Egy asszony élete

Regényelemzés családterápiás megközelítésben

Maupassant regényének hőse a zárdából épp most kikerülő Jeanne, romantikus lázban égve készül új, szabad életére, és benne a titokként felsejlő szerelemre. Az író tisztán és nagy belső átéléssel adja oda nekünk ezt a lányt, az én kérdésem mégis az, hogy vajon ő maga mennyire ért ezzel a romantikus lelkesültséggel egyet. A regényben Jeanne-t nemesi származású szülei eddig mindentől elzárták, hogy igazán tisztán őrizhessék meg leendő férjének. A fiatal hajadon fejében a szerelem a lélek szárnyalása, tele ábrándokkal, vágyakkal, csak a szív finom rezdülései tartoznak bele, testiség és bűnös izzadságszag nélkül. Így bocsájtja útjára a lányt a polgárosodás kora, így mutatja be nekünk az író, így kell bemutatnia, mert ez az az ideál, amit a kor eszménye vele szemben elvárásként támaszt. És ő tökéletesen meg is felel ennek, talán még azon is túl. És senki más rajta kívül. Ezt az ellentmondást maga az író szerkeszti bele a regényébe. Az, hogy a szerelem valami állati, testi, zsigeri késztetés, azt a nőnek nem szabad tudnia, arra a nászéjszakán kellene ráébrednie, de akkor rögtön, hogy eleget tehessen férje vágyának. Jeanne-nak egy éjszaka leforgása alatt kellene tiszta, harmatos, érintetlen leánykából érzéki, ösztönös, nőisége teljében lévő asszonnyá válnia, olyanná, aki összhangban van teste apró moccanásaival.

És nem megy!

Jeanne szülei lányuk házassága előtt azon vívódnak, hogyan mondják el, mi vár kicsinyükre a nászéjszakán. Kínlódásuk jelzi, hogy itt az igazi lélektani konfliktus, amit nem csak Jeanne-nak kell most átélnie, hanem egykor talán az ő anyjának is át kellett. Anyuska nem is hajlandó felvilágosítani leányát, „Nem vagyok rá képes”  mondja, és a feladatot az apára hagyja. A férfi küszködve ugyan, pironkodva, de elmond valamit. Nem a szerelem „technikai” részleteit, hanem a kötelességet, hogy teljesen a férjének kell átadnia magát. Az egyik férfi, apuska,  átlöki a másiknak, Julien-nek az ártatlan lányt, Jeanne-nak eddig az egyiknek kellett alárendelnie magát, most a másiknak kell. Teljesen. Hogy az anya kimarad ebből az aktusból, az egyszerre szentesíti ezt az újrafogalmazódó hierarchikus viszonyt férfi és nő között. Ugyanakkor ennek elfogadhatatlanságát is rögzíti, hogy itt valami elbírhatatlan abúzus-szerű történik. Amikor a nászéjszakán „combjához egy idegen, hideg, szőrös comb” siklik, az író tárgyilagos pontossággal rögzíti ezt az élményt, anélkül, hogy bármiféle ítéletet mondana bárki felett. Bár felvetődhetne a nő frigidsége, a férfi érzéketlenségének vádja is akár, olvasóként azonban leginkább az a gondolat, hogy nem épp az egész társadalom akar-e illetéktelenül Jeanne testébe hatolni, amikor elvárja ezt a hirtelen és gyökeres átváltozást? A férj, aki igazi szépfiú, végül nem ront egyszerre ajtóstul a házba, bár vágyát és jogát pontosan érzékelteti, végül kivárja az időt és megéri, hogy a nőben magában támadjon fel az érzékiség.  Nászútjukon Korzikára utaznak, akkor élik át a kölcsönös testi szerelem örömeit, de ehhez semmiféle lelki közelség nem társul. Az asszony fájdalommal rögzíti is magában, hogy mennyire távol vannak egymástól, hiába forrt össze a testük.

Maupassant nem ábrázolja a férfit, Julien-t túl részlet-gazdagon, mindössze azt  tudjuk róla biztosan, hogy helyes fiú, ahogy az is hamar kiderül, hogy végtelenül kapzsi. Elveszi Jeanne-től azt a kis pénzt is, amit nászútjukra az anyjától kap, amit a lány nem mer vissza kérni, és nem mer rendelkezni felette, pedig minden joga meglenne hozzá. Ez az akaratnélküliség, ez a bágyadt, félénk, tétova odaadás sejteti, hogy ez a lány soha nem lehetett egy pillanatra sem önmaga ura, soha nem élhette meg a saját teste, és lelke feletti szabadságot. Pár hónap után szabad akaratából mond ugyan igent Julien-nek, de ezt semmilyen élettapasztalat nem támasztja alá. Sokkal később, Rosalie, vele egyidős szolgálólánya és tejtestvére mondja neki, hogy nem így kell férjhez menni, nem ennyire öntudatlanul. Jeanne valójában nem lehet felnőtt partnere Julien-nek, alárendelt lény, nem igazi társ. A férfi számára nem több, mint legyőzendő akadály, kipipálandó cél a hódítások sorában. Vagy még inkább eszköz a Jeanne-hoz kapcsolódó vagyon és tekintély megszerzéséhez. Így egészen „természetes” hogy nászútjukról hazatérve már külön hálószobában alszanak.  Az asszony ezután férje számára már egyáltalán nem érdekes.

