Valójában hosszú út vezet addig, amíg meghozzuk azt a döntést, hogy elválunk, és képesek leszünk ezt először önmagunknak, a házastársunknak és végül a világnak is kimondani. A válásról szóló első gondolat is egy folyamat eredménye, amit kezdetben még önmagunk előtt is takargatunk.
Tudattalan döntés a válásról
A váláshoz vezető döntés is gyakran tudattalan folyamatok mentén zajlik, aminek az első jele lehet például, paradox módon, annak a túlhangsúlyozása, hogy mi mindenképpen meg szeretnénk menteni a kapcsolatot. Azért paradox ez a helyzet, mert ilyenkor mi kerülünk a „jó” pozíciójába, és a másik a „rosszba”, ami rögtön játszmahelyzetet teremt. Vagyis nem megmenti igyekszünk ezzel a kapcsolatot, hanem épphogy harcolni kezdünk a másikkal, és legyőzni őt, erkölcsi fölénybe kerülni.
A játszma a válás kapuja
A játszmát nagyon komoly csalódások és veszteségélmények előzhetik meg, vagyis aki játszmázik, az is okkal teszi ezt, annak is van története a kapcsolatban (vagy a transzgenerációs örökségében). A játszma azonban az intimitás (ez alatt nem csak a szexualitást, hanem a bensőséges érzelmi kapcsolat minden megnyilvánulását értem) legfőbb ellensége. Amikor elkezdünk arra törekedni, hogy legyőzzük a másikat, hogy valamilyen úton fölénybe kerüljünk vele szemben, akkor ráléptünk az eltávolodás útjára, és tudattalan szinten döntöttünk.
A válási döntés előtt kétségbeesett próbálkozások
Ha azt tapasztaltuk a kapcsolatunk alatt, hogy nem sikerült kellően intim közelségbe kerülni a másikkal (és intimitás alatt nem csak a szexualitást, hanem a bensőséges érzelmi kapcsolat minden megnyilvánulását értem), akkor megpróbálunk legalább érzelmi nyereségre szert tenni, példádul győzni egy játszma segítségével. Önmagunkon nehezen vesszük majd észre ezt a jelenséget, a másik viselkedése szabotőr vagy provokatív viselkedése viszont jelzésértékű lehet.
A válási döntés előkészítése, szabotálás és provokálás
A szabotőr és a provokatőr viselkedés olyasmi, mint amikor valaki a vesztesre fogad. Mindkét játszma hátterében az áll, hogy már elkezdtünk visszavonulót fújni, nem teszünk erőfeszítést a kapcsolat megmaradásáért, viszont a döntés felelősségét szeretnénk áthárítani a másikra. Ez persze gondolhatjuk csúnya viselkedésnek, de a jelenség hátterében itt is a közelkerülés kudarca, és a kapcsolattal összefüggő ellentmondásos érzések állnak. A tehetetlenség érzése, az, hogy a krízist nem tudtuk megoldani. A szabotőr és provokatőr viselkedésről itt olvashatsz részletesebben: http://parkonzultacio.hu/2020/06/18/ti-is-valasi-krizis-kapcsolj-idoben/
Válási döntés és a felszámolási stratégia
A szabotőr és a provokatőr viselkedés nagyon sok kapcsolatban megjelenik, de nem minden esetben vezet válás melletti döntéshez. Megjelenése mégis azt jelzi, hogy az egyik, vagy mindkét fél olyan stratégiát követ, amely a kapcsolat felszámolásának irányába hat. Valamelyik fél, vagy mindketten rombolják a kapcsolatot a kivonulással, vagy a provokációval. Mivel az érzések ellentmondásosak, ezért nem mondja ki senki nyíltan, hogy szeretné befejezni a kapcsolatot, hanem ezekkel a magatartási formákkal „elérik” hogy a másik mondja azt ki, és inkább ő vessen véget a házasságnak vagy az együttélésnek. A szabotáló és provokatív viselkedés egy idő után olyan folyamatos nyomást és állandó szenvedést okozhat, hogy ezen a ponton megszületik a válásról szóló döntés immár tudatosan is!
Válási döntés helyett párterápia
A párterápia lehetőséget ad arra, hogy tisztázzátok az érzéseiteket. Vajon vannak-e még olyan értékei a kapcsolatotoknak, amelyekről nem mondanátok le, vagy már annyi fájdalmat okoztatok egymásnak, hogy innen már nincs visszaút? Néha az érzések annyira ellentmondásosak, hogy egyáltalán nem látunk tisztán. Az is segítség lehet, ha ki tudjátok mondani, vége. De még az is megtörténhet, hogy vissza tudtok fordulni a válás felé vezető úton. Ha olykor-olykor képes vagy meglátni a kapcsolatotok jobbik oldalát, akkor lehet esély arra is, hogy túljutva a krízisen, sokkal mélyebben kapcsolódjatok egymáshoz, mint valaha.
A válás nagyon sok esetben megelőzhető. Ennek azonban feltételei vannak, mert a párkapcsolat nem perpetuum mobile, amely akkor is halad előre, ha nem figyelünk rá. Az első és a legfontosabb feltétel tehát, hogy folyamatosan karbantartsd, mert soha nincsen kész.
A válás megelőzése – az első érzés
Ha rákattintottál erre a bejegyzésre, akkor valószínűleg megjelent már benned valamiféle rossz érzés, hogy a kapcsolatodnak akár vége is szakadhat. Ez nagyon nehéz, hiszen nem úgy hitted, ti majd mások lesztek, és nem követitek el ugyanazokat a hibákat, amelyeket a környezetedben élő párok, hiszen ti annyira szeretitek egymást. Most azonban mégis itt van a kapcsolat elvesztésének a félelme, ami bizonytalan szorongással markolja a szívedet.
A válás megelőzhető, ha még félted a kapcsolatod
Ha még félted a kapcsolatod, ha még úgy gondolsz rá, hogy több benne a jó, mint a rossz, akkor nincs minden veszve. Sőt, úgy is fogalmazhatnék, hogy az, amit most átélsz, teljesen természetes velejárója a kapcsolatnak. A jól működőnek is. Mert az út előre, talán furcsán hangzik, de kríziseken keresztül vezet. A kérdés az, mit kezdtek a nehézségekkel, meg tudjátok-e azokat oldani, vagy pedig háborúzni kezdtek, esetleg az egészet a szőnyeg alá söpritek.
A válás megelőzése – leszámolás az illúziókkal
Él bennünk egy nagyon hamis, idealizált kép arról, hogyan működik egy jól működő párkapcsolat. Azt képzeljük, hogy abban soha nincsenek viták és konfliktusok, mindig mindenben egyetértünk, néha azt is gondoljuk, hogy egyformán gondolkodunk, sőt azt várjuk a másiktól, amit önmagunktól is várnánk, mintha egyformán nőttünk volna fel, egyforma hatások értek volna bennünket az életünk során. A valóság ennek épp az ellenkezője!
A válás megelőzése – a másság elfogadása és tisztelete
Ahhoz, hogy megelőzzük a válást, az első lépés annak belátása, hogy soha nem láthatjuk ugyanúgy a közösen átélt élményeinket sem, mert más-más nézőpontból szemléljük őket. Ebből pedig egyenesen következik, hogy különféle tapasztalataink lesznek ugyanarról az eseménysorról. Azok az élmények pedig, amelyeket gyerekként éltünk át más és másféle családban, azokra a tapasztalatokat ez még inkább igaz. Ahhoz, hogy jól működjön a kapcsolatod, és megelőzd a válást, mindent meg kell tenned azért, hogy részletes térképed legyen arról, mit és hogyan élt át a másik, tegnap és tegnapelőtt, és a régmúltban. Mélyen meg kell értened őt, sőt át is kell érezned a történetének a súlyát, különben nem leszel tisztelettel iránta.
A válás megelőzése és a kapcsolat fejlődése
Téves képzeteink közé tartozik az is, hogy a kapcsolat az változatlan, statikusan állandó. Mintha a „boldogan éltek” után már nem jönne semmi. Holott minden kapcsolat előtt alapvetően két út kínálkozik, vagy továbbfejlődik, vagy megreked valahol ezen az úton. A fejlődés azonban nem egyenes vonalú, kríziseken keresztül vezet, ami természetes velejárója az életnek. Ennek az az oka, hogy folyamatos változásokon megyünk keresztül, változunk mi magunk, változik a kapcsolatunk, és változik a világ, amiben élünk. Az átalakulás azonban mindig konfliktusokat fog eredményezni. Nagyon sok múlik azon, milyen konfliktuskezelő technikákat hozol magaddal gyerekkorodból, kaptál-e jó mintákat erre vagy sem. Ha igen, át fogsz jutni a nehézségeken. De ha úgy érzed, megakadtál, akkor keress bátran!
A halogatás nagymesterei vagyunk különösen, ha baj van! A párkapcsolati gondjainktól is szeretnénk minél messzebbre menekülni. De ha már folyamatosan a kapcsolatodon jár az agyad, azon, hogy jó-e ez így neked, elég-e ez így, meg hogy mi is az, amire az ember azt mondja, hogy na, ezt már nem, akkor talán érdemes elgondolkodnod azon, hogy nem kellene-e segítséget kérned. Könnyen lehet, hogy megkeresed alább a telefonszámomat, de aztán másnapra elfelejted az egészet, mert nem tudod egész biztosan, hogy itt tartasz-e, hogy TÉNYLEG itt tartasz-e, és reménykedsz, hamarosan meg fog oldódni minden. Mert ti mégiscsak boldogok vagytok, mert régen azok voltatok, legalábbis fel-felrémlik, hogy így volt. Vajon normális, hogy most nem?
Tudom, hogy vacillálsz, ezért most felsorolok néhány érvet amellett, hogy mégiscsak kérj segítséget!
Miért érdemes párterapeuta segítségét kérni?
Mert van segítség! És lehet jobb!
Mert nem érdemes boldogtalanul élni!
Mert igenis segíthet egy „idegen”, mert a külső
szem másképp lát és ez átlendíthet!
Mert belülről nem fogod tudni másképp látni a
helyzetedet!
Mert később rosszabb lesz, nem érdemes halogatni!
Mert meg fogod bánni, hogy nem kértél időben
segítséget!
Kicsit bővebben:
Mert van segítség, és lehet jobb!
Sokan azt gondolják, hogy majd megoldják
a gondjaikat, nem kell ehhez senki, nem jó kiteregetni a szennyest. Valóban nem
könnyű, különösen az introvertált, befelé forduló emberek számára, hogy
megosszák az életük legnagyobb nehézségét valaki mással. De a tapasztalatok azt
mutatják, hogy a „majd mi megoldjuk” többnyire azt jelenti, hogy elássuk a
problémákat, nem beszélünk róluk, elfelejtjük. Vagy azt, hogy a megszokott
megoldókulcsot alkalmazzuk, ami épp azért, mert megszokott, nem fog működni.
Valami másra van szükség, valami olyasmire, amit nem láthatunk belülről. Ezt a
mást segíthet megtalálni egy külső segítő. Az a jó hír, hogy azok a párok, akik
elkötelezetten benne maradnak egy párterápiás folyamatban, jobban lesznek. Vagy
azért, mert jobb lesz az együttműködés közöttük, vagy azért, mert rájönnek,
hogy az segít, ha különválnak.
