Párkapcsolat blog

Mit cipelünk a vállunkon?

Kevésszer gondolunk bele, hogy valójában a sorsunk, az életutunk, a választásaink, az értékeink, a hozzáállásunk, a kapcsolataink minősége, nem csak egyéni döntéseinken múlik, hanem része annak a nagy örökségcsomagnak, amelyet az előttünk járó generációktól kaptunk. Ez a csomag hatalmas, és mély, de a legkülönösebb, hogy olykor úgy öröklődik generációról generációra, hogy nem is vagyunk ennek tudatában.

A kutatók a Holokauszt-túlélők gyerekeinek viselkedésére figyeltek fel először. Ők ugyanis épp úgy a traumatizáltság jeleit mutatták, mintha maguk is átélték volna ez előttük járó nemzedék élményeit. Depresszió, szorongás, alacsony önértékelés, öngyilkossági gondolatok,  agresszió, pszichoszomatikus tünetek jelentek meg körükben. Ezek a generációkon átívelő hatások más nehéz élmények kapcsán is megfigyelhetőek voltak, ilyenek voltak a természeti katasztrófák, a tömegmészárlások, és háborúk, amelyek nem csak az azt közvetlenül átélő generációt sújtották, hanem az utódnemzedéket is. A szexuális erőszakot elszenvedők családjában is tapasztalták a jelenséget, az áldozatok gyermekei is olyan jellegzetes tüneteket mutattak, mintha maguk is átélték volna azt, amit anyáik. Vajon hogyan lehetséges ez? Sokféle tudományterület próbált válaszolni a kérdésre, és a biológusok ekkor alkották meg az epigenetika fogalmát, amely genetikán felülit jelent, és minden olyan hatást magában foglal, amely nem jár együtt a DNS alapszerkezetének változásával. Sokféle biológiai mechanizmusa lehet ennek, amelynek végeredményeképpen egyes génszakaszok az utódgenerációban felerősödhetnek, vagy elcsendesedhetnek, attól függően, hogy a szülői nemzedéket milyen hatások érték. Hogy a jelenségnek nem csak pszichés, hanem konkrét fiziológiai összetevői is vannak, állatkísérletekkel bizonyították. Vemhes patkányokat például fehérjeszegény táplálékkal etettek, ennek hatására az utódok kisebb súlyúak, csökkent agysejt-számúak lettek, mint a normál diétán nevelt anyák kölykei. Ez a hatás fennmaradt a rákövetkező generációnál is, egészen tizenkét generáción át kimutathatónak találták az utódgenerációk csökkent születési súlyán.

De vajon mit jelent ez? Hogy nem csak a fizikai tulajdonságainkat, hanem az élményeinket is átörökíthetjük az utódainkra? Ha valami borzalmat élünk át, akkor ezt keresztként viszik tovább a gyerekeink a vállukon? Egyáltalán le lehet tenni valamikor ezt a keresztet?

Különös egybeesések

– Amikor eljönnek hozzánk a családok, és elkezdjük vizsgálni az előző generációk sorsát és életét, gyakran egészen misztikusnak tetsző egybeeséseket tapasztalunk – mondja Horváth Magdolna család- és párterapeuta. –  Például megérkezik hozzánk egy házaspár, van egy ötéves gyerekük, és az a problémájuk, hogy az utóbbi időben olyan szintű konfliktusaik lettek, hogy felvetődött a válás gondolata. Ahogy mélyebbre ásunk a család történetében, kiderül, hogy az anya is épp ötéves volt, amikor elváltak a szülei. Vajon véletlen ez? Álláspontom szerint egyáltalán nem az, sokkal inkább arról van szó, hogy a gyerek életkora aktivál egy életeseményt, a korábban átélt kérdések, dilemmák újra megjelennek, és tudattalanul munkálkodni kezdenek. A párok között gyakran találunk olyan konfliktusokat is, amelyeket nem lehet megérteni úgy, ha csak a jelenből tekintünk rájuk, és nem tudjuk, hogy a felek mit éltek át gyerekkorukban. Volt például egy asszony, aki állandóan bántotta a férjét, teljesen érthetetlennek, és igazolhatatlannak tűnt ez a folytonos kritizálás egészen addig, amíg el nem kezdtünk kutatni a régi emlékek között. A nő egy olyan családba született bele, ahol az anyja családját lenézte az édesapja egész famíliája, és ahol a férfiak lebecsülték a nőket. Amikor ez az asszony azt hallotta a férjétől, hogy ugorj le a boltba, akkor úgy érezte, hogy cselédnek tekintik, pedig ez csak egy tárgyszerű kérés volt. Az asszony felcsattanása valójában nem a férjének szólt, sokkal inkább a múltnak, az édesanyának szolgáltatott vele igazságot, hozzá kötötte egyfajta láthatatlan lojalitás. A férje cselekedeteiben mindig az apja családjának rossz szándékát vélte felfedezni. Maga is megdöbbent, amikor ez kiderült, és épp ezzel az új tudással volt képes leválasztani a múltat a jelenről és a társát valóban meglátni. De gyerekekkel is előfordul, hogy épp arra az útra tévednek, amelyet rossz példaként állítanak eléjük. Ha egy elvált anya szidja a fia előtt a gyerek édesapját, és azt hangoztatja például, hogy az semmirekellő gazember, iszákos csavargó, akkor könnyen lehet, hogy ez a fiú előbb-utóbb az apja életét kezdi majd élni, mert csak így tud azonosulni vele és a férfiszereppel. Előfordulhat, hogyha megnősül, akkor az anyjához hasonló nőt vesz majd feleségül, akitől majd szinte törvényszerűen elválik, és a családi mintázat így öröklődhet sorszerűen generációról generációra.