De Jeanne ezt is tudomásul veszi, bár ekkor kezdődik legnagyobb fájdalma, hiszen épp most indult volna el a nővé válás útján, de ez az út egyszerre megszakad, újra magányos lesz, immár ábrándok nélkül. A szín besötétedik, az évszak őszre, majd fagyos télre vált, a lányos ábrándokat a rideg valóság töri meg. Jeanne továbbra is önmagába zárva él, és szülei szeretetébe próbál kapaszkodni, semmilyen saját megoldási kísérlete nincsen, csak csimpaszkodik a saját vágyaiba és nem látja, nem érzékeli a jeleket, amelyek kiragadhatnák ebből, felnöveszthetnék, felnőtté tehetnék. Marad a sodródás, aminek csak dráma lehet a vége. Amikor a szolgálólány, Rosalie egy este szinte hang nélkül egy gyermeknek ad életet, nem érti, hogy mi történt, nem érti, hogy a férje, miért akarja Rosalie-t egyből eltávolítani a házból, és hogy a lány miért nem árulja el csábítója nevét. A képlet pedig egyszerű, Rosalie éppúgy elolvadt Julien helyes arcától, mint annak idején ő, és nem észleli, ami a szeme előtt van, hogy a lány már akkor ágyába fogadta, amikor a férfi a kastélyba udvarolni járt.

Jeanne megcsalatása kettős, nem csak a férjébe vetett hitét veszíti el, amikor kettőjüket egy éjszaka egymás karjaiban találja, hanem korábbi bizalmasát, egykori tejtestvérét, Rosalie-t is. Sőt többet, mert annak a hitét is, hogy két ember igazán összetartozhat, és hogy az emberi élet fájdalmai feloldódhatnak ebben a közelségben.  Maupassant számára a fájdalom az egyik legfontosabb szó, szenvedélyesen keresi megszüntetésének módját, de Jeanne sorsában biztosan nem találja meg.  Jeanne tehát szenved. Mi sem jelzi jobban, hogy a romantika korszakán túl vagyunk, hogy a történet itt továbbgördül, nem ér véget a lány tragédiájával. Ellenkezőleg, kiderül, hogy maga is gyermeket vár. A terhesség inkább megviseli és elborzasztja, hiszen Rosalie fiának féltestvérét hordja magában. A vajúdás és a szülés hosszú órái alatt azonban megszületik benne az anya. A nő nem születhetett meg soha, de az anya igen, akinek egyetlen gondolata, reménye és életcélja maradt, a gyermek! Maupassant maga mond róla családterápiás szempontból is megrázóan pontos ítéletet: „Egyszerre rajongó anyává vált, túlzó anyává, mert megcsalták reményei.” Az az asszony ugyanis, aki nem tud kapcsolódni a férjéhez, a nő, aki nem lehet társ, egyetlen szerepbe kényszerül, az anyaság szerepébe, ami aztán nem csak az ő számára lesz csapda, hanem a fia, a gyermekei számára is. A Rosalie körüli hullámverést a család plébánosa, Picot abbé csendesíti le, mint egy igazi jóságos lelki segítő, aki tudomásul veszi a tényeket, az emberi természetet, és ennek megalkudva szolgálja Istent. Ő józanítja ki a bárót, Jeanne apját, aki őrjöng, amikor megtudja, hogyan alázta meg veje féltett kislányát. A plébános azonban bölcsen emlékezteti, hogy ifjan nem volt-e ugyanúgy együtt szolgálóleányokkal, mint Julien, amikor csak lehetősége adódott rá? Anyuska, az egyre növekvő hájtól már mozdulni is alig bíró asszony pedig mindig is belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Jeanne azonban nem szerez tudomást apja botlásairól, ez homályban marad előtte, az író csak előttünk fedi fel ezt a részletet, és csak utóbb kap igazán jelentőséget. Akkor, amikor anyuska meghal. Jeanne ugyanis a búcsú, a virrasztás óráiban kitalálja, hogy anyuska emlékes dobozából felolvassa neki régi, kedves leveleit. Nagyszülei rajongó szeretetéről árulkodó sorok kerülnek elő, majd a szerelem lobogását hirdető szavak, amelyek azonban nem az édesapjától, hanem egy ismeretlen férfitól származnak. Jeanne egyszerre ráébred, hogy anyja ugyanúgy hűtlen volt, mint a férje, ő sem különb, tehát édesanyjában is csalódik. Senki sem tiszta, mindenki bűnös, minden koszosnak és mocskosnak tűnik. Jeanne-nak nincs lehetősége arra, hogy megértse édesanyját, aki valószínűleg maga is kereste azt az ajtót, amelyen kiszabadulhat a magány zárkájából, és ezt nem az édesapja karjaiban találta meg. De ő legalább megtalálta, és benne boldogságra lelhetett, ha csak röpke pillanatokra is. Jeanne szemüvegén keresztül azonban mindez bűnnek tetszik, az apja szerepét a történetben ugyanis nem ismerhette meg. Tudása szülei lelki életéről – ahogy mindannyiunké – erősen hiányos. Megértés nem születhet belőle ezért, csak újabb és újabb fájdalom. Ennyi csapás után az már csak ráadás számára, hogy ráébred férje újabb hűtlensége.

Colette Dumas Lippmann, Geneviève Straus és Guy de Maupassant, 1889 (Fotó: Giuseppe Primoli-Wikipédia)

Ezt a kínt már szótlanul tűri, csak hogy férje kedves hangon beszéljen vele. Egyetlen értelme marad az életének, a fia, akit még akkor is Csibének, óvni való kicsinyének lát, amikor annak már a szakálla is sarjadzik. Paul persze, menekülőre fogja, mert három anyja is van, a valódin kívül a nagyapja, és a nénikéje is, akik féltő gondoskodással veszik körül, és akik épp úgy reménytelenül társtalanok, és kapaszkodnak a szeretet vékony szálaiba, ahogy Jaenne. Apja közben egy sincs. Nehéz így férfivá érni! Az apját ugyanis szeretője férje gyilkos indulattal öli meg egy végzetes napon. Azt gondolhatnánk, hogy az asszony ezzel megszabadul attól, aki boldogtalanságának okozója volt, és ezután nyugodtan és viszonylagos megelégedettségben élhet. De a sors kerekét már nem lehet megállítani, és leginkább azért nem, mert nem Julien-nel volt a „baj”. Hanem valahol másutt, és ez a „baj” most Paul sorsában folytatódik tovább.

