Kamaszok

Nem az internet a hibás!

https://port.hu/adatlap/film/mozi/kamaszok-adolescence/movie-261397

Amikor megnéztem a Kamaszok című sorozatot, rögtön arra gondoltam, hogy írnom kell róla, mert nagyon fontos gondolatokat fogalmaz meg, amit minden szülőnek tudnia kellene. Aztán egymás után jöttek a sorozatról szóló posztok, és mindenki megírta, hogy a Kamaszok miért nagyszerű, egyszóval, úgy éreztem, nekem már nem kell megírnom százharmincegyedjére. De aztán próbáltam megkeresni ezekben a reflexiókban, amit én láttam meg a filmből fontosnak, és lassan kiderült, hogy arról senki nem írt. Vagy épp az ellenkezőjét gondolta annak, amit én.

Volt, aki azt írta, hogy a Kamaszok a kamaszokról szól, de szerintem nem róluk, sokkal inkább a szülőkről.

Elég sokan fogalmazták meg, hogy az internet káros hatása az, amitől meg kell védeni a gyerekeinket. De szerintem korántsem ez a lényeg!

Volt, aki azt helyzete középpontba, hogy a kamaszokat nem szabad magukra hagyni és akkor is rájuk kell törni az ajtót, ha ők inkább bezárkóznának… Hát…!

Hogy tovább fokozzam, azzal az ausztrál pszichológussal sem értek teljes mértékben egyet, akinek a véleményét a Nők Lapja cikke  is idézte: „A tragikus igazság az, hogy Jamie torz férfiképe nem valahol az internet legsötétebb bugyraiban született meg, hanem az Instagramon zajlott, mindenki szeme előtt. A felnőttek – szülők, tanárok, rendőrök – nem tudták, hogy Katie elutasította Jamie-t. A tinédzsereknek saját nyelvezetük van. De amikor Katie nyilvánosan megalázta Jamie-t az Instagramon, a fiú törékeny önképe teljesen megsemmisült, és a benne rejlő szorongás brutális haraggá vált.”

Hogy rövidre zárjam azért nem értek ezzel a véleménnyel egyet, mert családterapeutaként szerintem Jamie „torz férfiképe” illetve „törékeny önképe” nem az interneten és nem is az Instagramon született meg, hanem az édesapjával, és a szüleivel való kapcsolatában.

De erre persze nem jövünk rá rögtön. Én sem jöttem.

Ezért is briliáns ez a sorozat, nem csak azért, mert bravúros a megoldás, ahogy vágás nélkül, egyben vették fel a film minden egyes részét. A technikai megvalósításnál azonban sokkal figyelemreméltóbb az az út, ahogy a történet mélyére jutunk, és egyre inkább közelebb kerülünk ahhoz, hogy miről is van szó valójában.

(Vigyázat, spoiler!)

Az utolsó résszel kezdem, amiben a szülők sokáig megpróbálnak úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és Jamie nem volna már hosszú ideje elzárva, mert megkéselte és megölte azt a lányt, aki tetszett neki. Az utolsó részben szépen fel van építve, ahogy a szülők próbálnak az apa születésnapján „normális, ünnepi” hangulatot teremteni, úgy tenni, mintha ez egy szokásos születésnap lenne. Az anya komplett angol reggelit készít, dudorászik közben és mosolyog. A megjelenő családtagok gondosan kerülik azt a témát, hogy Jamie nincs otthon és legfőképp azt, hogy miért. Próbálják fenntartani a látszatot még akkor is, amikor kiderül, az apa kisteherautóját összefestette valaki. A sorozat legdrámaibb pontja, amikor már nem próbálják meg fenntartani az idillről szóló látszatot, hanem hagyják, hogy elöntsék őket az érzések. A tragédiában pedig immár nem Jamie felelősségét keresik, hanem a sajátjukat. Épp ez benne a felszabadító, hogy nem kenik a felelősséget az internetre, az iskolára, a körülményekre, sőt még Jamie-re sem, hanem meglátják a gyermekükben azt a kisfiút, aki magára maradottan küzdött a világgal, a saját kétségeivel, fájdalmaival, felnőtté válásának kínjaival, meglátják, hogy ők azok, akik nem tudtak ebben vele lenni, és nem csak arról van szó, hogy fizikailag nem voltak jelen, hanem sokkal inkább arról, hogy nem jelentettek számára érzelmi támaszt. És ezen a ponton szakadnak fel az apa könnyei, és szembesül saját apaszerepének jelentőségével.

