Mire jó az esküvő? Mire jók a szertartások?

Sokan mondják, hogy az esküvő nem fontos, mi enélkül is szeretjük egymást. Való igaz, az esküvő, a házasság elvesztette korábbi jelentőségét. Egy-két nemzedékkel korábban még elképzelhetetlen volt, hogy egy pár házasság nélkül éljen együtt, ezt megkövetelték a hagyományok és az erkölcsi szabályok.

Ma már a gyerekek közel fele házasságon kívüli kapcsolatból születik, egyáltalán nem unikális jelenség ez, erre a helyzetre nem használunk már olyan megbélyegző szavakat sem, hogy az ilyen gyerek zabigyerek, vagy bal kézről született. Azzal, hogy a házasságon kívüli szexuális kapcsolat már nem minősül erkölcstelennek, azt sem érezzük feltétlenül szükségesnek, hogy az anyakönyvvezető elé álljunk. A fiatalok különösen nem, akik már nem a szülők akaratából, hanem saját elhatározásukból gyakran saját anyagi erőforrásaikat igénybe véve kötnek házasságot.

Házasság hagyományok szerint

A magyar nyelvben a menyasszony és a vőlegény szavak is arra utalnak, hogy az új pár egyfajta anyagi szerződés következtében jött létre, amiről nem maguk a fiatalok, hanem a szülők döntöttek. A /ve/vő/legény ugyanis feleségül kérte választottját annak szüleitől, akik még hozományt is adtak azért, mert elviigye tőlük a lányt. A menyasszony szavunkban a menés szó töve szerepel, ami azt jelenti, hogy az ifjú asszonynak kellett elhagynia a szüleit és ő volt az, aki a férje családjához költözött., A házassággal aztán földek is egyesülhettek, adósságokat lehetett kiegyenlíteni, vagy épp új hatalmi dinamikák jöhettek létre az adott közösségben.  Vagyis az ifjú pár gyakran csak elszenvedte a szülők döntését, és nem feltétlenül számíthatott arra, hogy figyelembe vesznek érzelmi szempontokat. A házasság főképp gazdasági kérdés volt, a szerelemre pedig úgy tekintettek, hogy azt majd meghozza az idő. Aztán ez vagy megtörtént, vagy nem.

Fortepan, Berkó Pál képe, 1939-ből egy kárpátaljai esküvőről

Szerelmi házasságok gyakoribbak voltak a legszegényebbek körében, mert felfelé nem lehetett házasodni, vagyis a szegények esetében mindegy volt, hogy melyik szegény legény, épp melyig szegény leányt veszi el.

Kavarodás a házasság körül

Az, hogy manapság hogyan is tekintünk a házasság intézményére, erősen függ attól, hogy milyen közösségben szocializálódtunk, ott mennyire maradtak fenn a hagyományok, illetve, mennyire vannak még most is jelen vallási tilalmak. Mindezt befolyásolja az a tájegység, ahol élünk és a társadalomban betöltött pozíciónk, valamint a saját értékítéletünk is, azaz egy nagyon sajátos mix az, ahogy ma a házasságra tekintünk. Ezért nagyon különféle elvárásai lehetnek mondjuk a pár szüleinek, és mást gondolhatnak erről a pár tagjai is. Mivel a házasodási szokásokat már nem szabályozza semmilyen közös erkölcsi norma, ezért akár a nagycsalád minden tagjának más lehet az álláspontja arról, hogy kell-e esküvő, mikor kell azt megkötni és hogyan. Ha így nézünk erre a helyzetre, akkor talán jobban megérthetjük, miért lehet annyi vita és sértődés a családban az esküvő kapcsán. Annak ugyanis minden egyes pontján össze lehet veszni, ebben különféle elvárások és értékítételet csaphatnak össze.

Ha például egy fiatal pár összeházasodik, de az esküvő költségeit nem tudják állni, akkor felmerül a kérdés, hogy ki fizesse azt ki. Ha mondjuk a vőlegény szülei adják bele a nagyobb összeget, és ők fizetik a menyasszonyi ruha kölcsönzési díját is, akkor megmondhatják-e, hogy milyen ruhát viseljen a menyasszony? Mennyire szólhatnak bele abba, hogy kiket hívjanak meg, és hogy milyen zene szóljon a lakodalomban. Ha viszont az ifjú pár fizeti az esküvő költségeit, akkor a szülők élhetnek át sérelmeket, ha valakit nem hívtak meg, kifogásolhatják a zenét vagy az ültetési rendet. Vagy egyáltalán azt, hogy mire jó ez a rongyrázás.

Mindezek miatt ezért egyénenként más és másféle élményként és emlékként élhet bennünk maga az esküvő. Lehet kényszer, olyasmi, amin át kell esnünk, de lehet a szerelem, az elköteleződés ünnepe is. Amennyiben az esküvőnek ez a minősége egyáltalán még eszünkbe ötlik. Ez utóbbinak sokkal nagyobb a valószínűsége akkor, ha a pár saját elhatározásából, mindenféle külső-belső kényszer nélkül kíván házasságot kötni. Van egy mély lelki út is, ami elvezet az elköteleződésig, aminek nagy jelentősége lehet később. Mert nem mindegy, hogy azért tartunk esküvőt, hogy felvegyük a CSOK-ot, vagy azért, mert mélységesen hiszünk abban, hogy összetartozunk. Ennek később jelentősége lehet, amikor a kapcsolat válságba kerül és már nem is tudjuk, miért is kötöttük össze az életünket, csak a kedvező hitelért, vagy mert egy csapatként tekintünk magunkra.

Az esküvő mint átmeneti rítus

Arról is gyakran elfelejtkezünk, hogy a rituálénak önmagában is lehet szerepe. Az esküvőt kísérő rituális cselekedetek és szertartások ugyanis láthatóvá tesznek valamit, ami kevéssé megfogható. Épp azt az átmenetet jelenítik meg, amit lélektanilag átélünk. Az esküvő esetében azt, hogy amíg eddig a szüleinkhez tartoztunk, innentől kezdve a társunkhoz kötődünk elsősorban. A mai ember számára pedig jelentheti azt is, hogy nem csak önmaga felé elkötelezett, nem csak a saját boldogságát kell szolgálnia, hanem a társáét is. Ez az átmenet lélektanilag sem könnyű. Mióta világ a világ, és ember az ember, azóta játssza el, jeleníti meg ezeket a belső történéseket rituális módon. Minden beavatási szertartás erről szól, elkísér egyik életciklusból a másikba egyik élethelyzetből a másikba. A néprajzosok ezért hívják ezeket átmeneti rítusoknak, amely alatt olyan szimbolikus cselekménysort értenek, amelyek a hely, az állapot, a társadalmi helyzet és életkor változásait kísérik. Olyan folyamatként tekintenek rájuk, amely alatt más emberré válunk. Ezekben a rítusokban eljátsszuk, hogy az egyén leválik arról a helyről, közösségről, ahol eddig volt, határhelyzetbe kerül, amelyet sokszor fájdalom kísér, és ezt gyakran fájdalmas cselekedetek vagy próbatételek segítik, hogy végül befogadja őt az új közösség. Jelen van ez a hármasság a természeti népek beavatási szertartásainál, de jelen van most is minden fontosabb rituálénknál. A szertartások egy lélektani utat tesznek láthatóvá. Hiszen ahhoz, hogy az életünk új minőségbe jusson, ki kell szakadnunk a régi viszonyaink közül, ami fájdalmas folyamat, a régi élet elgyászolását kívánja, és ha ezen a fájdalmas szakaszon túljutottunk, akkor kaphat az életünk új minőséget. Ilyenformán minden rituálé, minden szertartás segít bennünket ezen a belső úton. Az átmeneti állapotot különleges kellékek is jelzik, ilyen például maga az esküvői ruha is. Ez a nem hétköznapi, különleges alkalmakra tartogatott viselet az, amely az egyik jele annak, hogy a menyasszony és a vőlegény úton van, egyik életciklusból lép át épp a másikba. Hiszen minden megváltozik ezután azzal, hogy már nem a szüleik gondoskodnak róluk, vagy nem ők gondoskodnak saját magukról, hanem felelősséggel tartoznak egymás iránt. A szemüket le kell venniük a szüleikről, és önmagukról is, és egymás felé kell fordulniuk.

Az esküvői szertartáson ezt a fajta összetartozást jeleníti meg maga az eskü is, az ezt jelképező gyűrű, vagy még sokféle más szertartás, az egymásba ömlő homokszemek, az együtt meggyújtott gyertya, a párok kezének összekötése vagy az, hogy egy kendő vagy sátor alá állítják őket. Mindennek  jelentősége van abból a szempontból is, hogy mindez a család és egy tágabb közösség előtt történik, a közösség tudtával és jóváhagyásával, ami azt jelenti, hogy egy egész közösség tanúja és átélője az eseménynek. Ez azért jelentőségteljesebb, mintha titokban történne, mert nem csak a párnak kell elfogadnia a változást, hanem az összes érintett szereplőnek, a csaldtagoknak, a barátoknak, a rokonoknak is.  Az apa após lesz, az anya anyós, a testvérek sógorok és a barátoknak is el kell fogadniuk, hogy sokkal kevésbé lesznek ezután kitüntetett szerepben. Az esküvő maga őket is támogatja ezen a csöppet sem könnyű úton.

Párkapcsolati konfliktusok megoldása vagy feloldása?

