Már felmerült benned, hogy talán jobb volna külön? Kétségeid vannak, de még szeretnéd rendbe hozni? Együtt vagy külön? – ez itt a kérdés. 7 olyan jelet gyűjtöttem össze, ami már jelzi a problémát, de még tudok segíteni:
Nem tudjátok megoldani a konfliktusaitokat, sokat veszekedtek
Szorongsz, ha haza kell menned, inkább lennél a barátaiddal, sőt inkább dolgozol
Azt gondolod, a másiknak kellene bocsánatot kérnie tőled
Rendszeresen panaszkodsz a barátaidnak, ismerőseidnek a párkapcsolatodra
Sosem felejtem el a harmincas Annát, aki a férjével keresett fel, azzal, hogy nem tudja hogyan tovább, egyáltalán érdemes-e tovább élnie ebben a házasságban. Kezdetben még bizonytalan volt ebben, legalábbis látszatra. De sokféle jel mutatott arra, hogy valami végleg eltört benne, csak ezt még magának sem merte bevallani. Aztán eljött az a nap is, amikor ezt már ki tudta mondani a férje előtt, akiben csak ebben a pillanatban tudatosodott, hogy ez a másik elvesztésével jár. Mivel ő még egyáltalán nem volt felkészülve erre, sőt szerette a feleségét, teljesen összeomlott. De már késő volt. Anna hajthatatlan maradt, a férje hiába zokogott, ezzel már nem tudta visszaépíteni az eltört bizalmat.
A bizalom elvesztése mindig a végső ok, ez vezet a kapcsolatok befejeződéséhez. Ha valamelyik féllel ez történt, a másik már hiába próbálkozik tovább, nem lesz képes az elszakadt szálakat újra összekötni, bármennyire fájdalmas is lesz ez számára. Sokféle úton el lehet jutni ide, többféle okból, azért tárgyalom mégis külön fejezetben, mert fontos tudatosítani magunkban, hogy mi zajlik bennünk, hogy épp a másikba vetett bizalmunk kezd megfogyatkozni. Legalább ennyire lényeges, hogy erről a bennünk zajló folyamatról jelzéseket küldjünk a másiknak, mert ez a tudatosítás az, ami a bizalom elvesztésének a folyamatát még visszafordíthatja.
Mint említettem a bizalom végleges elvesztéséig igen sokféle úton el lehet jutni, olykor van egy látványos, traumatikus pont, amikor ez megtörténik, máskor a másikba vetett hitünk szép lassan fogy el. Ez a lassabb folyamat azért nagyon kritikus, mert gyakran mi magunk sem vesszük észre, hogy miben vagyunk benne, és próbáljuk kisebbíteni a bajt, mentegetni magunkat, vagy a másikat, és ezért nem teszünk lépéseket a folyamat visszafordítására.
A bizalom elvesztése a már korábban felsorolt kemény válási okok egyike miatt is bekövetkezhet, így lehet az oka a bántalmazás, a másik személyiségzavara, drog- és alkoholfüggőség, vagy az az eddig még nem tárgyalt helyzet, amikor belép a kapcsolatba a harmadik, illetve, az a fajta hierarchikus, alá-fölérendelődő viszony, ami valamelyik fél számára kényelmetlenné válik.
A bizalom elvesztését a pár egyéni története is elhozhatja, amely a választásaikból, a döntéseikből adódik. Nincs benne sem függőség, sem személyiségzavar, nem lép félre senki, és nincs bántalmazás sem. Ilyenformán nem kellene feltétlenül megtörténnie, mégis így „alakul”.
Ha a szerencsejáték függő férj, tegyük fel, a teljes családi vagyont eljátssza egy lóversenyfutamon, akkor könnyen lehet, hogy a feleség eddig tűrte a férje hóbortjait, de ezen a ponton úgy érzi, hogy vége, nincs tovább! Ebben az esetben mondhatjuk, hogy van egy mélyebb ok, ami a szerencsejáték-függőség köré rendeződik. De mi van, ha a férj, nem azért teszi kockára a családi vagyont, mert játékfüggő, hanem azért, mert új vállalkozásba szeretne kezdeni. Ezt a tényt azonban, a kockázatot, és a lehetséges veszteség nagyságát nem osztja meg otthon, hanem egyeztetés nélkül belevág az üzletbe. Ha sikeres lesz a vállalkozás, talán soha nem derül ki, mi történt, ha viszont nem, és a családi ház kalapács alá kerül, a tartozásokat, a kölcsönöket pedig szinte életfogytig kell viselnie minden családtagnak, ott komoly lelki következménye lesz mindennek. A bizalom alapjaiban fog megrendülni, és kérdésessé válik, hogy valaha visszaépíthető lesz-e.
Az eféle bizalomvesztés történhet szinte egyik napról a másikra, például akkor, amikor megérkezik a végrehajtásról szóló levél, és mindez úgy is megeshet, hogy tegnap még boldogan sütögettek egy kerti partin, másnap viszont megérkezik az a levél, és minden egyszerre omlik össze.
Lassú, sokkal kevésbé drámai folyamatok is elvezethetnek a bizalom végleges elvesztéséig. A pár például nem egyeztet kisebb-nagyobb döntések előtt, nem beszélik meg, hogy ki jön estére vacsorára, vagy valaki vesz egy nagyobb dolgot úgy, hogy azt nem jelenti be előre. Valamelyik fél nem kap segítséget, ha beteg, vagy ha bajban van, esetleg egyszerűen csak leértékelő megjegyzéseket kell kiállnia nap mint nap.
Ilyenkor mindig rengeteg kérdés merülhetne fel, de gyakran a kérdések is cenzúra alá esnek.
A dráma sokféle úton kibontakozhat, és gyakran tényleg azért lesz drámai, mert van valamiféle titok mögötte, ami egyszerre kitudódik, és akkor óriási erővel robbantja szét a kapcsolatot.
Titkok között? Vagy?
A titok persze nem véletlenül keletkezik, ezt is érdemes észrevenni, hiszen úgy születik, hogy valaki a nulladik pillanatban nem mer elmondani, megosztani a másikkal valamit, például azt, hogy az élete álma egy chopper motor. Csak ábrándozik róla. És aztán hirtelen ötlettől vezérelve megveszi. Vajon jó oka van erre?
Mint sok más párkapcsolati kérdésnél, itt is felvetődik, hogy egyáltalán mi az, amit meg merünk osztani a másikkal, hol a határ kettőnk között, mi az a bizalmi szint, amiben eleve működünk. Ha kevés információt adunk a másiknak önmagunkról, akkor könnyen a titkok erdejében találhatjuk magunkat. Ha sokat, ilyen is előfordul, és semmit nem tarthatunk meg maguknak, akkor egy idő után eltűnik a határ kettőnk között. Ilyenkor túl szorossá, szimbiotikussá válik a kapcsolat, a felek mindent tudnak a másikról, az összes létező gondolatukat és tettüket. Ez egy idő után olyan szorongatóvá válik, hogy a feszültség törvényszerű megnövekedéséhez vezet. Könnyen rányomhatja a bélyegét a szexualitásra, mert ez a fajta túlzott közelség a szex teljes megszűnését is eredményezheti. A szexualitásban ugyanis fontos tényező valamekkora távolság, mert ebből származik az a vágy, hogy megismerjük, felfedezzük, és a magunk részévé tegyük a másikat.
Vagyis az sem jó, ha mindent megosztunk a másikkal és az sem, ha alig valamit. A jó határ a kettő között van, de nehéz megmondani, hogy éppen hol, nincs rá recept, mert ez a határ, ami konfortosan betartható, mindenkinél máshol húzódik. Életciklusonként is változhat ez, mert másra lesz szükség a szerelem első időszakában, másra, amikor megszületik az első gyermekünk, és másra, ha kamaszokká válnak, és készülnek kirepülni a fészekből. Mert a család és a párkapcsolat is akkor működik jól, ha rugalmasan változhat a rendszer. Ha beleragadunk valamibe, és csak a régit próbáljuk konzerválni, azzal nem jutunk a megoldáshoz közelebb.
A bizalom építése
A változáshoz azonban bizalom kell, amit nem csak elveszíthetünk, hanem építhetünk is. Irányíthatjuk a figyelmünket arra, hogy mi az, ami ezt támogatja, vagy, éppen ellenkezőleg, felemlegethetjük, sorolhatjuk a sérelmeinket is. Vajon melyik úton akarunk elindulni? Vajon a bizalmat szeretnénk építeni, vagy inkább lebontani törekszünk?
Gyakran találhatjuk magunkat a bizalom elvesztésének negatív spiráljában, mert ösztönszerűleg úgy vagyunk programozva, hogy a rossz élményekre erőteljesebben emlékezünk. A fájdalom, a fizikai , de a lelki is, sajnos, intenzívebb élmény, mint az öröm. Teljesen hétköznapi példákkal is illusztrálható ez, például megkérhetjük a párunkat, hogy vegyen nekünk valamit hazafelé a boltban, ami nagyon fontos épp most valamiért. Ha megteszi, másnapra el is felejtjük az esetet. Ha azonban elfelejti, vagy eleve elutasítja, hogy teljesítse a kérésünket, akkor erre emlékezni fogunk. Lehet, hogy egész hosszú időn keresztül, sőt, az is lehet, hogy időről időre felhánytorgatjuk majd!