Mert nem érdemes boldogtalanul élni!
Sokan épp ettől a szembenézéstől ijednek meg, hogy meg kell majd látniuk a párkapcsolatuk működésének a mélységét, hogy ők valóban boldogok tudnak-e lenni egymással. Ez tényleg nem könnyű, lehetséges, hogy valóban fájdalmas lesz, amit találunk, de az is lehet, hogy nem, és igazi szeretet-szövedékre lelünk. De az biztos, hogy segíteni csak akkor lehet, ha ez a szembenézés megtörténik. A kérdés az, hogy boldogan vagy boldogtalanul akarjuk-e tölteni az életünket. Ha elhessegetjük ezt a végső kérdést, benne maradunk abban a fajta hosszú távú stresszben, ami a leginkább megterhelő. Sem a testünknek, sem a lelkünknek nem használ a gondok elkendőzése, könnyen menekülhetünk előle valamilyen káros szenvedélybe, vagy épp az történik, ami sokszor, hogyha nem veszünk tudomást a párkapcsolati gondjainkról, nem beszélünk róluk, akkor a testünk kezd el szólni hozzánk valamilyen betegség formájában.
Mert igenis segíthet egy „idegen”, mert a külső szem másképp
lát és ez átlendíthet!
Sőt csak egy „idegen” segíthet! Már utaltam rá az
előbbiekben, hogy másképp lát, aki kívülről lát, és ez átlendíthet problémákon.
Ráadásul ennek az idegennek van egy nagyon jó tulajdonsága, méghozzá az, hogy
egyik fél felé sem elkötelezett, nem a férj barátja, nem a feleség barátnője,
nem rokon, és nem is munkatárs. Ők is segíthetnek néha pusztán azzal, hogy
meghallgatnak, de nem párterapeuták, és ezért olyan tanácsokat fognak adni, ami
a saját életükből következik, a saját tapasztalataikból – ami törvényszerűen
korlátozottabb, mint egy párterapeutáé. Ráadásul elfogultak is valakinek az
irányába, mert többnyire csak az egyik fél érveit hallják, a másikét nem. Érzelmileg
sem tudnak igazán kívül lenni. Egy igazi jó barát/rokon melletted áll, és
felment. De a változáshoz más kell!
Mert belülről nem fogod tudni másképp érzékelni a helyzetedet!
A párkapcsolati konfliktusok az egyik legmélyebb nehézségek az életünkben, egy kisebb vita és veszekedés is kibillenthet az egyensúlyunkból. A hosszan elhúzódó párkapcsolati válság pedig az egyik legnagyobb lelki terhelés, ami embert érhet. Az ilyenkor átélt stressz igen erőteljes lehet. Ezért hiába mondogathatjuk magunknak, hogy ha majd megnyugszunk, elrendezzük magunkban és a másikkal a dolgainkat. Kicsi az esélye, hogy így történik, mert ehhez olyan mélységű önismeretre, önreflexiós képességre volna szükség, amivel kevesen rendelkeznek. (Néhány lelki témájú, önismereti könyv elolvasása nem jelent valós önismeretet). Ennek hiányában pedig még egy viszonylag higgadtabb állapotunkban sem látjuk, mi történik a kapcsolatunkban, ki hogyan vesz ebben részt, mi ebben a mi magunk, és mi a másik része, és ez a kettő hogyan kapcsolódik össze. A stressz önmagában is akadályozza ezt, ilyenkor senkitől sem várható el, hogy kilépve önmagából, kilépve a saját fájdalmából a másik fájdalmát is átérezze. (Ezért van az, hogy olykor a párterapeutának is párterapeutára van szüksége, és a pszichológusnak is pszichológusra.)
Mert később rosszabb lesz, nem érdemes halogatni!
A meg nem oldott, szőnyeg alá söpört, „elfelejtett” párkapcsolati gondokat, nehézségeket, konfliktusokat a párok évekig görgethetik maguk előtt tovább. Mondhatom a kedvenc példámat, amikor az első gyerek születése után nem sikerül a férfi-nő viszonyt regenerálni, akkor lehet, hogy a pár nem a gyerek hároméves korában fog elválni, hanem évekkel később, amikor felnő, és kirepül a családi fészekből. Anya és apa úgy fog egymásra nézni ekkor, mint két idegen, akik gazdasági társaságot üzemeltetnek. Időzített bombák az ilyen fel nem oldott konfliktusok, amelyek bármikor felrobbanhatnak. És ez meg is fog történni, ehhez nem férhet kétség, de akkor már nem biztos, hogy lehet segíteni. Mert az alapokat is széttörhetik.
Mert meg fogod bánni, hogy nem kértél időben segítséget!
Ha csak a bombatámadás után kapsz észbe, akkor már csak reménykedhetsz abban, hogy nem tört össze minden. Mi emberek sajnos, úgy vagyunk kitalálva, hogy csak akkor kezdünk el foglalkozni a gondokkal, amikor már ég a ház. Azt szeretjük látni, hogy minden rendben van magunk körül, és elhessegetjük a rossz gondolatainkat. Ezért fontos sokkal tudatosabbnak lennünk ebben, és már akkor segítséget kérni, amikor még nem robbant fel egyetlen bomba sem. Utólag, visszafelé persze látni fogod, hány helyen lehetett volna visszafordítani a folyamatot. Például akkor, amikor a párod kérlelt, hogy menjünk el, kérjünk segítséget, de te ellenálltál! Hogy nincs is itt semmi baj!
Az első írásos emlékek a házasságról az i.e. 3. évezredből maradtak ránk, és mire eljutottunk a civilizációnak erre a fokára, addigra a házasság már intézményesült férfi-női kapcsolattá vált. Ez az írásos emlék a mezopotámiai Úr városából származó kőtáblán maradt ránk, amelyen egy lányos apa írta össze a házassággal kapcsolatos kiadásait. Pusztán ebből a tényből is sejthető, hogy a házasság örömszerző, érzelmi-kiegyensúlyozó vagy épp szexuális szerepe kevéssé volt hangsúlyos. Sokkal „nagyobb” feladata volt! A vagyonról, a társadalmi kapcsolatok újraszervezéséről szólt elsősorban. A sokat idézett kőtábláról tudjuk, hogy a jegyespár házasságát egy hosszú udvariassági szertartássorozat előzte meg, ez kezdődött azzal, hogy az apa megajándékozta a vőlegényt, ezután folytatódott azzal, hogy a szülők szerződését a templomban hivatalossá tették, majd udvariassági látogatások sora kezdődött el, és végül egyfajta előházasságként a menyasszony a vőlegény családjához költözött. Mivel ez gyakran a lányok igen fiatal korában történt, ezért a házasság gyakorlatilag csak akkor vált hivatalossá, ha azt a pár elhálta. A lány jegyajándékot vitt magával, ami biztosította korábbi jóllétét. A kőtábláról tudjuk, hogy mindez igen sok pénzbe került mind a menyasszony mind pedig a vőlegény családjának. A házasságot körülvevő szokások tehát sokkal inkább kifelé, a társadalom számára bírtak jelentőséggel. A házasság már nem magáról a párról szólt, nem az ő érzéseikről, hanem a vagyonról és a társadalmi státuszról.
A házassághoz szigorú törvények kapcsolódtak, amelyek másféle szabályokat róttak a férfiakra és a nőkre. Mezopotámiában például a törvény szabályozta, hogy a férfi ágyasokat tarthat abban az esetben, ha a nő beteg vagy meddő. Magasabb társadalmi osztályokban több feleséget is tarthattak, de ilyenkor a házasság főképp politikai célokat szolgált, és a mellék-feleségek jogállását szigorúan rendezték a viták elkerülése végett. De az alsóbb társadalmi csoportokban inkább a monogámia volt általános, a sok feleség mindig sok pénzbe is került…
Az ókori kultúrák többségében a Közel-Keleten
és a Földközi-tenger vidékén a családfőnek jogában állt eladni a gyermekét, vagy meggyilkolni a feleségét, ha
házasságtörésen érte. Vagyis a feleség nem partner volt, sokkal inkább tulajdon,
ez magyarázza, hogy nem csak a házasságtörő nőt, de a más feleségét
megerőszakoló férfit is nagyon szigorúan büntették. Miközben a férj házasságtörése
nem számított bűnnek. Mindez Egyiptomban is így volt, pedig ott a nők helyzete
kedvezőbb volt, mint a többi kultúrában, például szabadon rendelkeztek
vagyonukkal, a férj halála esetén a vagyon egyharmad része törvényesen megillette
őket az örökségből.
De hogy jutottunk idáig?
Hogy milyenek lehettek az írásbeliség előtti kultúrák, hogyan éltek az emberek az őskorban, arról a hagyományos, természeti népek megfigyeléséből van némi fogalmunk. Az ausztrál Elkin, a sidney-i egyetem antropológus professzora például 1927-től haláláig, 1979-ig kutatta az ausztrál bennszülöttek életét. Ők tipikusan olyan vadászó-gyűjtögető népcsoport voltak, akik megőrizték hagyományos kultúrájukat. A róluk szóló könyvében Elkin azt írja, hogy a család a társadalmuk legfontosabb egysége, még akkor is, ha a férj és a feleség közötti kapcsolat kevésbé szoros, mint napjainkban. Ez azt jelenti, hogy a házasság nem egy életre szól, sok asszony két vagy több férfi felesége lesz egymást követően, és az is szokás, hogy a férj ideiglenesen kölcsönadja vagy másikra cseréli feleségét. Az ausztrál bennszülöttek nagycsaládokban, hordákban éltek, ahol a rokonsági kapcsolatok jelentették az emberek közötti legfontosabb kötőelemet. Az olyan hordákat, amelyekben nem voltak rokonaik, ellenségesnek, félelmetesnek tekintették. Egy hordából a vérfertőzés elkerülése érdekében, nem házasodhattak, ezért a törzshöz tartozó, de más hordákból választottak maguknak társat, és többnyire a nők költöztek férjük családjához. A családoknak nem volt önálló vagyonuk vagy tulajdonuk, minden a közösségé. Az ausztrál bennszülöttek azért sem tudtak sokáig beilleszkedni a hódítók kultúrájába, mert nem értették a magántulajdon fogalmát. Ha pénzt kerestek, nem magukra, vagy a családjukra költötték, hanem szétosztogatták a közösség tagjai között. Kultúrájukban a rokonsági és más egyéb törvények szabták meg a házasodási szokásokat, amelyek aztán meghatározták a gyermekek társadalmi státuszát, de a vagyonnak ezen a fejlettségi szinten még nem volt szerepe.
A Trobriand-szigetek lakói már foglalkoztak földműveléssel, mégsem jelentett számukra sem túl sokat a vagyon. Ha többletet termeltek valamiből, akkor azt hagyták egyszerűen megrohadni. Mégis, az a gazda, aki sokat termelt valamiből, az nagy dicsőséget szerzett. A nagycsalád számukra is legalább annyira fontos volt, mint az ausztrál bennszülötteknél, és az is sokatmondó, hogy a rokonságot anyai ágon tartották számon. Úgy gondolták, hogy igazi rokoni kötelék csak az anyával és annak családjával van. A fiúgyermekek nevelésének feladata pedig az anya fiútestvérére hárult. Mindezt Bronislaw Malinowski lengyel származású angol kultúrantropológus vetette papírra A Trobriand-szigetek lakói című könyvében.