Az előző blogbejegyzésemben egy olyan játékról meséltem, amely segítséget nyújt a családon belüli konfliktusok rendezésében. Ebben a bejegyzésben a párkapcsolati konfliktusok feloldásáról beszélek majd. A lépések valójában nagyon hasonlatosak ahhoz, mint a játékban, csak a „jutalom” nem annyira megfogható, mint ott, hiszen a konfliktus feloldódása a jutalom maga.

Nagyon nem mindegy, hogy a párkapcsolati konfliktus, amit meg szeretnénk oldani egy akut, régen húzódó probléma miatt tör ki, vagy újonnan keletkezett. Előfordulhat az is, hogy a felszínen megmutatkozó konfliktus egy régebbit  rejt, és az egy még régebbit, és úgy bújnak elő ezek a konfliktusok, ahogy a nagy matrjóska babákból az egyre kisebbek,

hogy a végén eljussunk egy őskonfliktushoz, amiről úgy gondoljuk, hogy már el is felejtettük. Pedig könnyen lehet, hogy nem, csak besöpörtük a szőnyeg alá. Vagyis fontos tisztázni, hogy az a profán konfliktus például, hogy

miért nem vitted le a szemetet?

az tényleg arról szól-e, hogy nem vitted le a szemetet vagy valami egész másról. A veszekedések láncolatába belebonyolódott pár sok esetben már nem is tudja kideríteni, hogy miért is veszekednek valójában. Gyakran azt hiszik, hogy azért veszekednek, mert eltávolodtak egymástól, mert nem jól választottak, hiszen látszik, hogy annyira különböző véleményen vannak, hogy folyton gyűlölködnek. Pedig az esetek többségében arról van szó, hogy megértésre, szeretetre, elfogadásra vágyunk, és a konfliktusok akkor robbannak ki, amikor ezeket nem kapjuk meg.

A téves észlelés azért jöhet létre, mert a konfliktus sok negatív érzéssel jár. Dühvel, haraggal, azzal a gondolattal, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. És ez akár a sokszorosára is erősödhet, ha a konfliktust nem sikerül feloldani. Vagy épp megoldódik ugyan valahogy, de nem oldódik fel.

Mi a különbség a konfliktus megoldása és a feloldódása között?

Óriási!

A konfliktust ugyanis meg lehet oldani erőből is. Valaki győz, valaki eléri, hogy „igaza legyen”, míg a másik veszít, és kiderül, hogy „nincs igaza”. Sok pár alkalmazza a konfliktusmegoldásnak azt a formáját, hogy nem vesz tudomást a problémáról, és akkor az vagy egy váratlan pillanatban csap le rájuk, vagy Demoklész kardjaként lebeg a fejük felett, és mindenki ideges, szorong, hiszen ilyenkor a csoda lehet az egyetlen megoldási lehetőség vagy a véletlen, ami aztán vagy kedvező lesz vagy sem. Ez az a helyzet, amikor kiszolgáltatják magunkat az elemeknek. Beléphet ebbe a bizonytalanságba egy harmadik, határozott fél is, aki igazságot tesz, vagy az akaratosságával eldönti a kérdést, például a gyerek, aki mégiscsak megeszi a csokit, mert a szülőknek nem sikerült megegyezniük ebben a kérdésben.  De beléphet egy távolabbi családtag is, az anyós, vagy az após, aki hirtelen „rendet tesz”. A legtöbb konfliktusunkat azonban a harc eszközeivel próbáljuk kezelni. Győzni akarunk, hogy a mi érdekeink érvényesüljenek. Az életünk nagyon sok pontján tapasztaljuk ezt a konfliktuskezelési „módszert”, ezért aztán a párkapcsolatunkban is így járunk el.

De ha egy jól működő kapcsolatra vágyunk, akkor ez itt nem fog működni A kard ki kard módszer ugyanis megöli az intimitást, rombolja a kapcsolatot, az egyik felet sértetté, megalkuvóvá, megbántottá teszi, míg a másik azt érezheti, hogy minden döntési teher az övé, mert a másik „képtelen” bármiért is kiállni. Ilyenkor kétféleképpen alakulhat a pár élete:

  1.  Kialakul egy alá- fölérendeltségi viszony, amikor mindig az egyik győz, és mindig a másik veszít. Ez a helyzet akár hosszan is működhet, különösen, ha az alárendelődő fél „jól játssza” a szerepét, és nem lázadozik, nem hangoztatja az elégedetlenségét. Akár egy teljes életet is le lehet élni így, de biztos, hogy ez az alárendelődő fél hatalmas önfeladásával és áldozatvállalásával jár együtt.
  2. A másik út, amikor mindenki győzni akar, nem áll be a győztes-vesztes rend és ezért örök harci szintér lesz a pár élete.

Konfliktusok feloldása, ha a harmónia a cél

Ha a konfliktust nem megoldani, hanem feloldani szeretnénk, és harmónikus kapcsolatra vágyunk, akkor el kell felejteni azokat a mondatokat, hogy nekem van igazam, és te bolond vagy, ha ezt szeretnéd! Le kell tennünk a fegyvert, és nem csak arra kell törekednünk, hogy nekünk jó legyen, hanem arra is, hogy a másiknak jó legyen. A pár mindkét tagjának vállalnia kell, hogy olyan megoldást talál konfliktushelyzetekben, amely mindkettőjük számára egyformán jól működik. Nem fogadható el, hogy az egyik fél nyer, míg a másik veszít. Ha ez nincs így, akkor sérelmek, fájdalmak keletkeznek, a vesztes fél ugyanis mindig sebeket szerez.

Aki készen áll erre, az kész akár egy ilyen párkapcsolati szerződést is aláírni:

É n, _________________________________, elkötelezem magam a nyertes-nyertes gondolkodásmód mellett, amelynek során a jelenlegi és a jövőbeli nézeteltéréseinken úgy dolgozom, hogy mindketten megkapjuk, amit akarunk és amire szükségünk van.

Ha valaki most úgy érzi, miután elolvasta ezt a „szerződést”, hogy képtelen volna ezt tiszta szívvel aláírni, az valószínűleg nagyon sok múltbéli sértettséget hordoz magában, vagyis sok olyan sebet szerzett, ami miatt inkább bosszúvágyat él át, mint a konfliktusok feloldásának a vágyát. Vagyis már nem csak a konfliktusok állnak a boldogság útjában, hanem az is, hogy a másik iránti bizalom elveszett. Ilyenkor érdemes párterápiás segítséget kérni, mert a bizalom helyreállítása az alapja a konfliktusok megoldásának, és ha ez nincs, akkor nagyjából a startvonalra sem lehet állni.

Mi kell ahhoz, hogy win-win helyzet alakuljon ki?

TE+ÉN helyett MI

Tudnod kell, hogy te mit szeretnél és közben figyelned kell arra is, hogy a másiknak mi a jó. Ahelyett, hogy a magad nyereségére gondolnál, MI-ben gondolkodsz, és tisztában vagy vele, hogy ami a másiknak nem jó, az neked sem lesz jó, és nagyon nem lesz jó nektek kettőtöknek. Hallgass!

Tudj hallgatni!

Ez azt jelenti, hogy add meg annak a lehetőségét, hogy a másik is elmondhassa a véleményét, hagyd, hogy beszéljen, hogy feltárja magát. Legyél rá kíváncsi! Ne tereld másra a szót, ne nézz tévét közben, ne nézz rá az órádra, és ne nyomkodd a telefonodat sem közben, hanem teljes figyelmeddel fordulj felé.

Önismeret

Tisztában vagy azzal, hogy mik azok a helyzetek, amelyek nagyon érzékenyen érintenek és ezért extrán erősen reagálsz rájuk. Ezek általában olyan gyerekkori sérelmekhez vezetnek, amelyekben gyerkként esélyed sem volt helytállni, csak el kellett szenvedned őket. Elismered a kommunikációs gyengeségeid. Ha például könnyen mondasz ítéletet a másik felett, minőséted például azzal, hogy trehány és lusta, akkor tudd, hogy az ilyen megjegyzések nagyon gyorsan a vita eszkalálódásához vezetnek, és ez nem a másik lustasága miatt történik így, hanem azért, mert a kritika minden esetben rombolja a kapcsolatot.

Jó kommunikáció

Ez azt jelenti, hogy nem értékelsz, nem ítélkezel, nem minősíted a másikat, úgynevezett énüzenetekben kommunikálsz, amelyekben az érzéseidről is számot adsz. Veszed a másik jelzéseit, végighallgatod, és elismered, hogy érted, és érzed, hogy miről beszél. Nem mondasz olyanokat, hogy nem lehetsz fáradt vagy álmos, hiszen semmi okod nincs rá. Azaz együttérző vagy. Ez a bizalom alapja. Ha így fordulsz a másik felé, egyre inkább meg fog nyílni és olyan dolgokat is elárul majd, amit senki másnak. Ha igazán sikerül megértened őt, a konfliktusból származó haragod úgy száll majd fel, mint a reggeli harmat.  

Önfeltárás

Hajlandó vagy megosztani a másikkal a vágyaidat, az érzéseidet, és a szükségleteidet, nem félsz elárulni azokat, mert bizalommal vagy a másik iránt. Ha ez nem történik meg, akkor a másiknak nincs esélye arra, hogy megértsen és figyeljen rád.

