Szerző: Rist Lilla

Beküldve:

Mikor jogos a válás?

A válás, fontos megértenünk, nem valami fátum, ami végzetszerűen bekövetezik velünk, nem a sorsunk elkerülhetetlen velejárója, inkább egy olyan döntés, amit életünk egy pontján meghozunk. Ezt azért érdeme tisztázni, mert nincs olyan ok, ami miatt a válás mindenképpen „jogos”, vagy „elkerülhetetlen”, sajnos nem létezik effajta felmentés. Amikor azt kérdezzük, hogy együtt vagy külön folytatjuk tovább, akkor nem külső körülményekre, nem kifelé kell tekintenünk, hanem befelé, önmagunkra, a másikra és kettőnk együttműködésére. Éppen ezért nincs recept, mindenkire egyformán érvényes válasz sem.  Az elkövetkező posztokban meg fogok ugyan különböztetni kemény és lágy okokat, amelyek közül az előbbiek a súlyosabbak, de álláspontom szerint még ezek fennállása sem vezet törvényszerűen váláshoz.  Úgy is fogalmazhatnék, hogy mindenen lehet segíteni és minden változhat, ha ehhez mindkét félben megvan az akarat, és a szándék. A hangsúly a mindkét félen van, a pár egyik tagjának  akarata, szándéka és vágya sajnos nem elég. Ha vajon az egyikük már meghozta azt a döntést, hogy el akar válni, eltéríthetjük ebbéli szándékától? Meggyőzhetjük, hogy rossz döntést hozott, hiszen minket egymásnak rendelt az ég, nem hiába fogadtunk örök hűséget fehér ruhában hulló rózsaszirmok között?

Vagy már késő?

Sajnos, ha ez a döntés határozott és végleges, hiába csak az egyik félben született meg, akkor többnyire tényleg késő van.

Soha nem felejtem el azt a párt, akinek a férfitagja keresett meg azzal, hogy segítsek. A feleség belement abba, hogy eljön egy ülésre,  ad maguknak még egy „utolsó esélyt”, és meghallgatja, amit egy szakember mond. De sajnos, nem az volt az érdekes, amit én mondtam, vagy a terapeutatársam, hanem az, amit ő mondott ki nagyon világosan és határozottan a férje előtt, méghozzá azt, hogy el akar válni. Évekig élt „magányosan”, míg a férje meccsekre járt és barátokkal sörözött esténként, miközben ő a közös gyereküket nevelte. Elfáradt, nincs több ideje erre a kapcsolatra, és nem hisz a változásban, mondta. Kemény szavak voltak. Sok jel mutatott ugyan arra, hogy lehetne tisztázni, ki miért és hogyan volt benne ebben a kapcsolatban, ki mit tett bele, és mit nem, és talán át is lehetett volna írni egy- s-mást, csakhogy a feleség nem volt már hajlandó erre. A döntése végleges volt, a szándéka tiszta. A férfi hiába nyelte a könnyeit közben.

 

Mire eltaláltak a segítséghez, addigra késő volt.  Minden bizalom elveszett. Addigra a nő nem hitt abban, hogy az életük, a kapcsolatuk megváltozhat.

Összességében (majdnem) minden válás mögött végső okként ez az elvesztett bizalom áll. A nehézséget az jelenti, hogy nem biztos, hogy ezt a bizalomvesztést egyformán éli meg mindkét fél. Lehetséges, hogy az egyikük már egészen elvesztette, mire a másik egyáltalán ráébred, hogy valami nincs rendben. És nem csak arról van szó, hogy „kisebb kommunikációs problémáik” vannak, vagy arról, hogy „néha, persze szoktunk veszekedni, de ki nem?” hanem arról, hogy igen nagy baj van. Az egyikből szép lassan elkopik a kapcsolatba vetett hit, míg a másik ebből semmit nem vesz észre. Nem szólal meg a vészcsengő időben, akkor, amikor még irányt lehetne változtatni, meg lehetne állítani a szakadék felé tartó kapcsolatot, hanem megy szépen minden tovább előre. Mígnem „hirtelen” már ott is állnak a szakadék szélén.

Hogy miért nem szólal meg az a bizonyos vészcsengő?

