A válás megelőzése

A válás megelőzhető

A válás nagyon sok esetben megelőzhető. Ennek azonban feltételei vannak, mert a párkapcsolat nem perpetuum mobile, amely akkor is halad előre, ha nem figyelünk rá. Az első és a legfontosabb feltétel tehát, hogy folyamatosan karbantartsd, mert soha nincsen kész.

A válás megelőzése – az első érzés

Ha rákattintottál erre a bejegyzésre, akkor valószínűleg megjelent már benned valamiféle rossz érzés, hogy a kapcsolatodnak akár vége is szakadhat. Ez nagyon nehéz, hiszen nem úgy hitted, ti majd mások lesztek, és nem követitek el ugyanazokat a hibákat, amelyeket a környezetedben élő párok, hiszen ti annyira szeretitek egymást.   Most azonban mégis itt van a kapcsolat elvesztésének a félelme, ami bizonytalan szorongással markolja a szívedet.

A válás megelőzhető, ha még félted a kapcsolatod

Ha még félted a kapcsolatod, ha még úgy gondolsz rá, hogy több benne a jó, mint a rossz, akkor nincs minden veszve. Sőt, úgy is fogalmazhatnék, hogy az, amit most átélsz, teljesen természetes velejárója a kapcsolatnak. A jól működőnek is. Mert az út előre, talán furcsán hangzik, de kríziseken keresztül vezet. A kérdés az, mit kezdtek a nehézségekkel, meg tudjátok-e azokat oldani, vagy pedig háborúzni kezdtek, esetleg az egészet a szőnyeg alá söpritek.

A válás megelőzése – leszámolás az illúziókkal

Él bennünk egy nagyon hamis, idealizált kép arról, hogyan működik egy jól működő párkapcsolat. Azt képzeljük, hogy abban soha nincsenek viták és konfliktusok, mindig mindenben egyetértünk, néha azt is gondoljuk, hogy egyformán gondolkodunk, sőt azt várjuk a másiktól, amit önmagunktól is várnánk, mintha egyformán nőttünk volna fel, egyforma hatások értek volna bennünket az életünk során. A valóság ennek épp az ellenkezője!

A válás megelőzése – a másság elfogadása és tisztelete

Ahhoz, hogy megelőzzük a válást, az első lépés annak belátása, hogy soha nem láthatjuk ugyanúgy a közösen átélt élményeinket sem, mert más-más nézőpontból szemléljük őket. Ebből pedig egyenesen következik, hogy különféle tapasztalataink lesznek ugyanarról az eseménysorról. Azok az élmények pedig, amelyeket gyerekként éltünk át más és másféle családban, azokra a tapasztalatokat ez még inkább igaz.  Ahhoz, hogy jól működjön a kapcsolatod, és megelőzd a válást, mindent meg kell tenned azért, hogy részletes térképed legyen arról, mit és hogyan élt át a másik, tegnap és tegnapelőtt, és a régmúltban. Mélyen meg kell értened őt, sőt át is kell érezned a történetének a súlyát, különben nem leszel tisztelettel iránta.

A válás megelőzése és a kapcsolat fejlődése

Téves képzeteink közé tartozik az is, hogy a kapcsolat az változatlan, statikusan állandó. Mintha a „boldogan éltek” után már nem jönne semmi. Holott minden kapcsolat előtt alapvetően két út kínálkozik, vagy továbbfejlődik, vagy megreked valahol ezen az úton. A fejlődés azonban nem egyenes vonalú, kríziseken keresztül vezet, ami természetes velejárója az életnek. Ennek az az oka, hogy folyamatos változásokon megyünk keresztül, változunk mi magunk, változik a kapcsolatunk, és változik a világ, amiben élünk. Az átalakulás azonban mindig konfliktusokat fog eredményezni. Nagyon sok múlik azon, milyen konfliktuskezelő technikákat hozol magaddal gyerekkorodból, kaptál-e jó mintákat erre vagy sem. Ha igen, át fogsz jutni a nehézségeken. De ha úgy érzed, megakadtál, akkor keress bátran!

Rist Lilla

tel: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Nincs itt semmi baj, nem kell párterápia!

A halogatás nagymesterei vagyunk különösen, ha baj van! A párkapcsolati gondjainktól is szeretnénk minél messzebbre menekülni. De ha már folyamatosan a kapcsolatodon jár az agyad, azon, hogy jó-e ez így neked, elég-e ez így, meg hogy mi is az, amire az ember azt mondja, hogy na, ezt már nem, akkor talán érdemes elgondolkodnod azon, hogy nem kellene-e segítséget kérned. Könnyen lehet, hogy megkeresed alább a telefonszámomat, de aztán másnapra elfelejted az egészet, mert nem tudod egész biztosan, hogy itt tartasz-e, hogy TÉNYLEG itt tartasz-e, és reménykedsz, hamarosan meg fog oldódni minden.  Mert ti mégiscsak boldogok vagytok, mert régen azok voltatok, legalábbis fel-felrémlik, hogy így volt. Vajon normális, hogy most nem?

Tudom, hogy vacillálsz, ezért most felsorolok néhány érvet amellett, hogy mégiscsak kérj segítséget!

Miért érdemes párterapeuta segítségét kérni?

  • Mert van segítség! És lehet jobb!
  • Mert nem érdemes boldogtalanul élni!
  • Mert igenis segíthet egy „idegen”, mert a külső szem másképp lát és ez átlendíthet!
  • Mert belülről nem fogod tudni másképp látni a helyzetedet!
  • Mert később rosszabb lesz, nem érdemes halogatni!
  • Mert meg fogod bánni, hogy nem kértél időben segítséget!

Kicsit bővebben:

Mert van segítség, és lehet jobb!

Sokan azt gondolják, hogy majd megoldják a gondjaikat, nem kell ehhez senki, nem jó kiteregetni a szennyest. Valóban nem könnyű, különösen az introvertált, befelé forduló emberek számára, hogy megosszák az életük legnagyobb nehézségét valaki mással. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy a „majd mi megoldjuk” többnyire azt jelenti, hogy elássuk a problémákat, nem beszélünk róluk, elfelejtjük. Vagy azt, hogy a megszokott megoldókulcsot alkalmazzuk, ami épp azért, mert megszokott, nem fog működni. Valami másra van szükség, valami olyasmire, amit nem láthatunk belülről. Ezt a mást segíthet megtalálni egy külső segítő. Az a jó hír, hogy azok a párok, akik elkötelezetten benne maradnak egy párterápiás folyamatban, jobban lesznek. Vagy azért, mert jobb lesz az együttműködés közöttük, vagy azért, mert rájönnek, hogy az segít, ha különválnak.  

Mert nem érdemes boldogtalanul élni!

Sokan épp ettől a szembenézéstől ijednek meg, hogy meg kell majd látniuk a párkapcsolatuk működésének a mélységét, hogy ők valóban boldogok tudnak-e lenni egymással. Ez tényleg nem könnyű, lehetséges, hogy valóban fájdalmas lesz, amit találunk, de az is lehet, hogy nem, és igazi szeretet-szövedékre lelünk. De az biztos, hogy segíteni  csak akkor lehet, ha ez a szembenézés megtörténik. A kérdés az, hogy boldogan vagy boldogtalanul akarjuk-e tölteni az életünket. Ha elhessegetjük ezt a végső kérdést, benne maradunk abban a fajta hosszú távú stresszben, ami a leginkább megterhelő. Sem a testünknek, sem a lelkünknek nem használ a gondok elkendőzése, könnyen menekülhetünk előle valamilyen káros szenvedélybe, vagy épp az történik, ami sokszor, hogyha nem veszünk tudomást a párkapcsolati gondjainkról, nem beszélünk róluk, akkor a testünk kezd el szólni hozzánk valamilyen betegség formájában.

Mert igenis segíthet egy „idegen”, mert a külső szem másképp lát és ez átlendíthet!

Sőt csak egy „idegen” segíthet! Már utaltam rá az előbbiekben, hogy másképp lát, aki kívülről lát, és ez átlendíthet problémákon. Ráadásul ennek az idegennek van egy nagyon jó tulajdonsága, méghozzá az, hogy egyik fél felé sem elkötelezett, nem a férj barátja, nem a feleség barátnője, nem rokon, és nem is munkatárs. Ők is segíthetnek néha pusztán azzal, hogy meghallgatnak, de nem párterapeuták, és ezért olyan tanácsokat fognak adni, ami a saját életükből következik, a saját tapasztalataikból – ami törvényszerűen korlátozottabb, mint egy párterapeutáé. Ráadásul elfogultak is valakinek az irányába, mert többnyire csak az egyik fél érveit hallják, a másikét nem. Érzelmileg sem tudnak igazán kívül lenni. Egy igazi jó barát/rokon melletted áll, és felment. De a változáshoz más kell!

Mert belülről nem fogod tudni másképp érzékelni a helyzetedet!

A párkapcsolati konfliktusok az egyik legmélyebb nehézségek az életünkben, egy kisebb vita és veszekedés is kibillenthet az egyensúlyunkból. A hosszan elhúzódó párkapcsolati válság pedig az egyik legnagyobb lelki terhelés, ami embert érhet. Az ilyenkor átélt stressz igen erőteljes lehet. Ezért hiába mondogathatjuk magunknak, hogy ha majd megnyugszunk, elrendezzük magunkban és a másikkal a dolgainkat. Kicsi az esélye, hogy így történik, mert ehhez olyan mélységű önismeretre, önreflexiós képességre volna szükség, amivel kevesen rendelkeznek. (Néhány lelki témájú, önismereti könyv elolvasása nem jelent valós önismeretet). Ennek hiányában pedig még egy viszonylag higgadtabb állapotunkban sem látjuk, mi történik a kapcsolatunkban, ki hogyan vesz ebben részt, mi ebben a mi magunk, és mi a másik része, és ez a kettő hogyan kapcsolódik össze. A stressz önmagában is akadályozza ezt, ilyenkor senkitől sem várható el, hogy kilépve önmagából, kilépve a saját fájdalmából a másik fájdalmát is átérezze. (Ezért van az, hogy olykor a párterapeutának is párterapeutára van szüksége, és a pszichológusnak is pszichológusra.)

Mert később rosszabb lesz, nem érdemes halogatni!

A meg nem oldott, szőnyeg alá söpört, „elfelejtett” párkapcsolati gondokat, nehézségeket, konfliktusokat a párok évekig görgethetik maguk előtt tovább. Mondhatom a kedvenc példámat, amikor az első gyerek születése után nem sikerül a férfi-nő viszonyt regenerálni, akkor lehet, hogy a pár nem a gyerek hároméves korában fog elválni, hanem évekkel később, amikor felnő, és kirepül a családi fészekből. Anya és apa úgy fog egymásra nézni ekkor, mint két idegen, akik gazdasági társaságot üzemeltetnek. Időzített bombák az ilyen fel nem oldott konfliktusok, amelyek bármikor felrobbanhatnak. És ez meg is fog történni, ehhez nem férhet kétség, de akkor már nem biztos, hogy lehet segíteni. Mert az alapokat is széttörhetik.

Mert meg fogod bánni, hogy nem kértél időben segítséget!