A forgatókönyv marad?

A példában szereplő anya nyilván nem akarta, hogy a fiából csavargó iszákos gazember legyen. Miért lett az mégis, hiszen egyáltalán nem ez volt a cél?! Sok ehhez hasonló történet azt a gondolatot veti fel, mintha mi emberek is kapnánk egy programot, akár egy számítógép, ami lefut bennünk anélkül, hogy azt befolyásolhatnánk, akár akarjuk, akár nem. A szereplők változnak, a díszlet is hozzá, a forgatókönyv viszont megmarad. Előzetesen annyit elárulhatok, hogy a kiszabadulás a „mátrixból” elvileg lehetséges, de ehhez fontos megérteni, hogyan adjuk át azt is, amit nem akarunk!

– Mészáros Márta nemrég bemutatott filmjében, az Aurora Boreálisban láthattuk ennek a művészileg megformált módját – emlékeztet Horváth Magdolna – A filmben nagyon érzékletesen mutatták be az alkotók, hogy miután megtörténik a borzalom, és a lányt a szovjet katonák megerőszakolják, erre egy újabb borzalom épül, méghozzá az, hogy beszélni sem lehet erről, hiszen a szovjet katonák dicsőséges képét nem szabad megtörni. A titok ott lebeg kimondatlanul, és az így felnövő gyerekek ennek a titoknak a feszültségét érzik. Mivel nincsenek információik a traumatikus eseményről, de hallják esetleg a szüleiket felébredni egy rémálomból, ezért a fantáziájuk kezd el működni, és ezek traumaközeli fantáziák lesznek! A holokauszt túlélők között is megfigyelhető, hogy a történetük elmondhatatlanná válik, évekig, évtizedekig tartogatják magukban úgy, hogy senkivel nem beszélnek róla. Nagyon sok család a különféle nehézségek, katasztrófák, traumák és megpróbáltatásokból olyan szabályok, családi normák révén szabadul ki, amelyeket a rákövetkező generációknak is el kell sajátítaniuk, hiszen azok egyszer már beváltak. Gyakran ezek olyannyira szigorúak, hogy élhetetlenné teszik az életet. Ezért szoktam kérni a családokat, hogy gyűjtsék össze a családi mondásokat is, amelyek gyakorlatilag sorsszerűen meghatározzák a következő generációk életét. Ezek között vannak nagyon destruktívak, a lányoknak mondogatott, „hagyd magad, hamarabb szabadulsz”, például, vagy az a mondás, hogy „meglesz még ennek a böjtje”, ami előre vetíti, hogy nem szabad átélni a jót, mert mindenért végül megbűnhődünk. A legnagyobb veszélyben azok a családok vannak, ahol a trauma titok, vagy olyasmi, ami szégyenteljes, és ezért megbeszélhetetlen. Ilyenkor feldolgozatlan is marad, és az előző generáció tudattalanul hagyja rá a következőre. Gyakori, hogy ezek alól a szigorú szabályok, normák alól csak betegséggel lehet kiszabadulni, mert csak akkor nem kötelező betartani őket. Amikor a családterápiás üléseken elkezdünk a családfával foglalkozni, feltárjuk a generációkon átívelő ismétlődő mintázatokat, és a rosszul működőeket igyekszünk blokkolni. Ennek a tudatosításnak, feldolgozásnak óriási jelentősége van, mert ha egy trauma nincs feldolgozva, nagy eséllyel megismétlődik. Amíg ugyanis nem beszélünk ezekről, addig tudattalanul hatnak, és tudattalanul befolyásolják a választásainkat, a cselekedeteinket. Csak úgy van esélyünk rá, hogy ezeket a folyamatokat kontrolláljuk, ha elindul a tudatosítás és a feldolgozás folyamata. Szerencsére nem csak a rossz mintákat örököljük, hanem a jókat is. Még egyetlen olyan családdal sem találkoztam, ahol nem lett volna valami, ami értékes, ami erőt adó. Igen fontos ezeket is megkeresni, felismerni, mert csak ezekre támaszkodva lehet erőnk a rosszul működők felülírásához.

A szélessávú internet elérésével az internetes pornó olyan szinten vált elterjedtté, és könnyen hozzáférhetővé, hogy azok is használják, akik különben soha nem fizetnének érte, például a nők és a nagypapák. A közbeszédben mégis tabuként jelenik meg. Ha kiderül, akkor ennek megbélyegző hatása van! Jelenléte a társkapcsolatokat is mérgezi, mert titkokat szül, ha pedig valaki lelepleződik, az a kapcsolat végét is jelentheti.

