A válás, fontos megértenünk, nem valami fátum, ami végzetszerűen bekövetezik velünk, nem a sorsunk elkerülhetetlen velejárója, inkább egy olyan döntés, amit életünk egy pontján meghozunk. Ezt azért érdeme tisztázni, mert nincs olyan ok, ami miatt a válás mindenképpen „jogos”, vagy „elkerülhetetlen”, sajnos nem létezik effajta felmentés. Amikor azt kérdezzük, hogy együtt vagy külön folytatjuk tovább, akkor nem külső körülményekre, nem kifelé kell tekintenünk, hanem befelé, önmagunkra, a másikra és kettőnk együttműködésére. Éppen ezért nincs recept, mindenkire egyformán érvényes válasz sem. Az elkövetkező posztokban meg fogok ugyan különböztetni kemény és lágy okokat, amelyek közül az előbbiek a súlyosabbak, de álláspontom szerint még ezek fennállása sem vezet törvényszerűen váláshoz. Úgy is fogalmazhatnék, hogy mindenen lehet segíteni és minden változhat, ha ehhez mindkét félben megvan az akarat, és a szándék. A hangsúly a mindkét félen van, a pár egyik tagjának akarata, szándéka és vágya sajnos nem elég. Ha vajon az egyikük már meghozta azt a döntést, hogy el akar válni, eltéríthetjük ebbéli szándékától? Meggyőzhetjük, hogy rossz döntést hozott, hiszen minket egymásnak rendelt az ég, nem hiába fogadtunk örök hűséget fehér ruhában hulló rózsaszirmok között?
Vagy már késő?
Sajnos, ha ez a döntés határozott és végleges, hiába csak az egyik félben született meg, akkor többnyire tényleg késő van.
Soha nem felejtem el azt a párt, akinek a férfitagja keresett meg azzal, hogy segítsek. A feleség belement abba, hogy eljön egy ülésre, ad maguknak még egy „utolsó esélyt”, és meghallgatja, amit egy szakember mond. De sajnos, nem az volt az érdekes, amit én mondtam, vagy a terapeutatársam, hanem az, amit ő mondott ki nagyon világosan és határozottan a férje előtt, méghozzá azt, hogy el akar válni. Évekig élt „magányosan”, míg a férje meccsekre járt és barátokkal sörözött esténként, miközben ő a közös gyereküket nevelte. Elfáradt, nincs több ideje erre a kapcsolatra, és nem hisz a változásban, mondta. Kemény szavak voltak. Sok jel mutatott ugyan arra, hogy lehetne tisztázni, ki miért és hogyan volt benne ebben a kapcsolatban, ki mit tett bele, és mit nem, és talán át is lehetett volna írni egy- s-mást, csakhogy a feleség nem volt már hajlandó erre. A döntése végleges volt, a szándéka tiszta. A férfi hiába nyelte a könnyeit közben.
Mire eltaláltak a segítséghez, addigra késő volt. Minden bizalom elveszett. Addigra a nő nem hitt abban, hogy az életük, a kapcsolatuk megváltozhat.
Összességében (majdnem) minden válás mögött végső okként ez az elvesztett bizalom áll. A nehézséget az jelenti, hogy nem biztos, hogy ezt a bizalomvesztést egyformán éli meg mindkét fél. Lehetséges, hogy az egyikük már egészen elvesztette, mire a másik egyáltalán ráébred, hogy valami nincs rendben. És nem csak arról van szó, hogy „kisebb kommunikációs problémáik” vannak, vagy arról, hogy „néha, persze szoktunk veszekedni, de ki nem?” hanem arról, hogy igen nagy baj van. Az egyikből szép lassan elkopik a kapcsolatba vetett hit, míg a másik ebből semmit nem vesz észre. Nem szólal meg a vészcsengő időben, akkor, amikor még irányt lehetne változtatni, meg lehetne állítani a szakadék felé tartó kapcsolatot, hanem megy szépen minden tovább előre. Mígnem „hirtelen” már ott is állnak a szakadék szélén.
Hogy miért nem szólal meg az a bizonyos vészcsengő?
