Címke: párterápia

Beküldve:

Kamaszok

Nem az internet a hibás!

https://port.hu/adatlap/film/mozi/kamaszok-adolescence/movie-261397

Amikor megnéztem a Kamaszok című sorozatot, rögtön arra gondoltam, hogy írnom kell róla, mert nagyon fontos gondolatokat fogalmaz meg, amit minden szülőnek tudnia kellene. Aztán egymás után jöttek a sorozatról szóló posztok, és mindenki megírta, hogy a Kamaszok miért nagyszerű, egyszóval, úgy éreztem, nekem már nem kell megírnom százharmincegyedjére. De aztán próbáltam megkeresni ezekben a reflexiókban, amit én láttam meg a filmből fontosnak, és lassan kiderült, hogy arról senki nem írt. Vagy épp az ellenkezőjét gondolta annak, amit én.

Volt, aki azt írta, hogy a Kamaszok a kamaszokról szól, de szerintem nem róluk, sokkal inkább a szülőkről.

Elég sokan fogalmazták meg, hogy az internet káros hatása az, amitől meg kell védeni a gyerekeinket. De szerintem korántsem ez a lényeg!

Volt, aki azt helyzete középpontba, hogy a kamaszokat nem szabad magukra hagyni és akkor is rájuk kell törni az ajtót, ha ők inkább bezárkóznának… Hát…!

Hogy tovább fokozzam, azzal az ausztrál pszichológussal sem értek teljes mértékben egyet, akinek a véleményét a Nők Lapja cikke  is idézte: „A tragikus igazság az, hogy Jamie torz férfiképe nem valahol az internet legsötétebb bugyraiban született meg, hanem az Instagramon zajlott, mindenki szeme előtt. A felnőttek – szülők, tanárok, rendőrök – nem tudták, hogy Katie elutasította Jamie-t. A tinédzsereknek saját nyelvezetük van. De amikor Katie nyilvánosan megalázta Jamie-t az Instagramon, a fiú törékeny önképe teljesen megsemmisült, és a benne rejlő szorongás brutális haraggá vált.”

Hogy rövidre zárjam azért nem értek ezzel a véleménnyel egyet, mert családterapeutaként szerintem Jamie „torz férfiképe” illetve „törékeny önképe” nem az interneten és nem is az Instagramon született meg, hanem az édesapjával, és a szüleivel való kapcsolatában.

De erre persze nem jövünk rá rögtön. Én sem jöttem.

Ezért is briliáns ez a sorozat, nem csak azért, mert bravúros a megoldás, ahogy vágás nélkül, egyben vették fel a film minden egyes részét. A technikai megvalósításnál azonban sokkal figyelemreméltóbb az az út, ahogy a történet mélyére jutunk, és egyre inkább közelebb kerülünk ahhoz, hogy miről is van szó valójában.

(Vigyázat, spoiler!)

Az utolsó résszel kezdem, amiben a szülők sokáig megpróbálnak úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és Jamie nem volna már hosszú ideje elzárva, mert megkéselte és megölte azt a lányt, aki tetszett neki. Az utolsó részben szépen fel van építve, ahogy a szülők próbálnak az apa születésnapján „normális, ünnepi” hangulatot teremteni, úgy tenni, mintha ez egy szokásos születésnap lenne. Az anya komplett angol reggelit készít, dudorászik közben és mosolyog. A megjelenő családtagok gondosan kerülik azt a témát, hogy Jamie nincs otthon és legfőképp azt, hogy miért. Próbálják fenntartani a látszatot még akkor is, amikor kiderül, az apa kisteherautóját összefestette valaki. A sorozat legdrámaibb pontja, amikor már nem próbálják meg fenntartani az idillről szóló látszatot, hanem hagyják, hogy elöntsék őket az érzések. A tragédiában pedig immár nem Jamie felelősségét keresik, hanem a sajátjukat. Épp ez benne a felszabadító, hogy nem kenik a felelősséget az internetre, az iskolára, a körülményekre, sőt még Jamie-re sem, hanem meglátják a gyermekükben azt a kisfiút, aki magára maradottan küzdött a világgal, a saját kétségeivel, fájdalmaival, felnőtté válásának kínjaival, meglátják, hogy ők azok, akik nem tudtak ebben vele lenni, és nem csak arról van szó, hogy fizikailag nem voltak jelen, hanem sokkal inkább arról, hogy nem jelentettek számára érzelmi támaszt. És ezen a ponton szakadnak fel az apa könnyei, és szembesül saját apaszerepének jelentőségével.

A saját praxisomban, a családterápiás folyamatokban is azt látom, hogy ez az a lélektani pillanat, ez a fájdalmas ráismerés az, ami változást és gyógyulást hozhat egy család életében. Ha ez nem történik meg, és nem lehet megsegíteni ezeket a családokat abban, hogy legyen erejük, bizalmuk, hitük, hogy a családtagok (a szülők egymással, és a szülök a gyerekeikkel) újraértékelve saját szerepeiket, ismét szeretetteljesen kapcsolódhatnak majd a gyógyulás folyamatában egymáshoz, akkor maga az élet kerülhet veszélybe. Ha ez a ráismerés és az ebből következő pozitív változás és kapcsolódás nem következik be jókor, akkor nem csak egy filmben veszítheti el az életét valaki, hanem a valóságban is. A film persze a végletekig kisarkítja, felnagyítja ezt, és ez a dolga, mert így tudunk felfigyelni rá. De a valóságban is eljöhet az a pont, amikor maga létezés lesz a kérdés. A szorongás, a környezetből és a családból érkező feloldatlan konfliktusok feszültsége ugyanis frusztrációt okoz, és agresszióban csúcsosodhat ki. Az agresszió pedig fordulhat kifelé, mások felé, ahogy Jamie esetében történt, és valódi bűncselekmény formáját öltötte, de fordulhat önmagunk felé is, ahogy ezt ma nagyon gyakran a falcoló, öngyilkossággal kísérletező kamaszok teszik, akikből sokkal több van, mint gondolnánk.

Az élet velejárója a konfliktus. A konfliktus pedig megérkezhet online vagy offline, valójában mindegy, hol találkozunk vele, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mit kezdünk vele.

Ahhoz, hogy jól tudjuk kezelni, bizalomra van szükségünk, önmagunkba és a másikba vetett bizalomra, reális, pozitív önképre, és konfliktusmegoldó technikákra. Jamie egyikkel sem rendelkezik. Ez a tizenhárom éves kamasz fiú valószínűleg kiemelkedően intelligens és kifejezetten jóképű, de ő csúnyának találja magát, egyáltalán nincs tisztában az értékeivel, nem bízik önmagában és a környezetében élőkben sem. Manipulatív eszközökkel próbál felszínen maradni, kapcsolatot, barátnőt szerezni. És nem, nem az internet miatt alakult ez így! A sorozat alkotói nagyon is utalnak erre a mélyebb összefüggésre abban a mozzanatban, amikor az apa arról beszél, hogy beíratta focizni a fiát. De amikor látta, hogy mennyit szerencsétlenkedik a gyerek a pályán, akkor elfordította a fejét… mert szégyellte őt. A fiú pontosan tudta, hogy az apja így érez, hogy nem büszke rá, hogy nem is akarja látni őt, és ezt annyira fájdalmasan szörnyű volt átélnie, hogy ezután minden erejével arra hajtott, arra törekedett, hogy az apja elismerését elnyerje. Ennek a mozzanatnak a jelentőségét megemeli, hogy mindketten felidézik életüknek ezt a pillanatát. Itt fontos megjegyezni, hogy az apa által átélt szégyen nem azt jelenti, hogy nem szereti a fiát, „csak” azt, hogy nem fogadja el őt olyannak, amilyen. „Csak” annyit jelent, hogy a gyerek másmilyen lett, mint amilyennek elképzelte, várta, nem abban tehetséges, ami az apa számára értéket jelent. Amiben pedig mégis ügyes, azt talán észre sem veszi. Ez a fájdalmas hiány pedig átszövi az egész életét, és a film szinte minden pillanatában jelen van.

És miféle konfliktuskezelési technikával rendelkezik Jamie?

Olyannal, mint az apja.

Ami nem más mint az erőszak. Ezt látjuk először a fiú esetében, amikor megpróbál a pszichológusa fölé kerekedni. Látjuk, ahogy manipulál, ahogy elhallgat, hazudik, ahogy a frusztrációja szinte kortollálhatatlan dühvé válik. A miértekre pedig csak a következő részben érkezik meg a válasz, amelyből kiderül, hogy az apa, Eddie ugyan soha nem verte meg a gyerekeit, ahogy vele az édesapja tette, de a feszültség levezetésének a módja mégiscsak ez maradt számára is. Ezt jelenítik meg a film alkotói, amikor bemutatják, hogyan kezd el őrjöngeni a parkolóban azokat a gyerekeket üldözve, akikről úgy hiszi, ők festették le a kisteherautóját. És a jelenet tökéletesen párhuzamba állítható Jamie dühkitörésével. Hirtelen megértjük, hogy itt egy mintázatról van szó…

Ahol pedig nincs se bizalom, se reális önkép, se jó konfliktusmegoldó technika, ott marad az agresszió, ami – még egyszer megismétlem – fordulhat kifelé, mások felé, és fordulhat befelé depresszió, falcolás, öngyilkossági gondolatok és más szorongásos tünetek formájában. Végső soron mindkét esetben veszélyeztetve az életet.