Mert utáljuk a vészcsengőket. Kicsit mindannyian ilyenek vagyunk, nem szeretünk a nehézségekkel találkozni, inkább görgetjük tovább magunk előtt, amíg csak lehet. Sajnos, ezzel a fajta emberi taktikával nem csak a párterápiában találkozunk, hanem az élet más területein is. A társadalmi változásokban is így van, ezt történetesen egy neves jövőkutatótól tudom, Novák Erzsébettől, aki szerint a történelem ezt már sokszor bebizonyította. Nagyon rosszul kell lennünk, el kell jutnunk a gödör legmélyére, hogy végre felébredjünk, és cselekedni kezdjünk.

Miért vagyunk ilyenek?

Ha nem így tennénk, fájdalmakkal, veszteségekkel kellene szembenéznünk, vagy ami még rosszabb, saját elrontott döntéseinkkel. Nagyon sok dolgot tudatosítanunk is kellene a tetteinkben, sőt változtatnunk a szokásainkon.  A változás pedig sok esetben félelmetes, de legalábbis kényelmetlen. Kirángat a megszokott puha kis fotelünkből, amiből ugyan helyenként kiállnak a rugók, meg fodrosodik is egy kicsit a huzat, de már olyan jól belekuckóztunk. Mit teszünk hát?

Homokba dugjuk a fejünket. És aztán az egyik félben – váratlanul, derült égből villámcsapásként – megszületik a döntés. Mi pedig már nem tehetünk semmit.

Ilyenkor tűnhet úgy, hogy tehetetlenül állunk az elemek csapásai között, vagy ami még rosszabb, ki vagyunk szolgáltatva a másik döntésének.

És való igaz. Ki vagyunk szolgáltatva! Ez az első törvény, amit minden párnak folyamatosan fejben kellene tartania, hogy egy párkapcsolat, valóban kiszolgáltatottság, kölcsönös függés. Ennek felismerése, elfogadása, sőt megbecsülése létfontosságú. A kapcsolat kettőnk által létezik, mert ketten működtetjük. Kölcsönösen. Ha valaki nem akarja működtetni, akkor nem létezik, mert akkor épp a lényege fog hiányozni, a kapcsolat. A kiszolgáltatottság nem tűnik túl pozitív szónak, sodródást feltételez. Pedig a párja a bizalom, mert amikor elköteleződünk egymás mellett, akkor épp azt mondjuk a másiknak, hogy oda merem adni magam neked, rád merem bízni a sorsom, az életem, mert tudom, hogy jót akarsz nekem. Ebből a bizalomból és jóakarásból táplálkozik egy valóban működő párkapcsolat. Ami ugyanakkor kölcsönös függést is jelent. Minden szerelemes tudja, hogy a boldogsága a másiktól függ, és akkor lesz teljes, ha a szerelme viszonzásra talál. Később is így van ez, a jól-létünk a másiktól (is) függ, akkor lesz teljes, ha a másik is jól van, és ha kölcsönösen hozzá tudunk járulni a másik jóllétéhez. Akkor akarunk továbbra is működtetni egy kapcsolatot, ha jobban vagyunk általa, mint nélküle volnánk. Megéri valamiért, több előnyünk származik belőle, mint hátrányunk. Nem az anyagi haszonra gondolok elsősorban, hanem a lelkiekre. A biztonságra, az elismerésre, a meghitt együttlétek boldogságára, olyan értékekre, amelyeket máshol nem kaphatunk meg csakis egy párkapcsolatban.

Amikor azt kérdezzük tehát, hogy együtt vagy külön folytatjuk tovább, akkor nem külső körülményekre, nem kifelé kell tekintenünk, hanem befelé, önmagunkra, a másikra és kettőnk együttműködésére. Azt kérdezzük, előnyösebb-e fenntartani a kapcsolatot, mint megszakítani. És amikor ezt vizsgáljuk, akkor a bizalom állapotát vizsgáljuk, arról kérdezünk, hogy elveszett-e már teljesen, vagy még maradt belőle valami, amiből újra lehet építeni mindent.

Nagyon sokféle oka lehet annak, hogy mitől is kezd fogyatkozni ez a bizalom. Legközelebb azokat az okokat szedem sorra, amelyek meglehetősen gyorsan erodálják a kezdeti bizalmat.

Olvasd el ezt is: http://parkonzultacio.hu/2020/02/06/valas-vagy-ujrakezdes/

Ha kérdésed van, írj a r.lilla3kukacgmail.com címre

Beküldve:

Lelki örökségünk

Mit cipelünk a vállunkon?