Óriási a feszültség az internetes pornó-használat elterjedtsége és az elhallgatottsága között – vág bele a témába V. Németh Dániel pszichológus, pár- és családterapeuta. – Miközben az internetes letöltések harmada a pornográfiához kapcsolódik, és minden egyes másodpercben több mint 28 ezren néznek szexuális tartalmat a világhálón, addig kisközösségi és társadalmi szinten inkább becsukjuk a szemünket. Holott az aktív használók 43%-a 11 és 13 éves kora között látott először pornót, vagyis a fiatalok sokkal hamarabb ismerik meg ezt a „műfajt”, mint a másik nemmel megélt intimitást. A pornóhasználatról mégsem tudunk nyíltan beszélni – sem otthon, sem az iskolában. Tavaly egy budapesti intézményből azért rúgtak ki egy hetedikes fiút, mert a tornaöltözőben a társainak pornóoldalakat mutogatott. Ez a reakció azért álságos, mert 2014-es statisztikai adatok szerint a felnőtt férfiak 63, a nők 36%-a legalább egyszer még a munkahelyén is rákeresett pornográf tartalmakra az adatfelvételt megelőző 3 hónapban. Ennek tükrében még riasztóbb a fenti eset: szexuális nevelés helyett stigmatizálunk és büntetünk. Holott a kamasz fiúnak megbélyegzés és kirekesztés helyett sokkal inkább információra és segítségre lenne szüksége.

Segítség helyett elhallgatás

Bár a pornóoldalak legaktívabb használói a 13-24 éves korosztály tagjai, a pornófogyasztás és az abból fakadó problémák azonban nem csak őket érintik. A szexuális tartalmú oldalak látogatóinak egyharmada például a nők közül kerül ki, míg az 50-68 év közötti férfiak 25%-a számol be arról, hogy hetente többször is néz pornót. A weboldalak ingyen, titokban és bármikor letölthetők, senkivel nem kell kapcsolatba kerülni ahhoz, hogy elérhessük, kicsi a lelepleződés veszélye. Társadalmi szinten pedig a titokban használt pornó „rendben van”. Valójában azonban egyáltalán nincs rendben! Viselkedési függőséget eredményezhet és kimutatható neurológiai változásokat okoz az agyi jutalmazó rendszer működésében. Egyúttal hatással van a társkapcsolatokra is: óhatatlanul is irreális elvárásokat támaszt a partnerrel szemben. V. Németh Dániel szerint ráadásul a pornóhasználat kifejezetten erősíti azt az énközpontú működésmódot, amelyben a saját vágyaink és kielégülésünk fontosabb, mint a társunké.

Léna huszonkétéves volt, már egyáltalán nem tinédzser, amikor először együtt töltött egy éjszakát a barátjával, akit már több hónapja ismert. A szerelmes éjszaka azonban egyáltalán nem úgy zajlott, ahogy ő elképzelte, másnap zokogva mesélte a barátnőjének, hogy olyan volt, mintha megerőszakolták volna. Barátja durvasága megrémítette, és különösen kétségbe ejtette, hogy az együttlétük során a fiú kizárólag saját magára figyelt –

miközben egyáltalán nem értette, mi a baja a lánynak. Néhány héttel később sikerült csak tisztázniuk a helyzetet, mert erről beszélni egyiküknek sem volt egyszerű: a fiú elmondása szerint csak azt csinálta, amit a pornófilmekben látott…

Üres kielégülés

• A pornófilmek egyik vonzereje abban rejlik, hogy szinte mindig van bennük valami, ami eltér a hagyományos szexualitástól, ami egy társkapcsolatban nem feltétlenül élhető meg – magyarázza a pszichológus. – A női és férfi orgazmus eléréséhez egész más út vezet, amit mindkét nemnek ismernie kellene, és közösen törekedniük arra, hogy a nő orgazmusa, ami általában összetettebb folyamat, előnyt élvezzen, a férfi a társa szükségleteit a sajátjai elé helyezze. Ez persze nagyfokú kölcsönös bizalmat, önkontrollt és önzetlenséget feltételez. A rendszeres pornófogyasztás azonban egész másra szoktat rá: a nők elsősorban a férfi kielégülésének eszközeként vannak jelen. Akaratlanul is begyűrűzik a kapcsolatba az összehasonlítás, a pornóoldalakon megszokott élményeket keressük szexuális és vizuális téren egyaránt, ami eleve teljesíthetetlen elvárásokat támaszt mindkét nemmel szemben. Ha egy tinédzser elsősorban online pornón keresztül ismerkedik a szexualitással, nem sok valós élménye lesz arról, milyen a szeretetkapcsolatban megélt szex, amiben az érzései, a vágyai, és az esetleges félelmei is biztonságosan megoszthatók. Ennek hiányában azt se nagyon érti, hogy mit veszít akkor, amikor lemond az igazi kapcsolatról a pornó javára.

 

Tibor (48) egy idő után csak akkor volt képes a szexre, ha a felesége valamilyen jelmezbe öltözött, nővérke, domina vagy playboy-cica lett, ahogy a férje éppen kívánta. Mindez profi szervezést, időzítést, és jelentős felkészülést jelentett számára; mindennek tökéletesnek kellett lennie a frizurájától kezdve a körmein át a teljes szőrtelenítésig. Ha hiba csúszott a gépezetbe, az erekció megszűnt, a férje kivonult a mindkettejük számára kudarcot jelentő helyzetből, vissza a pornóoldalak „védett” világába.