A tanulság az, hogy a bizalmat is ápolni kell, kifejezetten rá kell tanulnunk arra, hogy feljegyezzük magunkban a pozitív eseteket, amikor azt tapasztaltuk, hogy támogatott, segített minket a társunk. Még jobb, ha az elismerésünket a másiknak is jelezzük, mert ha megköszönjük a segítségét, akkor elindul az a pozitív kör, ami a bizalom hatványozódásához vezet. Hiszen, ha megköszönök valamit, akkor ezzel megerősítjük ezt a cselekvést, jó érzést keltünk a másikban, amit ő jólesően fog átélni. Legközelebb is szívesen segít majd valamiben, aminek hatására nekünk is az lesz az élményünk, hogy számíthatunk rá. Ez pedig azt eredményezi, hogy mi magunk is szívesen teljesítjük majd a másik kéréseit.
A spirál azonban negatív irányba is elindulhat, és könnyen el is indul, ha nem kapunk észbe, és nem kezdünk el valamit másképp csinálni. Ehhez azonban az kell, hogy érzékeljük, mi történik bennünk, tudatosítsuk magunkban, és kezdjünk el a jóra (is) figyelni.
Akkor leszünk erre képesek, ha még nem nyelt el teljesen bennünket a hurrikán, a bizalomvesztés negatív spirálja, még a folyamat elején járunk, és nem vagyunk teljesen elkeseredettek. Mert ha sokféle kisebb-nagyobb bizalomvesztés lezajlott már, akkor egyre inkább el fog kapni ezt a centrifuga-szerű örvény, és nem látunk majd ki belőle. Ha azonban észrevesszük, amikor a másik értünk tett meg kisebb-nagyobb dolgokat, ezt tudatosítjuk, akkor van esélyünk a változtatásra, akár így, a saját erőfeszítéseink árán is. Akkor még nem kell a folyamat megfordításához szakember. Később, minél több idő múlik el, minél nagyobb a bizalomvesztés, annál nagyobb lesz a fölöttünk tornyosuló viharfelhő, ami már nehezen tűnik el külső segítség nélkül. Ha a pár sokáig halogatja ezt a folyamatot, sokáig a homokba dugja a fejét, akkor a bizalom végleg elveszhet. Ennek egyik jele lehet, ha azt kérdezzük, miért éppen mi kezdjük el a pozitív spirált, miért épp mi fektessünk bele a kapcsolatba a másiknak tett kedvességekkel, pozitív visszajelzésekkel, közös programokra irányuló kezdeményezésekkel. Ha ez a kérdés felmerül, akkor már elkapott minket az a bizonyos centrifuga. Ha sokáig ebben a helyzetben maradunk, és csak várjuk a csodát, a bizalom magától nem nőni fog, hanem csökkenni, és eljön a nap, amikor már csak a bíróság segíthet, a párterapeuta nem.
Egyik ismerősöm egy kisváros vegyesboltjában dolgozik, ahová férfiak és nők egyaránt betérnek. A karantén idején sokan el-ellátogattak a kisboltba, gyakorta nem is a vásárlás kedvéért, inkább azért, hogy egy pillanatra kiszabaduljanak megszokott környezetükből. Sokan elmesélték, miközben csavarkulcsot, vagy vörös zománcfestéket kerestek, hogy azért jöttek, mert már nem bírták tovább elviselni otthon a feleségüket, vagy a férjüket.
Ezt a kis történetet azért mondtam
el, mert azt érzékelteti, hogy milyen nagy bajba keveredünk, amikor nem tudjuk
hirtelen kivinni otthonról a problémáinkat, és ebből az is látszik, mennyi párkapcsolati
terhet hordunk át valahová máshová, vezetjük le annak a feszültségét valahol
máshol.
Szokásos megoldásaink azonban a
bezártság idején csődöt mondtak, erre az időre nem lehetett elmenekülni a
problémák elől, az összezártságban gyakran kiborult a bili. Új, jó
megoldásaink, azonban nincsenek, marad tehát a vegyeskereskedés eladónője, aki
villámhárítóként hallgatja a panaszáradatot.
Veszélyhelyzettől függetlenül is érvényes, sajnos, hogy nem ott oldjuk meg a problémáinkat, ahol keletkeznek, ezek elől kitérünk. A megoldatlan konfliktus azonban feszültséget okoz bennünk, de ezt nem keletkezésük helyén adjuk ki magunkból, hanem valahol máshol. Ennek négy alapvető formáját gyűjtöttem most össze, és bár ezek egyáltalán nem konstruktív megoldások, és mindegyik inkább egyfajta kerülőút, azért korántsem nevezhetőek ritkának. Azért érdemes mégis figyelni rájuk, mert ha ezeket magunkon tapasztaljuk, akkor jó elgondolkodni azon, hogy vajon minden rendben van-e otthon!
Amikor kirobban a düh
Biztos ismerik azt az autóst
például, aki az öklét rázza, ha az előtte álló másik nem indul el időben, épp
akkor, amikor a lámpa zöldre vált. Vajon valóban arra a másik autósra haragszik
ennyire?
Az viszont biztos, hogy a máshol keletkezett, máshonnan származó dühét itt és most kiengedte, levezette. Ez több szempontból is „jótékony” hatású, egyrészt azonnal csökken a feszültség, ami megkönnyebbülést hoz (legalábbis átmenetileg), és főképp, nem kell szembenézni a probléma valódi forrásával. Gyaníthatjuk, hogy ilyen megoldással állunk szemben, ha valaki hirtelen kirobbanó dühvel reagál, és ennek szintje sokkal erőteljesebb, mint ami ilyenkor logikusan várható lenne.
2. Panaszáradat
A fenti „megoldás” mondhatjuk, hogy inkább a férfiakra jellemző, de vannak nőies megoldások is, amelyek épp úgy nem jelentenek igazi feloldást az eredeti konfliktusra, mint az ökölrázás, és a hangos szitkozódás a kocsiban. A nők ritkábban ordibálnak ilyenkor, másképp eresztik ki a gőzt, nem a dühüket engedik szabadjára, sokkal jellemzőbb, hogy ráöntik valakire a panaszaikat. Ez a valaki lehet a barátnőjük, de egy kozmetikus vagy fodrász is, sőt egy ismeretlen is villamoson, ha épp úgy alakul.
A lényeg, hogy mintha egy csapot nyitnának meg, elkezdenek panaszkodni életük párjára. Az egészen konkrét sérelmek felsorolásán kívül várható, hogy a másikat lejárató, megalázó, lekicsinylő jelzők következnek majd, kinek-kinek kedve és vérmérséklete szerint. A legtöbben veszik a lapot, és hasonló okokból rá is tesznek a tétre még egy lapáttal, de legalábbis együtt éreznek a panaszkodóval. Ritkán kérdezi meg az alkalmi beszélgetőtárs, vagy a barát, hogy elmondtad-e már mindezt a férjednek is úgy, ahogy most nekem. Ha megkérdezné, valószínűleg döbbent csend lenne a válasz, vagy az, hogy ez teljesen felesleges volna, a másik ugyanis tökéletesen alkalmatlan arra, hogy egy másik érző, (női) lényt megértsen. A panasz tovább folyik megszakíthatatlanul, és ezzel máris csökken a feszültség. A hallgató és a panaszkodó között titkos érzelmi szál szövődik, ami az együttérzésből származik, és ilyenkor legalább egy másik szinten kapcsolódni lehet embertársainkhoz – ha már a párkapcsolatunk – ugye – veszett fejsze nyele…Elkerülő hadműveletek
3. Elkerülő hadműveletek
Rengetegféle technikát találunk ki, hogy a nehéz helyzetekből kilépjünk. Ennek valóságos mesterei vagyunk, túlzás nélkül állíthatom. A konfliktussal való szembenézés és annak megoldása helyett egyszerűen levonulunk a csatatérről. Néha egészen konkrétan kilépünk a szobából, a lakásból, elmegyünk valahová messze, távolabb. Ez akár még pozitív is lehetne, ha arra használnánk, hogy megnyugodjunk, hogy utána visszatérve hozzákezdjünk az eredeti konfliktus megoldásához, feloldásához.
Többnyire azonban
nem ez történik. A kivonulás gyakorlatilag a probléma szőnyeg alá söprésével
lesz egyenértékű. Nagyon sokféle formája lehet ennek, kezdve attól, hogy a
munkánkba temetkezünk. Ilyenkor egyszerűen átfordítjuk a figyelmünket az
életünknek egy olyan területére, amiről úgy gondoljuk, hogy sikeresek vagyunk
benne. A megoldatlan párkapcsolati konfliktus így válhat örök hajtóműjévé egy
rendes munkaalkoholizmusnak. De hasonló a helyzet akkor is, amikor a férfiak
szinte a garázsban élnek, vagy ha egyenesen kiköltöznek a telekre. A
kényszeresen folytatott diéta, vagy sporttevékenység is ilyesféle meg nem
oldott párkapcsolati konfliktusokra mutathat úgy, hogy mindez az egészséges
élet köpönyege alá bújtatva jelenik meg. Nem arra a fajta diétára, tornára gondolok,
amikor valaki az egészséges életformát beépíti a mindennapjaiba, hanem arra,
amikor ez a tevékenység eluralja az életét, és mindent ennek rendel alá.
Vagyis, amikor úgy jelenik meg, mint egyfajta függőség.
De minden másféle függőség, alkohol, drog, internet, pornó stb. is hasonló kivonulást tesz lehetővé. A szabadság látszatát kelti… Nem kell talán különösképp ecsetelnem, hogy milyen messze áll a valódi szabadságtól!
4. A gyerek mint villámhárító
A gyermek a szemünk
fénye, a legféltettebb kincsünk, szoktuk mondogatni, de a valóság az, hogy
nagyon gyakran épp ők lesznek az első áldozatai párkapcsolati
konfliktusainknak. Nem azért, mert így akarjuk, ez sokkal inkább tudattalan
utakon történik. Épp ezért lesz annyira veszélyes.
