Címke: párkapcsolat

Beküldve:

Az EFT-hatás

Vissza a szerelembe!

Legutóbbi bejegyzésemben már írtam Bowbly-ról és a kötődéselméletről, amelynek legfontosabb tétele, hogy a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van valakire, aki megért, vigaszt és támaszt nyújt nekünk, akinek az ölelésében biztonságot élhetünk át. Minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat, annál bátrabban lépünk ki a világ színtereire, annál inkább merünk felfedező utakra indulni.

A kötődés a legfontosabb szükségletünk, olyannyira, hogy ez életben maradásunk záloga. Elég csak arra gondolni, hogy azok az újszülött csecsemők, akiknek minden fizikai szükségletét kielégítik, tehát etetik, öltöztetik, tisztába teszik őket, de nem kapnak ölelést, nem beszélnek hozzájuk, nem figyelnek rájuk, fizikailag sorvadni kezdenek, betegek lesznek, majd meghalnak. De a felnőttekre is igaz ez, az elszigeteltség, a szociális kapcsolatok hiánya épp akkora egészségügyi kockázattal jár, mint a dohányzás! Vagyis a magány betegít.

Mindennél nagyobb szükségünk van tehát kapcsolatokra, méghozzá szeretetteljes kapcsolatokra, mert bármennyire is igaz, hogy a magány betegít, az is igaz, hogy a rosszul működő kapcsolat is ezt teszi velünk. Sőt, továbbmegyek,

egy elítélő megjegyzés, egy félrefordított fej, ami megvetésről árulkodik, az is rombolja, rögtön(!), az immunrendszerünket.

Egy nagyon izgalmas kísérletet végeztek el ennek bizonyítására. Tizenöt percen keresztül vizsgálták párok kommunikációját, egymásra adott válaszreakcióikat, miközben különféle problémákat kellett megoldaniuk. A vizsgálat tárgya azonban nem az volt, hogy milyen hatékonysággal oldják meg ezeket a feladatokat, hanem az, hogyan reagál a férj a feleség jelzéseire. Annak alapján, hogy hányszor mutatkozott megvető kifejezés a férj arcán, meglepő hatékonysággal tudták megjósolni, hogy a feleség az elkövetkező négy évben milyen gyakran szenved majd valamilyen fertőző betegségben.

Kevés vizsgálat mutatja meg ekkora drámai erővel, hogy milyen elemi módon hat egymásra test és lélek, mennyire szorosan összefüggésben működik a kettő, mi több, milyen elemi módon vagyunk összekötve egymással. De vajon miért is lehet betegítő egy elítélő megjegyzés vagy fejrándítás?

Azért, mert épp olyan testi reakciók indulnak el egy kritikai megjegyzés hatására, mint veszély esetén. Stresszreakciók bontakoznak ki, emelkedik a kortizol szint, az adrenalin-szint, az agy vészhelyzeti impulzusokat küld, a vérnyomás nő, a pulzus emelkedik, a test készenléti állapotba kerül, hogy megküzdjön a felbukkanó veszéllyel. És ez nagyon hasznos, ha épp egy  oroszlánnal találkozunk, vagy menekülni kell a villámcsapások és a vihar elől a természetben. Vészhelyzetben az agyunknak az egyik legősibb rétege aktiválódik, ami sokkal gyorsabban reagál, mint ahogy tudatosan végiggondolnánk a cselekvést. Az agyunknak ez a része az amigdala, ami ösztönös reakciókat ad, azonnali választ tudatos gondolkodás nélkül. Az agykéreg, amivel tudatosan gondolkodunk, kimarad a folyamatból. Amikor párkapcsolati konfliktus alakul ki, akkor a párok valójában veszélyt élnek át, és többnyire nem tudatosan reagálnak, a limbikus-rendszer ösztönös szinten ad választ megkerülve a tudatos gondolkodást.

Minél több rossz tapasztalatunk volt korai, legfontosabb kapcsolatainkban, ez annál inkább igaz. Vagyis annál nagyobb veszélyt fogunk átélni, minél kevésbé reagáltak a szükségleteinkre kisgyerekkorunkban.

Vagyis, amikor a párunk kritizál bennünket, vagy ítélkezik felettünk, a testünk ezt vészhelyzetként értékeli, és az „üss vagy fuss” -reakció verbális szinten jelenik majd meg, azaz vagy támadásba lendülünk szavakkal és vádakkal, vagy elmenekülünk és bezárkózunk. Mondanom sem kell, hogy egyik sem fogja erősíteni a kapcsolati közelséget. Van még egy hatása ennek a készenléti állapotnak, méghozzá az, hogy az immunrendszer működése gyengül, vagyis sokkal könnyebben leszünk betegek.

Így eshet meg, hogy a párkapcsolatunk, ahonnan az erőforrásainkat, a biztonságérzetünket meríthetnénk, veszélyzónává válik. Ekkor fogod azt érezni, hogy rosszul választottál, hogy aki melletted él, az nem az igazi. Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy túl gyakran adtok ösztönös, vészhelyzeti  reakciókat egymásra. Lassan belecsavarodtok egy rossz spirálba, egyre inkább lehetetlenné válik a kölcsönös sérelmek sokaságában az egymásra hangolódás. Ha ezt a spirált nem sikerül megakasztani valahol, akkor egyre jobban beleragadtok majd.

Mire képes az EFT?

Az EFT-terápia lehetőséget kínál arra, hogy ebből a spirálból kiszabaduljatok, és másképp kezdjetek el reagálni a saját  érzéseitekre, szükségleteikre és a másikéira. Az EFT abból indul ki, hogy a legbelső vágyaink és késztetéseink jók, mert mindannyian azt szeretnénk, hogy szeressenek minket, és elfogadjanak bennünket. A felszínen sok mindenen veszekedhetünk, a pénzen, a munkamegosztáson, a gyerekeken, de a végső kérdés mindig az, ami a veszekedések felszíni témája mélyén rejtőzik, az, hogy ott leszel-e majd mellettem, ha bajban leszek, számíthatok-e rád, megértesz-e majd a bánatomban.

A veszekedés hevében azonban ritkán kiáltjuk vörösre vált arccal, hogy:

SZÜKSÉGEM VAN RÁD!

Ezt a mondatot nem is lehet így kimondani, legfeljebb csak sírva! De csak akkor, ha át tudunk hatolni a haragunk, a dühünk vastag falán, ha el tudunk jutni  valahová sokkal mélyebbre, ahol nem a napi történések, az épp elhangzó szavak számítanak, hanem ahhoz a lényegi valamihez, ami, mint egy folyó ott mozog, halad, kanyarog bennünk.

Gyakorta nem látjuk ezt a mélyen mozduló valamit, csak a mindent elsöprő erejét érezzük, és ebből az erőből kritizálunk, vagy teszünk szemrehányásokat, míg a másik oldalon gyakran undok visszatámadás, vagy teljes bezárkózás lesz a válasz. Vagyis egyik veszekedés sem arról szól, amiről szól, hanem valami sokkal mélyebbről, amit azonban nem mondunk ki, és nem akarunk meghallani sem. A kimondhatatlanról beszélünk, a legmélyebb, legelemibb szükségleteinkről, amikhez gyakorta magunk sem jutunk hozzá tudatosan.

Az EFT-terápia

Az EFT terápia épp ahhoz segít hozzá, hogy meglássuk azt a folyót, ami bennünk folyik, abban támogat, hogy tisztában legyünk a sodrásával, hogy tudjuk, hol vannak olyan örvényei, amelyek beszippanthatnak. Hol vannak napfényes és fövenyes szakaszai, és mitől indul el az áradás. Segít ráébredni, ráérezni arra is, milyen folyó folyik a másikban. Az EFT-terápia lassú, és ebben a csendes lelassulásban kibomlik, mi az, ami a szavaink legbensőbb motivációját adja, rájövünk, hogy mi rejlik a másik mondatai mélyén, és ez lehetőséget ad arra is, hogy másképp reagáljunk.

EFT-terápiás képzésen

Scott R. Woolley
volt az oktatónk, aki Floridából érkezett
Budapestre

A folyamat első lépésénél még csak a tudatosodás zajlik, amikor a lassításban szépen nyomon tudjuk követni kis lépéseken át, mi is történik közöttünk. És aztán, a felismerés ereje elvezet ahhoz, hogy elérkezzünk erre a másik, sokkal mélyebb érzelmi szintre. Ebben a varázslatos, érzelmi világban pedig leválik rólunk az álarc, az a sok ruha, és néha páncél, ami a szerepeinkhez kell. A lecsupaszodás szokatlan és kiszolgáltatott érzés, de ha a pár két tagjában közel egyszerre történik, nem kerülhet egyik fél sem fölénybe, és közben új tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy ez a lecsupaszodás nem a bántást hívja meg, hanem a vigasztalást, az érintést, a gondoskodást.

Néha nagyon lassan jutunk el ide, néha viszont átrepülünk egyik pillanatról a másikra. Minden párnál másképp fog történni, de az utat nem lehet megspórolni. Gyakran érzem úgy ebben a folyamatban, hogy ásatások zajlanak, azért, hogy a mélyben végre elérjük ezt a belső folyót. De sajátos ásatás ez, mert az ásó nem nálam van, hanem a klienseimnél, akiknek  önmagukhoz kell eljutniuk, és én csak kísérhetem őket ebben. Nem is nagyon gyorsíthatom vagy lassíthatom a folyamatot. Az én jelenlétemnél sokkal fontosabb, hogy a társuk is jelen van ilyenkor, hogy közösen mennek végig ezen az úton, és miközben leveszik az álarcaikat, nem maradnak egyedül, hanem megélhetik, hogy számíthatnak egymásra.

Beküldve:

Milyen sors vár rád?

Nem annyira misztikus, mint hinnéd!

Sokszor kérdezzük, hogy mi miért történik velünk, miért alakult úgy az életünk, ahogy, miért épp ez a sors jutott nekünk. Tanácstalanságunkban és kétségbeesésünkben gyakran fordulunk a horoszkópokhoz, azt remélve, most valami más következik, valami jó. Gyakran magam is elolvasom ezeket, és nem egyszer érzem, hogy jólesik hinni bennük. De azért hasznos lenne, ha nem csak az ilyesfajta „előrejelzéseket” figyelnénk, hanem olykor-olykor rátekintenénk egy másféle táblázatra is, méghozzá a kötődési stílusok táblázatára, és megpróbálnánk ezek egyikébe besorolni magunkat. A kötődési stílusunk ugyanis az a valami, ami alapvetően befolyásolja emberi kapcsolatainkat, választásainkat és ezáltal a jövőnket. Ha tehát valaki tényleg kíváncsi arra, milyen sors vár rá, akkor érdemes ránéznie erre a táblázatra, hogy egy kicsit tesztelje önmagát. E nélkül a tudás nélkül ugyanis nem beszélhetünk valódi önismeretről. Mert (talán már ezt egyszer írtam) nem elég a belső tulajdonságainkat ismerni, tudni, hogy milyenek vagyunk mi önmagunkban, azt is jó lenne megértenünk, hogyan viszonyulunk másokhoz, például mennyire vagyunk képesek közel engedni valakit magunkhoz. Vajon direkt vágyunk erre, vagy pedig zaklatásnak éljük meg, hogy csüng rajtunk valaki? Ezeknek a kérdéseknek a megállapítására hosszabb, pszichológiai tesztek is rendelkezésre állnak, és ha rajtam múlna, legalább egyszer mindenkivel kitöltetném. Mert gyakran nem vagyunk tisztában azzal, hogyan idézzük elő újra és újra ugyanazokat a szituációkat. Kevesebbszer vádolhatnák a sorsukat, ha ismétlődő dramaturgiával találkozunk.