 

A pornó mint álmegoldás

 

• Kapcsolatainkban gyakran élünk át konfliktusokat, azok nyomán feszültséget, szorongást és fájdalmat – magyarázza V. Németh Dániel. – Az érzelmi fájdalomra adott automatikus reakcióink mindegyike négy kategóriába sorolható: hibáztatás, szégyen, kontrollálás, vagy menekülés. Utóbbi lehet szó szerinti menekülés: nemes egyszerűséggel kisétálunk a konfliktust okozó helyzetből, de kereshetünk „menedéket” az alkoholban vagy a játéktermekben is. Ugyanide tartozik az elsőre sokkal ártalmatlanabbnak tűnő munkamánia vagy épp a pornófüggőség. Egy kapcsolat érzelmi feszültségének hatására a hálószobánkból bemenekülhetünk a chatszobába, ahol „Jessica” bármikor elérhető és nem várja el, hogy dolgozzunk a „kapcsolatunkon”. Párterápiában, ha az egyik fél pornófüggőségére fény derül, gyakran azt tapasztaljuk, hogy az sebtapaszként funkcionál, előfordulhat, hogy a pornó nem pusztán a szexuális kielégülés miatt vette át az irányítást. Lehet az unalom ellenszere, ideiglenes stresszoldó, vagy pótolhatja a biztonságos érzelmi kapcsolatot, az identitáserősítő elismerést, az osztatlan figyelmet. Ilyen értelemben válhat a pornó álmegoldássá. Természetéből fakadóan kezelése korántsem egyszerű feladat. Sokat segíthetnének az önsegítő csoportok, ebből azonban Magyarországon még nagyon kevés van. Pedig társas támogatás nélkül szinte lehetetlen a küldetés. Egy párkapcsolatban viszont nagyon labilis helyzetet teremt, ha az egyik fél lebukik – ami egyébként sokkal gyakoribb, mint az önkéntes bevallás.

 

• Az ember nem úgy csajozik, hogy az első randin elárulja, hogy rendszeres látogatója különféle a pornóoldalaknak – írja Tamás egy segítő oldalon – nyilván nem ezzel akartam kezdeni az ismerkedést, de aztán később sem adódott ideális időpont, sem az esküvőnk előtt, sem a kislányunk születése körül. Amikor lebuktam, Anna, a feleségem teljesen kiborult. Fogalma sem volt arról, hogy hosszú évek óta küzdöttem a helyzettel, ami ráadásul a házasságkötésünk után nemhogy javult volna, csak még rosszabb lett.

 

• ­Valóban nincs „ideális” pillanat, ez minden titokra igaz – kommentálja a történetet a párterapeuta. – Amikor napvilágra kerül, a másik fél teljes bizalomvesztést élhet át. Felmerül, hogy „ismerjük-e egyáltalán egymást, ha ezt nem vettem észre, vagy az, hogy hogyan voltál képes eltitkolni előlem”. Az online viszony gyakran éppúgy „viselkedik”, mint egy külső kapcsolat. A megcsalt félnek a pornóval kell osztoznia társán, aki a szexuálist kivitte a párkapcsolatból, nők vagy férfiak százaival megélve azt. Általában mindketten szenvednek, mert kapcsolatukat egy harmadik fél, a pornó uralja. Helyreállásra csak akkor van esély, ha nem a bűntudatkeltés az eszköz, és nem a büntetés a cél, hanem a probléma gyökerének megértése és a bizalom közös újraalapozása. A végső megoldás a kliensek kezében van, annak mély megértésében és megélésében, hogy nem veszteség, ha nemet mondunk a pornóra. Mert a kapcsolatot nyerhetjük meg általa.

 

Regényelemzés családterápiás megközelítésben

Maupassant regényének hőse a zárdából épp most kikerülő Jeanne, romantikus lázban égve készül új, szabad életére, és benne a titokként felsejlő szerelemre. Az író tisztán és nagy belső átéléssel adja oda nekünk ezt a lányt, az én kérdésem mégis az, hogy vajon ő maga mennyire ért ezzel a romantikus lelkesültséggel egyet. A regényben Jeanne-t nemesi származású szülei eddig mindentől elzárták, hogy igazán tisztán őrizhessék meg leendő férjének. A fiatal hajadon fejében a szerelem a lélek szárnyalása, tele ábrándokkal, vágyakkal, csak a szív finom rezdülései tartoznak bele, testiség és bűnös izzadságszag nélkül. Így bocsájtja útjára a lányt a polgárosodás kora, így mutatja be nekünk az író, így kell bemutatnia, mert ez az az ideál, amit a kor eszménye vele szemben elvárásként támaszt. És ő tökéletesen meg is felel ennek, talán még azon is túl. És senki más rajta kívül. Ezt az ellentmondást maga az író szerkeszti bele a regényébe. Az, hogy a szerelem valami állati, testi, zsigeri késztetés, azt a nőnek nem szabad tudnia, arra a nászéjszakán kellene ráébrednie, de akkor rögtön, hogy eleget tehessen férje vágyának. Jeanne-nak egy éjszaka leforgása alatt kellene tiszta, harmatos, érintetlen leánykából érzéki, ösztönös, nőisége teljében lévő asszonnyá válnia, olyanná, aki összhangban van teste apró moccanásaival.

És nem megy!