Ezek az önmagukat vagy másokat bántó kamaszok, amikor így „játszadoznak” az élettel, megpróbálnak üzenni nekünk szülőknek, (amit úgy tűnik, mi nagyon nem akarunk meghallani) és a társadalom egészének, hogy ha legintimebb kapcsolatainkban nincs közöttünk szeretetteljes, megértő, egymást elismerő elfogadás, akkor lehet, hogy már élni sem érdemes. Vagyis nem a kamaszokat kell árgus szemekkel figyelnünk, hanem azt, hogy milyen kapcsolatban vagyunk egymással, és persze velük, hogy meg tudjuk-e őrizni a családunk elfogadó, oltalmazó légkörét, és azt a képességünket, hogy minden tinis mufurcságuk ellenére meghalljuk őket, amikor szólnak hozzánk, és elfogadó, bizalomteli, megértő szeretettel vagyunk jelen az életükben.

Azt nem tudom megmondani, hogy nőtt-e az ilyen Jamie-féle családok száma az elmúlt években. Azt viszont pontosan tudom, hogy a mai Magyarországon elég sokan lehetnek. A családbarátság azonban ez esetben nem jelenti azt, hogy segítséget, ellátást, támogatást is kapnak. Magyarország egyetlen gyermekpszichiátriai kórháza, a Vadakert Kórház nem tudja megadni ezt mindenkinek, vidéken sok helyen csak papíron létezik államilag finanszírozott családterápiás ellátás, a valóságban pedig alig hozzáférhető. Ahol most dolgozom, ott hétről hétre nő a családterápiára váró ilyen és ehhez hasonló családok száma. Az a nyolc-tíz alkalom pedig, amit rájuk szánhatunk gyakorlatilag csak tűzoltásra elég.

https://telex.hu/eletmod/2024/09/25/gyermekpszichiatria-ellatas-korhazak-paciensek-varolistak-osztalyok-orvosok-pszichologusok-gyerekek-fiatalok-csalad

Tévedés ne essék, ezekből a családokból nem hiányzik a szeretet, többnyire nem szegények, nem tartoznak semelyik kisebbséghez, „rendes” középosztálybeli családok, ahol a szülők dolgoznak, gondoskodóak és szeretik a gyerekeiket. Mégis elcsúszhat valami, és nem, nem az internet miatt! Sokkal inkább nehéz, transzgenerációs örökségünk az (egyik) ok, az a múlt, ami sem konfliktusmegoldó technikákat, sem elegendő bizalmat, sem reális önképet nem tudott adni, aminek terhét ma is hurcoljuk felemásan működő pár- és családi kapcsolatainkban.

Mi vajon tudunk adni az utánunk jövőknek?

Beküldve:

Miért nem megyünk el párterápiára?

Sokszor tapasztalom, hogy a párok nem jutnak el időben párterápiára, mert sokáig halogatják, hogy szembenézzenek a problémáikkal. Néhány „indok” következik, ami sokszor a párterápiával kapcsolatos tévedéseken, előítéleteken alapul. Ezeket igyekeztem most tisztázni.

1. Mert majd megoldjuk magunk

Az jó jel is lehet, hogy azt gondoljátok, hogy meg tudjátok oldani a konfliktushelyzeteiteket. Ha úgy tudtok visszagondolni egy veszekedésre, hogy egyikőtökben sincs utólag harag, megbántottság, sértettség, akkor valóban eljuttok a megoldáshoz, és akkor minden rendben. De ha már egy ideje görgetitek magatok előtt a konfliktusaitokat, és nincs meg a feloldódás élménye, hanem egyre távolabb és távolabb kerültök egymástól, akkor lehet, hogy érdemes volna mégis megfontolni. A probléma szőnyeg alá söprése hosszú távon nem fog segíteni. Egyre nagyobb és nagyobb lesz a konfliktuscsomag, amit egyre nehezebb lesz eldugni – magatok elől is!

2. Mert nem fogunk kiteregetni mindent egy idegen előtt

Ez az idegen valójában olyan szakértő, aki nap mint nap találkozik párkapcsolati problémákkal. Épp az a legfőbb erénye, hogy „idegen”,  vagyis egyik fél felé sem elfogódott, és az az egyik feladata, hogy ez így is maradjon. Vagyis mindkét fél nézőpontjából lássa a helyzetet. Ez egy új szempont. A pár mindkét tagja számára nagy segítség lehet a külső nézőpont, ami őket is segíti abban, hogy másképp tekintsenek önmagukra. A párterapeuta ezen kívül soha nem „szennyesként” látja a pár belső életét, hanem érvényes történetként, amelyben érzések, fájdalmak, veszteségek, örömök és nagyon fontos értékek is vannak. Ezek feltárása és visszatükrözése az egyik legfontosabb feladata.

3. Mert a párom csak hisztizik, és majd megunja

Ha a párod hisztizik, akkor ez rád is hatni fog valamiképp. Felteszem nem érzed magad ilyenkor túl komfortosan, és jól esne, ha véget vetne a párod a hisztizésnek. Valóban megvárhatod, amíg megunja a „hisztit” és abbahagyja. A nehézséget az jelentheti, hogy egy idő után teljesen abba fogja majd hagyni a hisztit (is), és ezzel együtt a kapcsolatot magát is be akarja majd fejezni. Vagyis, ha azt tapasztalod, hogy a párod hisztizik, akkor MOST még van esélyed, mert valójában érted hisztizik, és a kapcsolatotokért. Most még épp van lehetőséged van arra, hogy válaszolj a valós igényeire és megmentsd a kapcsolatod. Ha már nem is hisztizik, akkor számíthatsz rá, hogy elhagy! Érzelmileg biztosan.

4. Mert majd megoldja az idő

Közkeletű tévedés, hogy az idő mindent megold. Nem! Az idő valóban segít az egészséges hegek gyógyulásában. De azokon a hegeken nem segít, ami alatt gyulladás van. Előbb a gyulladást kell kezelni, hogy felette egészséges heg keletkezzen. A gyulladást pedig nemhogy nem oldja meg az idő, hanem egyre csak súlyosabbá teszi, egyre mélyebb lesz a fertőzés. A párkapcsolati problémákkal is ez történik! Amit nem oldunk meg most, azt nem oldja meg az idő, hanem még inkább elmérgesíti.

5. Mert ha szeretjük egymást, akkor meg is tudjuk majd oldani

A szeretet valóban nagyon fontos érték, és sokat segíthet abban, hogy egymás felé forduljunk. De ki merjük-e fejezni a szeretetünket, és ha kifejezzük, ezt hogyan tesszük? Ráadásul a szeretet érzése önmagában nem ad a kezünkbe konfliktuskezelő technikákat. Sokszor az a mód, ahogy a szeretetünket kifejezzük, nem jut el a másikhoz, mert ő ugyanazt másféleképp észleli. Könnyen lehet a szeretetből adott figyelmet akár korlátozásnak érzékelni, vagy lehetséges, hogy rengeteg szívességet teszünk a másiknak, de azt ő észre sem veszi, mert neki az együtt töltött idő volna a fontos. Az ilyesfajta elcsúszásoknak még ezer más módja lehet. A vége azonban az lesz, hogy ezek az elcsúszások oda vezetnek, hogy azt gondoljuk, a másik már nem is szeret…

6. Mert sokba kerül

A párterápiás ülések valóban nem tűnnek olcsónak, de kétheti rendszerességgel zajlanak, ami azt jelenti, hogy két ülés van egy hónapban. Ha kiszámolod, hogy ehhez képest mennyibe kerül a válás, egy teljesen új egzisztencia felépítése, még egy lakás, vagy az albérleti költségek, hogy az érzelmi károkról ne is beszéljünk, akkor lehet, hogy mégis megéri?

7. Mert úgysem segít

Lehet, hogy tényleg nem segít, de ha meg sem próbálod, biztos nem fog megoldódni!

8. Mert a szüleink sem mentek párterápiára, mégis együtt maradtak

Ez igaz. De az biztos, hogy nem is oldották fel a konfliktusaikat. Különben nem jutottál volna idáig ebben a blogbejegyzésben.

9. Én mennék, de a párom nem akarja

A rossz hír az, hogy ez könnyen jelentheti azt, hogy a párod félig-meddig már kicsekkolt ebből a kapcsolatból. A másik lehetőség az, hogy nem mer szembenézni a párkapcsolati problémákkal, mert ezek kimondása számára a megoldhatatlansággal azonos. Ilyenkor lép életbe a 7. pont: Valóban, lehet, hogy a párterápia nem segít, de ha meg sem próbálod, biztos nem fog a probléma megoldódni magától.

Beküldve:

Párkapcsolati konfliktusok megoldása vagy feloldása?

Az előző blogbejegyzésemben egy olyan játékról meséltem, amely segítséget nyújt a családon belüli konfliktusok rendezésében. Ebben a bejegyzésben a párkapcsolati konfliktusok feloldásáról beszélek majd. A lépések valójában nagyon hasonlatosak ahhoz, mint a játékban, csak a „jutalom” nem annyira megfogható, mint ott, hiszen a konfliktus feloldódása a jutalom maga.