Kreativitás – ötletbörze

Néha az is elég, ha a másik látja, hogy megérted és elfogadod a szempontjait. Ilyenkor eldönthetitek, hogy most azon az úton indultok-e, amit te, vagy azon, amit a másik preferál. De középen is találkozhattok, vagy kitalálhattok valami harmadik megoldást, ami mindkettőtöknek megfelel. Ne a hibát és a hibást keressétek, hanem a megoldást, és akkor el is fogtok jutni odáig!

Konfliktuskezelés játékosan

Találtam egy régi, angol nyelvű tudományos cikket a családi konfliktusok feloldásának játékos módjáról. A cikk a The Family Coordinátor-ban jelent meg 1974-ben, vagyis nem mai darab, mégis van benne néhány olyan gondolatot, amely ma is értékes lehet számunkra.

A Family Contract Game játék végére az egymással konfliktusban álló családtagoknak egy szerződést kell kötniük egymással. Ez egy olyan konkrét lépéseket tartalmazó konfliktusmegoldási módszer, amely a családot a konfliktus feloldásának különböző állomásain vezeti keresztül, anélkül, hogy mélyebben is vizsgálná az összetűzések kiváltó okait. Strukturáltan, szabályozott lépéseken keresztül kínál megoldást, és eszközt ad a szülők kezébe a konfliktusok rendezéséhez.

Mik is ezek a lépések?

A konfliktus résztvevői közül az egyik fél az elégedetlen, a kritikus fél, aki valamiért nem találja helyénvalónak a másik viselkedését. Nevezzük őt K-nak, azaz Kritikusnak. A másik oldalon az áll, aki ezt a nem kívánt viselkedést végrehajtja. Nevezzük őt M-nek, azaz Másik félnek. A Szabó családban Szabó anyuka például arról panaszkodik, hogy serdülő fiai ruháit a lakás legkülönfélébb pontjain találja meg, és ez rendszeresen konfliktust okoz közöttük. Ő lesz tehát a Kritikus ebben a speciális esetben. Egy családban azonban rengeteg más konfliktus és elégedetlenkedő lehet ezzel párhuzamosan, vagyis másik helyzetben, lehet, hogy Szabó anyuka M-lesz, és a gyerekek töltik be a Kritikus szerepét.

Konfliktuskezelés 1. lépése

A problémák feltárása azzal kezdődik, hogy család minden tagja ír egy problémalistát, és azt egyenként felírja egy problémakártyára, és a hátoldalára ráírja a saját nevét. Már önmagában ez is nagyon sok meglepetést okozhat egy családban, hiszen olyan problémák is idekerülhetnek, amelyekre eddig senki nem gondolt. Például a kamasz lány felírhatja, hogy amikor elkezdi mesélni, hogy mi történt vele aznap, az anyja, Szabó anyuka, nem figyel rá, mert a kisöccse teljesen leköti a figyelmét. De nem írhatja a problémakártyára azt, hogy „anya soha sem figyel rám”, mert azon konkrét viselkedésnek kell szerepelnie. Nem kerülhet fel a problémakártyára olyan mondat sem, hogy „Peti rendetlen” csak az, hogy Peti a szobája közepén hagyja a szennyes ruháit.

Konfliktuskezelés 2. lépése

Ugyanakkor a családtagoknak jutalomlistát is kell készíteniük, amelyek szintén felkerülnek az úgynevezett jutalomkártyákra. Ezeken olyan jutalmakat kell megjelölniük, amelyek lehetnek szavak, szívességek, tevékenységek vagy tárgyak is. Például: „Dicsérj meg, ha jól nézek ki!”, „Adj egy puszit, amikor megérkezem.” „Vegyél nekem jégkrémet” stb. Ez a lista is szolgálhat felismerésekkel, mert belátást nyújt abba, hogy kinek mi hiányzik a családban, kit mi motiválna, mi az, amit nem kap meg, de jó volna, ha megkapna.

Konfliktuskezelés3. lépés

Ezután egy olyan feladat vár a Kritikusra, ami nem is olyan könnyű. A kritikáját ugyanis Kéréssé kell alakítania. Ez a Kérés szintén nem lehet általános, vagyis Szabó anyuka nem kérheti azt kamasz fiától, hogy legyen ezután rendes. A kérésnek egészen konkrétnak kell lennie, olyannak, amit bárki végrehajthatna az utasítást meghallva. Pozitívnak is kell lennie, tehát nem szólhat úgy, hogy ne hagy a szennyes ruháidat a földön. Másképp kell hangzania, valahogy úgy, hogy a „Szennyes ruháidat lefekvés előtt tedd be a szennyes kosárba!” A kamasz lánytól pedig úgy, hogy minden nap szánj rám fél órát, amikor csak kettesben vagyunk. A kritika kéréssé változtatása segíthet a Másik félnek abban, hogy ne bántásként élje meg ezt a helyzetet, és ne váltson ki belőle ellenállást. Ez a családokban, párkapcsolatokban nagyon gyakran megtörténik, és a konfliktus eszkalálódásához vezet. A Kritikus féltől is mentális befektetést igényel, hiszen amikor Kérést fogalmazunk meg, akkor a dühünket nem tudjuk közvetlenül a másikra önteni, azt valahogy máshogy kell feloldani.

Konfliktuskezelés 4. lépése

A kérést a K-nak M elé kell tárnia, aki azt is mondhatja, hogy ez a kérés nem jó kérés, és javasolhat helyette egy olyat, amit teljesíteni tud. Vagyis a Kérést M-nek is jóvá kell hagynia, és ez azt jelenti, hogy a Kérést addig kell gyűrni, amíg az elfogadható nem lesz mindkét fél számára. Ez egy rendkívül fontos lépés, mert itt kell kölcsönösen egymás szempontjait figyelembe venni és tekintettel lenni rá.

Konfliktuskezelés 5. lépése

A megfelelő Kéréshez, amelyhez mindkét fél hozzájárult, hozzá kell rendelni egy jutalmat is, ami azt jelenti, hogy minden egyes alkalommal, amikor K tapasztalja M kívánt viselkedését, akkor ezt jutalmaznia kell a kívánt módon. A játék végére erről készül egy pontosan megfogalmazott szerződés, amely tartalmazza tehát a kívánt viselkedést és az ehhez társított jutalmat.  A jó szerződésnek az is része, hogy a család számolja a kívánt és a nem kívánt viselkedést is az elkövetkező időkben. Már önmagában ennek is lehet ereje, mert az a tudás, hogy valamelyik családtag ezzel a feladattal van megbízva, önmagában csökkentheti a nem kívánt viselkedés előfordulását. Vagy éppenséggel kiderülhet, hogy a nem kívánt viselkedés sokkal ritkábban fordul elő, mint ahogy azt előzetesen feltételeztük. A jutalom azonban akkor jár, ha a kívánt viselkedés megvalósul.  És akkor mindenképpen fontos is, hogy a jutalmazás megtörténjen. Nagyon sok szülőnek támadnak ezzel kapcsolatban ellenérzései, például, hogy miért jutalmazza azt, aminek természetesnek kellene lennie, mondjuk, hogy a gyerek mosson kezet vacsora előtt, mert ezt jutalom és kérés nélkül is meg kellene tennie, miért is kellene cserébe adni valamit. Vagy felmerülhet, hogy miért egyenértékű a kamasz gyerek problémája a felnőttével. Ezek a kérdések már rögtön a család szerveződésének mélyebb okai felé visznek. De a konfliktusmegoldásnak ezek a lépései ezek a mélyebb okoknak feltárására is alkalmasak lehetnek.

Válás, leválás, párkapcsolati konfliktusok

Nagyon gyakran érkeznek hozzám párok azzal, hogy konfliktusaik vannak egymással. Amikor beszélgetni kezdünk, lehet, hogy már rögtön az első ülésen, de az is, hogy csak fokozatosan derül ki, hogy egyikük vagy mindketten, nagyon szoros kapcsolatban állnak a szüleikkel – gyakrabban az édesanyával. De előfordul, hogy az apával.

A szülők ilyenkor szinte belelógnak a pár elétébe, és ez akkor is így lehet, ha távol élnek, nem a közvetlen közelben. Jelen vannak a véleményükkel, a kritikájukkal, a gyermekük házastársának be nem fogadásával. A be nem fogadott fél olykor szinte láthatatlanná válik előttük, olyan szereplővé, akivel nem kell törődni. Például elfelejtenek terítéket tenni nekik az ünnepi asztalra. Mert „véletlenül” nem számolják bele a családba. A közös nagycsaládi eseményeken nem történik semmi különös, csak épp nem beszélgetnek vele, nem kérdezik meg tőle, hogy van, és nem veszik figyelembe a véleményét. Észrevétlenül, szavak nélkül fúrják, gyakran úgy, hogy ezt a saját gyermekük sem realizálja, nem érzékeli, és olykor nehéz megfogalmazni, hogy mi a baj, hiszen nincs nagyjelenet, veszekedés. Esetenként csak egy-egy odasúgott félmondatban hangzik el a gyerek és a szülő között, hogy ajjaj, a házastársad miféle ember, ha ezt és ezt teszi, így és így néz ki, így és így viselkedik. Vagy még ennyi sem történik, a szülő csak legyint egyet, hogy hja, a férjed/feleséged tudjuk, hogy ilyen, oh! És a házastárs, a be nem fogadott, ezt látja, ezt érzékeli.