Paul reakciója a menekülés lesz anyja nehéz szeretetéből. Ez a menekülés is sodródássá változik, féktelen tivornyákba, a kontrollálatlan pénzszórásba viszi, és nőkkel folytatott kalandokba. Ez utóbbi fáj Jeanne-nak a legjobban, hogy Paul „megcsalja” őt, nem szereti, amikor egy másik asszony karajiban köt ki. Könyörögve kéri, hogy jöjjön haza hozzá. Közben a fiú dőzsölése miatt majdnem teljes vagyonukat elveszítik, a Jegenyést, a kastélyt el kell adni, de Jeanne ekkor sem nő fel, nem tesz semmit, tehetetlenül nézi a család, a vagyon széthullását. Rosalie lesz az, aki hirtelen mellette terem, határozottságával, életrevaló egyszerűségével a segítségére siet, és megtiltja a tehetetlenül sodródó asszonynak, hogy ezután egy sout is adjon a fiának. Próbál véget vetni a tévútra tévedt szeretet pusztításának.

Az idő telik, és Paul egy nap kétségbeesett levelet ír az anyjának, egyezzen bele házasságába, had vegye el azt a nőt, aki mindvégig mellette állt, aki támogatta őt, akit szeret. Jeanne azonban a fia mellett álló „ringyó ravaszságaként” értékeli a levelet, aki most a kétségbeesett anya gyengeségére játszik. Vajon ezen a ponton mennyire érzett egyet  maga az író az asszonnyal, együttérzett-e vele, vagy kegyetlenségnek látta Jeanne gyűlöletét, önzését, aki csak magának kívánja a fiát? Valószínűleg kritikus volt vele, mert Rosalie egyszer megjegyzi a regényben, hogy a fiatalok az öregekkel ritkán maradnak együtt, mind elmennek egyszer, ebbe minden anyának bele kell nyugodnia! Maupassant tehát maga is tudta, hogy amit Jeanne most kíván, az már olyasmi, amit anya nem kívánhat, nem lehet a fiú anyja boldogságának a letéteményese. Mégsem hagyja szegény Jeanne-t teljesen magára, a regény cselekményét úgy szövi tovább, hogy Paul szeretője szülés közben meghal. A fiú pedig anyját kéri meg, hogy gondoskodjon tehetetlen, árva kislányáról, akinek a felnevelésére ő nem képes. Jeanne-ban „mély, bevallhatatlan titkos öröm fut szét” a hír hallatán, „aljas öröm”, amit a szerető halála miatt érez. Az írói ösztön odavet neki valamit, a győzelem kétes kéjét, és egy ártatlan gyermeket, a következő nemzedék egy újabb tagját, akinek ismét torz családi viszonyok között kell felnőnie.

Mert Paul maga sem válhatott le „anyjairól”, nem érezhette a saját tetteinek a súlyát, a felelősséget, és amikor ehhez végre közel kerülve elköteleződött volna, és vállalta volna a házasság súlyát, akkor ezt épp az anyja akadályozta meg. Megszülető lányáért képtelen volt felelősséget vállalni. Odaveti áldozatként őt hitét vesztett, összeaszott, a sorstól meggyötört anyjának. Neveld fel! Ezzel újra reményt ad Jeanne-nak, érezzük, hogy szinte életre leheli. Maupassant regényének utolsó mondata, „az élet nem olyan jó… De nem is olyan rossz, mint amilyennek hisszük”, katartikus mondat. Első pillantásra azért, mert vigasztalónak tűnik. De valójában azért, mert pontosan láttatja, hogy nem született valódi rend a családi kapcsolatok felborult egyensúlyában, csak kaptunk valami koncot helyette. Olyasmit, amivel valódi megoldás nélkül is beérhetjük, ha be akarjuk érni. Igaz, ezzel a családi boldogtalanságot is továbbadjuk a következő nemzedéknek.

Maupassant már 1883-ban, amikor a regény megszületett, pontosan érzékelte és rögzítette, hogyan is történik mindez.

Rist Lilla

Szoptass bátran!

 

A szoptatás az állatvilágban természetes és magától értetődő. Nem kell hozzá se cumisüveg, se mérleg, se tápszer, a kicsinyek megszületnek, és rögtön szopizni kezdenek, senkinek nem jut eszébe elválasztani őket az anyjuktól. Az embernél ugyanezek a természetes, biológiai folyamatok indulnak el, vagy inkább indulnának – ha nem szólna bele a civilizáció, a medicina és a fogyasztói társadalom ezerféle elvárása.

 

A huszadik század városiasodásának, modernizációjának az egyik velejárója volt, hogy az asszonyok egyre gyakrabban szültek kórházban, a korábbi bábai ellátás és tudás feledésbe merült,  végül teljesen kiszorult a gyakorlatból. A kórházban nagyon sok olyan komplikációt sikeresen láttak el, amelyeket otthon nehezebben vagy nem tudtak megoldani, és ezzel lényegesen javultak a születési mutatók. Az intézményi ellátásnak azonban volt egy „mellékterméke”, az, hogy az újszülötteket elválasztották az édesanyjuktól, mert ennek kockázatával senki nem volt tisztában. Lényegében alig volt tudományos ismeretünk arról, mennyire fontos és érzékeny időszak a születést követő első óra, milyen sokféle védőanyagot tartalmaz az anyatej, és hányféle lényeges, egészségre gyakorolt hatása van, nem csak közvetlenül az újszülöttekre, hanem a későbbi, felnőttkori egészségre is. Ma ezzel már egy egész tudomány foglalkozik, amit laktációs medicinának hívnak.