Nagyon nem mindegy, hogy a párkapcsolati konfliktus, amit meg szeretnénk oldani egy akut, régen húzódó probléma miatt tör ki, vagy újonnan keletkezett. Előfordulhat az is, hogy a felszínen megmutatkozó konfliktus egy régebbit  rejt, és az egy még régebbit, és úgy bújnak elő ezek a konfliktusok, ahogy a nagy matrjóska babákból az egyre kisebbek,

hogy a végén eljussunk egy őskonfliktushoz, amiről úgy gondoljuk, hogy már el is felejtettük. Pedig könnyen lehet, hogy nem, csak besöpörtük a szőnyeg alá. Vagyis fontos tisztázni, hogy az a profán konfliktus például, hogy

miért nem vitted le a szemetet?

az tényleg arról szól-e, hogy nem vitted le a szemetet vagy valami egész másról. A veszekedések láncolatába belebonyolódott pár sok esetben már nem is tudja kideríteni, hogy miért is veszekednek valójában. Gyakran azt hiszik, hogy azért veszekednek, mert eltávolodtak egymástól, mert nem jól választottak, hiszen látszik, hogy annyira különböző véleményen vannak, hogy folyton gyűlölködnek. Pedig az esetek többségében arról van szó, hogy megértésre, szeretetre, elfogadásra vágyunk, és a konfliktusok akkor robbannak ki, amikor ezeket nem kapjuk meg.

A téves észlelés azért jöhet létre, mert a konfliktus sok negatív érzéssel jár. Dühvel, haraggal, azzal a gondolattal, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. És ez akár a sokszorosára is erősödhet, ha a konfliktust nem sikerül feloldani. Vagy épp megoldódik ugyan valahogy, de nem oldódik fel.

Mi a különbség a konfliktus megoldása és a feloldódása között?

Óriási!

A konfliktust ugyanis meg lehet oldani erőből is. Valaki győz, valaki eléri, hogy „igaza legyen”, míg a másik veszít, és kiderül, hogy „nincs igaza”. Sok pár alkalmazza a konfliktusmegoldásnak azt a formáját, hogy nem vesz tudomást a problémáról, és akkor az vagy egy váratlan pillanatban csap le rájuk, vagy Demoklész kardjaként lebeg a fejük felett, és mindenki ideges, szorong, hiszen ilyenkor a csoda lehet az egyetlen megoldási lehetőség vagy a véletlen, ami aztán vagy kedvező lesz vagy sem. Ez az a helyzet, amikor kiszolgáltatják magunkat az elemeknek. Beléphet ebbe a bizonytalanságba egy harmadik, határozott fél is, aki igazságot tesz, vagy az akaratosságával eldönti a kérdést, például a gyerek, aki mégiscsak megeszi a csokit, mert a szülőknek nem sikerült megegyezniük ebben a kérdésben.  De beléphet egy távolabbi családtag is, az anyós, vagy az após, aki hirtelen „rendet tesz”. A legtöbb konfliktusunkat azonban a harc eszközeivel próbáljuk kezelni. Győzni akarunk, hogy a mi érdekeink érvényesüljenek. Az életünk nagyon sok pontján tapasztaljuk ezt a konfliktuskezelési „módszert”, ezért aztán a párkapcsolatunkban is így járunk el.

De ha egy jól működő kapcsolatra vágyunk, akkor ez itt nem fog működni A kard ki kard módszer ugyanis megöli az intimitást, rombolja a kapcsolatot, az egyik felet sértetté, megalkuvóvá, megbántottá teszi, míg a másik azt érezheti, hogy minden döntési teher az övé, mert a másik „képtelen” bármiért is kiállni. Ilyenkor kétféleképpen alakulhat a pár élete:

  1.  Kialakul egy alá- fölérendeltségi viszony, amikor mindig az egyik győz, és mindig a másik veszít. Ez a helyzet akár hosszan is működhet, különösen, ha az alárendelődő fél „jól játssza” a szerepét, és nem lázadozik, nem hangoztatja az elégedetlenségét. Akár egy teljes életet is le lehet élni így, de biztos, hogy ez az alárendelődő fél hatalmas önfeladásával és áldozatvállalásával jár együtt.
  2. A másik út, amikor mindenki győzni akar, nem áll be a győztes-vesztes rend és ezért örök harci szintér lesz a pár élete.

Konfliktusok feloldása, ha a harmónia a cél

Ha a konfliktust nem megoldani, hanem feloldani szeretnénk, és harmónikus kapcsolatra vágyunk, akkor el kell felejteni azokat a mondatokat, hogy nekem van igazam, és te bolond vagy, ha ezt szeretnéd! Le kell tennünk a fegyvert, és nem csak arra kell törekednünk, hogy nekünk jó legyen, hanem arra is, hogy a másiknak jó legyen. A pár mindkét tagjának vállalnia kell, hogy olyan megoldást talál konfliktushelyzetekben, amely mindkettőjük számára egyformán jól működik. Nem fogadható el, hogy az egyik fél nyer, míg a másik veszít. Ha ez nincs így, akkor sérelmek, fájdalmak keletkeznek, a vesztes fél ugyanis mindig sebeket szerez.

Aki készen áll erre, az kész akár egy ilyen párkapcsolati szerződést is aláírni:

É n, _________________________________, elkötelezem magam a nyertes-nyertes gondolkodásmód mellett, amelynek során a jelenlegi és a jövőbeli nézeteltéréseinken úgy dolgozom, hogy mindketten megkapjuk, amit akarunk és amire szükségünk van.

Ha valaki most úgy érzi, miután elolvasta ezt a „szerződést”, hogy képtelen volna ezt tiszta szívvel aláírni, az valószínűleg nagyon sok múltbéli sértettséget hordoz magában, vagyis sok olyan sebet szerzett, ami miatt inkább bosszúvágyat él át, mint a konfliktusok feloldásának a vágyát. Vagyis már nem csak a konfliktusok állnak a boldogság útjában, hanem az is, hogy a másik iránti bizalom elveszett. Ilyenkor érdemes párterápiás segítséget kérni, mert a bizalom helyreállítása az alapja a konfliktusok megoldásának, és ha ez nincs, akkor nagyjából a startvonalra sem lehet állni.

Mi kell ahhoz, hogy win-win helyzet alakuljon ki?

TE+ÉN helyett MI

Tudnod kell, hogy te mit szeretnél és közben figyelned kell arra is, hogy a másiknak mi a jó. Ahelyett, hogy a magad nyereségére gondolnál, MI-ben gondolkodsz, és tisztában vagy vele, hogy ami a másiknak nem jó, az neked sem lesz jó, és nagyon nem lesz jó nektek kettőtöknek. Hallgass!

Tudj hallgatni!

Ez azt jelenti, hogy add meg annak a lehetőségét, hogy a másik is elmondhassa a véleményét, hagyd, hogy beszéljen, hogy feltárja magát. Legyél rá kíváncsi! Ne tereld másra a szót, ne nézz tévét közben, ne nézz rá az órádra, és ne nyomkodd a telefonodat sem közben, hanem teljes figyelmeddel fordulj felé.

Önismeret

Tisztában vagy azzal, hogy mik azok a helyzetek, amelyek nagyon érzékenyen érintenek és ezért extrán erősen reagálsz rájuk. Ezek általában olyan gyerekkori sérelmekhez vezetnek, amelyekben gyerkként esélyed sem volt helytállni, csak el kellett szenvedned őket. Elismered a kommunikációs gyengeségeid. Ha például könnyen mondasz ítéletet a másik felett, minőséted például azzal, hogy trehány és lusta, akkor tudd, hogy az ilyen megjegyzések nagyon gyorsan a vita eszkalálódásához vezetnek, és ez nem a másik lustasága miatt történik így, hanem azért, mert a kritika minden esetben rombolja a kapcsolatot.

Jó kommunikáció

Ez azt jelenti, hogy nem értékelsz, nem ítélkezel, nem minősíted a másikat, úgynevezett énüzenetekben kommunikálsz, amelyekben az érzéseidről is számot adsz. Veszed a másik jelzéseit, végighallgatod, és elismered, hogy érted, és érzed, hogy miről beszél. Nem mondasz olyanokat, hogy nem lehetsz fáradt vagy álmos, hiszen semmi okod nincs rá. Azaz együttérző vagy. Ez a bizalom alapja. Ha így fordulsz a másik felé, egyre inkább meg fog nyílni és olyan dolgokat is elárul majd, amit senki másnak. Ha igazán sikerül megértened őt, a konfliktusból származó haragod úgy száll majd fel, mint a reggeli harmat.  

Önfeltárás

Hajlandó vagy megosztani a másikkal a vágyaidat, az érzéseidet, és a szükségleteidet, nem félsz elárulni azokat, mert bizalommal vagy a másik iránt. Ha ez nem történik meg, akkor a másiknak nincs esélye arra, hogy megértsen és figyeljen rád.

Kreativitás – ötletbörze

Néha az is elég, ha a másik látja, hogy megérted és elfogadod a szempontjait. Ilyenkor eldönthetitek, hogy most azon az úton indultok-e, amit te, vagy azon, amit a másik preferál. De középen is találkozhattok, vagy kitalálhattok valami harmadik megoldást, ami mindkettőtöknek megfelel. Ne a hibát és a hibást keressétek, hanem a megoldást, és akkor el is fogtok jutni odáig!