A legutóbbi blog-bejegyzésemben már érintettem a stressz következményeit. A stressz természetes módon van jelen az életünkben, olyasmi, amit nem tudunk elkerülni. Gyakorta kívülről érkezik, mint az a fajta, amit most a karantén vagy a gazdasági helyzet romlása idéz elő. A gyerek érzékelni fogja ezeket, akkor is, ha a szülők nem veszekszenek kifejezetten a jelenlétében. A feszültség ugyanis benne ragad a levegőben, ott lesz egy elejtett megjegyzésben, a mondatok hanglejtésében. A gyerekek pedig ösztönösen arra törekednek, hogy a helyzet nyugodtabb legyen, és bármennyire is furcsa, gyakran magukra vállalják, szintén tudattalanul, a villámhárító szerepét. Minél kisebb a gyerek, annál könnyebben bevonódhat, és annál mélyebb személyiségsérülést okozhat mindez. Ennek a helyzetnek az elkerülése, (vagyis a konfliktusunk valódi megoldása) ezért elemi érdeke volna minden szülőnek. Ehhez azonban olyan nagyfokú tudatosságra volna szükségünk, ami gyakran azért sem lehetséges, mert annyira be vagyunk vonódva, annyira sok fájdalmunk van, hogy nem látjuk át a teljes helyzetet, abban csak önmagunkat és saját veszteségeinket, sérelmeinket érzékeljük. Ezért a helyzet megértéséhez, kibogozásához már feltétlenül szakember segítségére volna szükségünk, aki kívülről látja ezt a szituációt. De sajnos gyakran ezt sem vállaljuk, mert ahhoz el kellene ismerni, hogy a probléma létezik, hogy van valami gond a kapcsolatunkkal, fel kellene vállalni a saját igényeinket, önmagunkat, és vállalni kellene az ebből kialakuló konfliktust. Minden olyan esetben, amikor egy párkapcsolati konfliktus nem tisztázódik, vagy nem oldódik fel valahogyan, ennek a feszültsége tovább él, és munkálkodik bennünk, a család minden tagjában. Nagyon gyakran ez a feszültség a gyerekeknél „sül ki”, fájdalmas módon éppen a legérzékenyebbeken, a testvérek között is a legsérülékenyebbeken. Ez azért van így, mert a család olyan, mint egy nagy, rejtett szálakkal összekötött rendszer, minden tagja hatással van oda-vissza egymásra. Ha ezt egy elektromos hálózatnak képzelnénk, amit nagyobb feszültség alá helyeznek, mint amire tervezték, rögtön belátnánk, miért épp azon a ponton romlik el, ahol a legérzékenyebb, ahol a legsérülékenyebb.
Hogyan is történik
a gyerek bevonása, bevonódása a párkapcsolati konfliktusba? A gyerek érzékeli a
szülők közötti konfliktust, és az ebből származó elnehezülő légkört, és ez
annyira frusztráló érzést kelt, hogy inkább tesz valamit, ami kiváltja mindkét
szülő ellenérzését, vagyis ezzel a gyerek „eléri”, hogy a szülők ne egymással
veszekedjenek, hanem vele, vagy miatta, ezzel hozza őket közös nevezőre. Inkább
lesz villámhárító, csak hogy a szülei közötti „összhangot” megélje.
Ha egyszer például megtapasztalja,
hogy a bepisilése minden figyelmet rá
irányít, és ez mindkét szülő reakcióját egyformán kiváltja, akkor lehet, hogy
ilyen módon könnyít önmagán, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A pár
pedig „örömmel” tapasztalja, hogy végre másra irányulhat a figyelmük, lám, nem
velük van a gond, hanem a gyerekkel, a feszültség csökken, egy pillanatra úgy hihetik,
mintha a gyerek lenne a probléma, nem a kapcsolatuk.
Rengeteg féle gyerektünet eredője valamilyen
ki nem beszélt, fel nem tárt, meg nem oldott párkapcsolati konfliktus. Ilyen tünet
lehet például a kamaszkori deviáns viselkedés, étkezési, bepisilési, székelési
problémák, gyomorpanaszok, szorongásos tünetek, éjszakai felriadás, iskolai
teljesítményromlás, magatartásproblémák, hogy csak olyanokat említsek,
amelyekkel én magam is találkoztam már terápiás gyakorlatomban.
Nagyon fontos
kiemelni, hogy ezeket a tüneteket egyik szülő sem akarja tudatosan a
gyerekének, a folyamat maga olyan lassan formálódik, hogy szinte észre sem
vesszük, mikor és hogyan csúszunk bele. Olykor az is nehezen kibogozható,
milyen párkapcsolati nehézség áll a háttérben, mert az eredeti sérelem már
hosszú évekkel ezelőtt történt, és a pár azt görgeti még most is előre. Ezeknek
a sérelmeknek a feltárása pedig komoly és hosszadalmas munkát igényel, amihez
olyan családterapeuta szükséges, aki nem ítélkezik, hanem kibontja az idáig
vezető folyamatokat, és megérteti a családtagokkal az ebben betöltött saját
szerepüket és egymásra gyakorolt hatásukat.
Ehhez azonban elég
erős énerő szükséges és hit abban, hogy olyan kapcsolatban élünk, amelyben
elbírjuk a változást, egymás valódi személyiségét, valódi igényeit. Önmagunkban
is hinnünk kell, hogy elég erősek leszünk ahhoz, hogy szembenézzünk a saját
gyengeségeinkkel, képesek leszünk változtatni a reakcióinkon, a hozzáállásunkon
a kapcsolat javítása érdekében.
Ez a szembenézés
fájdalmas lesz. De biztos vagyok benne, hogy hosszú távon megéri, mert jobban
fogjuk érteni, mi történik bennünk, a másikban, és mert csak ez vezethet bennünket
a boldogság útjára.
A veszélyhelyzet kihirdetése óta gyökeres fordulatot vett az életünk. Bezárkózásra kényszerültünk, és ez a párkapcsolatunkat is kihívás elé állítja. A krízis, az életünk természetes velejárója, olyan értelemben, hogy minden egyes életciklus-váltásnál átéljük, és ez ugyan nehézségeket okoz, de önmagában nem nevezhető rossznak. Hogy miért? Mert ezeken a kríziseken keresztül fejlődünk tovább, és alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez. Olyasféle átalakuláson megyünk át, mint a megdagasztott tészta, amikor megkel. A mostani válság azonban nem az életünk természetes velejárója, nem belülről fakad, nem az életkorunk, az élethelyzetünk változásából származik, hanem kívülről, a világból.
Fenyegetésként jelenik meg, amely egész biztosan stresszt
okoz. Már önmagában az is feszültséget kelthet, hogy otthon kell maradnunk. Ez most nem lehetőség,
hanem kényszerűség, ami egyúttal azt is jelenti, hogy le kell mondanunk
megszokott napi tevékenységeinkről, és újakat kell kialakítanunk. Ez akkor is
nehéz lenne, ha a járvány rémképe nem jelenne meg mögötte. De megjelenik.
Ráadásul olyasvalamivel kell szembenéznünk, amiről nem tudjuk micsoda,
nincsenek egész pontos információink arról, honnan ered, hogyan kezdődött, és
hogyan lehet vége. Nincs rá vakcinánk, gyógyszerünk, nem tudjuk, ki beteg és ki
nem, és nem lehetünk biztosak benne, hogyha megfogunk valamit, akkor nem
fertőződünk-e meg. A folyamatos kézmosások világában teljesen elvesztettük
hagyományos biztonságérzetünket. Ez még a legstabilabb személyiségű embernek is
kihívást jelent majd, és még sokkal több nehézséget és félelmet azoknak, akiket
ilyennel nem áldott meg jó sorsa.
A helyzet fokozódik
Ahogy az idő halad, a stressz – legalábbis egyelőre – nem csökkenni, hanem növekedni fog. Ahogy emelkedik a fertőzöttek és a halálesetek száma, úgy fogyatkozik majd a biztonságérzetünk . Olaszországot egyre közelebbinek érezzük, az onnan érkező hírek már nem ködös álomképeknek tűnnek, hanem olyan valóságnak, amivel a magyar egészségügynek is meg kell majd küzdenie. Ez a gondolat pedig további jogos aggodalmakra adhat okot. Eljön a nap, amikor az „esetszám” nem elvont fogalom lesz, hanem ismerős embereket jelöl, barátokat, kollégákat, és egyre gyakrabban családtagokat is. Sőt, nagy valószínűséggel mi magunk is megfertőződünk. A túlélési esélyeink ugyan magasak, de joggal kezdhetjük el félteni mindazokat a családtagjainkat, akik krónikus, vagy immunhiányos betegségben szenvednek vagy már elmúltak hatvanöt évesek. Vagyis mindannyian félthetünk valakit. Elemi biztonságérzetünk inog meg ezzel.
Sajnos, itt még korántsem fejeződnek be a családot és a
párkapcsolatot veszélyeztető tényezők, mert a veszélyhelyzet az otthonmaradás
kényszere miatt a gazdaságot is térdre kényszeríti. Ez nem valami elvont,
távoli nehézség már ma sem, mert naponta veszítik el az emberek a munkájukat,
vagy kénytelenek elfogadni a bércsökkentés tényét. Nem dolgoznak a fodrászok, a
kozmetikusok, a vendéglátósok, nullára csökkent a turizmus, bezártak az autógyárak,
és az egyes ágazatok csődje továbbiakat ránt magával. Vagyis nagyon sokaknak nem
csak a járvány fenyegetésével kell szembenézniük, hanem azzal is, hogy nem
tudják, miből élnek holnap.
