Kategória: szülő

Beküldve:

Kamaszok

Nem az internet a hibás!

https://port.hu/adatlap/film/mozi/kamaszok-adolescence/movie-261397

Amikor megnéztem a Kamaszok című sorozatot, rögtön arra gondoltam, hogy írnom kell róla, mert nagyon fontos gondolatokat fogalmaz meg, amit minden szülőnek tudnia kellene. Aztán egymás után jöttek a sorozatról szóló posztok, és mindenki megírta, hogy a Kamaszok miért nagyszerű, egyszóval, úgy éreztem, nekem már nem kell megírnom százharmincegyedjére. De aztán próbáltam megkeresni ezekben a reflexiókban, amit én láttam meg a filmből fontosnak, és lassan kiderült, hogy arról senki nem írt. Vagy épp az ellenkezőjét gondolta annak, amit én.

Volt, aki azt írta, hogy a Kamaszok a kamaszokról szól, de szerintem nem róluk, sokkal inkább a szülőkről.

Elég sokan fogalmazták meg, hogy az internet káros hatása az, amitől meg kell védeni a gyerekeinket. De szerintem korántsem ez a lényeg!

Volt, aki azt helyzete középpontba, hogy a kamaszokat nem szabad magukra hagyni és akkor is rájuk kell törni az ajtót, ha ők inkább bezárkóznának… Hát…!

Hogy tovább fokozzam, azzal az ausztrál pszichológussal sem értek teljes mértékben egyet, akinek a véleményét a Nők Lapja cikke  is idézte: „A tragikus igazság az, hogy Jamie torz férfiképe nem valahol az internet legsötétebb bugyraiban született meg, hanem az Instagramon zajlott, mindenki szeme előtt. A felnőttek – szülők, tanárok, rendőrök – nem tudták, hogy Katie elutasította Jamie-t. A tinédzsereknek saját nyelvezetük van. De amikor Katie nyilvánosan megalázta Jamie-t az Instagramon, a fiú törékeny önképe teljesen megsemmisült, és a benne rejlő szorongás brutális haraggá vált.”

Hogy rövidre zárjam azért nem értek ezzel a véleménnyel egyet, mert családterapeutaként szerintem Jamie „torz férfiképe” illetve „törékeny önképe” nem az interneten és nem is az Instagramon született meg, hanem az édesapjával, és a szüleivel való kapcsolatában.

De erre persze nem jövünk rá rögtön. Én sem jöttem.

Ezért is briliáns ez a sorozat, nem csak azért, mert bravúros a megoldás, ahogy vágás nélkül, egyben vették fel a film minden egyes részét. A technikai megvalósításnál azonban sokkal figyelemreméltóbb az az út, ahogy a történet mélyére jutunk, és egyre inkább közelebb kerülünk ahhoz, hogy miről is van szó valójában.

(Vigyázat, spoiler!)

Az utolsó résszel kezdem, amiben a szülők sokáig megpróbálnak úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és Jamie nem volna már hosszú ideje elzárva, mert megkéselte és megölte azt a lányt, aki tetszett neki. Az utolsó részben szépen fel van építve, ahogy a szülők próbálnak az apa születésnapján „normális, ünnepi” hangulatot teremteni, úgy tenni, mintha ez egy szokásos születésnap lenne. Az anya komplett angol reggelit készít, dudorászik közben és mosolyog. A megjelenő családtagok gondosan kerülik azt a témát, hogy Jamie nincs otthon és legfőképp azt, hogy miért. Próbálják fenntartani a látszatot még akkor is, amikor kiderül, az apa kisteherautóját összefestette valaki. A sorozat legdrámaibb pontja, amikor már nem próbálják meg fenntartani az idillről szóló látszatot, hanem hagyják, hogy elöntsék őket az érzések. A tragédiában pedig immár nem Jamie felelősségét keresik, hanem a sajátjukat. Épp ez benne a felszabadító, hogy nem kenik a felelősséget az internetre, az iskolára, a körülményekre, sőt még Jamie-re sem, hanem meglátják a gyermekükben azt a kisfiút, aki magára maradottan küzdött a világgal, a saját kétségeivel, fájdalmaival, felnőtté válásának kínjaival, meglátják, hogy ők azok, akik nem tudtak ebben vele lenni, és nem csak arról van szó, hogy fizikailag nem voltak jelen, hanem sokkal inkább arról, hogy nem jelentettek számára érzelmi támaszt. És ezen a ponton szakadnak fel az apa könnyei, és szembesül saját apaszerepének jelentőségével.