Beküldve:

Válás, leválás, párkapcsolati konfliktusok

Nagyon gyakran érkeznek hozzám párok azzal, hogy konfliktusaik vannak egymással. Amikor beszélgetni kezdünk, lehet, hogy már rögtön az első ülésen, de az is, hogy csak fokozatosan derül ki, hogy egyikük vagy mindketten, nagyon szoros kapcsolatban állnak a szüleikkel – gyakrabban az édesanyával. De előfordul, hogy az apával.

A szülők ilyenkor szinte belelógnak a pár elétébe, és ez akkor is így lehet, ha távol élnek, nem a közvetlen közelben. Jelen vannak a véleményükkel, a kritikájukkal, a gyermekük házastársának be nem fogadásával. A be nem fogadott fél olykor szinte láthatatlanná válik előttük, olyan szereplővé, akivel nem kell törődni. Például elfelejtenek terítéket tenni nekik az ünnepi asztalra. Mert „véletlenül” nem számolják bele a családba. A közös nagycsaládi eseményeken nem történik semmi különös, csak épp nem beszélgetnek vele, nem kérdezik meg tőle, hogy van, és nem veszik figyelembe a véleményét. Észrevétlenül, szavak nélkül fúrják, gyakran úgy, hogy ezt a saját gyermekük sem realizálja, nem érzékeli, és olykor nehéz megfogalmazni, hogy mi a baj, hiszen nincs nagyjelenet, veszekedés. Esetenként csak egy-egy odasúgott félmondatban hangzik el a gyerek és a szülő között, hogy ajjaj, a házastársad miféle ember, ha ezt és ezt teszi, így és így néz ki, így és így viselkedik. Vagy még ennyi sem történik, a szülő csak legyint egyet, hogy hja, a férjed/feleséged tudjuk, hogy ilyen, oh! És a házastárs, a be nem fogadott, ezt látja, ezt érzékeli.

Párkapcsolati konfliktus

Aztán a pár hazamegy és egyszerre kitör a háború valami apróságon, vagy valami olyasmin, ami a kapcsolatban egyébként is konfliktust okoz, sokszor gyermeknevelési kérdéseken. De AZ nem feltétlenül tudatosodik, hogy egy máshonnan hozott feszültség robban ilyenkor, és ettől szinte érthetetlenné válik, hogy ez a robbanás miért is ekkora erejű.

Ha ez a tudatosodás soha nem történik meg, akkor a pár gondolhatja azt, hogy egymással van bajuk, és, természetesen, ha sokszor veszekednek úgy, hogy a problémákat nem sikerül megoldaniuk és közben folyamatosan meg is bántják egymást, akkor olyan sebeket ejtenek és szereznek, ami miatt már valóban egymással is bajuk lesz.

Tegyük fel az apai nagymama azt képviseli, hogy az unokát húsvétkor se árasszák el egészségtelen csokoládékkal. Az anya azonban nyuszitojás-keresést szervez épp arra a napra, amikor a nagyi megérkezik. A mama persze „nem akar” háborúskodást szítani, és ezért „csak” a fiának mondja, hogy ez nem helyes, jobb lenne a gyereknek, ha nem zabálná tele magát csokival ebéd előtt. A nagymama morog, nem nagyon szól a menyéhez, az unokáját pedig megszidja, amikor csokis szájjal ül le az asztalhoz. Elmenőben pedig a fiának súgja oda, hogy jobb lenne, ha nem kényeztetnék el ennyire ezt a gyereket. Aztán végre kilép a lakásból, és az apa és az anya összevesznek, hogy ki kényezteti el a gyereket és mivel.

Vagyis a konfliktus átkerül egyik kapcsolati térből a másikba, a szülő-gyerek kapcsolatból a párkapcsolatba.

Leválás

„Elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy.” – mondja a Biblia, megfogalmazva, hogy a párkapcsolati szövetséggel valami új jön létre, amihez fel kell adni a régi kapcsolódásokat. A szülőnek útjára kell engednie a gyermekét, hogy új, saját szövetséget alakíthasson, és a gyermeknek el kell indulnia a saját útján. Ezt a lassú, kétoldalú folyamatot hívjuk leválásnak, ami gyakorlatilag már a megszületéssel elkezdődik, de számtalan fokozata van a teljes felnövekedésig és szülőtől és gyermektől egyaránt többféle, olykor nehéz pszichés feladatot kíván. Bátorságot, bizalmat, önbizalmat, azt a fajta életbe és önmagunka vetett hitet, hogy boldogulunk az újraformálódó helyzetekben. Kibírjuk ezt a változást, nem omlunk benne össze, és nem akarjuk, hogy visszaálljon a régi rend. A szülői oldalról különösen fontos, hogy legyen ehhez elég érzelmi tartalékunk és olyan más közeli, bensőséges kapcsolatunk, amire ebben a változásban is számíthatunk. Gyermeki oldalról pedig elég jó megküzdési képességünk és önmagunkba vetett hit, hogy boldogulunk a szüleink nélkül.

Nehezített leválás

Sokféle okból lehet ez a leválás nehezített. Szülői oldalról hiányozhat az érzelmi tartalék depresszió, vagy gyász, krízis, munkanélküliség, szegénység miatt, de lehet a háttérben valamilyen személyiségzavar is. Ha a szülőnek nincs olyan közeli, bensőséges kapcsolata, amiben érzelmi támaszt kaphat, akkor könnyen teheti rá ezt a fajta kapcsolódási vágyát a gyerekére. Ez azt jelentheti, hogy tőle vár érzelmi, fizikai támogatást, támaszt, segítséget, barátságot, programokat, védelmet, biztonságot, olyasfajta dolgokat, amiket épp fordítva, neki kellene megadnia a gyerekének és jó esetben mindez egy társkapcsolatból várható leginkább. Amikor ez nincs, mert a szülők például elváltak, vagy adott esetben az egyikük meghalt, akkor ez a folyamat megakadhat. Ilyenkor az egyedül maradó szülő nem „akar” felépíteni másik társkapcsolatot, mert a gyerekeinek szenteli az életét. Az áldozata mögött azonban sokszor az áll, hogy fél belemenni egy új kapcsolatba, vagy az, hogy még érzelmileg az előzőt sem zárta le. Amikor ezeket a társkapcsolati igényeit a szülő a gyerekre rakja rá, akkor a „gyerek”, aki már nem is annyira gyerek, megterhelődik, hiszen bármennyire is igyekszik, soha nem lesz képes felnőtt szülője társává válni. Néha ez a folyamat már kamaszkorban lezajlik, akkor, amikor még nem  elég érett ahhoz, hogy védekezzen ellene. A kamaszkori lázadás ebben az esetben akár el is maradhat, hiszen a gyereknek az lesz a feladata, hogy a szülő mellett álljon, és megvédje őt a nehézségektől. A szülő ilyenkor gyakorlatilag bűntudatot alakít ki a gyerekben, hogyha úgy érzékeli, hogy az fizikailag vagy érzelmileg távolodik tőle. Igazi csapda helyzetet alakít ki, szinte fogva tartja a saját gyerekét, hogy ne maradjon egyedül.

Válás vagy leválás

A csokis példánál maradva – egy ilyen helyzetben az apa nem lesz képes a felesége mellé állni, és az anyjának fog igazat adni, hiszen a nagymamának „igaza van”, amikor azt mondja, hogy ne kényeztessék el a gyereket, és ne adjanak neki egészségtelen ételeket. A problémát azonban nem az jelenti, vajon kinek van igaza ebben a helyzetben, hanem az, hogy új szövetségesként ők – vagyis a pár –  nem válhattak „egy testté”, vagyis nem alakították ki a közös álláspontjukat most épp a csokievés terén. Az apa két tűz közé kerül, az anyja és a felesége közé, az anya pedig magára maradottnak érzi magát, azt éli át, hogy a férje nem áll mellé, a nagymama véleménye fontosabb, mint az övé. Gyakorlatilag mindenki rosszul jár.

A folyamatos veszekedések és viták össztüzében pedig egy kevésbé szép napon már az lesz a kérdés, hogy tudnak-e még együtt élni egyáltalán, a krízis akár a válás kérdéséig is eljuthat. Ilyenkor válik el, hogy a már felnőtt gyerek, aki ennyire bevonódott a szülő életébe, le tudja-e tenni a bűntudat érzését, és belátja-e, hogy az új szövetség létrehozásáért már nem a szüleihez kell lojálisnak lennie, hanem a társához. Az elvárásokat közösen alakítják, és ebben a közösen alakítás sokkal fontosabb, mint az, hogy kinek van igaza. A tét nagy, hiszen nem mindegy, hogy leválás lesz a folyamat vége, vagy válás. El tudjuk-e engedni régi kapcsolódásainkat, hogy megszülessen az új.

Ha nem boldogulsz egyedül ebben a nehéz folyamatban, kérj segítséget és hívj telefonon!

Rist Lilla (tel: 302687449)

Beküldve:

Miért nem értjük egymást? 3. rész

Kommunikációs különbségek férfiak és nők között

Alapvetően nem a férfiak és nők között különbségek miatt van félreértés a párok között, sokkal inkább múlik ez a kötődési stílusunkon és képességünkön. De azért van néhány jellegzetesség, amelyről érdemes tudni, és figyelembe venni, ha a kommunikációs hiányokról gondolkodunk.

