Újévi fogadalmak helyett

Újév első napján elöntötték a közösségi oldalakat a jókívánságok, a boldogságot, gazdagságot, és szerencsét kívánók. Mintha mindenki belenézne ilyenkor a szerencsekalapba, a jövőt mutató varázsgömbbe, hogy meglássa és megvarázsolja az előre megláthatatlant. Mert sokszor érezzük magunkat a sors szeszélyének kiszolgáltatottnak. Hogy enyhítsük a végtelenbe vetettségünk érzését, jósokat és jövőbelátó mágusokat kérdezünk, akik rendre azt súgják, biztatóan a szemünkbe nézve – mert jó emberismerők – amit leginkább hallani szeretnénk.  Pedig másképp is módunkban állna enyhülést találni. Igaz, ez nem annyira kellemes út, és sokkal, de sokkal kevésbé misztikus. Például úgy, ha felismernénk saját szerepünket, felelősségünket a sorsunk alakulásában. Ha megértenénk, mivel is járultunk hozzá kapcsolataink boldogságához vagy boldogtalanságához, sikereinkhez és sikertelenségeinkhez.

Nem könnyű olyan kérdésekre válaszolni, hogy mit tettem én hozzá ahhoz, hogy a gyerekem folyton a telefonját nyomkodja, vagy hogy a szomszéd miért nem áll szóba velem, csak hogy az egyszerűbbekkel kezdjük. Egy kicsit nehezebb kérdés, hogy mitől véd a tíz kiló plusz a testemen, miért nem akar sehogy sem leolvadni,  esetleg az, hogy miért veszekszünk folyton karácsonykor. De egyenesen lehetetlenségnek tűnik megválaszolni az olyan talányokat, hogy miért szenvedünk még mindig egy boldogtalan kapcsolatban, miért nem tudunk felállni és továbblépni vagy épp tenni a jobbá tételéért. Párkapcsolatban az egyik fél gyakran érzi úgy, hogy elnyomott szenvedő, de hogy számára miért érdemes, sőt nyereséges egy ilyen kapcsolatot fenntartani, abba szinte képtelenség betekinteni. Pedig nagy lenne a jutalom, ha meg mernénk kérdezni ilyesmikről önmagunkat, mert a kiszolgáltatottság érzését felválthatná a tudatos önismeret.  A felelősség ugyan nehéz, de ha tudjuk, mi a saját szerepünk, akkor a sors kiszolgáltatottjaiból, sorsunk formálóivá lehetünk.

 

 

Ezért kívánok sok jó kérdést mindenkinek 2017-re és olyan válaszokat, amelyek segítenek megérteni,  hogyan is vagyunk jelen saját sorsunk formálásában.

 

ADHD workshopra készülődve

 

 

A családterápiás gyakorlatomban előfordult már, hogy felmerült a gyerekeknél a figyelemzavar gyanúja. Megrendítő volt látni például Peti játékát. Az ülésen megkértük, hogy játsszon a “világjáték” nevű eszközzel, amiben homokból és apró játékokból lehet egy mini-életteret alkotni. Peti “világában” egy pillanatra sem volt állandó semmi, az egyik másodpercben még itt volt az autó, a másikban ott, az egyik pillanatban még sütött a nap, míg a másikban óriási szélvihar tört ki. Az emberek, a házak, a fák, folyamatos mozgásban voltak, és a kisfiút egy pillanatra sem lehetett megállítani. A világ, amiben élt, tele volt változással, káosszal, bizonytalansággal, szinte szó szerint pillanatról pillanatra szóródott szét. Peti körülbelül ötéves volt ekkor és a szülei aggódtak, mi lesz vele az iskolában. Mielőtt bárki arra gondolna, hogy a szülei “követtek el” valamit ellene, mindenkit biztosíthatok, hogy nem így történt, nem voltak “alkalmatlanok” a gyereknevelésre, és nem is hanyagolták el Petit.

Ilyen gyerekeket látva, nem csoda, hogy kényszert éreztem arra, hogy jelentkezzek egy ADHD-val foglalkozó workshopra, hogy még jobban megismerjem a jelenséget.