Ha csak a bombatámadás után kapsz észbe, akkor már csak reménykedhetsz abban, hogy nem tört össze minden. Mi emberek sajnos, úgy vagyunk kitalálva, hogy csak akkor kezdünk el foglalkozni a gondokkal, amikor már ég a ház. Azt szeretjük látni, hogy minden rendben van magunk körül, és elhessegetjük a rossz gondolatainkat. Ezért fontos sokkal tudatosabbnak lennünk ebben, és már akkor segítséget kérni, amikor még nem robbant fel egyetlen bomba sem. Utólag, visszafelé persze látni fogod, hány helyen lehetett volna visszafordítani a folyamatot. Például akkor, amikor a párod kérlelt, hogy menjünk el, kérjünk segítséget, de te ellenálltál! Hogy nincs is itt semmi baj!

Kérdések anyák napjára

Anyák napja alkalmából szeretném provokálni a kedves olvasóimat egy tételmondattal, azzal, hogy nem az anyaság a legfontosabb! És most egyáltalán nem a család és a munka kettősségét szeretném szembe állítani egymással, egyáltalán nem arról szeretnék beszélni, hogy a karrier, a munka hogyan áll szemben az anyasággal. Másra szeretnék rávilágítani. Méghozzá arra, hogy mi a viszonya a párkapcsolatnak az anyasághoz, melyik az előrébbvaló, melyik a fontosabb. Miért van az, hogy az anyaság mitikus magasságokba került, míg a párkapcsolat nem kapta meg ugyanezt a tiszteletet.

Ha az emberpárra gondolunk a férfi és a nő kettősségére, akkor rögtön megjelenik előttünk Ádám és Éva, és a paradicsom után a bűnbeesés képe rajzolódik ki, Éva a kígyóval,  az almával, a tudás fájával. Az emberpár ebben a képben egyáltalán nem szent, mint szűz Mária, hanem bűnbe esik a kígyó sugallatára, vagyis rájuk vetül valami, ami nem tiszta, és nem is értékes. Nehéz megmondani, hogy ez az ősi kép, a zsidó-keresztény kultúrában felnövekvő emberekre mennyire van hatással még ma is, de az biztos, hogy nagyon sok nő tartja az anyaságot a legfontosabb értéknek az életében. Ha választania kell egy hétköznapi helyzetben a gyerek és a párkapcsolat érdeke közül, akkor a gyerek érdekeit választja, és nem azt, ami a párkapcsolatot  szolgálná. A saját női érdekeiről pedig egyenesen azt gondolja, azt érzi, hogy azoknak engedni, önzés volna.

Számtalan példát lehetne felsorolni arra, hogyan kerül a párkapcsolat a sublótba, hogyan kerül a gyerek mindenek feletti magasságokba, amire folyamatosan és mindig tekintettel kell lenni, miközben a párkapcsolat az csak úgy van, mert az egyébként is eldöcög majd valahogyan!

Hát nem döcög el! Ez a rossz hírem.

Sok pár akkor ébred rá, hogy mennyi mindent nem tettek meg egymásért, amikor már ott ülnek velem szemben a kanapén. Akkor persze, felmerül, hogy mi lesz így a gyerekekkel, hogyan fogják túlélni, ha ők elválnak, vagy azt, hogy örökös békétlenségben milyen lehet felnőni, és ekkor “hirtelen” kiderül, hogy semmi nincs, gyerek sincs, ha nincs párkapcsolat. Mert a gyereket nem az anyának kell egyedül megtartania, hanem a párkapcsolatnak, jó esetben. (Ez bizonyos hátárok között még az elvált párokra is igaz. Mert a gyerek nem csak az anyáé, sem a hozzá kapcsolódó jog, sem a felelősség. ) A párkapcsolat közben sokféle lehet, és nem az minősíti, hogy kik vesznek benne részt, ők milyen neműek vagy elváltak-e már egyszer vagy sem, hanem az, hogy mekkora biztonságot tudnak nyújtani.

Biztonságot pedig csak egy jól működő párkapcsolat tud nyújtani a gyerek és minden résztvevő számára. Amiben az anya nem szent, és nem is mártír, hanem olyan ember, amiben megélheti az emberi és női mivoltát, amiben kiteljesedhet, és aminek egy része az anyaság, természetesen, de nem mindenek felett álló része. Hanem az alrésze. Ezt kellene átrendezni a fejünkben, méghozzá nagyon sürgősen!

Könnyű eltévedni

Nagyon könnyű elveszteni a párkapcsolati fókuszt abban a pillanatban, amikor megszületik az első gyermek. Ennek van egy nagyon határozott társadalmilag szuperált oka is, ami egy külső ok, nem feltétlenül belőlünk származik, hanem abból, amit magunk körül érzékelünk. Arra utalok, hogy van egy nagyon komoly értéke az anyaságnak. Olyan szólás-mondások is hitelesítik ezt, mint például az, hogy „A gyerek a legfontosabb!” De nagy megértéssel és tisztelettel hallgatjuk azokat az anyai mondatokat is, hogy „a gyerek mellett nincs időm semmire”, vagy hogy „a férjemmel nem voltunk kettesben a gyerek születése óta”, vagy azt, hogy „csak a gyereknek veszek ruhákat, magamnak nem”. Ezeket kiegészítik aztán az olyan racionálisnak tűnő mondatok, hogy „nincs kire hagyni a gyereket”, amit középosztálybeli, nem mélyszegénységben élő anyák is mondogatnak vagy az, hogy „míg gyesen voltam a bevásárlás volt az egyedüli szórakozásom, mert nem jártunk sehová”. Anyák napján egy csokor orgonával próbálják meg később egyensúlyba hozni a gyerekeink az anyai mártíromságot, ami – megint egy rossz hír –  nem fog sikerülni. Mert a mártíromságnak nincs megfizethető ára, már csak azért sem, mert inkább káros, mint hasznos. Az anya, aki mindent feláldoz a gyerekeiért, önmagát, a nőiességét, a párkapcsolatát, rossz úton jár. Gúzsba köti a gyerekeit azzal az áldozattal, amit értük hoz. Az a gyerek, aki az anyai mártíromságért hálával tartozik, soha nem szabadulhat. Nem lesz képes olyan párkapcsolatot  sem működtetni, amiben teljes jogú társa lesz a párjának, hiszen az anyjához tartozik. Örökre.

A külső elvárások is ebbe az irányba terelhetik a működésmódunkat, de vannak belülről származó okai is annak, hogy az anyaságba bele tudunk veszni. Például az, hogy a szülés és a szoptatás a természet által „úgy van kitalálva”, hogy igen erős érzelmi kötelék jön létre. A vajúdás és a gyermek táplálása alatt termelődő hormonkoktél igazi varázsitalként funkcionál, úgy, hogy mélységes mélyen beleszeretünk a gyermekünkbe. Ennek olyan bensőségessége lehet – az anyaság összes nehézsége mellett és ellenére, amit sokan nem élnek meg semmiféle másfajta kapcsolatban, előfordulhat, hogy a párkapcsolatban sem. Ez fájdalmas gondolat, mert ugyan nemesnek érzékelhetjük, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeretjük a gyerekünket, de valójában nem az, mert ezzel óriási terhet teszünk a legkisebbekre. Hogy miért nem egészséges, ha a gyerekünket szeretjük a világon a legjobban? Mert egy gyerek soha nem szolgálhatja egy felnőtt ember boldogságát! Soha nem függhet a felnőtt boldogsága, jólléte a gyerektől, a gyerek viselkedésétől, tetteitől. Talán furcsán hangzik ez elsőre, de így van, mert a felnőtt boldogságának felnőtt-felnőtt kapcsolatokból kell származnia, akkor lesz kiegyensúlyozott. A szülést követően ugyan ez teljesen normális kapcsolódás még, de később, mondjuk a gyerek másfél éves kora után el lassan át kell kötni a párkapcsolatba. Nem maradhat így! Egy gyermek éretlen arra, hogy mindig megfelelően viselkedjen, és ha ezt várjuk tőle, mert ettől függ a jóllétünk, a boldogságunk, akkor nem teheti meg, hogy gyermeki módon viselkedjen, nem követhet el hibákat, kis felnőttnek kell lennie, ami olyan tehertétel, amiben a lelke egy része egész biztosan sérül. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy lehetek én például anyaként szomorú, mert a gyereknek mondjuk évet kell ismételnie, de a boldogságomnak nem ettől kell függenie.

A párkapcsolatnak tehát elég jónak kell lennie ahhoz, hogy ez az átkötés, ez a visszakapcsolódás sikerüljön, mert a párkapcsolatban átélt örömök felérnek az anyai örömökkel. És ezzel elérkeztünk ahhoz a gondolathoz, hogy az anyaság és a párkapcsolat értékének, egymáshoz való viszonyának  megítélésében felelőssége van a társadalomnak, felelőssége van az egyénnek, a nőknek és egyáltalán nem utolsó sorban a férfiaknak.

A párkapcsolat működtetése nagyon is közös munka, és ha ez megbillen, elkezd rosszul funkcionálni, akkor igen sok nőnek az anyaság kínál menedéket, örömöt, pillanatnyi boldogságot. Azért veszélyes út ez, mert az anyaság valóban sokáig kárpótol a párkapcsolati örömökért, de nem örökké. És legkésőbb akkor, amikor kirepülnek a gyerekek a családi fészekből, nyomasztó, soha nem érzett hiányt élhetünk át. Azok a párok, akik nem táplálták, nem építették a kapcsolatukat, „hirtelen” válságba fognak kerülni.

A férfiak felelőssége

A férfiak oldaláról is megjelenik az a fajta mentalitás, vagy nevezzük inkább megküzdési módszernek, hogy a gyerek születése után „békén hagyják” az anyákat. Más mókák után néznek inkább, ami sokféle lehet, karrier, munka, vállalkozás-építés, sport, vagy más nők, akik épp nem anyák…   Pedig nekik is lehetnek eszközeik arra, hogy visszahódítsák maguknak gyermekeik anyját, a nőt, aki anya lett. Nem csak a bókokra gondolok, amelyek jó pillanatban csodákra képesek, hanem arra, hogy aktív szerepet vállalhatnának a közös, kettesben töltött programok megszervezésében, a bébiszitter-keresésben, a háztartással kapcsolatos teendők átvállalásában, hogy egy kevésbé fáradt nő érkezzen meg este a hálószobába, akinek van ereje felvenni egy szebb hálóinget. Nagyon sok férfi abba is beletörődik, hogy a gyerek kitúrja őket a franciaágyból. Saját tapasztalatból is mondhatom, hogy amíg a kicsi aktívan szoptatott csecsemő, sokféle helyen lehet és kell aludni, ott és akkor, amikor erre mód van. De ez nem tarthat örökké, és nem is jó, ha tart. A szoptatás egyszer véget ér, a gyereket elválasztjuk lassan, fokozatosan. Nagy feladat ilyenkor újraépíteni a párkapcsolatot. De talán nem is akkora, ha úgy gondolunk erre, hogy ez az, amiből az örömünk származik, sőt úgy, hogy a mi örömünk az, ami majd a gyerekeinkre is rásugárzik.

Anyák napjára

Egyszóval köszöntsük az anyákat, azokat különösen, aki elég bölcsek ahhoz, hogy az anyaságuk mellett nők is maradtak. (És a férfiakat, akiknek gyermekeik anyja maradt a legszebb nő.)