Talán azért volt
ez így, hogy a rokonság csak anyai ágán számított, mert az apa kiléte nem volt annyira
biztos vagy fontos. Malinowski így fogalmaz:
A szüzesség ismeretlen erény errefelé. Hihetetlenül korán avatják be a lányokat a szexuális életbe, és számos, még gyermekinek tűnő játék sem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Ahogy felnőnek, válogatás nélküli szabad szerelmet élnek, amely fokozatosan fejlődik tartósabb kapcsolatokká, s ezek egyike aztán házassággal végződik. Mielőtt azonban ez bekövetkezne, a házasulatlan lányokat a közvélemény egészen szabadoknak tekinti; tehetnek, amit akarnak, és még szertartásos egyezmény is van arra, hogy egy falu lányai csapatban átmenjenek valamely más faluba, ahol nyilvánosan felsorakoznak megtekintésre, és mindegyiket kiválasztja egy-egy ottani fiú, aki vele akar tölteni egy éjszakát.
A házasság alig áll kapcsolatban bármilyen nyilvános vagy zárt körű rítussal vagy szertartással. A nő egyszerűen férjéhez költözik, később egy sor ajándékot cserélnek, amit azonban semmiképpen sem lehet úgy felfogni, mint vételárat a feleségért. Tény, hogy a trobriandi házasság legfontosabb jegye az, hogy a feleség családjának hozzá kell járulnia – méghozzá tekintélyes mértékben – a lányuk háztartásához, és hogy mindenféle szolgálatot kell teljesíteniük a férjnek. Az asszonytól házasélete során elvárják, hogy hű maradjon, ezt a szabályt azonban nem tartják be szigorúan, és nem torolják meg a megszegését. Minden más szempontból a nő nagymértékben független marad, és férjének jól és kíméletesen kell bánnia vele.
Vagyis a hűség már megjelenik mint követendő magatartás, de a megszegése még egyáltalán nem jár megtorlással. A nők társadalmi státusza sem kisebb, mint a férfiaké, vannak olyan területei az életnek, amelyekben ők döntenek, és fontos vallási rituálékban is szerepet játszanak. A nők alacsonyabb társadalmi státusza csak később következik be. Mire kialakulnak a nagy folyamvölgy kultúrák Egyiptomban és Mezopotámiában, akkorra már a nők többsége vagy az apjuk vagy a férjük tulajdonának számít. Voltak persze különleges jogállású nők, például a hetérák a görögöknél, vagy a papnők Mezopotámiában, de ez semmiképpen sem volt általános, és státuszuk a házasság történetét sem érinti.
Az ókori görögöknél tovább szigorodtak a szabályok, legalábbis ami a nőket illeti. A házasság előtt tilos volt a szexuális élet, a menyasszonyt szüzességének megőrzésére kötelezték. A férfiak szexuális életét azonban nem korlátozták, a házasság előtt sem volt tilos számukra a szerelem, és a házasságkötés után is tarthattak ágyasokat, és rabszolganőket. Homérosz Iliásza például arról (is) tanúskodik, hogy a szép rabszolganők gyakorta fontosabbak voltak feleségeiknél. A házasság a vagyon továbböröklése szempontjából volt igazán lényeges. Mert azt csak a törvényes házasságból származó gyerekek örökölhették.
A nagycsalád ekkorra már nem létezett, vagy felbomlóban volt, a nukleáris család megjelenése pedig a magántulajdon egyre hangsúlyosabb megjelenésével kapcsolódott össze. A felhalmozott vagyont ugyanis, csak így lehetett egyben tartani. Mi is lett volna vele, ha szét kell osztani a nagycsaládban, ahogy az ausztrál bennszülötteknél volt szokás!
Hasonló volt a helyzet az ókori Rómában, bár sok tekintetben a házasság nem
volt annyira szilárd intézmény. Létezett ugyanis egy lazább változata, amikor a
felek egyszerűen egymáshoz költöztek esküvő nélkül. Egy év elteltével azonban
jogilag már ezt is házasságnak tekintették, de nem vonatkoztak rá olyan szigorú
szabályok, mint arra a házasságra, amit szertartással, lakomával is
megerősítettek. A köztársaság-kori Róma pedig lehetőséget adott a válásra is,
amit a férfi és a nő is kezdeményezhetett. Igaz válásnál is a férfiak voltak
előnyben, a nők a gyerekeikkel való kapcsolatot kockáztatták ezzel, a római jog
ugyanis őket az apának ítélte. Ez alól csak akkor tettek kivételt, ha az apának
úgy volt jobb, ha a gyerek az anyánál marad.
A házassági szokások és törvények területenként és koronként elég nagy változatosságot mutatnak, de az látszik, hogy az irány a monogámia, nemenként különböző normákkal, és a férfiaknak adott nagyobb szabadsággal, és a nők társadalmi státuszának fokozatos gyengülésével. A válás sem volt elképzelhetetlen, még az ókori Mezopotámiában is el lehetett válni, igaz, ez a nők számára társadalmi kitaszítottsággal és megbélyegzéssel járt együtt. Ők akkor válhattak el, ha bizonyítani tudták, hogy férjük nem tesz eleget házastársi kötelezettségüknek vagy ha bántalmazza őket. Meg kellett gondolniuk, mert a házasságból csak üres kézzel távozhattak.
Míg az ősközösségi társadalmaknál a házasság a rokoni, emberi kapcsolatok fő
szervező ereje, és a társadalmi státusz biztosítéka, addig az ókorban a vagyon
továbbörökítésének az eszköze, vagy épp a vagyonszerzés egy módja.
Ez nem azt jelenti, hogy akkoriban ne lehettek volna jó házasságok,
amelyekben megjelent a szeretet vagy az összetartozás érzése, ez minden
bizonnyal akkor is kialakulhatott, ha a frigy a szülők közbenjárásával jött
létre. De az is lehet, hogy rosszul sültek el a dolgok és a felek soha nem
találtak egymással összhangot. Mégis, mivel a házasságtól nem várták a
boldogságot, ahogy a mai ember, ezért talán nem is tulajdonítottak neki akkora
jelentőséget.
Bár minden bizonnyal szenvedtek egy boldogtalan kapcsolatban. A görög tragédiákban és komédiákban gyakran megjelenik például a házsártos feleség alakja, aki uralni próbálja férjét. A drámaírók sokszor gúnyolódtak ezzel, kinevettették a papucs férjeket, akik társadalmi státuszuk ellenére otthon hallgatásra voltak ítélve. Ami azt is üzeni számunkra, hogy a párkapcsolati egyensúlyt nem feltétlenül az határozza meg, mi a trend odakint a nagyvilágban.
A válás, akkoriban is ritka volt, de nem is volt egészen lehetetlen. Vagyis a házasság még mindig nem jelentett feltétlenül életre szóló, Isten által szentesített, fel nem bontható közösséget.
A Házasság hete alkalmából arra gondoltam, hogy összegyűjtök
néhány fontos információt a házasságról. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy miért alakult
úgy, hogy az emberi civilizációk többségében létrejött a hosszan tartó
párkapcsolat, amit aztán házassági esküvel is megerősítettek. Kiderült, hogy a
csak az emberre jellemző folyamatos szexuális elérhetőség és az erre épülő hosszas
párkapcsolat, nagyon fontos szerepet
töltött be az emberré válás folyamatában.
Már az állatvilágban is találkozunk tartós, sokszor életre szóló párkapcsolatokkal, amelyek minden esetben az ivadék gondozásához kötődnek. Az állatvilágban ott láthatunk tartós vagy viszonylag tartós párkapcsolatokat, ahol erre az utódok sikeres felneveléséhez mindenképpen szükség van. Elsősorban a fészekrakó madaraknál tapasztalhatjuk ezt, ahol a tojások kiköltése hosszadalmas folyamat, és míg a szülőpár egyik tagja a tojásokat melengeti, addig a másik ennivaló után jár. Vagyis szoros együttműködésre van szükség a fiókák kikeltéséhez és aztán gondozásukhoz.
Több madárfaj esetében a párkapcsolat akkor is megmarad, ha
a fiókák kirepülnek, míg mások új párt keresnek egy következő fészekrakáshoz. Az
albatroszok például egy életre választanak párt, és a kapcsolat az egyikük
haláláig tart. A flamingók is kitartóak, 99 százalékuk mindig a másik társa
marad, de a mi vadkacsáink is csak 9 százalékos eséllyel „válnak el”. Az együtt maradó párok azonban nem feltétlenül
hűségesek egymáshoz. A hattyúk például tartós párkapcsolatban élnek, azonban a
tojások genetikai vizsgálatából kiderült, hogy sok fióka nem a hivatalos
társuktól származik, vagyis a tojók gyakorta párosodnak alkalmi partnerekkel. Ennek
az állatvilágban egyáltalán nincs erkölcsi jelentése, evolúciós szerepe viszont
igen. Hiszen soha nem lehet tudni, hogy kinek az ivadéka lesz sikeresebb, és
minél többféle apától van a tojónak utóda, annál nagyobb valószínűséggel
örökítheti tovább a saját génjeit.
Az állatvilágban nagyon sokszor tapasztalható az is, hogy kizárólag az anya gondozza utódait, az emlősöknek például az esetek többségében apákra egyáltalán nincs szükségük ahhoz, hogy a kölykeiket felneveljék. De a kép nagyon változatos, vannak fajok, ahol az anyák egyedül gondozzák kicsinyeiket, más esetben viszont kialakul egyfajta munkamegosztás a szülőpár között. Ez mindig aszerint változik, hogy mi szolgálja a faj fennmaradást, és a párkapcsolati együttműködés akkor alakul ki, ha ez evolúciós előnyt jelent, vagyis ha az utódok emiatt nagyobb eséllyel maradnak életben.
Házasság az ember gyerek érdekében
Legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok esetében is elég változatos, hogy az apák mennyire veszik ki a részüket a gyermeknevelésből. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy az ember-gyerek félig-meddig koraszülöttként jön a világra, nem tud járni, mászni, és önállóan enni sem, teljes mértékben a szülei gondoskodására van utalva. Még az emberszabású majmok kölykei is életrevalóbbak náluk. Ez nagyjából azt jelenti, hogy az emberré válás folyamatában fokozatosan egyre éretlenebb utódok jöttek a világra, akik egyre intenzívebb és hosszabb ideig tartó gondoskodásra szorultak. Hogy miért volt ez evolúciós előny? Talán a hosszú szocializációs időszak tette lehetővé az emberi kultúrához való finom alkalmazkodást, illetve a kötődő viselkedés kialakulását.
Ez a kötődő viselkedés ugyanis más kapcsolatainkban is megjelent, például a párkapcsolatokban (de kötődni kezdtünk az élőhelyünkhöz, és a csoport más tagjaihoz is, barátaink lettek, sőt szeretett tárgyaink). Óriási jelentősége volt ennek az emberré válás folyamatában, a civilizáció kialakulásában. Csányi Vilmos azt írja tanulmányában,
hogy ahhoz, hogy a hordában, amely általában 100-150 főt számlált, munkamegosztás alakulhasson ki, csökkennie kellett az agressziónak. Az agresszió ugyanis emberszabású rokonainknál igen gyakori jelenség, a csimpánzok gyakorlatilag mindenen képesek összeveszni, és sokszor versengenek egymással. Csak akkor tudják egymás társaságát keresni, ha nyugodtak, és nem éhesek, ez pedig a napnak csak egy kis szakaszában igaz, főképp a délutáni órákban. Ahhoz, hogy az együttműködő viselkedés, és a munka egymás közti megosztása lehetővé váljon, csökkennie kellett az agressziónak. De vajon hogyan történhetett ez?