A hírt pedig mindenki hazaviszi. A bezártságba. Az otthon
négy fala közé. A rémület beszivárog a hálószobákba, felsejlik a gyerekek
játékaiban.
Vegyük sorra először, hogy ez a stressz, mit okoz/hat a
párkapcsolatban és aztán azt is, mit a családi rendszer működésében.
Párkapcsolati hatások
A stresszelmélet a stresszre alapvetően kétféle módon reagálhatunk, vagy elmenekülünk a veszélyt jelentő helyzetekből, vagy ütünk, azaz agresszióval reagálunk. Stressz-hatásra ugyanis fiziológiás szinten megemelkedik az adrenalin szintünk, ami segít az erőinket koncentrálni, és felkészülni a támadásra vagy a menekülésre. A problémát az jelenti, hogy a járvány olyan stresszt jelent, amiben ez a két megoldási mód egyáltalán nem hatásos. Sem futni nincs hová, sem megütni nincs kit. Csak a feszültség van jelen, ahogy fentebb ecseteltem, méghozzá egyre erőteljesebb formában. És ha az jelen van, és nem tudjuk valahogy levezetni, akkor szinte törvényszerűen sül ki valahol, valamilyen formában. Elég lesz csak rossz helyre letenni a poharat, hogy felrobbanjon egy eddig láthatatlan bomba.
Képzeljük el azt a helyzetet, hogy a férj azzal a hírrel tér
haza, hogy elbocsátották az állásából. Eleve mogorva, ahogy belép az ajtón, süt
róla, hogy mindjárt szétrobban. Még le sem ültek a feleségével vacsorázni,
amikor elmondja, mi történt. A felesége épp a tányért teszi elé, és mikor meghallja
a hírt, döbbenten hallgat el. Felrémlik előtte, amit a legutóbbi válság idején
élt át, a kifosztott spájz képe, a munkanélküli segély, majd a félfeketén
végzett munkák között érzett állandó létbizonytalanság, és az a tapasztalat,
hogy minden otthoni teendőjével, és a gyerekekkel is teljesen magára maradt.
Mit fog mondani? Könnyen lehet, hogy nem azt, hogy
majd megoldjuk, mert ha mi ketten összefogunk, mindenre képesek
leszünk!
Hanem inkább azt, hogy:
majd megint minden az én nyakamba szakad, a gyerekek, a háztartás, miközben
én is erőn felül dolgozom…
és a szavak hangsúlya inkább vádló lesz… Erre a férj
felpattan, és berohan a dolgozószobába/ műhelybe/ garázsba/ ami épp van, még
dühösebb és mogorvább lesz, és lehet, hogy órákig nem szólnak egymáshoz. Elég
kicsi a valószínűsége, hogy a felesége aggodalmait teljes szívvel átérzi majd
és megpróbálja azokat maradéktalanuk eloszlatni. Sőt, valójában egyáltalán nem
fogja érzékelni, hogy a feleségéből az aggodalom szólt. Sokkal inkább azt, hogy
nagy bajban van, most nagyobb bajban, mint akkor, amikor hazajött.
Vagyis mind a ketten magukra maradnak, méghozzá éppen akkor,
amikor a legnagyobb szükség volna arra, hogy támaszt és vigaszt nyújtsanak
egymás számára. Ettől mindketten még feszültebbek és dühösebbek lesznek, és még
kevésbé tudnak majd egymás gondjaira megnyugtatással reagálni. A A stressz
levezetésének ugyanis létezne egy harmadik módja is, ez pedig az ölelés, az
érintés, egymás közelsége. Egyetlen érintés hatására ugyanis rögtön csökken az
adrenalin-szintünk, oxitocin hormon kezd termelődni bennünk, ami a boldogság és
az öröm érzéséért felelős hormon. Csúcsát az ölelés hetedik percében éri el,
vagyis egy hosszú ölelés hatására elég elemi módon áthangolódhatunk.
Épp ez a lehetőség
vész el akkor, ha a pár ilyen csúnyán belebonyolódik a veszekedés negatív spiráljába.
Hogyan léphetnénk ki ebből?
A testünk jelzi a stressz jelenlétét, ezt éljük át, ha
összeszorul a gyomrunk, ha a fejünkben lüktet egy ér, ha egyre jobban kalapál a
szívünk. Ilyen állapotban nem fogunk tudni racionálisan gondolkodni, tehát az
első feladatunk az, hogy megnyugodjunk. Lehetőség szerint ne vágjunk ilyenkor
semmit a másik fejéhez, főképp ne olyan mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy
te mindig, vagy úgy, hogy te soha… A stressz a legrosszabb formánkat
hozza ki belőlünk, ilyenkor régen eltemetett fájdalmak is előbukkanhatnak. Ennek
az az oka, hogy egy most megélt stressz, például az a hír, hogy mi magunk vagy
a társunk munkanélküli lett, átvezet egy korábban átélt ehhez nagyon hasonló krízishez.
Olyan, mint egy érzelmi híd, ami hirtelen összeköti a két élményt egymással. Ugyanazok
a reakciók indulhatnak be, mint régen. Azért lehet ez nagyon veszélyes, mert a
most átélt helyzet, egészen biztosan más, mint a korábbi. De amíg a stressz szintünk
magas, addig képtelenek leszünk logikusan gondolkodni, és ezt belátni.
Vagyis az első feladatunk az, hogy adjunk időt magunknak és
a másiknak a megnyugvásra. Ha minden erőfeszítésünk ellenére közben kiszaladt a
szánkon egy olyan mondat, ami miatt a másik sértve érezheti magát, ami talán
régi sérelmeket, fájdalmakat érint, akkor épp most jött el az ideje, hogy
ezekről beszéljünk. A fenti példában a feleség azért reagálhatott ilyen élénken
a munkanélküliség hírére, mert a 2009-es válságban a férje mindent megtett
ugyan azért, hogy újabb munkát találjon, de közben a helyzetük hosszan
bizonytalan volt. Miközben ő a saját gondjaival volt elfoglalva, a felesége
egyedül oldott meg mindent otthon a gyerekekkel a háztartással, a munkája
mellett. Ami egyébként akkoriban az egyetlen biztos megélhetési forrásuk volt. Soha nem kapott semmilyen elismerést az
erőfeszítéseiért, azt gondolta, hogy a férje ezt talán észre sem vette. Jóval azután
sem beszéltek erről, hogy az anyagi helyzetük rendeződött. Nagyon sokféle nehézséget viselt egyedül, vagy
oldott meg, és ezeket sérelemként hurcolta magával. Ez az el nem ismerés,
megoldatlanság volt az, ami megakadályozta, hogy most együttérzően reagáljon
férje kirúgásának a hírére. Minden ehhez hasonló krízis, konfliktus, amit a pár
úgy él át, hogy nem beszélik meg, a konfliktust nem oldják fel, és a sérelmekre
nincs jóvátétel, csak a szőnyeg alá söpörik azokat, ilyenkor újraéledhet, a
bomba felrobbanhat. Minél több ilyesmit hurcolnak magukkal, annál könnyebben.
Vagyis valójában nem a stressz az, ami ennek a végső oka, ezt fontos
hangsúlyozni, hanem az a sok fel nem oldott sérelem, amit egymásnak okoztak.
Nagyon sok ilyen kisebb-nagyobb bomba robbanása várható az összezártság idején. Hogy melyik bomba választja aztán ketté a párt, és melyik nem, az attól függ, hogy a pár milyen erőforrásokkal rendelkezik. Ki milyen tartalékokat hoz magával, mennyire képes feszült helyzetben is nyugodt maradni, illetve mennyire képesek egymás valódi igényeire reagálni.
A problémát az jelenti, hogy meglássuk, mi is a másik valódi igénye. Nem könnyű dühöngő, morcos, akadékoskodó, kötekedő, régi sérelmeket felhánytorgató társunkban meglátni az esendő embert. Pedig többnyire épp esendőségünket, szeretetre való vágyunkat rejtjük el ezek mögé a felszíni érzések mögé. Alatta az a félelem áll, hogy talán a társunk nem akar minket. A félelem alatt pedig a közelségre és a szeretetre való elemi szintű igényünk. Mert mire is volna szüksége – valóban – a férjnek, amikor egy ilyen helyzetben hazatér? Arra, hogy megértse, és megnyugtassa valaki. Szemrehányásra biztosan nem. És mire volna szüksége a sértett feleségnek? Elismerésre, megnyugtatásra, a másik közelségére, biztosítékra, hogy a gondjaival ezúttal nem maradj egyedül. Egyszóval a másikra. Ha sikerülne ezen az új szemüvegen keresztül látni egymást, ha át lehetne értelmezni a dühöt és a vádaskodást, akkor a közeledés újra lehetővé válhatna.
Valójában az ilyenkor felrobbanó párkapcsolati bombák, amit
a krízis idéz elő, nem csak pusztítást hozhatnak, hanem az újraépítkezés
lehetőségét is. Lehetőséget arra, hogy régi, megoldatlan sérelmeinket
megbeszéljük, és feloldjuk. Ilyenformán ez a krízis is, mint minden más
válsághelyzet, valódi esélyt kínál arra, hogy fejlődjünk.
A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy párok ritkán
használják ezt a lehetőséget, a bombák felrobbanásának elkerülésére egészen
másféle technikákat alkalmaznak. Ezekkel a technikákkal ugyan nem fogják
hatástalanítani a robbanószerkezeteket, de több-kevesebb időre elkerülik őket. Hogy
hogyan is történik mindez, legközelebb ezeket vesszük sorra.
