterapeutat-keres