Egyik ismerősöm egy kisváros vegyesboltjában dolgozik, ahová férfiak és nők egyaránt betérnek. A karantén idején sokan el-ellátogattak a kisboltba, gyakorta nem is a vásárlás kedvéért, inkább azért, hogy egy pillanatra kiszabaduljanak megszokott környezetükből. Sokan elmesélték, miközben csavarkulcsot, vagy vörös zománcfestéket kerestek, hogy azért jöttek, mert már nem bírták tovább elviselni otthon a feleségüket, vagy a férjüket.
Ezt a kis történetet azért mondtam el, mert azt érzékelteti, hogy milyen nagy bajba keveredünk, amikor nem tudjuk hirtelen kivinni otthonról a problémáinkat, és ebből az is látszik, mennyi párkapcsolati terhet hordunk át valahová máshová, vezetjük le annak a feszültségét valahol máshol.
Szokásos megoldásaink azonban a bezártság idején csődöt mondtak, erre az időre nem lehetett elmenekülni a problémák elől, az összezártságban gyakran kiborult a bili. Új, jó megoldásaink, azonban nincsenek, marad tehát a vegyeskereskedés eladónője, aki villámhárítóként hallgatja a panaszáradatot.
Veszélyhelyzettől függetlenül is érvényes, sajnos, hogy nem ott oldjuk meg a problémáinkat, ahol keletkeznek, ezek elől kitérünk. A megoldatlan konfliktus azonban feszültséget okoz bennünk, de ezt nem keletkezésük helyén adjuk ki magunkból, hanem valahol máshol. Ennek négy alapvető formáját gyűjtöttem most össze, és bár ezek egyáltalán nem konstruktív megoldások, és mindegyik inkább egyfajta kerülőút, azért korántsem nevezhetőek ritkának. Azért érdemes mégis figyelni rájuk, mert ha ezeket magunkon tapasztaljuk, akkor jó elgondolkodni azon, hogy vajon minden rendben van-e otthon!
- Amikor kirobban a düh
Biztos ismerik azt az autóst például, aki az öklét rázza, ha az előtte álló másik nem indul el időben, épp akkor, amikor a lámpa zöldre vált. Vajon valóban arra a másik autósra haragszik ennyire?
Nem valószínű!
Az viszont biztos, hogy a máshol keletkezett, máshonnan származó dühét itt és most kiengedte, levezette. Ez több szempontból is „jótékony” hatású, egyrészt azonnal csökken a feszültség, ami megkönnyebbülést hoz (legalábbis átmenetileg), és főképp, nem kell szembenézni a probléma valódi forrásával. Gyaníthatjuk, hogy ilyen megoldással állunk szemben, ha valaki hirtelen kirobbanó dühvel reagál, és ennek szintje sokkal erőteljesebb, mint ami ilyenkor logikusan várható lenne.
2. Panaszáradat
A fenti „megoldás” mondhatjuk, hogy inkább a férfiakra jellemző, de vannak nőies megoldások is, amelyek épp úgy nem jelentenek igazi feloldást az eredeti konfliktusra, mint az ökölrázás, és a hangos szitkozódás a kocsiban. A nők ritkábban ordibálnak ilyenkor, másképp eresztik ki a gőzt, nem a dühüket engedik szabadjára, sokkal jellemzőbb, hogy ráöntik valakire a panaszaikat. Ez a valaki lehet a barátnőjük, de egy kozmetikus vagy fodrász is, sőt egy ismeretlen is villamoson, ha épp úgy alakul.