A saját praxisomban, a családterápiás folyamatokban is azt látom, hogy ez az a lélektani pillanat, ez a fájdalmas ráismerés az, ami változást és gyógyulást hozhat egy család életében. Ha ez nem történik meg, és nem lehet megsegíteni ezeket a családokat abban, hogy legyen erejük, bizalmuk, hitük, hogy a családtagok (a szülők egymással, és a szülök a gyerekeikkel) újraértékelve saját szerepeiket, ismét szeretetteljesen kapcsolódhatnak majd a gyógyulás folyamatában egymáshoz, akkor maga az élet kerülhet veszélybe. Ha ez a ráismerés és az ebből következő pozitív változás és kapcsolódás nem következik be jókor, akkor nem csak egy filmben veszítheti el az életét valaki, hanem a valóságban is. A film persze a végletekig kisarkítja, felnagyítja ezt, és ez a dolga, mert így tudunk felfigyelni rá. De a valóságban is eljöhet az a pont, amikor maga létezés lesz a kérdés. A szorongás, a környezetből és a családból érkező feloldatlan konfliktusok feszültsége ugyanis frusztrációt okoz, és agresszióban csúcsosodhat ki. Az agresszió pedig fordulhat kifelé, mások felé, ahogy Jamie esetében történt, és valódi bűncselekmény formáját öltötte, de fordulhat önmagunk felé is, ahogy ezt ma nagyon gyakran a falcoló, öngyilkossággal kísérletező kamaszok teszik, akikből sokkal több van, mint gondolnánk.

Az élet velejárója a konfliktus. A konfliktus pedig megérkezhet online vagy offline, valójában mindegy, hol találkozunk vele, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mit kezdünk vele.

Ahhoz, hogy jól tudjuk kezelni, bizalomra van szükségünk, önmagunkba és a másikba vetett bizalomra, reális, pozitív önképre, és konfliktusmegoldó technikákra. Jamie egyikkel sem rendelkezik. Ez a tizenhárom éves kamasz fiú valószínűleg kiemelkedően intelligens és kifejezetten jóképű, de ő csúnyának találja magát, egyáltalán nincs tisztában az értékeivel, nem bízik önmagában és a környezetében élőkben sem. Manipulatív eszközökkel próbál felszínen maradni, kapcsolatot, barátnőt szerezni. És nem, nem az internet miatt alakult ez így! A sorozat alkotói nagyon is utalnak erre a mélyebb összefüggésre abban a mozzanatban, amikor az apa arról beszél, hogy beíratta focizni a fiát. De amikor látta, hogy mennyit szerencsétlenkedik a gyerek a pályán, akkor elfordította a fejét… mert szégyellte őt. A fiú pontosan tudta, hogy az apja így érez, hogy nem büszke rá, hogy nem is akarja látni őt, és ezt annyira fájdalmasan szörnyű volt átélnie, hogy ezután minden erejével arra hajtott, arra törekedett, hogy az apja elismerését elnyerje. Ennek a mozzanatnak a jelentőségét megemeli, hogy mindketten felidézik életüknek ezt a pillanatát. Itt fontos megjegyezni, hogy az apa által átélt szégyen nem azt jelenti, hogy nem szereti a fiát, „csak” azt, hogy nem fogadja el őt olyannak, amilyen. „Csak” annyit jelent, hogy a gyerek másmilyen lett, mint amilyennek elképzelte, várta, nem abban tehetséges, ami az apa számára értéket jelent. Amiben pedig mégis ügyes, azt talán észre sem veszi. Ez a fájdalmas hiány pedig átszövi az egész életét, és a film szinte minden pillanatában jelen van.

És miféle konfliktuskezelési technikával rendelkezik Jamie?

Olyannal, mint az apja.

Ami nem más mint az erőszak. Ezt látjuk először a fiú esetében, amikor megpróbál a pszichológusa fölé kerekedni. Látjuk, ahogy manipulál, ahogy elhallgat, hazudik, ahogy a frusztrációja szinte kortollálhatatlan dühvé válik. A miértekre pedig csak a következő részben érkezik meg a válasz, amelyből kiderül, hogy az apa, Eddie ugyan soha nem verte meg a gyerekeit, ahogy vele az édesapja tette, de a feszültség levezetésének a módja mégiscsak ez maradt számára is. Ezt jelenítik meg a film alkotói, amikor bemutatják, hogyan kezd el őrjöngeni a parkolóban azokat a gyerekeket üldözve, akikről úgy hiszi, ők festették le a kisteherautóját. És a jelenet tökéletesen párhuzamba állítható Jamie dühkitörésével. Hirtelen megértjük, hogy itt egy mintázatról van szó…

Ahol pedig nincs se bizalom, se reális önkép, se jó konfliktusmegoldó technika, ott marad az agresszió, ami – még egyszer megismétlem – fordulhat kifelé, mások felé, és fordulhat befelé depresszió, falcolás, öngyilkossági gondolatok és más szorongásos tünetek formájában. Végső soron mindkét esetben veszélyeztetve az életet.