A házasság a nők alávetésével a vagyon örökléséért

2. rész: A házasság története

 Az első írásos emlékek a házasságról az i.e. 3. évezredből maradtak ránk, és mire eljutottunk a civilizációnak erre a fokára, addigra a házasság már intézményesült férfi-női kapcsolattá vált. Ez az írásos emlék a mezopotámiai Úr városából származó kőtáblán maradt ránk, amelyen egy lányos apa írta össze a házassággal kapcsolatos kiadásait. Pusztán ebből a tényből is sejthető, hogy a házasság örömszerző, érzelmi-kiegyensúlyozó vagy épp szexuális szerepe kevéssé volt hangsúlyos. Sokkal „nagyobb” feladata volt! A vagyonról, a társadalmi kapcsolatok újraszervezéséről szólt elsősorban.  A sokat idézett kőtábláról tudjuk, hogy a jegyespár házasságát  egy hosszú udvariassági szertartássorozat előzte meg, ez kezdődött azzal, hogy az apa megajándékozta a vőlegényt, ezután folytatódott azzal, hogy a szülők szerződését a templomban hivatalossá tették, majd udvariassági látogatások sora kezdődött el, és végül egyfajta előházasságként a menyasszony a vőlegény családjához költözött. Mivel ez gyakran a lányok igen fiatal korában történt, ezért a házasság gyakorlatilag csak akkor vált hivatalossá, ha azt a pár elhálta. A lány jegyajándékot vitt magával, ami biztosította korábbi jóllétét. A kőtábláról tudjuk, hogy mindez igen sok pénzbe került mind a menyasszony mind pedig a vőlegény családjának. A házasságot körülvevő szokások tehát sokkal inkább kifelé, a társadalom számára bírtak jelentőséggel. A házasság már nem magáról a párról szólt, nem az ő érzéseikről, hanem a vagyonról és a társadalmi státuszról.

https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2013/02/okor_2012_3_nyomdanak_018.pdf

A házassághoz szigorú törvények kapcsolódtak, amelyek másféle szabályokat róttak a férfiakra és a nőkre. Mezopotámiában például a törvény zabályozta, hogy a férfi ágyasokat tarthat abban az esetben, ha a nő beteg vagy meddő.  Magasabb társadalmi osztályokban több feleséget is tarthattak, de ilyenkor a házasság főképp politikai célokat szolgált, és a mellék-feleségek jogállását szigorúan rendezték a viták elkerülése végett. De az alsóbb társadalmi csoportokban inkább a monogámia volt általános, a sok feleség mindig sok pénzbe is kerül…

Az ókori kultúrák többségében a Közel-Keleten és a Földközi-tenger vidékén a családfőnek jogában állt eladni  a gyermekét, vagy meggyilkolni a feleségét, ha házasságtörésen érte. Vagyis a feleség nem partner volt, sokkal inkább tulajdon, ez magyarázza, hogy nem csak a házasságtörő nőt, de a más feleségét megerőszakoló férfit is nagyon szigorúan büntették. Miközben a férj házasságtörése nem számított bűnnek. Mindez Egyiptomban is így volt, pedig ott a nők helyzete kedvezőbb volt, mint a többi kultúrában, például szabadon rendelkeztek vagyonukkal, a férj halála esetén a vagyon egyharmad része törvényesen megillette őket az örökségből.

De hogy jutottunk idáig?

Hogy milyenek lehettek az írásbeliség előtti kultúrák, hogyan éltek az emberek az őskorban, arról a hagyományos, természeti népek megfigyeléséből van némi fogalmunk. Az ausztrál Elkin, a sidney-i egyetem antropológus professzora például 1927-től haláláig, 1979-ig kutatta az ausztrál bennszülöttek életét. Ők tipikusan olyan vadászó-gyűjtögető népcsoport voltak, akik megőrizték hagyományos kultúrájukat.  A róluk szóló könyvében Elkin azt írja, hogy a család a társadalmuk legfontosabb egysége, még akkor is, ha a férj és a feleség közötti kapcsolat kevésbé szoros, mint napjainkban. Ez azt jelenti, hogy a házasság nem egy életre szól, sok asszony két vagy több férfi felesége lesz egymást követően, és az is szokás, hogy a férj ideiglenesen kölcsönadja vagy másikra cseréli feleségét. Az ausztrál bennszülöttek nagycsaládokban, hordákban éltek, ahol a rokonsági kapcsolatok jelentették az emberek közötti legfontosabb kötőelemet. Az olyan hordákat, amelyekben nem voltak rokonaik, ellenségesnek, félelmetesnek tekintették. Egy hordából a vérfertőzés elkerülése érdekében, nem házasodhattak, ezért a törzshöz tartozó, de más hordákból választottak maguknak társat, és többnyire a nők költöztek férjük családjához.  A családoknak nem volt önálló vagyonuk vagy tulajdonuk, minden a közösségé. Az ausztrál bennszülöttek azért sem tudtak sokáig beilleszkedni a hódítók kultúrájába, mert nem értették a magántulajdon fogalmát. Ha pénzt kerestek, nem magukra, vagy a családjukra költötték, hanem szétosztogatták a közösség tagjai között. Kultúrájukban  a rokonsági és más egyéb törvények szabták meg a házasodási szokásokat, amelyek aztán meghatározták a gyermekek társadalmi státuszát, de a vagyonnak ezen a fejlettségi szinten még nem volt szerepe.

https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/eletmodtortenet-oskor-es-okor/a-vadasz-kulturak/egy-vadaszkultura-forras-alapjan-az-ausztraliai-bennszulottek

A Trobriand-szigetek lakói már foglalkoztak földműveléssel, mégsem jelentett számukra sem túl sokat a vagyon. Ha többletet termeltek valamiből, akkor azt hagyták egyszerűen megrohadni. Mégis, az a gazda, aki sokat termelt valamiből, az nagy dicsőséget szerzett. A nagycsalád számukra is legalább annyira fontos volt, mint az ausztrál bennszülötteknél, és az is sokatmondó, hogy a rokonságot anyai ágon tartották számon. Úgy gondolták, hogy igazi rokoni kötelék csak az anyával és annak családjával van. A fiúgyermekek nevelésének feladata pedig az anya fiútestvérére hárult. Mindezt  Bronislaw Malinowski lengyel származású angol kultúrantropológus vetette papírra A Trobriand-szigetek lakói című könyvében.

Talán azért volt ez így, hogy a rokonság csak anyai ágán számított, mert az apa kiléte nem volt annyira biztos vagy fontos. Malinowski így fogalmaz:

A szüzesség ismeretlen erény errefelé. Hihetetlenül korán avatják be a lányokat a szexuális életbe, és számos, még gyermekinek tűnő játék sem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Ahogy felnőnek, válogatás nélküli szabad szerelmet élnek, amely fokozatosan fejlődik tartósabb kapcsolatokká, s ezek egyike aztán házassággal végződik. Mielőtt azonban ez bekövetkezne, a házasulatlan lányokat a közvélemény egészen szabadoknak tekinti; tehetnek, amit akarnak, és még szertartásos egyezmény is van arra, hogy egy falu lányai csapatban átmenjenek valamely más faluba, ahol nyilvánosan felsorakoznak megtekintésre, és mindegyiket kiválasztja egy-egy ottani fiú, aki vele akar tölteni egy éjszakát.

A házasság alig áll kapcsolatban bármilyen nyilvános vagy zárt körű rítussal vagy szertartással. A nő egyszerűen férjéhez költözik, később egy sor ajándékot cserélnek, amit azonban semmiképpen sem lehet úgy felfogni, mint vételárat a feleségért. Tény, hogy a trobriandi házasság legfontosabb jegye az, hogy a feleség családjának hozzá kell járulnia – méghozzá tekintélyes mértékben – a lányuk háztartásához, és hogy mindenféle szolgálatot kell teljesíteniük a férjnek. Az asszonytól házasélete során elvárják, hogy hű maradjon, ezt a szabályt azonban nem tartják be szigorúan, és nem torolják meg a megszegését. Minden más szempontból a nő nagymértékben független marad, és férjének jól és kíméletesen kell bánnia vele.

Vagyis a hűség már megjelenik mint követendő magatartás, de a megszegése még egyáltalán nem jár megtorlással. A nők társadalmi státusza sem kisebb, mint a férfiaké, vannak olyan területei az életnek, amelyekben ők döntenek, és fontos vallási rituálékban is szerepet játszanak. A nők alacsonyabb társadalmi státusza csak később következik be. Mire kialakulnak a nagy folyamvölgy kultúrák Egyiptomban és Mezopotámiában, akkorra már a nők többsége vagy az apjuk vagy a férjük tulajdonának számít. Voltak persze különleges jogállású nők, például a hetérák a görögöknél, vagy a papnők Mezopotámiában, de ez semmiképpen sem volt általános, és státuszuk a házasság történetét sem érinti.

https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/eletmodtortenet-oskor-es-okor/a-korai-termelok/egy-korai-termelo-kultura-forras-alapjan-a-trobriand-szigetek-lakoi

Az ókori görögöknél tovább szigorodtak a szabályok, legalábbis ami a nőket illeti. A házasság előtt tilos volt a szexuális élet, a menyasszonyt szüzességének megőrzésére kötelezték. A férfiak szexuális életét azonban nem korlátozták, a házasság előtt sem volt tilos számukra a szerelem, és a házasságkötés után is tarthattak ágyasokat, és rabszolganőket. Homérosz Iliásza például arról (is) tanúskodik, hogy a szép rabszolganők gyakorta fontosabbak voltak feleségeiknél. A házasság a vagyon továbböröklése szempontjából volt igazán lényeges. Mert azt csak a törvényes házasságból származó gyerekek örökölhették.

A nagycsalád ekkorra már nem létezett, vagy felbomlóban volt, a nukleáris család megjelenése pedig a magántulajdon egyre hangsúlyosabb megjelenésével kapcsolódott össze. A felhalmozott vagyont ugyanis, csak így lehetett egyben tartani. Mi is lett volna vele, ha szét kell osztani a nagycsaládban, ahogy az ausztrál bennszülötteknél volt szokás!

http://www2.szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon.php?id=406

https://mult-kor.hu/erosz-jatszmai—hazaselet-es-szexualitas-az-okori-gorogorszagban-20151109?pIdx=2

Hasonló volt a helyzet az ókori Rómában, bár sok tekintetben a házasság nem volt annyira szilárd intézmény. Létezett ugyanis egy lazább változata, amikor a felek egyszerűen egymáshoz költöztek esküvő nélkül. Egy év elteltével azonban jogilag már ezt is házasságnak tekintették, de nem vonatkoztak rá olyan szigorú szabályok, mint arra a házasságra, amit szertartással, lakomával is megerősítettek. A köztársaság-kori Róma pedig lehetőséget adott a válásra is, amit a férfi és a nő is kezdeményezhetett. Igaz válásnál is a férfiak voltak előnyben, a nők a gyerekeikkel való kapcsolatot kockáztatták ezzel, a római jog ugyanis őket az apának ítélte. Ez alól csak akkor tettek kivételt, ha az apának úgy volt jobb, ha a gyerek az anyánál marad.

https://mult-kor.hu/het-meglepo-teny-a-romai-nokrol-20191216?pIdx=3

A házassági szokások és törvények területenként és koronként elég nagy változatosságot mutatnak, de az látszik, hogy az irány a monogámia, nemenként különböző normákkal, és a férfiaknak adott nagyobb szabadsággal, és a nők társadalmi státuszának fokozatos gyengülésével. A válás sem volt elképzelhetetlen, még az ókori Mezopotámiában is el lehetett válni, igaz, ez a nők számára társadalmi kitaszítottsággal és megbélyegzéssel járt együtt. Ők akkor válhattak el, ha bizonyítani tudták, hogy férjük nem tesz eleget házastársi kötelezettségüknek vagy ha bántalmazza őket. Meg kellett gondolniuk, mert a házasságból csak üres kézzel távozhattak.