A párkapcsolati kommunikáció nemi különbségeinek kérdései

Tapasztaljuk, hogy van különbség abban, ahogy a nők és ahogy a férfiak működnek a világban, és sokszor tűnik úgy, hogy készségeink és képességeink mások, amelyeknek vannak határozott nemi jellegzetességei. Tudományos vita folyik azonban arról, hogy ezek a különbségek mennyiben származnak valós fiziológiás különbségekből, és mennyiben tanultak. Tényleg rosszabbak-e például a nők elméleti fizikában és informatikában, vagy „csak” azért nem jut eszükbe érdeklődni ezek iránt a tárgyak iránt, mert nőként ezt nem illik, nem szokás, semmilyen női példa nem áll ebben előttük. Ugyanígy a férfiakat is rosszabb verbalitással ruházzuk fel, de vajon milyen lenne ugyanaz a férfi, aki most nehezen kommunikál, ha egy olyan családban nőne fel, ahol a férfiak sokat és szívesen beszélnek, ahol az élmények és érzések megosztása magától értetődő.

A párkapcsolati kommunikációs különbségek – fiziológiai hatások

A kutatók találtak néhány olyan fiziológiás különbséget a férfiak és nők között, amelyek biztosan hatnak a verbális teljesítményünkre. Érdekes különbség például, hogy a férfiaknak akkor hangolódik össze inkább a jobb és a bal agyféltekéjük működése, ha térbeli tájékozódásban kapnak feladatot, a nőké pedig akkor, ha kommunikációs feladatot kell megoldaniuk. A kutatók ugyanis a legjelentősebb különbséget a férfi és a női agy működése között a kéregtest működésében találták. A kéregtest a két agyféltekét köti és hangolja össze. Ez az agyterület 30 százalékkal jobban működik a nőknél, mint a férfiaknál. Vagyis a nők az intuitív érzékelésért erőteljesebben felelős jobb agyféltekéből könnyebben bányásznak ki „adatokat”, könnyebben érnek el érzéseket és megéléseket, úgy, hogy azt meg is tudják fogalmazni verbálisan (amiért a bal agyfélteke felelős).

A másik jelentős különbség, amit itt fontos megemlíteni, hogy a férfiak stresszhelyzetben erőteljesebb fokú feszültséget élnek át, mint a nők, és nehezebben nyugszanak meg. A stressz nagyságát különféle fiziológiás értékekkel mérték, (a szívritmus, vérnyomás, bőrfeszültség, adrenalin jelenléte). Fontos tudni azonban, hogy ilyenkor statisztikai adatokat látunk, amelyek az egyéni különbségeket nem láttatják. Vagyis csak azt tudjuk mondani, hogy a férfiak átlagosan ugyanazt a stresszt erőteljesebben élik át, de ettől egyedileg jelentős eltérések is lehetnek.

Hogy miért fontos ez a párkapcsolati kommunikációban?

Akár egy magasan kezdett mondat is okozhat olyan stresszt, amiből a férfiak szabadulni szeretnének, és ha így van, akkor az első adandó alkalommal ki fognak lépni a helyzetből. Méghozzá azért, mert stresszhelyzetben két alapvető ösztönös megoldás kínálkozik. Az üss vagy fuss két végletéből pedig párkapcsolatban inkább a futást választják. És ebben az összefüggésben ez igazán jó hír. A vége azonban az, hogy nem lesz alkalom arra, hogy megbeszéljék a problémát, és ettől a nők magukra maradnak. A kínos, feszültségteli helyzetből a férfiak számára sokféle menekülőút kínálkozik, ilyen lehet a hobbijuk, az internet, a tévé vagy akár valami halaszthatatlan munka, de olyan destruktív megoldások is szóba jöhetnek, mint az alkohol vagy a drog. Mindeközben nem biztos, hogy erre az egész folyamatra tudatosan rálátnának, vagy meg tudnák fogalmazni szavakkal, hogy mi miért történik bennük.

Ezért a kommunikációnak mindig „szelíd kezdéssel” kell indulnia, hogy ez a menekülési hatás ne váltódjon ki. Mert bármilyen kommunikáció csak akkor lesz eredményes, ha olyan légkört sikerül kialakítani, amiben biztonságosan benne maradhat mindkét fél. Csak így hangozhatnak el és lesznek meghallhatóak az érvek és az ellenérvek.

Érzelmi különbségek a párkapcsolati kommunikációban

A kapcsolataink működtetésének a módját leginkább nem a nemi hovatartozásunk határozza meg, hanem az, hogy milyen a kötődési stílusunk. Alapvetően kétféle kötődési stílust különböztetünk meg, a biztosan, és a bizonytalanul kötődőt. Hogy melyikbe tartozunk, azt leginkább az határozza meg, hogyan bántak velük életünk első másfél évében, mennyire reagáltak adekvátan az igényeinkre és a szükségleteinkre. Ha ez többnyire jól sikerült, biztosan kötődőek leszünk, akik bizalommal tekintenek a világra és embertársaikra. Ha kevésbé, ha nem kaptuk meg, amire szükségünk lett volna, akkor ez a bizalom sérül. A bizonytalan kötődésnek két alfaja van, az elkerülő és a szorongó típus. A tapasztalat azt mutatja, hogy a férfiak gyakrabban tartoznak az elkerülő típusba, míg a nők a szorongóba. (Ennek a különbségnek lehet az a fiziológiai alapja, hogy a stresszhelyzetekre érzékenyebben reagálnak.) Az elkerülő típusúak ugyanis igyekeznek a stresszt kiváltó helyzetekből kivonulni. Jellegzetességük, hogy önmagukat elfogadhatónak (vagy egyenesen tökéletesnek) tartják, és azt gondolják, hogy a baj a világgal, és a többi emberrel van. A szorongók épp ellenkezőleg, az önértékelésük alacsony, önmagukat látják kevésnek és kicsinek, míg a világot és a többi embert gondolják inkább rendben lévőnek. Amikor egy szorongó és egy elkerülő tagból álló pár stresszhelyzetben próbál kommunikálni, az sokkal inkább fog hasonlítani egy autós üldözésre, mint valódi problémamegoldásra. A szorongó ugyanis felveti a megoldásra váró problémát többnyire vádló szavakkal, amire az elkerülő kimenekül a helyzetből, mire a szorongó még szorongóbbá válik, és üldözni kezdi az elkerülőt, akit ez még inkább idegesít és még távolabb akar majd kerülni, mire a szorongó még inkább nyugtalan lesz, és ez így megy majd körbe-körbe… Szóval nem egyszerű!

Párkapcsolati kommunikációs különbségek – tanult különbségek

 Az, hogy hogyan kommunikálunk a párunkkal, nagyon erőteljesen összefügg azzal, hogy mit láttunk, tanultunk, mi ivódott belénk erről a gyerekkorunkban. Vannak olyan (kommunikációs) mintáink, amelyek a nemi szerepekhez köthetők, egyrészt a szülők mást várnak el egy kislánytól, mint egy kisfiútól. De talán ennél is fontosabb, hogy a nemi identitás kialakulásakor a velünk megegyező nemű szülő milyen szerepet mutat számunkra. Ha az apa például sokat és szívesen főz odahaza, akkor a fiú nem fogja elutasítani, hogy fakanalat vegyen a kezébe, míg ellenkező esetben képtelennek gondolhatja magát arra, hogy bármit elkészítsen a konyhában. Vagyis családonként óriási különbségek lehetnek abban, ki mit gondol férfias, illetve nőies tevékenységnek.

Férfiak és nő között a legfontosabb különbséget talán az érzelemkifejezés terén találjuk, amelynek hangsúlyozottan nem az az oka, hogy a férfiaknak nincsenek érzéseik (sőt láthattuk, hogy fiziológiásan is mélyebb szorongást élhetnek át, mint a nők), hanem az, hogy az érzelmek kifejezése kulturálisan tiltott. Az apakutatásokból tudjuk, hogy azokban a családokban különösen így van ez, ahol az apák hiányoznak a család mindennapi életéből vagy azért, mert igavonóként éjt nappallá téve dolgoznak, vagy válás miatt lesznek vasárnapi apukák. Az apai folyamatos jelenlétnek azért van kiemelkedően nagy jelentősége, mert egy apa mégiscsak mutat valamilyen mintát a fiának arra vonatkozóan, hogyan is kell az érzelmeket férfi módra kezelni, jó esetben felnőtt, és érett férfi mintát ad erre. Ha viszont nincs jelen, akkor a fiú számára a saját kortárs közössége lesz a referencia, ahhoz igazodik majd, ez a közösség azonban sem felnőtt, sem érett érzelemkezelési technikákkal nem rendelkezik és nem is rendelkezhet. És mit csinál egy fiúközösség a nyafogó, síró, kétségbeesett, félős, szorongó kisfiúkkal? (Vagyis azokkal, akik kimutatják az érzéseiket?)

Megszégyeníti.