Kevésszer gondolunk bele, hogy valójában a sorsunk, az életutunk, a választásaink, az értékeink, a hozzáállásunk, a kapcsolataink minősége, nem csak egyéni döntéseinken múlik, hanem része annak a nagy örökségcsomagnak, amelyet az előttünk járó generációktól kaptunk. Ez a csomag hatalmas, és mély, de a legkülönösebb, hogy olykor úgy öröklődik generációról generációra, hogy nem is vagyunk ennek tudatában.

A kutatók a Holokauszt-túlélők gyerekeinek viselkedésére figyeltek fel először. Ők ugyanis épp úgy a traumatizáltság jeleit mutatták, mintha maguk is átélték volna ez előttük járó nemzedék élményeit. Depresszió, szorongás, alacsony önértékelés, öngyilkossági gondolatok,  agresszió, pszichoszomatikus tünetek jelentek meg körükben. Ezek a generációkon átívelő hatások más nehéz élmények kapcsán is megfigyelhetőek voltak, ilyenek voltak a természeti katasztrófák, a tömegmészárlások, és háborúk, amelyek nem csak az azt közvetlenül átélő generációt sújtották, hanem az utódnemzedéket is. A szexuális erőszakot elszenvedők családjában is tapasztalták a jelenséget, az áldozatok gyermekei is olyan jellegzetes tüneteket mutattak, mintha maguk is átélték volna azt, amit anyáik. Vajon hogyan lehetséges ez? Sokféle tudományterület próbált válaszolni a kérdésre, és a biológusok ekkor alkották meg az epigenetika fogalmát, amely genetikán felülit jelent, és minden olyan hatást magában foglal, amely nem jár együtt a DNS alapszerkezetének változásával. Sokféle biológiai mechanizmusa lehet ennek, amelynek végeredményeképpen egyes génszakaszok az utódgenerációban felerősödhetnek, vagy elcsendesedhetnek, attól függően, hogy a szülői nemzedéket milyen hatások érték. Hogy a jelenségnek nem csak pszichés, hanem konkrét fiziológiai összetevői is vannak, állatkísérletekkel bizonyították. Vemhes patkányokat például fehérjeszegény táplálékkal etettek, ennek hatására az utódok kisebb súlyúak, csökkent agysejt-számúak lettek, mint a normál diétán nevelt anyák kölykei. Ez a hatás fennmaradt a rákövetkező generációnál is, egészen tizenkét generáción át kimutathatónak találták az utódgenerációk csökkent születési súlyán.

De vajon mit jelent ez? Hogy nem csak a fizikai tulajdonságainkat, hanem az élményeinket is átörökíthetjük az utódainkra? Ha valami borzalmat élünk át, akkor ezt keresztként viszik tovább a gyerekeink a vállukon? Egyáltalán le lehet tenni valamikor ezt a keresztet?

Különös egybeesések

– Amikor eljönnek hozzánk a családok, és elkezdjük vizsgálni az előző generációk sorsát és életét, gyakran egészen misztikusnak tetsző egybeeséseket tapasztalunk – mondja Horváth Magdolna család- és párterapeuta. –  Például megérkezik hozzánk egy házaspár, van egy ötéves gyerekük, és az a problémájuk, hogy az utóbbi időben olyan szintű konfliktusaik lettek, hogy felvetődött a válás gondolata. Ahogy mélyebbre ásunk a család történetében, kiderül, hogy az anya is épp ötéves volt, amikor elváltak a szülei. Vajon véletlen ez? Álláspontom szerint egyáltalán nem az, sokkal inkább arról van szó, hogy a gyerek életkora aktivál egy életeseményt, a korábban átélt kérdések, dilemmák újra megjelennek, és tudattalanul munkálkodni kezdenek. A párok között gyakran találunk olyan konfliktusokat is, amelyeket nem lehet megérteni úgy, ha csak a jelenből tekintünk rájuk, és nem tudjuk, hogy a felek mit éltek át gyerekkorukban. Volt például egy asszony, aki állandóan bántotta a férjét, teljesen érthetetlennek, és igazolhatatlannak tűnt ez a folytonos kritizálás egészen addig, amíg el nem kezdtünk kutatni a régi emlékek között. A nő egy olyan családba született bele, ahol az anyja családját lenézte az édesapja egész famíliája, és ahol a férfiak lebecsülték a nőket. Amikor ez az asszony azt hallotta a férjétől, hogy ugorj le a boltba, akkor úgy érezte, hogy cselédnek tekintik, pedig ez csak egy tárgyszerű kérés volt. Az asszony felcsattanása valójában nem a férjének szólt, sokkal inkább a múltnak, az édesanyának szolgáltatott vele igazságot, hozzá kötötte egyfajta láthatatlan lojalitás. A férje cselekedeteiben mindig az apja családjának rossz szándékát vélte felfedezni. Maga is megdöbbent, amikor ez kiderült, és épp ezzel az új tudással volt képes leválasztani a múltat a jelenről és a társát valóban meglátni. De gyerekekkel is előfordul, hogy épp arra az útra tévednek, amelyet rossz példaként állítanak eléjük. Ha egy elvált anya szidja a fia előtt a gyerek édesapját, és azt hangoztatja például, hogy az semmirekellő gazember, iszákos csavargó, akkor könnyen lehet, hogy ez a fiú előbb-utóbb az apja életét kezdi majd élni, mert csak így tud azonosulni vele és a férfiszereppel. Előfordulhat, hogyha megnősül, akkor az anyjához hasonló nőt vesz majd feleségül, akitől majd szinte törvényszerűen elválik, és a családi mintázat így öröklődhet sorszerűen generációról generációra.