Ezek az önmagukat vagy másokat bántó kamaszok, amikor így „játszadoznak” az élettel, megpróbálnak üzenni nekünk szülőknek, (amit úgy tűnik, mi nagyon nem akarunk meghallani) és a társadalom egészének, hogy ha legintimebb kapcsolatainkban nincs közöttünk szeretetteljes, megértő, egymást elismerő elfogadás, akkor lehet, hogy már élni sem érdemes. Vagyis nem a kamaszokat kell árgus szemekkel figyelnünk, hanem azt, hogy milyen kapcsolatban vagyunk egymással, és persze velük, hogy meg tudjuk-e őrizni a családunk elfogadó, oltalmazó légkörét, és azt a képességünket, hogy minden tinis mufurcságuk ellenére meghalljuk őket, amikor szólnak hozzánk, és elfogadó, bizalomteli, megértő szeretettel vagyunk jelen az életükben.

Azt nem tudom megmondani, hogy nőtt-e az ilyen Jamie-féle családok száma az elmúlt években. Azt viszont pontosan tudom, hogy a mai Magyarországon elég sokan lehetnek. A családbarátság azonban ez esetben nem jelenti azt, hogy segítséget, ellátást, támogatást is kapnak. Magyarország egyetlen gyermekpszichiátriai kórháza, a Vadakert Kórház nem tudja megadni ezt mindenkinek, vidéken sok helyen csak papíron létezik államilag finanszírozott családterápiás ellátás, a valóságban pedig alig hozzáférhető. Ahol most dolgozom, ott hétről hétre nő a családterápiára váró ilyen és ehhez hasonló családok száma. Az a nyolc-tíz alkalom pedig, amit rájuk szánhatunk gyakorlatilag csak tűzoltásra elég.

https://telex.hu/eletmod/2024/09/25/gyermekpszichiatria-ellatas-korhazak-paciensek-varolistak-osztalyok-orvosok-pszichologusok-gyerekek-fiatalok-csalad

Tévedés ne essék, ezekből a családokból nem hiányzik a szeretet, többnyire nem szegények, nem tartoznak semelyik kisebbséghez, „rendes” középosztálybeli családok, ahol a szülők dolgoznak, gondoskodóak és szeretik a gyerekeiket. Mégis elcsúszhat valami, és nem, nem az internet miatt! Sokkal inkább nehéz, transzgenerációs örökségünk az (egyik) ok, az a múlt, ami sem konfliktusmegoldó technikákat, sem elegendő bizalmat, sem reális önképet nem tudott adni, aminek terhét ma is hurcoljuk felemásan működő pár- és családi kapcsolatainkban.

Mi vajon tudunk adni az utánunk jövőknek?

Beküldve:

A bennünk élő agresszió

Agresszió a párkapcsolatban

2015-ben megismételték a Milgram-kísérletet, amely a szociálpszichológia leghíresebb kísérlete. Erre leginkább azért volt szükség, mert Milgram eredményeit nagyon sokan vitatták, sőt megkérdőjelezték a hitelességét is. Az újabb kísérlet azonban hasonló válaszokat hozott, mint az eredeti, annak ellenére, hogy a kísérleti alanyok fele ezúttal nő volt. Az eredmények azonban ebben az újabb változatban is azt mutatták, hogy az emberek többsége, körülbelül a 65 százaléka képes súlyos agresszióval büntetni embertársait, ha erre felső utasításra engedélyt kap.

Milgram kísérlete

Az eredeti MIlgram-kísérlet úgy zajlott, hogy a kísérleti alanyoknak azt mondták, hogy tanulási céllal szópárokat kell megjegyezniük a tanulóknak. Ha a „tanulók” nem jól válaszolnak, akkor a kísérleti alany áramütéssel büntetheti őket. A tanuló valójában egy beépített ember volt, egy színész, aki eljátszotta, hogy az áramütések hatására fájdalmat él át, de a kísérleti alanyok ebbe nem voltak beavatva, vagyis a fájdalmat valósnak élhették át. Ennek ellenére a legtöbben képesek voltak nagyon súlyos áramütéssel is sújtani résztvevőket.

Az eredeti kísérletnek van egy nagyon érdekes, újabb változata is, amikor két „tanár” áll a kísérleti alany mellett. A vizsgálatban, amikor a két tanár összeveszett azon, hogy szabad-e ilyen büntetést alkalmazni, akkor szinte senki nem nyomta meg a gombot.

Miért hozom ezt a témát ide?

Mert megrázó szembesülni azzal, mennyire félünk szembeszállni a hatalmi szóval még akkor is, ha ezzel másokat bántunk. Másrészt nagyon tanulságos az is, hogy mennyire nem tudjuk magunkról, hogy az engedelmesség, a megfelelni vágyás még a morális határokat is áttöri. A kísérletnek volt olyan változata is, ahol külső szemlélőknek kellett megbecsülniük, hogy hányan fognak áramütéssel büntetni, és a megfigyelők rendre alábecsülték ezt az értéket. Vagyis azt gondolták, hogy a kísérleti alanyok sokkal kevésbé lesznek agresszívak.