A  nagy csel ugyanis az, hogy miközben megélhetjük megmagyarázhatatlannak a saját sorsunkat, nem vagyunk tudatában annak, hogyan is „értük el” ezt, és hogy ez nem  másokból, és nem isteni erők kifürkészhetetlen akaratából származik, hanem belőlünk. Igaz, ez elég megterhelő gondolat, összeomlanak tőlük azok a mesék, amiket magunknak mondogatunk.

Nézzünk akkor rá egy pillanatra erre a táblázatra.

Bartholomew és Horowitz (1991) négykategóriás modellje

        Pozitív modell önmagáról
Alacsony szorongás 		Negatív modell önmagáról
Magas szorongás
  Pozitív modell a másikról + Alacsony elkerülés     Biztonságos Érzelmileg
könnyen kerülök közel másokhoz, kényelmes számomra, ha másoktól függök vagy ők
függnek tőlem, nem aggódom, hogy egyedül maradok, vagy mások nem fogadnak el engem. 		Elárasztott Mély intimitásra törekszem másokkal, de úgy látom, hogy mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, mint amennyire én szeretném. Közeli kapcsolatok nélkül nem érzem jól magam, de néha aggódom amiatt, hogy mások nem értékelnek engem annyira, mint én őket.
 Negatív modell a másikról + Magas
elkerülés   		Elutasító Közeli kapcsolatok nélkül is jól érzem magam. Nagyon fontos, hogy függetlennek és önállónak érezzem magam, és jobban szeretem, ha nem függök másoktól, és mások se függnek tőlem Félelemteli Kényelmetlenül érzem
magam, ha közel kerülök másokhoz.
Szeretnék közeli kapcsolatokat, de
nehezen bízom meg másokban, vagy
nehezen függök tőlük. Aggódom, hogy
megsérülhetek, ha túl közel engedek
magamhoz másokat.
A kötődés-elméletet John Bowlby, angol pszichoanalitikus alkotta meg, és ebben azt állítja, hogy mindannyian kötődési szükséglettel születünk. A kötődés elhanyagoló, bántalmazó szülők iránt is kialakul, akkor is létrejön, ha nem etetnek, nem jól gondoznak bennünket. Az az igényünk, hogy kapcsolódjunk valakihez élethosszig fennáll, nem múlik el a gyerekkorral, vagyis a kötődés nem „gyermeki” jelenség, és egyáltalán nem az önállótlanság jele.
John Bowlby

Bowlby szerint a kötődés funkciója hármas,

  1. a közelség: aggodalomra okot adó, illetve veszélyhelyzetben
  2. biztonságos menedék: a másikra támaszkodás képessége betegség, fáradtság, tanácstalanság esetén
  3. bázis: amiből az autonómia törekvések kibontakoznak,

A kutatók a kötődés mintázatait Bowlby után tovább vizsgálták és alapvetően két típust különböztettek meg, a biztosan és a bizonytalanul kötődőeket. A bizonytalan kötődést többféle alcsoportba rendezték, a táblázatban bemutatott az egyik mód, de más felosztások is léteznek. A lényeg azonban az, hogy a bizonytalan kötődésűek szoronganak valamitől, vagy a másik elvesztésének félelme hatja át őket, vagy épp a közelségtől tartanak. Vannak, akik mindkettőtől egyszerre, nagy valószínűséggel az ő sorsukban lesz a legtöbb drámai elem.

A jó hír azonban az, hogy ezek a kapcsolódási mintáztok nem kizárólagosak, vagyis nagy valószínűséggel mindenkiben vannak olyan elemek, amelyek a személyiségükben a biztonságos kötődés felé mutatnak, míg mások a kapcsolatok iránti sóvárgás vagy az elkerülés felé. Egyedileg nagyon változó , hogy kiben melyikből lesz több és kevesebb, és természetesen nem mellékesek az arányok sem.

Biztonságos és bizonytalan kötődés

A biztonságosan kötődő emberek önértékelése jó, és hasonlóan jót feltételeznek a világról és a többi emberről is. Bátran kapcsolódnak másokhoz, nem félnek közel kerülni a párkapcsolatban, a barátságban, és képesek az elköteleződésre. Ha valaki megtetszik nekik, de az nem fogadja a közeledésüket, nem törnek össze, hamar elfogadják az elutasítást is. Nem jellemző rájuk a féltékenykedés sem, mert bíznak a másikban, és önmagukban, nem tartja őket fogságban a másik elvesztésének a félelme. A másik rossz megjegyzéseire is képesek jól reagálni, ez nem vált ki feltétlenül belőlük védekező vagy támadó attitűdöt.

A bizonytalan kötődés hátterében mindig szorongás áll, bármelyik fajtájáról is beszélünk, az a tapasztalat, hogy a másikra nem, vagy csak korlátozott mértékben számíthatunk. Mindez pedig elemi módon hat ki arra, hogyan működünk a kapcsolatainkban, leginkább a párkapcsolatunkban.

A kötődés a párkapcsolatban

Egy párkapcsolat sikeressége nagyban függ attól, hogy mennyire kötődünk biztonságosan. Ha két biztosan kötődő ember kerül össze, akkor a kilátások jók, és egy bizonytalan és biztos kötődésű ember között is viszonylag kiegyensúlyozott viszony alakulhat ki. Legalábbis addig, amíg nincs jelen különös stressz, vagy nem történik valamilyen traumatikus esemény. A stressz azonban gyakran megjelenik, azt aligha tudjuk elkerülni, és ilyenkor a korábban kialakult egyensúly megbomolhat. Elkezdődhet egy olyan negatív ciklus, amelynek van egy klasszikus forgatókönyve, a pár egyik tagja folyamatosan elégedetlenségét fejezi ki, állandóan nyomasztja ezzel a társát, mire a másik menekülőre fogja, és magára zárja az ajtót.

Párterápiákon leggyakrabban ezzel a helyzettel találkozunk, a konfliktus már elmélyült, a pár két külön úton indult el, és a kérdés az, hogy ez a két út hogyan fordulhat egybe ismét, egyáltalán esély van-e még erre. Több másféle negatív ciklus is indulhat, attól függően, hogy milyen kötődési stílusú felek kerülnek össze, de a vége mindegyiknek az érzelmi eltávolodás lesz. Nagyon egyszerű megjegyzésekből is szélsőséges erejű veszekedések vagy épp napokig tartó nemszólokhozzádok lehetnek.

Nézzük például az alábbi párbeszédet:

Szorongó/Elárasztott: – Már megint nem értél haza időben vacsorára. Pedig a lelkem is kiteszem érted!

Elkerülő/Elutasító: – Nem értelek, mi bajod van. Nem tudtam hamarabb jönni. Neked semmi sem jó, amit csinálok!

Az elárasztott valójában kapcsolódni szeretne, de a mondatot, hogy ne adja ki magát, vádként formálja meg. Erre az elkerülő/elutasító néhány diplomatikus mondat után nagy eséllyel bele sem megy majd egy komolyabb vitába, magára zárja az ajtót, ami tovább fokozza a szorongó szorongását, aki még kétségbesettebb lesz, még inkább vagdalkozni kezd, mire az elkerülő még inkább bezárkózik…

Ha két elárasztott találkozik, akkor a viták nehezen csitulnak el, támadást visszatámadás követ majd, és ennek nagyon nehezen lehet véget vetni.

Ha a kötődés elméletéből indulunk ki, abból, hogy a kötődési stílusunk alapvető vonásai gyermekkorunkban alakulnak ki, akkor felmerül a kérdés, mit is tud tenni a párterapeuta? Hogyan lehet kimozdítani egy párt egy ilyen a negatív körből?

A megoldás az EFT ( az Érzelmekre Fókuszál Párterápia) lehet, amely nagyon alaposan kidolgozott lépésekben halad a kívánt változás felé. Az EFT-ről majd legközelebb beszélek, elöljáróban azonban azt mondanám el róla, hogy olyan módszer, amely hisz az emberben, a klienseire nem “betegként” vagy sérültként gondol, hanem változásra kész emberként, olyasvalakiként, aki képes gyógyulni, és javulni. Nem a személyiség sérüléseire koncentrál, és nem diagnosztizál. Eredendően jónak látja az embert, úgy hiszi, hogy legmélyebb, eredendő szükségleteinkben nagyon egyformák vagyunk, akár férfinak, akár nőnek születtünk, és mindannyiunknak a bölcsőtől a koporsóig szükségünk van védelemre, és támaszra, olyan szeretetteli, megértő kapcsolatra, amely megadja nekünk a biztonság érzését. A párkapcsolat, ha benne maradunk, és kettőnk boldogságán dolgozunk, ezt a mindennél nagyobb lehetőséget kínálja nekünk.

Beküldve:

Baráttalanság, covid, párkapcsolat

Ha meg kellene nevezni a két legfontosabb embert az életünkben, akkor nagyon valószínű, hogy az egyik a párunk, a másik pedig a legjobb barátunk lenne. A jól működő párkapcsolatok ismertetőjele egyébként, hogy ez a két ember egy és ugyanaz a személy. Szociológiai kutatásokból tudjuk azonban, hogy az ilyen párkapcsolatok egyre ritkábbak, és egyre kevesebben nevezik meg a társukat a legfőbb bizalmasuknak, vagyis sok házasságban a párunk nem a barátunk. Ez nem tűnik túl biztató jelenségnek.

Ennek az ellenkezője is előfordul, amikor a pár tagjai ugyan barátnak tekintik egymást, de kizárják vagy jelentősen korlátozzák a saját maguk és a másik baráti kapcsolatait. Valamifajta félelem jelenik meg akkor, ha a másik meccsre megy a haverjaival, kocsmázik, vagy ha nőnemű az illető, akkor eljár „pletykálkodni” a barátnőivel. Mert ezek a külön programok gyanúsak számukra, árulást sejtetnek, sértik a párkapcsolatot, talán attól tartanak, vagy olyasmikre adnak alkalmat, amik semmiképp nem helyénvalóak. Lehetséges, hogy volt is már ezzel kapcsolatban rossz tapasztalatuk, és ez most jó apropó arra, hogy megtiltsák ezeket a külső, nélkülük zajló programokat. De az is lehet, hogy az első gyermek születése idézi elő a teljes barát-nélküliség állapotát. Ilyenkor különösen jelentős erőfeszítést igényelne ezeknek a kapcsolatoknak a további ápolása, és ez elmarad.

A baráttalanság állapotát azonban nem csak ehhez hasonló belső, hanem abszolút külső okok is elhozhatják, ahogy most elhozta a járvány.

Miért jelent ez gondot lelki értelemben?

A szociológusok úgy találták, hogy emberi kapcsolatainknak különféle szintjei vannak. John M. Reisman, kultúrantropológus például különféle körökre osztotta ezeket a kapcsolatainkat. A legbelső körbe tartoznak a családtagjaink, a legjobb barátaink, azok, akikkel legbizalmasabb titkainkat is megosztjuk. Ezek után jönnek a lazább barátok, ismerősök, munkahelyi kapcsolatok, távoli ismerősök. Mindenféle szintű kapcsolatnak jelentősége, szerepe van. A közeli barátok érzelmi, lelki támaszt nyújtanak, a távolabbi ismerősök azonban sokat segíthetnek például a munkahelyváltásban, munkahelykeresésben, ezért ezeknek is óriási a szerepük.