Míg az ősközösségi társadalmaknál a házasság a rokoni, emberi kapcsolatok fő szervező ereje, és a társadalmi státusz biztosítéka, addig az ókorban a vagyon továbbörökítésének az eszköze, vagy épp a vagyonszerzés egy módja.

Ez nem azt jelenti, hogy akkoriban ne lehettek volna jó házasságok, amelyekben megjelent a szeretet vagy az összetartozás érzése, ez minden bizonnyal akkor is kialakulhatott, ha a frigy a szülők közbenjárásával jött létre. De az is lehet, hogy rosszul sültek el a dolgok és a felek soha nem találtak egymással összhangot. Mégis, mivel a házasságtól nem várták a boldogságot, ahogy a mai ember, ezért talán nem is tulajdonítottak neki akkora jelentőséget.

Bár minden bizonnyal szenvedtek egy boldogtalan kapcsolatban. A görög tragédiákban és komédiákban gyakran megjelenik például a házsártos feleség alakja, aki uralni próbálja férjét. A drámaírók sokszor gúnyolódtak ezzel, kinevettették a papucs férjeket, akik társadalmi státuszuk ellenére otthon hallgatásra voltak ítélve. Ami azt is üzeni számunkra, hogy a párkapcsolati egyensúlyt nem feltétlenül az határozza meg, mi a trend odakint a nagyvilágban.

A válás, akkoriban is ritka volt, de nem is volt egészen lehetetlen. Vagyis a házasság még mindig nem jelentett feltétlenül életre szóló, Isten által szentesített, fel nem bontható közösséget.

Ezt a kereszténység hozta el.

A szeretet-térkép abban segít, hogy igazán megismerjétek egymást

A párkapcsolat stabilitásának egyik fő kritériuma, hogy van-e szeretet-térképünk egymásról. Legalábbis ezt gondolja John M. Gottman az amerikai Washington Egyetem pszichológia professzora, aki négy évtizede foglalkozik a válás előrejelzésével és a házasság stabilitásának kérdéseivel. Tapasztalatai szerint ugyanis csak hisszük, hogy ismerjük a másikat, de ez korántsem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Sokkal részletesebb szeretet-térképre volna szükségünk ahhoz, hogy le tudjuk küzdeni a párkapcsolati nehézségeinket. Egymás megismerése ugyanis nem csak mély szeretet-érzést szül, hanem óriási erőforrás is.

A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a párunkra, és sokszor önmagunkra is úgy gondolunk, mintha nem változnánk. Holott folyamatosan érnek bennünket olyan külső hatások, amelyek finomítják vagy egészen átformálhatják a gondolkodásunkat, módosítják a viselkedésünket. Ez azt jelenti, hogy nem elég egyszer megismerni a másikat, folyamatosan frissen kell tartani a tudásunkat, folyamatosan érdeklődnünk kell a másik iránt ahhoz, hogy a szeretet-térképünk aktuális maradjon.

A másik problémát az jelentheti, hogy nem megyünk bele mélyebb kérdésekbe. Viszonylag nehezen teszünk fel olyan kérdéseket a vacsoaraasztalnál, hogy mi volt életedben a legnagyobb trauma, vagy azt, hogy milyen életcélokat tűztél ki magad elé. Ezeknek a válaszoknak az ismerete nélkül viszont nagyon nehéz lesz megérteni a másik viselkedését, gondolkodását, világlátását.

A most itt látható kérdőív a teljes szeretet-térképnek csak egy kis részére kérdez rá. Ennél sokkal több felfedezésre váró terület létezik. Tehát hajrá, találj ki újabb és újabb kérdéseket!

De kezdetnek az is megteszi, ha mindketten kitöltitek a tesztet, és aztán ellenőrzitek az eredményeket a másik tényleges válaszai alapján.

Kellemes időtöltést mindenkinek!

https://online-kerdoiv.com/index/v/h/szeretet-kedroiv


1.rész: A házasság eredete

A Házasság hete alkalmából arra gondoltam, hogy összegyűjtök néhány fontos információt a házasságról.  Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy miért alakult úgy, hogy az emberi civilizációk többségében létrejött a hosszan tartó párkapcsolat, amit aztán házassági esküvel is megerősítettek. Kiderült, hogy a csak az emberre jellemző folyamatos szexuális elérhetőség és az erre épülő hosszas párkapcsolat,  nagyon fontos szerepet töltött be az emberré válás folyamatában.

Már az állatvilágban is találkozunk tartós, sokszor életre szóló párkapcsolatokkal, amelyek minden esetben az ivadék gondozásához kötődnek. Az állatvilágban ott láthatunk tartós vagy viszonylag tartós párkapcsolatokat, ahol erre az utódok sikeres felneveléséhez mindenképpen szükség van. Elsősorban a fészekrakó madaraknál tapasztalhatjuk ezt, ahol a tojások kiköltése hosszadalmas folyamat, és míg a szülőpár egyik tagja a tojásokat melengeti, addig a másik ennivaló után jár. Vagyis szoros együttműködésre van szükség a fiókák kikeltéséhez és aztán gondozásukhoz.

Több madárfaj esetében a párkapcsolat akkor is megmarad, ha a fiókák kirepülnek, míg mások új párt keresnek egy következő fészekrakáshoz. Az albatroszok például egy életre választanak párt, és a kapcsolat az egyikük haláláig tart. A flamingók is kitartóak, 99 százalékuk mindig a másik társa marad, de a mi vadkacsáink is csak 9 százalékos eséllyel „válnak el”.  Az együtt maradó párok azonban nem feltétlenül hűségesek egymáshoz. A hattyúk például tartós párkapcsolatban élnek, azonban a tojások genetikai vizsgálatából kiderült, hogy sok fióka nem a hivatalos társuktól származik, vagyis a tojók gyakorta párosodnak alkalmi partnerekkel. Ennek az állatvilágban egyáltalán nincs erkölcsi jelentése, evolúciós szerepe viszont igen. Hiszen soha nem lehet tudni, hogy kinek az ivadéka lesz sikeresebb, és minél többféle apától van a tojónak utóda, annál nagyobb valószínűséggel örökítheti tovább a saját génjeit.

Az állatvilágban nagyon sokszor tapasztalható az is, hogy kizárólag az anya gondozza utódait, az emlősöknek például az esetek többségében apákra egyáltalán nincs szükségük ahhoz, hogy a kölykeiket felneveljék. De a kép nagyon változatos, vannak fajok, ahol az anyák egyedül gondozzák kicsinyeiket, más esetben viszont kialakul egyfajta munkamegosztás a szülőpár között. Ez mindig aszerint változik, hogy mi szolgálja a faj fennmaradást, és a párkapcsolati együttműködés akkor alakul ki, ha ez evolúciós előnyt jelent, vagyis ha az utódok emiatt nagyobb eséllyel maradnak életben.

Az ember gyerek érdekében

Legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok esetében is elég változatos, hogy az apák mennyire veszik ki a részüket a gyermeknevelésből. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy az ember-gyerek félig-meddig koraszülöttként jön a világra, nem tud járni, mászni, és önállóan enni sem, teljes mértékben a szülei gondoskodására van utalva. Még az emberszabású majmok kölykei is életrevalóbbak náluk. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az emberré válás folyamatában fokozatosan egyre éretlenebb utódok jöttek a világra, akik egyre intenzívebb és hosszabb ideig tartó gondoskodásra szorultak. Hogy miért volt ez evolúciós előny? Talán a hosszú szocializációs időszak tette lehetővé az emberi kultúrához való finom alkalmazkodást, illetve a kötődő viselkedés kialakulását.

Ez a kötődő viselkedés ugyanis más kapcsolatainkban is megjelent, például a párkapcsolatokban (de kötődni kezdtünk az élőhelyünkhöz, és a csoport más tagjaihoz is, barátaink lettek, sőt szeretett tárgyaink). Óriási jelentősége volt ennek az emberré válás folyamatában, a civilizáció kialakulásában. Csányi Vilmos azt írja tanulmányában,

https://www.origo.hu/itthon/20031208csanyi17.html?pIdx=8

hogy ahhoz, hogy a hordában, amely általában 100-150 főt számlált, munkamegosztás alakulhasson ki, csökkennie kellett az agressziónak. Az agresszió ugyanis emberszabású rokonainknál igen gyakori jelenség, a csimpánzok gyakorlatilag mindenen képesek összeveszni, és sokszor versengenek egymással. Csak akkor tudják egymás társaságát keresni, ha nyugodtak, és nem éhesek, ez pedig a napnak csak egy kis szakaszában igaz, főképp a délutáni órákban. Ahhoz, hogy az együttműködő viselkedés, és a  munka egymás közti megosztása lehetővé váljon, csökkennie kellett az agressziónak. De vajon hogyan történhetett ez?

Az a különleges emberi szexualitás!

Sajátos eszközt vetett be ennek érdekében a természet, méghozzá a szexet. Már a bonobóknál is megfigyelték, hogy a nőstények nem csak termékeny időszakaikban hajlandóak a párosodásra, hanem azon kívül is, sőt ezt a képességüket arra használják, hogy csökkentsék a hímek közötti agressziót.

Valószínűleg ez a funkció erősödött fel, amikor elődeinknél megszűnt a termékenységi időszak, hogy bármikor képessé válhassanak a szexre. Az állatvilágban egyedülálló tulajdonság ez, a legtöbb faj csak az év egy meghatározott időszakában termékeny, és a szexnek egyetlen funkciója van, az utódnemzés. Az emberi szexualitás abban is eltér az állatokétól, hogy az aktus nem feltétlenül jár együtt fogamzással. Az ember esetében ugyanis extrán sok aktusra (átlagosan kétezerre) van szükség ahhoz, hogy egy utód létrejöjjön. (Csak az oroszlánoknál van szükség még ennél is többre, ott háromezer aktusból születik egy utód). Az állatvilág más fajainál azonban egy-két aktus után bekövetkezik a megtermékenyülés. Vagyis a szex elsődleges célja az utódnemzés. Az ember esetében még más funkciók is társulnak ehhez, az agresszió-csökkentési funkción túl ilyen az öröm funkció.  Emberszabású rokonaink közül a bonobók azok, akik örömmel szexelnek, de az emberrel ellentétben egyáltalán nem válogatósak, korra és nemre való tekintet nélkül hajlandóak erre a tevékenységre, akár saját nemtársaikkal is. A folyamatos szex azért jár együtt a hímek közötti agresszió csökkenésével, mert senkinek sem kell vetélkednie a nőstények kegyeiért, mindenki tudja, hogy előbb-utóbb sorra kerül. Hasonló a helyzet az oroszlánoknál is. Mivel „tudják”, hogy háromezer aktusra van szükség egyetlen utód megszületéséhez, ezért egyáltalán nem lépnek harcba, ha egy másik hím ugyanazt a nőstényt környékezi meg.

De hogy lett ebből párkapcsolat?