A lényeg, hogy mintha egy csapot nyitnának meg, elkezdenek panaszkodni életük párjára. Az egészen konkrét sérelmek felsorolásán kívül várható, hogy a másikat lejárató, megalázó, lekicsinylő jelzők következnek majd, kinek-kinek kedve és vérmérséklete szerint. A legtöbben veszik a lapot, és hasonló okokból rá is tesznek a tétre még egy lapáttal, de legalábbis együtt éreznek a panaszkodóval. Ritkán kérdezi meg az alkalmi beszélgetőtárs, vagy a barát, hogy elmondtad-e már mindezt a férjednek is úgy, ahogy most nekem. Ha megkérdezné, valószínűleg döbbent csend lenne a válasz, vagy az, hogy ez teljesen felesleges volna, a másik ugyanis tökéletesen alkalmatlan arra, hogy egy másik érző, (női) lényt megértsen. A panasz tovább folyik megszakíthatatlanul, és ezzel máris csökken a feszültség. A hallgató és a panaszkodó között titkos érzelmi szál szövődik, ami az együttérzésből származik, és ilyenkor legalább egy másik szinten kapcsolódni lehet embertársainkhoz – ha már a párkapcsolatunk – ugye – veszett fejsze nyele…Elkerülő hadműveletek
3. Elkerülő hadműveletek
Rengetegféle technikát találunk ki, hogy a nehéz helyzetekből kilépjünk. Ennek valóságos mesterei vagyunk, túlzás nélkül állíthatom. A konfliktussal való szembenézés és annak megoldása helyett egyszerűen levonulunk a csatatérről. Néha egészen konkrétan kilépünk a szobából, a lakásból, elmegyünk valahová messze, távolabb. Ez akár még pozitív is lehetne, ha arra használnánk, hogy megnyugodjunk, hogy utána visszatérve hozzákezdjünk az eredeti konfliktus megoldásához, feloldásához.
Többnyire azonban nem ez történik. A kivonulás gyakorlatilag a probléma szőnyeg alá söprésével lesz egyenértékű. Nagyon sokféle formája lehet ennek, kezdve attól, hogy a munkánkba temetkezünk. Ilyenkor egyszerűen átfordítjuk a figyelmünket az életünknek egy olyan területére, amiről úgy gondoljuk, hogy sikeresek vagyunk benne. A megoldatlan párkapcsolati konfliktus így válhat örök hajtóműjévé egy rendes munkaalkoholizmusnak. De hasonló a helyzet akkor is, amikor a férfiak szinte a garázsban élnek, vagy ha egyenesen kiköltöznek a telekre. A kényszeresen folytatott diéta, vagy sporttevékenység is ilyesféle meg nem oldott párkapcsolati konfliktusokra mutathat úgy, hogy mindez az egészséges élet köpönyege alá bújtatva jelenik meg. Nem arra a fajta diétára, tornára gondolok, amikor valaki az egészséges életformát beépíti a mindennapjaiba, hanem arra, amikor ez a tevékenység eluralja az életét, és mindent ennek rendel alá. Vagyis, amikor úgy jelenik meg, mint egyfajta függőség.
De minden másféle függőség, alkohol, drog, internet, pornó stb. is hasonló kivonulást tesz lehetővé. A szabadság látszatát kelti… Nem kell talán különösképp ecsetelnem, hogy milyen messze áll a valódi szabadságtól!
4. A gyerek mint villámhárító
A gyermek a szemünk fénye, a legféltettebb kincsünk, szoktuk mondogatni, de a valóság az, hogy nagyon gyakran épp ők lesznek az első áldozatai párkapcsolati konfliktusainknak. Nem azért, mert így akarjuk, ez sokkal inkább tudattalan utakon történik. Épp ezért lesz annyira veszélyes.
A legutóbbi blog-bejegyzésemben már érintettem a stressz következményeit. A stressz természetes módon van jelen az életünkben, olyasmi, amit nem tudunk elkerülni. Gyakorta kívülről érkezik, mint az a fajta, amit most a karantén vagy a gazdasági helyzet romlása idéz elő. A gyerek érzékelni fogja ezeket, akkor is, ha a szülők nem veszekszenek kifejezetten a jelenlétében. A feszültség ugyanis benne ragad a levegőben, ott lesz egy elejtett megjegyzésben, a mondatok hanglejtésében. A gyerekek pedig ösztönösen arra törekednek, hogy a helyzet nyugodtabb legyen, és bármennyire is furcsa, gyakran magukra vállalják, szintén tudattalanul, a villámhárító szerepét. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben bevonódhat, és annál mélyebb személyiségsérülést okozhat mindez. Ennek a helyzetnek az elkerülése, (vagyis a konfliktusunk valódi megoldása) ezért elemi érdeke volna minden szülőnek. Ehhez azonban olyan nagyfokú tudatosságra volna szükségünk, ami gyakran azért sem lehetséges, mert annyira be vagyunk vonódva, annyira sok fájdalmunk van, hogy nem látjuk át a teljes helyzetet, abban csak önmagunkat és saját veszteségeinket, sérelmeinket érzékeljük. Ezért a helyzet megértéséhez, kibogozásához már feltétlenül szakember segítségére volna szükségünk, aki kívülről látja ezt a szituációt. De sajnos gyakran ezt sem vállaljuk, mert ahhoz el kellene ismerni, hogy a probléma létezik, hogy van valami gond a kapcsolatunkkal, fel kellene vállalni a saját igényeinket, önmagunkat, és vállalni kellene az ebből kialakuló konfliktust. Minden olyan esetben, amikor egy párkapcsolati konfliktus nem tisztázódik, vagy nem oldódik fel valahogyan, ennek a feszültsége tovább él, és munkálkodik bennünk, a család minden tagjában. Nagyon gyakran ez a feszültség a gyerekeknél „sül ki”, fájdalmas módon éppen a legérzékenyebbeken, a testvérek között is a legsérülékenyebbeken. Ez azért van így, mert a család olyan, mint egy nagy, rejtett szálakkal összekötött rendszer, minden tagja hatással van oda-vissza egymásra. Ha ezt egy elektromos hálózatnak képzelnénk, amit nagyobb feszültség alá helyeznek, mint amire tervezték, rögtön belátnánk, miért épp azon a ponton romlik el, ahol a legérzékenyebb, ahol a legsérülékenyebb.