A saját praxisomban, a családterápiás folyamatokban is azt látom, hogy ez az a lélektani pillanat, ez a fájdalmas ráismerés az, ami változást és gyógyulást hozhat egy család életében. Ha ez nem történik meg, és nem lehet megsegíteni ezeket a családokat abban, hogy legyen erejük, bizalmuk, hitük, hogy a családtagok (a szülők egymással, és a szülök a gyerekeikkel) újraértékelve saját szerepeiket, ismét szeretetteljesen kapcsolódhatnak majd a gyógyulás folyamatában egymáshoz, akkor maga az élet kerülhet veszélybe. Ha ez a ráismerés és az ebből következő pozitív változás és kapcsolódás nem következik be jókor, akkor nem csak egy filmben veszítheti el az életét valaki, hanem a valóságban is. A film persze a végletekig kisarkítja, felnagyítja ezt, és ez a dolga, mert így tudunk felfigyelni rá. De a valóságban is eljöhet az a pont, amikor maga létezés lesz a kérdés. A szorongás, a környezetből és a családból érkező feloldatlan konfliktusok feszültsége ugyanis frusztrációt okoz, és agresszióban csúcsosodhat ki. Az agresszió pedig fordulhat kifelé, mások felé, ahogy Jamie esetében történt, és valódi bűncselekmény formáját öltötte, de fordulhat önmagunk felé is, ahogy ezt ma nagyon gyakran a falcoló, öngyilkossággal kísérletező kamaszok teszik, akikből sokkal több van, mint gondolnánk.

Az élet velejárója a konfliktus. A konfliktus pedig megérkezhet online vagy offline, valójában mindegy, hol találkozunk vele, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mit kezdünk vele.

Ahhoz, hogy jól tudjuk kezelni, bizalomra van szükségünk, önmagunkba és a másikba vetett bizalomra, reális, pozitív önképre, és konfliktusmegoldó technikákra. Jamie egyikkel sem rendelkezik. Ez a tizenhárom éves kamasz fiú valószínűleg kiemelkedően intelligens és kifejezetten jóképű, de ő csúnyának találja magát, egyáltalán nincs tisztában az értékeivel, nem bízik önmagában és a környezetében élőkben sem. Manipulatív eszközökkel próbál felszínen maradni, kapcsolatot, barátnőt szerezni. És nem, nem az internet miatt alakult ez így! A sorozat alkotói nagyon is utalnak erre a mélyebb összefüggésre abban a mozzanatban, amikor az apa arról beszél, hogy beíratta focizni a fiát. De amikor látta, hogy mennyit szerencsétlenkedik a gyerek a pályán, akkor elfordította a fejét… mert szégyellte őt. A fiú pontosan tudta, hogy az apja így érez, hogy nem büszke rá, hogy nem is akarja látni őt, és ezt annyira fájdalmasan szörnyű volt átélnie, hogy ezután minden erejével arra hajtott, arra törekedett, hogy az apja elismerését elnyerje. Ennek a mozzanatnak a jelentőségét megemeli, hogy mindketten felidézik életüknek ezt a pillanatát. Itt fontos megjegyezni, hogy az apa által átélt szégyen nem azt jelenti, hogy nem szereti a fiát, „csak” azt, hogy nem fogadja el őt olyannak, amilyen. „Csak” annyit jelent, hogy a gyerek másmilyen lett, mint amilyennek elképzelte, várta, nem abban tehetséges, ami az apa számára értéket jelent. Amiben pedig mégis ügyes, azt talán észre sem veszi. Ez a fájdalmas hiány pedig átszövi az egész életét, és a film szinte minden pillanatában jelen van.