Miért is nem volt jó ez az ősállapot? Hiszen mindenki kiélhette szexuális vágyait viszonylag szabadon, anélkül, hogy ehhez bármiféle erkölcsi szabály kapcsolódott volna. Ha volt is valamiféle preferencia a párválasztásban, ahhoz nem kellett tűzön-vízen át ragaszkodni. Hogyan lett ebből párkapcsolat? Miért kezdtünk el kivételezni egyesekkel, és miért zártunk ki másokat? Talán akkor, amikor ettünk a tudás fájáról, vagyis biológiai tudásunk lett arról, hogy a szex és az utód megszületése között összefüggés áll fenn, és talán akkor, amikor szerelmesek lettünk, méghozzá nem is akárhogy, hanem úgy, hogy ez a mámorító érzés kizárólag egyvalakihez kezdett el kapcsolódni, vagyis  elkezdtek bennünk termelődni a szerelem hormonjai. Nem csak a bódító endorfinok, hanem az oxitocin is, amely a kötődés hormonja.

Csányi Vilmos így fogalmaz: “Ez az örömszerző funkció az embernél a szexuálpszichológia tanúsága szerint együtt járt a párkötődés kialakulásával is (Zeifman és Hazan 1997). Az emberi szexualitás erősíti a párkapcsolatot, létrehozza azt a hosszabb-rövidebb ideig tartó monogám viszonyt, amely lehetővé teszi a szexuális versengés minimalizálását. A vadászó, kalandozó csapat hímjei, férfiai többé-kevésbé biztosak lehetnek abban, hogy párjuk kötődik hozzájuk és genetikai érdekeik, legalábbis statisztikai átlagban, ritkán kerülnek veszélybe. “

Az oxitocin varázslata

A pockoktól tudjuk, hogy az oxitocin hormonnak a megjelenése egészen másfajta viselkedéssel jár együtt. A  prépipockok és a hegyi pockok ugyanis egészen másféle viselkedést mutatnak, attól függően, hogy hol élnek, és egész másféle az oxitocin-fogadó rendszerük is. A préripockok ugyanis élethosszig tartó párkapcsolatban élnek, az apák hosszan gondozzák ivadékaikat, és a kölykök csak viszonylag késői életkorukban kerülnek ivarérett korba. A hegyi pockok társas viselkedése gyökeresen eltér ettől, egyáltalán nem érdeklődnek egymás iránt és a sziklák mélyedéseiben teljesen egyedül élnek. A hímek semmiféle érdeklődést nem mutatnak a kölykök iránt, és az anyák is csak tíz napig gondozzák kicsinyeiket, ezután önállóságra vannak ítélve. Oxitocin mindkét pocokfajtánál termelődik, csak míg a préripockok esetében az oxitocin-receptorok az agy jutalmazó rendszerében találhatóak (nucleus accumbens és prelimbikus kéregben), így a társas kapcsolatokat erősítik meg, addig a hegyi pocoknál olyan helyen vannak a receptorok, (a laterális septumban), ami inkább önállóságra készteti az egyedeket.

https://semmelweis.hu/neurologia/files/2017/01/Varga-SZEXUALIT%C3%81S-SZ%C3%9CL%C3%89S-K%C3%96T%C5%90D%C3%89S.pdf

Sok más vizsgálatból is az derül ki, hogy az oxitocin megjelenése az ember esetében is összefüggésben áll a  szülői gondoskodás és a párkapcsolati kötődés megjelenésével. Ha visszamehetnénk az időben az emberré válás hajnalához, akkor talán azt látnánk, hogy a szerelem hormonális hatóereje lehetővé tette, hogy a pár viszonylag hosszan együtt maradjon, és emiatt a nő egyre éretlenebb gyermeknek is életet adhatott, hiszen tartós párkapcsolatban, szülői együttműködésben nagyobb biztonsággal nevelhette fel. De fordítva is történhetett, az egyre éretlenebb újszülött miatt arra volt szükség, hogy a pár hosszabban együtt maradjon, és az evolúció ezt az oxitocin örömhozó erejével jutalmazta, amely hormon nemcsak a kötődést erősítette meg, hanem öröm-érzést is adott.  Vagyis a kötődés örömérzéssel párosult, ami azonnali visszacsatolást is jelent, tehát rögtön érezzük a hatását. Saját tapasztalatból is tudhatjuk, hogy egy hosszabb ölelés után egészen megváltozik a hangulatunk. A kötődés öröme pedig mindkét nemnél megjelent, ha más színekkel is.

A hosszú távú előnyöket is érdemes megemlíteni. Mert a kötődésnek nem csak azonnal jelentkező, hanem hosszú távú hatásai is vannak. Az anyai-gyerek között kialakuló kötődési mintázat egy életre meghatározó, de egyre többet tudunk arról is, hogy az apa-gyerek kapcsolatnak is vannak nagyon mély hatásai . A  mai kutatásokból az derül ki, hogy az apai gondoskodás szignifikánsan növeli a gyerekek IQ-szintjét, a velük együtt, szülői együttműködésben felnövő utódok kevesebb eséllyel folytatnak deviáns viselkedést, és hosszabb ideig maradnak a családban, később kezdenek el szexuális életet élni. (akár a préripockok )

Azért jelentős ez a változás párkapcsolati szempontból, mert kaptunk valamit, ami több, mint a szerelem mámora, nem múlik el egy-két-négy év elteltével. A szerelem morfinszerű hormonjai ugyanis egy idő után megszűnnek termelődni, de az oxitocin marad. Minden ölelés, minden érintés, minden jó szó, a másik biztonságot adó jelenléte elindítja a termelődését. Azonnal örömérzést ad, sőt csökkenti a fájdalomérzetet, minden jobban megy, ha jut belőle. Vagyis a kötődés kialakul, méghozzá úgy, hogy az, akihez kötődünk nem lecserélhető, ráadásul hosszan ragaszkodunk hozzá, ne adj’ isten még az utódgondozáson túl is! Mindez nem erkölcsi szabályok mentén alakult ki, hanem azért, mert ez tette lehetővé a biztonságos utódgondozást, emiatt vált lehetővé a munkamegosztás, és a kötődés mentén tudott az embergyerek úgy szocializálódni, ahogy épp az a társadalom megkívánta, amibe beleszületett.

Vagyis létrejön az utódgondozás körül szerveződő nagyjából monogám párkapcsolat, aminek természetes örömhozó, jutalmazó része a szexualitás, ahol a családtagok között szoros kötődési kapcsolatok alakulnak ki, ami a lehető legnagyobb biztonságot eredményezi a felnövekvő utód számára. (Azért írom, hogy nagyjából monogám, mert még a legszigorúbb társadalmakban is 5 százalék körüli azoknak a gyermekeknek az aránya, akik a genetikai vizsgálatok tanúságai szerint nem az anya házastársától származnak.) Mégis összességében azt mondhatjuk, hogy az ilyen típusú, nagyjából monogám párkapcsolatok, az emberi kultúrák túlnyomó részében megjelentek.

A párkapcsolaton belül elvárt hűség viszont valószínűleg sokáig nem volt túl szigorúan vett norma. Sokkal később, talán a letelepedéssel vált azzá, amikor a párkapcsolatot a társadalom hivatalosan is megerősítette, és azt elkezdte nagyon szigorúan szabályozni. Vagyis amikor megszületett a párkapcsolat intézményesült változata, a házasság.

De erről majd a következő részben mesélek.

Válni vagy maradni?

Gyakran felmerülő kérdés, vajon mikor döntünk helyesen, ha elválunk, vagy ha nem. Súlyos önellentmondásba is keveredhetünk, ha az volt az elvünk, hogy mi soha nem fogunk ilyesmit cselekedni, de közben a kapcsolat rosszabb és rosszabb, egyre nehezebb vinni a terheit. A társadalom sem annyira megengedő, mint amennyire elsőre látszik, különösen, ha olyan közegben élünk, ahol családosok vannak többségben. A válás itt nehezen emészthető téma lesz, súlyos érzéseket hoz majd felszínre mindenkiben, olyanokat, amelyektől inkább szabadulnának. Mert minden válásnál mindenki a saját kétségeivel is találkozik. Ez praktikusan azt jelenti majd, hogy a környezetünkben élők el fogják ítélni a válást, inkább teszik ezt, minthogy szembenézzenek a saját kapcsolati válságaikkal. Roppant kevesen maradnak azok, akikkel a válás kontra maradás kérdését meg lehet majd beszélni. Vagyis egyedül maradunk életünk egyik legnagyobb krízisében.

A mérleg nyelve pedig ide-oda billeg majd, minden nap másképp érezzük, és fogalmunk sem lesz közben, melyik a “jó”, melyikre hallgassunk. Lélektanilag sokkal könnyebb a helyzet, ha a döntés már megszületett. De a kétség érzései között, a hol itt, hol ott állapotában, az idegrendszerünknek elég nagy táncot kell kibírnia.

Írtam már a válás “kemény” okairól. A személyiségzavarról, a bántalmazásról, a bizalom végleges elvesztéséről. De vannak további kemény okok is, ilyen lehet az egyensúlytalan, alá-fölrendelő kapcsolat, amely valamelyik fél számára megterhelővé válik, illetve az egyik fél erőforrásainak a kimerülése, ami a feladás érzésével is párosul.

A feladás érzése fontos kitétel, ha ugyanis valakiben már megszűnik az a vágy is, hogy küzdjön a kapcsolatáért, akkor sok lehetőség már nem marad. A másik fél ezen – majdnem biztos – hogy nem fog tudni változtatni.

Vannak azonban úgynevezett “lágy” okok is, és ez lesz a mostani témánk, mert ilyenkor éljük át a kétség érzéseit, a mérleg nyelvének ide-oda rángatódzását. Ezek sokkal kevésbé karakterisztikus okok, mint a kemények. Épp ezért nehéz meglátni, mikor van még visszaút, és mikor nincs.

Lágy okok:

  1. Bizalomvesztés / de még vannak erőforrások
  2. Az egyik fél döntése, amiben még maga is kételkedik
  3. Az egyik fél erőforrásainak kimerülése / de a másik fél hajlandó erőt fektetni a kapcsolatba
  4. Mindkét fél erőforrásainak lemerülése, bizonyos tartalékokkal
  5. Egyensúlytalan kapcsolat, amin mindketten hajlandóak dolgozni
  6. Kis énerő, ami nehézzé teszi a szembenézést a hibákkal
  7. Pszichológiai értelemben nem felnőtt személyiség, aki hirtelen felnő, és kinövi a kapcsolatot /Galatea-szindróma

Természetesen ezek az okok össze is kapcsolódhatnak, hiszen az erőforrások lemerülése együtt járhat azzal, hogy már nem teljesítjük a korábbi feladatainkat, ami a másikban bizalomvesztést okozhat, és aztán elhozhatja a válás gondolatát. A csekély énerő meggátolhatja, hogy szembenézzünk a saját hibáinkkal, és ez újabb és újabb konfliktust is generálhat, például, ha valaki a bizonyítékok ellenére is tagadja a harmadik megjelenését az életében, az bizalomvesztést, kiábrándulást idézhet elő a másikban, épp úgy, ahogy az is, ha valaki mindig kiszáll a konfliktusokból, és egyáltalán nem hajlandó azokkal szembenézni.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogyha olyan események történnek, amelyek egyre inkább a bizalomvesztés felé hatnak, akkor előbb-utóbb a bizalomvesztés véglegessé, azaz kemény okká válik, így a válás melletti döntés visszavonhatatlanná lesz. Szeretném ennek a folyamatszerűségét hangsúlyozni azonban, hogy mindez nem egyik pillanatról a másikra történik, és hogy egy jó darabig még vissza lehet kapaszkodni a lejtőn.

