2. rész: Hűség, hűtlenség, kritika és megvetés
A teszt bepillantást enged a párkapcsolat belső működésébe, olyasmikbe is, amiről viszonylag keveset beszélünk, nem tesszük ki az ablakba, és biztosan nem osztjuk meg a facebook-on.
A legtöbb kutatás a válás leggyakoribb okaként a hűtlenséget jelöli meg. Itt lehet olvasni egy angol nyelvű összefoglalót a kutatásokban talált leggyakoribb okokról.
https://www.itsovereasy.com/insights/causes-of-divorce
A párterápiás gyakorlatban azonban a külső kapcsolatot inkább megoldási kísérletnek tekintjük egy már meglévő párkapcsolati problémára, vagyis gyakrabban tekintjük következménynek, mint oknak. (Van ez alól kivétel, amikor valaki súlyos személyiségproblémákkal küzd, ennek egyik tünete lehet a partnerek gyakori váltogatása, a kötődési képtelenség egy állandó partnerhez.)
A tesztet kitöltőknek körülbelül egyharmada számolt be arról, hogy a kapcsolatukban megjelent a harmadik vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkét félnél. 11 százalékos volt azok aránya, akik azt jelölték be, hogy „mindkettőnknek volt külső kapcsolata”. Mivel a tesztet azok töltik ki, akik még jelenleg is párkapcsolatban élnek, ezért feltételezhető, hogy önmagában a hűtlenség nem minden esetben vezet váláshoz. A fent olvasható válási kutatásokban a már elváltakat kérdezik a válásuk okairól. A párkapcsolatban élők estében azonban fogalmunk sincs arról, hogy a harmadik milyen arányban van jelen, a párok ezt milyen arányban dolgozzák fel, és milyen arányban nem.
Ha a harmadik megjelenését a párkapcsolatban következményként értelmezzük, akkor feltételezhetjük, hogy a külső kapcsolat olyan jel, ami sokat elmond arról, sikerül-e megoldást találni a párkapcsolat belső konfliktusaira vagy sem. Ha nem, akkor az egyik vagy másik fél kifelé fordulhat, mert egy új kapcsolatban sokkal könnyebb elismeréshez, szexhez, örömhöz stb. jutni, mint megoldani odahaza egy régen húzódó belső konfliktust.
A teszt kitöltőinek 63 százaléka számolt be arról, hogy egyiküknek sem volt külső kapcsolata. Ez – amennyiben feltételezzük, hogy nem szépítették a helyzetet – elég magas arány, ami arról árulkodik, hogy a hűséget valóban komoly értéknek tekintjük, és hogy ez valóban jelen van az életünkben. Akkor sem feltétlenül fordulunk kifelé, ha vannak megoldatlanságaink a párkapcsolatunkban. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy önmagában a hűség nem elegendő ahhoz, hogy egy kapcsolat optimálisan működjön.
Ehhez sok olyan képességre van szükségünk, amelyeket nem feltétlenül sajátítottunk el a gyerekkorunkban a saját családunkban. Ilyenek például a másik empatikus megértése, elfogult felértékelése, feltétel nélküli tisztelete (szándékosan nem szeretetet írtam), valamint hatékony konfliktusmegoldó képesség és erre való hajlandóság, valamint képesség a szeretetünk és a szükségleteink kifejezésére.