Párkapcsolati konfliktus

Aztán a pár hazamegy és egyszerre kitör a háború valami apróságon, vagy valami olyasmin, ami a kapcsolatban egyébként is konfliktust okoz, sokszor gyermeknevelési kérdéseken. De AZ nem feltétlenül tudatosodik, hogy egy máshonnan hozott feszültség robban ilyenkor, és ettől szinte érthetetlenné válik, hogy ez a robbanás miért is ekkora erejű.

Ha ez a tudatosodás soha nem történik meg, akkor a pár gondolhatja azt, hogy egymással van bajuk, és, természetesen, ha sokszor veszekednek úgy, hogy a problémákat nem sikerül megoldaniuk és közben folyamatosan meg is bántják egymást, akkor olyan sebeket ejtenek és szereznek, ami miatt már valóban egymással is bajuk lesz.

Tegyük fel az apai nagymama azt képviseli, hogy az unokát húsvétkor se árasszák el egészségtelen csokoládékkal. Az anya azonban nyuszitojás-keresést szervez épp arra a napra, amikor a nagyi megérkezik. A mama persze „nem akar” háborúskodást szítani, és ezért „csak” a fiának mondja, hogy ez nem helyes, jobb lenne a gyereknek, ha nem zabálná tele magát csokival ebéd előtt. A nagymama morog, nem nagyon szól a menyéhez, az unokáját pedig megszidja, amikor csokis szájjal ül le az asztalhoz. Elmenőben pedig a fiának súgja oda, hogy jobb lenne, ha nem kényeztetnék el ennyire ezt a gyereket. Aztán végre kilép a lakásból, és az apa és az anya összevesznek, hogy ki kényezteti el a gyereket és mivel.

Vagyis a konfliktus átkerül egyik kapcsolati térből a másikba, a szülő-gyerek kapcsolatból a párkapcsolatba.

Leválás

„Elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy.” – mondja a Biblia, megfogalmazva, hogy a párkapcsolati szövetséggel valami új jön létre, amihez fel kell adni a régi kapcsolódásokat. A szülőnek útjára kell engednie a gyermekét, hogy új, saját szövetséget alakíthasson, és a gyermeknek el kell indulnia a saját útján. Ezt a lassú, kétoldalú folyamatot hívjuk leválásnak, ami gyakorlatilag már a megszületéssel elkezdődik, de számtalan fokozata van a teljes felnövekedésig és szülőtől és gyermektől egyaránt többféle, olykor nehéz pszichés feladatot kíván. Bátorságot, bizalmat, önbizalmat, azt a fajta életbe és önmagunka vetett hitet, hogy boldogulunk az újraformálódó helyzetekben. Kibírjuk ezt a változást, nem omlunk benne össze, és nem akarjuk, hogy visszaálljon a régi rend. A szülői oldalról különösen fontos, hogy legyen ehhez elég érzelmi tartalékunk és olyan más közeli, bensőséges kapcsolatunk, amire ebben a változásban is számíthatunk. Gyermeki oldalról pedig elég jó megküzdési képességünk és önmagunkba vetett hit, hogy boldogulunk a szüleink nélkül.

Nehezített leválás

Sokféle okból lehet ez a leválás nehezített. Szülői oldalról hiányozhat az érzelmi tartalék depresszió, vagy gyász, krízis, munkanélküliség, szegénység miatt, de lehet a háttérben valamilyen személyiségzavar is. Ha a szülőnek nincs olyan közeli, bensőséges kapcsolata, amiben érzelmi támaszt kaphat, akkor könnyen teheti rá ezt a fajta kapcsolódási vágyát a gyerekére. Ez azt jelentheti, hogy tőle vár érzelmi, fizikai támogatást, támaszt, segítséget, barátságot, programokat, védelmet, biztonságot, olyasfajta dolgokat, amiket épp fordítva, neki kellene megadnia a gyerekének és jó esetben mindez egy társkapcsolatból várható leginkább. Amikor ez nincs, mert a szülők például elváltak, vagy adott esetben az egyikük meghalt, akkor ez a folyamat megakadhat. Ilyenkor az egyedül maradó szülő nem „akar” felépíteni másik társkapcsolatot, mert a gyerekeinek szenteli az életét. Az áldozata mögött azonban sokszor az áll, hogy fél belemenni egy új kapcsolatba, vagy az, hogy még érzelmileg az előzőt sem zárta le. Amikor ezeket a társkapcsolati igényeit a szülő a gyerekre rakja rá, akkor a „gyerek”, aki már nem is annyira gyerek, megterhelődik, hiszen bármennyire is igyekszik, soha nem lesz képes felnőtt szülője társává válni. Néha ez a folyamat már kamaszkorban lezajlik, akkor, amikor még nem  elég érett ahhoz, hogy védekezzen ellene. A kamaszkori lázadás ebben az esetben akár el is maradhat, hiszen a gyereknek az lesz a feladata, hogy a szülő mellett álljon, és megvédje őt a nehézségektől. A szülő ilyenkor gyakorlatilag bűntudatot alakít ki a gyerekben, hogyha úgy érzékeli, hogy az fizikailag vagy érzelmileg távolodik tőle. Igazi csapda helyzetet alakít ki, szinte fogva tartja a saját gyerekét, hogy ne maradjon egyedül.

Válás vagy leválás

A csokis példánál maradva – egy ilyen helyzetben az apa nem lesz képes a felesége mellé állni, és az anyjának fog igazat adni, hiszen a nagymamának „igaza van”, amikor azt mondja, hogy ne kényeztessék el a gyereket, és ne adjanak neki egészségtelen ételeket. A problémát azonban nem az jelenti, vajon kinek van igaza ebben a helyzetben, hanem az, hogy új szövetségesként ők – vagyis a pár –  nem válhattak „egy testté”, vagyis nem alakították ki a közös álláspontjukat most épp a csokievés terén. Az apa két tűz közé kerül, az anyja és a felesége közé, az anya pedig magára maradottnak érzi magát, azt éli át, hogy a férje nem áll mellé, a nagymama véleménye fontosabb, mint az övé. Gyakorlatilag mindenki rosszul jár.

A folyamatos veszekedések és viták össztüzében pedig egy kevésbé szép napon már az lesz a kérdés, hogy tudnak-e még együtt élni egyáltalán, a krízis akár a válás kérdéséig is eljuthat. Ilyenkor válik el, hogy a már felnőtt gyerek, aki ennyire bevonódott a szülő életébe, le tudja-e tenni a bűntudat érzését, és belátja-e, hogy az új szövetség létrehozásáért már nem a szüleihez kell lojálisnak lennie, hanem a társához. Az elvárásokat közösen alakítják, és ebben a közösen alakítás sokkal fontosabb, mint az, hogy kinek van igaza. A tét nagy, hiszen nem mindegy, hogy leválás lesz a folyamat vége, vagy válás. El tudjuk-e engedni régi kapcsolódásainkat, hogy megszülessen az új.

Ha nem boldogulsz egyedül ebben a nehéz folyamatban, kérj segítséget és hívj telefonon!

Rist Lilla (tel: 302687449)

A párterápia lehetőségei

Annak idején, amikor elkezdtem család- és párterápiát tanulni, szinte szerelmes voltam a módszerbe, mert választ adott egy sor megoldhatatlannak tűnő helyzetre. Megmutatta, hogy az egyén nem önmagában áll a világban, hanem ezer szállal kapcsolódik hozzá, és sokkal kevésbé vagyunk „önállóak”, mint ahogy azt hisszük, sokkal inkább függünk jó és rossz értelemben egyaránt a környezetünktől, a körülöttünk élőktől.

Hogy ezzel jó-e szembesülni vagy sem, az egy másik kérdés. Most inkább arról szeretnék szólni, hogyan látom a párokkal és családokkal végzett több éves munka hatására a terápia lehetőségeit.

Ez nem azt jelenti, hogy megváltozott volna a szemléletem, továbbra is azt gondolom, hogy az emberi viselkedést nagymértékben meghatározza a környezete, a körülötte élők viselkedése, és ez a hatás kiterjed a személyiségünkre, valamint az aktuális a pillanatnyi reakcióinkra is. Ilyenkor kialakulhat egy olyan ciklus a hatások és kölcsönhatások rendszerében, amelynek lesz egy sajátos mintázata vagy forgatókönyve. Hogy jobban érthető legyen, miről is beszélek, ilyen klasszikus mintázatként emlegetik  például a családterápiás irodalomban, amikor az anya azt látja, hogy a gyerek rosszalkodik, és megkéri az apát, hogy lépjen közbe. Amikor az apa ezt megteszi, akkor az anya kritizálni kezdi, hogy miért így és így reagált, mire az apa visszaszól és végül összevesznek.

Az ilyen és ehhez hasonló mintázatok azonban, ahogy a fenti példában is látható, egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben építő jellegűek, sőt inkább konfliktushoz vezetnek. Ráadásul nagyon sokszor rögzülnek is és ezáltal valódi romboló, destruktív, mintázatokká válnak, amelyek aztán folyamatos krízisállapothoz, békétlenséghez, konfliktusokhoz vezethetnek. A forgatókönyv számtalanszor megismétlődik, beakad a lemez, gyakran minden szereplő érzi, hogy ez már nagyon rossz, mégsem tud rajta változtatni. Olyan lesz ez a forgatókönyv, mint egy fal.  Elkezdi elválasztani a szereplőket, kínzóvá válik és mégsem sikerül kaput nyitni rajta.