  • – A laktációs medicina az elmúlt tíz évben rengeteg új ismeretanyaggal gazdagította a tudományt. Csakhogy ez a tudás-arzenál nem jutott el a gyerekorvosokig, a szakmai szereplőig – mondja Dr. Szabó Miklós, a Magyar Perinatológiai Társaság elnöke, a Semmelweis Egyetem I. számú Gyerekklinikájának neonatológus szakorvosa.
  • – Ezért indítottunk útjára egy olyan kezdeményezést, amelynek az a célja, hogy ez a tudás minden szakmai szereplő számára elérhető legyen, mert ezt nem oktatják az orvosi egyetemen, nincs benne az ápolónők és a védőnők képzésében sem. Ezért szükség volna arra, hogy mindenki, aki az újszülött-ellátásban részt vesz, egy olyan képzésen essen át, amelyen az ezzel kapcsolatos legmodernebb ismereteket tanítják, ami aztán a gyakorlatban is alkalmassá teszi őket arra, hogy elkötelezetten és hatásosan legyenek képesek támogatni a szoptatni akaró anyákat. Egy ilyen átfogó képzést nem lehet megszervezni központi akarat és támogatás nélkül, ezért szeretnénk meggyőzni az egészségügyi kormányzatot arról, hogy erre érdemes áldozni, hiszen az anyatej védő hatásai miatt a szoptatott újszülöttek egészségesebbek lesznek, nem csak csecsemőkorukban, hanem későbbi, felnőtt életükben is.  A világban szinte egyedülálló az a hazai gyakorlat, hogy a csecsemőtápszerek fogyasztását támogatja az egészségügyi kassza.  Jelenleg a 0 – 6 hónapos korban alkalmazott csecsemőtápszerek forgalma évente 1.3 milliárd forint, amelyből az OEP által finanszírozott rész körülbelül 700 millió forint. Ennek az összegnek egy tetemes hányada megspórolható volna, ha az anyák nagyobb arányban szoptatnának.

A pomázi példa

Magyarországon a rendszerváltás után lehetett hallani először arról,  hogy az anyatejes táplálásnak sikeressége érdekében a korábbi kórházi gyakorlaton változtatni kell. Ekkoriban (1991-ben) indította útjára a Bababarát Kórház Kezdeményezést az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az UNICEF-fel közösen, felismerve azt, hogy a szoptatás későbbi kimenetelére jelentős befolyással van az, hogy mi történik a kórházban a szülést követő első napokban. A Bababarát Kórház cím elnyerői olyan protokollokat vezettek be, amelyek a szoptatás sikerességét segítették elő, ilyen például a baba mellre tétele a szülést követő első órában, vagy az anya és az újszülött együttes elhelyezése rooming in rendszerben. A kezdeményezéshez több kórház is csatlakozott, országos áttörés azonban nem következett be, annak ellenére, hogy a szülészeti osztályok vezetőit Antall József miniszterelnök személyes levélben kérte fel a program támogatására. A szoptatást segítő módszerek a WHO ajánlás ellenére nem kerültek bele a szülészeti protokollba, így a legtöbb édesanya ma is anélkül tér haza a szülést követően a kórházból, hogy tudná, mely gyakorlatok segítik, és melyek nem a szoptatás sikerességét.

  • – A legtöbben tápszeres recepttel és bimbóvédővel jönnek haza a kórházból – magyarázza Körmendi Edit, pomázi védőnő. – Holott mindkettő csökkenti a sikeres szoptatás esélyét. A babák igen sok esetben, mire hazaadják őket a kórházi cumisüveg használata miatt, cumizavarosak lesznek, mert a nagy lukú üvegből, amiből erőfeszítés nélkül ömlik a tápszer vagy a cukros víz, egészen más technikával lehet szopni, mint az anyamellből. Hiába mondjuk el az anyáknak a szülésfelkészítő tanfolyamokon, mit tehetnek azért, hogy sikeresen szoptassanak, például hogy semmiképpen ne adjanak „pótlást”, ne használják a bimbóvédőt, ha a kórházban egészen másféle információkat hallanak. Sajnos, a szülészetek többségében még mindig nem tudják, hogy a babák gyomra dió nagyságú, és azt sem, mennyire káros, ha cukros víz vagy tápszer tölti meg az értékes anyatej helyett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi sem úgy kerültünk ki a főiskoláról, hogy tisztában lettünk volna mindezzel. Ezt a tudást a „Korszerű Szoptatási Ismeretek” című egyhetes képzésen sajátítottuk el, amelyet önszántunkból, a saját(!) pénzünkből fizettünk ki, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt. Akkor már a kolléganőimmel együtt több éve a pályán voltunk, de sok információ a felismerés erejével hatott, például az, hogy a szoptatás természetes dolog, működik, ha nem így lenne, akkor kihalt volna az emberiség.

A szemléletváltásnak és kitartó munkának hamar meglett a gyümölcse, rövid időn belül országosan is kimagasló szoptatási arányokat értek el. A 2014-es KSH adatok szerint a hat hónapos korig tartó kizárólagos szoptatás aránya az országban 37,5% ,  Budapesten 43 % , Pomázon viszont 66 százalék.