És miféle konfliktuskezelési technikával rendelkezik Jamie?

Olyannal, mint az apja.

Ami nem más mint az erőszak. Ezt látjuk először a fiú esetében, amikor megpróbál a pszichológusa fölé kerekedni. Látjuk, ahogy manipulál, ahogy elhallgat, hazudik, ahogy a frusztrációja szinte kortollálhatatlan dühvé válik. A miértekre pedig csak a következő részben érkezik meg a válasz, amelyből kiderül, hogy az apa, Eddie ugyan soha nem verte meg a gyerekeit, ahogy vele az édesapja tette, de a feszültség levezetésének a módja mégiscsak ez maradt számára is. Ezt jelenítik meg a film alkotói, amikor bemutatják, hogyan kezd el őrjöngeni a parkolóban azokat a gyerekeket üldözve, akikről úgy hiszi, ők festették le a kisteherautóját. És a jelenet tökéletesen párhuzamba állítható Jamie dühkitörésével. Hirtelen megértjük, hogy itt egy mintázatról van szó…

Ahol pedig nincs se bizalom, se reális önkép, se jó konfliktusmegoldó technika, ott marad az agresszió, ami – még egyszer megismétlem – fordulhat kifelé, mások felé, és fordulhat befelé depresszió, falcolás, öngyilkossági gondolatok és más szorongásos tünetek formájában. Végső soron mindkét esetben veszélyeztetve az életet.

Ezek az önmagukat vagy másokat bántó kamaszok, amikor így „játszadoznak” az élettel, megpróbálnak üzenni nekünk szülőknek, (amit úgy tűnik, mi nagyon nem akarunk meghallani) és a társadalom egészének, hogy ha legintimebb kapcsolatainkban nincs közöttünk szeretetteljes, megértő, egymást elismerő elfogadás, akkor lehet, hogy már élni sem érdemes. Vagyis nem a kamaszokat kell árgus szemekkel figyelnünk, hanem azt, hogy milyen kapcsolatban vagyunk egymással, és persze velük, hogy meg tudjuk-e őrizni a családunk elfogadó, oltalmazó légkörét, és azt a képességünket, hogy minden tinis mufurcságuk ellenére meghalljuk őket, amikor szólnak hozzánk, és elfogadó, bizalomteli, megértő szeretettel vagyunk jelen az életükben.

Azt nem tudom megmondani, hogy nőtt-e az ilyen Jamie-féle családok száma az elmúlt években. Azt viszont pontosan tudom, hogy a mai Magyarországon elég sokan lehetnek. A családbarátság azonban ez esetben nem jelenti azt, hogy segítséget, ellátást, támogatást is kapnak. Magyarország egyetlen gyermekpszichiátriai kórháza, a Vadakert Kórház nem tudja megadni ezt mindenkinek, vidéken sok helyen csak papíron létezik államilag finanszírozott családterápiás ellátás, a valóságban pedig alig hozzáférhető. Ahol most dolgozom, ott hétről hétre nő a családterápiára váró ilyen és ehhez hasonló családok száma. Az a nyolc-tíz alkalom pedig, amit rájuk szánhatunk gyakorlatilag csak tűzoltásra elég.

https://telex.hu/eletmod/2024/09/25/gyermekpszichiatria-ellatas-korhazak-paciensek-varolistak-osztalyok-orvosok-pszichologusok-gyerekek-fiatalok-csalad

Tévedés ne essék, ezekből a családokból nem hiányzik a szeretet, többnyire nem szegények, nem tartoznak semelyik kisebbséghez, „rendes” középosztálybeli családok, ahol a szülők dolgoznak, gondoskodóak és szeretik a gyerekeiket. Mégis elcsúszhat valami, és nem, nem az internet miatt! Sokkal inkább nehéz, transzgenerációs örökségünk az (egyik) ok, az a múlt, ami sem konfliktusmegoldó technikákat, sem elegendő bizalmat, sem reális önképet nem tudott adni, aminek terhét ma is hurcoljuk felemásan működő pár- és családi kapcsolatainkban.