A járvány megállításához azonban éppen a kapcsolatainkat kellett a nulla felé közelíteni, a cél az volt, hogy a kontaktusaink, az érintkezéseink száma csökkenjen, hogy a vírust ne adhassuk át egymásnak. Vagyis azokkal a családtagjainkkal sem találkozhattunk, akik távolabb éltek tőlünk, nemhogy a barátainkkal.

Bezáródtunk.

Erre a védekezés érdekében valóban szükség volt, de fel kell ismerni, hogy ezzel olyasmiről kellett – időlegesen – lemondanunk, ami nagyon jelentősen járul hozzá a lelki jóllétünkhöz.

Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja kimutatta, hogy a boldogságérzetünk leginkább attól függ, mennyire erősek a baráti kapcsolataink, sokkal inkább függ ettől, mint az anyagi helyzetünktől. Minél többször találkozunk a barátainkkal, annál boldogabbnak érezzük magunkat, annál inkább azt gondoljuk, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. A baráti körben eltöltött idő gyakran okoz flow-élményt, azt a fajta örömérzést, időnkívüli önfeledtséget, amit nehezen kaphatunk meg másból. Szociológiai kutatásokból is kimutatták, hogy azok, akiknek vannak jó baráti kapcsolataik, egészségesebbek, és ha mégis betegek lesznek, könnyebben felépülnek. A barátok ugyanis segítenek megküzdeni a nehézségekkel, lelki támaszt nyújtanak, vagy egészen tevőlegesen is segítenek, gyógyszert vesznek, főznek, pénzt adnak kölcsön. Vagyis a jó minőségű élethez egyszerűen hozzátartoznak a barátok.

A veszélyhelyzet épp ezeket a baráti kapcsolatokat  vette el tőlünk, és most azt is tapasztalhatjuk, hogy ez a hiány megterhelte a párkapcsolatokat.

Miért is van ez így? Miért, és hogyan lehetséges, hogy a baráti kapcsolatok hozzájárulnak a párkapcsolatok jó működéséhez?

A válasz abban az egyszerű tényben rejlik, hogy egyetlen kapcsolatban sem kaphatunk meg mindent. Ez igaz mind a baráti kapcsolatainkra, és igaz a párkapcsolatainkra is. Mindannyiunknak nagyon sokféle szükséglete van, ezek ráadásul egyénileg nagyon különfélék, másféle arányban van szükségünk egyedüllétre, és társas kapcsolatokra, másféle szabadidős tevékenységeket végzünk, másféle szinten kötődünk a munkatársainkhoz vagy magához a munkához. Másféle szinten van szükségünk intellektuális élményekre, és nem egyforma az sem, milyen szintű érzelmi, lelki táplálékra vágyunk, vagy épp hogyan és mikor van szükségünk a szexre. Nincs olyan ember a földön, aki minden igényünket éppen az általunk szükségesnek tartott szinten tudná kielégíteni. Mert lehet például, hogy mi nagyon szeretünk kertészkedni és akciófilmeket nézni, de a társunk inkább a sci-fit szereti, és még véletlenül sem venne ásót a kezébe. Ráadásul teljesen hidegen hagyja, ha erről próbálunk beszélgetést kezdeményezni. Ilyenkor támadhat az a gondolatunk, hogy mindez azért van, mert nem illünk össze, de a valóság az, hogy ez nem igaz. Pusztán arról van szó, hogy senki sem tökéletes, ahogy egyetlen párkapcsolat sem az. Megpróbálhatjuk ugyan rákényszeríteni a társunkat a kertészkedésre, és cserébe elfogadni, hogy utált sci-fiket nézünk az ő kedvéért, és ez a kölcsönös áldozat akár a kapcsolat erősségéről is árulkodhatna, csakhogy gyaníthatóan egyre rosszabbul fogjuk érezni magunkat, különösen, ha sokszor kötünk ilyen jellegű kompromisszumokat, és sem a saját, sem a másik igényeit nem vesszük komolyan.

A jó párkapcsolatoknak az egyik jellemzője, hogy létezik benne egy közös tér, amibe a közösen végzett tevékenységek tartoznak, és ugyanakkor mindenkinek van önálló tere is, amiben saját magát élheti meg, amiben hódolhat a kedvteléseinek, és helye van a barátoknak. Ahhoz, hogy ez jó arányban legyen jelen az életünkben, el kell fogadnunk, hogy a másik más! Másféle igényekkel, tulajdonságokkal és vágyakkal, amihez a miénktől eltérő tevékenységek tartozhatnak. Ha a párunk például szenvedélyesen szereti a kosármeccseket, és mi elfogadjuk őt ezzel a „terheltségével”, akkor nem akarjuk majd lenevelni a kosármeccsekről, mondván, hogy ez egy családapa/anya életébe már nem fér bele, vagy mert nekünk nincs kedvünk kosármeccsekre járni, ezért a másik se menjen!

Életszakaszonként ugyanakkor nagyon különböző lehet az, hogy mennyi énidőre van lehetőségünk és szükségünk. Egy kisgyermekes anya például biztosan minden erejével a kisbabájára koncentrál, és legalábbis kezdetben jóval kisebb az igénye a baráti találkozásokra. Gyakran azonban arra sincs lehetősége, amire megvolna az igénye, mert ez szervezőmunkát igényelne, és a társa segítségét. Az idő múlásával, a gyerekek növekedésével azonban újra egyre több lehetőségünk adódik arra, hogy a baráti kapcsolatainkat ápoljuk. És nagyon jól tesszük, ha erre törekszünk, mert ez a legjobban megtérülő (lelki) befektetés. A barátaink lesznek ugyanis azok, akik egy-egy szavukkal átlendítenek nehéz helyzeteken, vagy egyszerűen csak meghallgatnak, és ezzel hozzájárulnak a gőz kiengedéséhez.

Ezek a baráti találkozások maradtak el leginkább a veszélyhelyzeti intézkedések miatt. Ha home office-ben dolgoztunk, akkor többnyire ki sem mozdultunk otthonról. Ha a munkahelyünkön, a benti munkakapcsolatokon kívül sem alkalom, sem tér nem volt arra, hogy baráti összejöveteleket tartsunk. Maradt az online tér vagy a telefon, ami azért korántsem olyan élményszerű, mint egy szombat esti kiruccanás valami kellemes helyre.

Ezekben az időkben mindennél jobban megérezhettük, mit jelent az, amikor a pszichológia azt mondja, hogyha minden lelki igényünk kielégítését a párunktól várjuk, akkor az nagyon erősen megterheli a kapcsolatunkat. Bezáródtunk, és csak a legszűkebb családi kapcsolatok maradtak. (A legnehezebb azoknak lehetett, akik teljesen egyedül éltek) Találkoztam olyan párokkal, akik arról számoltak be, hogy kisiskolás gyerekeik és a munkájuk mellett egyáltalán nem maradt idejük egymásra. A nagyszülők nem segíthettek, mindent egyedül kellett megoldaniuk, és ezért már fél éve egyszer sem ültek le vacsora után beszélgetni, csak  belehullottak az ágyba. A covid-helyzet az alvás-ébrenlét ritmusát is megváltoztatta, ráadásul könnyen lehet, hogy a pár tagjai számára eltérő mértékben. Míg a férj home officban dolgozott, addig a feleség a munkahelyén két műszakban, és így soha nem voltak összhangban, nem egyszerre keltek és nem egyszerre feküdtek. A baráti kapcsolatok hiányában minden szerepet a másiknak kellett (volna) betöltenie, ami feltehetőleg nem ment, és feltehetőleg feszültséget szült. Persze, az a jobbik eset, ha csak a baráti kapcsolatokat kellett nélkülözni, mert voltak, akiknek a munkahelyit is, mert nagyon hamar elbocsátották őket az állásukból. A gyerekek sem játszhattak együtt a barátaikkal, a kamaszok nem járhattak csapatostul, és csak elvétve találkozhattak egymással. A nagyszülők nem láthatták az unokáikat, egyedül kellett megoldaniuk minden nehézséget. Ha ezeket a hatásokat összeadjuk, akkor komoly feszültség jelenhetett meg a családok életében, amit nehezen lehetett feloldani, és könnyen lehet, hogy nem is sikerült. Ez önmagában gondot okozhatott szinte mindenhol, igazán nagy problémát azonban akkor jelentett, ha mindez valamilyen már meglévő, régi feszültségre terhelődött rá.

Veszélyhelyzetben a párkapcsolat

Egy hosszú ideje rosszul működő kapcsolatban ezek az új feszültségek robbanásszerű állapotot idézhettek elő. Amikor ugyanis nincs olyan baráti, munkahelyi vagy bármilyen külső kapcsolat, ahol megértésre és támaszra lelhetünk, sehol sem tudjuk kiengedni a gőzt, vagyis még panaszkodni sem lehet senkinek, ott az a bizonyos gőz bennmarad, és puskaporossá teszi a hangulatot. Nővédő szervezetektől tudjuk, hogy valóban megemelkedett a családon belüli erőszakos cselekedetek száma. Erősen valószínű az is, hogy ez a helyzet hamarosan a válási statisztikákban is tükröződni fog.

Ez a helyzet jól rávilágít arra, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a társadalom egészéből, a párkapcsolatunk nem egy sziget, amit körülbástyázhatunk, nagyon is hatással van rá minden, ami a külvilágban történik. Ha elveszítjük külső kapcsolatainkat, távolabbi ismerőseinket, barátainkat, akkor ez mindenképpen hatni fog arra, ahogy a most működünk.

Sokan lehetnek, akik most fontolgatják ilyen hatások miatt a válást. Nekik érdemes megvárni, amíg az életünk kicsit visszazökken a régi kerékvágásba, és a válásról nem ebben a krízishelyzet utáni lelkiállapotban hozzák meg a döntésüket. Az idő nem old meg semmit, közkeletű tévedés varázserejűnek feltüntetni, mert a konfliktusainkat az idő inkább csak elmélyíti. De ha az idők változnak, akkor annak jó hatásai is lehetnek. Ha visszatérnek régi, megszokott tevékenységeink, örömteli baráti találkozások várhatnak ránk, és végre megnyugszunk, akkor az pozitívan hathat vissza a párkapcsolatunkra, és kiderülhet, hogy amit visszafordíthatatlannak hittünk, még visszafordítható.

Beküldve:

Válni nehéz! Első rész: Baljós jelek

Ha válási statisztikákat nézegetjük, és a növekvő arányokat vizsgáljuk, könnyen támadhat az az érzésünk, hogy válni egyre könnyebb. Sokan arról beszélnek, hogy már az emberek a párjukat is úgy cserélik le, amikor kiderül, hogy nem „működik”, mint egy autót. Nem akarják megjavítani, kidobják és kész. Ezzel azt sugallják, hogy ez a folyamat könnyen, egyik pillanatról a másikra megy vége, és nem jár túl sok lelki bonyodalommal sem. Én viszont meg vagyok győződve ennek az ellenkezőjéről,  arról, hogy válni nehéz, nagyon! Sokszor nem is sikerül, lásd: Hogyan ne váljunk el válás után című bejegyzésemet. Az egészen más kérdés, hogy közös megegyezés esetén ez valóban könnyen lezajlik – legalábbis, ami a jogi procedúrát illeti.

Hogyan NE váljunk el válás után!