A forgatókönyv marad?

A példában szereplő anya nyilván nem akarta, hogy a fiából csavargó iszákos gazember legyen. Miért lett az mégis, hiszen egyáltalán nem ez volt a cél?! Sok ehhez hasonló történet azt a gondolatot veti fel, mintha mi emberek is kapnánk egy programot, akár egy számítógép, ami lefut bennünk anélkül, hogy azt befolyásolhatnánk, akár akarjuk, akár nem. A szereplők változnak, a díszlet is hozzá, a forgatókönyv viszont megmarad. Előzetesen annyit elárulhatok, hogy a kiszabadulás a „mátrixból” elvileg lehetséges, de ehhez fontos megérteni, hogyan adjuk át azt is, amit nem akarunk!

– Mészáros Márta nemrég bemutatott filmjében, az Aurora Boreálisban láthattuk ennek a művészileg megformált módját – emlékeztet Horváth Magdolna – A filmben nagyon érzékletesen mutatták be az alkotók, hogy miután megtörténik a borzalom, és a lányt a szovjet katonák megerőszakolják, erre egy újabb borzalom épül, méghozzá az, hogy beszélni sem lehet erről, hiszen a szovjet katonák dicsőséges képét nem szabad megtörni. A titok ott lebeg kimondatlanul, és az így felnövő gyerekek ennek a titoknak a feszültségét érzik. Mivel nincsenek információik a traumatikus eseményről, de hallják esetleg a szüleiket felébredni egy rémálomból, ezért a fantáziájuk kezd el működni, és ezek traumaközeli fantáziák lesznek! A holokauszt túlélők között is megfigyelhető, hogy a történetük elmondhatatlanná válik, évekig, évtizedekig tartogatják magukban úgy, hogy senkivel nem beszélnek róla. Nagyon sok család a különféle nehézségek, katasztrófák, traumák és megpróbáltatásokból olyan szabályok, családi normák révén szabadul ki, amelyeket a rákövetkező generációknak is el kell sajátítaniuk, hiszen azok egyszer már beváltak. Gyakran ezek olyannyira szigorúak, hogy élhetetlenné teszik az életet. Ezért szoktam kérni a családokat, hogy gyűjtsék össze a családi mondásokat is, amelyek gyakorlatilag sorsszerűen meghatározzák a következő generációk életét. Ezek között vannak nagyon destruktívak, a lányoknak mondogatott, „hagyd magad, hamarabb szabadulsz”, például, vagy az a mondás, hogy „meglesz még ennek a böjtje”, ami előre vetíti, hogy nem szabad átélni a jót, mert mindenért végül megbűnhődünk. A legnagyobb veszélyben azok a családok vannak, ahol a trauma titok, vagy olyasmi, ami szégyenteljes, és ezért megbeszélhetetlen. Ilyenkor feldolgozatlan is marad, és az előző generáció tudattalanul hagyja rá a következőre. Gyakori, hogy ezek alól a szigorú szabályok, normák alól csak betegséggel lehet kiszabadulni, mert csak akkor nem kötelező betartani őket. Amikor a családterápiás üléseken elkezdünk a családfával foglalkozni, feltárjuk a generációkon átívelő ismétlődő mintázatokat, és a rosszul működőeket igyekszünk blokkolni. Ennek a tudatosításnak, feldolgozásnak óriási jelentősége van, mert ha egy trauma nincs feldolgozva, nagy eséllyel megismétlődik. Amíg ugyanis nem beszélünk ezekről, addig tudattalanul hatnak, és tudattalanul befolyásolják a választásainkat, a cselekedeteinket. Csak úgy van esélyünk rá, hogy ezeket a folyamatokat kontrolláljuk, ha elindul a tudatosítás és a feldolgozás folyamata. Szerencsére nem csak a rossz mintákat örököljük, hanem a jókat is. Még egyetlen olyan családdal sem találkoztam, ahol nem lett volna valami, ami értékes, ami erőt adó. Igen fontos ezeket is megkeresni, felismerni, mert csak ezekre támaszkodva lehet erőnk a rosszul működők felülírásához.