Nem tudom, hogy magyar sajátosság-e, de a kitöltési adatokból az látszik, hogy gondjaink vannak a szeretet kifejezésével, szavakba foglalásával. A kitöltők 44 százaléka számolt be arról, hogy a párja soha vagy csak nagyon ritkán fejezi ki szavakkal a szeretetét! Őszintén szólva nagyon rosszul esik ezt az arányt tudomásul venni, mert ez azt jelenti, hogy nagyon sokan élnek egyfajta érzelmi sivatagban, ami önmagában is felemésztheti az erőtartalékokat. A tesztben arra is rákérdeztem, hogy maguk a kitöltők milyen arányban fejezik ki a szeretetüket a párjuk iránt. Itt némiképp jobb az arány, csak 32 százalék jelölte azt, hogy ritkán vagy soha. Vagyis önmagunkat erre inkább képesnek és hajlandónak érezzük, mint a társunkat. De az elcsúszásnak az is lehet az oka, hogy egyszerűen nem vesszük észre a másik erőfeszítéseit, illetve a magunkét jelentősebbnek ítéljük. Az azonban nem fordult elő, hogy valaki azt jelölte, hogy ő gyakran kifejezi a szeretetét, míg a párja soha. Ez a két érték közel hasonló volt, ami jelzi, hogy az, amit teszünk, hatással van a másik viselkedésére, nem függetleníthető egymástól. Ez azt jelenti, hogyha mától kezdve egy kicsit többször fejeznénk ki a szeretetünket a másik iránt, az előbb utóbb pozitív változást hozna a másik viselkedésében is.
Az a kérdés egyébként, hogy hogyan vagyunk képesek az érzelmeinket megosztani egymással, a párkapcsolat egyik legfontosabb, és legnagyobb hatással bíró kérdése. A személyes tapasztalataim szerint ez nagyon nehezen megy nem csak a férfiaknak, hanem a közvélekedéssel ellentétben a nőknek is. A teszteredmények ismét felerősítették azt a kérdésemet, hogyha a pozitív érzések megosztásával is bajban vagyunk, vajon mi van vajon azokkal az érzésekkel, amelyek nem ennyire kellemesek, amikor fájdalmakról, veszteségekről vagy épp haragról kellene beszámolnunk?
A kritika
Azt már szinte mindenki tudja, hogy a kritika az egyik leghatásosabb „eszköz” a párkapcsolat rombolására. Ha még nem, akkor ehelyütt szeretném tudatosítani! A kritika ugyanis nem egyenlő az „igazsággal”. A kritika célja nem a megoldás megtalálása, hanem a saját frusztrációnk levezetése, és a bűnbak megtalálása. Hatását tekintve azért pusztító, mert a másikból védekezést vált ki, és a védekezés után bezárkózást, és aztán eltávolodást okoz. Ott, ahol a kritika gyakran megjelenik, a pár tagjai egyre távolabb lökődnek egymástól először csak érzelmileg, és aztán lehet, hogy fizikailag is olyan messze, hogy befér közéjük egy harmadik… Ott, ahol gyakori a kritika, egyre csökken a bizalom, hiszen kinek van kedve megosztani valamit a másikkal, ha bántó kritikai megjegyzéseket kap rájuk. Ennek fényében érdekes, hogy a kitöltők egyharmada gyakorolja és kapja a kritikát gyakran vagy napi szinten, egyharmada közepes gyakorisággal, és a maradék egyharmada ritkán vagy soha.
A kritikán túl a megvetés érzésének megjelenése az, amiről biztosan tudjuk, hogy lélektanilag romboló hatású. Számomra különösen meglepő volt, hogy a kitöltők egynegyede számolt be arról, hogy van a párjában olyan tulajdonság, amit megvetendőnek talál, és egyharmaduk arról, hogy a párjuk talál őbennük valamit megvetendőnek. Itt is van elcsúszás a két adat között, ami azt jelzi, hogy a saját megjegyzéseinket sokkal kevésbé érezzük bántónak, mint amilyen hatást azok végül kiváltanak a másikból. Olyan kérdések merültek fel bennem ezzel kapcsolatban, hogy vajon miért választunk magunknak olyan társat, akinek megvetendő tulajdonságai vannak, miért maradunk vele együtt később, és hogy ez a megvetés mit is takar valójában. Mennyire ismerjük a másik valódi mozgatórugóit, és mennyire kell távol lenni egymástól, hogy ennyire hiányozzon az empátia?
Legközelebbi részben a viták, veszekedések tárgyáról, a megoldásukról és a szexuális elégedettségről fogok írni.
Itt töltheted ki a tesztet:
https://online-kerdoiv.com/index/q/h/9e0136f54f4cd107c7ec8a2b1d961bcd