Folyt. köv.
Hogyan hatástalanítsunk egy párkapcsolati bombát?
Olvastassuk el a másikkal ezt a cikket
Hagyjunk időt a megnyugvásra
Ha elrontottunk egy beszélgetést, és abból
szörnyű vita kerekedett, kezdeményezzük a téma újratárgyalását!
Hallgassuk meg a másik mondanivalóját anélkül,
hogy közben egyetlen szót is szólnánk
Foglaljuk össze, mit hallottunk
A másik hallgassa meg ezt az összefoglalónkat,
és ha úgy ítéli meg, hogy tényleg azt hallja vissza, amit mondott, akkor
fogadja el. Ha ez nem sikerül elsőre, akkor addig kell újrafogalmaznunk az
összefoglalót, amíg a másik azt elfogadhatónak nem tartja.
Mi is elmondhatjuk a történetet a saját
szemszögünkből.
A másik foglalja össze a hallottakat.
Hallgassuk meg ezt az összefoglalót, és ha úgy
ítéljük meg, hogy tényleg azt hallottuk vissza, amit mondtunk, akkor fogadjuk
el. Ha ez nem sikerül elsőre, akkor a másiknak addig kell újrafogalmaznia az
összefoglalóját, amíg ezt elfogadhatónak nem tartjuk.
Ezután reagálhatunk a másik eredeti
mondandójára, de ilyenkor a saját érzéseinket igyekezzünk megfogalmazni, mindig
magunkról beszéljünk, ne a másikról!
Ítélkezni, a másikat leértékelni, szidni szigorúan tilos – a folyamat egész ideje alatt!
Jelentkezz be hozzám az alábbi űrlap kitöltésével!
A válás végső oka szinte minden esetben a bizalom végleges és visszafordíthatatlan elvesztése és ezt még nagyon sokszor el fogom mondani. Bántalmazással nagyon könnyű eljutni eddig, de paradox módon nem mindig következik ebből, hogy a pár el is válik. Ez az, ami kívülről nézve meglehetősen nehezen érthető meg. Miért is nem menekül el valaki onnan, ahol bántják? Pedig, ha létezik a válásnak egyértelműen elfogadható oka, akkor a bántalmazás éppen az. Mindenki károsodik egy ilyen kapcsolatban, nem csak az, akit bántalmaznak, hanem a gyerekek is, akiknek ezt végig kell nézniük. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy akiknek ezzel együtt kell élniük, mert nem biztos, hogy látják a bántalmazást, lehet, hogy csak hallják, vagy „csak” el kell viselniük anyjuk összetört arcát, a veszekedéseket, a félelemmel teli otthoni légkört, ott, ahol egyébként a megnyugvást és az elfogadást volna jó átélni.
De miért olyan nehéz elválnia annak, aki bántalmazó kapcsolatban
él?
Nos, épp a bántalmazás miatt. A bántalmazó ugyanis épp azért agresszív, hogy megakadályozza, hogy a másik elhagyja őt. Ez első pillantásra akár még tetszetős és érthető is lehetne, csakhogy valójában nem a kapcsolatot akarja megvédeni, hanem a saját hatalmát és vezető szerepét, azt az érzést, hogy ő irányítja a helyzetet. Vagyis mindenki, aki ki akar ebből szállni, ellenség. Ezért lesz nem kívánatos személy barát, családtag, segítő szakember. A bántalmazás ténye ráadásul nagyon sokáig a bántalmazott számára sem annyira megfogható. Gyakran azért, mert eleinte pusztán szavakkal zajlik. De már kezdettől fogva lehetnek jelei annak, hogy a kapcsolat nem egyenrangú, valamelyik fél fölényre törekszik, és egyáltalán nem veszi figyelembe a másik érdekeit, szempontjait, véleményét. A törekvése arra irányul, hogy egyfajta hierarchikus, alá-fölérendelt kapcsolat épüljön ki, amelyben mindig neki van igaza. Sokszor ebbe már beletartozik az alárendelt partner önértékelésének a leépítése, külső kapcsolatainak a korlátozása, a barátok, barátnők, sőt a családtagok kizárása. Vékony a határ a hierarchikus és a bántalmazó kapcsolat között, hiszen ahol ez az alárendeltség megszületik, ott nagyon-nagyon könnyű ezzel visszaélni. Mégis van határ – és muszáj ezen a ponton megemlíteni, hogy igen sok kapcsolatban a nők ülnek a hierarchia csúcsán, ők azok, akik irányítanak, akik megszervezik, és működtetik az egész család életét. A férfiak ezekben a típusú családokban inkább csak további gyerekként vannak jelen, amelynek legfontosabb előnye, hogy nem ők viselik a felelősséget a döntéseikért. Gyakran bélyegzik őket tutyimutyinak, papucsférjnek, olyasvalakinek, aki nem képes megfogni a dolgok végét – de ebben a viszonyban ritkán jelenik meg a fizikai erőszak. (Bár ilyen is előfordul, arról azonban nagyon nehezen szerez tudomást a világ, mert a férfiak a legritkább esetben fogják ezt elmesélni. )
Ritka az is, hogy férfiak halnának bele kapcsolati erőszakba, a nők annál inkább, átlagosan minden héten egy-kettő. A bántalmazás, a fizikai erőszak pedig nem mindig nyeri el méltó „jutalmát”. A napokban a borsodnádasdi Csenge gyilkosát a bíróság mindössze négy évre ítélte el, mert álláspontja szerint a bántalmazós nem volt bizonyítható.
Az ilyen társtól való elszakadást a családvédelmi rendszer
sem támogatja egyértelműen. Sőt, inkább tovább terheli az áldozatot. Az a
bántalmazott nő például, aki a családsegítőhöz fordul, számíthat arra, hogy a
bántalmazás ténye miatt a gyerekeit védelembe veszik, ami egyúttal gyámhatósági
beavatkozást is jelenthet, ha a hatóság azt szükségesnek ítéli. Sajnos, a mai
rendszer ezt akkor is szükségesnek látja, ha az anya együtt él a bántalmazó
féllel, azaz nem költözik el az otthonából, mert a hatóságok szerint ezzel a
gyerekeket (ő) kiteszi a bántalmazás esélyének. A terhet tehát nem a
bántalmazóra teszi, nem az agresszornak kell elköltöznie és viselnie a
tetteiért a felelősséget, hanem az áldozatnak.
Távoltartást a hatóság nem kezdeményez. Ezt maguk a nők gyakorta azért
nem teszik meg, mert a távoltartás lejárta után további, talán még súlyosabb
bántalmazásnak lesznek kitéve. Az a nő tehát, aki bántalmazottként nagyon nehéz
lélektani helyzetben van, még arra is rákényszerül, hogy új otthont teremtsen
magának és a gyerekeinek, biztosítsa ennek anyagi feltételeit, és érje el, hogy
a bántalmazó ne találja meg. Természetesen léteznek védett házak, de ez
álláspontom szerint csak időlegesen jelenthet megoldást.
De ennél is fontosabb kérdés, hogy miért az áldozatnak kell
elbújnia a világ elől? Miért őt „ítéli” egy úgynevezett védett ház rabságára a
társadalom? Miért nem a bántalmazónak kell félnie és menekülnie?
Amíg ez így van, addig társadalmi szinten is támogatjuk az
agressziót a párkapcsolatban. Addig nagyon nehéz számon kérni bárkit is, hogy
miért nem hagyja ott azt, aki szidja, megalázza, vagy talán meg is veri őt.
Segítő szerepben
Sajnos, már család- és párterapeutaként is többször
találkoztam ilyen helyzetben élő nőkkel. Segítőként ilyenkor a legfontosabb, hogy
olyan bizalmi kapcsolat alakuljon ki, amelyben a bántalmazás ténye feltárhatóvá
válik. A családsegítőben, ahol a gyermekek védelembe vételével kívánnak
„segíteni”, ez a bizalmi légkör nem fog létrejönni. Hiszen melyik anya az, aki bármit is elárul,
ha ennek az az ára, hogy a gyermekét „védelembe veszik”, azaz kiteheti őt
annak, hogy állami gondozásba kerül. Vagy azért vállalja ezt, mert olyan
súlyossá vált a bántalmazás, hogy ezt már nem lehet eltitkolni, vagy mert
elérkezett a végső kétségbeesés állapotába. De biztosan nem azért, mert
bizalommal fordul a segítő felé.
A segítő szakembernek ezért első dolga az, hogy biztosítsa az anyát, hogy amit hall, arról kifelé nem ad tájékoztatást. Ezek a nők ugyanis félnek! Félnek attól, hogyha kiderül, hogy beszélnek a segítőnek a bántalmazásról, a tényekről, akkor otthon ennek megfizetik az árát, azaz a bántalmazó büntetésből megveri őket.
Ezért válik kiemelkedően fontossá ezekben az esetekben a titoktartás, épp a bántalmazott érdekében van erre kiemelten szükség. Ha sikerül bizalmi kapcsolatba kerülni, és kiderül a bántalmazás ténye, akkor a segítő szakember ugyan nem fog tudni változtatni a körülményeken, a jogszabályokon, de lehetősége nyílik arra, hogy az áldozatot megerősítse önmagában. Tapasztalataim szerint óriási ereje van annak, ha valaki ezekkel a nőkkel végre együtt érez, végighallgatja, mi történt velük, és hitelesíti a bántalmazás tényét. Ezt sokszor senki mástól nem kapják meg, még a családtagoktól sem. Ezután már könnyebb feltárni a még rendelkezésre álló erőforrásokat, utakat arra, hogy ebből a szorongató helyzetből kilépjenek.