Beküldve:

Pornó a párkapcsolatban

A szélessávú internet elérésével az internetes pornó olyan szinten vált elterjedtté, és könnyen hozzáférhetővé, hogy azok is használják, akik különben soha nem fizetnének érte, például a nők és a nagypapák. A közbeszédben mégis tabuként jelenik meg. Ha kiderül, akkor ennek megbélyegző hatása van! Jelenléte a társkapcsolatokat is mérgezi, mert titkokat szül, ha pedig valaki lelepleződik, az a kapcsolat végét is jelentheti.

Óriási a feszültség az internetes pornó-használat elterjedtsége és az elhallgatottsága között – vág bele a témába V. Németh Dániel pszichológus, pár- és családterapeuta. – Miközben az internetes letöltések harmada a pornográfiához kapcsolódik, és minden egyes másodpercben több mint 28 ezren néznek szexuális tartalmat a világhálón, addig kisközösségi és társadalmi szinten inkább becsukjuk a szemünket. Holott az aktív használók 43%-a 11 és 13 éves kora között látott először pornót, vagyis a fiatalok sokkal hamarabb ismerik meg ezt a „műfajt”, mint a másik nemmel megélt intimitást. A pornóhasználatról mégsem tudunk nyíltan beszélni – sem otthon, sem az iskolában. Tavaly egy budapesti intézményből azért rúgtak ki egy hetedikes fiút, mert a tornaöltözőben a társainak pornóoldalakat mutogatott. Ez a reakció azért álságos, mert 2014-es statisztikai adatok szerint a felnőtt férfiak 63, a nők 36%-a legalább egyszer még a munkahelyén is rákeresett pornográf tartalmakra az adatfelvételt megelőző 3 hónapban. Ennek tükrében még riasztóbb a fenti eset: szexuális nevelés helyett stigmatizálunk és büntetünk. Holott a kamasz fiúnak megbélyegzés és kirekesztés helyett sokkal inkább információra és segítségre lenne szüksége.

Segítség helyett elhallgatás

Bár a pornóoldalak legaktívabb használói a 13-24 éves korosztály tagjai, a pornófogyasztás és az abból fakadó problémák azonban nem csak őket érintik. A szexuális tartalmú oldalak látogatóinak egyharmada például a nők közül kerül ki, míg az 50-68 év közötti férfiak 25%-a számol be arról, hogy hetente többször is néz pornót. A weboldalak ingyen, titokban és bármikor letölthetők, senkivel nem kell kapcsolatba kerülni ahhoz, hogy elérhessük, kicsi a lelepleződés veszélye. Társadalmi szinten pedig a titokban használt pornó „rendben van”. Valójában azonban egyáltalán nincs rendben! Viselkedési függőséget eredményezhet és kimutatható neurológiai változásokat okoz az agyi jutalmazó rendszer működésében. Egyúttal hatással van a társkapcsolatokra is: óhatatlanul is irreális elvárásokat támaszt a partnerrel szemben. V. Németh Dániel szerint ráadásul a pornóhasználat kifejezetten erősíti azt az énközpontú működésmódot, amelyben a saját vágyaink és kielégülésünk fontosabb, mint a társunké.