A korábbiakban már többször írtam arról, hogy a párnak a válás után sem sikerül elválnia, marad valamilyen kapocs közöttük, vagy érzelmi, vagy anyagi, ez lehet maga a gyermekelhelyezési per, a válási procedúra, ami paradox módon még hosszú évekre összeköti őket. Mindez azután történik, hogy meghozták a döntést, elválnak!

Csakhogy ennek a döntésnek a megszületéséig is gyakran rendkívül hosszú út vezet, sokszor évek telnek el kétségek között, bizonytalanságban, megcsalt vagy megcsaló félként. Aki ebben él, meg is szokta magyarázni a boldogtalanságnak ezt az állapotát, hogy hiszen ilyen a házasság, a párkapcsolat, mindig is ilyen volt, ilyenek a Nők/Férfiak, tűrni kell, nem szabad kiszállni, hisz annyi mindent átéltünk már együtt, és ott vannak a gyerekek is, satöbbi, satöbbi. Kétségek persze a legjobb kapcsolatban is lehetnek, rossz pillanatok, és gyakran nehéz eldönteni, hogy ami épp történik, az vajon arra utaló jel-e, hogy tényleg nem fog működni ez a kapcsolat, vagy valami átmeneti nehézség, ami megoldódik majd. Gyakorta abban reménykedünk, hogy majd MAGÁTÓL megoldódik, elfelejtődik, vagy abban, hogy majd a MÁSIK észhez tér, és isteni sugallatra hirtelen megértő lesz. Ez is megtörténhet, de az esetek többségében nem ez történik, hanem az, hogy éppen úgy, ahogy az évek telnek, gyűlnek és gyűlnek a megoldatlan konfliktusok. Hogy mikor szakad el a cérna, az teljesen egyéni, de egyszer csak el fog szakadni. Ezután pedig már csak két lehetősége marad a párnak, vagy elválnak, vagy együtt maradnak egy kihűlt kapcsolatban. Ilyenkor a párterapeutaként sem tehetünk csodát, bármennyire is szeretnénk! Ez akkor különösen fájdalmas segítői szempontból, hogyha a pár tagjai nem egyszerre távolodnak el egymástól, ebben nincs összhang, és miközben az egyik már meg van győződve arról, hogy csak a válás a jó út, addig a másik még kötődik, és szenved a kapcsolat elvesztésétől.

Amíg el nem szakad a cérna

Az a bizonyos cérna, ami elszakad, tűnhet úgy, hogy egyik pillanatról a másikra szakad el, hirtelen, minden előjel nélkül. A valóságban ez elég ritkán van így, mert mindig vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a cérna nem bírja túl sokáig. Magyarul nagyon sok minden próbára tehet egy párkapcsolatot, attól kezdve, hogy a pár tagjai nagyon különféle családokból érkeznek  olyan „egyszerű” krízisekig, mint az első gyermek megszületése. A  lényeg az, hogy amíg nem szakad el az a bizonyos cérna, addig VAN ESÉLYünk arra, hogy sokkal boldogabb kapcsolatban éljünk, hogy ne a válás felé vezető úton haladjunk, hanem az elköteleződés, az összetartozás, a meghitt együttlétek útján.  Ezzel csak azt szeretném sugallni, hogy mindig van visszaút, és soha nem késő változtatni! De ez csak akkor lehetséges, ha a valóságot látjuk, és nem azt, amit látni szeretnénk! Szembenézünk a fájdalmainkkal, a sérelmeinkkel, és ezzel párhuzamosan képesek vagyunk meghallgatni a másik fájdalmait és sérelmeit is!

Beférkőző rossz gondolatok

Most azonban azt vizsgáljuk meg, milyen lélektani út vezet a válásig, mennyi kétség és bizonytalanság kíséri, és azt, hogy ez bizony korántsem egyszerű út, rendkívül sok állomása van. Ebben a cikkben csak az első állomással foglalkozom most. Ez pedig az első beférkőző rossz gondolat állomása. Ebben a szakaszban még általában nem merül fel a válás gondolata, legalábbis komolyan nem, de keletkezik valamiféle rossz érzésünk, és egyszerre kétségeink támadnak afelől, hogy tényleg összeillünk-e. Gyakori, hogy ez az állapot egybeesik a szerelem rózsaszín szakaszának a végével, amikor elkezdjük látni a valós másikat, és nem csak a vágyaink kivetített képét. Olyan kérdések fogalmazódhatnak meg, hogy valóban ismerem-e a választottamat, ő ismer-e tényleg engem, egyáltalán kíváncsi-e rám igazán, fontos vagyok-e neki. Hirtelen feltűnhet, hogy mennyi mindenben nem értünk egyet, hogy más filmeket szeretünk nézni, és másképp képzeljük a nyaralásunkat. Valójában nem kellene megijednünk ezektől a különbségektől, mert minden párkapcsolatban lezajlik ez a folyamat. Aggodalomra akkor van ok, ha a természetesen jelentkező konfliktusokra nincs megoldás. De akkor is, ha azért nincs konfliktus, mert az egyik vagy a másik félnek olyan hiányos az önismerete, hogy nem tudja a másikétól eltérő véleményét megfogalmazni, nem tudja, mi baja van, csak valami homályos rossz érzés szorongatja a torkát.

Baljós jelek

A konfliktus, mint minden emberi kapcsolatban, meg fog jelenni, és ez önmagában nem baj. Baj akkor van, ahogy már említettem, ha a konfliktusnak nincs megoldása. Baljós jel lehet, ha az egyik fél azt tapasztalja, hogy míg ő törekedne a megbeszélésre, a megértésre, a másikban nincs erre hajlandóság. Hiába mondja el a véleményét, hiába érvel, ez nem számít, le van értékelve, vagy egyenesen hülyeségnek van bélyegezve. Előfordulhat, hogy egy konfliktusban nem lehet kompromisszumos megoldást találni, nem lehet középen találkozni, ezért csak az egyik fél szempontjai érvényesülnek. Ezzel sincs baj, akkor, ha előfordul fordítva is, és az ellenkező véleményt a másik nem hibának vagy gonoszságnak tünteti fel, hanem ellenkezőleg, érti, és átérzi. Tudja, hogy a másik miért érez így. Kölcsönösen kell erre törekedni, és ehhez pontosan el kell magyaráznunk a társunknak, hogy miért fontos nekünk mondjuk az, hogy zöld környezetben, családi házban éljünk, akkor is, ha a párunk vágya teljesülhet végül, nem a miénk, és a belvárosban élünk, ott, ahol kiváló a közlekedés, és a gyerekek gyalog is eljutnak az iskolába. A baljós jel ez esetben nem az, hogy „feladtuk” a vágyainkat, belementünk abba, hogy a másik elképzelése érvényesüljön, hanem az, ha a másik azt mondja, hogy vidéken, családi házban élni marhaság. Ilyenkor persze rögtön gondolhatjuk, hogy a társunk, akit nemrég még rajongva csodáltunk, egy érzéketlen tuskó. A kérdés az, hogy mi megpróbáltuk-e elmagyarázni neki valóban, nyugodt körülmények között, nem vádaskodva, hogy miért is fontos nekünk, mit is jelent az a „családi ház”.

Hasonlóképp rossz érzésekre adhat okot, ha a tágabb családtagok egyikével alakul ki a pár egyik-másik tagjának konfliktusa. Az anyóskonfliktusok, amelyek annyiszor megjelennek a viccekben, valójában párkapcsolati problémákat rejtenek. Az új pár gyakran nem tudja megvédeni a határait a szülői generációval szemben, a szülő-gyerek kapcsolat erősebb és szorosabb marad, mint a pár közötti. Erre gyanakodhatunk, ha az ifjú férj minden nap felhívja az édesanyját, és neki számol be a napi történésekről, az anyja vigasztalja és támogatja, vagy az anya szempontjainak kell megfelelni.  Fordítva is megtörténhet, ha az ifjú feleség édesanyja váratlanul megjelenik a pár lakásán, anélkül, hogy ezt bárkivel megbeszélné, majd kritikus megjegyzéseket tesz az ifjú pár életmódjára.  Probléma akkor keletkezik ebből, ha ezekkel az akciókkal sikerül éket verni a pár tagjai közé. Ez lassan, módszeresen is történhet, és ha a kötelék erősebb marad a szülő-gyerek között, mint a férj-feleség között, akkor a párkapcsolati egyensúly felborul. Lehetséges, hogy ennek kezdetben csak apró jelei vannak, például az anyós mondja meg, mi legyen a lakodalmas menü, és az ifjú férj szempontjait lesöprik az asztalról, és azért a menyasszony sem áll ki. Később folytatódhat azzal, hogy a szülők mondják meg, milyen legyen a tapéta a falon, hiszen ők fizetik az árát, és ez kezdetben még segítségnek is tűnhet. Valójában azonban ez is baljós jel, azt jelenti, nem sikerült igazán felnőtté válni, és felvállalni új életünket, amiben már elsősörben társak vagyunk és nem a szüleink gyerekei.

Ezekből a konfliktusokból nagyon sok aprócska tüskét szerezhetünk, sokáig talán nem is tulajdonítunk nekik jelentőséget, igyekszünk őket elfelejteni. Néhányat talán sikerül is.  De ez zsákutca, a válás vagy az elhidegülés felé terel bennünket. A megoldás nem a felejtés, és nem a konfliktusok szőnyeg alá söprése, hanem a másik meghallgatása, és megértése. Ezen az úton haladva juthatunk el a másik „hibáinak” „tökéletlenségeinek” a megbocsátásáig. A megbocsátásra azonban nincsen izom, ahogy Feldmár András szokta mondani. Szükséges hozzá, hogy a másik bocsánatot kérjen, és átérezze a mi sérelmünket, nem csak a fejével, hanem a szívével is. (és fordítva!!!) Ha ez nem sikerül, és csak színleg leszünk képesek a megbocsátásra, az is baljós jel, mert így nem lesz feloldás, lelki felengedés, és akkor a viták újra és újra fellángolnak majd.

Beküldve:

Másik mozit nézünk

Egyáltalán nem könnyű felismerni azt a tényt, hogy a párkapcsolatunkban tényleg másik mozit nézünk, hogy mi ketten mennyire máshonnan és másképp látjuk a világot.

Azt gondoljuk ugyanis, hogy aki legközelebb áll hozzánk, akire az életünk minden pillanatában számítunk, annak értenie kell, hogy mit gondolunk, érzünk, mit élünk át. Belénk kell látnia. Ez elég erős vágy mindannyiunkban. Az az elképzelésünk ugyanis, hogyha ugyanazok az élményeink az együtt töltött időnkben, akkor ugyanazt is éljük át, hiszen egy eseménysor meglehetősen tényszerű. A pár például elmegy kirándulni, de út közben eltévednek. Erre a férj azzal a mondattal reagál hogy… mire a feleség azt válaszolja, hogy… Ennek mindkét fél szemszögéből nézve meg kell/ene egyeznie! Ha felvennénk a beszélgetésünket, minden bizonnyal ugyanaz a képsor és hangsor követné egymást. Csakhogy az emlékezet egész másképp tárolja az információkat. Egyeseket kihagy, másokat felnagyít, bizonyos információk objektív okokból nem jutnak el a hozzánk, mások azért nem, mert nem akarjuk, nem tudjuk őket meghallani.