A házasság és az emberi szexualitás!
Sajátos eszközt vetett be ennek érdekében a természet, méghozzá a szexet. Már a bonobóknál is megfigyelték, hogy a nőstények nem csak termékeny időszakaikban hajlandóak a párosodásra, hanem azon kívül is, sőt ezt a képességüket arra használják, hogy csökkentsék a hímek közötti agressziót.
Valószínűleg ez a funkció erősödött fel, amikor elődeinknél megszűnt a termékenységi időszak, hogy bármikor képessé válhassanak a szexre. Az állatvilágban egyedülálló tulajdonság ez, a legtöbb faj csak az év egy meghatározott időszakában termékeny, és a szexnek egyetlen funkciója van, az utódnemzés. Az emberi szexualitás abban is eltér az állatokétól, hogy az aktus nem feltétlenül jár együtt fogamzással. Az ember esetében ugyanis extrán sok aktusra (átlagosan kétezerre) van szükség ahhoz, hogy egy utód létrejöjjön. (Csak az oroszlánoknál van szükség még ennél is többre, ott háromezer aktusból születik egy utód). Az állatvilág más fajainál azonban egy-két aktus után bekövetkezik a megtermékenyülés. Vagyis a szex elsődleges célja az utódnemzés. Az ember esetében még más funkciók is társulnak ehhez, az agresszió-csökkentési funkción túl ilyen az öröm funkció. Emberszabású rokonaink közül a bonobók azok, akik örömmel szexelnek, de az emberrel ellentétben egyáltalán nem válogatósak, korra és nemre való tekintet nélkül hajlandóak erre a tevékenységre, akár saját nemtársaikkal is. A folyamatos szex azért jár együtt a hímek közötti agresszió csökkenésével, mert senkinek sem kell vetélkednie a nőstények kegyeiért, mindenki tudja, hogy előbb-utóbb sorra kerül. Hasonló a helyzet az oroszlánoknál is. Mivel „tudják”, hogy háromezer aktusra van szükség egyetlen utód megszületéséhez, ezért egyáltalán nem lépnek harcba, ha egy másik hím ugyanazt a nőstényt környékezi meg.
Párkapcsolat és házasság
Miért is nem volt jó ez az ősállapot? Hiszen mindenki kiélhette szexuális vágyait viszonylag szabadon, anélkül, hogy ehhez bármiféle erkölcsi szabály kapcsolódott volna. Ha volt is valamiféle preferencia a párválasztásban, ahhoz nem kellett tűzön-vízen át ragaszkodni. Hogyan lett ebből párkapcsolat? Miért kezdtünk el kivételezni egyesekkel, és miért zártunk ki másokat? Talán akkor, amikor ettünk a tudás fájáról, vagyis biológiai tudásunk lett arról, hogy a szex és az utód megszületése között összefüggés áll fenn, és talán akkor, amikor szerelmesek lettünk, méghozzá nem is akárhogy, hanem úgy, hogy ez a mámorító érzés kizárólag egyvalakihez kezdett el kapcsolódni, vagyis elkezdtek bennünk termelődni a szerelem hormonjai. Nem csak a bódító endorfinok, hanem az oxitocin is, amely a kötődés hormonja.
Csányi Vilmos így fogalmaz: “Ez az örömszerző funkció az embernél a szexuálpszichológia tanúsága szerint együtt járt a párkötődés kialakulásával is (Zeifman és Hazan 1997). Az emberi szexualitás erősíti a párkapcsolatot, létrehozza azt a hosszabb-rövidebb ideig tartó monogám viszonyt, amely lehetővé teszi a szexuális versengés minimalizálását. A vadászó, kalandozó csapat hímjei, férfiai többé-kevésbé biztosak lehetnek abban, hogy párjuk kötődik hozzájuk és genetikai érdekeik, legalábbis statisztikai átlagban, ritkán kerülnek veszélybe. “
Házasság és oxitocin
A pockoktól tudjuk, hogy az oxitocin hormonnak a megjelenése egészen másfajta viselkedéssel jár együtt. A prépipockok és a hegyi pockok ugyanis egészen másféle viselkedést mutatnak, attól függően, hogy hol élnek, és egész másféle az oxitocin-fogadó rendszerük is. A préripockok ugyanis élethosszig tartó párkapcsolatban élnek, az apák hosszan gondozzák ivadékaikat, és a kölykök csak viszonylag késői életkorukban kerülnek ivarérett korba. A hegyi pockok társas viselkedése gyökeresen eltér ettől, egyáltalán nem érdeklődnek egymás iránt és a sziklák mélyedéseiben teljesen egyedül élnek. A hímek semmiféle érdeklődést nem mutatnak a kölykök iránt, és az anyák is csak tíz napig gondozzák kicsinyeiket, ezután önállóságra vannak ítélve. Oxitocin mindkét pocokfajtánál termelődik, csak míg a préripockok esetében az oxitocin-receptorok az agy jutalmazó rendszerében találhatóak (nucleus accumbens és prelimbikus kéregben), így a társas kapcsolatokat erősítik meg, addig a hegyi pocoknál olyan helyen vannak a receptorok, (a laterális septumban), ami inkább önállóságra készteti az egyedeket.
Sok más vizsgálatból is az derül ki, hogy az oxitocin megjelenése az ember esetében is összefüggésben áll a szülői gondoskodás és a párkapcsolati kötődés megjelenésével. Ha visszamehetnénk az időben az emberré válás hajnalához, akkor talán azt látnánk, hogy a szerelem hormonális hatóereje lehetővé tette, hogy a pár viszonylag hosszan együtt maradjon, és emiatt a nő egyre éretlenebb gyermeknek is életet adhatott, hiszen tartós párkapcsolatban, szülői együttműködésben nagyobb biztonsággal nevelhette fel. De fordítva is történhetett, az egyre éretlenebb újszülött miatt arra volt szükség, hogy a pár hosszabban együtt maradjon, és az evolúció ezt az oxitocin örömhozó erejével jutalmazta, amely hormon nemcsak a kötődést erősítette meg, hanem öröm-érzést is adott. Vagyis a kötődés örömérzéssel párosult, ami azonnali visszacsatolást is jelent, tehát rögtön érezzük a hatását. Saját tapasztalatból is tudhatjuk, hogy egy hosszabb ölelés után egészen megváltozik a hangulatunk. A kötődés öröme pedig mindkét nemnél megjelent, ha más színekkel is.
A hosszú távú előnyöket is érdemes megemlíteni. Mert a kötődésnek nem csak azonnal jelentkező, hanem hosszú távú hatásai is vannak. Az anyai-gyerek között kialakuló kötődési mintázat egy életre meghatározó, de egyre többet tudunk arról is, hogy az apa-gyerek kapcsolatnak is vannak nagyon mély hatásai . A mai kutatásokból az derül ki, hogy az apai gondoskodás szignifikánsan növeli a gyerekek IQ-szintjét, a velük együtt, szülői együttműködésben felnövő utódok kevesebb eséllyel folytatnak deviáns viselkedést, és hosszabb ideig maradnak a családban, később kezdenek el szexuális életet élni. (akár a préripockok )
Azért jelentős ez a változás párkapcsolati szempontból, mert kaptunk valamit, ami több, mint a szerelem mámora, nem múlik el egy-két-négy év elteltével. A szerelem morfinszerű hormonjai ugyanis egy idő után megszűnnek termelődni, de az oxitocin marad. Minden ölelés, minden érintés, minden jó szó, a másik biztonságot adó jelenléte elindítja a termelődését. Azonnal örömérzést ad, sőt csökkenti a fájdalomérzetet, minden jobban megy, ha jut belőle. Vagyis a kötődés kialakul, méghozzá úgy, hogy az, akihez kötődünk nem lecserélhető, ráadásul hosszan ragaszkodunk hozzá, ne adj’ isten még az utódgondozáson túl is! Mindez nem erkölcsi szabályok mentén alakult ki, hanem azért, mert ez tette lehetővé a biztonságos utódgondozást, emiatt vált lehetővé a munkamegosztás, és a kötődés mentén tudott az embergyerek úgy szocializálódni, ahogy épp az a társadalom megkívánta, amibe beleszületett.
Vagyis létrejön az utódgondozás körül szerveződő nagyjából monogám párkapcsolat, aminek természetes örömhozó, jutalmazó része a szexualitás, ahol a családtagok között szoros kötődési kapcsolatok alakulnak ki, ami a lehető legnagyobb biztonságot eredményezi a felnövekvő utód számára. (Azért írom, hogy nagyjából monogám, mert még a legszigorúbb társadalmakban is 5 százalék körüli azoknak a gyermekeknek az aránya, akik a genetikai vizsgálatok tanúságai szerint nem az anya házastársától származnak.) Mégis összességében azt mondhatjuk, hogy az ilyen típusú, nagyjából monogám párkapcsolatok, az emberi kultúrák túlnyomó részében megjelentek.
A párkapcsolaton belül elvárt hűség viszont valószínűleg sokáig nem volt túl szigorúan vett norma. Sokkal később, talán a letelepedéssel vált azzá, amikor a párkapcsolatot a társadalom hivatalosan is megerősítette, és azt elkezdte nagyon szigorúan szabályozni. Vagyis amikor megszületett a párkapcsolat intézményesült változata, a házasság.
Összeszeded a vacsora maradékait, elmosogatsz, közben már harmadjára szaladsz be a kisebbik gyerek szobájába, aki fél a sötétben. Megnyugtatod, kijössz, felsepred a konyhát, benézel a hűtőbe, és rájössz, hogy elfogyott a sajt, holnapra nem lesz a szendvicsbe. Ezért bevásárló listát írsz, aztán még beindítod a mosógépet. A férjed ekkor toppan be, a kisebbik pizsamában a nyakába omlik, kezdheted az altatást elölről.
Ismerős jelent? Nem történik semmi különös, csak zajlik
az élet. A mindennapok sűrűjében vagyunk, és úgy is értékelhetnénk, hogy minden
rendben van, mindenki teszi a dolgát. De ha megállítanánk ezt a filmet, és
hirtelen megkérdeznénk a szereplőket, hogy hogy vannak, akkor lehet, hogy
súlyos mondatok hangzanának el. De a film nem áll meg, pörög tovább, néha úgy
tűnik, gyorsítva szalad, és neked is örökké szaladnod kell benne, hogy utolérd
a saját életedet.
Aztán egyszerre történik valami, egy apróság, például
kiömlik a só, és mintha bomba robbanna, minden keserűség és fájdalom egyszerre ömlik
ki vele. Mondatok jönnek, régen érlelődő vagy most hirtelen formát öltő
mondatok, jön a „mert soha nem segítesz”, „mert mindent nekem kell”, „mert csak
magaddal törődsz”, „mert én nem is számítok”, és jönnek hozzá könnyek, kiabálás,
és nagy csendek aztán. De még ez is kevés, nem változik semmi, és akkor
következnek a minősítő jelzők, az „önző”, a „pszichopata”, az „érzéketlen”, a „tuskó”
és a többi és a többi.