Jeanne szülei lányuk házassága előtt azon vívódnak, hogyan mondják el, mi vár kicsinyükre a nászéjszakán. Kínlódásuk jelzi, hogy itt az igazi lélektani konfliktus, amit nem csak Jeanne-nak kell most átélnie, hanem egykor talán az ő anyjának is át kellett. Anyuska nem is hajlandó felvilágosítani leányát, „Nem vagyok rá képes”  mondja, és a feladatot az apára hagyja. A férfi küszködve ugyan, pironkodva, de elmond valamit. Nem a szerelem „technikai” részleteit, hanem a kötelességet, hogy teljesen a férjének kell átadnia magát. Az egyik férfi, apuska,  átlöki a másiknak, Julien-nek az ártatlan lányt, Jeanne-nak eddig az egyiknek kellett alárendelnie magát, most a másiknak kell. Teljesen. Hogy az anya kimarad ebből az aktusból, az egyszerre szentesíti ezt az újrafogalmazódó hierarchikus viszonyt férfi és nő között. Ugyanakkor ennek elfogadhatatlanságát is rögzíti, hogy itt valami elbírhatatlan abúzus-szerű történik. Amikor a nászéjszakán „combjához egy idegen, hideg, szőrös comb” siklik, az író tárgyilagos pontossággal rögzíti ezt az élményt, anélkül, hogy bármiféle ítéletet mondana bárki felett. Bár felvetődhetne a nő frigidsége, a férfi érzéketlenségének vádja is akár, olvasóként azonban leginkább az a gondolat, hogy nem épp az egész társadalom akar-e illetéktelenül Jeanne testébe hatolni, amikor elvárja ezt a hirtelen és gyökeres átváltozást? A férj, aki igazi szépfiú, végül nem ront egyszerre ajtóstul a házba, bár vágyát és jogát pontosan érzékelteti, végül kivárja az időt és megéri, hogy a nőben magában támadjon fel az érzékiség.  Nászútjukon Korzikára utaznak, akkor élik át a kölcsönös testi szerelem örömeit, de ehhez semmiféle lelki közelség nem társul. Az asszony fájdalommal rögzíti is magában, hogy mennyire távol vannak egymástól, hiába forrt össze a testük.

Maupassant nem ábrázolja a férfit, Julien-t túl részlet-gazdagon, mindössze azt  tudjuk róla biztosan, hogy helyes fiú, ahogy az is hamar kiderül, hogy végtelenül kapzsi. Elveszi Jeanne-től azt a kis pénzt is, amit nászútjukra az anyjától kap, amit a lány nem mer vissza kérni, és nem mer rendelkezni felette, pedig minden joga meglenne hozzá. Ez az akaratnélküliség, ez a bágyadt, félénk, tétova odaadás sejteti, hogy ez a lány soha nem lehetett egy pillanatra sem önmaga ura, soha nem élhette meg a saját teste, és lelke feletti szabadságot. Pár hónap után szabad akaratából mond ugyan igent Julien-nek, de ezt semmilyen élettapasztalat nem támasztja alá. Sokkal később, Rosalie, vele egyidős szolgálólánya és tejtestvére mondja neki, hogy nem így kell férjhez menni, nem ennyire öntudatlanul. Jeanne valójában nem lehet felnőtt partnere Julien-nek, alárendelt lény, nem igazi társ. A férfi számára nem több, mint legyőzendő akadály, kipipálandó cél a hódítások sorában. Vagy még inkább eszköz a Jeanne-hoz kapcsolódó vagyon és tekintély megszerzéséhez. Így egészen „természetes” hogy nászútjukról hazatérve már külön hálószobában alszanak.  Az asszony ezután férje számára már egyáltalán nem érdekes.

De Jeanne ezt is tudomásul veszi, bár ekkor kezdődik legnagyobb fájdalma, hiszen épp most indult volna el a nővé válás útján, de ez az út egyszerre megszakad, újra magányos lesz, immár ábrándok nélkül. A szín besötétedik, az évszak őszre, majd fagyos télre vált, a lányos ábrándokat a rideg valóság töri meg. Jeanne továbbra is önmagába zárva él, és szülei szeretetébe próbál kapaszkodni, semmilyen saját megoldási kísérlete nincsen, csak csimpaszkodik a saját vágyaiba és nem látja, nem érzékeli a jeleket, amelyek kiragadhatnák ebből, felnöveszthetnék, felnőtté tehetnék. Marad a sodródás, aminek csak dráma lehet a vége. Amikor a szolgálólány, Rosalie egy este szinte hang nélkül egy gyermeknek ad életet, nem érti, hogy mi történt, nem érti, hogy a férje, miért akarja Rosalie-t egyből eltávolítani a házból, és hogy a lány miért nem árulja el csábítója nevét. A képlet pedig egyszerű, Rosalie éppúgy elolvadt Julien helyes arcától, mint annak idején ő, és nem észleli, ami a szeme előtt van, hogy a lány már akkor ágyába fogadta, amikor a férfi a kastélyba udvarolni járt.