Léna huszonkétéves volt, már egyáltalán nem tinédzser, amikor először együtt töltött egy éjszakát a barátjával, akit már több hónapja ismert. A szerelmes éjszaka azonban egyáltalán nem úgy zajlott, ahogy ő elképzelte, másnap zokogva mesélte a barátnőjének, hogy olyan volt, mintha megerőszakolták volna. Barátja durvasága megrémítette, és különösen kétségbe ejtette, hogy az együttlétük során a fiú kizárólag saját magára figyelt –

miközben egyáltalán nem értette, mi a baja a lánynak. Néhány héttel később sikerült csak tisztázniuk a helyzetet, mert erről beszélni egyiküknek sem volt egyszerű: a fiú elmondása szerint csak azt csinálta, amit a pornófilmekben látott…

Üres kielégülés

  • A pornófilmek egyik vonzereje abban rejlik, hogy szinte mindig van bennük valami, ami eltér a hagyományos szexualitástól, ami egy társkapcsolatban nem feltétlenül élhető meg – magyarázza a pszichológus. – A női és férfi orgazmus eléréséhez egész más út vezet, amit mindkét nemnek ismernie kellene, és közösen törekedniük arra, hogy a nő orgazmusa, ami általában összetettebb folyamat, előnyt élvezzen, a férfi a társa szükségleteit a sajátjai elé helyezze. Ez persze nagyfokú kölcsönös bizalmat, önkontrollt és önzetlenséget feltételez. A rendszeres pornófogyasztás azonban egész másra szoktat rá: a nők elsősorban a férfi kielégülésének eszközeként vannak jelen. Akaratlanul is begyűrűzik a kapcsolatba az összehasonlítás, a pornóoldalakon megszokott élményeket keressük szexuális és vizuális téren egyaránt, ami eleve teljesíthetetlen elvárásokat támaszt mindkét nemmel szemben. Ha egy tinédzser elsősorban online pornón keresztül ismerkedik a szexualitással, nem sok valós élménye lesz arról, milyen a szeretetkapcsolatban megélt szex, amiben az érzései, a vágyai, és az esetleges félelmei is biztonságosan megoszthatók. Ennek hiányában azt se nagyon érti, hogy mit veszít akkor, amikor lemond az igazi kapcsolatról a pornó javára.

 

Tibor (48) egy idő után csak akkor volt képes a szexre, ha a felesége valamilyen jelmezbe öltözött, nővérke, domina vagy playboy-cica lett, ahogy a férje éppen kívánta. Mindez profi szervezést, időzítést, és jelentős felkészülést jelentett számára; mindennek tökéletesnek kellett lennie a frizurájától kezdve a körmein át a teljes szőrtelenítésig. Ha hiba csúszott a gépezetbe, az erekció megszűnt, a férje kivonult a mindkettejük számára kudarcot jelentő helyzetből, vissza a pornóoldalak „védett” világába.

 

A pornó mint álmegoldás

 

  • Kapcsolatainkban gyakran élünk át konfliktusokat, azok nyomán feszültséget, szorongást és fájdalmat – magyarázza V. Németh Dániel. – Az érzelmi fájdalomra adott automatikus reakcióink mindegyike négy kategóriába sorolható: hibáztatás, szégyen, kontrollálás, vagy menekülés. Utóbbi lehet szó szerinti menekülés: nemes egyszerűséggel kisétálunk a konfliktust okozó helyzetből, de kereshetünk „menedéket” az alkoholban vagy a játéktermekben is. Ugyanide tartozik az elsőre sokkal ártalmatlanabbnak tűnő munkamánia vagy épp a pornófüggőség. Egy kapcsolat érzelmi feszültségének hatására a hálószobánkból bemenekülhetünk a chatszobába, ahol „Jessica” bármikor elérhető és nem várja el, hogy dolgozzunk a „kapcsolatunkon”. Párterápiában, ha az egyik fél pornófüggőségére fény derül, gyakran azt tapasztaljuk, hogy az sebtapaszként funkcionál, előfordulhat, hogy a pornó nem pusztán a szexuális kielégülés miatt vette át az irányítást. Lehet az unalom ellenszere, ideiglenes stresszoldó, vagy pótolhatja a biztonságos érzelmi kapcsolatot, az identitáserősítő elismerést, az osztatlan figyelmet. Ilyen értelemben válhat a pornó álmegoldássá. Természetéből fakadóan kezelése korántsem egyszerű feladat. Sokat segíthetnének az önsegítő csoportok, ebből azonban Magyarországon még nagyon kevés van. Pedig társas támogatás nélkül szinte lehetetlen a küldetés. Egy párkapcsolatban viszont nagyon labilis helyzetet teremt, ha az egyik fél lebukik – ami egyébként sokkal gyakoribb, mint az önkéntes bevallás.