Ez azt is jelenti, hogy azt feltételezzük másokról, hogy majd nem fognak bántani minket, és talán saját magunkról is azt feltételezzük, hogy nem fogunk másokat bántani, még külső nyomásra sem és még akkor sem, ha erre utasítást kapunk. Ez azonban nincs így. Nagyon erős hatása van, ha egy felettünk álló személy utasít bennünket. Sokkal erősebb, mint ahogy ezt magunk is gondolnánk.

Párkapcsolati tanulságok

Párkapcsolati és családi működés szempontjából azért érdekes kérdés ez, mert ebből látszik, hogy egyáltalán nem mindegy, mi a felülről képviselt elvárás. Ez a felülről érkező sugallat akár egyfajta kimondott vagy kimondatlan szülői vagy társadalmi szintű elvárás is lehet. Ha belegondolunk számtalan szerepelvárással találkozhatunk arra vonatkozóan, hogy hogyan kell a férfi-női szerepeinkben viselkedni, mit és hogyan kell cselekednie egy szülőnek, mi a család stb.

 A kísérelt egyik tanulsága lehet az is, hogy a szülő-gyerek viszonyban meghatározó lehet, hogy a szülő mire ad felhatalmazást a gyereknek. A csel ebben az, hogy a szülői „felhatalmazás” az agresszióra nem csak az erre való konkrét szóbeli utalás lehet, hanem a saját szülői mintája is, amelyben a verbális agressziótól kezdve a konkrét fizikai agresszióig sok minden beletartozhat.

A bennünk élő agresszió párkapcsolati szinten is megjelenhet és meg is jelenik. Olykor anélkül, hogy tudatosan ránéznénk erre. Ott van a düh, a harag formájában. Ezek teljesen természetes érzéseink, akkor jelentkeznek, ha valamifajta frusztráció ér bennünket. A párkapcsolatban (is) érdemes figyelni ezekre a könnyen elnyomott érzéseinkre, mert leginkább akkor okoz problémát, ha tudattalan marad. Ha nem foglalkozunk a frusztrációinkkal, a legbelsőbb vágyainkkal és szükségleteinkkel, akkor ez agresszióhoz vezethet. Főleg, ha valaki azt mondja, vagy azt érezzük, hogy ezt szabad…

Beküldve:

Az apák szerepe ugyanolyan fontos, mint az anyáké

Ma már egy egész nemzedék közös élménye, hogy apa vagy dolgozik, vagy a válás miatt csak vasárnapi apukaként van jelen a családban, esetleg még úgy sem. Amikor ez a nemzedék családot alapít és újra megpróbálja beépíteni az apamodellt a családi kapcsolatok közé, akkor nincs könnyű dolga. Elfelejtettük, mi is az apák igazi szerepe, és miért van kiemelkedő jelentősége a jelenlétüknek a gyermeknevelésben.

 Az apák jelenléte evolúciós előny

A hosszú távú párkapcsolat azért jelent meg az emberi közösségekben, mert az apai jelenlétnek evolúciós előnye volt. Azok a családok, ahol az apák részt vettek a családi életben, a gyereknevelésben, egyszerűen életképesebbnek bizonyultak. Nem nehéz belátni, hogy az apák védelmező jelenléte csökkenthette az anyák és az újszülöttek kiszolgáltatottságát, a szülői feladatok megosztásával pedig nem csak a gyereknevelés terhein enyhítettek, hanem plusz mintát és lehetőséget adtak a kötődésre. Nem árt megjegyezni, hogy milyen nagy szerepe lehetett az apaság megjelenésének a kötődés és a hűség érzéseinek kialakulásában. Érdekességként pedig hozzátenni, hogy a természet ennek jutalmazására adta az emberpárnak a szexualitás örömét, az orgazmust, ami az embernél gyakorlatilag életünk végéig átélhető örömforrás, nem csak a „párzás” kitüntetett időszakában. A természet ezzel jutalmazott minket a hűségért, a hosszú távú párkapcsolatért.

Az apátlanság eredménye

A második világháború után nagyon sok családban a gyerekek apátlanul nőttek fel.  A kutatók nagyon hamar felfigyeltek arra, hogy a modern társadalomban a férfiak a családban, az iskolában és az óvodákban is egyre kevésbé vannak jelen, és ez nagyon hamar tüneteket okoz. A gyerekekből igen sok esetben magatartászavart vált ki. Német iskolákban vizsgálták a jelenséget, és azt tapasztalták, hogy az apa nélkül felnövő

  • fiúk iskolai teljesítménye romlott.
  • gyerekek között az öngyilkosság elkövetésének esélye ötszörös
  • a nemi erőszakot elkövetők aránya tizennégyszeres
  • gyerekeknél a viselkedészavar húszszoros eséllyel fordul elő
  • illetve az apa hiánya sokszorosára növeli a gyermekszegénység arányát.