De ez még csak az egyik, kisebbik része a problémának. A másik rész, hogy mindannyian másféle szemüveggel látunk és hallunk, sőt másik szemszögből is látjuk ugyanazt a valóságot. A kettő törvényszerűen különbözik egymástól, olykor egészen drámai módon. A terápiás üléseken számtalanszor találkozunk ezzel, gyakran még az olyan fontos és emlékezetes események is más színben tűnnek fel mint a lánykérés. A két fél egészen másképp emlékezhet például arra, ki tette meg efelé az első lépést. A nő úgy, hogy a férfi egyszer séta közben váratlanul megkérte a kezét, a férfi meg úgy, hogy a nő séta közben megkérdezte őt, mi a véleménye a házasságról. Erre vetette fel a férfi, hogy tényleg, mi miért is nem házasodunk már össze. Másféle történet, ugye? Miközben talán nem mindegy, hogy ki akarta ezt a házasságot, és mennyire.

Az emlékezet torzításain túl, van még egy nagyon fontos, másik összetevője is annak, hogy miért emlékezünk másképp. Méghozzá az, hogy ugyanaz az eseménysor egészen másképp hat ránk, másféle érzéseket kelt, és másféle gondolatok születnek  meg a nyomukban.  A mondatok, a szavak hatásáról pedig ritkán beszélünk, mindig csak azok igazságtartalmát vizsgáljuk. Például a férfi azt mondja a nőnek, hogy „mindig rendetlenségre jövök haza”. Egyrészt megvizsgálhatjuk, hogy igaz-e ez az állítás, hogy tényleg mindig rendetlenség van-e, amikor a férj hazatér. Tegyük fel, hogy ez az esetek többségében valóban így van. Vagyis, amikor a férfi ezt mondja, akkor „igaza” van. Ő azt szeretné, hogy rend legyen, amikor hazajön, és a társa ezt a vágyát nem teljesíti. De megnézhetjük ennek a mondatnak a hatását is, azt, hogy milyen érzéseket kelt a nőben ez a mondat. Nagy valószínűséggel az az érzés fog megjelenni, talán nem is kellőképpen tudatosan, hogy elégtelen vagyok, nem vagyok jó a másiknak, bánt engem, amiből nagyon könnyen azt a (többnyire téves) következtetést vonhatjuk le, hogy nem szeret már. Ez pedig szorongást fog okozni, ami az esetek többségében vagy dühöt vált ki, vagy bezárkózást. Az egyik esetben élénk veszekedés lesz a megjegyzés utóhatása, a másikban pedig napokig tartó “nemszólokhozzád”. Mondani sem kell, hogy egyik sem fogja megoldani az alapproblémát, és ami a fő témánk ezúttal, mindkét fél egészen másképp fog emlékezni az eseményekre! Elkezdenek két mozit nézni, amiben egyik sem tudja, mit lát, és mit érez a másik. A lényegről ugyanis nem esik szó, azokról a kérdésekről, hogy miért annyira fontos a férfinak a rend, tényleg az-e a fontos, vagy valami egészen más van a mélyben, és arról sem, miért “nem tud” a nő rendet csinálni. Milyen fizikai vagy lelki akadályai vannak ennek, vajon nem érzi-e magát egyedül, nincs-e rajta túl sok teher, vagy a veszekedés biztosítja épp a kellően nagy lelki távolságot a pár tagjai között…

Amint ez a fajta mintázat gyakorivá válik, úgy kezdenek el csak gyűlni és gyűlni a sérelmek mind a két oldalon. Mert ha csak az igazságot keressük, akkor nem törődünk a másikkal, gyakorlatilag csak a saját igazságunkat látjuk, a saját külön bejáratú mozitermünkből.

Ha másik utat választanánk, és nem szeretnénk eltávolodni, olykor legalább be kellene kukkantanunk a másik mozitermébe. Vajon ott milyen film megy, komédia, vagy tragédia? Nagyot tévedhetünk már a film műfaját illetően is, ha nem nézünk be soha, és akkor is rosszul járunk, ha csak túl későn kukkantunk át, a film vége felé, amikor már megállíthatatlanul halad a történet a végkifejlet felé.

Abban segíthetek, ha mást szeretnének!  Ha nem szeretnének egymástól eltávolodni, ha azt szeretnék, hogy ez a film alapjaiban legalább közös legyen. És persze, abban, hogy ennek a filmnek jó vége legyen!

Beküldve:

Hogyan NE váljunk el válás után!

Előrebocsátom, ez egy kissé ironikus poszt lesz, ami azért lehet így, mert egy ferde tükörben talán jobban megmutatkozik ezeknek a helyzetnek az abszurditása – egész pontosan az, amikor az egymástól már évek óta elvált exházastársak, bár minden erejükkel azt hangoztatják, hogy egyáltalán nem érdekli őket a másik, valójában továbbra is összeköti őket egy nagyon is látható vagy épp láthatatlan kötelék. Az irónia azért is jelenvaló, mert ez az a helyzet, ami biztosan romboló. Rombol a jelenben, és eleve lehetetlenné teszi jövőbeli kapcsolataidat, sőt megmérgezi a gyerekeid életét.

Én persze, pontosan értem, hogy jó okod van erre a rombolásra, hiszen nagyon sokat benyeltél a házasságodban,  a másik annyi mérhetetlen fájdalmat okozott neked, hogy igazán visszakaphat ebből valamit.  Ne fogd vissza tehát magad, had szóljon! Még a végén tényleg újra lehetne kezdeni az életet!

Vegyük tehát most sorra, hogy mit tehetsz azért, hogy egész biztosan NE válj el a válás után sem. Ennek nagyon sok módozata van, számtalan lehetőség áll rendelkezésedre, nem is tudom, képes vagyok-e felsorolni az összeset.

  1. Ne add be a válókeresetet, csak költözz el!

Rafinált módszer, csak kifinomultaknak! Nagyon jó arra, hogy megkíméld magad és házastársadat a válás kellemetlenségeitől. Óriási előnye, hogy nem kell a bírósággal kínlódnotok, végigjárnotok a bürokrácia útvesztőit, a gyerekek továbbra is a gyerekeid maradnak, akkor láthatod őket, amikor csak akarod, mert talán még a lakáskulcsot is megtartod, és mivel mindent meg tudtok európai módon beszélni egymással, ezért nincs is miről beszélni. További előnye, hogy sikeresen akadályozza meg volt házastársad mindennemű újítási kísérletét, nem tud elköltözni, nem tud újraházasodni, és esetleges új gyerekei is a te családod részei lesznek. Az igaz, hogy ugyanezek rád is érvényesek, de sebaj, a lényeg, hogy senki ne legyen boldog!

2. Ne költözz el, csak add be a válókeresetet!

Ez drasztikusabb és gyakoribb változat, állandó jelenléteddel továbbra is kontrollálhatod  volt házastársadat, beszólhatsz neki, veszekedhetsz vele, továbbra is korlátlanul élhetsz szülői jogaiddal, nem kell a gyerekektől elszakadnod, és szidhatod volt, vagy épp válófélben lévő házastársad pocsék gyereknevelési módszereit. Sikeresen akadályozhatod meg az exed mindennemű kicsapongásait, lévén hogy folyamatosan jelen vagy a lakásban, ő biztosan nem fogadhatja sem a barátait, sem új partnereit. Megőrizhetitek a teljes család látszatát, ennek nagyon izgalmas előnye, hogy az exedet senki sem fogja sajnálni a tönkrement kapcsolat miatt. Sőt, élvezheted a közös háztartás minden előnyét, nem kell albérletre sem költened, és egyáltalán – ez a legolcsóbb megoldás, nem igaz? Meg egyébként sem tudnál elköltözni, mert ugye az a fránya ingatlanpiac…

Érezheted persze úgy olykor, hogy ez azért kicsit megterhelő számodra, de szerintem te is pontosan érzed, hogy a másiknak sokkal nagyobb fájdalmat okozol így, mint önmagadnak!

3. Költözz el, válj el törvényesen, de hagyd az exedre az anyád!

Ritka változat, de különösen jó módszer, mert nehéz belekötni. Ugyan ki várná el, hogyha már otthagytad az egész házat vagy lakást az exednek, akkor a lakás kisszobájában/házrészében/szomszédjában élő anyád életét is fel kellene forgatnod. Na, ugye! Azt nem lehet, mert a nagyit szeretik a gyerekek, sőt az exednek is jól jön a segítség, ha el akar menni valahová. Nem-nem, ez a szimbiózis mindenkinek hasznos. Neked főképp, mert az anyád mindenről tájékoztat majd, ami a volt társaddal történik, tudni fogsz mindenről, ami a gyerekeket érinti, és természetesen az édesanyád a volt partnered erényeire is szigorúan vigyáz majd, jobb, mint az erényöv, a felségterületed senki sem fogja megsérteni, miközben te gyakorlatilag azt csinálsz, amit csak akarsz. Tökéletes rabszolgaságban tarthatod egykori házastársad. Nőknél még nem láttam erre példát, de nekik is szívből ajánlom!

4. Válj el, de ne oszd szét a vagyont!

Nagyszerű ötlet, ha hagysz valamit, ami közös tulajdonotokban marad. A legjobb, ha a ház, vagy a lakás az, ahol az egyikőtök megpróbál tovább élni. Ez fenntartja majd a párkapcsolat kölcsönösségét, hiszen kölcsönösen tudjátok egymást függésben tartani. Aki továbbra is a régi közös otthonban lakik, az joggal várhatja el, hogy a másik segítsen, ha fel kell például újítani a lakást, vagy olyan nagyobb költségek merülnek fel, amit nehéz egyedül kifizetni, elromlik a kazán, vagy leszakad a tető egy viharban. A másik oldalról pedig a régi otthon elhagyója is rajta tarthatja a szemét a közös tulajdonon, hiszen semmilyen átalakítás nem történhet meg a beleegyezése nélkül. Tehát, ha a volt feleség/férj szeretne valamit átalakítani, újracsempézni, vagy áttenni a falakat a család új igényeinek megfelelően, akkor ezt a külsős megtilthatja. További előny, ha az egykori közös otthonban maradónak új partnere lesz, az semmilyen hatalommal nem rendelkezhet a régi otthon felett, nem lesz joga átalakítani, talán még kifesteni sem. De akár egy kisebb ingatlan, vagy csak egy kocsi közös fenntartásával is könnyen sakkban lehet tartani a másikat, gondoljunk csak arra, milyen könnyű így a volt partnert megakadályozni abban, hogy hétvégén elutazzon, vagy külföldre menjen nyaralni a gyerekekkel és az új partnerével! Hohó, azt azért mégsem! Még a végén boldogok lennének!

6. Válj el, de legyen továbbra is az alkalmazottad! (családi vállalkozásod tagja, közös vállalkozásotok résztulajdonosa stb.)

Az emberek elismerően fognak bólogatni, ha megtudják, milyen kulturált módon váltatok el, nem nehezítettétek a helyzetet a közös vállalkozás megszüntetésével, nem kellett a szegény elvált embernek még a munkáját is elveszítenie. Akár az alkalmazottadként, akár a munkáltatójaként vagy közös tulajdonosokként maradtok kapcsolatban, a kölcsönös függés így még hosszú évekig fenntartható. Hiszen úgy tetszik, a másik még most is jelen van, nem ment el, továbbra is lehet rágni a fülét, veszekedni vele, felhánytorgatni az elmúlt évek sérelmeit satöbbi, satöbbi, sőt, ami még jobb, sakkban tartható az anyagi függőséggel. Végre a lábaid elé borul, vagy legalább gyűlöl. Nagyon célszerű ez a módszer, ha új partneredet is lehetetlen helyzet elé szeretnéd állítani, hiszen ő is alkalmazkodni kényszerül majd a régi „cég” anyagi érdekeihez. Hisztizik is emiatt rendesen! Ebből is látszik, mennyire nem működik ma a házasság intézménye, egyik férfi/nő (beosztás igény szerint) sem normális!