Jeanne megcsalatása kettős, nem csak a férjébe vetett hitét veszíti el, amikor kettőjüket egy éjszaka egymás karjaiban találja, hanem korábbi bizalmasát, egykori tejtestvérét, Rosalie-t is. Sőt többet, mert annak a hitét is, hogy két ember igazán összetartozhat, és hogy az emberi élet fájdalmai feloldódhatnak ebben a közelségben.  Maupassant számára a fájdalom az egyik legfontosabb szó, szenvedélyesen keresi megszüntetésének módját, de Jeanne sorsában biztosan nem találja meg.  Jeanne tehát szenved. Mi sem jelzi jobban, hogy a romantika korszakán túl vagyunk, hogy a történet itt továbbgördül, nem ér véget a lány tragédiájával. Ellenkezőleg, kiderül, hogy maga is gyermeket vár. A terhesség inkább megviseli és elborzasztja, hiszen Rosalie fiának féltestvérét hordja magában. A vajúdás és a szülés hosszú órái alatt azonban megszületik benne az anya. A nő nem születhetett meg soha, de az anya igen, akinek egyetlen gondolata, reménye és életcélja maradt, a gyermek! Maupassant maga mond róla családterápiás szempontból is megrázóan pontos ítéletet: „Egyszerre rajongó anyává vált, túlzó anyává, mert megcsalták reményei.” Az az asszony ugyanis, aki nem tud kapcsolódni a férjéhez, a nő, aki nem lehet társ, egyetlen szerepbe kényszerül, az anyaság szerepébe, ami aztán nem csak az ő számára lesz csapda, hanem a fia, a gyermekei számára is. A Rosalie körüli hullámverést a család plébánosa, Picot abbé csendesíti le, mint egy igazi jóságos lelki segítő, aki tudomásul veszi a tényeket, az emberi természetet, és ennek megalkudva szolgálja Istent. Ő józanítja ki a bárót, Jeanne apját, aki őrjöng, amikor megtudja, hogyan alázta meg veje féltett kislányát. A plébános azonban bölcsen emlékezteti, hogy ifjan nem volt-e ugyanúgy együtt szolgálóleányokkal, mint Julien, amikor csak lehetősége adódott rá? Anyuska, az egyre növekvő hájtól már mozdulni is alig bíró asszony pedig mindig is belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Jeanne azonban nem szerez tudomást apja botlásairól, ez homályban marad előtte, az író csak előttünk fedi fel ezt a részletet, és csak utóbb kap igazán jelentőséget. Akkor, amikor anyuska meghal. Jeanne ugyanis a búcsú, a virrasztás óráiban kitalálja, hogy anyuska emlékes dobozából felolvassa neki régi, kedves leveleit. Nagyszülei rajongó szeretetéről árulkodó sorok kerülnek elő, majd a szerelem lobogását hirdető szavak, amelyek azonban nem az édesapjától, hanem egy ismeretlen férfitól származnak. Jeanne egyszerre ráébred, hogy anyja ugyanúgy hűtlen volt, mint a férje, ő sem különb, tehát édesanyjában is csalódik. Senki sem tiszta, mindenki bűnös, minden koszosnak és mocskosnak tűnik. Jeanne-nak nincs lehetősége arra, hogy megértse édesanyját, aki valószínűleg maga is kereste azt az ajtót, amelyen kiszabadulhat a magány zárkájából, és ezt nem az édesapja karjaiban találta meg. De ő legalább megtalálta, és benne boldogságra lelhetett, ha csak röpke pillanatokra is. Jeanne szemüvegén keresztül azonban mindez bűnnek tetszik, az apja szerepét a történetben ugyanis nem ismerhette meg. Tudása szülei lelki életéről – ahogy mindannyiunké – erősen hiányos. Megértés nem születhet belőle ezért, csak újabb és újabb fájdalom. Ennyi csapás után az már csak ráadás számára, hogy ráébred férje újabb hűtlensége.

Ezt a kínt már szótlanul tűri, csak hogy férje kedves hangon beszéljen vele. Egyetlen értelme marad az életének, a fia, akit még akkor is Csibének, óvni való kicsinyének lát, amikor annak már a szakálla is sarjadzik. Paul persze, menekülőre fogja, mert három anyja is van, a valódin kívül a nagyapja, és a nénikéje is, akik féltő gondoskodással veszik körül, és akik épp úgy reménytelenül társtalanok, és kapaszkodnak a szeretet vékony szálaiba, ahogy Jaenne. Apja közben egy sincs. Nehéz így férfivá érni! Az apját ugyanis szeretője férje gyilkos indulattal öli meg egy végzetes napon. Azt gondolhatnánk, hogy az asszony ezzel megszabadul attól, aki boldogtalanságának okozója volt, és ezután nyugodtan és viszonylagos megelégedettségben élhet. De a sors kerekét már nem lehet megállítani, és leginkább azért nem, mert nem Julien-nel volt a „baj”. Hanem valahol másutt, és ez a „baj” most Paul sorsában folytatódik tovább.

Paul reakciója a menekülés lesz anyja nehéz szeretetéből. Ez a menekülés is sodródássá változik, féktelen tivornyákba, a kontrollálatlan pénzszórásba viszi, és nőkkel folytatott kalandokba. Ez utóbbi fáj Jeanne-nak a legjobban, hogy Paul „megcsalja” őt, nem szereti, amikor egy másik asszony karajiban köt ki. Könyörögve kéri, hogy jöjjön haza hozzá. Közben a fiú dőzsölése miatt majdnem teljes vagyonukat elveszítik, a Jegenyést, a kastélyt el kell adni, de Jeanne ekkor sem nő fel, nem tesz semmit, tehetetlenül nézi a család, a vagyon széthullását. Rosalie lesz az, aki hirtelen mellette terem, határozottságával, életrevaló egyszerűségével a segítségére siet, és megtiltja a tehetetlenül sodródó asszonynak, hogy ezután egy sout is adjon a fiának. Próbál véget vetni a tévútra tévedt szeretet pusztításának.