Leértékeli, lenézi és kiközösíti. Ezeknek a fiúknak egy útjuk marad, ha be akarnak illeszkedni a fiúk/férfiak nagy közösségébe, mégpedig az, ha elfojtják az érzéseiket, ha megtanulják visszanyelni a könnyeiket, és póker arccal azt mutatják, mennyire erősek. Akkor is, ha épp vihar tombol bennük. Evolúciós okok is ráerősítenek erre a technikára, hiszen hogyan is lehetne sikeresen vadászni, ha bármilyen kétséget, megingást, szorongást mutatnának a nagy erős vadászok a kritikus pillanatokban. A csapat sikeres együttműködésének is az a feltétele, hogy mindenki tudja a dolgát, és cselekedjen zokszó nélkül. Ma az üzleti életben, a tárgyalások korában is hasonló a helyzet, aki bizonytalanságot, kétséget  mutat, nem jár jól. Ennek megfelelően gondoljuk úgy, hogy az egyik legfontosabb férfiakra jellemző tulajdonság az erő. A fizikai és a mentális egyaránt. Aki gyengeséget mutat, az anyámasszony katonája. A férfi és női szerepek újkori változása miatt azonban nagy lett a kavarodás. Hiszen bekerült a nők által felsorolt férfiaktól elvárt fontos értékek közé, hogy a férfi legen gyengéd és megértő. Ugyanakkor a legfontosabb kritérium továbbra is az maradt, hogy egy férfi nyújtson biztonságot. Ha ezt nem tudja megtenni, mert épp szorong és fél, az a legtöbb nőt nagyon elbizonytalanítja. És ezzel eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan tudjuk váltogatni a szerepeinket, mennyire vagyunk ebben rugalmasak, vagy csak ismételgetni tudjuk ugyanazt. Mi történik, ha egy férfi egyszer mégiscsak megmutatja, elmondja, megosztja az érzéseit? Ez kifejezetten félelmetesnek is tűnhet egy olyan nő oldalán, aki ettől megijed!

A párterápia esélyt ad

Minden, ami tanult, azon lehet változtatni, meg lehet tanulni valami mást, át lehet gondolni, hogy egy-egy adott helyzetben mi segít és mi nem. Sok kérdés megoldódna, ha eleve úgy tekintenénk a helyzetekre, hogy azt vizsgáljuk meg, mi segít, és nem ahhoz tartanánk magunkat, amit már megszoktunk, ami ösztönösen jön a tanult mintáinkból. Lehetséges, hogy a párunknak van a helyzetre jó mintája, és ilyenkor érdemes kicserélni a mi mintánkat az övére. A kommunikációban is el lehetne gondolkodni azon, hogy most épp mi segít, ha kifejezzük az érzéseinket és megosztjuk, vagy ha erőt és biztonságot mutatva nem beszéljük túl a helyzetet, hanem csak csináljuk a dolgunkat. Ezt a rugalmasabb szereposztást lehet tanulni, ebben a párterápia nagy segítség lehet. Ebben a kommunikáció újratanulásának, az érzelem-megosztás képességének a fejlesztésének nagyon nagy szerepe lehet.

Töltsd ki a Párkapcsolati Kommunikációs Tesztet, hogy reálisabban lásd a kapcsolatod!

Párkapcsolati Kommunikáció Teszt

Jelentkezz be, ha úgy érzed, segíthetek!

Rist Lilla

telefon: 06302687449

e-mail: r.lilla3@gmail.com

Beküldve:

Párkapcsolati Kommunikációs Teszt értékelése

Sokkal jobbnak gondoljuk a párkapcsolati kommunikációnkat, mint amilyen az valójában – legalábbis ezt mutatják a Párkapcsolati Kommunikációs Teszt eredményei . A kitöltők 56 százaléka vélte úgy, hogy jelenleg a kommunikációjuk minősége négyes szintű, de valójában csak 22 százalék érte el ezt az eredményt.

Párkapcsolati Kommunikáció Teszt

A párkapcsolati kommunikációnk észlelése

A kitöltők és 16 százalék értékelte ötösre a kommunikációját a párkapcsolatában, és az arány megegyezett a teszteredményekkel. Ez azt is mutathatná, hogy a magas szinten kommunikálók jól saccolták meg a saját teljesítményüket, de ha jobban  megnézzük az adatokat, akkor látható, hogy  nem ugyanazok értékelték kiválóra önmagukat, mint akik valójában el is érték ezt a szintet. A valóban magas szintet elérők közül többen alábecsülték a kommunikációs teljesítményüket, és sokan, akik nem érték el ezt a szintet, felülbecsülték a párkapcsolati kommunikációjuk minőségét.

Ami segíti a párkapcsolati kommunikációt és ami hátráltatja

A Párkapcsolati kommunikációs tesztet úgy alkottam meg, hogy az derüljön ki belőle, mennyire tudják a párok megosztani egymással szavak által az érzéseiket. Azért törekedtem erre, mert a párkapcsolati kommunikáció lényege nem a csevegés, nem egyszerűen a történetek megosztása, és még csak nem is valamiféle problémamegoldás, hanem az érzések megismerése és megosztása. A szoros értelemben vett kommunikációnk, azaz a verbalitásunk ezt támogathatja vagy épp akadályozhatja, a tesztben ezért szerepeltek arra vonatkozó kérdések, hogy mennyire dicsérjük, illetve kritizáljuk egymást. A másik iránti szeretetünk és elismerésünk kifejezése gördülékennyé teszi a kommunikációt, míg a bántás, a kritika, a leértékelés, a megvetés elnémulást vált ki.

Mutasd meg önmagad

A párkapcsolati kommunikáció egyik fontos kérdése, hogy milyen mélyen vagyunk képesek megnyílni a másik előtt, mennyire merjük megmutatni önmagunkat, vagy inkább arra törekszünk, hogy ezek a legmélyebb érzéseink ne derüljenek ki. A „Megosztotta-e a párja valaha egy olyan álmát, amiben nem ön volt a szexuális partnere?” kérdés épp erre képességünkre és hajlandóságunkra vonatkozott. A kitöltőknek csak 56 százaléka válaszolt a kérdésre igennel, arra viszont, hogy “A párja megosztotta-e valaha önnel egy olyan szexuális tartalmú álmát, amelyben ön volt a partnere?” – 80 százalék. Ami felveti, hogy sok kapcsolatban a szexualitásunk tabukérdés, de legalábbis vannak olyan részterületei, amiről nem beszélünk. Miközben nagyon nyilvánvaló, hogy a „megkísértés” mindig jelen van.

Magunkat jobbnak látjuk

Érdekesség, hogy amikor magunkról vallunk, akkor úgy érzékeljük, hogy gyakrabban megosztjuk az érzéseinket a másikkal, mint ahogy ő velünk. A válaszadók 44 százaléka jelezte igaznak, azt, hogy a párom elég gyakran megosztja velem az érzéseit, míg önmagáról 64 százalék vallotta, hogy mindig igyekszik megosztani a másikkal az érzéseit. Ez a különbség abból is adódhat, hogy a kitöltők nagyobbik része nő, akiknek kulturálisan más a viszonya az érzések megosztásához, mint a férfiaknak, de abból is, hogy önmagunkat pozitívabban értékeljük, mint a társunkat.

Jó hír, hogy a párkapcsolati gondjaikat a válaszadók 60 százalékban a párjukkal osztják meg elsőként, 40 százalék azonban valaki mással, a legtöbben barátjukkal (24%), és  rokonnal (12%).

Kérdés volt, hogy milyen gyakran fejezik ki szavakkal a szeretetüket a válaszadók a másik iránt. Érdekes, hogy a legtöbben úgy érzékelték, hogy ők maguk gyakrabban fejezik ki a szeretetüket (64%), mint ahogy a párjuk (52%), vagyis önmagunkat jobbnak ítéljük a szeretet kifejezésben is, mint a másikat.  Hasonló jelenséget lehetett tapasztalni a dicséretben, gyakrabban dicsérjük a párunkat, mint ahogy ő dicsér minket. És talán az sem véletlen, hogy úgy véljük, mi ritkábban kritizáljuk a párunkat, mint ahányszor ő kritizál minket.

A párkapcsolati kommunikáció minősége jelzésértékű

A párkapcsolati kommunikáció minőségét tekintve  azonban mindegy, hogy kinél jelenik meg a kritika, mert bármelyik oldalon történő feltűnése rombolja a kommunikációt. Ez az oka, hogy nem lehet„megszépíteni” az eredményt, bármennyire is él bennünk ez a vágy.

A valósággal való szembesüléstől sokszor menekülünk, pedig ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy időben érzékeljünk olyan problémákat, amelyeken még most lehet segíteni. Ha elhatalmasodik a probléma, mert a rossz kommunikáció önmagát gerjesztő folyamat is, és későn kapunk észbe, akkor könnyen lehet, hogy ez már terapeuta segítségével sem fog sikerülni.

Ahogy érzékelünk:

1-es:  4%

2-es: 0%

3-as: 24%

4-es  56%

5-ös  16%

Teszteredmények szerint:

1-es: 29%

2-es: 12%

3-as: 18%

4-es: 22%

5-ös: 16%

Töltsd ki a tesztet, hogy reálisabban láss! Párkapcsolati Kommunikáció Teszt

Ha szeretnél javítani a kommunikációtokon és ezáltal a kapcsolatotokon, akkor jelentkezz be hozzám párterápiára!