Mai apátlanság

De nem kell ahhoz háború, hogy az apák hiányozzanak a gyermek neveléséből. Elég, ha éjt nappallá téve dolgoznak, és sokszor túlvállalják magukat a családi jóllét fenntartása érdekében. Ennek egyik következménye lesz, hogy az anyák érzelmileg magukra maradnak, és akkor máris eljutottunk oda, hogy a szülőpár két külön világban kezd el élni, ami megnöveli a válás esélyét.

Mit kell megértenünk?
A pszichológiai vizsgálatok ma már nem csak az anya-gyerek kapcsolatot vizsgálják, hanem az apa-gyerek kapcsolatot is és a modern lélektani kutatások rávilágítottak, hogy az apa szerepe ugyanolyan értékű, mint az anyáé.

Az apák okosító hatásúak

– Egy angol, 11 ezer fős vizsgálatban például 1958-ban született férfiakkal és nőkkel beszélgettek és azt tapasztalták, akikkel az apa többet foglalkozott, azok magasabb IQ-val rendelkeztek még 42 éves korukban is. Az amreikai Paul Popenoe 26 éven keresztül vizsgálta az apai törődés és a gyerekek intelligenciájának a kapcsolatát, és azt tapasztalta, hogy az apák szerepe a játékon keresztül érvényesül, ennek rendkívül lényeges szerepe van az érzelmi élet, a kommunikacio fejlesztésében, az érzelmi kontroll, az empátia és az együttműködési készségek kialakításában

Az apa jelenléte növeli az önkontrollt és együttműködés készségét

Az apa a játékon keresztül együttműködésre, szabálykövetésre, önismeretre és önkontrollra tanít. Az apával való játék jellegzetessége és öröme az újszerűség, a keretekből való kilépés, a határok átlépése és keresése, amely már abban is megnyilvánul, ahogy egy apa magasra dobálja a kisgyerekét – halálra ijesztve ezzel az anyát. Ez azért lehet nagyon fontos élmény, mert az utolsó pillanatban elkapni a gyereket, azt üzeni, hogy még veszély esetén is vigyáznak rá, és megtartják, ami a biztonság élményét adja.

Az apai szeretet és a kötődés a fontos, nem a fegyelmezés!

Nagyon fontos azt is megértenünk, hogy az apaság, az apaszerep a közhiedelemmel ellentétben nem fegyelmezést jelent, ez egyáltalán nem járul hozzá ahhoz, hogy a férfiak a siaikból stabil személyiségű férfiakat neveljenek. Ehhez pusztán az kell, hogy szoros, érzelmi alapú, apa-fiú kapcsolatot alakítsanak ki.

Apák hatása a lányaikra

Azok a lányok, akiknek jó volt a kapcsolatuk az édesapjukkal, jobban érzik magukat a női szerepekben, később az élet minden területén kiemelkedőbben teljesítettek, zavarmentesebb lesz a kamaszkoruk, és stabilabb párkapcsolatot alakítottak ki.

Beküldve:

Mire jó az esküvő? Mire jók a szertartások?

Sokan mondják, hogy az esküvő nem fontos, mi enélkül is szeretjük egymást. Való igaz, az esküvő, a házasság elvesztette korábbi jelentőségét. Egy-két nemzedékkel korábban még elképzelhetetlen volt, hogy egy pár házasság nélkül éljen együtt, ezt megkövetelték a hagyományok és az erkölcsi szabályok.

Ma már a gyerekek közel fele házasságon kívüli kapcsolatból születik, egyáltalán nem unikális jelenség ez, erre a helyzetre nem használunk már olyan megbélyegző szavakat sem, hogy az ilyen gyerek zabigyerek, vagy bal kézről született. Azzal, hogy a házasságon kívüli szexuális kapcsolat már nem minősül erkölcstelennek, azt sem érezzük feltétlenül szükségesnek, hogy az anyakönyvvezető elé álljunk. A fiatalok különösen nem, akik már nem a szülők akaratából, hanem saját elhatározásukból gyakran saját anyagi erőforrásaikat igénybe véve kötnek házasságot.