Tipikusan kétféle válasz érkezik erre a másik
oldalról, az egyik a teljes frontos támadás kritikákkal, leértékelő megjegyzésekkel. A
másik pedig a kivonulás néhány megsemmisítő mondat kíséretében.
Bármelyik is történik, azt fogod érezni, amikor másnap a párod becsapja maga mögött az ajtót, hogy a párkapcsolatod romokban hever, a férfi, aki itt él melletted, semmit nem ért belőled, nem figyel rád, már minden más fontosabb, talán már nem is szeret.
De vajon mi történik itt valójában?
Messziről kell kezdenem. A mai fiatal párok többsége már nem szeretné követni azt a hagyományos férfi-női szereposztást, amit az előző nemzedékek követtek. Sokkal rugalmasabbak abban, hogy mi tartozik bele a nemi szerepekbe, mi a férfi és mi a nő dolga. De hiába gondolkodnak így, hiába van ez a fejükben, ha a társadalmi nyomás egész más irányba hat. Ez az első gyermek megszületésével egészen határozottan kezd megjelenni. Még azok a párok is, akik a párkapcsolatukban kifejezetten egyensúlyra, partneri viszonyra törekedtek, ilyenkor határozottan a hagyományos modell felé kezdenek sodródni. Ennek csak az egyik oka, hogy aktiválódnak azok a minták, amelyeket a saját családjukból hoztak. A másik ok ez a bizonyos külső, társadalmi nyomás. A szülés körüli ellátások igénybevétele erre az útra terel szinte mindenkit. Ennek csak apró részlete például, hogy az apáknak mindössze pár nap szabadság jár gyermekük születése után, ez sem túl régóta, és egyetlen munkáltatónál sem illik arra hivatkozva hazamenni délután négykor, hogy egy apának a családja mellett a helye.
A modell része, hogy a nő marad otthon lehetőleg
három évig, vagy több gyerek születése esetén még tovább, ő vállalja az összes
ezzel együtt járó terhet, ő áldozza fel a karrierjét, ő kerül az „eltartott”
pozíciójába, és a férfi az, aki a munkahelyén helyt áll, neki a feladata, hogy
a család egzisztenciális hátterét minden erejével megteremtse.
Az újszülött gondozása, teljes ellátása a társadalmi elvárások szerint egyértelműen a nők dolga, még a mostani fiatal apák is félve nyúlnak egy törékeny csecsemőhöz, még akkor is, ha egyébként a nemek közötti egyenlőség hívei. Lehetne azon vitatkozni, hogy ez mennyire van rendben így, kellene-e ezen változtatni vagy sem, de most nem erre szeretném ráirányítani a figyelmet, hanem arra, hogy ez a modell rögzül. Még akkor is fennmarad, ha az anya már nem szoptat, a gyerekek már nagyobbak, és a lehetőségek nőnek, mégis ez a munkamegosztás rögzül a gyerekek óvodás, kisiskolás korára, és mint egy rossz verkli így megy az élet tovább. Az otthoni feladatok a nők vállát nyomják, a munkahelyiek a férfiakét.
Az édesanyák a többedik gyerek születése után kezdenek
egyre hangosabban panaszkodni a terheik növekedéséről, a logisztikai problémák
sokaságáról, a háztartási munka végeérhetetlen folyamáról, amit senki sem vesz
észre, és senki nem is értékel, kialvatlanságról, és összeesésről, arról a
mindent megkeserítő érzésről, hogy az összes gyerek rájuk van utalva és tőlük
várja a megoldást, és hogy önmagukra soha nincs idejük, mert minden erejüket
felemészti a családról való gondoskodás.
A napi kommunikáció gyakori témájává válik mindez,
hogy ki mit csinált otthon, hogy ez elegendő-e, jár-e a pihenés mondjuk egy
tizenkét órás munka után, jár-e annak, aki „csak” otthon van, vagy annak, aki
hatórás munkát vállalt.
Mit látnak ebből a férfiak?
Alapvetően elég keveset. Időnként ugyan érzékelik,
hogy a fejükre van olvasva valami, de elhessegetik a gondolatot, majd csak
kisimulnak a dolgok. „Anya” ugyanis otthon van a gyerekekkel, azok szépen
nőnek, okosodnak, van otthon vacsora, mi kellhet még? Egészen addig elhiszik
ezt, amíg ki nem borul az a bizonyos só.
De amikor kiborul, akkor nem teljesen világos, hogy
mi a baj, mert ők mindent megtettek, hiszen éjjel-nappal dolgoztak, hogy a
családnak mindene meglegyen. Amikor a második gyerek is megszületett, és kinőtték
a kis lakást, kölcsönt vettek fel, plusz munkát vállaltak, hogy jusson is,
maradjon is. Próbálnak a ranglétrán is előre lépkedni, mert aki nem teszi, az
egyre kevésbé szólhat bele a saját sorsába, inkább előre menekülnek. A
munkanélküliség réme mégis ott kísért, mert a haver is elvesztette a
megrendeléseit egyik napról a másikra. Minden megtörténhet, senki nincs
biztonságban, és nekik helyt kell állniuk, mert amit az „asszony” keres, az
arra elég, hogy a gyerek pelenkáit kifizesse, másra nemigen.
Vagyis a férfiak számára nincs más út, csakis a
munka. Pénzt kell keresniük, ha el akarják tartani a családjukat, és keresik is
aztán, éjjel-nappal, míg a nők otthon maradnak a gyerekeikkel, és aztán a gyed/gyes
letelte után olyan munkahelyre térnek vissza dolgozni, ahol nem várják el a
tizenkét órás munkaidőt. Ezek általában kevésbé jól fizető állások, gyakran
visszalépést jelentenek a korábbiakhoz képest. Még ma is kivételesnek számítanak azok a nők,
akik nem hajlandóak feláldozni a karrierjüket a család oltárán, de ők bizton számíthatnak
a „karrierista” jelzőre, és ez megmutatja, hogy a társadalmi előítéletek ezzel
kapcsolatban még mindig nagyon erősek.
Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy a gyerekek
születése után a férfi teszi félre a karrierjét, esetleg ő marad otthon
hosszabb időre. Ilyenre is akad már példa, de csak kivételesen.
Mi lesz a következmény?
Észrevétlenül csúsznak át egy olyan munkamegosztásba, ahol mindenkinek van egy saját nagyon elkülönült térfele saját feladatokkal, és a kettő között nincs átjárás. Az évek során a két térfél közé egyre magasabb fal épül, amin lassan már átkiabálni sem lehet. Ha valaki megpróbál segítséget kérni az egyik oldalon, a másik oldalról az hangzik vissza, hogy hagyjál, elég bajom van itt.
Olyan mintha egy kettészakadt világban élnénk, a nő az otthoni gyerekesben, a férfi a zavaros, pénz- és teljesítményorientált külvilágban. Ilyenkor már nem látszik, mit tesz bele az egyik a kapcsolatba, és mit a másik, mindenki csak a saját terheit látja, és már senki nem emlékszik arra, milyen érzés kettesben lenni, csak úgy, kötöttségek nélkül, ha nincsenek terhek, feladatok, napi teendők. Valami elvész. Valahonnan a múlt homályából ugyan néha még feldereng, hogy egyszer régen jól éreztük magunkat együtt, de az emlék egyre halványodik, és ebben a napi malomban mindenkinek elmegy a kedve attól, hogy kettesben legyen a másikkal, csak a mérleg negatív serpenyőjébe kerül bele valami újra és újra. Egy következő sérelem.
Vagyis mindennek nagyon súlyos párkapcsolati
következménye is lehet. Ez a fal ugyanis, ami lassacskán létrejött, semmit
olyasmit nem enged meg, ami miatt jó érzés együtt lenni. Ami miatt megéri benne
maradni egy párkapcsolatban. Végletesen egyedül maradhat mindkét fél, a férfi
és a nő is.
Minél hosszabb ideje áll már ez a fal, annál
nehezebb lesz leépíteni, ablakokat, ajtókat építeni bele, mert annál inkább
megkövesedik.
Lehet, hogy közben a gyerekek megnőnek, már nekik is
egyre kevesebb szükségük van a szüleikre, a modell azonban ott marad, a fallal
együtt, és te ott találod magad egy szép napon tökéletesen magányosan egy
látszólag tökéletes párkapcsolatban.
De nem törvényszerűen kell így történnie, kérj segítséget időben. Jelentkezz párterápiára!
A válási kockázat tesztet eddig 81-en töltötték ki, ami nem
túl magas szám, de már elég nagy ahhoz, hogy bizonyos tendenciák felfedezhetőek
legyenek. A teszt elsődleges célja az volt, hogy a kitöltők maguk felmérhessék
viszonylag racionális változók mentén, milyen állapotban van a kapcsolatuk, és
lehetőségük legyen időben segítséget kérni. Az online kérdőív program azonban
összesíti az adatokat, és ezzel lehetőséget ad arra, hogy betekintést kapjunk ezeknek
a kapcsolatoknak a működésébe.
Amit ma megtehetsz
A tesztet 69%-ban nők töltötték ki, ami visszaigazolja azt
az előzetes elképzelésünket, hogy a nők érdeklődnek jobban a kapcsolati
kérdések iránt. Ez a tény azonban már önmagában is problémákat vet fel, hiszen
a kapcsolat működéséért ketten felelősek, ketten alakítják, vagyis az volna a
jó, ha mindkét fél egyformán érdeklődne a kapcsolat működése, állapota iránt. A
párterápiás gyakorlatban sok kollégámmal egyetemben tapasztaljuk ugyanakkor,
hogy a férfiak későn kapcsolnak. Számukra sem közömbös, hogy mi történik majd
az életüknek ezen a területén, azonban jellemzően akkor figyelnek fel a
problémákra, amikor a kapcsolat már nagyon rozoga állapotban van, a bizalom
megingott, a kommunikáció teljes csőd, és a bőrönd már elő van készítve az
előszobában. Rengeteg férfi éli át ezt a pillanatot derült égből
villámcsapásként, miközben a felesége egész más szintre jutott, hiszen ő
sokszor már évek óta gyötrődik a menni vagy maradni kérdésén. Ilyenkor jutnak a
férfiak az összeomlás szélére, és már alig tudnak tenni valamit, hiszen a
társuk többnyire már eldöntötte, hogy el fog válni. Vagyis amit ma megtehetsz, azt nem teheted meg
később.
Az eredmények szerint a kitöltők 20 százalékánál jelzett a
tesz alacsony vagy kis kockázatot, 30 százalékánál közepes kockázatot. A
kitöltők fele esetében volt a válási kockázat nagyon magas, ami nagyjából
megfelel annak a statisztikai ténynek, hogy a házasságok közel fel végül
válással végződik. A teszt eredményét azért kell mégis másképp kezelni, mint a
hivatalos válási statisztikákat, mert nem csak a házastársak tölthették ki,
hanem azok is, akik házasság nélkül élnek tartós párkapcsolatban. Nyilvánvalóan
az ő kapcsolatuk sorsa is érint mindannyiunkat, hiszen az ő jóllétük
ugyanannyira fontos, mint hivatalosan házas társaiké, és ugyanúgy nevelnek
gyerekeket is, vagyis a kapcsolatuk alakulása a gyerekek jövője szempontjából
sem mellékes. Az arányuk a kitöltők között meglehetősen magas, 32 százalékos.