Rist Lilla

telefon: 06302687449

e-mail: r.lilla3(kukac)gmail.com

Beküldve:

A párkapcsolati kommunikáció – feedback-hatás

Amikor azt érzed, hogy a társad nem ért meg téged, akkor valójában nem az fáj, hogy a szavaid értelmét nem fogja fel, mert az feltehetőleg sikerül. Sokkal inkább sérelmes az, hogy a mögötte megbújó érzéseiddel nem érez együtt. A kérdés ezután már csak az, hogy te magad tudsz-e ezekről a mögöttes érzéseidről, meg tudod-e őket nevezni, és meg tudod-e ezeket osztani a másikkal. Vagy csak vágysz rá, hogy kimondatlanul, szavak nélkül is megértsenek…

A párkapcsolati kommunikáció tágabb értelemben

A párkapcsolati kommunikációba tágabb értelemben minden beletartozik, ami a pár életében történik, nem csak a kimondott szavak, hanem a gesztusok, a nonverbális jelzések, a tettek, és a cselekedetek, sőt ennek az ellenkezője is, a nem cselekvés, és a nem beszélés is üzenettel bíró kommunikáció. Gyakran mondogatjuk, hogy a szavak nem számítanak, és keressük az erre vonatkozó kutatásokat is, hogy igazoljuk, sokkal nagyobb jelentősége van a szavakon túli jeleknek. S miközben ezek jelentőségét nem szabad alábecsülni, a szavakét sem szabad lebecsülni. Már csak azért sem, mert szavak nélkül nagyon könnyen félreérthetjük egymást, a nonverbális jelek homályos érzésként tűnnek fel, nem bizonyosságként, amire gyakorta nem is tudunk vagy akarunk reagálni. A szavak, a nyelv az egyetlen valódi lehetőségünk, hogy tisztázzuk a nonverbális jelekkel kapcsolatos félreértéseket.

A párkapcsolati kommunikáció nem csak csevegés

A jó párkapcsolati kommunikáció nem csak csevegés egyszerű történésekről, nem viccelődés, nem sztorigyűjtemény, hanem a történésekkel kapcsolatos érzéseink megosztása a párunkkal. Könnyen előfordulhat, hogy rengeteget beszélünk egymással, de mégsem tudunk a másikról semmit, mert fogalmunk sincs arról, mit él át, és mi bántja, illetve fordítva. A másik sem tudja, miben vagyunk éppen benne. A párkapcsolati kommunikáció lényege épp az érzések kölcsönös megosztása. Ha ez a megosztás nem történik meg, akkor az élmény nem válik közössé, és ha sok ilyen “keletkezik”, akkor abból egy idő után fal épül, ami mögül nehéz lesz kilépni. Könnyen lehet, hogy segítség kell hozzá.

A párkapcsolati kommunikáció a szavak hatása és visszahatása

A kimondott szavainknak létezik egy szorosan vett, mondjuk úgy, hogy abszolút értelme. De a szavak mindig rögtön hatnak ránk valahogyan, és ezért ugyanannak a mondatnak számtalan jelentést tulajdoníthatunk. Másképp fogja értelmezni ugyanazt a mondatot az, aki kimondja őket, másként, akinek szánják, és megint másképp, akik kívülállóként hallja ezeket. Ezek az értelmezések teljesen különfélék lehetnek. Ha például valaki azt mondja, hogy Ma nagyon finomat főztél, ezt a befogadó értheti úgy, hogy általában is nagyon jól főzöl, de ma különösen jót főztél, DE úgy is, hogy ma egész jót főztél, a tegnapi viszont pocsék volt. Míg az első esetben a szavak pozitív hatást váltanak majd ki, a másodikban ugyanezek a szavak dühöt vagy sértettséget is okozhatnak. Ha nem vesszük figyelembe, hogy a szavaink a szándékainktól függetlenül is kiváltanak valamilyen hatást, akkor nem fogjuk soha megérteni, miért is nem értjük egymást.

Párkapcsolati kommunikációs feedback

A szavaink folyamatos visszacsatolásban léteznek, és nem az abszolút értékük számít, hanem az az érzelmi hatás, amit kiváltanak. Mondunk valamit, aminek van a másikra egy érzelmi hatása, amiből születik egy újabb közlés, ami érzelmileg hat majd valahogy ránk. És ez így megy körbe-körbe. Ezeknek a köröknek a felfejtése olykor nem is annyira egyszerű feladat, mert vannak olyan elemi erejű mondatok, amelyek a régmúltban hangoztak el, talán már a gyerekkorunkban, mégis a jelenben hatnak ránk. Ráadásul gyakran úgy működnek, mint egy időzített bomba. Ha valaki egy szavával “megérinti” őket, akkor rögtön felrobbannak.

Ha szeretnéd tisztázni, hogyan is működik köztetek a kommunikáció, töltsd ki a tesztet,

Párkapcsolati Kommunikáció Teszt

ha szeretnél javítani a kettőtök között kommunikáción, jelentkezz be hozzám!

Rist Lilla

telefon: 06302687449

e-mail: r.lilla3(kukac)gmail.com

Beküldve:

Párkapcsolati kommunikáció – Hogyan figyelj a társadra?

Ha nagyon sokat dolgozol, és alig van szabadidőd, ráadásul munkahelyi, magánéleti, vagy egzisztenciális gondokkal is küzdesz, akkor elképzelhető, hogy nehezen tudsz figyelni a párodra, vagy megterhelőnek találod még az ő sirámait is meghallgatni. Ez még nehezebbé válhat akkor, ha a másik a problémáinak a sorolása közben még rád is kritikai megjegyzéseket tesz. Ebben a helyzetben könnyen becsukódnak a kapuk, a füled és a szemed, és már azt sem hallod és látod majd meg, amit nagyon meg kellene!

Tudatosság a párkapcsolati kommunikációban

Ahhoz, hogy ne kezdjetek el egymás mellett élni anélkül, hogy valóban egymásra találnátok, rá kell szoktatnod magad a tudatos figyelemre. Keresned kell olyan alkalmakat, amikor elég jól érzed magad ahhoz, hogy megkérdezd a másikat arról, hogyan van mostanában, mi bántja, mivel küzd, minek örül. Ne várd, hogy a másik kezdeményezze ezt, tedd meg, ami tőled telik! Izgalmas kísérletet is végezhetsz, például úgy, hogy megpróbálod végighallgatni a párod anélkül, hogy félbeszakítanád, legalább öt percen át. Van egy magyar mondás, úgy szól, Ne feküdj le haraggal! Ez nagyon jól cseng, de nem mindig megvalósítható, mert a harag olykor nem múlik el egy fuvallatra. Az sokkal könnyebben teljesíthető lenne, hogy minden egyes nap felteszed a párodnak azt a kérdést, hogy Hogy vagy? Vagyis ne feküdj le anélkül, hogy megkérdeznéd a párodat arról, hogy van. Ez sokkal hasznosabb is, mert ha nem tudod, miben van a másik, sem rajta, sem magadon, sem a párkapcsolatotokon nem tudsz segíteni.

Párkapcsolati kommunikáció és a másik megismerése

Ahhoz, hogy a kommunikációtokban ne legyen félreértés, nem csak önmagadat, a saját gyengeségeidet, erősségeidet, sérüléseidet kell ismerned egészen mélyről, hanem a társadét is. Tudnod kell, mi okoz neki fájdalmat, mivel bántod meg könnyen, és pontosan értened kell, hogy milyen régi sérelmeibe, sérüléseibe akadsz be egy-egy mondatoddal vagy tetteddel. Ha ezt nem sikerül feltérképezni, akkor azt fogod hinni egy-egy veszekedéskor, amit akár egy elejtett félmondatod vált ki, hogy veled van a baj, azért bánt, mert nem ért meg, vagy nem is szeret már téged. Holott arról van szó, hogy a jelen történése behívott egy régi, akár tudattalan emléket, fájdalmat, sérelmet.

Párkapcsolati kommunikáció és a másik empatikus elfogadása

Lehetséges, hogy pontosan érted, miért borul ki a párod például, ha késel tíz percet a vacsoráról. Pontosan tudod, hogy azért, mert ott áll a háttérben az apja, aki a gyerekkorában soha nem ért oda időben a szülinapjára, vagy egyáltalán el sem ment. De inkább düh és harag támad ilyenkor benned iránta, és úgy véled, az apja egy kretén volt, aki elhanyagolta, mit is várhatnánk tőle ezután? Vagyis nem az ebből származó fájdalmát látod, hanem csak a másik hiányosságait. Mondhatjuk, hogy igazad van, de ezzel nem fogsz segíteni rajta, csak a távolság fog nőni köztetek. A közelség attól nő, ha átérzed a másik hiányaiból származó fájdalmát. Egy pillanatra próbáld meg az ő szemüvegén keresztül látni a világot. Ha sikerül, óriási változást tapasztalhatsz majd abban, ahogy a másik feléd fordul.

Ha többet szeretnél tudni a párkapcsolati kommunikációtok minőségéről, töltsétek ki a tesztet! Itt találod:

https://online-kerdoiv.com/index/q/h/a0b14e8412e43f2765efcc63c6f457bb

Ha úgy érzed, ebben a folyamatban még segítségre szorultok, akkor keressetek bátran!

Rist Lilla

telefon: 06302687449

e-mail: r.lilla3(kukac) gmail.com

Beküldve:

Párkapcsolati kommunikáció és önismeret

Legtöbbször magától értetődőnek tartjuk, hogy ismerjük önmagunkat, tudjuk, mit miért csinálunk, gondolunk vagy érzünk. Azt is feltételezzük, hogy a párunk is tisztában van mindezzel, vagy legalábbis tisztában kellene, hogy legyen, feltéve, hogy szeret, megért és becsül bennünket. De vajon valóban így van, tudjuk, mit miért érzünk és gondolunk?