 

  • Az ember nem úgy csajozik, hogy az első randin elárulja, hogy rendszeres látogatója különféle a pornóoldalaknak – írja Tamás egy segítő oldalon – nyilván nem ezzel akartam kezdeni az ismerkedést, de aztán később sem adódott ideális időpont, sem az esküvőnk előtt, sem a kislányunk születése körül. Amikor lebuktam, Anna, a feleségem teljesen kiborult. Fogalma sem volt arról, hogy hosszú évek óta küzdöttem a helyzettel, ami ráadásul a házasságkötésünk után nemhogy javult volna, csak még rosszabb lett.

 

  • ­Valóban nincs „ideális” pillanat, ez minden titokra igaz – kommentálja a történetet a párterapeuta. – Amikor napvilágra kerül, a másik fél teljes bizalomvesztést élhet át. Felmerül, hogy „ismerjük-e egyáltalán egymást, ha ezt nem vettem észre, vagy az, hogy hogyan voltál képes eltitkolni előlem”. Az online viszony gyakran éppúgy „viselkedik”, mint egy külső kapcsolat. A megcsalt félnek a pornóval kell osztoznia társán, aki a szexuálist kivitte a párkapcsolatból, nők vagy férfiak százaival megélve azt. Általában mindketten szenvednek, mert kapcsolatukat egy harmadik fél, a pornó uralja. Helyreállásra csak akkor van esély, ha nem a bűntudatkeltés az eszköz, és nem a büntetés a cél, hanem a probléma gyökerének megértése és a bizalom közös újraalapozása. A végső megoldás a kliensek kezében van, annak mély megértésében és megélésében, hogy nem veszteség, ha nemet mondunk a pornóra. Mert a kapcsolatot nyerhetjük meg általa.

 

Beküldve:

Miféle földben

A két képen nem kétféle növény látható. Mindkettő hónapos retek, egyszerre vetettem őket, egyféle vetőmagból. Az időjárás is ugyanaz volt,  és locsolni sem locsoltam jobban az egyiket, mint a másikat. Egy dolog különbözött, a föld, amibe vetettem. Az egyik ágyásra még tavaly hozattam trágyás, tőzeges fekete földet, a másik csak egy kis komposztot kapott még ősszel.

Kicsire nőtt retek
Nagyra nőtt retek

A különbség megdöbbentő. A fekete földben a retek hamar kicsírázott és gyorsan nőni kezdett, a másikban viszont csak foltokban kelt ki a növény és sokkal kisebbre is nőtt. A különbség élesen hívta fel a figyelmemet arra, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy milyen a környezet, hogy miféle föld az, amelyben növekszünk. Hogy mik vagyunk és mik lehettünk volna…

Ez a két kép, akár a gyerekeink táplálásának a szimbóluma is lehetne. Miféle földből csírázik ki az életük? Vajon elég tápanyag van benne a növekedéshez és épp az, amire szükség van? Mi kell ahhoz, hogy a kis palánták megerősödjenek, hogy ágakat növesszenek és aztán gazdag termést hozzanak? Mi kell ahhoz, hogy ember-palántáink megerősödjenek önmagukban, célokat tűzzenek ki maguk elé, és ne csak kókadozzanak és lézengjenek a nagyvilágban? Milyen földbe kell ahhoz esni? A kérdés azért sem egyszerű, mert minden gyerek más. Akár még a testvérek is nagyon eltérő habitusúak, fizikumúak, temperamentumúak, személyiségűek lehetnek. Egy kicsit másféle számukra a “jó” föld. A termőtalajnak azonban vannak alapvető jellegzetességei. Vannak olyan alkotóelemei, amelyeknek mindenképpen benne kell lennie, ahhoz, hogy az embergyerek egészségesen nőni tudjon.

Az egyik ilyen a szeretet és az elfogadás.

“Piás Ati” története jut eszembe, akiről nemrég írtam a Nők Lapjában. Ő nem épp szerencsés földbe hullott. Amikor a szülei összeházasodtak, az apja és az anyja családja egymásnak esett, épp úgy, mint a Rómeó és Júliában. Hogy miért? Mert az anya parasztcsaládból származott, az apja meg munkásból. Alkoholgőzös, veszekedős hétköznapok következtek, aminek az anyja halála vetett véget. Ati ekkor az anyai nagyszülőkhöz került, akik puritán egyszerűségben nevelték, nem volt külön szobája, folyton dolgozni kellett a szőlőben, és mindezért nem járt sem ölelés, sem elismerés sem egy jó szó. Az édesapát a nagyszülők kizárták az életükből, ő volt minden gonoszság okozója. Nem csoda, hogy egyre nőtt benne a szorongás. Hogy mi lett a történet vége? Alkohol, alkohol, drog, és végül alkohol, aztán kórház, aztán megint drog, és megint alkohol és végül majdnem a vég. Nem sok kellett hozzá, hogy kövesse az édesanyját.