  • Mindez nem volna lehetséges, ha nem beszélnénk át minden egyes édesanyával újra és újra, hogy mivel segítheti a szoptatás sikerét és mi hat ellenkező irányban – magyarázza a védőnő. – El kell mondanunk, hogy a bimbóvédő, amit a kórházban adtak, olyan anyáknak való, akiknek befelé forduló mellbimbójuk van, de ez irodalmi ritkaság, normál esetben teljesen felesleges használni. Sokszor rácsodálkoznak az anyák, hogy a tápszer tehéntejből készül, és nem anyatejből és ezért korántsem olyan jó, mint az, amivel ők tudnák táplálni a babájukat. Tudatosítjuk bennük, hogy a tejelválasztást a szoptatás indítja be, a tejmennyiség ezért akkor fog nőni, ha gyakran mellre teszik a babát. Ha pótlást adnak, az az anyatej fokozatos elapadásához vezethet. Az volna ideális, ha az anyák, mire hazatérnek a kórházból, ezekkel már mind tisztában vannak, ismerik a helyes mellretétel fogásait, és nem kapnak ezekkel ellentétes információkat. Ennek hiányában viszont nekünk kell mindenkit egyedileg meggyőznünk, és támogatnunk. Nehéz feladat. Csak azok a gyönyörű mondatok lendítenek tovább, amikor az anyák utólag megköszönik a segítséget, és azt, hogy mellettük álltunk a legnehezebb pillanatokban.

Változásban

Magyarországon jelenleg több mint 70 szülészeti osztályon jöhetnek világra a kisbabák, közülük mindösszesen 19 nyerte el a Bababarát címet. Ez azt jelenti, hogy a többi helyen egyáltalán nincsenek (vagy csak esetlegesen) beépítve a rendszerbe azok az eljárások, amelyek a szoptatás sikerességét növelhetnék.  A szülészeti osztályok ellátási rendjének megváltoztatása olyan komplex feladat, amely nem történik meg egyik pillanatról a másikra. Ezt Sződy Judit is tapasztalta, aki néhány évvel ezelőtt szoptatási tanácsadó lett az Uzsoki Utcai Kórház szülészeti osztályán. A legtöbb kórházban ilyen pozíció egyáltalán nincs, tekintve, hogy az OEP nem tart nyilván ilyen foglalkozást, ezért ennek szakmai kódja sincs.  Ő pszichológus végzettségének köszönheti, hogy alkalmazhatták. Magyarországon az elsők között tett le nemzetközi laktációs szaktanácsadói vizsgát (IBCLC), így speciális és korszerű ismeretekkel rendelkezik a szoptatás támogatásáról.

  • A szoptatás témájával tíz-húsz évvel ezelőtt kezdtek el igazán foglalkozni az egészségügyben – erősíti meg ő is – ezért nagyon sok most dolgozó szakember képzésében ez a tudás még egyáltalán nem szerepelt. Az orvosok, védőnők képzése során mai is inkább az elmélet dominál, sokat tudnak például az anyatej összetételéről, de arról alig valamit, hogy az anyatejes táplálást hogyan lehet sikeresen a gyakorlatban támogatni. A szoptatás ugyanis csak az újszülött oldaláról működik ösztönösen, az anyáknál tanult folyamat, amit segíteni kell. Fontos felismerés számomra, hogy a nagy szülészeti osztályok több évtized alatt kialakult gyakorlatán nagyon nehéz egy-egy elemet úgy megváltoztatni, hogy a biztonságos működést fenn lehessen tartani. Egy átlagos szülészeti osztályon közel százan is dolgozhatnak, és a szoptatás támogatását úgy lehetne leghatékonyabban megvalósítani, ha mindenki rendelkezne megfelelő ismeretekkel, és egyszerre mindenkinek megváltozna az ezzel kapcsolatos szemlélete is. Nem elegendő kiragadni egy elemet, például azt, hogy ezentúl a babákat huszonnégy órában az anyák mellett hagyjuk. Ha csak otthagyjuk a babákat, de nem biztosítunk egyúttal folyamatos támogatásukat, akkor rosszabb lesz a helyzet, mint korábban, különösen, ha nincsenek előre felkészítve a testükben lezajló rohamos változásokra.  A szoptatási tanácsadó épp ilyenkor tud támogatást adni. Én nap mint nap végigjárom a szobákat és – ha tehetem –  mindenkire annyi időt fordítok, amennyi a problémájából fakad. Mivel nekem kizárólag ez a feladatom, meg tudom várni, hogy a baba aktív állapotba kerüljön, vagy, hogy az anya megnyíljon, és alkalmassá váljon egy mélyebb beszélgetésre. Leggyakrabban nagyon gyakorlati tanácsokat adok például arra vonatkozóan, hogyan lehet úgy mellre tenni a kicsit, hogy hatékonyan szopjon. Az imént például két édesanyánál is voltam, mindkettőnek abban segítettem, hogy megtalálják a szoptatáshoz a megfelelő pozíciót. Szülés után ugyanis kevés kényelmes helyzet létezik, van, akinek a gátja fáj, másnak a hasa. Ha az anya nem tud úgy elhelyezkedni, hogy ő is jól érezze magát és a baba is rá tudjon kapni a mellre, akkor az anya fájdalmat él át, a baba türelmetlenül sírni kezd, és máris elindul egy negatív spirál: az anyának az lesz az élménye, hogy sem megnyugtatni, sem megetetni nem képes a kisbabáját, ezért cumit, cumisüveget vet be, amivel további szoptatási problémákat hoz létre. Rengeteget beszélgetünk azért, hogy megtudjam, miket gondol a szoptatásról, milyen előzetes ismeretei, élményei vannak, hogyan tudja őt a családja a szoptatásban támogatni. Gyakran ezeken a részkérdéseken múlik, hogy mennyire lesz sikeres ebben. De nem elég, ha az anyának vannak korszerű ismeretei a szoptatásról, fontos, hogy az egész szülészeti osztály ebben a szemléletben dolgozzon. Korábban az újszülött babák kompetens gondozójának a csecsemős nővéreket tekintették, ez volt az oka az anyák és a babák szétválasztásának. Ma már tudjuk, hogy a baba kompetens gondozója az anya. Ők ketten olyan egységet alkotnak, hogy nem is lenne szabad róluk külön gondolkodni! Azoknak a dolgozóknak, akiket a régi szemléletben képeztek, és abban is dolgoztak hosszú évekig, komoly kihívást jelent a mai irányelvekhez alkalmazkodni, hiszen eddig a baba épségéért, egészségéért voltak felelősek, ma viszont az anya-baba párost együtt kell gondozniuk. Ez hatalmas szakmai és kommunikációs kihívás. Bár a mi kórházunk hivatalosan nem rendelkezik bababarát minősítéssel, de fokozatosan komoly lépéseket tettünk a szoptatás korszerű támogatása felé. A babák nálunk már nem kapnak sem cukros vizet, sem tápszert az első 48 órában, kivéve, ha ennek komoly orvosi indoka van, vagy akkor, ha az anya ragaszkodik ehhez. Kezdeti alacsony vércukorszint esetén is első lépésként az anyától lefejt kolosztrummal igyekszünk segíteni a babának. Ha az újszülött állapota megengedi, a sárgaságot oldó kezelés is az anya ágya mellé gurított kékfény-ágyon történik, így együtt lehetnek, és a baba továbbra is szopizhat. A babákat csak kétszer fürdetjük meg kórházi benntartózkodásuk alatt, először a születés napján, másodszor két nap múlva. Ez bőrgyógyászati szempontból is jobb, mint a mindennapos fürdetés, de bevallom, számomra még fontosabb, hogy nem kell minden este több órára elkülöníteni a babát az édesanyjától. A szeparáció minden esetben stressz a baba számára. A császármetszéssel született újszülöttet közvetlenül a születés után édesapja meztelen mellkasára tesszük, ez az, ami szinte mindenkit boldoggá tesz: a papát, aki ekkor nagyon közel kerül a babához, a kisbabát, aki biztonságos, meleg helyen találja magát rögtön a kibújás után, és az anyát is, aki tudja, hogy az újszülött jó helyen van. Amint az édesanya a műtőből a gyermekágyas kórterembe kerül, az ő mellkasára helyezzük a pucér kisbabát, aki így már egy órás korában szopizhat. Ez az úgynevezett „késleltetett bőrkontaktus” segít legyőzni azt a hátrányt szoptatás terén, amivel a császáros babák indulnának.