Házasság hagyományok szerint

A magyar nyelvben a menyasszony és a vőlegény szavak is arra utalnak, hogy az új pár egyfajta anyagi szerződés következtében jött létre, amiről nem maguk a fiatalok, hanem a szülők döntöttek. A /ve/vő/legény ugyanis feleségül kérte választottját annak szüleitől, akik még hozományt is adtak azért, mert elviigye tőlük a lányt. A menyasszony szavunkban a menés szó töve szerepel, ami azt jelenti, hogy az ifjú asszonynak kellett elhagynia a szüleit és ő volt az, aki a férje családjához költözött., A házassággal aztán földek is egyesülhettek, adósságokat lehetett kiegyenlíteni, vagy épp új hatalmi dinamikák jöhettek létre az adott közösségben.  Vagyis az ifjú pár gyakran csak elszenvedte a szülők döntését, és nem feltétlenül számíthatott arra, hogy figyelembe vesznek érzelmi szempontokat. A házasság főképp gazdasági kérdés volt, a szerelemre pedig úgy tekintettek, hogy azt majd meghozza az idő. Aztán ez vagy megtörtént, vagy nem.

Fortepan, Berkó Pál képe, 1939-ből egy kárpátaljai esküvőről

Szerelmi házasságok gyakoribbak voltak a legszegényebbek körében, mert felfelé nem lehetett házasodni, vagyis a szegények esetében mindegy volt, hogy melyik szegény legény, épp melyig szegény leányt veszi el.

Kavarodás a házasság körül

Az, hogy manapság hogyan is tekintünk a házasság intézményére, erősen függ attól, hogy milyen közösségben szocializálódtunk, ott mennyire maradtak fenn a hagyományok, illetve, mennyire vannak még most is jelen vallási tilalmak. Mindezt befolyásolja az a tájegység, ahol élünk és a társadalomban betöltött pozíciónk, valamint a saját értékítéletünk is, azaz egy nagyon sajátos mix az, ahogy ma a házasságra tekintünk. Ezért nagyon különféle elvárásai lehetnek mondjuk a pár szüleinek, és mást gondolhatnak erről a pár tagjai is. Mivel a házasodási szokásokat már nem szabályozza semmilyen közös erkölcsi norma, ezért akár a nagycsalád minden tagjának más lehet az álláspontja arról, hogy kell-e esküvő, mikor kell azt megkötni és hogyan. Ha így nézünk erre a helyzetre, akkor talán jobban megérthetjük, miért lehet annyi vita és sértődés a családban az esküvő kapcsán. Annak ugyanis minden egyes pontján össze lehet veszni, ebben különféle elvárások és értékítételet csaphatnak össze.

Ha például egy fiatal pár összeházasodik, de az esküvő költségeit nem tudják állni, akkor felmerül a kérdés, hogy ki fizesse azt ki. Ha mondjuk a vőlegény szülei adják bele a nagyobb összeget, és ők fizetik a menyasszonyi ruha kölcsönzési díját is, akkor megmondhatják-e, hogy milyen ruhát viseljen a menyasszony? Mennyire szólhatnak bele abba, hogy kiket hívjanak meg, és hogy milyen zene szóljon a lakodalomban. Ha viszont az ifjú pár fizeti az esküvő költségeit, akkor a szülők élhetnek át sérelmeket, ha valakit nem hívtak meg, kifogásolhatják a zenét vagy az ültetési rendet. Vagy egyáltalán azt, hogy mire jó ez a rongyrázás.

Mindezek miatt ezért egyénenként más és másféle élményként és emlékként élhet bennünk maga az esküvő. Lehet kényszer, olyasmi, amin át kell esnünk, de lehet a szerelem, az elköteleződés ünnepe is. Amennyiben az esküvőnek ez a minősége egyáltalán még eszünkbe ötlik. Ez utóbbinak sokkal nagyobb a valószínűsége akkor, ha a pár saját elhatározásából, mindenféle külső-belső kényszer nélkül kíván házasságot kötni. Van egy mély lelki út is, ami elvezet az elköteleződésig, aminek nagy jelentősége lehet később. Mert nem mindegy, hogy azért tartunk esküvőt, hogy felvegyük a CSOK-ot, vagy azért, mert mélységesen hiszünk abban, hogy összetartozunk. Ennek később jelentősége lehet, amikor a kapcsolat válságba kerül és már nem is tudjuk, miért is kötöttük össze az életünket, csak a kedvező hitelért, vagy mert egy csapatként tekintünk magunkra.

