Egyáltalán nem könnyű felismerni azt a tényt, hogy a párkapcsolatunkban tényleg másik mozit nézünk, hogy mi ketten mennyire máshonnan és másképp látjuk a világot.
Azt gondoljuk ugyanis, hogy aki legközelebb áll hozzánk, akire az életünk minden pillanatában számítunk, annak értenie kell, hogy mit gondolunk, érzünk, mit élünk át. Belénk kell látnia. Ez elég erős vágy mindannyiunkban. Az az elképzelésünk ugyanis, hogyha ugyanazok az élményeink az együtt töltött időnkben, akkor ugyanazt is éljük át, hiszen egy eseménysor meglehetősen tényszerű. A pár például elmegy kirándulni, de út közben eltévednek. Erre a férj azzal a mondattal reagál hogy… mire a feleség azt válaszolja, hogy… Ennek mindkét fél szemszögéből nézve meg kell/ene egyeznie! Ha felvennénk a beszélgetésünket, minden bizonnyal ugyanaz a képsor és hangsor követné egymást. Csakhogy az emlékezet egész másképp tárolja az információkat. Egyeseket kihagy, másokat felnagyít, bizonyos információk objektív okokból nem jutnak el a hozzánk, mások azért nem, mert nem akarjuk, nem tudjuk őket meghallani.
De ez még csak az egyik, kisebbik része a problémának. A másik rész, hogy mindannyian másféle szemüveggel látunk és hallunk, sőt másik szemszögből is látjuk ugyanazt a valóságot. A kettő törvényszerűen különbözik egymástól, olykor egészen drámai módon. A terápiás üléseken számtalanszor találkozunk ezzel, gyakran még az olyan fontos és emlékezetes események is más színben tűnnek fel mint a lánykérés. A két fél egészen másképp emlékezhet például arra, ki tette meg efelé az első lépést. A nő úgy, hogy a férfi egyszer séta közben váratlanul megkérte a kezét, a férfi meg úgy, hogy a nő séta közben megkérdezte őt, mi a véleménye a házasságról. Erre vetette fel a férfi, hogy tényleg, mi miért is nem házasodunk már össze. Másféle történet, ugye? Miközben talán nem mindegy, hogy ki akarta ezt a házasságot, és mennyire.
Az emlékezet torzításain túl, van még egy nagyon fontos, másik összetevője is annak, hogy miért emlékezünk másképp. Méghozzá az, hogy ugyanaz az eseménysor egészen másképp hat ránk, másféle érzéseket kelt, és másféle gondolatok születnek meg a nyomukban. A mondatok, a szavak hatásáról pedig ritkán beszélünk, mindig csak azok igazságtartalmát vizsgáljuk. Például a férfi azt mondja a nőnek, hogy „mindig rendetlenségre jövök haza”. Egyrészt megvizsgálhatjuk, hogy igaz-e ez az állítás, hogy tényleg mindig rendetlenség van-e, amikor a férj hazatér. Tegyük fel, hogy ez az esetek többségében valóban így van. Vagyis, amikor a férfi ezt mondja, akkor „igaza” van. Ő azt szeretné, hogy rend legyen, amikor hazajön, és a társa ezt a vágyát nem teljesíti. De megnézhetjük ennek a mondatnak a hatását is, azt, hogy milyen érzéseket kelt a nőben ez a mondat. Nagy valószínűséggel az az érzés fog megjelenni, talán nem is kellőképpen tudatosan, hogy elégtelen vagyok, nem vagyok jó a másiknak, bánt engem, amiből nagyon könnyen azt a (többnyire téves) következtetést vonhatjuk le, hogy nem szeret már. Ez pedig szorongást fog okozni, ami az esetek többségében vagy dühöt vált ki, vagy bezárkózást. Az egyik esetben élénk veszekedés lesz a megjegyzés utóhatása, a másikban pedig napokig tartó “nemszólokhozzád”. Mondani sem kell, hogy egyik sem fogja megoldani az alapproblémát, és ami a fő témánk ezúttal, mindkét fél egészen másképp fog emlékezni az eseményekre! Elkezdenek két mozit nézni, amiben egyik sem tudja, mit lát, és mit érez a másik. A lényegről ugyanis nem esik szó, azokról a kérdésekről, hogy miért annyira fontos a férfinak a rend, tényleg az-e a fontos, vagy valami egészen más van a mélyben, és arról sem, miért “nem tud” a nő rendet csinálni. Milyen fizikai vagy lelki akadályai vannak ennek, vajon nem érzi-e magát egyedül, nincs-e rajta túl sok teher, vagy a veszekedés biztosítja épp a kellően nagy lelki távolságot a pár tagjai között…
Amint ez a fajta mintázat gyakorivá válik, úgy kezdenek el csak gyűlni és gyűlni a sérelmek mind a két oldalon. Mert ha csak az igazságot keressük, akkor nem törődünk a másikkal, gyakorlatilag csak a saját igazságunkat látjuk, a saját külön bejáratú mozitermünkből.
Ha másik utat választanánk, és nem szeretnénk eltávolodni, olykor legalább be kellene kukkantanunk a másik mozitermébe. Vajon ott milyen film megy, komédia, vagy tragédia? Nagyot tévedhetünk már a film műfaját illetően is, ha nem nézünk be soha, és akkor is rosszul járunk, ha csak túl későn kukkantunk át, a film vége felé, amikor már megállíthatatlanul halad a történet a végkifejlet felé.
Abban segíthetek, ha mást szeretnének! Ha nem szeretnének egymástól eltávolodni, ha azt szeretnék, hogy ez a film alapjaiban legalább közös legyen. És persze, abban, hogy ennek a filmnek jó vége legyen!