7. Utolsó véredig harcolj a gyerekekért a gyermek-elhelyezési perben!

Szinte általánosan tapasztalható módszer, egyedülálló előnye, hogy különösen mély, soha nem gyógyuló sebeket lehet okozni a másiknak, aki nyilvánvalóan ALKALMATLAN a gyereknevelésre. De most tényleg! Ez szintén nyilvánvalóan abból is látszik, hogy pop cornt ad neki vacsorára, és lukas zokniban viszi az óvodába. Hja, és rászól, de még milyen hangon, hogy ne kenje a vacsorát a falra. Hatásosabb változat, ha a gyereknek is elmagyarázzuk, hogy a másik szülő mennyire felelőtlen/léha/csapodár/ alkoholista/drogos/hűtlen/tutyimutyi/szerencsétlen/vadállat/törtető/karrierista/antianya/antiapa/ stb. Ha jól csináljuk, a gyerek elhiszi, és maga sem áll majd szóba a másik szülővel, ami kész haszon, mert így nekünk sem kell. Kicsit nehéz persze, ezt az intenzív, gyűlölködő hangulatot fenntartani, legalábbis hosszú távon, de nem lehetetlen. Ha kitartóak vagyunk ebben, nem kell kitalálnunk a jövőnket, mert ez teljesen lefoglal majd.

8. Tűnj el örökre a volt családod, a gyerekeid életéből!

Micsoda tanács ez? Így hogy érhető el a válás utáni nem válás? Hát nem az a cél, hogy örökre kitöröljük az exünket az életünkből?  Az írmagját is kiirtsuk annak a gondolatnak, hogy ilyesmi, mint ebben a kapcsolatban, megtörtént velünk! Hát, nem erre kell törekednie minden normális embernek, hogy LEZÁRJA a régi kapcsolatot, hogy SOHA ne történhessen hasonló? Nem kell itt lacafacázni, nem találkozunk soha többé, így nincs veszekedés, nincs sírás, nincs könyörgés, semmi! Vége. Pont. Had fagyjon a másik arcára a mosoly, akadjon meg a szájában a falat, egyék a máját a vérebek, szaggassák szét a vadállatok! Így legalább végre megérezheti, hogy mit csinált! Ha eddig nem, akkor legalább most dögöljön bele a sírásba! Érezze csak meg, milyen egyedül maradni, mert megérdemli, mint a reklámban! És így én is lefoglalom magam egy életre a haragommal! Nem kell kitalálnom, ki is a hibás MINDENÉRT. Hát, persze, hogy Ő!

9. Semmiképpen NE próbáld meg megérteni a másikat!

Ez a legfontosabb tanács! Ha csak ezt az egy tanácsomat megfogadod, akkor biztosan nem kell elválnod tőle még a válás után sem. Végzetes következményei lehetnek ugyanis annak, ha véletlenül beleéreznél, milyen a másik helyzetében lenni, mit élhetett át a másik, és te esetleg mit rontottál el (ez persze eleve kizárt). Ezt biztosan hagyd ki a lehetőségek tárházából, mert eszköztelenné válsz, és nem tudsz rajta rendesen bosszút állni a kapcsolatodban korábban elszenvedett BORZALMAS sérelmek miatt. Ezt legkönnyebben úgy tudod elérni, ha nem beszélgettek, és SOHA nem ültük le együtt, hogy végiggondoljátok, mikor, miért, mi romlott el. Ez szigorúan tilos! Sokkal jobb, ha a sérelmeitekkel úja és újra előhozakodtok, ez fel fogja tüzelni őt is és téged is, és lehetetlenné teszi az empátiát. Ez ebben az esetben egyáltalán nem lehet cél, ugye, érted? A háborús légkör fenntartását is ez segíti legjobban, így soha nem fogtok megnyugodni, ami (egyébként) szintén a megértés melegágya. Szóval tilos megnyugodni, még a végén racionális dolgok is eszedbe jutnak!  Ajánlom inkább, hogy magadban dédelgesd az elszenvedett fájdalmaid, tartsd észben, és emlékezz rá lehetőleg naponta! Ezeket mondd el a gyerekeidnek is, ami a hatos pontban felsorolt további előnyöket hozhatja. Ezek a ténykedések azért is lesznek hasznosak, mert hatékonyan akadályozzák meg, hogy olyan kapcsolatot alakíts ki, amelyben teljes figyelmeddel, odaadásoddal és szerelmeddel a másik felé fordulsz.

Beküldve:

7 lépés mielőtt beadnád a válópert karantén után!

Ezeket gondold végig, mielőtt beadnád a válópert!

  1. Várd meg, amíg újra visszatér az élet normális lüktetése, és már nyugodtan tudsz visszanézni!

2. Gondold végig a kapcsolatotok működését! Mi volt az, ami meglepetésként ért ebben a szokatlan időszakban!

3. Volt-e valami, ami jó volt benne?

4. Mi az, amit nem szeretnél még egyszer átélni?

5. Próbáld meg átbeszélni a pároddal a 2. 3. és 4. pontban foglaltakat!

6. Ha nem sikerül megbeszélni, vajon ennek milyen lelki akadályai vannak?

7. Meg tudjátok-e kölcsönösen bocsátani egymásnak a karantén idején átélt sérelmeket? Érted-e, átérzed-e, mit élt át a másik?

Beküldve:

7 jel, hogy valami nincs rendben a párkapcsolatoddal

Már felmerült benned, hogy talán jobb volna külön? Kétségeid vannak, de még szeretnéd rendbe hozni? Együtt vagy külön? – ez itt a kérdés. 7 olyan jelet gyűjtöttem össze, ami már jelzi a problémát, de még tudok segíteni:

  1. Nem tudjátok megoldani a konfliktusaitokat, sokat veszekedtek
  2. Szorongsz, ha haza kell menned, inkább lennél a barátaiddal, sőt inkább dolgozol
  3. Azt gondolod, a másiknak kellene bocsánatot kérnie tőled
  4. Rendszeresen panaszkodsz a barátaidnak, ismerőseidnek a párkapcsolatodra
  5. Megjelent valamilyen drog az életetekben
  6. Azt érzed, a másik sokat ül a számítógép előtt
  7. Nincs elég szex

Beküldve:

Látszatra jó lesz!

Egyik ismerősöm egy kisváros vegyesboltjában dolgozik, ahová férfiak és nők egyaránt betérnek. A karantén idején sokan el-ellátogattak a kisboltba, gyakorta nem is a vásárlás kedvéért, inkább azért, hogy egy pillanatra kiszabaduljanak megszokott környezetükből. Sokan elmesélték, miközben csavarkulcsot, vagy vörös zománcfestéket kerestek, hogy azért jöttek, mert már nem bírták tovább elviselni otthon a feleségüket, vagy a férjüket.

Ezt a kis történetet azért mondtam el, mert azt érzékelteti, hogy milyen nagy bajba keveredünk, amikor nem tudjuk hirtelen kivinni otthonról a problémáinkat, és ebből az is látszik, mennyi párkapcsolati terhet hordunk át valahová máshová, vezetjük le annak a feszültségét valahol máshol.

Szokásos megoldásaink azonban a bezártság idején csődöt mondtak, erre az időre nem lehetett elmenekülni a problémák elől, az összezártságban gyakran kiborult a bili. Új, jó megoldásaink, azonban nincsenek, marad tehát a vegyeskereskedés eladónője, aki villámhárítóként hallgatja a panaszáradatot.

Veszélyhelyzettől függetlenül is érvényes, sajnos, hogy nem ott oldjuk meg a problémáinkat, ahol keletkeznek, ezek elől kitérünk. A megoldatlan konfliktus azonban feszültséget okoz bennünk, de ezt nem keletkezésük helyén adjuk ki magunkból, hanem valahol máshol. Ennek négy alapvető formáját gyűjtöttem most össze, és bár ezek egyáltalán nem konstruktív megoldások, és mindegyik inkább egyfajta kerülőút, azért korántsem nevezhetőek ritkának. Azért érdemes mégis figyelni rájuk, mert ha ezeket magunkon tapasztaljuk, akkor jó elgondolkodni azon, hogy vajon minden rendben van-e otthon!

  1. Amikor kirobban a düh

Biztos ismerik azt az autóst például, aki az öklét rázza, ha az előtte álló másik nem indul el időben, épp akkor, amikor a lámpa zöldre vált. Vajon valóban arra a másik autósra haragszik ennyire?

Nem valószínű!


https://24.hu/belfold/2019/07/08/budapest-autos-tombolas/

Az viszont biztos, hogy a máshol keletkezett, máshonnan származó dühét itt és most kiengedte, levezette. Ez több szempontból is „jótékony” hatású, egyrészt azonnal csökken a feszültség, ami megkönnyebbülést hoz (legalábbis átmenetileg), és főképp, nem kell szembenézni a probléma valódi forrásával. Gyaníthatjuk, hogy ilyen megoldással állunk szemben, ha valaki hirtelen kirobbanó dühvel reagál, és ennek szintje sokkal erőteljesebb, mint ami ilyenkor logikusan várható lenne.   

2. Panaszáradat

A fenti „megoldás” mondhatjuk, hogy inkább a férfiakra jellemző, de vannak nőies megoldások is, amelyek épp úgy nem jelentenek igazi feloldást az eredeti konfliktusra, mint az ökölrázás, és a hangos szitkozódás a kocsiban. A nők ritkábban ordibálnak ilyenkor, másképp eresztik ki a gőzt, nem a dühüket engedik szabadjára, sokkal jellemzőbb, hogy ráöntik valakire a panaszaikat. Ez a valaki lehet a barátnőjük, de egy kozmetikus vagy fodrász is, sőt egy ismeretlen is villamoson, ha épp úgy alakul.

A lényeg, hogy mintha egy csapot nyitnának meg, elkezdenek panaszkodni életük párjára. Az egészen konkrét sérelmek felsorolásán kívül várható, hogy a másikat lejárató, megalázó, lekicsinylő jelzők következnek majd, kinek-kinek kedve és vérmérséklete szerint.  A legtöbben veszik a lapot, és hasonló okokból rá is tesznek a tétre még egy lapáttal, de legalábbis együtt éreznek a panaszkodóval. Ritkán kérdezi meg az alkalmi beszélgetőtárs, vagy a barát, hogy elmondtad-e már mindezt a férjednek is úgy, ahogy most nekem. Ha megkérdezné, valószínűleg döbbent csend lenne a válasz, vagy az, hogy ez teljesen felesleges volna, a másik ugyanis tökéletesen alkalmatlan arra, hogy egy másik érző, (női) lényt megértsen. A panasz tovább folyik megszakíthatatlanul, és ezzel máris csökken a feszültség. A hallgató és a panaszkodó között titkos érzelmi szál szövődik, ami az együttérzésből származik, és ilyenkor legalább egy másik szinten kapcsolódni lehet embertársainkhoz – ha már a párkapcsolatunk – ugye – veszett fejsze nyele…Elkerülő hadműveletek

3. Elkerülő hadműveletek

Rengetegféle technikát találunk ki, hogy a nehéz helyzetekből kilépjünk. Ennek valóságos mesterei vagyunk, túlzás nélkül állíthatom. A konfliktussal való szembenézés és annak megoldása helyett egyszerűen levonulunk a csatatérről. Néha egészen konkrétan kilépünk a szobából, a lakásból, elmegyünk valahová messze, távolabb. Ez akár még pozitív is lehetne, ha arra használnánk, hogy megnyugodjunk, hogy utána visszatérve hozzákezdjünk az eredeti konfliktus megoldásához, feloldásához.