Mi vajon tudunk adni az utánunk jövőknek?

Egy cukorka most vagy később kettő

https://www.google.com/search?client=firefox-b-d&sca_esv=b3de37e104a03232&sxsrf=ADLYWIJokBzIdpSucW7y1TqybYNpYrsZsA:1736932884056&q=M%C3%A1lyvacukor+kis%C3%A9rlet&sa=X&ved=2ahUKEwi55bWcs_eKAxUPhP0HHSicOu0Q1QJ6BAgfEAE&biw=1280&bih=595&dpr=1.5#fpstate=ive&vld=cid:454331a2,vid:LfA_rnHOVuA,st:0

A videón a hatvanas években végzett híres mályvacukor-teszt látható, ahol négyéves gyerekek elé tettek le egy darab édes kísértést. A kísérletvezető azzal ment ki a szobából, hogy bármikor megehetik a gyerekek a cukorkát, de ha 15 percig kibírják, hogy nem eszik meg, akkor utóbb kapnak még egyet.

Ki lesz sikeres?

A Marshmallow-tesztnek is nevezett kísérlet nem fejeződött be ennyivel, később is nyomon követték a gyerekek sorsának alakulását. Azt találták, hogy azok, akik képesek voltak önfegyelmet gyakorolni és kivárni, hogy nem eszik meg az édességet, később sikeresebbek voltak az iskolai életben, kevesebbszer frusztrálódtak, jobb eredményeket értek el az intelligenciateszteken, és magabiztosabbak voltak. Nagyobb arányban szereztek egyetemi diplomát, ritkábban nyúltak drogokhoz, és legfőképp stabilabb kapcsolataik voltak.

A kísérletből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a szülőknek meg kell tanulniuk nemet mondani a gyerekeik kéréseire, nem kell minden kívnságukat azonnal teljesíteniük, ha azt akarják hogy kifejlődjön az akaraterejük és az önfegyelemük. Ezek annyira fontos tulajdonságok, hogy később óriási befolyással vannak arra, hogyan alakul a a gyerekek jövője.

Nem ennyire egyszerű

Voltak azonban olyanok, akik nem hittek ebben az egyszerű összefüggésben, és újra elvégezték a kísérletet. Az újabb vizsgálatban nem csak az egyetemi óvoda gyermekei kerültek bele a kísérletbe, ennél sokkal szélesebb volt a társadalmi merítés.

https://journals.sagepub.com/doi/abs/10.1177/0956797618761661

Ebben a kutatók azt találták, hogy a szülők társadalmi státusza nagyon erőteljesen befolyásolta azt, hogy a gyerek “tudott-e várni”, megette-e a mályvacukrot, vagy sem, azaz azt, hogy a négyéves milyen startégiát alkalmazott nem egyszerűen a szülők nevelési elveivel és konkrét nevelési attitűdjével volt összefüggésben. A szegény családokból érkező gyerekek többsége, ahol soha nem volt biztos, hogy – később – hozzájutnak-e bármilyen élelemhez, sokkal gyakrabban ették meg azt a bizonyos mályvacukrot… Hiszen ami itt és most hozzáférhető volt.

Azzal is összefüggést mutatott az eredmény, hogy hány könyv volt a gyermek otthonában a könyvespolcokon, vagyis a család műveltségi hátterének is szerepe volt az abban, hogy a gyerek hogyan működött ebben a teszthelyzetben.