Már csak azért is, mert mindig történik jó és rossz is, mindig vannak, lehetnek reményre okot adó események, apróságok akár, amelyek felcsillantják az esélyt a kapcsolat fennmaradására. Miközben jelen vannak a félelmeink is, például a szorongás, hogy megálljuk-e a helyünket egyedül, egy esetleges válás után, hogy elszegényedünk-e, ha magunkra maradunk, hogy a gyerekeink lelkileg épek maradnak-e stb. És persze nem tudjuk, hogyha a félelmeinkre hallgatva benne maradunk a kapcsolatban, akkor azt helyesen tesszük-e. Miközben pontosan érezzük, hogy nem, annál inkább sarokba szorítottnak látjuk majd magunkat, olyas valakinek, aki képtelen ötről a hatra jutni.

A küzdelem önmagunkkal több szálon is futhat, a nők gyakran abban élnek át ellentmondásos érzéseket, hogy miközben kiváló apának tartják a párjukat, a férfi-női kapcsolódást már erősen megroggyantnak látják. A férfiak is gyakran érzékelik ennek a területnek az elsivárosodását, de ritkábban jutnak arra a következtetésre, hogy emiatt el kellene válniuk. De közben – tudat alatt – az ő szekerük is egyre jobban kifelé áll a kapcsolatból. Tipikus forgatókönyv, és ez mindkét nemnél megjelenik, hogy elkezdünk ilyenkor valami másba menekülni. Sokkal erőteljesebben fókuszálhatunk innentől kezdve például a gyerekeinkre, a munkánkra, vagy kereshetünk “menedéket” egy külső kapcsolatban vagy “találhatnak ránk” kisebb-nagyobb függőségek. Ezek egészen ártatlan vagy nagyon is romboló függőségek lehetnek, a keresztszemes hímzéstől kezdve az alkoholizmusig. Egyénenként változó, hogy épp melyik, a lényeg, hogy ne a másikra kelljen figyelni. Miközben tudatosan is igyekszünk meggyőzni magunkat, hogy az életünknek ez a része már nem is olyan fontos.

Ez többnyire nem sikerül. Mert minél inkább elnyomjuk magunkban, hogy szeretnénk újra férfiként illetve nőként látszani a saját életünkben, annál inkább kiütközik ez a vágyunk valahol. A másfelé figyelésnek pedig következményei lesznek, történni fognak emiatt dolgok a külvilágban, de történik valami a belvilágban is, az, hogy már nem tudjuk, hogy is vagyunk mi ketten együtt.

Mert amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy milyen együtt, akkor először azzal kell szembesülni, hogy nagyon keveset vagyunk kettesben, előfordulhat, hogy jóformán soha, és ha mégis, akkor csak a konfliktus van, mert mindketten tele vagyunk sérelmekkel.

A válás melletti döntés nagy csapdája, hogy a jót, a kapcsolat erényeit ebben a lélektani helyzetben már nem vagyunk képesek észre venni. Nem azért, mert nincsenek pozitív dolgok, hanem mert a sérelmeink, a fájdalmaink mindig közelebb vannak a felszíni érzéseinkhez, erősebben tudatosodnak. Amikor sok rossz dolog történik, akkor már nem is akarunk emlékezni arra, hogy milyen volt régen, vagy milyen volt, amikor közel voltunk egymáshoz. Minél több bántás, kritika hangzik el, annál nehezebb lesz ezt felidézni, észrevenni, és értékelni.

A kapcsolat értékeinek tudatosítása nélkül azonban értelemszerűen nehéz jó döntést hozni. Amikor a kétség érzéseit éljük át, ez a “tudás” valamiképp mégis jelen van, de inkább csak homályos érzések fromájában, amelyeket nem is tudunk magunkhoz közel engedni. A párterapeuta gyakorta ahhoz volna szükséges, hogy ez sikerüljön, mivel a dolgok természetéből fakadóan erre ebben a lélektani helyzetben csak kivételes esetben vagyunk képesek.

Rosszul érzékelünk

Van egy másik csapdahelyzet, ami a válás felé sodor bennünket, akkor is, hogyha nem ez a helyes irány. Ennek felismeréséhez is párterapeutára volna szükség, mert csak kivételesen mély önismerettel, és a társunk ismeretével lehetne eljutni idáig, és ezekkel többnyire nem rendelkezünk.

A válási kockázat teszt eredményei között például látszik, hogy a párok leggyakrabban nem valamilyen konkrét témán vitáznak, hanem a másik egy “idegesítő” szokása miatt. A válaszadók 58 százaléka jelölte ezt be konfliktusforrásként.

https://online-kerdoiv.com/index/v/h/valasikockazat

Ez igazolja azt a régi párterápiás elméletet, hogy a veszekedések többsége irracionális, ami alatt azt értjük, hogy nem arról van szó, amiről szó van, hanem valami egész másról, és a mélyebben meghúzódó okok láthatatlanok vagy inkább tudattalanok a résztvevő felek számára. Ez a széthagyott zoknik, a le nem hajtott WC-deszkák, és az állandó mobilozás problémája, amire rögtön felcsattanunk, ha tapasztaljuk, és már áll a bál, ami akár napokig is eltarthat, miközben a WC-deszkát egy másodperc (volna) lehajtani.

Ezeknek a vitáknak, veszekedéseknek a hatására pedig egyre inkább az a meggyőződése alakul ki a pároknak, hogy nem tudnak együttműködni, tökéletesen elhidegültek, és végső soron nem illenek egymáshoz.

Ez a következtetés azonban többnyire téves. Nem az illeszkedéssel van a baj, hanem azzal, hogy túl kevés erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy mélységében megismerjék és megértsék egymást. Aki átesett már párterápiás folyamaton, az tudja, hogy a kisebb viták mögött is nagyon mély (gyerekkori) sérelmek, fájdalmak és hiányok állhatnak, ezekbe beleakadhatunk a széthagyott zoknik esetében is, és az okok mélyebb feltárása, megértése nélkül nincs valódi megoldás. Csak továbbra is elbeszélünk egymás mellett.

Mindebből az következik, hogy sokkal többször adjuk be a válókeresetet, mint ahogy erre valóban szükség volna. De nem azért, mert felelőtlenek vagyunk, vagy mert szabadosak lennénk! Sőt, azzal sem értek egyet, hogy azért, mert a fogyasztói társadalomban a társunkat is lecserélhető terméknek tekintjük.

Nem.

Sokkal inkább azért döntünk a válás mellett, mert a kapcsolat olyan negatív spirálba került, amiben csak a saját fájdalmainkat, sérelmeinket látjuk, a másikét nem, és a kapcsolat mellett szóló érveket sem érzékeljük reális nagyságukban. Ha ebben nem kapunk segítséget, akkor erre önmagunktól nem is leszünk képesek. Ehhez kell a párterápiás segítség. De ez egyáltalán nem a mi hiányosságunk, egyszerűen arról van szó, hogy ilyen a krízis természete. Beszippant bennünket, akár egy örvény.


Teher alatt a nő – nem pálma

Összeszeded a vacsora maradékait, elmosogatsz, közben már harmadjára szaladsz be a kisebbik gyerek szobájába, aki fél a sötétben. Megnyugtatod, kijössz, felsepred a konyhát, benézel a hűtőbe, és rájössz, hogy elfogyott a sajt, holnapra nem lesz a szendvicsbe. Ezért bevásárló listát írsz, aztán még beindítod a mosógépet. A férjed ekkor toppan be, a kisebbik pizsamában a nyakába omlik, kezdheted az altatást elölről.

Ismerős jelent? Nem történik semmi különös, csak zajlik az élet. A mindennapok sűrűjében vagyunk, és úgy is értékelhetnénk, hogy minden rendben van, mindenki teszi a dolgát. De ha megállítanánk ezt a filmet, és hirtelen megkérdeznénk a szereplőket, hogy hogy vannak, akkor lehet, hogy súlyos mondatok hangzanának el. De a film nem áll meg, pörög tovább, néha úgy tűnik, gyorsítva szalad, és neked is örökké szaladnod kell benne, hogy utolérd a saját életedet.

Aztán egyszerre történik valami, egy apróság, például kiömlik a só, és mintha bomba robbanna, minden keserűség és fájdalom egyszerre ömlik ki vele. Mondatok jönnek, régen érlelődő vagy most hirtelen formát öltő mondatok, jön a „mert soha nem segítesz”, „mert mindent nekem kell”, „mert csak magaddal törődsz”, „mert én nem is számítok”, és jönnek hozzá könnyek, kiabálás, és nagy csendek aztán. De még ez is kevés, nem változik semmi, és akkor következnek a minősítő jelzők, az „önző”, a „pszichopata”, az „érzéketlen”, a „tuskó” és a többi és a többi.   

Tipikusan kétféle válasz érkezik erre a másik oldalról, az egyik a teljes frontos támadás  kritikákkal, leértékelő megjegyzésekkel. A másik pedig a kivonulás néhány megsemmisítő mondat kíséretében.

Bármelyik is történik, azt fogod érezni, amikor másnap a párod becsapja maga mögött az ajtót, hogy a párkapcsolatod romokban hever, a férfi, aki itt él melletted, semmit nem ért belőled, nem figyel rád, már minden más fontosabb, talán már nem is szeret.

De vajon mi történik itt valójában?   

Messziről kell kezdenem. A mai fiatal párok többsége már nem szeretné követni azt a hagyományos férfi-női szereposztást, amit az előző nemzedékek követtek. Sokkal rugalmasabbak abban, hogy mi tartozik bele a nemi szerepekbe, mi a férfi és mi a nő dolga. De hiába gondolkodnak így, hiába van ez a fejükben, ha a társadalmi nyomás egész más irányba hat. Ez az első gyermek megszületésével egészen határozottan kezd megjelenni. Még azok a párok is, akik a párkapcsolatukban kifejezetten egyensúlyra, partneri viszonyra törekedtek, ilyenkor határozottan a hagyományos modell felé kezdenek  sodródni. Ennek csak az egyik oka, hogy aktiválódnak azok a minták, amelyeket a saját családjukból hoztak. A másik ok ez a bizonyos külső, társadalmi nyomás. A szülés körüli ellátások igénybevétele erre az útra terel szinte mindenkit. Ennek csak apró részlete például, hogy az apáknak mindössze pár nap szabadság jár gyermekük születése után, ez sem túl régóta, és egyetlen munkáltatónál sem illik arra hivatkozva hazamenni délután négykor, hogy egy apának a családja mellett a helye.

A modell része, hogy a nő marad otthon lehetőleg három évig, vagy több gyerek születése esetén még tovább, ő vállalja az összes ezzel együtt járó terhet, ő áldozza fel a karrierjét, ő kerül az „eltartott” pozíciójába, és a férfi az, aki a munkahelyén helyt áll, neki a feladata, hogy a család egzisztenciális hátterét minden erejével megteremtse.

Az újszülött gondozása, teljes ellátása a társadalmi elvárások szerint egyértelműen a nők dolga, még a mostani fiatal apák is félve nyúlnak egy törékeny csecsemőhöz, még akkor is, ha egyébként a nemek közötti egyenlőség hívei. Lehetne azon vitatkozni, hogy ez mennyire van rendben így, kellene-e ezen változtatni vagy sem, de most nem erre szeretném ráirányítani a figyelmet, hanem arra, hogy ez a modell rögzül. Még akkor is fennmarad, ha az anya már nem szoptat, a gyerekek már nagyobbak, és a lehetőségek nőnek, mégis ez a munkamegosztás rögzül a gyerekek óvodás, kisiskolás korára, és mint egy rossz verkli így megy az élet tovább. Az otthoni feladatok a nők vállát nyomják, a munkahelyiek a férfiakét.