Az esküvő mint átmeneti rítus

Arról is gyakran elfelejtkezünk, hogy a rituálénak önmagában is lehet szerepe. Az esküvőt kísérő rituális cselekedetek és szertartások ugyanis láthatóvá tesznek valamit, ami kevéssé megfogható. Épp azt az átmenetet jelenítik meg, amit lélektanilag átélünk. Az esküvő esetében azt, hogy amíg eddig a szüleinkhez tartoztunk, innentől kezdve a társunkhoz kötődünk elsősorban. A mai ember számára pedig jelentheti azt is, hogy nem csak önmaga felé elkötelezett, nem csak a saját boldogságát kell szolgálnia, hanem a társáét is. Ez az átmenet lélektanilag sem könnyű. Mióta világ a világ, és ember az ember, azóta játssza el, jeleníti meg ezeket a belső történéseket rituális módon. Minden beavatási szertartás erről szól, elkísér egyik életciklusból a másikba egyik élethelyzetből a másikba. A néprajzosok ezért hívják ezeket átmeneti rítusoknak, amely alatt olyan szimbolikus cselekménysort értenek, amelyek a hely, az állapot, a társadalmi helyzet és életkor változásait kísérik. Olyan folyamatként tekintenek rájuk, amely alatt más emberré válunk. Ezekben a rítusokban eljátsszuk, hogy az egyén leválik arról a helyről, közösségről, ahol eddig volt, határhelyzetbe kerül, amelyet sokszor fájdalom kísér, és ezt gyakran fájdalmas cselekedetek vagy próbatételek segítik, hogy végül befogadja őt az új közösség. Jelen van ez a hármasság a természeti népek beavatási szertartásainál, de jelen van most is minden fontosabb rituálénknál. A szertartások egy lélektani utat tesznek láthatóvá. Hiszen ahhoz, hogy az életünk új minőségbe jusson, ki kell szakadnunk a régi viszonyaink közül, ami fájdalmas folyamat, a régi élet elgyászolását kívánja, és ha ezen a fájdalmas szakaszon túljutottunk, akkor kaphat az életünk új minőséget. Ilyenformán minden rituálé, minden szertartás segít bennünket ezen a belső úton. Az átmeneti állapotot különleges kellékek is jelzik, ilyen például maga az esküvői ruha is. Ez a nem hétköznapi, különleges alkalmakra tartogatott viselet az, amely az egyik jele annak, hogy a menyasszony és a vőlegény úton van, egyik életciklusból lép át épp a másikba. Hiszen minden megváltozik ezután azzal, hogy már nem a szüleik gondoskodnak róluk, vagy nem ők gondoskodnak saját magukról, hanem felelősséggel tartoznak egymás iránt. A szemüket le kell venniük a szüleikről, és önmagukról is, és egymás felé kell fordulniuk.

Az esküvői szertartáson ezt a fajta összetartozást jeleníti meg maga az eskü is, az ezt jelképező gyűrű, vagy még sokféle más szertartás, az egymásba ömlő homokszemek, az együtt meggyújtott gyertya, a párok kezének összekötése vagy az, hogy egy kendő vagy sátor alá állítják őket. Mindennek  jelentősége van abból a szempontból is, hogy mindez a család és egy tágabb közösség előtt történik, a közösség tudtával és jóváhagyásával, ami azt jelenti, hogy egy egész közösség tanúja és átélője az eseménynek. Ez azért jelentőségteljesebb, mintha titokban történne, mert nem csak a párnak kell elfogadnia a változást, hanem az összes érintett szereplőnek, a csaldtagoknak, a barátoknak, a rokonoknak is.  Az apa após lesz, az anya anyós, a testvérek sógorok és a barátoknak is el kell fogadniuk, hogy sokkal kevésbé lesznek ezután kitüntetett szerepben. Az esküvő maga őket is támogatja ezen a csöppet sem könnyű úton.

Beküldve:

Autista gyermeket nevelünk!

A Kézenfogva Alapítványhoz kapcsolódva kezdtem el foglalkozni olyan családokkal, ahol valaki autizmusban érintett. Családterapeutához egyébként sem jókedvükben fordulnak a párok, de itt különös erővel tapasztalhattam meg, mekkora feszültséget élnek át az autista gyereket nevelő szülők.

A szakirodalmi adatok is azt mutatják, hogy az autista gyerekek szülei sokkal nagyobb stresszt élnek át az átlagosnál. Gyermekvállalás esetén egyébként is minden esetben újra kell definiálni a párkapcsolatot, ami mindenképpen új megküzdési módok kialakítását igényli. Az autista gyermekek nevelése azonban még ennél is nagyobb kihívást jelent. Első gyermek születése esetén az sem biztos, hogy teljesen világos a szülőpár számára, hogy mi az, ami még beletartozik a tipikus fejlődési útba, és mi az, ami már nem és gyanakodni kell. A környezet gyakran látja a gyerek szokatlan viselkedését nevelési hibának, ami újabb nehézségeket jelent a szülőpár számára.

Az autizmus elfogadása

Nem könnyű pillanat, amikor kiderül, hogy a gyermek autizmusban érintett, és erről végül diagnózis születik. Egyrészt a szakértői vélemény segíthet abban, hogy hirtelen érthetővé váljon a gyermek viselkedése, másrészt azonban nehéz lehet ennek a helyzetnek az elfogadása, sok esetben megjelenik az autizmus tagadása, vagy az a remény, hogy majd a gyerek ezt kinövi, esetleg az a gondolat, hogy valamiféle szigorral, neveléssel a viselkedése „jó” irányba terelhető.