Mivel a hivatalos statisztikai adatokból nem látszik, hogy a
gyermeket nevelő párok hány százaléka házas, és hány nem, ezért nem lehet
összehasonlítani ezt az adatot az országos arányokkal. Már csak azért sem, mert
ez az online kérdőív nem reprezentatív kutatás, tehát nem adja vissza a
társdalomban tükröződő valós arányokat. Ezt az a tény is mutatja, hogy a
kitöltők között felülreprezentáltak az egyetemet végzettek, arányuk 50
százalékos.
A válás esélye
Vannak olyan viszonylag könnyen megfogható jelenségek, amelyek hozzájárulnak a kapcsolat instabilitásához. Ilyenek például az alkohol vagy más drogok fogyasztása, illetve a mentális problémák, a szorongás, a depresszióra való hajlam, a pánikroham. Nagyon nehéz ugyanakkor azt megmondani, hogy az alkoholfogyasztás az oka vagy következménye a párkapcsolat megromlásának.
Ha úgy tekintünk az alkohol- és a drogproblémákra mint egyfajta megküzdési kísérletre, akkor az a kérdés merülhet fel, hogy vajon maga a probléma olyan váratlan krízisből származik-e, amely független a kapcsolat működésétől, vagy azért kezd el valaki különféle szereket használni, mert ezzel orvosolja a párkapcsolatában jelentkező megoldhatatlannak tűnő problémákat. Előfordulhat például, hogy valaki azért kezd el alkoholt fogyasztani, mert ezzel próbálja oldani a munkahelyén jelentkező extrém stresszt, ami aztán később rombolni fogja a párkapcsolatát. Vagy a kapcsolatban jelentkeznek olyan konfliktusok, amit aztán alkohollal kezd el „gyógyítani”. Akárhogyan is történik, az alkohol mindenképpen kedvezőtlen hatással lesz a párkapcsolat működésére, és hozzájárul az instabilitás növekedéséhez.
Ugyanez érvényes a mentális problémák megjelenése esetén,
vagyis nem tudhatjuk egészen biztosan, hogy a depresszív hangulat az oka vagy
következménye a kapcsolat megromlásának. Bármelyik is, a mentális problémák
megjelenése a kapcsolatban tovább növeli a kapcsolat instabilitását és
kezeletlenül mindenképpen a válás irányába sodorja a házasfeleket. Ez felveti
azt a gondolatot, hogy az egyéni terápiáknak, a mentális állapot javításának
óriási szerepe lehet/ne a válás megelőzésében. A mentális problémák számomra is
meglepő módon nagyon gyakoriak, a kitöltőknek csupán egyharmada nem jelzett
vissza semmilyen ilyen jellegű problémát, még hangulatingadozást sem. Ez azt is
jelenti egyúttal, hogy a kitöltők másik kétharmada viszont napi szinten küzd valamivel.
Az ábrán pontosan láthatjátok az arányokat. A kitöltők 7 százaléka jelezte
például, hogy a párjuk pánikrohamokkal küzd. Ezek a mentális problémák gyakran
valamilyen gyerekkorból származó sérülésből, esendőségből származnak,
önmagukban is problémát jelentenek, de a mögötte meghúzódó korai sérülés
hatással lesz a kötődési képességre, annak mintázatára és ezáltal a
párkapcsolat működésére.
Mindenki tehát, aki a saját személyiségének fejlesztésén dolgozik, a párkapcsolatán is dolgozik, hiszen a saját személyes stabilitásának a megszerzése a párkapcsolat stabilitását is növeli. Ezért az volna a kívánatos, ha a válásmegelőzési stratégiákba a terápiás lehetőségek is beépülnének! A társadalmi közkórus nem ostorozná azokat, akik elválnak, hanem kellő időben mentőövet nyújtana!
A válási kockázat tesztet azért szerkesztettem meg, hogy segítsek tudatosítani, milyen állapotban is van jelenleg a kapcsolatod. Gyakran csak homályos érzések kísértenek bennünket, és baljós sejtelmeinket többnyire igyekszünk elhessegetni. A teszt eredménye segíthet abban, hogy komolyan vedd a mostani helyzetet, és ha szükséges, akkor még időben segítséget kérj!
A tesztet akkor is érdemes kitöltened, ha nem házasságban, hanem tartós párkapcsolatban élsz. A szakítás elkerülése ebben az esetben épp olyan fontos lehet, mint a válás megelőzése.
Gratulálok! Az ön kapcsolatában jelenleg kevés olyan
kockázati elem jelenik meg, amely előrevetíti a válás lehetőségét. Úgy tűnik
elég szeretet, megértést tanúsítanak egymás iránt, ami megfelelő alapot
biztosít ehhez. Továbbra is fejezze ki szeretetét, megértését és támogatását a
társa iránt!
15-20 pont: kis
kockázat
Gratulálok! Az ön kapcsolatában viszonylag kevés kockázati
elem jelenik meg, amely előrevetíti a válás lehetőségét! Lehetnek azért olyan
események az életében, a kettőjük történetében, amelyekről jó volna beszélni,
feldolgozni, hogy kettőjük szövetsége kellőképpen megerősödjön ahhoz, hogy ez a
kedvező állapot stresszhelyzetben se boruljon fel. A szeretetünk és a
szükségleteink kifejezése sokszor nehézséget jelent, de ezt a képességet el
lehet sajátítani, akkor is, ha nem ilyen típusú családból érkezünk.
21-30 pont: közepes
kockázat
Az ön kapcsolatában már megjelennek olyan kockázati
tényezők, amelyekkel foglalkozni kell ahhoz, hogy az önök közötti harmónia ne
boruljon fel végleg. Lehetséges, hogy a múltban már történtek olyan események,
amelyeket nem dolgoztak fel, nem értettek meg teljes egészében. Vagy a
személyes történetükben vannak feldolgozatlanságok, gyerekkori lelki sérülések,
amelyek a jelenben is éreztetik hatásukat. Amennyiben szeretné megtartani a
kapcsolatát, érdemes párterapeuta segítségét kérni.
31-40 pont:
veszélyzóna
A kapcsolatuk egyensúlya olyan szinten borult fel, amely már
komolyan felveti a válás lehetőségét. A kettőjük viszonya már napi szinten is
veszélyezteti a nyugalmukat és a boldogságérzetüket. Könnyen lehet, hogy túl
ritkán élnek át önfeledt, boldog pillanatokat, és gyakoriak a stresszhelyzetek,
amelyek komolyan elgondolkodtatják, vagy elbizonytalanítják! Vegye komolyan
ezeket és kezdjen el tenni a személyiségének a fejlesztéséért illetve a
kapcsolatukban jelentkező konfliktusok megoldásáért, különben a kapcsolatnak
hamarosan vége szakadhat. Kérje párterapeuta segítségét!
41 pont felett:
Nagyon nagy kockázat
Komoly veszélyben van a kapcsolatuk, a válás esélye nagyon
magas! Valószínűleg olyan korábbi, múltból származó sérüléseket hordoz, amelyek
miatt nehéz kapcsolódnia másokhoz. Ezért mindenképpen javasolt saját
személyiségének a fejlesztése, és ezután párterápiás segítség is.
Mit mutat a teszteredmény?
A válási kockázatot mérő teszt nem mondja meg, hogy el
fogsz-e válni a valóságban vagy sem. Ez azért van így, mert a válás egy döntés,
ami azt jelenti, hogy akkor is dönthetsz a kapcsolat mellett, ha sokféle nehézséget
élsz át benne, és számtalan rizikófaktorral kell szembenézned. Ugyanakkor kiléphetsz
belőle akkor is, ha kevés kockázati tényező van, ha volna esély a javítására. A
döntési folyamat akár hosszan is eltarthat, sokáig ingadozhatsz a két végpont
között. Az viszont bizonyos, hogy ha nem tapasztalsz kedvező változást, akkor
sokkal könnyebben döntesz majd a kapcsolat befejezése mellett. A változás
azonban nem történik meg magától, neked kell tenned érte! Az idő ugyanis nem
old meg semmit, csak elmélyíti a sebeket.
A teszt ezért abban segít leginkább, hogy tudatosíts
magadban, milyen állapotban van a kapcsolatod. Sokszor erről csak homályos
érzéseink vannak, amelyek nem rendeződnek össze. A teszt abban támogat, hogy
szembenézz a valóságos helyzettel, és ha szükséges, még időben megpróbálj
segítséget kérni!
A kérdések
A válási kockázatot mérő tesztet olyan kutatások és statisztikai adatok alapján állítottam össze, amelyek a válás kockázati tényezőivel foglalkoznak. A kérdések egy része kemény adat, ilyen például, hogy hány éves korban kezdődött a kapcsolat. Azt gondolhatnánk, hogy ennek önmagában nem sok köze lehet a kapcsolat belső működéséhez, a válás esélyéhez. Könnyen lehet, hogy ez így van, de az is lehet, hogy mégsem. A nagy statisztikai adatok ugyanis azt mutatják, hogy a korai házasságok, párkapcsolatok nagyon bomlékonyak, sokkal inkább azok, mint azok, amelyeket érettebben kötöttünk. De a késői házasságok is nagyobb kockázati tényezőt hordoznak magukban. Ezek olyan jelentős statisztikai adatok, amelyek gyakorlatilag a tapasztalatainkon alapszanak. Elég nagy valószínűséggel bekövetkeznek, elég nagy számban. De ugyanakkor mégsem fátumszerűek, tehát önmagában az, hogy a házasság vagy a tartós párkapcsolat túl korán vagy túl későn kezdődött, nem jelenti azt, hogy ténylegesen el is fogsz válni. A kérdés sokkal inkább az, hogyan, mennyire vagy/vagytok képes/ek megértően, és támogatóan fordulni a társatok felé erős stresszhelyzetben is.
A valós válási statisztikai adatokról ebben a jelentésben olvashattok részletesebben:
A ponthatárokat úgy állítottam be, hogy ha vannak is bizonyos statisztikai kockázatok – nevezzük így – azok csak akkor jelentenek nagy veszélyt, ha a kapcsolat működésében is megjelennek egyéb rizikófaktorok. Ezt sokan kutatták már, erről én is írtam itt, ebben a bejegyzésben.
A kutatási tapasztalatok és párterápiás gyakorlat szerint a legnagyobb rizikótényezőt a következő faktorok megjelenése jelenti: a kritika, a megvetés, a hűtlenség, a támogató együttérzés hiánya, a konfliktusok feloldására való képtelenség. Ezekre olykor csak egy-egy plusz pontot lehet kapni a tesztben, ami nem tűnik soknak, de a jelentősége lehet óriási.
A tesztben a kérdések a válási kockázatra vonatkoznak
A tesztben szerepel például egy kérdés, ami arra vonatkozik,
hogy milyen gyakoriak a veszekedések. Az egyik lehetséges válasz erre az, hogy
soha. Ez első pillantásra kedvező válasznak tűnik, csakhogy nehezen tudok
elképzelni olyan kapcsolatot, ahol soha nem merülnek fel vitás kérdések. Ha így
van, az nagyjából azt jelenti, hogy valamelyik fél mindig alárendelődik a
másiknak, nem fejezi ki a valós vágyait, érzéseit, szükségleteit, vagy nem mer
konfrontálódni a másikkal. Lehet, hogy ebben a pillanatban ezt a helyzetet jól
viseli, de eljöhet a nap, amikor valamiért ebből a helyzetből kitörni vágyik
majd, és akkor az az egy pont, amit a „soha” válaszra kapott, hatványozott
súllyal jelenik majd meg.