Jobb ma egy veréb?

Ha belegondolunk emberi életünk egyik nagy kérdése került itt fókuszba. Egész pontosan az, hogy vajon most kell-e jól éreznünk magunkat, vagy jobb, ha a jövőre gondolunk, arra a nagyobb jóra, amit elérhetünk, a fejlődésre és a növekedésre?

Ez az utóbbi, korrigált kísérlet megmutatta, hogy a családi háttérnek, a családi neveltetésnek milyen óriási szerepe van abban, hogy a gyerek későbbi életében milyen életstratégiát választ, de azt is, hogy ennek egy jelentős része társadalmilag meghatározott, vagyis nem egyszerűen “döntés” kérdése. Abban az élethelyzetben például, amikor a család megélhetési gondokkal küzd, és mondjuk az apa, aki eddig a családfenntartó volt, beteg lesz, nem lesz megvalósítható, hogy a gyerek továbbtanuljon. Biztos, hogy dolgoznia kell majd, még akkor is, ha hosszú távon számára a továbbtanulás hasznosabb volna. De ha a kisebb gyerekek éhen halnak közben, akkor ez az út nem választható.

Kivéve persze akkor, ha társadalmi szintű beavatkozás történik.

De e nélkül, nincs valódi döntés-helyzet. A jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok – szép magyar közmondásában is felismerhetjük ezt a fajta gondolkodást, ami arról szól, hogy a biztos, kiszámítható kevés jobb, mint az, amit a bizonytalan holnap hozhat. Ebben a gondolatban az is megjelenik, hogy a kiszámítható jövőnek óriási szerepe van abban, hogy tudunk-e várni. Ha bizonytalanságban élünk, ha fogalmunk sincs, mit hoz a holnap, akkor lehetetlenné válik, hogy a jövő esélyeiben gondolkodjunk. Számtalan történelmi példát is tudnánk erre mondani, a háború utáni hiperinfláció korszakát, amikor egyik napról a másikra vesztették el az emberek sokéves megtakarításaikat.

A mályvacukor öröme

Ha mondani kellene valamit, hogy mi a családokra és párokra nézve a mályvacukor teszt tanulsága, akkor leginkább azt mondanám, hogy nincs olyan, hogy a mályvacukrot megenni helytelen, és nem megenni pedig helyes. Sokkal inkább élethelyzetekben kell gondolkodnunk, amelyekhez különféle stratégiák tartozhatnak. Végiggondolhatjuk ezt egészen tudatosan is, és valódi döntést is hozhatunk, ha nemkötnek meg szűkös anyagi korlátok.

Néha az lesz a helyes, ha megesszük az elénk tett mályvacukrot. Számtalan olyan párral is találkozom, ahol mindig csak “félreteszik a mályvacukrot”, soha nem tudják megenni. Mindig a jövőben gondolkodnak, és ez szinte lehetetlenné teszi, hogy élvezzék a közösen töltött pillanatokat, nincsenek csak úgy kettesben, nem mennek el sehová együtt, és a gyerekeikkel sem töltenek “haszontalan” időt, ami lehetőséget adna a valódi kapcsolódásra, a mályvacsukor adta örömteli pillanatokra. Legtöbbször azért, mert a gyerekeknek tanulni, sportolni kell, különórákra járni, gondolni a jövőre, a felnőtteknek pénzt keresni, dolgozni vagy azért, hogy nehogy kirúgják őket holnak, vagy azért, hogy még több pénzünk legyen.

Máskor viszont valóban érdemes várni, és valóban érdemes gondolni a jövőre. Rendszerszemléletben gondolkodva azt tekinteném károsnak, ha valaki csak az egyik, vagy csak a másik stratégiát tudja alkalmazni, és nincs ebben rugalmasság. Igenis meggondolhatjuk, hogy megéri-e nekünk most megenni a cukorkát, és végiggondolhatjuk, hogy mikor éri meg és legfőképp mennyi áldozatot kell hozni ebben a várakozásban? Vajon tizenöt percet várni egy plusz cukorkáért cserébe jó üzlet-e, valóban? Tényleg megéri?