Az édesanyák a többedik gyerek születése után kezdenek egyre hangosabban panaszkodni a terheik növekedéséről, a logisztikai problémák sokaságáról, a háztartási munka végeérhetetlen folyamáról, amit senki sem vesz észre, és senki nem is értékel, kialvatlanságról, és összeesésről, arról a mindent megkeserítő érzésről, hogy az összes gyerek rájuk van utalva és tőlük várja a megoldást, és hogy önmagukra soha nincs idejük, mert minden erejüket felemészti a családról való gondoskodás.

A napi kommunikáció gyakori témájává válik mindez, hogy ki mit csinált otthon, hogy ez elegendő-e, jár-e a pihenés mondjuk egy tizenkét órás munka után, jár-e annak, aki „csak” otthon van, vagy annak, aki hatórás munkát vállalt.

Mit látnak ebből a férfiak?

Alapvetően elég keveset. Időnként ugyan érzékelik, hogy a fejükre van olvasva valami, de elhessegetik a gondolatot, majd csak kisimulnak a dolgok. „Anya” ugyanis otthon van a gyerekekkel, azok szépen nőnek, okosodnak, van otthon vacsora, mi kellhet még? Egészen addig elhiszik ezt, amíg ki nem borul az a bizonyos só.

De amikor kiborul, akkor nem teljesen világos, hogy mi a baj, mert ők mindent megtettek, hiszen éjjel-nappal dolgoztak, hogy a családnak mindene meglegyen. Amikor a második gyerek is megszületett, és kinőtték a kis lakást, kölcsönt vettek fel, plusz munkát vállaltak, hogy jusson is, maradjon is. Próbálnak a ranglétrán is előre lépkedni, mert aki nem teszi, az egyre kevésbé szólhat bele a saját sorsába, inkább előre menekülnek. A munkanélküliség réme mégis ott kísért, mert a haver is elvesztette a megrendeléseit egyik napról a másikra. Minden megtörténhet, senki nincs biztonságban, és nekik helyt kell állniuk, mert amit az „asszony” keres, az arra elég, hogy a gyerek pelenkáit kifizesse, másra nemigen.

Vagyis a férfiak számára nincs más út, csakis a munka. Pénzt kell keresniük, ha el akarják tartani a családjukat, és keresik is aztán, éjjel-nappal, míg a nők otthon maradnak a gyerekeikkel, és aztán a gyed/gyes letelte után olyan munkahelyre térnek vissza dolgozni, ahol nem várják el a tizenkét órás munkaidőt. Ezek általában kevésbé jól fizető állások, gyakran visszalépést jelentenek a korábbiakhoz képest.  Még ma is kivételesnek számítanak azok a nők, akik nem hajlandóak feláldozni a karrierjüket a család oltárán, de ők bizton számíthatnak a „karrierista” jelzőre, és ez megmutatja, hogy a társadalmi előítéletek ezzel kapcsolatban még mindig nagyon erősek.

Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy a gyerekek születése után a férfi teszi félre a karrierjét, esetleg ő marad otthon hosszabb időre. Ilyenre is akad már példa, de csak kivételesen.

Mi lesz a következmény?

Észrevétlenül csúsznak át egy olyan munkamegosztásba, ahol mindenkinek van egy saját nagyon elkülönült térfele saját feladatokkal, és a kettő között nincs átjárás. Az évek során a két térfél közé egyre magasabb fal épül, amin lassan már átkiabálni sem lehet. Ha valaki megpróbál segítséget kérni az egyik oldalon, a másik oldalról az hangzik vissza, hogy hagyjál, elég bajom van itt.  

Olyan mintha egy kettészakadt világban élnénk, a nő az otthoni gyerekesben, a férfi a zavaros, pénz- és teljesítményorientált külvilágban. Ilyenkor már nem látszik, mit tesz bele az egyik a kapcsolatba, és mit a másik, mindenki csak a saját terheit látja, és már senki nem emlékszik arra, milyen érzés kettesben lenni, csak úgy, kötöttségek nélkül, ha nincsenek terhek, feladatok, napi teendők. Valami elvész. Valahonnan a múlt homályából ugyan néha még feldereng, hogy egyszer régen jól éreztük magunkat együtt, de az emlék egyre halványodik, és ebben a napi malomban mindenkinek elmegy a kedve attól, hogy kettesben legyen a másikkal, csak a mérleg negatív serpenyőjébe kerül bele valami újra és újra. Egy következő sérelem.

Vagyis mindennek nagyon súlyos párkapcsolati következménye is lehet. Ez a fal ugyanis, ami lassacskán létrejött, semmit olyasmit nem enged meg, ami miatt jó érzés együtt lenni. Ami miatt megéri benne maradni egy párkapcsolatban. Végletesen egyedül maradhat mindkét fél, a férfi és a nő is.

Minél hosszabb ideje áll már ez a fal, annál nehezebb lesz leépíteni, ablakokat, ajtókat építeni bele, mert annál inkább megkövesedik.

Lehet, hogy közben a gyerekek megnőnek, már nekik is egyre kevesebb szükségük van a szüleikre, a modell azonban ott marad, a fallal együtt, és te ott találod magad egy szép napon tökéletesen magányosan egy látszólag tökéletes párkapcsolatban.

De nem törvényszerűen kell így történnie, kérj segítséget időben. Jelentkezz párterápiára!

A szex mint barométer

A párkapcsolat egyik fontos sajátossága, hogy része a szexualitás is. Párterapeutaként úgy gondoljuk, hogy a jó szex összefüggésben áll a kapcsolat minőségével, hiánya vagy az ezzel kapcsolatos elégedetlenség olyan vörös lámpa, amire fontos odafigyelni.

A Válási kockázat teszt egyik utolsó kérdése ezért vonatkozott a szexuális elégedettségre.

https://online-kerdoiv.com/index/q/h/9e0136f54f4cd107c7ec8a2b1d961bcd

Mostanra majdnem kétszázra növekedett a kitöltők száma, és a részletes eredményekről már korábbi blogbejegyzéseimben is beszámoltam. A szex azonban még nem került szóba.

A jelenlegi állás szerint az eredmények a következők.

Nagyon elégedett a szexuális életével: 12,4 %

Inkább elégedett: 25,4%

Közepesen elégedett: 17,5%

Kevéssé elégedett: 21,4%

Elégedetlen: 23,1%

Összesen tehát a kitöltők 37,8 százaléka vallotta magát inkább elégedettnek, és 44,5%-a inkább elégedetlennek. Ez utóbbi elég magas szám, még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy a tesztet feltehetőleg azok töltötték ki, akikben kérdések merültek fel a párkapcsolati működésükkel összefüggésben. Vajon mekkora válási kockázattal kell azoknak számolniuk, akik elégedetlenek a szexuális életükkel? Mit is jelent ez pontosan? Hosszú távon mennyire lehet kiegyensúlyozott egy kapcsolat, ha valaki folyamatosan elégedetlenség gyötör?

https://24.hu/tudomany/2018/08/03/jo-szex-szemelyiseg-szemelyisegmodell/

A legtöbb kutatás szerint nem a kinézetünk, a szexuális szenvedély befolyásolja leginkább a szexuális elégedettségünket, bármennyire is meglepő lehet ez első pillantásra, hanem a személyiségjegyeink és a kommunikáció. Egy nemrégiben végzett német kutatás például a lelkiismeretességgel talált összefüggést. Vagyis minél megbízhatóbb valaki, minél inkább hajlamos utánajárni a dolgoknak, annál nagyobb valószínűséggel teszi elégedetté a párját szexuális értelemben.

Sok más kutatás pedig a kommunikáció minőségével talált szoros összefüggést. Vagyis minél jobban kommunikálnak a párok tagjai egymással, annál valószínűbb, hogy elégedettek lesznek a szexuális életükkel.

„Minél pozitívabban észleli valaki a párja kommunikációját, annál magasabb lesz az érzelmi és szexuális intimitás, valamint a kapcsolati elégedettség saját maga és párja esetében is – fogalmaz Lakatos Csilla a Párkapcsolati mintázatokról szóló kutatásában.

http://publicatio.bibl.u-szeged.hu/20084/1/Lakatosetal_Mental_212020_1_03-OP-006_OA.pdf

A kérdés ezek után az, kik kommunikálnak jól? Mi az, amit ez a hideg „kommunikáció” szó rejt.

Hogy ezt megértsük, néhány szót érdemes ejteni David Olsonról,  a Minnesotai Egyetem professzoráról és családterapeutájáról, aki kifejlesztett egy széles körben használt családtipológiát. Kétféle változó mentén osztotta csoportokba a családokat, ez a kettő a kohézió, és a rugalmasság volt. Kohézió alatt ez esetben a családi összetartás mértékét, az érzelmi kötődés súlyát értette, és megkülönböztetett szétesett, tagolt, összetartó és egybefonódott típusú családokat. A rugalmasságon pedig azt, hogy mennyire könnyen alkalmazkodik a család az élet változásaihoz. A családok itt merev, strukturált, rugalmas vagy kaotikus besorolást kaphattak.

Ennek alapján összesen 16 családtípust határozott meg, de alapvetően két típusra osztotta a családokat, a kiegyensúlyozottan működőkre és a kiegyensúlyozatlanul működőkre. A kiegyensúlyozottan működőek azok a családok és párok, ahol a kohézió lehetőséget ad egymás megtalálására, a közelségre, de ugyanakkor az egyéniség kiteljesítésére, az önállóságra is. Illetve olyan családok tartoznak ebbe a kategóriába, akik kellően alkalmazkodóak is, nem zárják le szorosan a határaikat, de ugyanakkor azok nem is túl átjárhatóak. Az együttélés szabályait rugalmasan alakítják. Amikor például a gyerekek kamaszodni kezdenek a családban, egész másféle szabályokra lesz szükség,  mint korábban. Ha a család túl mereven ragaszkodik a korábbi szabályokhoz, nem enged nagyobb szabadságot a saját életét építő fiatalnak, akkor nem segíti őt a felnőtté válásban. De épp így káros, ha túl nagy lesz a szabadság, és semmilyen korlát nincs.  ilyenkor a kamasz viselkedése könnyen változhat deviánssá. Vagyis a családnak egy dinamikusan változó rendszernek kell lennie (optimális esetben), amely a változások között is képes óvni egységét, összetartozását.

Erre a dinamikus egyensúlyra pedig akkor lesz képes, ha jól működik a kommunikáció. Ez ugyanis az az eszköz, amely segíti a család tagjait abban, hogy a vágyaikat és a szükségleteiket kifejezzék és összeegyeztessék.

A jó kommunikáció azonban nem egyszerűen azt jelenti, hogy egy pár minden este kellemesen elbeszélget a vacsoraasztalnál az időjárásról és a sportról. Valami egész mást takar, például hallgatási készséget, beszédkészséget, az önfeltárás képességét, egymás iránti tiszteletet, és figyelmet, sőt azt is, hogy elérhetőek-e érzelmileg egymás számára, ha szükség van rá.