Párkapcsolati kommunikáció és kapcsolat önmagunkkal

Nézzünk egy egyszerű példát, életünk párja tíz percet késik a megbeszélt találkozóról. Tudjuk-e, hogy milyen érzéseink alakulnak ki ennek kapcsán bennünk? Lehetünk például dühösek, és mondhatjuk, hogy azért vagyunk azok, mert a másik elkésett. De vajon tudjuk-e, hogy mi miért vagyunk azok, hogy bennünk ilyenkor mi játszódik le. Lehetünk ilyenkor csalódottak vagy megbántottak is, ilyenkor megtehetjük, hogy kimondjuk ezeket az érzéseinket, de titkolhatjuk is őket annyira gondosan, hogy olykor saját magunk sem tudunk róluk. Lehet, hogy mentegetjük a másikat, például azzal, hogy tíz perc nem olyan sok idő, hogy véletlenül alakult így, vagy hogy egyébként annyi mindent megtesz értünk, nem jogos, hogy ilyen negatív érzéseink legyenek. Mélyre dugjuk ilyenkor őket, hogy ne is lássuk azokat. Csakhogy egy másik (kommunikációs) helyzetben könnyen felszínre törhetnek, sokszoros erővel. Vajon érzékeljük ilyenkor, hogy ez történik velünk?

A párkapcsolati kommunikáció mélyebb mozgatórugói

A legtöbbször, amikor nagyon hevesen reagálunk valamire, hevesebben, mint ahogy az a helyzetből következne, megjelenik valami korábbi sérelem, eltemetett fájdalom, amit sokáig nem is vettünk tudomásul. Ez a fájdalom, sebzettség nem csak magából az aktuális kapcsolatból származhat, hanem más fontos kapcsolatból is. Ezt átélhettük a jelen kapcsolatunk egy korábbi szakaszában, egy megelőző fontos kapcsolatban, vagy még régebben, a gyerekkorunkban. A mostani helyzet valamilyen hasonlóság révén utat nyitott ehhez a régi fájdalomhoz. Ha nem tudjuk, milyen sérüléseink, fájdalmaink, sebzettségeink vannak, könnyen összetévesztjük a jelen fájdalmait a régebbiekkel.

A párkapcsolati kommunikáció és az önfeltárás

A jó párkapcsolati kommunikáció másik feltétele, hogy hajlandóak legyünk feltárni önmagunkat a másik előtt. Ha azt gondoljuk, hogy a régen történt sérelmeinkkel csak nekünk van dolgunk, majd mi megbeszéljük ezt önmagunkkal, akkor ezzel kizárjuk a másikat abból a lehetőségből, hogy megértsen bennünket, a reakcióinkat. Ez sokak számára egyáltalán nem könnyű feladat, a mi kultúránk sem segíti ezt. Különösen tiltott az önfeltárás a férfiak számára, mert érzésekről, különösen gyengeségekről beszélni férfiatlan, és nagyon szokatlan is. A nők által dédelgetett “védelmező férfi” képét is módosítani kell hozzá.

Párkapcsolati kommunikáció és önmagunk képviselete

Ha a fenti készségeknek birtokában vagyunk, akkor kezdődhet a szigorúan vett párkapcsolati kommunikáció, az érzéseink verbális szintű megosztása a másikkal, és a szükségleteink jó képviselete. Ekkor is kérdés, hogy ezek az érzések, vágyak és szükségletek vajon kritikába csomagolva jelennek-e meg, vagy valódi igényként egy stresszmentes helyzetben. Óriási különbség van ugyanis a Te soha nem segítesz-féle mondatok, és a Szükségem van a segítségedre kérések között. Egész más lesz a hatása a kétféle fogalmazásnak, és míg az egyikkel építhetjük a párkapcsolatunkat, a másikkal rombolni fogjuk.

Tudj meg többet a párkapcsolati kommunikációdról az alábbi teszt segítségével

https://online-kerdoiv.com/index/q/h/a0b14e8412e43f2765efcc63c6f457bb

Ha úgy érzed, további segítségre volna szükséged, keress bátran!

Rist Lilla

telefon: 06302687449

e-mail: r.lilla3(kukac)gmail.com

Beküldve:

Szorongás, bepisilés, éjszakai felriadás

Óvodáskori gondok

Szorongás, bepisilés, éjszakai felriadás, agresszív viselkedés, evésgondok. Ha kisgyermekünknél tapasztaljuk ezeket a tüneteket, akkor gyakorta nehezen értjük az okát, de mindenképpen plusz terheket ró ránk, hisz valamit tennünk vagy mondanunk kell ilyenkor. Mikor reagálunk jól? Mivel segítünk a gyereknek, mivel ártunk, és mivel nehezítjük meg a saját dolgunkat?

Hogyan kezeljük, ha a gyerek például nem akar csak és kizárólag virslit enni, vagy csak tésztát hús nélkül, gyümölcsöt pedig semmiképp sem! Mit mondjunk neki, ha beleharapott a mellette játszó kislányba, aki elvette a homokozó lapátját? Mit teszünk, ha nem akar bemenni az óvodába, ha hazaérve egész este a nyakunkban lóg és nem lehet levakarni magunkról. Ezek a tünetek különösen akkor elgondolkodtatóak, ha eddig másképp volt, ha hirtelen változott meg a viselkedése, ha például a korábban nyugodt gyerek agresszíven kezd el viselkedni, vagy éppen ellenkezőleg, visszahúzódó lesz.

Mi történt a családban?


Amikor a gyermekünkről gondolkodunk, mindig arról is gondolkodunk, mi történt, mi történik a családban, hogyan vagyunk mi családként együtt és hogyan hatunk egymásra. Összességében ugyanis elmondható, minél kisebb a gyermekünk, annál inkább ki van szolgáltatva a környezetéből, és elsősorban a családjából érkező hatásoknak. (Másodsorban az óvodából érkezőknek természetesen, ami szintén nagyon fontos hatás lehet.) Logikus, hogyha a családban történik valami, az az óvodásra is hatással lesz. Minden megváltozik például, ha kistestvére születik, vagy ha az édesanyja dolgozni kezd. Önmagában a változás is fennakadást okozhat, de sokkal inkább jelenthet hosszú távú gondot, ha a változáshoz nem sikerül alkalmazkodni.

Az alkalmazkodásról


A változás az életünk egyik legfontosabb és legbiztosabb törvénye, ami sokszor nagyon nehéz kihívás elé állít bennünket. Már csak azért is, mert mindig felmerül az a kérdés, hogy pontosan miben kell változnunk, és mi az, amit meg kell őriznünk, mert ez a személyiségünk alapja, vagy családban gondolkodva a családunk alapértéke. Ezekre a kérdésekre sohasem könnyű válaszolni! Ráadásul amíg ilyen kérdések feszítenek bennünket, addig ez a megoldatlanság hatással van mindenkire. Ránk is, és a gyerekeinkre.


Hatások a külvilágból


A családokra nagyon erős nyomás helyeződött már a Covid-járvány alatt is, extra feladatokat kellet ellátni szülőként, amikor úgy kellett otthonról dolgozni, hogy a gyerekek különféle szükségleteiről is gondoskodni kellett. A külvilágból érkező hatások azonban nem múltak el, most itt van a háború közelségének az érzete, az infláció, az energiaválság. Napi szinten okoz nyomást, hogy az, amit eddig megengedhettünk magunknak, az belefér-e most. Mi lesz, ha elveszítjük az állásunkat, nem kell-e holnap valami még rosszabbal szembe néznünk.


A kint és a bent


A külvilágból érkező nyomás aztán nem egyszerűen ránk van hatással, hanem a párkapcsolatunkra is. Ha valaki elveszíti az állását, ez felborítja a korábbi családi egyensúlyt, de önmagában már az is, ha ugyanaz az összeg nem elég arra, amire korábban elég volt. Ennek a helyzetnek a feszültsége megjelenik majd a beszélgetésekben, az elejtett szavakban, a hanghordozásban, amit a gyerek – nem tudatosan ugyan – de érzékel. Pontosan nem fogja érteni a helyzetet, ezért a hiányzó darabkákat a képzeletéből rakja majd össze, csakhogy a képzeletében gyakorta sokkal vészterhesebbre színezi a helyzetet, mint amilyen az valójában. Ez egyrészt ebből a meg nem értésből származik, másrészt abból, hogy „mindenhatónak” hiszi magát, (ami teljesen normális ebben az életkorban). A mindenhatóság azonban inkább terhet jelent, mert önmagát okolja majd a nehézségekért, (például azt gondolja, hogy “biztos miattam veszekednek a szüleim, mert rossz vagyok”) ami olyan felelősséget tesz rá, ami értelemszerűen túl nagy terhet jelent.


A megoldás


A megoldás azért nem egyszerű, mert ezek a folyamatok egyediek, minden családban másképp zajlanak, más történik, és más érzéseket, gondolatokat társítanak a családtagok hozzájuk, és mást gondolnak arról, hogy ki a hibás. Holott gyakorta senki sem „hibás”, mert a hiba nem köthető egyvalakihez, inkább ahhoz a folyamathoz, amiben egymáshoz kapcsolódunk. Amikor a család, a pár megérti ezt a folyamatot, lehetőséget kap arra, hogy más irányt szabjon a kimenetelének, és ezzel eljusson a saját rá szabott megoldásáig.
Keressen, ha ebben a folyamatban segítséget szeretne kapni:

Rist Lilla
család- és párterapeuta:
tel: 06 30 268 7449
e-mail: r.lilla3@gmail.com