Felnőtt fejjel például azt gondolom, hogy én megettem volna azt a pillecukrot. Leginkább azért, mert számomra tizenöt hosszú percet biztos nem éri meg várni egy darab plusz cukorkáért. És egyébként is épp elég egy darab, pláne ha nem látom azt a plusz egyet, mert akkor nem is esem kísértésbe.

A bennünk élő agresszió

Agresszió a párkapcsolatban

2015-ben megismételték a Milgram-kísérletet, amely a szociálpszichológia leghíresebb kísérlete. Erre leginkább azért volt szükség, mert Milgram eredményeit nagyon sokan vitatták, sőt megkérdőjelezték a hitelességét is. Az újabb kísérlet azonban hasonló válaszokat hozott, mint az eredeti, annak ellenére, hogy a kísérleti alanyok fele ezúttal nő volt. Az eredmények azonban ebben az újabb változatban is azt mutatták, hogy az emberek többsége, körülbelül a 65 százaléka képes súlyos agresszióval büntetni embertársait, ha erre felső utasításra engedélyt kap.

Milgram kísérlete

Az eredeti MIlgram-kísérlet úgy zajlott, hogy a kísérleti alanyoknak azt mondták, hogy tanulási céllal szópárokat kell megjegyezniük a tanulóknak. Ha a „tanulók” nem jól válaszolnak, akkor a kísérleti alany áramütéssel büntetheti őket. A tanuló valójában egy beépített ember volt, egy színész, aki eljátszotta, hogy az áramütések hatására fájdalmat él át, de a kísérleti alanyok ebbe nem voltak beavatva, vagyis a fájdalmat valósnak élhették át. Ennek ellenére a legtöbben képesek voltak nagyon súlyos áramütéssel is sújtani résztvevőket.

Az eredeti kísérletnek van egy nagyon érdekes, újabb változata is, amikor két „tanár” áll a kísérleti alany mellett. A vizsgálatban, amikor a két tanár összeveszett azon, hogy szabad-e ilyen büntetést alkalmazni, akkor szinte senki nem nyomta meg a gombot.

Miért hozom ezt a témát ide?

Mert megrázó szembesülni azzal, mennyire félünk szembeszállni a hatalmi szóval még akkor is, ha ezzel másokat bántunk. Másrészt nagyon tanulságos az is, hogy mennyire nem tudjuk magunkról, hogy az engedelmesség, a megfelelni vágyás még a morális határokat is áttöri. A kísérletnek volt olyan változata is, ahol külső szemlélőknek kellett megbecsülniük, hogy hányan fognak áramütéssel büntetni, és a megfigyelők rendre alábecsülték ezt az értéket. Vagyis azt gondolták, hogy a kísérleti alanyok sokkal kevésbé lesznek agresszívak.

Ez azt is jelenti, hogy azt feltételezzük másokról, hogy majd nem fognak bántani minket, és talán saját magunkról is azt feltételezzük, hogy nem fogunk másokat bántani, még külső nyomásra sem és még akkor sem, ha erre utasítást kapunk. Ez azonban nincs így. Nagyon erős hatása van, ha egy felettünk álló személy utasít bennünket. Sokkal erősebb, mint ahogy ezt magunk is gondolnánk.

Párkapcsolati tanulságok

Párkapcsolati és családi működés szempontjából azért érdekes kérdés ez, mert ebből látszik, hogy egyáltalán nem mindegy, mi a felülről képviselt elvárás. Ez a felülről érkező sugallat akár egyfajta kimondott vagy kimondatlan szülői vagy társadalmi szintű elvárás is lehet. Ha belegondolunk számtalan szerepelvárással találkozhatunk arra vonatkozóan, hogy hogyan kell a férfi-női szerepeinkben viselkedni, mit és hogyan kell cselekednie egy szülőnek, mi a család stb.

