Ha válási statisztikákat nézegetjük, és a növekvő arányokat vizsgáljuk, könnyen támadhat az az érzésünk, hogy válni egyre könnyebb. Sokan arról beszélnek, hogy már az emberek a párjukat is úgy cserélik le, amikor kiderül, hogy nem „működik”, mint egy autót. Nem akarják megjavítani, kidobják és kész. Ezzel azt sugallják, hogy ez a folyamat könnyen, egyik pillanatról a másikra megy vége, és nem jár túl sok lelki bonyodalommal sem. Én viszont meg vagyok győződve ennek az ellenkezőjéről, arról, hogy válni nehéz, nagyon! Sokszor nem is sikerül, lásd: Hogyan ne váljunk el válás után című bejegyzésemet. Az egészen más kérdés, hogy közös megegyezés esetén ez valóban könnyen lezajlik – legalábbis, ami a jogi procedúrát illeti.
A korábbiakban már többször írtam arról, hogy a párnak a válás után sem sikerül elválnia, marad valamilyen kapocs közöttük, vagy érzelmi, vagy anyagi, ez lehet maga a gyermekelhelyezési per, a válási procedúra, ami paradox módon még hosszú évekre összeköti őket. Mindez azután történik, hogy meghozták a döntést, elválnak!
Csakhogy ennek a döntésnek a megszületéséig is gyakran rendkívül hosszú út vezet, sokszor évek telnek el kétségek között, bizonytalanságban, megcsalt vagy megcsaló félként. Aki ebben él, meg is szokta magyarázni a boldogtalanságnak ezt az állapotát, hogy hiszen ilyen a házasság, a párkapcsolat, mindig is ilyen volt, ilyenek a Nők/Férfiak, tűrni kell, nem szabad kiszállni, hisz annyi mindent átéltünk már együtt, és ott vannak a gyerekek is, satöbbi, satöbbi. Kétségek persze a legjobb kapcsolatban is lehetnek, rossz pillanatok, és gyakran nehéz eldönteni, hogy ami épp történik, az vajon arra utaló jel-e, hogy tényleg nem fog működni ez a kapcsolat, vagy valami átmeneti nehézség, ami megoldódik majd. Gyakorta abban reménykedünk, hogy majd MAGÁTÓL megoldódik, elfelejtődik, vagy abban, hogy majd a MÁSIK észhez tér, és isteni sugallatra hirtelen megértő lesz. Ez is megtörténhet, de az esetek többségében nem ez történik, hanem az, hogy éppen úgy, ahogy az évek telnek, gyűlnek és gyűlnek a megoldatlan konfliktusok. Hogy mikor szakad el a cérna, az teljesen egyéni, de egyszer csak el fog szakadni. Ezután pedig már csak két lehetősége marad a párnak, vagy elválnak, vagy együtt maradnak egy kihűlt kapcsolatban. Ilyenkor a párterapeutaként sem tehetünk csodát, bármennyire is szeretnénk! Ez akkor különösen fájdalmas segítői szempontból, hogyha a pár tagjai nem egyszerre távolodnak el egymástól, ebben nincs összhang, és miközben az egyik már meg van győződve arról, hogy csak a válás a jó út, addig a másik még kötődik, és szenved a kapcsolat elvesztésétől.
Amíg el nem szakad a cérna
Az a bizonyos cérna, ami elszakad, tűnhet úgy, hogy egyik pillanatról a másikra szakad el, hirtelen, minden előjel nélkül. A valóságban ez elég ritkán van így, mert mindig vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a cérna nem bírja túl sokáig. Magyarul nagyon sok minden próbára tehet egy párkapcsolatot, attól kezdve, hogy a pár tagjai nagyon különféle családokból érkeznek olyan „egyszerű” krízisekig, mint az első gyermek megszületése. A lényeg az, hogy amíg nem szakad el az a bizonyos cérna, addig VAN ESÉLYünk arra, hogy sokkal boldogabb kapcsolatban éljünk, hogy ne a válás felé vezető úton haladjunk, hanem az elköteleződés, az összetartozás, a meghitt együttlétek útján. Ezzel csak azt szeretném sugallni, hogy mindig van visszaút, és soha nem késő változtatni! De ez csak akkor lehetséges, ha a valóságot látjuk, és nem azt, amit látni szeretnénk! Szembenézünk a fájdalmainkkal, a sérelmeinkkel, és ezzel párhuzamosan képesek vagyunk meghallgatni a másik fájdalmait és sérelmeit is!
Beférkőző rossz gondolatok
Most azonban azt vizsgáljuk meg, milyen lélektani út vezet a válásig, mennyi kétség és bizonytalanság kíséri, és azt, hogy ez bizony korántsem egyszerű út, rendkívül sok állomása van. Ebben a cikkben csak az első állomással foglalkozom most. Ez pedig az első beférkőző rossz gondolat állomása. Ebben a szakaszban még általában nem merül fel a válás gondolata, legalábbis komolyan nem, de keletkezik valamiféle rossz érzésünk, és egyszerre kétségeink támadnak afelől, hogy tényleg összeillünk-e. Gyakori, hogy ez az állapot egybeesik a szerelem rózsaszín szakaszának a végével, amikor elkezdjük látni a valós másikat, és nem csak a vágyaink kivetített képét. Olyan kérdések fogalmazódhatnak meg, hogy valóban ismerem-e a választottamat, ő ismer-e tényleg engem, egyáltalán kíváncsi-e rám igazán, fontos vagyok-e neki. Hirtelen feltűnhet, hogy mennyi mindenben nem értünk egyet, hogy más filmeket szeretünk nézni, és másképp képzeljük a nyaralásunkat. Valójában nem kellene megijednünk ezektől a különbségektől, mert minden párkapcsolatban lezajlik ez a folyamat. Aggodalomra akkor van ok, ha a természetesen jelentkező konfliktusokra nincs megoldás. De akkor is, ha azért nincs konfliktus, mert az egyik vagy a másik félnek olyan hiányos az önismerete, hogy nem tudja a másikétól eltérő véleményét megfogalmazni, nem tudja, mi baja van, csak valami homályos rossz érzés szorongatja a torkát.