Ha felmerülne az a kérdés, hogy maga a kapcsolat
megmenthető-e ilyen helyzetben, akkor a válasz az, hogy párterápia csakis akkor kezdhető, ha a
bántalmazott elismeri a bántalmazás tényét, és hajlandó változtatni a
viselkedésén. A legtöbb esetben azonban a bántalmazó „nem emlékszik” azokra az
alkalmakra, amikor a bántalmazást elkövette, vagy lekicsinyíti azt, olyanformán,
hogy csak meglökte, vagy megsuhintotta az illetőt. Ez a lekicsinyítés még akkor
is megtörténik, ha a sérülés nagyon egyértelmű, lásd Orosz Bernadett esetét,
aki a közösségi hálón is közzétette, hogyan nézett ki, miután a párja megverte.
Az elkövető egyik interjújában azt állította, hogy nem emlékszik rá, valójában mi történt
a bántalmazás estéjén, a volt barátnője arcáról készült fotók láttán pedig
elsírta magát. A nyilvánosság előtt pedig a következő szavakkal
tette semmissé cselekedetét, amikor a nő összevert arcáról készült fotót
megpillantotta: „Nem akartam elhinni, hogy ezt én okoztam. Ha így van, azt nagyon
sajnálom, és természetesen vállalom érte a felelősséget. Azt azonban már akkor
elképzelhetetlennek tartottam, hogy Bernadett életére törtem és fojtogattam
volna, hiszen mindennél jobban szerettem.”
A férfi ellen távoltartást
rendeltek el, ez azonban nem is olyan sokára lejár, tehát utána ismét bármi
megtörténhet. Íme, egy szép példája annak, hogy csúsznak ki a bántalmazók a
törvény hatálya alól. Hogyan kezdhet el félni újra a bántalmazott.
Sajnos, ez a “nem emlékezés” egyáltalán nem egyedi, ahogy a történtek teljes tagadása sem. A bíróságok feladata (volna), hogy ezt a helyzetet is helyesen ismerje fel és oldja meg. A párterápiás lehetőségek ugyanis ilyenkor rögtön megszűnnek, hiszen nem alakulhat ki ebben a nagyon egyenlőtlen alá-fölérendelt viszonyban a kölcsönös bizalom légköre. Enélkül pedig nincs terápia, mert semmilyen változásra nem lehet számítani.
Volt olyan pár, ahol a bántalmazó férj a cselekedetét elismerte, sőt meg is bánta. Csakhogy a kapcsolat önmagában ettől nem tudott helyreállni, mert a nő ekkorra már elvesztette minden bizalmát a férje iránt. Nem csak abban nem hitt, hogy a társa meg tud változni, hanem abban sem, hogy ő maga képes lesz az éveken át tartó terrorért megbocsátani. Ami teljesen érthető.
Egy út marad, a bántalmazott védelme, külső-belső biztonságérzetének újraépítése, önbizalmának megerősítése, amelynek birtokában képessé válik arra, hogy megvédje önmagát.
Nem csak neki van ebben feladata, hanem mindannyiunknak, mert a kiszolgáltatottságuk megszüntetéséhez összefogás szükséges, szolidaritás, és közös társadalmi akarat, hogy a jogszabályi háttér is megváltozzon!
A válás végső oka szinte minden esetben a bizalom végleges és visszafordíthatatlan elvesztése. Az sem mindegy azonban, milyen lépcsőkön keresztül jutunk el idáig, illetve, mi van ennek a bizalomvesztésnek a hátterében. Elég gyakori, hogy a bizalmatlanságnak már vannak személyes „hagyományai”, azaz maga a személyiség hordoz olyan nagyon mély gyerekkori tapasztalatokat, amelyek miatt eleve, azaz már abban a pillanatban, ahogy belép valaki egy párkapcsolatba, a bizalma deficites. Sokszor a párkapcsolattól is az a belső, tudattalan elvárása, hogy ezt a deficites bizalmat a másik feltöltse, kipótolja.
Azért nagyon nehéz ezt a helyzetet reálisan értékelni, mert szinte mindannyiunknak van kisebb-nagyobb hiánya abban, hogy hogyan, mikor, és mennyire bízunk meg egy másik emberben, vagy általában a világ jól elrendezettségében. Egyikünk sem tökéletes, úgyhogy az a kérdés, hogy mi számít kórosnak, elég sokrétű. Ráadásul mindannyian „használjuk” legfontosabb kapcsolatainkat a töltődésre, a hiányaink befoldozására, egyszóval lelki gyógyulásra. Ezért azt kell mondanom, hogy ez a “használás” sem feltétlenül kóros, hiszen amikor kötődni kezdünk valakihez, akkor ezzel óriási esélyt teremtünk magunknak arra, hogy valami átformálódjon, jó irányt vegyen a lelkünkben. De ez csak és kizárólag akkor lehetséges, ha a pár tagjai kölcsönösen felismerik, hogy a másiknak hol vannak a hiányai, sérülései, és mindketten hajlandóak ezekre támadás helyett megnyugtatással reagálni. Ha ez történik, akkor a legjobb úton haladnak afelé, hogy helyreállítsák a világba, az emberekbe, az egymásba vetett megrongálódott hitünket, és hogy így legkorábbi sérüléseik (is) gyógyuljanak.
Mi család- és párterapeuták ezért nem is nagyon szeretünk diagnosztizálni személyiségzavarral senkit, mert nem erre tesszük a hangsúlyt, hanem arra, hogy mi az, ami a párkapcsolatban történik, hogyan reagálnak a felek egymásra, és hogyan lehetne úgy reagálni, hogy a biztonságérzetük és ezzel a bizalmuk növekedjen. Ezért mindig, mondhatni az utolsó vérünkig megpróbálunk olyan intervenciókat bevetni, amelyek segítenek a feleknek ránézni arra, hogyan is működnek ők együtt, és hogyan lehetne másképp. Csakhogy, ha túl későn érkeznek hozzánk, akkor, amikor már a kapcsolaton belül is nagyon sok sérülés érte őket, nagy valószínűséggel be lesz csukva a szemük erre az útra, és nekünk is el kell tudni fogadni, hogy nem a kapcsolat újraszervezése lesz a feladatunk, hanem a válás megsegítése. Ez nekünk sem mindig könnyű, különösen, ha közben fény derül a kapcsolat értékeire. Nem csak a közös gyerekekre gondolok, hanem azokra az élményekre, és tapasztalatokra, amelyekkel életük egy fontos pontján mégiscsak megsegítették, továbblökték egymást.
De be kell látni, hogy a bizalom kötéseit, ha egyszer már elszakadtak, nem könnyű összevarrni, és kizárólag akkor lehetséges, ha mindketten hajlandóak erre. Nem csak szavakban bizonygatják, hogy akarják a kapcsolatot, hanem ezt a tetteikkel is megmutatják, azaz úgy cselekszenek, hogy figyelembe veszik a másik valós igényeit. Például, ha a másik nagyobb távolságra vágyik, akkor ezt tiszteletben tartják. Ellentmondásos feladat, ugye? Messzebb menni, távolodni attól, akit szeretünk, mert neki erre van szüksége! Sokaknak meg is haladja a képességeit.
Amikor Andrea bekopogott hozzám, hogy nem tudja, elváljon-e a férjétől vagy sem, akkor is az volt a kérdés, a párja hajlandó-e időt és szabad teret adni neki ehhez a döntéshez. Andrea ugyanis úgy érezte, hogy nem tud dönteni úgy, hogy mindig együtt vannak, mert így nem tudja megérezni a hiányát sem. Tamás azonban nem akart még csak a másik szobába sem átköltözni, teljesen kétségbeesett a távolságnak a gondolatától is, épp úgy, mint egy kétéves attól, hogy az anyukája elutazik. Miközben ő volt az, aki napi szinten chatelt fiatal lányokkal, akik közül néhány számára nem csak plátói kapcsolat volt. Gyakorta könyörgött Andreának, hogy ne hagyja el, és legyen jó, ne tegye tönkre a válásukkal a gyereket!!
Sajnos, Tamást nárcisztikus
személyiségjegyei akadályozták abban, hogy felismerje a saját szerepét ebben a párkapcsolatban.
Ugyanis csak egy erős énképpel és énerővel rendelkező ember képes
megkérdőjelezni a saját korábbi tetteit. Tragikus módon ez a hiány meggátolta
abban is, hogy olyan lépéseket tegyen, amivel a felesége bizalmát visszaszerezheti.
Ehelyett a manipuláció technikáját alkalmazta, például akkor, amikor
könyörgött, vagy amikor Andrea lelkiismeretére próbált hatni, és azt állította,
hogy a válással Andrea tönkreteszi a kislányukat. Ezzel egyébként a válás felelősségének
a terhét is egyedül a feleségére tolta, úgy, mintha az események láncolatának ő
nem lett volna részese.
Manipulációval és a lelkiismeret-furdalás felkeltésével azonban nem lehet bizalmat nyerni. Egy időre talán még ott lehet tartani a másikat, de hosszú távon csak egyfajta társas magányt sikerül építeni, falakat emelni egymás közé.
De még ehhez hasonló helyzetben is lehet remény. Ezt nem hitegetésből, hanem tapasztalatból mondom. Igaz, magam is kisebbfajta csodának éltem meg, amikor ez megtörtént, de megtanultam belőle, hogy nem az számít, hogy én mit gondolok, vagy milyen patológiát sejtek, hanem az, hogy kiben milyen erőtartalékok rejlenek. Mert amíg nincs vége, addig nincs vége! Addig még bármi megtörténhet!