 A kísérelt egyik tanulsága lehet az is, hogy a szülő-gyerek viszonyban meghatározó lehet, hogy a szülő mire ad felhatalmazást a gyereknek. A csel ebben az, hogy a szülői „felhatalmazás” az agresszióra nem csak az erre való konkrét szóbeli utalás lehet, hanem a saját szülői mintája is, amelyben a verbális agressziótól kezdve a konkrét fizikai agresszióig sok minden beletartozhat.

A bennünk élő agresszió párkapcsolati szinten is megjelenhet és meg is jelenik. Olykor anélkül, hogy tudatosan ránéznénk erre. Ott van a düh, a harag formájában. Ezek teljesen természetes érzéseink, akkor jelentkeznek, ha valamifajta frusztráció ér bennünket. A párkapcsolatban (is) érdemes figyelni ezekre a könnyen elnyomott érzéseinkre, mert leginkább akkor okoz problémát, ha tudattalan marad. Ha nem foglalkozunk a frusztrációinkkal, a legbelsőbb vágyainkkal és szükségleteinkkel, akkor ez agresszióhoz vezethet. Főleg, ha valaki azt mondja, vagy azt érezzük, hogy ezt szabad…

Autista gyermeket nevelünk!

A Kézenfogva Alapítványhoz kapcsolódva kezdtem el foglalkozni olyan családokkal, ahol valaki autizmusban érintett. Családterapeutához egyébként sem jókedvükben fordulnak a párok, de itt különös erővel tapasztalhattam meg, mekkora feszültséget élnek át az autista gyereket nevelő szülők.

A szakirodalmi adatok is azt mutatják, hogy az autista gyerekek szülei sokkal nagyobb stresszt élnek át az átlagosnál. Gyermekvállalás esetén egyébként is minden esetben újra kell definiálni a párkapcsolatot, ami mindenképpen új megküzdési módok kialakítását igényli. Az autista gyermekek nevelése azonban még ennél is nagyobb kihívást jelent. Első gyermek születése esetén az sem biztos, hogy teljesen világos a szülőpár számára, hogy mi az, ami még beletartozik a tipikus fejlődési útba, és mi az, ami már nem és gyanakodni kell. A környezet gyakran látja a gyerek szokatlan viselkedését nevelési hibának, ami újabb nehézségeket jelent a szülőpár számára.

Az autizmus elfogadása

Nem könnyű pillanat, amikor kiderül, hogy a gyermek autizmusban érintett, és erről végül diagnózis születik. Egyrészt a szakértői vélemény segíthet abban, hogy hirtelen érthetővé váljon a gyermek viselkedése, másrészt azonban nehéz lehet ennek a helyzetnek az elfogadása, sok esetben megjelenik az autizmus tagadása, vagy az a remény, hogy majd a gyerek ezt kinövi, esetleg az a gondolat, hogy valamiféle szigorral, neveléssel a viselkedése „jó” irányba terelhető.

Holott az autizmus nem múlik el, élethosszig fennmarad, hiszen az idegrendszer olyan sajátos működését jelenti, amely eltér a tipikus fejlődési úttól. (Ezt jelenti az újonnan született neurodiverz kifejezés is.) További nehézséget jelent, hogy az autizmusnak számtalan formája létezik, mindenkinél másképp jelentkezik, másféle szinten, más-másféle részképességeket érintve.