A kígyó és a farka

Ebben az állapotban fordulnak a családok és a párok szakemberhez, és nyilván a vágyuk az, hogy egycsapásra szűnjön meg ez az őket kínzó állapot.  A gondot az jelenti, hogy a destruktív mintázat is valami olyasmi, amivel a család egyensúlyban tartja önmagát, amit már megszokott, amiben mindenki tudja a helyét. Sőt ez a minta kielégíthet rejtett igényeket is, amiről valamiért nem vagyunk képesek beszélni. A fenti példánál maradva, az anya rejtett igénye lehet az, hogy kapcsolódni szeretne a férjéhez, akit kívülállónak érzékel, és amikor „behívja” ebbe a vitába, akkor a kapcsolati igényét szeretné kielégíteni. Erről azonban nem lehet beszélni, egy idő után már csak azért sem, mert a folyamatos konfliktusok között a viszonyuk elmérgesedik, és már ő maga sem fér hozzá a saját vágyához, hiszen „utálni” fogja a férjét, mert mindig veszekednek. A kígyó ekkor a farkába harap.

A párterápia megmutatja a mintát

Amikor kibomlik a sok-sok különbözőnek tűnő történet közül a mintázat, hogy a párkapcsolati működésnek van egy meghatározható forgatókönyve, akkor a párnak lehetősége van arra, hogy másképp nézzen rá a saját magára. Egész pontosan arra nyílik lehetőségük, hogy kilépjenek az egymást hibáztató attitűdből és meglássák, hogyan „csinálják” ketten együtt a konfliktusaikat. Ebben a helyzetben azonban be kellene látni, hogy nem az egyikük a hibás, míg a másikuk az áldozat, hanem a konfliktusaik mintázata közös „alkotás”. Ez pedig feltételez egyfajta önreflexiót és felelősségvállalási képességet mindkét féltől, ugyanakkor merészséget (hogy ki merek lépni egy ismeretlen területre) és önbizalmat is (hogy meg fogok tudni az újdonsággal küzdeni). Ilyenkor magának a terapeutának is nagy szerepe van abban, hogy olyan támogató légkört tud-e biztosítani, amiben ez a bátorság feléledhet. De előfordulhat az is, hogy bármennyire is támogató a légkör, egy mély önértékelési problémába nem engedi az önreflexiót, amin végső soron csak egyéni terápia keretében lesz lehetséges túllépni.

A párterápia feltárja a rejtett mozgatórugókat

A konfliktusok forgatókönyvének megismerése azonban csak a kezdet, mert ezután el lehet jutni oda, hogy valójában milyen valódi szükségletek és vágyak nyomán bontakoznak ki ezek a konfliktusok. A szükségletek és a vágyak feltárásánál mindig az derül ki, hogy mindannyian valójában kapcsolódásra, szeretetre, elfogadásra, elismerésre vágyunk, és amikor ezeket nem kapjuk meg, ennek a frusztrációja vagy dühe visz el a vitákig. Ezeket a legmélyebb érzéseinket azonban korántsem egyszerű feltárni és aztán másoknak is megmutatni. Könnyen lehet, hogy félünk attól, hogy mit tesz velünk a másik ebben a védtelen, kitárulkozó állapotban. Vajon jól reagál majd ránk? Ha igen, akkor nyertünk. De mi van, ha nem és nemhogy segítene, még belénk is rúg? Ezek a kérdések elbizonytalaníthatnak, ahogy az sem feltétlenül magától értetődő, hogy mi magunk képesek vagyunk eljutni ezekhez a mély érzéseinkhez, megfogalmazni és kitenni az asztalra. Lehet, hogy soha nem csináltunk ilyet korábban, mert a családunkban ez nem volt szokás, és ezért mindez rémisztőnek tűnik. Vagy azért nem sikerülhet, mert olyan eredeti családi mintáink vannak, amelyekben soha nem tűnhettünk gyengének. A párterápiás folyamatban néha az hozhat áttörést, ha megtapasztaljuk, hogy ez az önfeltárás az intimitás erősödéséhez vezet, és ilyenkor hirtelen nagyot léphetünk előre. De előfordulhat, hogy ezt egyáltalán nem merjük megengedni magunknak és ekkor ismét csak az egyéni terápián keresztül vezethet el az út a megoldásig.

A párterápia szembesít a saját családból hozott mintázatokkal

Amikor egy-egy párkapcsolati mintázatra fény derül, akkor nagyon sokszor társulhat ehhez valamilyen rossz érzés, csalódottság, düh, magárahagyatottság-érzés, és ekkor indulunk el a múltba azzal a kérdéssel, hogy honnan ismerős ez az érzés. Az esetek nagy részében kiderül, hogy az itt és most, a párkapcsolatban megélt érzés rímel egy sokkal korábbi érzésre, amit egy sokkal korábban átélt élményben tapasztaltunk meg, ami aztán rávilágít egy családi mintázatra is. A jelenben és a múltban átélt érzések azonban összefonódnak, olyannyira, hogy nehéz őket szétszálazni. A párterápiás folyamatban erre is kísérletet teszünk. Vagyis megpróbáljuk közösen megérteni, hogy a gyerekkorban átélt családi mintákat, hogyan ismétli meg a pár a jelenben. De ahhoz korántsem egyszerű eljutni, hogy a mostani érzéseik egy része nem a jelen kapcsolati konfliktusból származik, sokkal régebbről eredeztethető. Az anyánknak szóló és ugyanakkor el nem ismert dühünk például rávetülhet a feleségünkre, vagy a barátnőnkre. Az apánknak szóló vádjainkat pedig rászórhatjuk nőként a férfiakra. Vagyis nagyon nem mindegy, hogy hol tartunk az önismereti folyamatban, mennyire ismerjük a saját családunkat. A belátás a párterápiás folyamatban is megtörténhet szép lassan, de egyáltalán nincs rá garancia.

A párterápia szembesít azzal, mit hozott a másik

Az üléseken nem csak a saját mintázataikra láthatnak a pár tagjai rá, hanem a partnerükére is, és ilyenkor megszülethet az a fajta megértés is, amiben az empátia megérkezik. Ha ugyanis azt látjuk, hogy milyen hiányokkal, nehézségekkel küzdött meg a társunk, akkor ez kiválthatja azt, hogy támogatóan állunk mellé. Értelmet nyer, hogy miért „veszekszik”, és ez megváltoztathatja az attitűdünket. Ilyenkor a párterápiás folyamat „nyerésre áll”, mert sikerül kilépni a korábbi destruktív mintázataiból. De ha a pár tagjai „nem hallják egymást”, mert mondjuk egy trauma vagy valamilyen mély fájdalom miatt az egyikük csak saját magára tud koncentrálni, és ebben az esetben megint csak az egyéni terápia vezethet el a megoldásig.  

A párterápia új egyensúlyt kínál

A folyamat minden egyes lépése azért van teli nehézségekkel, mert megbontja a korábbi egyensúlyt. Kilépni a megszokott, régi felállásból egyáltalán nem egyszerű, bizonytalanságérzést hozhat. De a legmélyebb felismeréseink is ilyenkor születhetnek meg, akkor, amikor már nem ragaszkodunk valamihez, amit megszoktunk, hanem hagyjuk, hogy új utakhoz kerüljünk közel.

Autizmus és párkapcsolat

A hét végén a Családterápiás Vándorgyűlésen az egyik -számomra meghatározó – előadás az autizmusról szólt Barát Katalin tolmácsolásában. Természetesen ennek a párkapcsolati vonatkozásairól beszélt, és arról, hogy milyen kihívások elé állítja ez a szakmát. Egyre többször kerülünk kapcsolatba ugyanis olyan kliensekkel, akik érintettek az autizmusban. A terápiát leggyakrabban az autizmusban nem érintett fél kéri, és főképp azért, mert kimerült, és mert úgy érzi, sokkal többet tett bele a kapcsolatba, mint amennyit visszakapott. Az ilyen párkapcsolatokra általánosságban jellenző a kölcsönösség hiánya, a párkapcsolati egyensúly felborulása, ami egyébként egy jól működő kapcsolat fontos sajátossága. A párterápiák gyakori célja ennek az egyensúlynak a helyreállítása. Csakhogy az autizmusban érintett fél korántsem biztos, hogy képes lesz azt a fajta viszonzást megadni, amire a másik fél vágyik, még akkor sem, ha a terápiás folyamatban erre sikerült rálátnia. Nem azért, mert nem akarja, hanem azért, mert idegrendszerileg “így van összerakva”. Mégis, mivel a megértés számukra kulcsmomentum, ezért nagyon erősen törekedhetnek a viszonzásra és éppen ezért elérhetőek eredmények. (Hogy mennyi és mekkora, az minden esetben különböző lesz. Van, amiben sikereket lehet majd elérni, és lesz, amiben nem, és akkor ennek a belátása a feladat.) Gyakran olyan értékek is társulnak az autizmusban való érintettséghez, amelyek miatt a nehézségeket is érdemes vállani, ilyen például a hűség, a megbízhatóság vagy a hazugságra való képteleneség.