Ebben a csodás esetben ugyanis a pár erősen nárcisztikus személyiségjegyekkel rendelkező tagja életének ebben a válságos pillanatában letette a manipuláció fegyverét. Hogy miért következett be ez a fordulat? Talán volt egy pont a párterápiás folyamatban, amikor felismerte, mekkorát veszíthet, ha elveszíti a másikat, és elhatározta, hogy mindent megtesz a győzelemért. Azon túl, hogy új szexuális technikákat tanult, hogy örömöt szerezzen a társának, elkezdte meghallani a párja véleményét is, és nem egyszerűen meghallotta, hanem figyelembe is vette. Közben utazásokat szervezett, hogy hosszú időre kettesben lehessenek, és átbeszélhessék a közös életüket. Eljött ebben a folyamatban az a pillanat is, amikor megmutatta a saját esendőségét is, egy időre lehullott róla a sebezhetetlenség álarca, ami átélhetővé tette a másik számára is, hogy a kapcsolat elvesztése miféle fájdalommal jár. Az álarc lehullása mindig veszélyes, hiszen kiszolgáltatottságot eredményez. Talán a terápiás tér biztonságot adott, a társa bölcsen, nem támadott, nem használta ki a saját javára a helyzetet. A valódi, esendő, álarc nélküli ember megértésre talált. Nehéz megmondani még ebből a székből nézve is, hogy mi történt valójában, mitől fordult át valami, ami végül a “győzelemre”, a kapcsolat megtartására segítette őket. De talán valami olyasmi, hogy a korábban nárcisztikus fél rádöbbent, nem csak egyedül lehet győzni, hanem ketten is – egyszerre!
Nagyon izgalmas a másik fél oldaláról is megvizsgálni a kérdést, onnan, hogy miért választ valaki személyiségzavaros társat, például egy nárcisztikust. Sokszor épp pszichológusokkal, vagy más segítő szakmát űzőkkel fordul ez elő, akik a kapcsolataikban is a megmentő szerepét játsszák. Ezek a párok gyakran erős vonzódást élnek át a szerelem kezdetén, és amikor kiderül, hogyan kötődnek egymáshoz, már késő. Egyenlőtlen kapcsolatukban a megmentő folyton ment, folyton megold, míg a másik élvezi ennek a kényelmét. Ennek is van pszichés haszna a megmentő számára, hiszen folyamatosan átélheti saját nagyszerűségét, érezheti, hogy mindent irányítani tud, de ez végső soron játszmaszerű helyzet, amiből hiányozni fog a valódi kapcsolódás, a bensőségesség, az intimitás. A kontrolláló szerepet játszó fél beleragad megmentő pozíciójába, és egy idő után törvényszerűen bele is fárad ebbe a szerepbe, hiszen nagyon nagy feladat állandóan résen lenni, megmenteni, megoldani. Az első csalódás akkor éri őket, amikor ráébrednek, hogy soha nem lehetnek gyengék, soha nem adhatják fel irányító szerepüket, mert akkor minden összeomlik. Egy egészséges párkapcsolatban ezek a szerepek nincsenek kőbe vésve, szabadon, és szükség szerint lehet váltogatni őket attól függően, hogy épp kinek mire van szüksége. A beragadt szerepek azonban rossz működést jeleznek. És ha senki sem tud kilépni ebből, akkor megint csak két lehetőség van, a társas magány, vagy a válás.
A Bálint nap sokáig ismeretlen volt nálunk, és ma is sokan gondolják úgy, hogy ez inkább az édesség- és virágárusok ünnepe, nem a miénk, mert túlságosan is angolszász. De ha belegondolunk, nagyon is jogos, hogy legyen az emberi élet egyik legnagyobb, sorsfordító érzésének, a szerelemnek, egy kiválasztott ünnepnapja.
Nem véletlenül mondom, hogy sorsfordító, vagy legalábbis sorsszerű jelenség az életünkben a szerelem, mert szinte öntudatlanul érkezik, megragad minket, és olyan erővel sodor, hogy el is téríthet bennünket valamilyen meglepő, nem várt irányba. Olyan, mint egy vihar, vagy egy forgószél, ami felkap, és nem lehet tudni, hol tesz majd le. Vajon jó helyen tesz le, vagy egy lakatlan szigeten, ahol víz sincs? Vajon oda merjük-e adni magunkat ennek a viharnak, vagy inkább lekötözzük magunkat egy sziklához, nehogy elragadjon bennünket? Ez az első kérdés, amit önmagunknak kell feltenni, és bizony, ha félünk, ha hezitálunk, ha kétségeink vannak, az nem jó jel, valami sérült egykor, a kezdetek kezdetén, amikor az életbe, az emberekbe vetett bizalomról szereztünk életre szóló tapasztalatokat.
Néha egy nagy szerelem átírja akár ezeket a korábbi sérülésekből származó félelmeket is, olyan hatalmas, hogy még ennek a gátját is áttöri, és talán ez az, amikor azt mondjuk, hogy a szerelem mindent legyőz. Ebből a típusú szerelemből nincs egyébként túl sok az ember életében. Egy-kettő talán. A többi inkább kaland, amin átugrunk, túl leszünk, mint egy náthán. Úgyhogy, amikor valóban szerelmesek vagyunk, az igazán ünnepi alkalom, aminek az értékét nem lehet túlbecsülni.
Lehetünk-e szerelmesek?
Korunkban gyakran kerül idézőjelbe a szerelem, mintha valami hazug, nem létező dolog volna, aminek nem szabadna bedőlnünk, aminek úgyis vége lesz, és ami furcsa fénybe vonja az életünket, mintha bedrogoztunk volna, hiszen megfoszt a józan eszünktől. Olyasmi, aminek ellent kellene állnunk, mert kétes értékű, tiszavirág-életű, egyszóval semmi értelme sincs.
És valóban, miért kellene hinnünk valakiben, akit alig ismerünk, akinek nem látjuk át a szándékait, akihez mégis ellenállhatatlanul vonzódunk, de fogalmunk sincs, hogy miért. Csak érezzük ezt a vonzódást, és teljesen zavarba jövünk, hiszen többnyire ellentmond a józan észnek. Miért is kellene hinnünk benne?
Manapság, amikor mindent meg szeretnénk érteni, a szerelem titokzatos kiismerhetetlenségével kilóg a megmagyarázható dolgok sorából. Olyasmi, mint valami zavaró tényező, ami nem illik bele a világképünkbe. Ráadásul a romantika is kiment a divatból, az a fajta romantika mindenképp, mi nagyít és kiszínez, és ezeket a gyengéd érzéseket állítja piedesztálra. Az erőszak sokkal gyakoribb a népszerű filmekben. Ezt dicsőítjük a populáris kultúrában mindenképp. És ez különösen a férfiaktól veszi el azt a lehetőséget, hogy vállaltan szerelmesek legyenek.
A szerelem gyógyító hatású
Nem volt ez mindig így. A trubadúrok a lovagkorban például imádott hölgyük nevét foglalták versbe, miközben szerelmük pusztán plátói volt, nem „szennyezte be” a testiség.
Ma a szex könnyebben vállalható, mint a szerelem.
Pedig a szerelem nem csak lila köd, és tomboló vihar, nem egyszerűen átkozott gyötrelem, hanem óriási lehetőség is, a kölcsönösen átélt fajtája mindenképp.
Gyógyító hatása van, gyógyítja a legkorábbi sérüléseinket, mert azt adja, amire a legnagyobb szükségünk van, folyamatos figyelmet, visszajelzést, gyengédséget, testi érintést, azt az érzést, hogy a másik nagyszerű, miközben mi is annak érezzük önmagunkat. Mindent megkapunk ilyenkor, még azt is, amit talán a legelső kapcsolatunkban az édesanyánkkal, vagy a legfontosabb gondozókkal, nem. Ami valamiért kimaradt, vagy sérült. Új tapasztalatokat szerezhetünk a bizalomról, azt, hogy a másik jelen van, elérhető a számunkra, és hogy mi is meg tudjuk nyugtatni, boldoggá tudjuk tenni a puszta jelenlétünkkel a másikat.
Sajnos, vagy szerencsére ez az euforikus állapot nem tart örökké. Leginkább azért, mert ebben a furcsa, teljes egymásrahangoltságban nem lehet élni a mindennapokat. Ketten nem lehet ugyanazt tanulni, ugyanott dolgozni, kutatni, versenyezni, nem lehet folyamatosan együtt létezni. Ez sajnos nem lehetséges.
De vissza lehet találni egymáshoz újra és újra.
Szerelem után kötődés
És van itt még valami, ami fontos, és ez nem más, mint a felnőtt kötődés, az igazi, ami épp akkor kezdődik, amikor a szerelem véget ér. Mert ezt kapjuk a szerelem után, cserébe a tökéletes odaadásért, ezt a mély kötődést és elköteleződést egymás iránt.
Ezért fontos a szerelem! Ha nincs, akkor nincs meg az az olvasztótégely sem, amiben ez a hosszú távra szóló elkötelezettség megszülethet. Fontos hát, hogy megéljük a szerelmet a maga teljes, és olykor félelmetes nagyszerűségében.
És gyanakodjunk, ha ebben hiányérzetünk van.