Hogy mit akarok ezzel a történettel elmondani? Azt, hogy nem volt túl jó az a föld, amibe Ati hullott! Mert nem csak az anyagi dolgok jelentik a “környezetet” a táptalajt, hanem a lelkiek is, maga a párkapcsolat, és a tágabb család. A gyerekeink a párkapcsolatunkból, jó esetben a szerelmünkből csíráznak ki és nőnek nagyra. Egy rossz kapcsolat pedig nem túl jó táptalaj. Ritkán gondolunk így a kapcsolatunkra, és azt sem gondoljuk, hogy a gyerekeink miatt kellene vigyázni rá. Pedig miattuk is kell, nem csak magunk miatt. Mi anyák, gyakran mondogatjuk, hogy mindent megteszünk a gyerekeinkért! Mindenre képesek vagyunk, éjszaka is sütit sütünk, farsangi jelmezt varrunk, tanulunk velük, hurcoljuk őket, úgy vásárolunk, és úgy készítjük a vacsorát, hogy a kedvükre tegyünk, rengeteget dolgozunk, és járunk utánuk.

De hányszor mondjuk, hogy mindenre képesek vagyunk a kapcsolatunkért? Ilyet mikor mondtunk utoljára? Hányszor hangzik el az a mondat, hogy én mindent megtennék a férjemért/ feleségemért? A kapcsolat kezdetén még csak-csak! De egyszerre ez elfelejtődik. Nagyjából akkor, amikor megszületik a csemete. És akkor valami átíródik, átrendeződik, és lassan homályba vész, hogy egykor a másik volt a legfontosabb. Pedig egy idő után ismét vissza kellene cserélni a szerepeket, és végig kellene gondolnunk, hogy mire vagyunk hajlandóak a kapcsolatért, azért, hogy egyezségre jussunk, hogy közös nevezőt találjunk, hogy ne “csak” legyőzzük egymást, hanem együttműködjünk és ezzel egyszerre mindketten győzzünk!

A mindent megteszek a gyerekért – szólama kevés és sok is egyszerre. Sok, mert felcserélődik a hierarchia, mintha a gyereket tennénk a párunk helyére. Ő lesz a legfontosabb és ez nem segíteni fogja őt, hanem valószínűleg torzítani a személyiségét, és ami még lényegesebb, megakadályozhatja az egészséges leválást. Mert hiszen ő csak “vendég a háznál”. Aki megmaradhat nekünk, már ha nem hagyjuk el valahol út közben, az nem a gyerek, hanem a társunk… Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy majd a gyerekünk tesz minket boldoggá. Anyák napján ezt jó tudatosítani. Nem, ő nem alkalmas erre! A párunktól kellene várnunk minden ilyesmit.És kevés, mert ahhoz, hogy a család együtt maradjon, nem elég tenni a gyerekért! A párkapcsolatért kell! Mert ez az a táptalaj, amiből a gyermek növekszik. Nem mindegy, milyen! Hiszen a föld, amiből fejlődik, átad neki mindent, ami benne van, azt szívja majd magába. Ezért van az, hogy ezek a kis palánták mindent tudnak és éreznek. Érzik a feszültséget, a ki nem mondott indulatokat, érzik, ha valaki titkol valamit, ha lélekben nincs jelen, és persze látják a konfliktusokat, és azt, hogyan NEM oldjuk meg őket.

Ezért nagyon fals, amikor egy pár “önzésnek” gondolja, ha kettesben mennek el nyaralni, ha kettesben vacsoráznak, ha kettesben szeretnének színházba járni. Ha gondolnak magukra (is).  És persze nem csak ünnepnapokon kell dolgozni a kapcsolatért, hanem a hétköznapokon is. Hogy minden áldott nap legyen tíz perc egymásra. Legalább tíz perc! Hogy megkérdezzék, hogy vagy, mi van veled, és kíváncsiak is legyenek a válaszra.

Egyszerűnek tűnik?

Akkor rajta!