Nőnapon – virág helyett

A nőnap tele van ellentmondásokkal még ma is, mert a nők ilyenkor rendre kapnak egy virágcsokrot , vagy erről szóló képüzeneteket a közösségi oldalakon, és ugyanakkor egy hírt, hogy ma dönthetnek a lúgos orvos feltételes szabadlábra helyezéséről… (!!!???)

 https://telex.hu/belfold/2024/03/07/bene-krisztian-lugos-orvos-szabadulas-targyalas

 A nemzetközi nőnap a nők egyenjogúságának a nők emberi jogainak a napja, ami eredendően nagyon pozitív üzeneteket tartalmaz, csakhogy nálunk a rendszerváltás előtt kötelezően kellett megünnepelni. És ahogy minden kötelező „ünnep” ez is rossz szájízt hagyott maga után.

Holott az a mozgalom, amit bátor New York-i textilmunkás nők kezdtek 1853-ban, amikor március 8-án a férfiakéval egyenlő bért és jobb munkafeltételeket követelve maguknak, végül számtalan olyan változást hozott, ami nélkül már nehezen tudnánk elképzelni az életünket. A világ sok országában indultak el a nőmozgalmak, amelyek végül elvezettek a választójog megszerzéséhez és később a nők egészen másféle társadalmi jelenlétéhez. Mindez a családon belüli szerepeket is átformálta és formálja ma is.

Néhány évszám:

Új-Zélandon 1893. szeptember 8-án adta meg a parlament a huszonegy év feletti nőknek a választójogot.

Az USA-ban 1920-ban, a világháború után elsőként iktatták törvénybe a nők választójogát.

1918-ban Németországban és Ausztriában,

1928-ban Nagy-Britanniában,

1944-ben Franciaországban,

Magyarországon 1945-ben.

 Svájcban csak 1971-ben engedélyezték, és van olyan ország, ahol a nőknek még ma sem szabad választaniuk, ilyen például Szaud-Arábia.

Vagyis csak egy-két nemzedék telt el a nők jogainak bevezetése óta. És sok minden azóta is nagyon lassan változik. Németországban például a nők csak 1977 óta vállalhatnak munkát férjük beleegyezése nélkül, a házasságon belüli nemi erőszak pedig csak 1997 óta büntetendő Németországban. Magyarországon is 1997-ben kriminalizálták a házasságon belüli nemi erőszakot, de azóta sem ítéltek el senkit.

De vannak olyan területei ma is az életnek, ahol felvetődik a nők egyenjogúságának, az egyenlő bánásmódnak a kérdése, és ezért még mindig felvetődik a társadalmi szintű változás kérdése. Ilyen például az, hogy mit teszünk, gondolunk, hogyan alkalmazzuk a rendelkezésre álló jogszabályokat például a nők bántalmazása esetén. Gyakran a családon belüli bántalmazásra az iskolában derül fény a gyerek agresszív viselkedése kapcsán. Ilyenkor az agresszív gyerek „viszi el a balhét”, aki maga is áldozat, amikor nap mint nap látja, ahogy az édesanyját az apja bántalmazza. (Őt ki védi meg?) Mindennapos gyakorlat ugyanis, hogy ő ilyenkor kikerül az iskolájából fegyelmi eljárással, miközben az apa, aki az erőszakot elkövette, benne marad a családban, nem rendelnek el ellene távoltartást sem. Vagyis ez a gyakorlat a leggyámoltalanabbat bünteti, és a bántalmazót menti fel. Ami a gyerek számára óriási fruszrációt okozhat, és rendkívül rossz mintát ültet el. (Hiszen a bántalmazó az, aki megússza, és a bántalmazott, aki szenved. Ilyen helyzetben a társadalmi üzenet az, hogy jobb bántalmazóvá válni, hiszen a játszmát tudhatóan ő fogja nyerni.)

A társadalom pedig a nőtől kérdezi, hogy miért nem válik el a bántalmazótól? És nem gondol bele, hogy ezzel az áldozatot hibáztatja, hiszen egy megfélemlített, gyakran anyagilag is kiszolgáltatott ember, aki elvesztette az önbecsülését, nem lesz képes hatékony megoldásokat alkalmazni. Mindezt azért mondom el, hogy érezzük, mindannyiunk fejében meg kellene végre fordulnia valaminek!

De vannak nagyon jelentős pozitív változások is, amelyek jók és jól kellene élnünk velük.

A mai helyzet óriási előnye, hogy sokkal szabadabban határozhatnánk meg a párkapcsolatunkban (is), hogy mi az, amit a nő és mi az, amit otthon a férfi végez el, old meg, ki, mikor, hová megy, mit csinál. Ennek a rendjét mégsem alakítjuk ki tudatosan, rossz beidegződésekhez alkalmazkodunk, gyakran hagyományos szerepekhez igazodunk, amelyek már korábban sem váltak be, vagy amelyeket már régen felülírt a jelenlegi élethelyzetünk. Óriási zavart okoz például egy nő fejében is, ha egy férfi anyalelkű és nem teljesíti a hagyományos értelemben vett férfiszerepeket. Magam is dolgoztam olyan családdal, ahol a nő sokkal jobban betöltötte a kenyérkereső szerepét, a férfi pedig szerető közelséggel vette körül a gyerekeit. Ez akár működőképes is lehetett volna, csakhogy a nő azt várta a férjétől, hogy játssza el A férfi szerepét.  Ez egyfajta elvárásként fogalmazódott meg és folyamatos kritizáláshoz vezetett. A zavart az okozza, hogy a társadalom nagyon erőteljesen meghatározza a női-férfi szerepeket, és a szerepeinket gyakran összekeverjük azzal, hogy kik vagyunk mi valójában emberként, milyen a személyiségünk, milyen képességekkel rendelkezünk, és milyen feladatokat látunk el szívesen, és miket nem. Ennek ellentmondásairól már írtam ebben a cikkben: http://parkonzultacio.hu/2022/01/20/teher-alatt-a-no/

Nem azt látjuk meg, hogy kik vagyunk, kik lehetünk mi a párkapcsolatunkban a személyiségünk alapján, hanem valamiféle külső elvárás szerint próbáljuk meg berendezni a párkapcsolati életünket.

A hagyományos és mindenféle szerepelvárás előnye, hogy nem kell rajta gondolkodni, hiszen egy egész közösség írja azt kötelezően elő. A hátránya, hogy nincs tekintettel az egyéni sajátosságokra, amelyek nagyon különfélék lehetnek. Ha viszont nincs ilyen szerepelvárás, akkor szabadságunkban áll dönteni a személyiségünk szerint a feladatok elosztásáról. Ez a szabadság több egyeztetést, nagyobb önismeretet igényel, de több konfliktust is jelenthet. Hosszú távon mégis egy sokkal harmonikusabb együttélést eredményezhet, amelyben mindenki a helyén érezheti magát.

Mindenkit arra biztatok, hogy éljen ezzel a szabadsággal!

Autista gyermeket nevelünk!

A Kézenfogva Alapítványhoz kapcsolódva kezdtem el foglalkozni olyan családokkal, ahol valaki autizmusban érintett. Családterapeutához egyébként sem jókedvükben fordulnak a párok, de itt különös erővel tapasztalhattam meg, mekkora feszültséget élnek át az autista gyereket nevelő szülők.

A szakirodalmi adatok is azt mutatják, hogy az autista gyerekek szülei sokkal nagyobb stresszt élnek át az átlagosnál. Gyermekvállalás esetén egyébként is minden esetben újra kell definiálni a párkapcsolatot, ami mindenképpen új megküzdési módok kialakítását igényli. Az autista gyermekek nevelése azonban még ennél is nagyobb kihívást jelent. Első gyermek születése esetén az sem biztos, hogy teljesen világos a szülőpár számára, hogy mi az, ami még beletartozik a tipikus fejlődési útba, és mi az, ami már nem és gyanakodni kell. A környezet gyakran látja a gyerek szokatlan viselkedését nevelési hibának, ami újabb nehézségeket jelent a szülőpár számára.

Az autizmus elfogadása

Nem könnyű pillanat, amikor kiderül, hogy a gyermek autizmusban érintett, és erről végül diagnózis születik. Egyrészt a szakértői vélemény segíthet abban, hogy hirtelen érthetővé váljon a gyermek viselkedése, másrészt azonban nehéz lehet ennek a helyzetnek az elfogadása, sok esetben megjelenik az autizmus tagadása, vagy az a remény, hogy majd a gyerek ezt kinövi, esetleg az a gondolat, hogy valamiféle szigorral, neveléssel a viselkedése „jó” irányba terelhető.

Holott az autizmus nem múlik el, élethosszig fennmarad, hiszen az idegrendszer olyan sajátos működését jelenti, amely eltér a tipikus fejlődési úttól. (Ezt jelenti az újonnan született neurodiverz kifejezés is.) További nehézséget jelent, hogy az autizmusnak számtalan formája létezik, mindenkinél másképp jelentkezik, másféle szinten, más-másféle részképességeket érintve.