Út az összefogás felé

  • Magyarországon nagy a szoptatás elfogadottsága, amely hatalmas társadalmi és biológiai tőke, tíz édesanyából kilenc szeretne szoptatni. Az eredmények azonban nem érik el ezt az arányt, a szoptatás sikere ugyanis több tényező együttes hatásán múlik – mondja Dr. Szabó Miklós. – A fogyasztói társadalom által diktált szokások, és a marketinghatások mind a szoptatás ellen szólnak. Hogy ezt ellensúlyozni tudjuk, sok területen kell lépni egyszerre. Az egyik legfontosabb az volna, ha az anya és az újszülött a szülést követő első órát együtt tölthetné bőr-bőr kontaktusban. Ha ez az egy óra, tényleg háborítatlanul zajlik, ez önmagában harminc százalékkal megnöveli a szoptatás sikerességét. Hogy mi az akadálya annak, hogy ezt a szülészeteken gyakorlatként bevezessék? Csak a tradíció, és az, hogy korábban nem ismertük fel ennek az első órának a jelentőségét. A korszerű ismeretek nem jutottak el a szakemberekhez, könnyen lehet, hogy egy értelmiségi nő, aki rászánta az időt az interneten történő tájékozódásra modernebb tudással rendelkezik ezzel kapcsolatban, mint egy gyerekgyógyász. De legalább ennyire fontos, hogy az anya még várandósságának 32. hete előtt felkészüljön a szoptatásra, és az is, hogy a kórházi tartózkodásuk alatt az újszülöttel folyamatosan együtt legyen, és közben a gyermek csak valóban indokolt esetekben kapjon hozzátáplálást. Lényeges volna, hogy mi, gyerekgyógyászok, neonatológusok beszéljünk ezekről a kérdésekről, és ne csak részproblémákról essen szó a konferenciáinkon. A célunk az, hogy a szakma egységesen kötelezze el magát a laktációs medicina legkorszerűbb eredményei mellett. Ebben már sikerült előrelépnünk, mert megnyertük a Magyar Perinatológiai Társaságot, a Magyar Gyermekorvosok Társaságát, a Házi Gyermekorvosok Országos Egyesületét a Magyar Védőnők Egyesületét  és a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaságot. Most pedig egyenként próbáljuk magunk mögé állítani a szülészeti osztályokat. A jelenlegi kórházi gyakorlat ugyanis rendkívül különböző, ahhoz, hogy minden újszülött egyformán korszerű ellátáshoz juthasson, átfogó, legalább tíz éves, a kormány által is támogatott programot kellene indítani.

Szoptatás a világban

Magyarországon a hat hónapos korig tartó kizárólagos szoptatás 37% körüli aránya jobbnak mondható, mint a fejlett világ többi országában. A kizárólagos szoptatás ideje, és  a szoptatás teljes időtartama azonban a világban és nálunk is csökkenő  tendenciát mutat. Némi növekedés nyugaton a szoptatást támogató kampányoknak köszönhető.

.A fejlődő országokban ezzel szemben a tendencia egyértelműen romló: csökken a szoptatást megkezdők aránya, alacsony a hat hónapos korig tartó kizárólag szoptatók száma, ami számtalan egészségügyi kockázatot rejt magában.

A hagyományos törzsi közösségek is számtalan módon szabályozták a baba táplálását.