Az idő telik, és Paul egy nap kétségbeesett levelet ír az anyjának, egyezzen bele házasságába, had vegye el azt a nőt, aki mindvégig mellette állt, aki támogatta őt, akit szeret. Jeanne azonban a fia mellett álló „ringyó ravaszságaként” értékeli a levelet, aki most a kétségbeesett anya gyengeségére játszik. Vajon ezen a ponton mennyire érzett egyet  maga az író az asszonnyal, együttérzett-e vele, vagy kegyetlenségnek látta Jeanne gyűlöletét, önzését, aki csak magának kívánja a fiát? Valószínűleg kritikus volt vele, mert Rosalie egyszer megjegyzi a regényben, hogy a fiatalok az öregekkel ritkán maradnak együtt, mind elmennek egyszer, ebbe minden anyának bele kell nyugodnia! Maupassant tehát maga is tudta, hogy amit Jeanne most kíván, az már olyasmi, amit anya nem kívánhat, nem lehet a fiú anyja boldogságának a letéteményese. Mégsem hagyja szegény Jeanne-t teljesen magára, a regény cselekményét úgy szövi tovább, hogy Paul szeretője szülés közben meghal. A fiú pedig anyját kéri meg, hogy gondoskodjon tehetetlen, árva kislányáról, akinek a felnevelésére ő nem képes. Jeanne-ban „mély, bevallhatatlan titkos öröm fut szét” a hír hallatán, „aljas öröm”, amit a szerető halála miatt érez. Az írói ösztön odavet neki valamit, a győzelem kétes kéjét, és egy ártatlan gyermeket, a következő nemzedék egy újabb tagját, akinek ismét torz családi viszonyok között kell felnőnie.

Mert Paul maga sem válhatott le „anyjairól”, nem érezhette a saját tetteinek a súlyát, a felelősséget, és amikor ehhez végre közel kerülve elköteleződött volna, és vállalta volna a házasság súlyát, akkor ezt épp az anyja akadályozta meg. Megszülető lányáért képtelen volt felelősséget vállalni. Odaveti áldozatként őt hitét vesztett, összeaszott, a sorstól meggyötört anyjának. Neveld fel! Ezzel újra reményt ad Jeanne-nak, érezzük, hogy szinte életre leheli. Maupassant regényének utolsó mondata, „az élet nem olyan jó… De nem is olyan rossz, mint amilyennek hisszük”, katartikus mondat. Első pillantásra azért, mert vigasztalónak tűnik. De valójában azért, mert pontosan láttatja, hogy nem született valódi rend a családi kapcsolatok felborult egyensúlyában, csak kaptunk valami koncot helyette. Olyasmit, amivel valódi megoldás nélkül is beérhetjük, ha be akarjuk érni. Igaz, ezzel a családi boldogtalanságot is továbbadjuk a következő nemzedéknek.

Maupassant már 1883-ban, amikor a regény megszületett, pontosan érzékelte és rögzítette, hogyan is történik mindez.

Rist Lilla

 

 

A családterápiás gyakorlatomban előfordult már, hogy felmerült a gyerekeknél a figyelemzavar gyanúja. Megrendítő volt látni például Peti játékát. Az ülésen megkértük, hogy játsszon a “világjáték” nevű eszközzel, amiben homokból és apró játékokból lehet egy mini-életteret alkotni. Peti “világában” egy pillanatra sem volt állandó semmi, az egyik másodpercben még itt volt az autó, a másikban ott, az egyik pillanatban még sütött a nap, míg a másikban óriási szélvihar tört ki. Az emberek, a házak, a fák, folyamatos mozgásban voltak, és a kisfiút egy pillanatra sem lehetett megállítani. A világ, amiben élt, tele volt változással, káosszal, bizonytalansággal, szinte szó szerint pillanatról pillanatra szóródott szét. Peti körülbelül ötéves volt ekkor és a szülei aggódtak, mi lesz vele az iskolában. Mielőtt bárki arra gondolna, hogy a szülei “követtek el” valamit ellene, mindenkit biztosíthatok, hogy nem így történt, nem voltak “alkalmatlanok” a gyereknevelésre, és nem is hanyagolták el Petit.

Ilyen gyerekeket látva, nem csoda, hogy kényszert éreztem arra, hogy jelentkezzek egy ADHD-val foglalkozó workshopra, hogy még jobban megismerjem a jelenséget.