A tesztben megjelennek a saját magunkkal való viszonyunkra
vonatkozó kérdések is az alkoholizmus, a szerhasználat, a depresszió, a szorongás
megjelenése kapcsán. Ezek olyan problémák, amelyek ugyan saját magunkkal
kapcsolatosak, mégis egészen biztosan hatással lesznek a kapcsolati
működésünkre, méghozzá nagyon jelentős mértékben. Ezért nem csak önmagunk miatt
érdemes foglalkozni ezekkel és fejleszteni saját személyiségünket, hanem a
másikért is, a társunkért, az egész család egyben tartásáért. A saját jóllétünk
nem csak ránk tartozik, hanem a körülöttünk élőkre is. Ha például nem
foglalkozunk a saját depresszív hangulatunkkal, nem derítjük ki, hogy mi áll
mögötte, akkor ez egy idő után nem csak minket érint majd, hanem az egész
családunkat is, és könnyen felboríthatja a kapcsolati egyensúlyt, aminek válás
is lehet a vége.
Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy a kis dolgokat, a 15 pont feletti egy-két pontot is érdemes komolyan venni, és dolgozni magunkon, a kapcsolatunkon, hogy valóban soha ne jöhessen el az a nap, amikor az egyik fél bejelenti, hogy válni/szakítani akar. Esetleg mi magunk tesszük meg ezt, mert egyszerre úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy leírjam, hogyan érzékelik a nők és a férfiak a párkapcsolati válságot a folyamat kezdeti szakaszában. Egy tipikus (olykor talán közhelyesnek tűnő, kitalált) „történetet” mesélek el, először női, majd férfi hangon.
ÉVA
Éva: „A kapcsolatunk kezdetén nem csak a munka volt,
rendszeresen találkozgattunk a barátainkkal, ha úgy hozta a kedvünk, beültünk
egy moziba, vagy hazamentünk a szüleinkhez. Ádám olykor meglepett egy kis
ajándékkal, vacsit készített, én meg elkísértem az edzéseire olkyor én is
edzettem a szenior úszócsapattal. Nehezen viseltem, amikor a munkája mellett
tanulni is kezdett, de akkor én is beiratkoztam egy tanfolyamra és elkezdtem
fotózással foglalkozni.
A szüleink segítségével vettünk egy kétszobás panellakást, és
hogy ide költözhettünk, óriási megkönnyebbülést jelentett, nem kellett végre
albérletet fizetni. Végre biztonságban érezhettük magunkat, és nemsokára meg is
született a kisfiúnk Márk. A terhesség nagyon megviselt, mert veszélyeztetett
terhes voltam, de jó érzéssel tapasztaltam, hogy Ádám nagyon helyt állt,
mindenben segített, járt velem szülésfelkészítőre, megoldotta a háztartási
munkákat, főzött is, én nyugodtan feküdhettem az ágyban. A szex viszont a
veszélyeztetett terhesség miatt tilos volt, és azt érzékeltem, hogy egyre türelmetlen
lett. De nem beszéltünk erről, én aggódtam, el voltam foglalva azzal, hogy
minden rendben van-e a gyerekkel, mi lesz a szüléssel, ő meg belevetette magát
a gyerekszoba készítésébe.
Apás szülés volt, ő vágta el a köldökzsinórt, és ő vehette
kézbe elsőként a kisfiúnkat, én a császár után csak 24 óra múlva kaphattam a
kezembe. Emiatt nagyon el voltam keseredve, sokat sírtam az első napokban, Ádám
azonban láthatóan nem értette, hogy mi bajom van, mikor gyönyörű, egészséges
gyerekünk született. A császár miatt lassan épültem fel, ugyan minden nap jobban lettem, de valahogy teljesen
átalakult a testem, mindenem nagy volt, elvesztettem a derekamat, a mellem
golyóként feszült, nem ismertem magamra. A szoptatás viszont jól ment, Márk
folyamatosan rajtam lógott, gyakran éjszaka is, sokszor felébredt különösen az
első hetekben, gyakran annyira fáradt voltam, annyira ideges, amikor a megint
felsírt hajnali ötkor, hogy legszívesebben világgá mentem volna.
Aztán Márk másfél éves lett, majd kettő, és egyszerre
feltűnt, hogy mindent én csinálok otthon. Ádám jó, ha hazaér fürdetésre, olykor
hétvégéken is konferenciákra jár. A múltkor mondtam neki, hogy segíthetne, mert
nem bírom, legalább elmehetne bevásárolni, vagy olykor felválthatna, mert
szeretnék edzésre járni, hogy visszakapjam az alakomat. De azt mondta, jó
vagyok így, ahogy vagyok, neki nincs azzal semmi baja, ne nyavalyogjak, és ha
nem bírok a háztartással, akkor vegyünk fel valakit, mert neki nincs ideje, és
nem tud segíteni, ha hazajön, mert
tizenkét óra munka után neki nem hiányzik a mosogatás. Erre felvettük
Marikát, aki egy háten egyszer megcsinál mindent, de ettől még rengeteg napi
teendő van, Ádám nem érti, hogy olykor pisilni sem tudok elmenni a kicsi
mellől. Mondtam, hogy be kellene szállnia neki is, és megint megemlítettem, hogy
szeretnék elmenni edzésre, erre kiborult, hogy ő mindent megtesz értünk, mert
mi vagyunk a legfontosabbak, én meg itt hisztizek. Ezek a veszekedések havonta
megismétlődnek most már, és nekem egyre inkább elegem van. A játszótéren minden
anyuka hasonlókról számol be, csak ők ezt természetesnek veszik, nem verik ki a
balhét, csak én vagyok ilyen elcseszett, hogy panaszkodom, meg Ádámtól várom a
megoldást.
Ádám nagyon rendes egyébként, ha itthon van, akkor mindig
játszik a gyerekkel, Márk imádja, és nekem nagyon jó érzés, ha kettőjüket
együtt látom. Szóval jó ember, biztos velem van a baj, mert hiányzik a munkám,
a korábbi életem, nem vagyok elég jó anya. Ezt néha ő is megjegyzi, hogy más
anyák nem ennyire hisztisek. És valóban egyre nehezen viselem, hogy itthon
vagyok bezárva már két éve, és a bolt, otthon, játszótér háromszögében élek,
nem találkozom a régi barátaimmal, mert még egynek sincs gyerek, és csak nagy
hallgatás van a telefonban, amikor azt mondom, mennem kell, mert délutáni alvás
van, le kell fektetnem a gyereket.
A legnagyobb esemény az volt mostanában, hogy bementük a
gyerekkel a munkahelyemre, ahol mindenki el volt ájulva Márktól. Én meg már
annak is örültem, hogy végre felvehettem magamra egy szebb ruhát, nem a
szokásos farmer-póló kombót halásztam ki a szekrényből. Hazafelé az utcán pedig találkoztam egy régi haverommal, és
valami olyasmi történt, amit már régen nem éreztem. Végigmért, és azt mondta,
nagyon csinos vagyok, és láttam a szemében, hogy tényleg nőnek lát, és akkor bevillant,
hogy ezt Ádám már annyira régen éreztette velem, hogy nem is emlékszem, mikor.
Ádámnak persze, ezt nem említettem, mert nem kell, hogy még féltékeny is
legyen! De aznap megint összevesztünk, és én nagyon elgondolkodtam, kivel is
élek együtt, és mikor lettem ennyire boldogtalan.
Bajban a kapcsolatunk (férfi változat: Ádám)
ÁDÁM
Ádám: „A kapcsolatunk kezdetén nem csak a munka volt,
rendszeresen találkozgattunk a barátainkkal, ha úgy hozta a kedvünk, beültünk
egy moziba, vagy hazamentünk a szüleinkhez. Éva olykor meglepett egy kis
ajándékkal, mindig kis melba szeleteket tett az asztalomra vagy a cipőmbe, én
meg meglepetésvacsikat készítettem neki, vagy elvittem egy-egy wellness
hétvégére. Rosszul esett, hogy nem vagyok otthon, amikor tudtam, hogy vár rám,
igyekeztem mindig hazaérni, ha nem is sikerült mindig, mert beiratkoztam egy
továbbképzésre, ami később lehetővé tette, hogy vezető legyek. De ő is tanulni
kezdett, fotózott, és büszke voltam rá, amikor az első albuma megjelent.
A szüleink segítségével vettünk egy kétszobás panellakást, és
hogy ide költözhettünk, óriási megkönnyebbülést jelentett, úgy éreztem, hogy most
már jöhet a gyerek. Nemsokára meg is született a kisfiúnk, Márk. Éva
veszélyeztetett terhes volt, nem tudta vinni a háztartást, mindent megtettem,
hogy pihenhessen. Már ekkor ki akartak nevezni, de elutasítottam, hogy minden
erőmmel Éva mellett lehessek. Amikor Márk megszületett, végre megnyugodtam, a
kisfiúnk tökéletes volt, és büszke vagyok rá, hogy én vágtam el a
köldökzsinórt, és én kaptam a kezembe először a császár után. Éva is egészséges
volt, de azt tudom, hogy a császárt rosszul viselte, mindig fájt valamije,
hozzá se lehetett érni. Természetesen otthon maradt gyeden, az első hat hét
zűrös időszaka után kezdett visszatérni az élet a rendes kerékvágásba, én meg
elvállaltam a vezetői pozíciót, nőtt a felelősségem, de ezzel a fizetésem is.
Jól jött ez most, mert az, amit Éva kapott, édes kevés volt, a gyedet
elköltöttük egy nagybevásárlás alkalmával, nekem kellett előteremtenem mindent.
A cégnél egyre nőtt rajtam a teher, a munka minden időmet elvette, Éva meg
szinte összenőtt a gyerekkel, éjjel és nappal, olyan érzésem volt, hogy rám már
nincs is itt szükség. Azt éreztem, hogy minden gondolatát lekötötte a gyerek,
ha hazamentem, Márkot a kezembe nyomta, hogy most már hurcoljam én. És amikor
segítettem neki ebben, azt gyakorlatilag észre sem vette. Holott legszívesebben
világgá mentem volna olykor, mert amikor hazamegyek egy feszült nap után, és egy
síró gyereket kapok a kezembe, az nagyon kimerítő.
Vannak olykor rossz gondolataim, de én még mindig ugyanúgy
szeretem Évát, és egyszerűen nem értem, mi a baja, hiszen jól keresek, szép
családunk van, tökéletes gyerekünk, ő meg már szinte naponta veszekszik velem. Intézem
az új lakóparki házunkat, nemsokára oda költözünk, de addig is mindent megadok
Évának, Marikát is felvettük, hogy ne kelljen annyit dolgoznia. Én tényleg
mindent megtennék érte, mert még most, a szülés után is gyönyörű, csak nem
hiszi el nekem, hiába mondom, és ünnepnapnak számít, ha közel enged magához. Ha
hazaérek, akkor nekem esik, hogy ezt és ezt csináljam meg, vagy pusztán csak
számon kéri, hogy miért nem vittem be a pálmát, miért nem hívtam ki a
mosógépszerelőt, miért nincs még mindig kész a szegőléc, és egyébként is, ő
végre edzésre szeretne járni. Én próbálom csitítani, hogy ne hisztizzen, hiszen
minden rendben van, de gyakran könnyebb bent maradni a munkahelyemen, mint
hazajönni.