Ha most, a kapcsolat kezdetén nem vagyunk eléggé őrültek ahhoz, hogy mindenre hajlandóak legyünk a másikért, mi lesz később, mit teszünk meg tíz-húsz-harminc év múlva érte? És mit tesz meg értünk a másik, ha már most a kezdetek kezdetén is kételkedni lehet a szerelmében? Vannak baljós jelek, amelyek már ekkor megmutathatják, hogy nem a szerelmet találtuk meg, hanem valami mást. Ne érjük be kevesebbel!
Aki szerelmes beléd:
nem késik el a randikról
csak a jót látja benned
őrültségekre is képes érted
nem féltékeny, maximálisan megbízik benned
csak veled akar lenni, mindig
te vagy neki az első, a családi, baráti programokat háttérbe szorítja érted
jól esik minden testi érintésed
megéri neki öt perc találkozásért megkerülni a fél várost
a te véleményed számít nem az anyjáé/ apjáé
Ha szerelmes vagy
nem késel el a randikról
csak a jót látod benne
őrültségekre is képes vagy érte
nem vagy rá féltékeny, maximálisan megbízol benne
csak vele akarsz lenni, mindig
ő neked az első, a családi, baráti programokat is lemondod miatta
jól esik minden testi érintése
megéri neked öt perc találkozásért megkerülni a fél várost
az ő véleménye számít nem az anyádé, apádé
Ha kérdésed van, írj a r.lilla3kukacgamail.com címre!
Olvasd el ezt is: http://parkonzultacio.hu/2018/10/11/lelki-oroksegunk/
A válás, fontos megértenünk, nem valami fátum, ami végzetszerűen bekövetezik velünk, nem a sorsunk elkerülhetetlen velejárója, inkább egy olyan döntés, amit életünk egy pontján meghozunk. Ezt azért érdeme tisztázni, mert nincs olyan ok, ami miatt a válás mindenképpen „jogos”, vagy „elkerülhetetlen”, sajnos nem létezik effajta felmentés. Amikor azt kérdezzük, hogy együtt vagy külön folytatjuk tovább, akkor nem külső körülményekre, nem kifelé kell tekintenünk, hanem befelé, önmagunkra, a másikra és kettőnk együttműködésére. Éppen ezért nincs recept, mindenkire egyformán érvényes válasz sem. Az elkövetkező posztokban meg fogok ugyan különböztetni kemény és lágy okokat, amelyek közül az előbbiek a súlyosabbak, de álláspontom szerint még ezek fennállása sem vezet törvényszerűen váláshoz. Úgy is fogalmazhatnék, hogy mindenen lehet segíteni és minden változhat, ha ehhez mindkét félben megvan az akarat, és a szándék. A hangsúly a mindkét félen van, a pár egyik tagjának akarata, szándéka és vágya sajnos nem elég. Ha vajon az egyikük már meghozta azt a döntést, hogy el akar válni, eltéríthetjük ebbéli szándékától? Meggyőzhetjük, hogy rossz döntést hozott, hiszen minket egymásnak rendelt az ég, nem hiába fogadtunk örök hűséget fehér ruhában hulló rózsaszirmok között?
Vagy már késő?
Sajnos, ha ez a döntés határozott és végleges, hiába csak az egyik félben született meg, akkor többnyire tényleg késő van.
Soha nem felejtem el azt a párt, akinek a férfitagja keresett meg azzal, hogy segítsek. A feleség belement abba, hogy eljön egy ülésre, ad maguknak még egy „utolsó esélyt”, és meghallgatja, amit egy szakember mond. De sajnos, nem az volt az érdekes, amit én mondtam, vagy a terapeutatársam, hanem az, amit ő mondott ki nagyon világosan és határozottan a férje előtt, méghozzá azt, hogy el akar válni. Évekig élt „magányosan”, míg a férje meccsekre járt és barátokkal sörözött esténként, miközben ő a közös gyereküket nevelte. Elfáradt, nincs több ideje erre a kapcsolatra, és nem hisz a változásban, mondta. Kemény szavak voltak. Sok jel mutatott ugyan arra, hogy lehetne tisztázni, ki miért és hogyan volt benne ebben a kapcsolatban, ki mit tett bele, és mit nem, és talán át is lehetett volna írni egy- s-mást, csakhogy a feleség nem volt már hajlandó erre. A döntése végleges volt, a szándéka tiszta. A férfi hiába nyelte a könnyeit közben.
Mire eltaláltak a segítséghez, addigra késő volt. Minden bizalom elveszett. Addigra a nő nem hitt abban, hogy az életük, a kapcsolatuk megváltozhat.
Összességében (majdnem) minden válás mögött végső okként ez az elvesztett bizalom áll. A nehézséget az jelenti, hogy nem biztos, hogy ezt a bizalomvesztést egyformán éli meg mindkét fél. Lehetséges, hogy az egyikük már egészen elvesztette, mire a másik egyáltalán ráébred, hogy valami nincs rendben. És nem csak arról van szó, hogy „kisebb kommunikációs problémáik” vannak, vagy arról, hogy „néha, persze szoktunk veszekedni, de ki nem?” hanem arról, hogy igen nagy baj van. Az egyikből szép lassan elkopik a kapcsolatba vetett hit, míg a másik ebből semmit nem vesz észre. Nem szólal meg a vészcsengő időben, akkor, amikor még irányt lehetne változtatni, meg lehetne állítani a szakadék felé tartó kapcsolatot, hanem megy szépen minden tovább előre. Mígnem „hirtelen” már ott is állnak a szakadék szélén.
Hogy miért nem szólal meg az a bizonyos vészcsengő?
Mert utáljuk a vészcsengőket. Kicsit mindannyian ilyenek vagyunk, nem szeretünk a nehézségekkel találkozni, inkább görgetjük tovább magunk előtt, amíg csak lehet. Sajnos, ezzel a fajta emberi taktikával nem csak a párterápiában találkozunk, hanem az élet más területein is. A társadalmi változásokban is így van, ezt történetesen egy neves jövőkutatótól tudom, Novák Erzsébettől, aki szerint a történelem ezt már sokszor bebizonyította. Nagyon rosszul kell lennünk, el kell jutnunk a gödör legmélyére, hogy végre felébredjünk, és cselekedni kezdjünk.
Miért vagyunk ilyenek?
Ha nem így tennénk, fájdalmakkal, veszteségekkel kellene szembenéznünk, vagy ami még rosszabb, saját elrontott döntéseinkkel. Nagyon sok dolgot tudatosítanunk is kellene a tetteinkben, sőt változtatnunk a szokásainkon. A változás pedig sok esetben félelmetes, de legalábbis kényelmetlen. Kirángat a megszokott puha kis fotelünkből, amiből ugyan helyenként kiállnak a rugók, meg fodrosodik is egy kicsit a huzat, de már olyan jól belekuckóztunk. Mit teszünk hát?
Homokba dugjuk a fejünket. És aztán az egyik félben – váratlanul, derült égből villámcsapásként – megszületik a döntés. Mi pedig már nem tehetünk semmit.
Ilyenkor tűnhet úgy, hogy tehetetlenül állunk az elemek csapásai között, vagy ami még rosszabb, ki vagyunk szolgáltatva a másik döntésének.
És való igaz. Ki vagyunk szolgáltatva! Ez az első törvény, amit minden párnak folyamatosan fejben kellene tartania, hogy egy párkapcsolat, valóban kiszolgáltatottság, kölcsönös függés. Ennek felismerése, elfogadása, sőt megbecsülése létfontosságú. A kapcsolat kettőnk által létezik, mert ketten működtetjük. Kölcsönösen. Ha valaki nem akarja működtetni, akkor nem létezik, mert akkor épp a lényege fog hiányozni, a kapcsolat. A kiszolgáltatottság nem tűnik túl pozitív szónak, sodródást feltételez. Pedig a párja a bizalom, mert amikor elköteleződünk egymás mellett, akkor épp azt mondjuk a másiknak, hogy oda merem adni magam neked, rád merem bízni a sorsom, az életem, mert tudom, hogy jót akarsz nekem. Ebből a bizalomból és jóakarásból táplálkozik egy valóban működő párkapcsolat. Ami ugyanakkor kölcsönös függést is jelent. Minden szerelemes tudja, hogy a boldogsága a másiktól függ, és akkor lesz teljes, ha a szerelme viszonzásra talál. Később is így van ez, a jól-létünk a másiktól (is) függ, akkor lesz teljes, ha a másik is jól van, és ha kölcsönösen hozzá tudunk járulni a másik jóllétéhez. Akkor akarunk továbbra is működtetni egy kapcsolatot, ha jobban vagyunk általa, mint nélküle volnánk. Megéri valamiért, több előnyünk származik belőle, mint hátrányunk. Nem az anyagi haszonra gondolok elsősorban, hanem a lelkiekre. A biztonságra, az elismerésre, a meghitt együttlétek boldogságára, olyan értékekre, amelyeket máshol nem kaphatunk meg csakis egy párkapcsolatban.
Amikor azt kérdezzük tehát, hogy együtt vagy külön folytatjuk tovább, akkor nem külső körülményekre, nem kifelé kell tekintenünk, hanem befelé, önmagunkra, a másikra és kettőnk együttműködésére. Azt kérdezzük, előnyösebb-e fenntartani a kapcsolatot, mint megszakítani. És amikor ezt vizsgáljuk, akkor a bizalom állapotát vizsgáljuk, arról kérdezünk, hogy elveszett-e már teljesen, vagy még maradt belőle valami, amiből újra lehet építeni mindent.
Nagyon sokféle oka lehet annak, hogy mitől is kezd fogyatkozni ez a bizalom. Legközelebb azokat az okokat szedem sorra, amelyek meglehetősen gyorsan erodálják a kezdeti bizalmat.