Holott az autizmus nem múlik el, élethosszig fennmarad, hiszen az idegrendszer olyan sajátos működését jelenti, amely eltér a tipikus fejlődési úttól. (Ezt jelenti az újonnan született neurodiverz kifejezés is.) További nehézséget jelent, hogy az autizmusnak számtalan formája létezik, mindenkinél másképp jelentkezik, másféle szinten, más-másféle részképességeket érintve.

Autizmus a mindennapokban

Általánosságban két fő területen tapasztalhatunk eltérést ezeknél a gyerekeknél, a szociális-társas-kommunikáció készségek szintjén és a mozgásfejlődésükben. Talán velünk is előfordul olykor, hogy nem értjük, mit gondolnak, éreznek a körülöttünk élők, és miért viselkednek úgy, ahogy viselkednek. De a neurodiverz emberek és gyerekek annak sem értik a jelentését, hogy adott esetben mit jelenthet, ha valaki közeledik hozzájuk, vagy épp, ha elfordul. Gyakran nem keresik a szemkontaktus, vagy másképp használják, nem akkor, amikor ezt mi egyébként ösztönösen helyesnek érezzük, és már önmagában ezzel is zavarba hozhatják a környezetüket. Ennek hátterében az áll, hogy nehezen képzelik bele magukat mások helyzetébe, sőt a saját érzéseiket sem tudják minden esetben beazonosítani. Ezért fordulhat elő, hogy az autizmussal élők sokkal gyakrabban esnek áldozatul szexuális bűncselekménynek. Hiszen nem érzékelik a másik ember valódi szándékát. Mindez korántsem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseik. Gyakran nagyon mélyen vágynak a szeretetre, de ezt sokszor nem tudják kifejezni, vagy ha mások fejezik ki a szeretetüket irántuk, akkor ezt nem tudják az elvárt nonverbális jelekkel (sem) viszonozni, ami szomorú bezártság-élményt adhat a létezésüknek.

Autizmus és túlérzékenység

Más területeken viszont túlérzékenyek lehetnek, egyesek a fényre, mások a hangokra reagálhatnak extrán erős módon. Ha ilyen gyermeket nevelünk, akkor pontosan tisztában kell lennünk ezekkel az érzékenységekkel, különben nem fogjuk megérteni, hogy egy-egy helyzet miért vált ki dührohamot vagy kétségbeesést.

A jó hír az, hogy ma már számtalan terápiás lehetőség létezik, ami lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek szociális, nyelvi, mozgásos készségeiket fejlesszük, hogy megtanítsuk őket arra, hogyan kell közlekedniük a társadalomban, milyen társas viselkedést várnak el tőlük. Fontos tudni azonban, hogy ezeknek a készségeknek a tanulása nem kis feladat. Az az ösztönszerű tudást például, hogy mikor kell a másik emberre nézni, mikor elvárt ez és mikor zavaró, korántsem egyszerű tanult tudatossággal helyettesíteni.  Arra is bátorítani kell őket, hogy kifejezzék érzéseiket, hiszen e nélkül nem válik érthetővé a viselkedésük. Senki nem fogja érteni például, hogy miért lettek dühösek, ha nem mondják el, hogy előzőleg a nagyszünetben elvették tőlük az uzsonnájukat. Saját magukat is tanulniuk kell ugyanis, hogy ezt a két dolgot (a megbántottságot és a dühöt) összekacsolják önmagukban.

Az autizmus és a szülői nevelés

A szülők szempontjából a gyermekük megértése kulcsfontosságú, hiszen csak ezek ismeretében tudják kezelni a kialakuló helyzeteket. Erre ráadásul nincs recept sem, mert egyedileg kell kideríteniük, hogy a saját gyerekük milyen készségekkel, képességekkel, és érzékenységekkel rendelkezik. Ehhez nagy figyelem és empátia szükséges, és annak belátása, hogy nem magát a dührohamot kell elcsitítani, hanem annak az esélyét kell csökkenteni, hogy ez bekövetkezzen. Illetve a bekövetkezése esetén azt kell tudatosítani, hogy mivel lehet a gyereknek segíteni abban, hogy megnyugodjon. Ami biztosan nem a hagyományos fegyelmezési eszköztár alkalmazását jelenti.

A terápia ilyenkor abban segíthet, hogy a családok jobban megértsék a gyermeküket, az autizmusból fakadó sajátos családi helyzetet, hogyan találhatnak rá a saját eszközeikre és hogyan tudják az erőforrásaikat úgy összpontosítani, a párkapcsolatukat úgy megerősíteni, hogy az abból származó öröm és megelégedettség ne vesszen el teljesen.