Mert utáljuk a vészcsengőket. Kicsit mindannyian ilyenek vagyunk, nem szeretünk a nehézségekkel találkozni, inkább görgetjük tovább magunk előtt, amíg csak lehet. Sajnos, ezzel a fajta emberi taktikával nem csak a párterápiában találkozunk, hanem az élet más területein is. A társadalmi változásokban is így van, ezt történetesen egy neves jövőkutatótól tudom, Novák Erzsébettől, aki szerint a történelem ezt már sokszor bebizonyította. Nagyon rosszul kell lennünk, el kell jutnunk a gödör legmélyére, hogy végre felébredjünk, és cselekedni kezdjünk.
Miért vagyunk ilyenek?
Ha nem így tennénk, fájdalmakkal, veszteségekkel kellene szembenéznünk, vagy ami még rosszabb, saját elrontott döntéseinkkel. Nagyon sok dolgot tudatosítanunk is kellene a tetteinkben, sőt változtatnunk a szokásainkon. A változás pedig sok esetben félelmetes, de legalábbis kényelmetlen. Kirángat a megszokott puha kis fotelünkből, amiből ugyan helyenként kiállnak a rugók, meg fodrosodik is egy kicsit a huzat, de már olyan jól belekuckóztunk. Mit teszünk hát?
Homokba dugjuk a fejünket. És aztán az egyik félben – váratlanul, derült égből villámcsapásként – megszületik a döntés. Mi pedig már nem tehetünk semmit.
Ilyenkor tűnhet úgy, hogy tehetetlenül állunk az elemek csapásai között, vagy ami még rosszabb, ki vagyunk szolgáltatva a másik döntésének.
És való igaz. Ki vagyunk szolgáltatva! Ez az első törvény, amit minden párnak folyamatosan fejben kellene tartania, hogy egy párkapcsolat, valóban kiszolgáltatottság, kölcsönös függés. Ennek felismerése, elfogadása, sőt megbecsülése létfontosságú. A kapcsolat kettőnk által létezik, mert ketten működtetjük. Kölcsönösen. Ha valaki nem akarja működtetni, akkor nem létezik, mert akkor épp a lényege fog hiányozni, a kapcsolat. A kiszolgáltatottság nem tűnik túl pozitív szónak, sodródást feltételez. Pedig a párja a bizalom, mert amikor elköteleződünk egymás mellett, akkor épp azt mondjuk a másiknak, hogy oda merem adni magam neked, rád merem bízni a sorsom, az életem, mert tudom, hogy jót akarsz nekem. Ebből a bizalomból és jóakarásból táplálkozik egy valóban működő párkapcsolat. Ami ugyanakkor kölcsönös függést is jelent. Minden szerelemes tudja, hogy a boldogsága a másiktól függ, és akkor lesz teljes, ha a szerelme viszonzásra talál. Később is így van ez, a jól-létünk a másiktól (is) függ, akkor lesz teljes, ha a másik is jól van, és ha kölcsönösen hozzá tudunk járulni a másik jóllétéhez. Akkor akarunk továbbra is működtetni egy kapcsolatot, ha jobban vagyunk általa, mint nélküle volnánk. Megéri valamiért, több előnyünk származik belőle, mint hátrányunk. Nem az anyagi haszonra gondolok elsősorban, hanem a lelkiekre. A biztonságra, az elismerésre, a meghitt együttlétek boldogságára, olyan értékekre, amelyeket máshol nem kaphatunk meg csakis egy párkapcsolatban.
Amikor azt kérdezzük tehát, hogy együtt vagy külön folytatjuk tovább, akkor nem külső körülményekre, nem kifelé kell tekintenünk, hanem befelé, önmagunkra, a másikra és kettőnk együttműködésére. Azt kérdezzük, előnyösebb-e fenntartani a kapcsolatot, mint megszakítani. És amikor ezt vizsgáljuk, akkor a bizalom állapotát vizsgáljuk, arról kérdezünk, hogy elveszett-e már teljesen, vagy még maradt belőle valami, amiből újra lehet építeni mindent.
Nagyon sokféle oka lehet annak, hogy mitől is kezd fogyatkozni ez a bizalom. Legközelebb azokat az okokat szedem sorra, amelyek meglehetősen gyorsan erodálják a kezdeti bizalmat.
Olvasd el ezt is: http://parkonzultacio.hu/2020/02/06/valas-vagy-ujrakezdes/
Ha kérdésed van, írj a r.lilla3kukacgmail.com címre