Kalahári sivatagban a busmanok például a testükön hordozzák a csecsemőiket, és nem tudják megmondani, hogy hányszor szoptattak, a kicsi ugyanis annyiszor szopik, ahányszor arra igénye van és a legnagyobb melegben sem szorul semmilyen hozzátáplálásra. A tanzániai maszájok viszont születés után azonnal megetetik a kicsit gabonából készült péppel, az apró termetű efe-pigmeusok pedig nem váratják icipici csecsemőiket, míg belövell a tej: két-három napig több asszony is megszoptatja a csoportból, az anya csak ezután kaphatja meg az újszülöttet. Az előtejet kifejezetten károsnak tartják. Az arab világban a Korán utasításai a mérvadóak, amely két éves korig tartó szoptatást javasol. A zsidó vallásban a Talmud is nagyjából két éves korig ajánlja a szoptatást és különleges előjogokat biztosít a szoptató anyáknak.

 

Újévi fogadalmak helyett

Újév első napján elöntötték a közösségi oldalakat a jókívánságok, a boldogságot, gazdagságot, és szerencsét kívánók. Mintha mindenki belenézne ilyenkor a szerencsekalapba, a jövőt mutató varázsgömbbe, hogy meglássa és megvarázsolja az előre megláthatatlant. Mert sokszor érezzük magunkat a sors szeszélyének kiszolgáltatottnak. Hogy enyhítsük a végtelenbe vetettségünk érzését, jósokat és jövőbelátó mágusokat kérdezünk, akik rendre azt súgják, biztatóan a szemünkbe nézve – mert jó emberismerők – amit leginkább hallani szeretnénk.  Pedig másképp is módunkban állna enyhülést találni. Igaz, ez nem annyira kellemes út, és sokkal, de sokkal kevésbé misztikus. Például úgy, ha felismernénk saját szerepünket, felelősségünket a sorsunk alakulásában. Ha megértenénk, mivel is járultunk hozzá kapcsolataink boldogságához vagy boldogtalanságához, sikereinkhez és sikertelenségeinkhez.

Nem könnyű olyan kérdésekre válaszolni, hogy mit tettem én hozzá ahhoz, hogy a gyerekem folyton a telefonját nyomkodja, vagy hogy a szomszéd miért nem áll szóba velem, csak hogy az egyszerűbbekkel kezdjük. Egy kicsit nehezebb kérdés, hogy mitől véd a tíz kiló plusz a testemen, miért nem akar sehogy sem leolvadni,  esetleg az, hogy miért veszekszünk folyton karácsonykor. De egyenesen lehetetlenségnek tűnik megválaszolni az olyan talányokat, hogy miért szenvedünk még mindig egy boldogtalan kapcsolatban, miért nem tudunk felállni és továbblépni vagy épp tenni a jobbá tételéért. Párkapcsolatban az egyik fél gyakran érzi úgy, hogy elnyomott szenvedő, de hogy számára miért érdemes, sőt nyereséges egy ilyen kapcsolatot fenntartani, abba szinte képtelenség betekinteni. Pedig nagy lenne a jutalom, ha meg mernénk kérdezni ilyesmikről önmagunkat, mert a kiszolgáltatottság érzését felválthatná a tudatos önismeret.  A felelősség ugyan nehéz, de ha tudjuk, mi a saját szerepünk, akkor a sors kiszolgáltatottjaiból, sorsunk formálóivá lehetünk.

 

 

Ezért kívánok sok jó kérdést mindenkinek 2017-re és olyan válaszokat, amelyek segítenek megérteni,  hogyan is vagyunk jelen saját sorsunk formálásában.

 

ADHD workshopra készülődve

 

 

A családterápiás gyakorlatomban előfordult már, hogy felmerült a gyerekeknél a figyelemzavar gyanúja. Megrendítő volt látni például Peti játékát. Az ülésen megkértük, hogy játsszon a “világjáték” nevű eszközzel, amiben homokból és apró játékokból lehet egy mini-életteret alkotni. Peti “világában” egy pillanatra sem volt állandó semmi, az egyik másodpercben még itt volt az autó, a másikban ott, az egyik pillanatban még sütött a nap, míg a másikban óriási szélvihar tört ki. Az emberek, a házak, a fák, folyamatos mozgásban voltak, és a kisfiút egy pillanatra sem lehetett megállítani. A világ, amiben élt, tele volt változással, káosszal, bizonytalansággal, szinte szó szerint pillanatról pillanatra szóródott szét. Peti körülbelül ötéves volt ekkor és a szülei aggódtak, mi lesz vele az iskolában. Mielőtt bárki arra gondolna, hogy a szülei “követtek el” valamit ellene, mindenkit biztosíthatok, hogy nem így történt, nem voltak “alkalmatlanok” a gyereknevelésre, és nem is hanyagolták el Petit.

Ilyen gyerekeket látva, nem csoda, hogy kényszert éreztem arra, hogy jelentkezzek egy ADHD-val foglalkozó workshopra, hogy még jobban megismerjem a jelenséget.