Hogyan is történik a gyerek bevonása, bevonódása a párkapcsolati konfliktusba? A gyerek érzékeli a szülők közötti konfliktust, és az ebből származó elnehezülő légkört, és ez annyira frusztráló érzést kelt, hogy inkább tesz valamit, ami kiváltja mindkét szülő ellenérzését, vagyis ezzel a gyerek „eléri”, hogy a szülők ne egymással veszekedjenek, hanem vele, vagy miatta, ezzel hozza őket közös nevezőre. Inkább lesz villámhárító, csak hogy a szülei közötti „összhangot” megélje.
Ha egyszer például megtapasztalja, hogy a bepisilése minden figyelmet rá irányít, és ez mindkét szülő reakcióját egyformán kiváltja, akkor lehet, hogy ilyen módon könnyít önmagán, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A pár pedig „örömmel” tapasztalja, hogy végre másra irányulhat a figyelmük, lám, nem velük van a gond, hanem a gyerekkel, a feszültség csökken, egy pillanatra úgy hihetik, mintha a gyerek lenne a probléma, nem a kapcsolatuk.
Rengeteg féle gyerektünet eredője valamilyen ki nem beszélt, fel nem tárt, meg nem oldott párkapcsolati konfliktus. Ilyen tünet lehet például a kamaszkori deviáns viselkedés, étkezési, bepisilési, székelési problémák, gyomorpanaszok, szorongásos tünetek, éjszakai felriadás, iskolai teljesítményromlás, magatartásproblémák, hogy csak olyanokat említsek, amelyekkel én magam is találkoztam már terápiás gyakorlatomban.
Nagyon fontos kiemelni, hogy ezeket a tüneteket egyik szülő sem akarja tudatosan a gyerekének, a folyamat maga olyan lassan formálódik, hogy szinte észre sem vesszük, mikor és hogyan csúszunk bele. Olykor az is nehezen kibogozható, milyen párkapcsolati nehézség áll a háttérben, mert az eredeti sérelem már hosszú évekkel ezelőtt történt, és a pár azt görgeti még most is előre. Ezeknek a sérelmeknek a feltárása pedig komoly és hosszadalmas munkát igényel, amihez olyan családterapeuta szükséges, aki nem ítélkezik, hanem kibontja az idáig vezető folyamatokat, és megérteti a családtagokkal az ebben betöltött saját szerepüket és egymásra gyakorolt hatásukat.
Ehhez azonban elég erős énerő szükséges és hit abban, hogy olyan kapcsolatban élünk, amelyben elbírjuk a változást, egymás valódi személyiségét, valódi igényeit. Önmagunkban is hinnünk kell, hogy elég erősek leszünk ahhoz, hogy szembenézzünk a saját gyengeségeinkkel, képesek leszünk változtatni a reakcióinkon, a hozzáállásunkon a kapcsolat javítása érdekében.
Ez a szembenézés fájdalmas lesz. De biztos vagyok benne, hogy hosszú távon megéri, mert jobban fogjuk érteni, mi történik bennünk, a másikban, és mert csak ez vezethet bennünket a boldogság útjára.