Autizmus a mindennapokban

Általánosságban két fő területen tapasztalhatunk eltérést ezeknél a gyerekeknél, a szociális-társas-kommunikáció készségek szintjén és a mozgásfejlődésükben. Talán velünk is előfordul olykor, hogy nem értjük, mit gondolnak, éreznek a körülöttünk élők, és miért viselkednek úgy, ahogy viselkednek. De a neurodiverz emberek és gyerekek annak sem értik a jelentését, hogy adott esetben mit jelenthet, ha valaki közeledik hozzájuk, vagy épp, ha elfordul. Gyakran nem keresik a szemkontaktus, vagy másképp használják, nem akkor, amikor ezt mi egyébként ösztönösen helyesnek érezzük, és már önmagában ezzel is zavarba hozhatják a környezetüket. Ennek hátterében az áll, hogy nehezen képzelik bele magukat mások helyzetébe, sőt a saját érzéseiket sem tudják minden esetben beazonosítani. Ezért fordulhat elő, hogy az autizmussal élők sokkal gyakrabban esnek áldozatul szexuális bűncselekménynek. Hiszen nem érzékelik a másik ember valódi szándékát. Mindez korántsem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseik. Gyakran nagyon mélyen vágynak a szeretetre, de ezt sokszor nem tudják kifejezni, vagy ha mások fejezik ki a szeretetüket irántuk, akkor ezt nem tudják az elvárt nonverbális jelekkel (sem) viszonozni, ami szomorú bezártság-élményt adhat a létezésüknek.

Autizmus és túlérzékenység

Más területeken viszont túlérzékenyek lehetnek, egyesek a fényre, mások a hangokra reagálhatnak extrán erős módon. Ha ilyen gyermeket nevelünk, akkor pontosan tisztában kell lennünk ezekkel az érzékenységekkel, különben nem fogjuk megérteni, hogy egy-egy helyzet miért vált ki dührohamot vagy kétségbeesést.

A jó hír az, hogy ma már számtalan terápiás lehetőség létezik, ami lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek szociális, nyelvi, mozgásos készségeiket fejlesszük, hogy megtanítsuk őket arra, hogyan kell közlekedniük a társadalomban, milyen társas viselkedést várnak el tőlük. Fontos tudni azonban, hogy ezeknek a készségeknek a tanulása nem kis feladat. Az az ösztönszerű tudást például, hogy mikor kell a másik emberre nézni, mikor elvárt ez és mikor zavaró, korántsem egyszerű tanult tudatossággal helyettesíteni.  Arra is bátorítani kell őket, hogy kifejezzék érzéseiket, hiszen e nélkül nem válik érthetővé a viselkedésük. Senki nem fogja érteni például, hogy miért lettek dühösek, ha nem mondják el, hogy előzőleg a nagyszünetben elvették tőlük az uzsonnájukat. Saját magukat is tanulniuk kell ugyanis, hogy ezt a két dolgot (a megbántottságot és a dühöt) összekacsolják önmagukban.

Az autizmus és a szülői nevelés

A szülők szempontjából a gyermekük megértése kulcsfontosságú, hiszen csak ezek ismeretében tudják kezelni a kialakuló helyzeteket. Erre ráadásul nincs recept sem, mert egyedileg kell kideríteniük, hogy a saját gyerekük milyen készségekkel, képességekkel, és érzékenységekkel rendelkezik. Ehhez nagy figyelem és empátia szükséges, és annak belátása, hogy nem magát a dührohamot kell elcsitítani, hanem annak az esélyét kell csökkenteni, hogy ez bekövetkezzen. Illetve a bekövetkezése esetén azt kell tudatosítani, hogy mivel lehet a gyereknek segíteni abban, hogy megnyugodjon. Ami biztosan nem a hagyományos fegyelmezési eszköztár alkalmazását jelenti.

A terápia ilyenkor abban segíthet, hogy a családok jobban megértsék a gyermeküket, az autizmusból fakadó sajátos családi helyzetet, hogyan találhatnak rá a saját eszközeikre és hogyan tudják az erőforrásaikat úgy összpontosítani, a párkapcsolatukat úgy megerősíteni, hogy az abból származó öröm és megelégedettség ne vesszen el teljesen.

A kommunikáció négy oldala

A Miért értjük félre egymást? kérdése azért nagyon nehéz, mert minden egyes közlésünknek a tárgyi tartalmán túl még van legalább háromféle tartalma. Ezek mindegyikét meg lehet érteni helyesen, de tökéletesen félre is lehet fordítani.

1. A közlés tárgyi tartalma

A kommunikációs közlés tárgyi tartalma a szigorúan vett, érzelmektől megfosztott, szó szerinti jelentése.

2. A közlés kapcsolati tartalma

A küldő a közlésével jelzi, hogy mit gondol a kapcsolatukról, milyennek találja azt jelenleg.

3. A közlés önmegnyilvánulási tartalma

A közlő minden egyes közlésével jelzi, hogy ő maga milyen állapotban van, hogyan érzékeli jelenleg saját magát.

4. Felszólítás

Minden egyes közlés tartalmaz valamilyen várakozást, sok esetben valamiféle felszólítást is, amelyet a befogadónak meg kellene cselekednie, de legalább meg kellene értenie. Vagyis minden egyes közlésünk arra irányul, hogy megpróbáljuk befolyásolni a másik cselekedeteit, viselkedését vagy érzelmi állapotát.

Ez azt jelenti, hogy mindig, amikor kimondunk egy mondatot, akkor ezzel elmondunk valamit önmagunkról, elárulunk valamit arról, hogy mit gondolunk a kapcsolatunkról, és várunk is valamit a másiktól. A kommunikáció négy oldala közül csak az egyik “látható” vagy inkább hallható, a másik három azonban rejtve marad. Olykor még magunk sem vagyunk teljesen tisztában azzal, hogy egy-egy kimondott szavunk mögött milyen lelkiállapot, miféle érzelem, vagy várakozás lapul. Néha azonban, ha elég önreflexívek vagyunk, akkor utólag le is lepleződhetünk saját magunk előtt.

Nézzük meg egy egyszerű példán keresztül, hányféleképpen érthetjük félre egymást.

Képzeljük el, hogy egy társaságban vagyunk, a szobában meleg van, és valaki a következőt mondja: Talán ki kellene nyitni az ablakot. De nem nyitja ki az ablakot, hanem a többiekre néz.

A közlés tárgyi tartalma talán úgy fogalmazható meg pontosan: Mit gondoltok, kinyissuk az ablakot?

Az önmegnyilvánulási tartalma lehet az, hogy a közlőnek melege van. De az is lehet, hogy látja, hogy valaki izzad, és szorong, hogy nem érzik jól magukat a vendégei. Bosszús, mert büdöset érez, de ő maga nem tud odamenni az ablakhoz. És még sok minden más is szóba jöhet, ami nem feltétlenül derül ki.

A kapcsolati tartalma is ehhez hasonlóanszámtalan lehet, jelentheti például azt, hogy ha figyelnétek egymásra, kinyitnátok az ablakot, de ez a figyelem erre a társaságra soha nem volt jellemző. Vagy jelentheti épp ennek az ellenkezőjét, azt, hogy tudom, hogy mindjárt valaki jön, aki a segítségemre siet.

A várakozási tartalma, maga a felszólítás pedig lehet az, hogy nyisd ki végre az ablakot! de az is, hogy beszéljük meg, ki kell-e nyitni az ablakot.

A befogadó

Nagyon sokesélyes, hogy a befogadó a négy tartalom közül melyiket hallja meg, és melyiket nem, helyesn értelmezi-e a küldő által küldött üzenetet vagy félreérti. Sok múlik a befogadó előzetes tapasztalatain. Ha a kapcsolat bizalomteljes, akkor megértően fogja fogadni a küldő “kódolt” üzenetét. Mert szívesen kinyitja az ablakot, ha úgy értelmezi, hogy a másiknak melege van. De ha a kapcsolat már megromlott, akkor könnyen félreértheti az üzenetet is, akár támadásként is értékeli. (Miért várod el, hogy helyetted kinyissam az ablakot!)

A közléseink ezért mindig csak részlegesek, ahhoz, hogy igazán megértsük egymást, ki kellene fejeznünk azt is, hogy milyen énállapot diktálja a mondatainkat, mit gondolunk aktuálisan a kapcsolatunkról, és konkrétan mit várunk a másiktól. Mivel azonban gyakran erre nem vesztegetjük az időnkét, az üzeneteink nagy része nem jut el a feladóig. Vagy csak ilyen kódolt formában, ami nem segíti, hogy valóban megértsük egymást.

Párkapcsolati kommunikáció – Beszélj magadról!

Volt egyszer egy kliensem, aki azt mesélte, hogy őt vállalati vezetőként annyiszor „megcoachingolták”, annyi technikát megtanult, hogy már mindenféle konfliktushelyzetben boldogulnia kellene. És boldogul is, kivéve otthon, a feleségével!

Hogy miért nem vezet eredményre otthon az, ami a munkahelyen beválik, annak az egyik oka a sok közül az, hogy egész másféle kommunikációra volna szükség a párkapcsolatban, mint egy irodai, vállalati, munkahelyi helyzetben. Egy hierarchikus világban, ahol harc folyik a pozíciókért, az elismerésért, adott esetben a főnök kegyeiért, az izgalmasabb munkáért, vagy csak azért, hogy ne minket rúgjanak ki legközelebb, ott nagyon nehéz a valódi motivációinkról, érzéseinkről, esendőségünkről beszélni.

Párkapcsolati kommunikáció : Az önfeltárás képessége

Pedig a párkapcsolatban épp erre volna szükség! Sok kutatás szerint egy párkapcsolat akkor működik jól, ha a felek birtokában vannak az önfeltárás képességének!