Sok minden kavarog bennem már most, a workshop előtt, már csak azért is, mert van némi személyes érintettségem. A figyelemzavarnak sokféle fokozata van, ez is egy széles spektrum, aminek két véglete van, és mindenki besorolható a két szélsőség közé – valahová. A workshop után talán majd pontosabban sorolom be magamat, de már előtte is pontosan tudom, hogy a figyelmem olykor kikapcsol. Az emberek beszélgetnek körülöttem, és előfordul, hogy egyszerre “kilépek”, leragadok egy mondatnál, eszembe jut róla valami, elkezdek rajta filozofálni, egy egész másféle képzeletbeli térben járok, nem vagyok jelen a valóságban, és amikorra újra feleszmélek, fogalmam sincs, mi történt az előző pillanatban és miről folyik a szó körülöttem.  A köznyelv ezt úgy fogalmazza meg, hogy “álmodozó” vagyok, és olykor “elmerengek”. Lehet, persze, így is címkézni a helyzetet. És ez még nem is annyira negatív címke, hogy ne viselhetném el, a környezet többnyire megbocsátóan tekint az ilyesfajta “különcségre”, különösen, ha sikerül lepleznem ezt a hiányosságomat. Sokkal kevésbé megengedő a külvilág a figyelemzavarnak egy másik fajtájával, amely rosszaságnak, rosszalkodásnak tűnik a gyerekek esetében. Vannak persze figyelemzavaros felnőttek is, őket érezzük gyakorta “soknak”, mert folyton beszélnek, ott akarnak lenni a figyelem középpontjában, nem ülnek le egy pillanatra sem, tesznek-vesznek állandóan, és nagyon határozottan és intenzíven fejezik ki az érzelmeiket, szinte ránk telepszenek. Ugye, mindenki tudna példákat mondani a saját ismerősei, barátai közül? Ők is figyelemzavarosak, csak őket nem “diagnosztizálta” senki. Talán maguk sem tudják önmagukról, hogy azok, a környezetük azonban olykor nehezen viselheti az állapotukat. Csak néhány olyan felnőtt él az országban, akik diagnosztizáltan ADHD-sak. Egyikükkel beszélgettem a múltkor, azt mesélte, olykor behívják őket néhány különös tudományos kutatásra, mindenféle elektródákat tesznek a fejükre, és különféle helyzetekben mérik az agytevékenységüket. Aztán mindig nagyon megköszönik a segítőkészségüket, ők meg hazamennek és folytatják a megszokott “figyelemzavaros” életüket. Az ismerősöm például azt, amiben soha nem tud megállni, és amiben csak azt szabad csinálni, amit nem esik jól, és azt nem csinálja, amit egyébként szeretne. Ő például szívesen tanulna, de a megtanulandók sorában olyan maximális figyelmet követelő statisztikai ismereteken kellene átrágnia magát, amire képtelen. Így aztán az élete tele van lemondással.

A figyelemzavaros gyerekek helyzete sem egyszerű – már csak azért sem, mert őket a környezetük többnyire nem álmodozónak minősíti, hanem rossznak. És az ítéletalkotás alól a szülők sem mentesülnek, az óvoda, az iskola rögtön jelez, és felkéri a szülőket, hogy neveljék meg rossz csemetéjüket, szóljanak rá, szabályozzák a viselkedésüket, büntessék meg, csináljanak valamit, mert a gyerek “kezelhetetlen”. A szülő meg szégyenkezik, aztán hazamegy, és a pedagógus utasításainak megfelelően elkezdi “megnevelni” a gyerekét. Mondanom sem kell talán, hogy ez rendszerint olaj a tűzre, ettől senki sem fogja jobban érezni magát.

Egy ideálisan működő világban ezen a ponton lépne be egy családterapeuta a “sors” alakulásába, családterápiás eszközökkel ugyanis nagy valószínűséggel el lehetne érni, hogy ez a gyerek felnövekedve ne legyen tele csalódottsággal, ne elmulasztott lehetőségek sokaságának élje meg az életét, és az önértékelése helyreálljon. Ehhez az egész család sikeresebb együttműködésére lenne szükség, amelyben mindenkinek tekintettel vannak az igényeire  (ahol valószínűleg az egyik szülő is érintett ) és ahol minden családtag megérti, hogy a gyerek nem direkt bosszantja a szüleit, nem szánt szándékkal akarja a szülőt kiborítani és megy éppen akkor az agyára, amikor az a legkevésbé sem képes ezt elviselni. Nem erről van szó ugyanis! Hanem arról, hogy ezeknek a gyerekeknek az idegrendszere másképp dolgozza fel az ingereket, vagyis mindez neurológiai probléma, így a nevelés hagyományos eszközei teljesen hatástalanok maradhatnak. Tisztázatlan, hogy mennyire genetikai eredetű az ADHD és milyen arányban tehető érte felelőssé a környezet. Valószínűleg – mint ahogy minden zavar kialakulásában – mindkettőnek van szerepe.

Mindebből az is következik, hogy nem elég az ADHD-s gyereket szakemberhez vinni, és őt kezelni, mert az egész család szorul ilyenkor támogatásra. (Valójában a pedagógusokat, az iskolát is támogatni kellene, hogy a tanítóknak és tanároknak is legyenek eszközei. De ez már egy másik probléma.)

Minél súlyosabb a gyerek figyelemzavara, ez annál inkább igaz. Az állapota ugyanis a család támogató, fejlesztő jelenléte nélkül nem fog javulni, kritikus esetben számtalan más, ennél sokkal súlyosabb problémát is okozhat. Ilyenek lehetnek a gyakori balesetek, kamaszkortól drogproblémák, nemi betegségek, korai terhesség, öngyilkossági kísérletek, magas vérnyomás, elhízás, alacsony önértékelés és motiváció. Mindehhez pedig a reménytelenség és a kilátástalanság érzése társulhat. Ami nem tűnik túl jó perspektívának!

 

ADHD = Attention Deficit Hyperactivity Disorder (figyelem hiány, és zavar, felfokozottság)

az ADHD jelei:

• tanulási problémák, alulteljesítés
• impulzivitás
• érzelem- és indulatszabályozási zavarok, dühkitörések
• gyakori konfliktusok a családdal,
• viták, összetűzések az óvodában, iskolában
• izgágaság (pl. körülnézés nélkül szalad át az úttesten)
• sok, hangos beszéd
• ADD-ben szétszórtság, elmerengés, figyelmetlenség, unatkozás, álmodozás, lassúság