Sok minden kavarog bennem már most, a workshop előtt, már csak azért is, mert van némi személyes érintettségem. A figyelemzavarnak sokféle fokozata van, ez is egy széles spektrum, aminek két véglete van, és mindenki besorolható a két szélsőség közé – valahová. A workshop után talán majd pontosabban sorolom be magamat, de már előtte is pontosan tudom, hogy a figyelmem olykor kikapcsol. Az emberek beszélgetnek körülöttem, és előfordul, hogy egyszerre “kilépek”, leragadok egy mondatnál, eszembe jut róla valami, elkezdek rajta filozofálni, egy egész másféle képzeletbeli térben járok, nem vagyok jelen a valóságban, és amikorra újra feleszmélek, fogalmam sincs, mi történt az előző pillanatban és miről folyik a szó körülöttem.  A köznyelv ezt úgy fogalmazza meg, hogy “álmodozó” vagyok, és olykor “elmerengek”. Lehet, persze, így is címkézni a helyzetet. És ez még nem is annyira negatív címke, hogy ne viselhetném el, a környezet többnyire megbocsátóan tekint az ilyesfajta “különcségre”, különösen, ha sikerül lepleznem ezt a hiányosságomat. Sokkal kevésbé megengedő a külvilág a figyelemzavarnak egy másik fajtájával, amely rosszaságnak, rosszalkodásnak tűnik a gyerekek esetében. Vannak persze figyelemzavaros felnőttek is, őket érezzük gyakorta “soknak”, mert folyton beszélnek, ott akarnak lenni a figyelem középpontjában, nem ülnek le egy pillanatra sem, tesznek-vesznek állandóan, és nagyon határozottan és intenzíven fejezik ki az érzelmeiket, szinte ránk telepszenek. Ugye, mindenki tudna példákat mondani a saját ismerősei, barátai közül? Ők is figyelemzavarosak, csak őket nem “diagnosztizálta” senki. Talán maguk sem tudják önmagukról, hogy azok, a környezetük azonban olykor nehezen viselheti az állapotukat. Csak néhány olyan felnőtt él az országban, akik diagnosztizáltan ADHD-sak. Egyikükkel beszélgettem a múltkor, azt mesélte, olykor behívják őket néhány különös tudományos kutatásra, mindenféle elektródákat tesznek a fejükre, és különféle helyzetekben mérik az agytevékenységüket. Aztán mindig nagyon megköszönik a segítőkészségüket, ők meg hazamennek és folytatják a megszokott “figyelemzavaros” életüket. Az ismerősöm például azt, amiben soha nem tud megállni, és amiben csak azt szabad csinálni, amit nem esik jól, és azt nem csinálja, amit egyébként szeretne. Ő például szívesen tanulna, de a megtanulandók sorában olyan maximális figyelmet követelő statisztikai ismereteken kellene átrágnia magát, amire képtelen. Így aztán az élete tele van lemondással.

A figyelemzavaros gyerekek helyzete sem egyszerű – már csak azért sem, mert őket a környezetük többnyire nem álmodozónak minősíti, hanem rossznak. És az ítéletalkotás alól a szülők sem mentesülnek, az óvoda, az iskola rögtön jelez, és felkéri a szülőket, hogy neveljék meg rossz csemetéjüket, szóljanak rá, szabályozzák a viselkedésüket, büntessék meg, csináljanak valamit, mert a gyerek “kezelhetetlen”. A szülő meg szégyenkezik, aztán hazamegy, és a pedagógus utasításainak megfelelően elkezdi “megnevelni” a gyerekét. Mondanom sem kell talán, hogy ez rendszerint olaj a tűzre, ettől senki sem fogja jobban érezni magát.

Egy ideálisan működő világban ezen a ponton lépne be egy családterapeuta a “sors” alakulásába, családterápiás eszközökkel ugyanis nagy valószínűséggel el lehetne érni, hogy ez a gyerek felnövekedve ne legyen tele csalódottsággal, ne elmulasztott lehetőségek sokaságának élje meg az életét, és az önértékelése helyreálljon. Ehhez az egész család sikeresebb együttműködésére lenne szükség, amelyben mindenkinek tekintettel vannak az igényeire  (ahol valószínűleg az egyik szülő is érintett ) és ahol minden családtag megérti, hogy a gyerek nem direkt bosszantja a szüleit, nem szánt szándékkal akarja a szülőt kiborítani és megy éppen akkor az agyára, amikor az a legkevésbé sem képes ezt elviselni. Nem erről van szó ugyanis! Hanem arról, hogy ezeknek a gyerekeknek az idegrendszere másképp dolgozza fel az ingereket, vagyis mindez neurológiai probléma, így a nevelés hagyományos eszközei teljesen hatástalanok maradhatnak. Tisztázatlan, hogy mennyire genetikai eredetű az ADHD és milyen arányban tehető érte felelőssé a környezet. Valószínűleg – mint ahogy minden zavar kialakulásában – mindkettőnek van szerepe.

Mindebből az is következik, hogy nem elég az ADHD-s gyereket szakemberhez vinni, és őt kezelni, mert az egész család szorul ilyenkor támogatásra. (Valójában a pedagógusokat, az iskolát is támogatni kellene, hogy a tanítóknak és tanároknak is legyenek eszközei. De ez már egy másik probléma.)

Minél súlyosabb a gyerek figyelemzavara, ez annál inkább igaz. Az állapota ugyanis a család támogató, fejlesztő jelenléte nélkül nem fog javulni, kritikus esetben számtalan más, ennél sokkal súlyosabb problémát is okozhat. Ilyenek lehetnek a gyakori balesetek, kamaszkortól drogproblémák, nemi betegségek, korai terhesség, öngyilkossági kísérletek, magas vérnyomás, elhízás, alacsony önértékelés és motiváció. Mindehhez pedig a reménytelenség és a kilátástalanság érzése társulhat. Ami nem tűnik túl jó perspektívának!

 

ADHD = Attention Deficit Hyperactivity Disorder (figyelem hiány, és zavar, felfokozottság)

az ADHD jelei:

  • tanulási problémák, alulteljesítés
  • impulzivitás
  • érzelem- és indulatszabályozási zavarok, dühkitörések
  • gyakori konfliktusok a családdal,
  • viták, összetűzések az óvodában, iskolában
  • izgágaság (pl. körülnézés nélkül szalad át az úttesten)
  • sok, hangos beszéd
  • ADD-ben szétszórtság, elmerengés, figyelmetlenség, unatkozás, álmodozás, lassúság