Izgalmas kérdés, hogyan lehet átváltani hirtelen az egyik kommunikációs stílusból a másikba. És nehéz kérdés is, hiszen sokan hazaviszik azt az álarcot, amit a külső világ kényszerít rájuk, és ezzel ezt a fajta kommunikációs stílust tovább is adják a gyerekeiknek. A mi kultúránkban ráadásul különösen igaz, hogy nem illik érzésekről beszélni, különösen a férfiaknak nem, és ezért a terápiás üléseken is szinte sokkhatásként éri őket az az egyszerű kérdés, hogy milyen érzés volt. Olykor a nőket is! A legtöbben ki akarnak szabadulni ennek a kérdésnek a súlya alól és elkezdenek valami egész másról beszélni. Ez talán azért van így, mert gyakran megtapasztalták, hogyha megosztották valakivel a nehézségeiket, fájdalmukat, esendőségüket, akkor nem együttérzést kaptak, hanem újabb rúgásokat, vagy jobb esetben jótanácsokat, amelyek szintén azt üzenik, hogy egy rendes ember összeszedi magát és továbblép. Vagyis nem érezheti azt, amit érez!

Itt keveredünk el ahhoz a fontos kérdéshez, hogy egy-egy nehezebb szituációban mire is számíthatunk attól, akivel megosztjuk az ágyunkat, a kenyerünket, az életünket. Vajon megért bennünket? Vagy azt mondja, ne legyél ennyire tutyimutyi, ne légy ilyen vagy olyan, egyszóval belénk rúg. Ezt pedig nem akarjuk megkockáztatni, ezért inkább a másikat rugdossuk…

A dühünket adjuk ki, ami kommunikációs szinten vádaskodást jelent.  Úgynevezett „Te” üzeneteket. Olyan mondatokat, hogy te egy semmirekellő vagy, megbántottál azzal, hogy elfelejtetted, hogy megbeszéltük, 8-ra jössz haza. Például. Bár ebben a mondatban van már egy énüzenet is és egyfajta magyarázat az érzéseinkre, vagyis már ez is sokkal jobb, mintha azt mondanánk: Soha nem figyelsz rám! De még ez is kevés ahhoz, hogy igazi önfeltárásról beszélhessünk. A vita hevében ez nem is biztos, hogy sikerülhet. De talán nem kellene feltétlenül eljutni idáig.

Párkapcsolati kommunikációBelső fül

 Ehhez volna szükségünk a befelé figyelés képességére, egyfajta belső fülre, ami a szívverésünket hallgatja. Konkrétabban fogalmazva, arra, hogy folyamatosan monitorozzuk a saját érzéseinket és észleléseinket, és ezekről folyamatosan kommunikáljunk egymással. Enélkül ugyanis félre fogjuk érteni egymást, és lassan elindul egy eltávolodási folyamat, amiről nem tudhatjuk, hol áll meg.

Mi mindenről kellene beszélnünk egymással?

A magatartásunk okairól

Sokszor nem mondjuk el, mit miért teszünk. Nem mondjuk el, hogy rossz napunk volt, idegesek vagyunk, csak becsapjuk az ajtót, vagy dühösen reagálunk egy egyszerű megjegyzésre, lefekszünk délután anélkül, hogy megmagyaráznánk, vagy úgy esszük végig a vacsorát, hogy közben a telefonunkon lógunk. A másik találgat ilyenkor. És a legrosszabb dolgok jutnak eszébe, hogy a másikat már nem érdekli, mi van velünk, hogy magára hagy bennünket, hogy nem szeret… A magatartásunk okainak feltárásával ezt könnyen el lehetne kerülni. Egyszerűen csak el kellene mondani hozzá, hogy azért vagyok ingerült, mert ma összevesztem a kollégámmal. Azért fekszem le, holott tudom, hogy megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba, mert megfájdult a fejem. Azért nézem a telefonomat, mert egy kínos vitába keveredtem a haverommal a közös chat-csoportban.  

A tapasztalatok nyomán levont értelmezéseinkről

Vagyis arról, hogy amikor megtapasztalunk valamit, abból milyen következtetést vonunk le. Látunk, hallunk, érzünk valamit, látjuk, hogy valaki az órájára néz, és azt gondolhatjuk, hogy siet, vagy nem érdekli már, amit mondunk. De vajon tényleg így van?

Gondolhatjuk például, amikor azt látjuk, hogy a partnerünk csóválja a fejét, miközben fizet a pincérnek, hogy megbánta az egész vacsorát, mert nem érte meg az este ezt a költséget, amit most ki kellett fizetnie. De vajon jól következtetünk? Biztos, hogy így van?

Ha nem tisztázzuk ezt a következtetésünket, akkor a másiknak esélye sincs arra, hogy elmondja, valójában mi állt a háttérben. Lehet, hogy csak a kiszolgálás nem tetszett neki, vagy tényleg sokkolta a számla, de egyébként jól érezte magát. Vagy lehetősége van arra is, hogy elmondja, valójában az a baja, hogy nem szereti az indiai ételeket, és a fejcsóválás csupán ennek szólt.

Az érzéseinkről

A belső fülünkkel meg kellene hallanunk önmagunkat ahhoz, hogy ne csak a véleményünknek, vagy a következtetéseinknek adjunk hangot egy-egy esemény kapcsán, hanem az ahhoz kötődő érzelmi viszonyunknak is. Örülök, hogy végül elmentél az állásinterjúra. Aggódom, hogy a nagyi még nem írt vissza. Félek, hogy a főnök elfogadja-e a javaslatomat. Ha nem osztjuk meg az érzéseinket, mert nem halljuk meg őket mi magunk sem, vagy nem szoktattuk rá magunkat, hogy kimondjuk ezeket, akkor a másiknak esélye sincs arra, hogy megnyugtasson, megértsen vagy egyszerűen csak mellénk álljon. Egy idő után pedig egyáltalán nem fogja érteni, mi történik bennünk. Ha az előző példánál maradunk, és a félelmünket is meg tudjuk fogalmazni a fejcsóválás kapcsán, hogy attól tartunk, a fejcsóválás valamiképp arra vonatkozott, hogy kár volt eljönni és együtt tölteni az időt, akkor a másiknak lehetősége lesz megnyugtatni minket. Mi pedig elkerülünk egy nagyon rossz forgatókönyvet. Mert ha nem tisztázzuk a helyzetet, és „titokban” haragszunk, akkor ez meg fog látszani a viselkedésünkön. A másiknak pedig fogalma sem lesz arról, hogy miért vagyunk dühösek…

A vágyainkról

A vágyaink sokfélék lehetnek, vonatkozhatnak apró, hétköznapi dolgokra, és egészen nagyszabású tervekre is. Minden esetre, ha a másik nincs tisztában a kisebb-nagyobb vágyainkkal, akkor fogalma sem lesz arról, hogy mit miért teszünk. Ha csak nyomasztjuk a másikat azzal, hogy ma mindenképp el kell mennünk bevásárolni, anélkül, hogy elmondanánk, hogy erre azért van szükség, mert másnap a nagymamát szeretnénk meglátogatni, vagy egyszerűen csak vágyunk egy pihenős napra, akkor ez a másik számára értelmetlen zaklatásnak is tűnhet. Ha nem tudja, hogy gyes után mennyire vágyunk a hivatásunk gyakorlására, akkor nem fog támogatni ebben.

A szükségleteinkről

Szintet kell lépni az önmagunkkal való kapcsolatunkban is, hogy erről beszélni tudjunk. Nem csak azt kell tudnunk magunkról, hogy mi zajlik bennünk és miért, hanem azt is, hogy mivel lehetne csillapítani. Ha hazajövünk például egy nehéz nap után a munkahelyünkről és belerúgunk egy előszobában felejtett cipőbe, és leszidjuk emiatt a „bűnöst”, és mindezt minősíthetetlen stílusban tesszük, akkor jobb, ha ezt mi magunk és a társunk is jelnek tekinti, annak a jelének, hogy valami baj van. Ha eljutunk odáig, hogy észleljük önreflektíven magunkat, hogy a cipőprobléma valami másról szól, akkor esélyünk van rájönnünk, hogy miről. Például, hogy sokkal jobban megviselt a kollégánkkal vívott küzdelem, mint azt gondoltuk, vagy sokkal fáradtabbak vagyunk, mint ahogy ezt eddig észleltük, vagy még az is lehet, hogy szeretnénk otthagyni a munkahelyünket. Ha sikerült dekódolni a jelet, akkor megkérdezhetjük önmagunktól, hogy mire van szükségünk, mi segítene az adott helyzetben. Lehet, hogy elég egy fél óra csend, vagy az, ha kibeszélhetjük az eseményeket. Nyilván, csak akkor tudunk a szükségleteinkről szólni, ha tudjuk, mik ezek, és ehhez olykor időre, de mindenképp befelé figyelésre van szükség. Ha megtaláltuk a választ, akkor mindezt el is tudjuk mondani a társunknak. Sok mindent kell szép sorban megosztanunk, azt, hogy mit tapasztaltunk, milyen következtetéseket vontunk le, milyen érzéseket váltott ki ez belőlünk, és ez hogyan van összefüggésben a vágyainkkal és ebben a helyzetben mire volna szükségünk.

Nem könnyű ez az út, de ha elakadunk az önfeltárásban és a kommunikációban, akkor messzire sodródhatunk egymástól. Ha viszont újra és újra megpróbáljuk megérteni és megértetni magunkat, a dühünk mélyén meglátni és megláttatatni esendő önmagunkat, akkor egyre közelebb kerülhetünk egymáshoz, ami megerősíti azt az érzést, hogy nem ellenségek, hanem szövetségesek vagyunk.