Baljós jelek
A konfliktus, mint minden emberi kapcsolatban, meg fog jelenni, és ez önmagában nem baj. Baj akkor van, ahogy már említettem, ha a konfliktusnak nincs megoldása. Baljós jel lehet, ha az egyik fél azt tapasztalja, hogy míg ő törekedne a megbeszélésre, a megértésre, a másikban nincs erre hajlandóság. Hiába mondja el a véleményét, hiába érvel, ez nem számít, le van értékelve, vagy egyenesen hülyeségnek van bélyegezve. Előfordulhat, hogy egy konfliktusban nem lehet kompromisszumos megoldást találni, nem lehet középen találkozni, ezért csak az egyik fél szempontjai érvényesülnek. Ezzel sincs baj, akkor, ha előfordul fordítva is, és az ellenkező véleményt a másik nem hibának vagy gonoszságnak tünteti fel, hanem ellenkezőleg, érti, és átérzi. Tudja, hogy a másik miért érez így. Kölcsönösen kell erre törekedni, és ehhez pontosan el kell magyaráznunk a társunknak, hogy miért fontos nekünk mondjuk az, hogy zöld környezetben, családi házban éljünk, akkor is, ha a párunk vágya teljesülhet végül, nem a miénk, és a belvárosban élünk, ott, ahol kiváló a közlekedés, és a gyerekek gyalog is eljutnak az iskolába. A baljós jel ez esetben nem az, hogy „feladtuk” a vágyainkat, belementünk abba, hogy a másik elképzelése érvényesüljön, hanem az, ha a másik azt mondja, hogy vidéken, családi házban élni marhaság. Ilyenkor persze rögtön gondolhatjuk, hogy a társunk, akit nemrég még rajongva csodáltunk, egy érzéketlen tuskó. A kérdés az, hogy mi megpróbáltuk-e elmagyarázni neki valóban, nyugodt körülmények között, nem vádaskodva, hogy miért is fontos nekünk, mit is jelent az a „családi ház”.
Hasonlóképp rossz érzésekre adhat okot, ha a tágabb családtagok egyikével alakul ki a pár egyik-másik tagjának konfliktusa. Az anyóskonfliktusok, amelyek annyiszor megjelennek a viccekben, valójában párkapcsolati problémákat rejtenek. Az új pár gyakran nem tudja megvédeni a határait a szülői generációval szemben, a szülő-gyerek kapcsolat erősebb és szorosabb marad, mint a pár közötti. Erre gyanakodhatunk, ha az ifjú férj minden nap felhívja az édesanyját, és neki számol be a napi történésekről, az anyja vigasztalja és támogatja, vagy az anya szempontjainak kell megfelelni. Fordítva is megtörténhet, ha az ifjú feleség édesanyja váratlanul megjelenik a pár lakásán, anélkül, hogy ezt bárkivel megbeszélné, majd kritikus megjegyzéseket tesz az ifjú pár életmódjára. Probléma akkor keletkezik ebből, ha ezekkel az akciókkal sikerül éket verni a pár tagjai közé. Ez lassan, módszeresen is történhet, és ha a kötelék erősebb marad a szülő-gyerek között, mint a férj-feleség között, akkor a párkapcsolati egyensúly felborul. Lehetséges, hogy ennek kezdetben csak apró jelei vannak, például az anyós mondja meg, mi legyen a lakodalmas menü, és az ifjú férj szempontjait lesöprik az asztalról, és azért a menyasszony sem áll ki. Később folytatódhat azzal, hogy a szülők mondják meg, milyen legyen a tapéta a falon, hiszen ők fizetik az árát, és ez kezdetben még segítségnek is tűnhet. Valójában azonban ez is baljós jel, azt jelenti, nem sikerült igazán felnőtté válni, és felvállalni új életünket, amiben már elsősörben társak vagyunk és nem a szüleink gyerekei.
Ezekből a konfliktusokból nagyon sok aprócska tüskét szerezhetünk, sokáig talán nem is tulajdonítunk nekik jelentőséget, igyekszünk őket elfelejteni. Néhányat talán sikerül is. De ez zsákutca, a válás vagy az elhidegülés felé terel bennünket. A megoldás nem a felejtés, és nem a konfliktusok szőnyeg alá söprése, hanem a másik meghallgatása, és megértése. Ezen az úton haladva juthatunk el a másik „hibáinak” „tökéletlenségeinek” a megbocsátásáig. A megbocsátásra azonban nincsen izom, ahogy Feldmár András szokta mondani. Szükséges hozzá, hogy a másik bocsánatot kérjen, és átérezze a mi sérelmünket, nem csak a fejével, hanem a szívével is. (és fordítva!!!) Ha ez nem sikerül, és csak színleg leszünk képesek a megbocsátásra, az is baljós jel, mert így nem lesz feloldás, lelki felengedés, és akkor a viták újra és újra fellángolnak majd.