Ha a szexualitásra vonatkoztatjuk a kommunikációt, akkor mindez azt jelenti, hogy képesnek kell lennünk arra, hogy beszéljünk a szexről. Már ez sem lehet mindig könnyű, mert gyakran családi tabukat kell ledönteni ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Egy kutatás szerint az ötven feletti nőknek az egynegyede például soha nem beszél szexuális témákról.

https://www.hazipatika.com/eletmod/szex/cikkek/elegedettebbek_a_szexszel_a_nok/20130123142101

A jól működő kommunikációhoz nem csak a beszéd, hanem a hallgatás képessége is szükséges. Vagyis képesnek kell lennünk arra, hogyha a másik belefog a mondanivalójába, akkor ne szóljunk kényszeresen közbe, ha azt mondja rosszul érzi magát szex közben, mert papírból vannak a falak, akkor ne azt mondjuk, hogy “de nem is hallatszik ki semmi… ” Vagyis ne akarjuk semmissé tenni az érveit, megcáfolni, vagy leértékelni a véleményének a fontosságát. Sőt arra is rá kell tanulnunk, hogy ne csak a szavait értsük, hanem a mögötte meghúzódó érzelmeket is, ez esetben a megszégyenüléstől való félelmet, és ezt valóságosnak fogadjuk el.

De önmagunkkal is jóban kell lennünk, és ismernünk kell ahhoz, hogy feltárjuk legbensőbb érzéseinket, hogy merjük ezeket megélni, elfogadni önmagunkban és aztán kimondani. Pár- és családterapeutaként ezért a kommunikáció minőségén mindig a kapcsolat minőségét is értjük, hiszen csak akkor leszünk képesek minderre, ha jelen van a bizalom érzése. A bizalom pedig akkor fog kialakulni, ha ebben sem gyerekkorunkban, sem a jelenlegi kapcsolatunkban nem éltünk át túl nagy törést, vagy sikerült a sérüléseinket megdolgozni.

,A Válási kockázat tesztben több kérdés is firtatja ezt a fajta bizalmi törést. Nem csak a megcsalás, a harmadik megjelenése járhat ilyen következményekkel, hanem a párkapcsolatban gyakran megjelenő kritikai és megvetés is, illetve az együttérző megértés hiánya. Minél több kritika és megvetés jelenik meg egy kapcsolatban, annál erőteljesebben jelentkezik majd a bizalmi válság, annál inkább fordul majd mindenki befelé és indul el a pár az elhidegülés útján. A dicséret, a szeretet kifejezésé ezzel ellentétesen hat. A kitöltők között voltak olyanok, akik kevés kritikáról és megvetésről számoltak be, illetve a konfliktusok elfogadható mértékéről. Ebből magas szexuális elégedettség következne. Csakhogy a kitöltők egy része mégis alacsony elégedettségről számolt be, mintha azt üzennék ezzel, hogy “Minden működik, csak épp a szex nem. Na és? Nincs nagy gond!”

Pedig érdemes volna elgondolkodni azon, hogy valóban jól érzékelik-e a kapcsolati valóságot, nem söpörnek-e túl sok mindent a szőnyeg alá, illetve azon is, hogy milyen kötődési mintázattal érkeztek a kapcsolatba, mennyi sérülést hurcolnak magukkal a gyerekkorukból és előző kapcsolataikból vagy épp a mostaniból.

Párkapcsolati kutatás a Válási kockázat teszt alapján

2. rész: Hűség, hűtlenség, kritika és megvetés

A teszt bepillantást enged a párkapcsolat belső működésébe, olyasmikbe is, amiről viszonylag keveset beszélünk, nem tesszük ki az ablakba, és biztosan nem osztjuk meg a facebook-on.

A legtöbb kutatás a válás leggyakoribb okaként a hűtlenséget jelöli meg.  Itt lehet olvasni egy angol nyelvű összefoglalót a kutatásokban talált leggyakoribb okokról.

https://www.itsovereasy.com/insights/causes-of-divorce

A párterápiás gyakorlatban azonban a külső kapcsolatot inkább megoldási kísérletnek tekintjük egy már meglévő párkapcsolati problémára, vagyis gyakrabban tekintjük következménynek, mint oknak. (Van ez alól kivétel, amikor valaki súlyos személyiségproblémákkal küzd, ennek egyik tünete lehet a partnerek gyakori váltogatása, a kötődési képtelenség egy állandó partnerhez.)

A tesztet kitöltőknek körülbelül egyharmada számolt be arról, hogy a kapcsolatukban megjelent a harmadik vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkét félnél. 11 százalékos volt azok aránya, akik azt jelölték be, hogy „mindkettőnknek volt külső kapcsolata”. Mivel a tesztet azok töltik ki, akik még jelenleg is párkapcsolatban élnek, ezért feltételezhető, hogy önmagában a hűtlenség nem minden esetben vezet váláshoz. A fent olvasható válási kutatásokban a már elváltakat kérdezik a válásuk okairól. A párkapcsolatban élők estében azonban fogalmunk sincs arról, hogy a harmadik milyen arányban van jelen, a párok ezt milyen arányban dolgozzák fel, és milyen arányban nem.

Hűség és hűtlenség a párkapcsolatokban

Ha a harmadik megjelenését a párkapcsolatban következményként értelmezzük, akkor feltételezhetjük, hogy a külső kapcsolat olyan jel, ami sokat elmond arról, sikerül-e megoldást találni a párkapcsolat belső konfliktusaira vagy sem. Ha nem, akkor az egyik vagy másik fél kifelé fordulhat, mert egy új kapcsolatban sokkal könnyebb elismeréshez, szexhez, örömhöz stb. jutni, mint megoldani odahaza egy régen húzódó belső konfliktust.

A teszt kitöltőinek 63 százaléka számolt be arról, hogy egyiküknek sem volt külső kapcsolata. Ez – amennyiben feltételezzük, hogy nem szépítették a helyzetet – elég magas arány, ami arról árulkodik, hogy a hűséget valóban komoly értéknek tekintjük, és hogy ez valóban jelen van az életünkben. Akkor sem feltétlenül fordulunk kifelé, ha vannak megoldatlanságaink a párkapcsolatunkban. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy önmagában a hűség nem elegendő ahhoz, hogy egy kapcsolat optimálisan működjön.

Ehhez sok olyan képességre van szükségünk, amelyeket nem feltétlenül sajátítottunk el a gyerekkorunkban a saját családunkban. Ilyenek például a másik empatikus megértése, elfogult felértékelése, feltétel nélküli tisztelete (szándékosan nem szeretetet írtam), valamint hatékony konfliktusmegoldó képesség és erre való hajlandóság, valamint képesség a szeretetünk és a szükségleteink kifejezésére.

Nem tudom, hogy magyar sajátosság-e, de a kitöltési adatokból az látszik, hogy gondjaink vannak a szeretet kifejezésével, szavakba foglalásával. A kitöltők 44 százaléka számolt be arról, hogy a párja soha vagy csak nagyon ritkán fejezi ki szavakkal a szeretetét! Őszintén szólva nagyon rosszul esik ezt az arányt tudomásul venni, mert ez azt jelenti, hogy nagyon sokan élnek egyfajta érzelmi sivatagban, ami önmagában is felemésztheti az erőtartalékokat. A tesztben arra is rákérdeztem, hogy maguk a kitöltők milyen arányban fejezik ki a szeretetüket a párjuk iránt. Itt némiképp jobb az arány, csak 32 százalék jelölte azt, hogy ritkán vagy soha. Vagyis önmagunkat erre inkább képesnek és hajlandónak érezzük, mint a társunkat. De az elcsúszásnak az is lehet az oka, hogy egyszerűen nem vesszük észre a másik erőfeszítéseit, illetve a magunkét jelentősebbnek ítéljük. Az azonban nem fordult elő, hogy valaki azt jelölte, hogy ő gyakran kifejezi a szeretetét, míg a párja soha. Ez a két érték közel hasonló volt, ami jelzi, hogy az, amit teszünk, hatással van a másik viselkedésére, nem függetleníthető egymástól. Ez azt jelenti, hogyha mától kezdve egy kicsit többször fejeznénk ki a szeretetünket a másik iránt, az előbb utóbb pozitív változást hozna a másik viselkedésében is.

A szeretet kifejezésének gyakorisága a párkapcsolatokban

Az a kérdés egyébként, hogy hogyan vagyunk képesek az érzelmeinket megosztani egymással, a párkapcsolat egyik legfontosabb, és legnagyobb hatással bíró kérdése. A személyes tapasztalataim szerint ez nagyon nehezen megy nem csak a férfiaknak, hanem a közvélekedéssel ellentétben a nőknek is. A teszteredmények ismét felerősítették azt a kérdésemet, hogyha a pozitív érzések megosztásával is bajban vagyunk, vajon mi van vajon azokkal az érzésekkel, amelyek nem ennyire kellemesek, amikor fájdalmakról, veszteségekről vagy épp haragról kellene beszámolnunk?

A kritika

Azt  már szinte mindenki tudja, hogy a kritika az egyik leghatásosabb „eszköz” a párkapcsolat rombolására. Ha még nem, akkor ehelyütt szeretném tudatosítani! A kritika ugyanis nem egyenlő az „igazsággal”. A kritika célja nem a megoldás megtalálása, hanem a saját frusztrációnk levezetése, és a bűnbak megtalálása. Hatását tekintve azért pusztító, mert a másikból védekezést vált ki, és a védekezés után bezárkózást, és aztán eltávolodást okoz. Ott, ahol a kritika gyakran megjelenik, a pár tagjai egyre távolabb lökődnek egymástól először csak érzelmileg, és aztán lehet, hogy fizikailag is olyan messze, hogy befér közéjük egy harmadik… Ott, ahol gyakori a kritika, egyre csökken a bizalom, hiszen kinek van kedve megosztani valamit a másikkal, ha bántó kritikai megjegyzéseket kap rájuk. Ennek fényében érdekes, hogy a kitöltők egyharmada gyakorolja és kapja a kritikát gyakran vagy napi szinten, egyharmada közepes gyakorisággal, és a maradék egyharmada ritkán vagy soha.

A kritika megjelenése a párkapcsolatokban

A kritikán túl a megvetés érzésének megjelenése az, amiről biztosan tudjuk, hogy lélektanilag romboló hatású. Számomra különösen meglepő volt, hogy a kitöltők egynegyede számolt be arról, hogy van a párjában olyan tulajdonság, amit megvetendőnek talál, és egyharmaduk arról, hogy a párjuk talál őbennük valamit megvetendőnek. Itt is van elcsúszás a két adat között, ami azt jelzi, hogy a saját megjegyzéseinket sokkal kevésbé érezzük bántónak, mint amilyen hatást azok végül kiváltanak a másikból. Olyan kérdések merültek fel bennem ezzel kapcsolatban, hogy vajon miért választunk magunknak olyan társat, akinek megvetendő tulajdonságai vannak, miért maradunk vele együtt később, és hogy ez a megvetés mit is takar valójában. Mennyire ismerjük a másik valódi mozgatórugóit, és mennyire kell távol lenni egymástól, hogy ennyire hiányozzon az empátia?

Van-e olyan tulajdonsága, amit a párja megvetendőnek talál önben?

Legközelebbi részben a viták, veszekedések tárgyáról, a megoldásukról és a szexuális elégedettségről fogok írni.

Itt töltheted ki a tesztet:

https://online-kerdoiv.com/index/q/h/9e0136f54f4cd107c7ec8a2b1d961bcd