Többnyire azonban nem ez történik. A kivonulás gyakorlatilag a probléma szőnyeg alá söprésével lesz egyenértékű. Nagyon sokféle formája lehet ennek, kezdve attól, hogy a munkánkba temetkezünk. Ilyenkor egyszerűen átfordítjuk a figyelmünket az életünknek egy olyan területére, amiről úgy gondoljuk, hogy sikeresek vagyunk benne. A megoldatlan párkapcsolati konfliktus így válhat örök hajtóműjévé egy rendes munkaalkoholizmusnak. De hasonló a helyzet akkor is, amikor a férfiak szinte a garázsban élnek, vagy ha egyenesen kiköltöznek a telekre. A kényszeresen folytatott diéta, vagy sporttevékenység is ilyesféle meg nem oldott párkapcsolati konfliktusokra mutathat úgy, hogy mindez az egészséges élet köpönyege alá bújtatva jelenik meg. Nem arra a fajta diétára, tornára gondolok, amikor valaki az egészséges életformát beépíti a mindennapjaiba, hanem arra, amikor ez a tevékenység eluralja az életét, és mindent ennek rendel alá. Vagyis, amikor úgy jelenik meg, mint egyfajta függőség.

De minden másféle függőség, alkohol, drog, internet, pornó stb. is hasonló kivonulást tesz lehetővé. A szabadság látszatát kelti… Nem kell talán különösképp ecsetelnem, hogy milyen messze áll a valódi szabadságtól!

4. A gyerek mint villámhárító

A gyermek a szemünk fénye, a legféltettebb kincsünk, szoktuk mondogatni, de a valóság az, hogy nagyon gyakran épp ők lesznek az első áldozatai párkapcsolati konfliktusainknak. Nem azért, mert így akarjuk, ez sokkal inkább tudattalan utakon történik. Épp ezért lesz annyira veszélyes.

A legutóbbi blog-bejegyzésemben már érintettem a stressz következményeit. A stressz természetes módon van jelen az életünkben, olyasmi, amit nem tudunk elkerülni. Gyakorta kívülről érkezik, mint az a fajta, amit most a karantén vagy a gazdasági helyzet romlása idéz elő. A gyerek érzékelni fogja ezeket, akkor is, ha a szülők nem veszekszenek kifejezetten a jelenlétében. A feszültség ugyanis benne ragad a levegőben, ott lesz egy elejtett megjegyzésben, a mondatok hanglejtésében. A gyerekek pedig ösztönösen arra törekednek, hogy a helyzet nyugodtabb legyen, és bármennyire is furcsa, gyakran magukra vállalják, szintén tudattalanul, a villámhárító szerepét. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben bevonódhat, és annál mélyebb személyiségsérülést okozhat mindez. Ennek a helyzetnek az elkerülése, (vagyis a konfliktusunk valódi megoldása) ezért elemi érdeke volna minden szülőnek. Ehhez azonban olyan nagyfokú tudatosságra volna szükségünk, ami gyakran azért sem lehetséges, mert annyira be vagyunk vonódva, annyira sok fájdalmunk van, hogy nem látjuk át a teljes helyzetet, abban csak önmagunkat és saját veszteségeinket, sérelmeinket érzékeljük. Ezért a helyzet megértéséhez, kibogozásához már feltétlenül szakember segítségére volna szükségünk, aki kívülről látja ezt a szituációt. De sajnos gyakran ezt sem vállaljuk, mert ahhoz el kellene ismerni, hogy a probléma létezik, hogy van valami gond a kapcsolatunkkal, fel kellene vállalni a saját igényeinket, önmagunkat, és vállalni kellene az ebből kialakuló konfliktust. Minden olyan esetben, amikor egy párkapcsolati konfliktus nem tisztázódik, vagy nem oldódik fel valahogyan, ennek a feszültsége tovább él, és munkálkodik bennünk, a család minden tagjában. Nagyon gyakran ez a feszültség a gyerekeknél „sül ki”, fájdalmas módon éppen a legérzékenyebbeken, a testvérek között is a legsérülékenyebbeken. Ez azért van így, mert a család olyan, mint egy nagy, rejtett szálakkal összekötött rendszer, minden tagja hatással van oda-vissza egymásra. Ha ezt egy elektromos hálózatnak képzelnénk, amit nagyobb feszültség alá helyeznek, mint amire tervezték, rögtön belátnánk, miért épp azon a ponton romlik el, ahol a legérzékenyebb, ahol a legsérülékenyebb.

Hogyan is történik a gyerek bevonása, bevonódása a párkapcsolati konfliktusba? A gyerek érzékeli a szülők közötti konfliktust, és az ebből származó elnehezülő légkört, és ez annyira frusztráló érzést kelt, hogy inkább tesz valamit, ami kiváltja mindkét szülő ellenérzését, vagyis ezzel a gyerek „eléri”, hogy a szülők ne egymással veszekedjenek, hanem vele, vagy miatta, ezzel hozza őket közös nevezőre. Inkább lesz villámhárító, csak hogy a szülei közötti „összhangot” megélje.

Ha egyszer például megtapasztalja, hogy a bepisilése  minden figyelmet rá irányít, és ez mindkét szülő reakcióját egyformán kiváltja, akkor lehet, hogy ilyen módon könnyít önmagán, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A pár pedig „örömmel” tapasztalja, hogy végre másra irányulhat a figyelmük, lám, nem velük van a gond, hanem a gyerekkel, a feszültség csökken, egy pillanatra úgy hihetik, mintha a gyerek lenne a probléma, nem a kapcsolatuk.

 Rengeteg féle gyerektünet eredője valamilyen ki nem beszélt, fel nem tárt, meg nem oldott párkapcsolati konfliktus. Ilyen tünet lehet például a kamaszkori deviáns viselkedés, étkezési, bepisilési, székelési problémák, gyomorpanaszok, szorongásos tünetek, éjszakai felriadás, iskolai teljesítményromlás, magatartásproblémák, hogy csak olyanokat említsek, amelyekkel én magam is találkoztam már terápiás gyakorlatomban.

Nagyon fontos kiemelni, hogy ezeket a tüneteket egyik szülő sem akarja tudatosan a gyerekének, a folyamat maga olyan lassan formálódik, hogy szinte észre sem vesszük, mikor és hogyan csúszunk bele. Olykor az is nehezen kibogozható, milyen párkapcsolati nehézség áll a háttérben, mert az eredeti sérelem már hosszú évekkel ezelőtt történt, és a pár azt görgeti még most is előre. Ezeknek a sérelmeknek a feltárása pedig komoly és hosszadalmas munkát igényel, amihez olyan családterapeuta szükséges, aki nem ítélkezik, hanem kibontja az idáig vezető folyamatokat, és megérteti a családtagokkal az ebben betöltött saját szerepüket és egymásra gyakorolt hatásukat.

Ehhez azonban elég erős énerő szükséges és hit abban, hogy olyan kapcsolatban élünk, amelyben elbírjuk a változást, egymás valódi személyiségét, valódi igényeit. Önmagunkban is hinnünk kell, hogy elég erősek leszünk ahhoz, hogy szembenézzünk a saját gyengeségeinkkel, képesek leszünk változtatni a reakcióinkon, a hozzáállásunkon a kapcsolat javítása érdekében.

Ez a szembenézés fájdalmas lesz. De biztos vagyok benne, hogy hosszú távon megéri, mert jobban fogjuk érteni, mi történik bennünk, a másikban, és mert csak ez vezethet bennünket a boldogság útjára.

    Beküldve:

    Veszélyhelyzetben a párkapcsolat

    A veszélyhelyzet kihirdetése óta gyökeres fordulatot vett az életünk. Bezárkózásra kényszerültünk, és ez a párkapcsolatunkat is kihívás elé állítja. A krízis, az életünk természetes velejárója, olyan értelemben, hogy minden egyes életciklus-váltásnál átéljük, és ez ugyan nehézségeket okoz, de önmagában nem nevezhető rossznak. Hogy miért? Mert ezeken a kríziseken keresztül fejlődünk tovább, és alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez. Olyasféle átalakuláson megyünk át, mint a megdagasztott tészta, amikor megkel. A mostani válság azonban nem az életünk természetes velejárója, nem belülről fakad, nem az életkorunk, az élethelyzetünk változásából származik, hanem kívülről, a világból.

    Fenyegetésként jelenik meg, amely egész biztosan stresszt okoz. Már önmagában az is feszültséget kelthet, hogy otthon kell maradnunk. Ez most nem lehetőség, hanem kényszerűség, ami egyúttal azt is jelenti, hogy le kell mondanunk megszokott napi tevékenységeinkről, és újakat kell kialakítanunk. Ez akkor is nehéz lenne, ha a járvány rémképe nem jelenne meg mögötte. De megjelenik. Ráadásul olyasvalamivel kell szembenéznünk, amiről nem tudjuk micsoda, nincsenek egész pontos információink arról, honnan ered, hogyan kezdődött, és hogyan lehet vége. Nincs rá vakcinánk, gyógyszerünk, nem tudjuk, ki beteg és ki nem, és nem lehetünk biztosak benne, hogyha megfogunk valamit, akkor nem fertőződünk-e meg. A folyamatos kézmosások világában teljesen elvesztettük hagyományos biztonságérzetünket. Ez még a legstabilabb személyiségű embernek is kihívást jelent majd, és még sokkal több nehézséget és félelmet azoknak, akiket ilyennel nem áldott meg jó sorsa.

    A helyzet fokozódik

    Ahogy az idő halad, a stressz – legalábbis egyelőre – nem csökkenni, hanem növekedni fog. Ahogy emelkedik a fertőzöttek és a halálesetek száma, úgy fogyatkozik majd a biztonságérzetünk . Olaszországot egyre közelebbinek érezzük, az onnan érkező hírek már nem ködös álomképeknek tűnnek, hanem olyan valóságnak, amivel a magyar egészségügynek is meg kell majd küzdenie. Ez a gondolat pedig további jogos aggodalmakra adhat okot.  Eljön a nap, amikor az „esetszám” nem elvont fogalom lesz, hanem ismerős embereket jelöl, barátokat, kollégákat, és egyre gyakrabban családtagokat is. Sőt, nagy valószínűséggel mi magunk is megfertőződünk. A túlélési esélyeink ugyan magasak, de joggal kezdhetjük el félteni mindazokat a családtagjainkat, akik krónikus, vagy immunhiányos betegségben szenvednek vagy már elmúltak hatvanöt évesek. Vagyis mindannyian félthetünk valakit. Elemi biztonságérzetünk inog meg ezzel.