A múltkor, amikor bement a munkahelyére, hogy bemutassa
Márkot, aznap este összevesztünk. Bejelentette ugyanis, hogy szeretne
visszamenni dolgozni, mert ő nagyon boldogtalan itthon a gyerekkel, én nem
segítem őt, nem értem meg egyáltalán, a munkahelyén legalább sikerélménye
lehetne és pénzt keresne. De szerintem csak udvaroltatni akar magának, láttam,
hogy aznap mennyire kiöltözött. Szóval mondtam neki, hogy Márk még kicsi, nem
kellene bölcsibe adni, inkább itthon maradhatna még!”
Várandósan nagyon sokan teszik fel maguknak a kérdést, vajon milyen szülő leszek, jó anya leszek? Akarok-e olyan lenni, mint a saját édesanyám? A „várandós” apákban is mocorog ugyanez a kérdés megspékelve azzal a csöppet sem kis feladvánnyal, hogy vajon milyen apának kell lenni a mai korban. Különösen azoknak a férfiaknak lesz nehéz válaszolni erre a kérdésre, akiknek alig volt otthon gyerekkorukban az édesapjuk, mert minden idejüket lekötötte a munka. Gyanítom, hogy azok vannak kevesebben, akiknek ez megadatott, és együtt játszott, barkácsol, focizott velük az édesapjuk, akik látták őket úgy is, hogy szeretetteljesen kapcsolódnak az édesanyjukhoz. Pláne érvényes a kérdés akkor, ha a szülők elváltak, és a most apává váló férfi apja csak vasárnaponként vagy ünnepnaponként volt jelen. Ilyenkor olyasmit kell a férfiaknak kitalálniuk, kiérlelniük magukból, amit saját maguk nem tapasztalhattak meg. Nem lesz könnyű dolguk. Az apák hiánya a most anyává váló lányok számára is veszélyt jelent, hiszen nekik sem lesz mintájuk arra, mi a helye az apának a családban.
Igazi kihívás
A várandósság alatt hatványozott erővel vetődnek fel ezek a kérdések. Előtte, ha meg is fogalmazódtak már, még csak teoretikusak maradhattak. A megszülető gyermek biztos tudatában viszont egészen élessé és konkréttá válnak. A gondolatokat áthatja az az egészen újfajta felismerés, hogy mindennél nagyobb felelősségem van a gyermekem életében, amit senki más nem vállalhat át helyettem. Miközben ez megerősít saját fontosságom és pótolhatatlanságom tudatában, újfajta, szokatlan elvárásokat és terheket is jelent. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezeket a terheket a pár meg tudja-e osztani jóleső érzésekkel kísérve egymással, vagy újabb és újabb feszültségek keletkeznek. Eleinte csak viták alakulnak ki, aztán veszekedés lesz belőlük, majd végül hallgatás, befelé fordulás, olyan működés, amelyben mindenki végzi a saját anyai és apai teendőit, de egyre nő a távolság!
A családterapeuták elég régóta látják, hogy különösen az első gyermek születése a párkapcsolat számára mekkora kihívást jelent. Nagyon életszerű és természetes kihívás ez, mégsem biztos, hogy anélkül meg tudnánk ugrani, hogy tisztáznánk néhány kérdést. Olykor nem is kellene ehhez sok, csak meg kellene értenünk, hogy ki milyen családból érkezik, mit hoz magával, és miért azt a nevelési stílust támogatja, amit.
A demográfusok adataiból is látszik, hogy a gyermek születése körüli időszak a párkapcsolat működése szempontjából igen bizonytalan kor, sokan ekkor szakítanak. Vagyis akkor veszítik el egymást, amikor a leginkább szükségük volna támogatásra, és akkor, amikor a gyermek számára volna mindennél fontosabb az apjuk és az anyjuk szeretetteljes jelenléte.
Vagyis, épp a megszülető gyermek érdekében volna szükség a párkapcsolat megerősítésére, az erőforrások feltérképezésére, és hatékony konfliktuskezelési technikák megismerésére, elsajátítására. Mindezt akkor volna még érdemes körbejárni, amikor a pár tagjai bizalommal és nyitottan fordulnak egymás felé, amikor még nem uralta el az életüket a stressz.
A születés és a stressz
A gyermek születése ugyanis mindenképpen stresszforrás, még akkor is, ha boldog várakozással fordulnak felé. Méghozzá az egyik legerőteljesebb! Olyasmik történnek majd velünk, amik eddig még soha. És nem csak velünk, hanem a szülőtársunkkal is, aki jobban és rosszabbul is reagálhat erre a stresszhelyzetre, mint mi.
Nézzük meg, mi mindent kell átformálnunk az életünkben,
amikor megszületik a gyermekünk:
Gyakorlati szinten
Elő kell teremtenünk a gyerekneveléshez szükséges anyagi javakat, meg kell teremtenünk az egzisztenciális feltételeket
Át kell alakítanunk az életünket, a napirendünket
Le kell mondanunk korábban megszokott tevékenységeink egy részéről, nőknek egy időre a munkájukról, hivatásukról, miközben a férfiakra vár a feladat, hogy a kieső jövedelmet pótolják
a gyermek életkorához, szükségletéhez kell igazítanunk minden egyes tevékenységünket, például nem tudunk olvasni, színházba, moziba menni, nem tudunk egyhuzamban nyolc órát aludni, nehezen szervezhetünk találkozót a barátainkkal, speciális körülmények között nyaralhatunk stb.
folyamatosan rendelkezésre kell állnunk, szabadság nélkül
Lélektanilag
Magunk közé kell engednünk a megszülető
gyermeket, be kell fogadni őt, ráadásul úgy, hogy a társunk ne érezze
kirekesztettnek magát
Ki kell munkálni, milyen szülők leszünk
egyenként, és mi együtt
Át kell rendeznünk eddigi értékeinket. Ezzel
kapcsolatosan meg kell változtatnia a pénz, a karrier helyét, a gyermek és egymás
érdekeinek figyelembevételével a család és a párkapcsolat erősítése érdekében,
Közös nevelési elveket kell kidolgoznunk
Be kell látnunk, hogy a szexuális együttlétek
nem jönnek létre maguktól, tenni kell értük
A legnehezebb időszakokban is meg kell teremtenünk
a párkapcsolat saját idejét!
Az anya és apa szerep mellett meg kell maradnunk
nőknek és férfiaknak is!
Újra kell formálnunk a gyermek születése
pillanatában a nagyszülőkké váló szüleinkkel a kapcsolatot. Meg kell óvnunk a saját
családunk határait, értékeit a nagyszülői generációval szemben úgy, hogy közben
megőrizzük velük a jó kapcsolatot.
Nekünk magunknak is felnőtté kell válnunk a szó
igazi, lélektani értelmében
A gyakorlati és lélektani feladatok sokasága áll előttünk.
Jó esetben:
harmonikus családból érkezünk, ahol a saját szüleink példáján láttuk, hogy hogyan lehet az esetleges konfliktusokat közösen megoldani, és túljutni a nehézségeken.
jó anyai és apai mintákat hozunk magunkkal, amelyekkel azonosulni tudunk,
már felnőtté váltunk a gyermek születése előtt, és értjük a felelősségünket,
képesek vagyunk párkapcsolati konfliktusainkat feloldani, elrendezni,
átbeszéltük, hogy milyen közös értékek szerint neveljük majd közös gyermekünket
Csakhogy elég kevesen vannak azok, akik mindenből a legjobbat kapták, és ahol valami hiány van, annak nyoma lesz a gyermek születése utáni időkben. Nagyon sok későbbi párkapcsolati konfliktus ered a gyermek születése körüli időszak megoldatlanságaiból, amelyeket akár hosszú-hosszú évekig is tolhatunk magunk előtt, anélkül, hogy értenénk, miért is vagyunk elégedetlenek, morcosak, haragosak. Gyakran ez a válás végső oka is. Ez azt jelenti, hogy a szülőpárok első gyermekük születésének időszakában tehetik a legtöbbet azért, hogy a család egyben maradjon, hogy a gyermek teljes családban nőjön fel.
Azért indítjuk el Horváth Magdolna család- és párterapeuta kolléganőmmel az Életadó párkapcsolat-erősítő szülőcsoportot,
hogy elsősorban nekik segítsünk tudatosan felkészülni a szülői szerepre, úgy, hogy közben megmaradjon a harmonikus párkapcsolat is. Szeretnénk elérni, hogy a csoportban megélt élmények hatására olyan gyógyító folyamatok kezdődjenek, amelyekben ki-ki megértheti, hogy a saját gyerekkorában milyen hiányokat, nehézségeket élt át, illetve milyen pozitív mintái vannak, milyen erőforrások állnak a rendelkezésére. Nem öncélú ez a törekvésünk, azért lehet előremutató, mert csak ennek felismerésével és tudatosításával lehetséges, hogy az ebből származó tapasztalatokat ki-ki hatékonyan építhesse be saját szülői mintáiba. Úgy hisszük, hogy mindez a párkapcsolatra is jótékonyan hat majd, mert egymás mélyebb megismerése és megértése közben a bizalom és az elköteleződés erősödik, a kapcsolat elmélyül és ellenállóbbá válik a stresszhelyzetekkel szemben.
Életadó – szülőcsoport
A szülőcsoportot ajánljuk mindazoknak a gyermeket tervező, váró vagy kisgyerekes pároknak, akik elkötelezettek egymás iránt, szeretnének tudatosan felkészülni a szülői szerepre, emellett megőrizni a harmonikus párkapcsolatukat, hogy könnyebben birkózzanak meg a bővülő család kihívásaival. A tréning hat egymást követő vasárnap zajlik majd, az első alkalom október 31-én lesz.Tervezett témák: 1. Ismerkedés, várakozások, problémafelvetések – saját gyermekkori élmények 2. A párkapcsolat története, erősségek és elakadások 3. Mit hoztunk magunkkal? Generációs családi hatások 4. Közös értékek, közös célok 5. Mi minden változik a gyermek születésével? Apai, anyai utak, az elakadások és a félelmek feloldása, veszteségek 6. A konfliktuskezelés hatékony módjaiA tréning gazdagítja, árnyaltabbá teszi a résztvevők ön-és társismeretét, felkészít a realitásokkal való szembenézésre. Az erőforrásaikkal, és korlátaikkal számolni képes párok az új helyzeteket hatékonyabban tudják kezelni. Megtanulják érzelmeiket, elvárásaikat egymásnak kifejezni, ezáltal párkapcsolatuk erősödik, elmélyül. Játékos, pszichodramatikus, művészetterápiás módszerekkel dolgozzuk fel a családi, párkapcsolati történeteket.A tréninget vezeti: Horváth Magdolna és Rist Lilla család- és párterapeuták A hat alkalom díja páronként 84 000 Ft egy főnek: 42 000 Ft jelentkezni lehet: Rist Lilla tel: 06 30 268 7449