Autizmus a mindennapokban

Általánosságban két fő területen tapasztalhatunk eltérést ezeknél a gyerekeknél, a szociális-társas-kommunikáció készségek szintjén és a mozgásfejlődésükben. Talán velünk is előfordul olykor, hogy nem értjük, mit gondolnak, éreznek a körülöttünk élők, és miért viselkednek úgy, ahogy viselkednek. De a neurodiverz emberek és gyerekek annak sem értik a jelentését, hogy adott esetben mit jelenthet, ha valaki közeledik hozzájuk, vagy épp, ha elfordul. Gyakran nem keresik a szemkontaktus, vagy másképp használják, nem akkor, amikor ezt mi egyébként ösztönösen helyesnek érezzük, és már önmagában ezzel is zavarba hozhatják a környezetüket. Ennek hátterében az áll, hogy nehezen képzelik bele magukat mások helyzetébe, sőt a saját érzéseiket sem tudják minden esetben beazonosítani. Ezért fordulhat elő, hogy az autizmussal élők sokkal gyakrabban esnek áldozatul szexuális bűncselekménynek. Hiszen nem érzékelik a másik ember valódi szándékát. Mindez korántsem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseik. Gyakran nagyon mélyen vágynak a szeretetre, de ezt sokszor nem tudják kifejezni, vagy ha mások fejezik ki a szeretetüket irántuk, akkor ezt nem tudják az elvárt nonverbális jelekkel (sem) viszonozni, ami szomorú bezártság-élményt adhat a létezésüknek.

Autizmus és túlérzékenység

Más területeken viszont túlérzékenyek lehetnek, egyesek a fényre, mások a hangokra reagálhatnak extrán erős módon. Ha ilyen gyermeket nevelünk, akkor pontosan tisztában kell lennünk ezekkel az érzékenységekkel, különben nem fogjuk megérteni, hogy egy-egy helyzet miért vált ki dührohamot vagy kétségbeesést.

A jó hír az, hogy ma már számtalan terápiás lehetőség létezik, ami lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek szociális, nyelvi, mozgásos készségeiket fejlesszük, hogy megtanítsuk őket arra, hogyan kell közlekedniük a társadalomban, milyen társas viselkedést várnak el tőlük. Fontos tudni azonban, hogy ezeknek a készségeknek a tanulása nem kis feladat. Az az ösztönszerű tudást például, hogy mikor kell a másik emberre nézni, mikor elvárt ez és mikor zavaró, korántsem egyszerű tanult tudatossággal helyettesíteni.  Arra is bátorítani kell őket, hogy kifejezzék érzéseiket, hiszen e nélkül nem válik érthetővé a viselkedésük. Senki nem fogja érteni például, hogy miért lettek dühösek, ha nem mondják el, hogy előzőleg a nagyszünetben elvették tőlük az uzsonnájukat. Saját magukat is tanulniuk kell ugyanis, hogy ezt a két dolgot (a megbántottságot és a dühöt) összekacsolják önmagukban.

Az autizmus és a szülői nevelés

A szülők szempontjából a gyermekük megértése kulcsfontosságú, hiszen csak ezek ismeretében tudják kezelni a kialakuló helyzeteket. Erre ráadásul nincs recept sem, mert egyedileg kell kideríteniük, hogy a saját gyerekük milyen készségekkel, képességekkel, és érzékenységekkel rendelkezik. Ehhez nagy figyelem és empátia szükséges, és annak belátása, hogy nem magát a dührohamot kell elcsitítani, hanem annak az esélyét kell csökkenteni, hogy ez bekövetkezzen. Illetve a bekövetkezése esetén azt kell tudatosítani, hogy mivel lehet a gyereknek segíteni abban, hogy megnyugodjon. Ami biztosan nem a hagyományos fegyelmezési eszköztár alkalmazását jelenti.

A terápia ilyenkor abban segíthet, hogy a családok jobban megértsék a gyermeküket, az autizmusból fakadó sajátos családi helyzetet, hogyan találhatnak rá a saját eszközeikre és hogyan tudják az erőforrásaikat úgy összpontosítani, a párkapcsolatukat úgy megerősíteni, hogy az abból származó öröm és megelégedettség ne vesszen el teljesen.