    Sajnos, itt még korántsem fejeződnek be a családot és a párkapcsolatot veszélyeztető tényezők, mert a veszélyhelyzet az otthonmaradás kényszere miatt a gazdaságot is térdre kényszeríti. Ez nem valami elvont, távoli nehézség már ma sem, mert naponta veszítik el az emberek a munkájukat, vagy kénytelenek elfogadni a bércsökkentés tényét. Nem dolgoznak a fodrászok, a kozmetikusok, a vendéglátósok, nullára csökkent a turizmus, bezártak az autógyárak, és az egyes ágazatok csődje továbbiakat ránt magával. Vagyis nagyon sokaknak nem csak a járvány fenyegetésével kell szembenézniük, hanem azzal is, hogy nem tudják, miből élnek holnap.

    A hírt pedig mindenki hazaviszi. A bezártságba. Az otthon négy fala közé. A rémület beszivárog a hálószobákba, felsejlik a gyerekek játékaiban.

    Vegyük sorra először, hogy ez a stressz, mit okoz/hat a párkapcsolatban és aztán azt is, mit a családi rendszer működésében.

    Párkapcsolati hatások

    A stresszelmélet a stresszre alapvetően kétféle módon reagálhatunk, vagy elmenekülünk a veszélyt jelentő helyzetekből, vagy ütünk, azaz agresszióval reagálunk. Stressz-hatásra ugyanis fiziológiás szinten megemelkedik az adrenalin szintünk, ami segít az erőinket koncentrálni, és felkészülni a támadásra vagy a menekülésre. A problémát az jelenti, hogy a járvány olyan stresszt jelent, amiben ez a két megoldási mód egyáltalán nem hatásos. Sem futni nincs hová, sem megütni nincs kit. Csak a feszültség van jelen, ahogy fentebb ecseteltem, méghozzá egyre erőteljesebb formában. És ha az jelen van, és nem tudjuk valahogy levezetni, akkor szinte törvényszerűen sül ki valahol, valamilyen formában. Elég lesz csak rossz helyre letenni a poharat, hogy felrobbanjon egy eddig láthatatlan bomba.

    Képzeljük el azt a helyzetet, hogy a férj azzal a hírrel tér haza, hogy elbocsátották az állásából. Eleve mogorva, ahogy belép az ajtón, süt róla, hogy mindjárt szétrobban. Még le sem ültek a feleségével vacsorázni, amikor elmondja, mi történt. A felesége épp a tányért teszi elé, és mikor meghallja a hírt, döbbenten hallgat el. Felrémlik előtte, amit a legutóbbi válság idején élt át, a kifosztott spájz képe, a munkanélküli segély, majd a félfeketén végzett munkák között érzett állandó létbizonytalanság, és az a tapasztalat, hogy minden otthoni teendőjével, és a gyerekekkel is teljesen magára maradt. Mit fog mondani? Könnyen lehet, hogy nem azt, hogy

    majd megoldjuk, mert ha mi ketten összefogunk, mindenre képesek leszünk!

    Hanem inkább azt, hogy:

    majd megint minden az én nyakamba szakad, a gyerekek, a háztartás, miközben én is erőn felül dolgozom…

    és a szavak hangsúlya inkább vádló lesz… Erre a férj felpattan, és berohan a dolgozószobába/ műhelybe/ garázsba/ ami épp van, még dühösebb és mogorvább lesz, és lehet, hogy órákig nem szólnak egymáshoz. Elég kicsi a valószínűsége, hogy a felesége aggodalmait teljes szívvel átérzi majd és megpróbálja azokat maradéktalanuk eloszlatni. Sőt, valójában egyáltalán nem fogja érzékelni, hogy a feleségéből az aggodalom szólt. Sokkal inkább azt, hogy nagy bajban van, most nagyobb bajban, mint akkor, amikor hazajött.

    Vagyis mind a ketten magukra maradnak, méghozzá éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség volna arra, hogy támaszt és vigaszt nyújtsanak egymás számára. Ettől mindketten még feszültebbek és dühösebbek lesznek, és még kevésbé tudnak majd egymás gondjaira megnyugtatással reagálni. A A stressz levezetésének ugyanis létezne egy harmadik módja is, ez pedig az ölelés, az érintés, egymás közelsége. Egyetlen érintés hatására ugyanis rögtön csökken az adrenalin-szintünk, oxitocin hormon kezd termelődni bennünk, ami a boldogság és az öröm érzéséért felelős hormon. Csúcsát az ölelés hetedik percében éri el, vagyis egy hosszú ölelés hatására elég elemi módon áthangolódhatunk.

     Épp ez a lehetőség vész el akkor, ha a pár ilyen csúnyán belebonyolódik a veszekedés negatív spiráljába.

    Hogyan léphetnénk ki ebből?

    A testünk jelzi a stressz jelenlétét, ezt éljük át, ha összeszorul a gyomrunk, ha a fejünkben lüktet egy ér, ha egyre jobban kalapál a szívünk. Ilyen állapotban nem fogunk tudni racionálisan gondolkodni, tehát az első feladatunk az, hogy megnyugodjunk. Lehetőség szerint ne vágjunk ilyenkor semmit a másik fejéhez, főképp ne olyan mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy te mindig, vagy úgy, hogy te soha… A stressz a legrosszabb formánkat hozza ki belőlünk, ilyenkor régen eltemetett fájdalmak is előbukkanhatnak. Ennek az az oka, hogy egy most megélt stressz, például az a hír, hogy mi magunk vagy a társunk munkanélküli lett, átvezet egy korábban átélt ehhez nagyon hasonló krízishez. Olyan, mint egy érzelmi híd, ami hirtelen összeköti a két élményt egymással. Ugyanazok a reakciók indulhatnak be, mint régen. Azért lehet ez nagyon veszélyes, mert a most átélt helyzet, egészen biztosan más, mint a korábbi. De amíg a stressz szintünk magas, addig képtelenek leszünk logikusan gondolkodni, és ezt belátni.

    Vagyis az első feladatunk az, hogy adjunk időt magunknak és a másiknak a megnyugvásra. Ha minden erőfeszítésünk ellenére közben kiszaladt a szánkon egy olyan mondat, ami miatt a másik sértve érezheti magát, ami talán régi sérelmeket, fájdalmakat érint, akkor épp most jött el az ideje, hogy ezekről beszéljünk. A fenti példában a feleség azért reagálhatott ilyen élénken a munkanélküliség hírére, mert a 2009-es válságban a férje mindent megtett ugyan azért, hogy újabb munkát találjon, de közben a helyzetük hosszan bizonytalan volt. Miközben ő a saját gondjaival volt elfoglalva, a felesége egyedül oldott meg mindent otthon a gyerekekkel a háztartással, a munkája mellett. Ami egyébként akkoriban az egyetlen biztos megélhetési forrásuk volt.  Soha nem kapott semmilyen elismerést az erőfeszítéseiért, azt gondolta, hogy a férje ezt talán észre sem vette. Jóval azután sem beszéltek erről, hogy az anyagi helyzetük rendeződött.  Nagyon sokféle nehézséget viselt egyedül, vagy oldott meg, és ezeket sérelemként hurcolta magával. Ez az el nem ismerés, megoldatlanság volt az, ami megakadályozta, hogy most együttérzően reagáljon férje kirúgásának a hírére. Minden ehhez hasonló krízis, konfliktus, amit a pár úgy él át, hogy nem beszélik meg, a konfliktust nem oldják fel, és a sérelmekre nincs jóvátétel, csak a szőnyeg alá söpörik azokat, ilyenkor újraéledhet, a bomba felrobbanhat. Minél több ilyesmit hurcolnak magukkal, annál könnyebben. Vagyis valójában nem a stressz az, ami ennek a végső oka, ezt fontos hangsúlyozni, hanem az a sok fel nem oldott sérelem, amit egymásnak okoztak.

    Nagyon sok ilyen kisebb-nagyobb bomba robbanása várható az összezártság idején. Hogy melyik bomba választja aztán ketté a párt, és melyik nem, az attól függ, hogy a pár milyen erőforrásokkal rendelkezik. Ki milyen tartalékokat hoz magával, mennyire képes feszült helyzetben is nyugodt maradni, illetve mennyire képesek egymás valódi igényeire reagálni.

    A problémát az jelenti, hogy meglássuk, mi is a másik valódi igénye.  Nem könnyű dühöngő, morcos, akadékoskodó, kötekedő, régi sérelmeket felhánytorgató társunkban meglátni az esendő embert. Pedig többnyire épp esendőségünket, szeretetre való vágyunkat rejtjük el ezek mögé a felszíni érzések mögé. Alatta az a félelem áll, hogy talán a társunk nem akar minket. A félelem alatt pedig a közelségre és a szeretetre való elemi szintű igényünk. Mert mire is volna szüksége – valóban – a férjnek, amikor egy ilyen helyzetben hazatér? Arra, hogy megértse, és megnyugtassa valaki.  Szemrehányásra biztosan nem. És mire volna szüksége a sértett feleségnek? Elismerésre, megnyugtatásra, a másik közelségére, biztosítékra, hogy a gondjaival ezúttal nem maradj egyedül. Egyszóval a másikra. Ha sikerülne ezen az új szemüvegen keresztül látni egymást, ha át lehetne értelmezni a dühöt és a vádaskodást, akkor a közeledés újra lehetővé válhatna.

    Valójában az ilyenkor felrobbanó párkapcsolati bombák, amit a krízis idéz elő, nem csak pusztítást hozhatnak, hanem az újraépítkezés lehetőségét is. Lehetőséget arra, hogy régi, megoldatlan sérelmeinket megbeszéljük, és feloldjuk. Ilyenformán ez a krízis is, mint minden más válsághelyzet, valódi esélyt kínál arra, hogy fejlődjünk.

    A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy párok ritkán használják ezt a lehetőséget, a bombák felrobbanásának elkerülésére egészen másféle technikákat alkalmaznak. Ezekkel a technikákkal ugyan nem fogják hatástalanítani a robbanószerkezeteket, de több-kevesebb időre elkerülik őket. Hogy hogyan is történik mindez, legközelebb ezeket vesszük sorra.

    Folyt. köv.

    Hogyan hatástalanítsunk egy párkapcsolati bombát?

    • Olvastassuk el a másikkal ezt a cikket
    • Hagyjunk időt a megnyugvásra
    • Ha elrontottunk egy beszélgetést, és abból szörnyű vita kerekedett, kezdeményezzük a téma újratárgyalását!
    • Hallgassuk meg a másik mondanivalóját anélkül, hogy közben egyetlen szót is szólnánk
    • Foglaljuk össze, mit hallottunk
    • A másik hallgassa meg ezt az összefoglalónkat, és ha úgy ítéli meg, hogy tényleg azt hallja vissza, amit mondott, akkor fogadja el. Ha ez nem sikerül elsőre, akkor addig kell újrafogalmaznunk az összefoglalót, amíg a másik azt elfogadhatónak nem tartja.
    • Mi is elmondhatjuk a történetet a saját szemszögünkből.
    • A másik foglalja össze a hallottakat.
    • Hallgassuk meg ezt az összefoglalót, és ha úgy ítéljük meg, hogy tényleg azt hallottuk vissza, amit mondtunk, akkor fogadjuk el. Ha ez nem sikerül elsőre, akkor a másiknak addig kell újrafogalmaznia az összefoglalóját, amíg ezt elfogadhatónak nem tartjuk.
    • Ezután reagálhatunk a másik eredeti mondandójára, de ilyenkor a saját érzéseinket igyekezzünk megfogalmazni, mindig magunkról beszéljünk, ne a másikról!  

    Ítélkezni, a másikat leértékelni, szidni szigorúan tilos – a folyamat egész ideje alatt!

    Jelentkezz be hozzám az alábbi űrlap kitöltésével!