Sok minden kavarog bennem már most, a workshop előtt, már csak azért is, mert van némi személyes érintettségem. A figyelemzavarnak sokféle fokozata van, ez is egy széles spektrum, aminek két véglete van, és mindenki besorolható a két szélsőség közé – valahová. A workshop után talán majd pontosabban sorolom be magamat, de már előtte is pontosan tudom, hogy a figyelmem olykor kikapcsol. Az emberek beszélgetnek körülöttem, és előfordul, hogy egyszerre “kilépek”, leragadok egy mondatnál, eszembe jut róla valami, elkezdek rajta filozofálni, egy egész másféle képzeletbeli térben járok, nem vagyok jelen a valóságban, és amikorra újra feleszmélek, fogalmam sincs, mi történt az előző pillanatban és miről folyik a szó körülöttem.  A köznyelv ezt úgy fogalmazza meg, hogy “álmodozó” vagyok, és olykor “elmerengek”. Lehet, persze, így is címkézni a helyzetet. És ez még nem is annyira negatív címke, hogy ne viselhetném el, a környezet többnyire megbocsátóan tekint az ilyesfajta “különcségre”, különösen, ha sikerül lepleznem ezt a hiányosságomat. Sokkal kevésbé megengedő a külvilág a figyelemzavarnak egy másik fajtájával, amely rosszaságnak, rosszalkodásnak tűnik a gyerekek esetében. Vannak persze figyelemzavaros felnőttek is, őket érezzük gyakorta “soknak”, mert folyton beszélnek, ott akarnak lenni a figyelem középpontjában, nem ülnek le egy pillanatra sem, tesznek-vesznek állandóan, és nagyon határozottan és intenzíven fejezik ki az érzelmeiket, szinte ránk telepszenek. Ugye, mindenki tudna példákat mondani a saját ismerősei, barátai közül? Ők is figyelemzavarosak, csak őket nem “diagnosztizálta” senki. Talán maguk sem tudják önmagukról, hogy azok, a környezetük azonban olykor nehezen viselheti az állapotukat. Csak néhány olyan felnőtt él az országban, akik diagnosztizáltan ADHD-sak. Egyikükkel beszélgettem a múltkor, azt mesélte, olykor behívják őket néhány különös tudományos kutatásra, mindenféle elektródákat tesznek a fejükre, és különféle helyzetekben mérik az agytevékenységüket. Aztán mindig nagyon megköszönik a segítőkészségüket, ők meg hazamennek és folytatják a megszokott “figyelemzavaros” életüket. Az ismerősöm például azt, amiben soha nem tud megállni, és amiben csak azt szabad csinálni, amit nem esik jól, és azt nem csinálja, amit egyébként szeretne. Ő például szívesen tanulna, de a megtanulandók sorában olyan maximális figyelmet követelő statisztikai ismereteken kellene átrágnia magát, amire képtelen. Így aztán az élete tele van lemondással.

A figyelemzavaros gyerekek helyzete sem egyszerű – már csak azért sem, mert őket a környezetük többnyire nem álmodozónak minősíti, hanem rossznak. És az ítéletalkotás alól a szülők sem mentesülnek, az óvoda, az iskola rögtön jelez, és felkéri a szülőket, hogy neveljék meg rossz csemetéjüket, szóljanak rá, szabályozzák a viselkedésüket, büntessék meg, csináljanak valamit, mert a gyerek “kezelhetetlen”. A szülő meg szégyenkezik, aztán hazamegy, és a pedagógus utasításainak megfelelően elkezdi “megnevelni” a gyerekét. Mondanom sem kell talán, hogy ez rendszerint olaj a tűzre, ettől senki sem fogja jobban érezni magát.

Egy ideálisan működő világban ezen a ponton lépne be egy családterapeuta a “sors” alakulásába, családterápiás eszközökkel ugyanis nagy valószínűséggel el lehetne érni, hogy ez a gyerek felnövekedve ne legyen tele csalódottsággal, ne elmulasztott lehetőségek sokaságának élje meg az életét, és az önértékelése helyreálljon. Ehhez az egész család sikeresebb együttműködésére lenne szükség, amelyben mindenkinek tekintettel vannak az igényeire  (ahol valószínűleg az egyik szülő is érintett ) és ahol minden családtag megérti, hogy a gyerek nem direkt bosszantja a szüleit, nem szánt szándékkal akarja a szülőt kiborítani és megy éppen akkor az agyára, amikor az a legkevésbé sem képes ezt elviselni. Nem erről van szó ugyanis! Hanem arról, hogy ezeknek a gyerekeknek az idegrendszere másképp dolgozza fel az ingereket, vagyis mindez neurológiai probléma, így a nevelés hagyományos eszközei teljesen hatástalanok maradhatnak. Tisztázatlan, hogy mennyire genetikai eredetű az ADHD és milyen arányban tehető érte felelőssé a környezet. Valószínűleg – mint ahogy minden zavar kialakulásában – mindkettőnek van szerepe.

Mindebből az is következik, hogy nem elég az ADHD-s gyereket szakemberhez vinni, és őt kezelni, mert az egész család szorul ilyenkor támogatásra. (Valójában a pedagógusokat, az iskolát is támogatni kellene, hogy a tanítóknak és tanároknak is legyenek eszközei. De ez már egy másik probléma.)

Minél súlyosabb a gyerek figyelemzavara, ez annál inkább igaz. Az állapota ugyanis a család támogató, fejlesztő jelenléte nélkül nem fog javulni, kritikus esetben számtalan más, ennél sokkal súlyosabb problémát is okozhat. Ilyenek lehetnek a gyakori balesetek, kamaszkortól drogproblémák, nemi betegségek, korai terhesség, öngyilkossági kísérletek, magas vérnyomás, elhízás, alacsony önértékelés és motiváció. Mindehhez pedig a reménytelenség és a kilátástalanság érzése társulhat. Ami nem tűnik túl jó perspektívának!

 

ADHD = Attention Deficit Hyperactivity Disorder (figyelem hiány, és zavar, felfokozottság)

az ADHD jelei:

  • tanulási problémák, alulteljesítés
  • impulzivitás
  • érzelem- és indulatszabályozási zavarok, dühkitörések
  • gyakori konfliktusok a családdal,
  • viták, összetűzések az óvodában, iskolában
  • izgágaság (pl. körülnézés nélkül szalad át az úttesten)
  • sok, hangos beszéd
  • ADD-ben szétszórtság, elmerengés, figyelmetlenség, unatkozás, álmodozás, lassúság